Tizenhetedik fejezet

Tizenhetedik Fejezet

Demi

         Az asztalunknál ültem és néztem az embereket, akik közül néhányan táncoltak, a többiek egymással beszélgettek. Egy gyönyörűen feldíszített sátor alatt voltunk mellettünk a Dixon tóval és a legtökéletesebb naplementével, amit csak el lehetett képzelni. Az utolsó napsugarak is eltűntek, és felváltotta a csillagos éjszakai égbolt, az apró fények beragyogták az eget és az egész légkörnek éteri érzést kölcsönöztek. Tökéletes volt Huntley és Grayson esküvőjéhez, és minden, amit el tudtam képzelni, az volt. A pezsgőmet kortyolgattam, és valahogy elmerültem a gondolataimban. Néztem, ahogy Huntley és Grayson táncolt, mialatt a Lifehouse – You and me című száma szólt a hangszórókból. Mint ahogy a többi vendég, ők és a végtelen, tökéletes szerelem is, amin osztoztak megbabonázott engem.

         Egy lágy kocogtatás a vállamon megtörte az ábrándozásomat, és felnézve ott találtam Jeff-et, aki lemosolygott rám. Hihetetlenül jóképűnek látszott a klasszikus fekete szmokingjában és a pezsgőszínű mellényében. A szmoking felsőt már levette magáról és feltűrte az ingujját, kellemes külsőt kölcsönözve a kicsit rosszfiús kinézetéhez. Szexi volt és minden nőnek, aki most itt volt, megroggyant a térde pusztán annyitól, hogy ránézett. Bárcsak rám is ilyen hatást gyakorolna. Sokkal könnyebb lenne minden. Biztonságos választás lenne számomra. Kár, mert túlságosan makacs vagyok, hogy olyat válasszak, ami biztonságos, ahelyett, ami végül elpusztít engem legbelül.

         - Van kedved táncolni? – kérdezte, lélegzetelállító vigyort küldve felém. Elmosolyodtam és kezébe helyeztem a kezemet, azt kívánva, hogy mást is érezzek a bennem dúló zűrzavarnál. Az előző éjszakát összegömbölyödve töltöttem az ágyamban, és addig sírtam, míg a szemeim már fájni kezdtek. De ma este nem akartam ezt érezni, Jeff-el biztosan nem.

         - Szeretnék, - válaszoltam. Megittam az utolsó korty pezsgőmet is és követtem Jeff-et, ahogy a táncparkettre vezetett. Jobba karjával átkarolta a derekamat, bal karjával meg az enyémet fogta, miközben én a jobb kezemet a vállára helyeztem. Közel kerültünk egymáshoz; elég közel ahhoz, hogy bárki azt gondolhatta volna, hogy mi valóban egy pár voltunk. Azt kívántam, bárcsak azok lennénk. Azt kívántam, bárcsak többet éreznék Jeff iránt. De nem így volt.

         A testünk ringott a zenére és a fejemet a vállán pihentettem. Néhány perc alatt képes voltam elfelejteni azt, ami zavart engem és egyszerűen megengedtem magamnak, hogy csak úgy legyek. Jeff szívverésének állandó ritmusára koncentráltam, miközben behunytam a szemem. Az elmúlt éjszakát összegömbölyödve töltöttem az ágyamban, és addig zokogtam, amíg a szemem már fájni nem kezdett.

         - Csendes vagy ma este, - jegyezte meg Jeff halkan. Felnéztem és azt vettem észre, hogy engem tanulmányozott.

         - Jól vagyok, - válaszoltam. Felvettem a hamis mosolyomat, amit egész nap viseltem abban reménykedve, hogy hitt nekem.

         - Akarsz róla beszélni? - kérdezte, aggodalmasan összehúzva a szemöldökét. – Tudom, hogy a múlt éjszaka nem volt egyszerű a számodra. – Sienna bejelentésére célzott, amit Huntley és Grayson próbavacsorájának a közepén osztott meg mindenkivel. A hír, ami megtörte az előrehaladásomat, mert feltépte a sebeket, amik teljesen soha nem gyógyulnak már be.

         - Kérlek, - sóhajtottam. – Nem szeretnék róla beszélni. Csak élvezni szeretném az est megmaradt részét.

         - Miért nem engeded, hogy segítsek neked, Demi?

         - Mert nem tudsz. Senki sem tud.

         A mutatóujjával felfelé billentette a fejemet és szinte átdöfött a tekintetével. – Nem tudod ezt a terhet egyedül cipelni. Kérlek, engedd meg, hogy segítsek. Hagyd, hogy ott legyek neked.

         Szavai leülepedtek, és amikor lejjebb hajolt, ajkával súrolta az enyémet, tudtam, hogy mind a ketten egy teljesen más beszélgetést folytattunk. Ő nem csak azt kérte tőlem, hogy engedjem, had segítsen. Azt kérte, hogy adjam magam neki. Nem kellett mondania semmit sem. Minden ott volt a tekintetében.

         - Jeff, én… - küzdöttem a szavakkal, nem csak azért, mert nem tudtam mit is mondhatnék, hanem mert tudtam, össze fogom törni a szívét.

         - Megfontoltad annak a lehetőségét, hogy ideje lenne továbblépned? – kérdezte.

         Abbahagytuk a táncot, és csak álltunk ott a táncparkett kellős közepén. – Továbbléptem, - mondtam. Hazugság volt, de szükséges hazugság. Meg kellett győznöm magamat, sokkal jobban, mint bárki mást, hogy valóban továbbléptem Brody-n.

         - Akkor bizonyítsd be, - mondta Jeff kihívóan, - Lépj tovább… velem.

         - Nem hiszem-

         - Szeretlek, - tört ki belőle, miközben az arcomat tanulmányozta.

         - Én is szeretlek, - válaszoltam. – Te vagy az egyik legjobb barátom.

         - Félreértesz engem, - hajolt közelebb. – Én szerelmes vagyok beléd, Demi. Azt akarom, hogy velem legyél, mint a barátnőm.

         Kezeim az oldalamhoz hanyatlottak, és tettem egy kis lépést hátra. Tudtam, hogy eljön ez a pillanat is, mivel Brody nagymamája rámutatott, hogyan is érzett Jeff irántam.

         - Én nem tehetem, - ez volt az egyetlen válasz, amit képes voltam kinyögni és ez alkalommal nem hazudtam neki.

         - Miért nem?

         Nagyot nyeltem. – Nem én vagyok a megfelelő nő számodra, Jeff.

         - Hogy döntheted ezt el helyettem?

         - Szeretlek, de nem úgy, ahogy te engem. Én egyszerűen nem úgy tekintek rád. Te egy jó-

         - Ne mond azt, hogy barát, kérlek. Azt gondoltam, hogy ennyi idő után már kezdtél többet érezni irántam, de talán félreértelmeztem a jeleket.

         - Nem akartalak félrevezetni. Sajnálom- Jeff felemelte a kezét, így megállított.

         - Olyan idióta vagyok, - motyogta, legyőzöttnek tűnt.

         - Nem akarlak elveszíteni téged, - csuklott el a hangom, - még mindig szükségem van rád az életemben, kérlek.

         Jeff megrázta a fejét. – Nem tudom, hogy képes vagyok-e rá.

         - Jeff, kérlek, - könyörögtem.

         - Időre van szükségem, - sóhajtotta. Szemérmes puszit nyomott a homlokomra, majd elsétált, egyedül hagyva engem. Egy kéz érintette meg a felkaromat, és amikor megfordultam, Huntley-t pillantottam meg.

         - Minden rendben van? – kérdezte. Az arcán lévő kifejezés hasonlított a szánalomhoz, és én utáltam ezt, de nem tudtam hazudni neki.

         - Nem, - válaszoltam. – Ebben a pillanatban nem vagyok képes itt maradni kettőjük körül. Túlságosan nehéz. Sajnálom, de azt hiszem ideje hazamennem.

         - Megértem. Hívj, ha szükséged van rám, rendben?

         Bólintottam. – Így lesz. Szeretlek, és olyan boldog vagyok, hogy te meg Grayson megtaláltátok a boldogságot. Mindketten megérdemlitek. – Visszapislogtam a könnyeimet, amit mostanában elég gyakran megtettem és megöleltem a legjobb barátnőmet.

         - Te is megérdemled, - suttogta Huntley.

         - Szeretném ezt hinni, - sóhajtottam, kieresztve az érzéseimet. – Csak időre van szükségem.

         Huntley hátrahúzódott és rám nézett. – Minden rendben lesz, ezt tudnod kell, Demi. Elég erős vagy ahhoz, hogy átvészeld ezt.

         Nem válaszoltam, mert jelenleg nem tudtam elhinni, hogy a dolgok valaha is rendben lesznek újra. Istenem, utáltam magam, hogy ennyire gyenge vagyok.

         - Holnap felhívlak, - mondtam.

         Az asztalunk felé sétáltam és felvettem a táskámat. Kiöntöttem még egy pohár pezsgőt, és mielőtt az egészet egy húzással ittam volna meg, Brody kikapta a kezemből.

         - Mit csinálsz? – kérdeztem. Harag árasztott el, és vissza kellett fognom magamat, hogy ne rontsak neki. Ki a fenének képzeli magát?

         - Ugyanezt kérdezhetném én is tőled, - válaszolta. Észrevettem, hogy összeszorította az állkapcsát és csak úgy szűrte a szavakat. Mérges volt. Csak azt nem értettem, miért. Egész nap alig néztünk egymásra.

         Elkeseredettségemben az égnek emeltem a kezemet. – Mindegy, - motyogtam. – Fáradt vagyok és hazamegyek. – Hátat fordítottam neki, és a sátor kijárata felé indultam. Hallottam, hogy Brody követ engem, de nem érdekelt. Elővettem a kulcsomat a táskámból, és addig sétáltam az autók között, amíg meg nem találtam az enyémet. Kinyitottam az ajtót, de Brody becsapta.

         - Nem vezethetsz, - mondta, mérgesebbnek hangzott, mint előtte. A haragom dühbe csapott át.

         - Hogy a pokolba ne, - csattantam fel, megpróbáltam újra kinyitni az ajtót.

         - Túl sokat ittál, és nyilvánvalóan mérges vagy. Neked nem kellene vezetned a te, - habozott egy kicsit, - állapotodban.

         A homlokomat ráncoltam rá. – Mi a fenéről beszélsz, milyen állapotomban?

         - Csak add ide az átkozott kulcsodat, Demetria, vagy egész éjszaka itt leszünk.

         Túlságosan fáradt voltam ahhoz, hogy harcoljak, így odadobtam neki a kulcsomat. A kemény mellkasának csapódott, és a padlón landolt.

         - Jól van.

         Átsétáltam a másik oldalra, beszálltam, majd becsaptam az ajtót. Ha ragaszkodott ahhoz, hogy úgy kezeljen engem, mintha gyerek lennék, akkor úgyis fogok viselkedni. Becsusszant a vezetőülésre, kócosan és dögösen nézett ki a fekete szmokingjában. A haja össze-vissza állt, valószínűleg elég sokszor szántott végig rajta az ujjaival, és az arca is keménynek tűnt. Egy mestermű volt, még annak ellenére is, hogy mérges volt.

         Keresztül hajtottunk a kapun, majd rá az útra, a csend csak úgy nyúlt kettőnk között és egyre intenzívebb lett. Nem én leszek az első, aki beszélni kezd. Nincs semmi, amit mondani akartam neki.

         Motyogott valamit az orra alatt, én meg odafordítottam a fejemet, hogy ránézzek.

         - Mi az? – kérdeztem.

         - Semmi, - morogta.

         - Ha valamit mondani szeretnél, akkor csak mond ki! Már rosszul vagyok a buta kis játékaidtól!

         - Ez nem egy játék, Demetria. – Gyorsabban vezetett, és ha nem bíztam volna meg benne, akkor féltem volna. Elértük a város szélét és megkönnyebbültem, hogy nemsokára otthon vagyok. El kellett tűnnöm Brody mellől és minél hamarabb. Rádöbbentem, hogy már nem jó a számomra.

         - Nos akkor légy férfi, - kezdtem, - és mond el nekem, miért érezted szükségesnek, hogy hazavigyél engem, amikor teljesen képes vagyok magamról gondoskodni. Ezt tettem az elmúlt évben is, és pokolian biztos vagyok benne, hogy ugyanezt fogom folytatni, amikor újra elmész.

         - Az Isten szerelmére, - Brody már félig üvöltött. Megállt a házam előtt, de nem vártam meg a magyarázatot, amivel előállt volna. Felszaladtam a lépcsőn, és kinyitottam a bejárati ajtót, mielőtt sietve bementem volna. De Brody ismét a sarkamban volt.

         - Tudom, hogy többé már nem ugyanaz az ember vagy, aki voltál, Demetria, és én sem, de nem hittem volna, hogy ennyire felelőtlen lettél.

         Megpördültem és szembenéztem vele, képtelen voltam gátat szabni a felháborodásomnak. – Miről beszélsz, Brody? Te csak rébuszokban beszélsz, szóval egyszerűen csak bökd ki mit akarsz!

         - Ittál, és azt hallottam, hogy ez nem tesz jót a babának.

         Szavai késszúrásként hatottak rám, és megfagytam, éreztem, hogy minden szín kifut az arcomból.

         - Milyen baba?

         - Az a baba, amit vársz, az Istenit! És ne hazudj nekem. Láttam az ultrahang képet!

Össze voltam zavarodva. – Milyen ultrahang képet? – A hangom döbbentnek hangzott.

         - Amelyik az ágyad mellett van, láttam, amikor hazahoztalak téged a múltkor.

         Ó Istenem. Nem nem nem nem. Hogy lehettem ennyire felelőtlen?

         - Ez nem-

         - Ne hazudj nekem, erről ne. Azt mondtad, hogy nem találkozgatsz Jeff-el, ami szintén hazugság volt.

         - Nem, nem volt hazugság. Nincs semmi kettőnk között.

         - Azt akarod nekem mondani, hogy valaki mástól vársz babát? – Tisztán érezhető volt az undor Brody hangjában. Csak bámultam rá, amíg már nem bírtam tovább. Kifakadtam.

         - NEM! – Üvöltöttem, éreztem a forró könnyeket a szemhéjam alatt. – Az a mi babánk volt! A TE babád ultrahang képe! – A kezemet a szám elé kaptam és sírtam, miközben láttam, hogy Brody arca elsápadt. A titkom kiderült, és nem lehetett sehogy sem visszacsinálni, nem számított mennyire nagyon akartam. A hasamhoz szorítottam a kezemet, harcoltam, nehogy elhányjam magam. Behunytam a szemem, de azonnal meg is bántam…

         - Kérem, tudna nekünk valaki segíteni? – kérdezte Huntley, körbenézve a sürgősségin lévő nővérek között. Hajnali három volt, mivel felhívtam Huntley miután arra ébredtem, hogy vérzek. Tudtam, hogy valami baj van. Éreztem.

         Az igazság az volt, hogy izgatott voltam, ami ugyan olyan meglepő volt, mint a terhességem. Nehéz néhány hét volt, de a pocakomban lévő kis életre fokuszáltam és ez valahogy adott nekem valami mást is, ami életet adott nekem. Brody két hónapja ment el, de a fájdalom a mellkasomban még mindig olyan volt, mintha tegnap történt volna, hogy kisétált a bejárati ajtómon. Egyáltalán nem beszéltem vele, és amikor hívott is, én figyelmen kívül hagytam. Ha tudott volna a babáról, akkor maradt volna, mert maradnia kellett és én nem álltam készem, hogy ezt a terhet cipeljem a vállamon. Szóval helyette, elvesztettem egy dolgot, de kaptam egy másikat. Egy részem azt kívánta, hogy bárcsak itt lenne, hogy megtapasztalhassa ezt velem, de elcsendesítettem ezt, amikor emlékeztettem magamat, hogy az együtt töltött életünk nem volt elég a számára. Kételkedtem benne, hogy ez a baba rávette volna őt, hogy maradni akarjon.

         - Mi a probléma? – kérdezte egy idősebb nővér, aki a szemüvege fölött nézett ránk.

         - A barátnőm terhes, nagy fájdalmai vannak és vérzik.

         A nővér megkerülte a pultot, majd tekintete hatalmasra tágult, amikor meglátott engem. Sápadt voltam, és amikor lefelé néztem, észrevettem, hogy vér csorog végig a lábamon.

         - Ki az orvosa?

         - Dr. Bates, - válaszolta gyorsan Huntley. Túlságosan fájt és túl ijedt voltam ahhoz, hogy bármit is mondjak. Elvesztettem a babámat.

         A nővér a telefonhoz sietett és egy gyors hívás után, egy tolószékkel rohant vissza hozzánk. Leültem, felordítva a fájdalomtól, majd a szülészeti emeletre mentünk, ahol Dr. Bates már várt ránk. Egy szó nélkül a szülőszobába mentünk. A nővérek mindenféle eszközöket aggattak rám, amitől pánikolni kezdtem. Dr. Bates megnyomta a kemény pocakomat, amitől ismét felordítottam.

         - Csinálnunk kell egy ultrahangot, - mondta. Az arcán lévő kifejezés egyáltalán nem volt megnyugtató, amitől csak még idegesebb lettem. Egy nővér hideg zselét nyomott a bőrömre, és Dr. Bates sem vesztegette tovább az időt. Az ultrahang fejet a pocakomnak nyomta és elkezdte körbe-körbe mozgatni.

         - A fenébe, - motyogta. Felém fordult, kétségbeesetnek látszott. – Miss Rosemead, sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de nem találtam szívhangot.

         Forogni kezdett velem a szoba és a szavak is nehézkesen jöttek ki a számból.

         - M-miért? – kérdeztem, - Mi a baj?

         - Attól tartok placenta repedés történt, és ha nem távolítjuk el a babát, akkor el fog vérezni. – Nem hagyott időt arra, hogy válaszoljak, mert a nővér már szét is tárta a lábamat és levette a bugyimat. A ruhám a derekamnál volt felhúzva, én meg a könyökömre támaszkodtam, hogy lássam, mi történik.

         - Már kitágult, és nincs időnk császármetszésre, - mondta a nővérnek. A tekintetét ezután visszafordította felém. – Természetes úton kell megszülnie a babát Miss. Rosemead, de túlságosan ki van tágulva ahhoz, hogy epidurális-

         - A baba jól van? – kérdeztem, félbeszakítva őt. Amikor nem válaszolt azonnal, rákiáltottam, - Mondja meg nekem!

         - Nem, - szünetet tartott, - Attól tartok, a baba halott.

         Bámultam rá és éreztem, hogy a saját testemet is elhagyja az élet. A babám meghalt. Ez nem lehetséges. Ez biztos csak egy rémálom volt és bármelyik pillanatban felébredhetek. Ez nem lehetett valóságos.

         - Ó Istenem, - mellettem Huntley sírva fakadt. Felnéztem rá és én is könnyekben törtem ki. A babám. Halott.

         Felsikoltottam, amikor egy éles fájdalom hasított keresztül a hasamon.

         - Doktor Úr, - kezdte a nővér, - Készen állunk.

         Ő bólintott, és helyet foglalt az ágy végén a lábam között.

         - Rendben van, Miss. Rosemead, arra fogom kérni, hogy nyomjon. Most.

         - Nem, - sírtam. – Kérem, nagyon fáj.

         Huntley megnyugtatóan megszorította a kezem, de nem segített. Elveszett voltam, és most meg kellett szülnöm a halott babámat.

         - Nyomjon, - szólított fel Dr. Bates. Megráztam a fejem, és még jobban sírtam.

         - Kérem, ne. Nem tudom ezt megtenni. Nem tudom.

         Huntley sírt mellettem, és ekkor rádöbbentem, hogy míg ez egy rémálom volt, addig valóság is, és én nem fogok felébredni ebből.

         - Kérlek Demi, nyomj, meg kell ezt tenned, - könyörgött Huntley, miközben könnyek folytak végig az arcán. Vettem egy reszkető lélegzetet és elkezdtem nyomni. A fájdalom elviselhetetlen volt, és olyan érzés, mintha középen kettévágtak volna. Dr. Bates arra kért, hogy álljak meg, de ez nem tartott sokáig.

         - Kérem, - zokogtam, - álljunk meg.

         - Már mindjárt vége, Miss. Rosemead. Nyomjon.

         A fogaimat csikorgattam és legyőzötten, beleadtam mindent. Amikor megláttam, hogy Dr. Bates felemeli a babát, akkor tudatosult bennem igazán, hogy ez valóságos. Ekkor a nővér elvette tőle, és én vártam, hogy felsírjon. De nem történt meg.

         - Milyen nemű? – kérdeztem.

         Dr. Bates felnézett onnan, ahol engem tisztított éppen, szomorúság árasztotta el a vonásait. – Kislány.

         - Kislány, - suttogtam. Egy pici lány.

         Rózsaszín takaróba volt burkolva, amikor odaadták nekem, és egy pillanatig fogalmam sem volt, mit kellene tennem, vagy mondanom.

         - Adtál már neki nevet? – felnéztem Huntley-ra, majd vissza a lányomra.

         - Gracie, - válaszoltam, kikényszerítve a szót a torkomban lévő gombócon keresztül. – A neve Gracie.

         Szemei csukva voltak, de elképzeltem, hogy olyan barnák, mint Brody-é. Apró hajacska volt a feje tetején, puha és szőke. Mindössze ót hónap és már apja lánya lett volna. Csakhogy ez nem volt igaz, mert elment. Könnyes szemmel puszit nyomtam a homlokára reménykedve abban, hogy tudja, mennyire szeretem annak ellenére, hogy nem volt hosszú élete a Földön. Ő volt a legjobb dolog, aki belőlem és Brody-ból állt, valaki, akire mindig is emlékezni fogok. Hírtelen kimerültnek kezdtem érezni magamat. Annyira nagyon fáradtnak. Nem tudtam megérteni, miért vert még mindig a szívem, amikor az én kicsi lányomé már nem. Ez kegyetlenség volt.

         A szemeim kezdtek lecsukódni, a végtagjaim pedig elzsibbadni. Suttogva elköszöntem tőle, mert igazából ez volt minden, amit adhattam neki, és az utolsó dolog, amire emlékszem, hogy Dr. Bates azt kiálltja nekem, - Miss, Rosemead, maradjon velem! – Ezután minden elsötétült, és már nem éreztem semmit. Elnyelt a végtelen sötétség.

         Már eltelt néhány óra, amikor kezdtem visszanyerni az eszméletemet. A fölöttem lévő éles fény bántotta a fáradt szememet, és megpróbáltam elbújni előle. A fejem ködös volt, de harcoltam ellene.

         - Demi?

         Lassan kinyitottam a szemem és Huntley-t pillantottam meg, aki felettem állt, az arca még mindig piros volt.

         - Mi történt? – kérdeztem rekedten, miközben az oldalamra fordultam, hogy lássam őt.

         Szipogott és láttam a megkönnyebbülést, ami elárasztotta viharosan kék tekintetét. – Elájultál a rengeteg vértől, amit vesztettél, édesem. Vérátömlesztést kellett kapnod. Egy ideig kockázatos volt.

         - És a baba?

         Huntley lepillantott, és ismét sírni kezdett. – Elment.

         - Szóval, tényleg megtörtént? – kérdeztem, éreztem, hogy könnyek árasztják el ismét az én szememet is. Huntley bólintott és abban a pillanatban éreztem, hogy a küzdelem elhagyja a testemet.

         Huntley odacsúszott mellém és vékony karjával átölelte reszkető testemet. Velem együtt cipelte a veszteségem súlyát, és valamilyen oknál fogva ez segített könnyíteni a terhen. Azon kaptam magam, hogy ismét a sötétségbe süllyedek, csak ez alkalommal, nem láttam kiutat. Nem maradt több fény. Csak a végtelen mélység… a sötétség.