Tizenhatodik fejezet

Tizenhatodik Fejezet

Huntley

         Az egész-alakos tükör előtt álltam a nagynéném és a nagybátyám hálószobájában, és bámultam a nőt magam előtt. Az esküvőm napja volt, a nap, amelyet már egy örökkévalóság óta vártam. Halkan kopogtattak az ajtón, én meg mosolyogva azt mondtam, - Gyere be.

         Láttam Demi-t a tükörben, ahogy besurrant az ajtón, és arcán hatalmas vigyor terült szét. – Te… lélegzetelállítóan nézel ki, Huntley. A leggyönyörűbb mennyasszony vagy, akit valaha láttam.

         - Köszönöm, - válaszoltam, viszonozva a mosolyát. Még egyszer utoljára megnéztem magamat. A ruhám egy igazi mestermű volt, csipke berakattal romantikus hatást keltett, ami kiemelte a zárt ujját és a V-alakú nyakkivágását. A hajam hullámos volt és be volt csavarva egy alacsony kis lófarokba apró fürtökkel a tetején. Egy gyönyörű kristállyal díszített tiara pihent a fejem tetején, ami helyben tartotta a csipkézett fátylamat. Halvány rózsaszín púderrel, barackszínű ajakfénnyel, és vastag szempillákkal ízlésesen néztem ki, és ez volt minden, amiről mindig is álmodtam.

         Megfordultam és szembenéztem Demi-vel. Hihetetlenül nézett ki a teljes alakos, pántnélküli, pezsgőszínű ruhájában. A melle előtt fodros volt és az egészet kihangsúlyozta egy fekete öv a dereka körül, aminek az oldalán egy bross virág díszelgett. Kizárólag neki készíttettem.  A sminkje is egyszerű volt. Míg nekem halvány rózsaszínű volt, addig az ő kerek arca még barackszínűbb volt és az ajkán színtelen ajakfény fénylett. Óvatosan néztem őt, azon tűnődve, milyen nyomot hagyott rajta az előző este. Elrejtette az érzéseit, de a tekintetében lévő szomorúság félreérthetetlen volt.

         - Kész vagy? – kérdezte, közelebb sétálva hozzám.

         Bólintottam, majd megkérdeztem, - Hogy vagy?

         - Jól vagyok, - válaszolta csendesen. – Nem szeretném, hogy ma miattam aggódj. Ez a te napod.

         Ölelésbe vontam őt és éreztem, hogy a torkom összeszorult. Amikor szipogni kezdtem, elhúzódott. – Ne merészelj sírni. Elrontod a sminkedet.

         Elkuncogtam magam, és válaszoltam, - Sajnálom, nagyon érzelgős vagyok mostanában. Olyan régóta vártam erre a napra, de még mindig nem hiszem el, hogy megtörténik.

         Demi elmosolyodott. – Ó, igen is megtörténik, és jobb, ha indulunk, mielőtt elkésünk. Grayson nem lesz lenyűgözve attól.

         A leendő férjemre gondoltam, és a szívem szárnyalni kezdett. Hiányzott tegnap este. A szülei házában töltötte az éjszakát, és amíg a kezdetektől fogva mind a ketten tiltakoztunk ez ellen, nem akartuk megtörni a hagyományt és balszerencsével indítani a házasságunkat.

         Ismét kopogtattak az ajtón és a nagynéném, Emma lépett be rajta, aki festőien nézett ki a karamella színű, rakott sifon ruhájában. – Készen állunk édesem. Itt az idő.

         Demi és én megragadtuk az apró táskánkat, és követtük a nagynénémet a kocsihoz. Amikor megálltunk a Dixon tó kapujában, gombóc képződött a gyomromba, és amikor megláttam, milyen gyönyörűen nézett ki minden, levegőért kapkodtam. Három sátor volt felállítva, és bárhova néztem a tavat láttam. Bal oldalon az egyik volt a mi kis kápolnás sátrunk mindkét oldalon fehér lepellel bevont székekkel, beborítva vörös rózsákkal. A másik két sátor egy kicsit lentebb volt, nem sokkal volt nagyobb, de fa padlóval rendelkezett. A kocsiból, ahol ültem, láttam az asztalokat, amik közrefogták a táncparkettet és még néhány asztalt, ami a svédasztalos vacsorának volt felállítva. A nagybátyám, Alex egy sokkal kisebb sátor mellett állt, és amint kiszálltam a kocsiból, gyorsan beszaladtam, el a vendégek kíváncsi tekintete elől.

         - Gyönyörűen nézel ki, édesem, - mondta a nagybátyám mosolyogva.

         - Köszönöm, - válaszoltam. – És köszönöm, hogy beleegyeztél, hogy nekem add ezt a napot. Nagyon sokat jelent nekem. – Lenyeltem a torkomban keletkezett érzelmeket, azt kívánva, hogy anya és apa is itt legyen velem. Hiányoztak az összes nagy pillanatban – Hunter születéséről és most az esküvőmről – és a hiányuk ma súlyosan érezhető volt.

         - Az enyém a megtiszteltetés, hogy nekem adtad ezt a kiváltságot, édesem. Tudom, hogy nem vagyok az apukád, de szeretlek, és szeretném, hogy ez a nap egy valóra vált álom legyen. Már legalább ezerszer elmondtam, de Em néni és én annyira büszkék vagyunk arra a nőre, akivé váltál.

         Bólintottam, képtelen voltam szavakat formálni és megöleltem a nagybátyámat a derekánál fogva. Tényleg nem volt az apám, de nem engedném meg senki másnak, hogy elkísérjen ezen az úton. Kiérdemelte ezt a jogot, amikor annyi jóindulattal üdvözölt engem a családjába és a szívébe. Nagyon szerettem őt ezért.

         - Mindenki a helyére, - jelentette be a nagynéném. Odasétált hozzám és a kezembe adta a fehér rózsacsokrot. – Készen állsz? – kérdezte.

         - Igen, készen állok.

         A nagybátyám karja közé csúsztattam az enyémet, és vettem egy mély, megnyugtató lélegzetet. Elindultunk kifelé, a késő délutáni napfény körülvett bennünket, és a nagybátyám a kápolnás sátrunk bejáratához vezetett minket. Hannah és Finley imádnivalóan néztek ki a pezsgőszínű virágos ruháikban, virágokat szórva a fősoron, őket Demi és Jeff követte. Egy pillanatra magamba szívtam a pillanatot, és amikor felnéztem Grayson tekintete megtalálta az enyémet.

Grayson

         A lélegzetem elakadt, amikor a tekintetem találkozott Huntley-éval, miközben lefelé sétált a soron. Egy látomás volt a mennyasszonyi ruhájában, haja oldalra volt fésülve és még a fátylon keresztül is láttam, hogy mosolygott. A szívem száguldott és éreztem, hogy a tekintetem is elhomályosodott. Jeff kinyúlt és megszorította a vállamat. - Jól vagy? – kérdezte suttogva.

         Elvigyorodtam. – Soha nem voltam még jobban.

         Ahogy a gyönyörű mennyasszonyomat néztem, az összes többi vendég eltűnt és csak ő meg én maradtunk. Megjártuk a poklot, de visszatértünk, és nem vettem egyetlen pillanatot sem magától értetődőnek.

         Megérkeztek az oltár elé, majd Morgan edző felemelte Huntley fátylát, és gyengéden megpuszilta az arcát. Láttam, hogy az ő tekintete is egy kicsit nedves lett, miközben odaállt a felesége mellé. Az enyémbe fogtam Huntley remegő kezét, és megnyugtatóan megszorítottam. Azt tátogtam, - Szeretlek – és a tekintete tele volt szerelemmel és imádattal, amit irántam érzett. Hátranéztem a vállam felett, hogy ellenőrizzem Hunter nem nyugtalankodott-e édesanyám ölében, mielőtt a lelkésznek szenteltem volna a teljes figyelmemet.

         - Ki adja át ezt nőt? – kérdezte

         Morgan edző és neje egyszerre mondták, hogy – mi – és arra gondoltam, ez teljesen rendben volt így. Nekik köszönhető, hogy Huntley-ból ilyen hihetetlen nő lett, aki itt állt előttem. A pap mondta, hogy mindenki helyet foglalhat és végre elkezdődött. Hálás voltam a rövid ceremóniáért, és szinte ugráltam izgalmamban, amikor elérkezett az idő a fogadalmaknak. A tekintetem nem hagyta el Huntley-ét, miközben a lelkész szavait ismételte.

         - Én Huntley Morgan, fogadlak férjemül Grayson Carter, megosztozunk jóban és rosszban egymás oldalán. Alázatosan neked adom a kezemet és a szívemet, mint a melegség és béke szentélye és fogadom, hogy hitet és szeretetet adok neked. Mint a kör, ami végtelen, az én szerelmem is örökké tart. Csak úgy, mint ez a megvethetetlen anyag, úgy az elkötelezettségem irántad sem fog soha kudarcot vallani. Ezzel a gyűrűvel, a feleséged leszek.

         Felhúzta a platina karikagyűrűt az ujjamra, amibe az esküvőnk dátuma volt belegravírozva, majd rajtam volt a sor.

         - Huntley, ahogy itt állok előtted, a tekintetem mélyen a tiédbe forrva, látok mindent, amibe beleszerettem és még annál is többet. Itt állok előtted, a szívem olyan hangosan dübörög a fülembe és azon kapom magam, hogy nem találom a helyes szavakat. Itt állva ezzel a gyűrűvel a kezembe, emlékeztetem magamat, mennyire kiegészítesz engem, a szívemet és a lelkemet. Minden egyes mosollyal, minden öleléssel, minden könnyel, amit valaha letöröltél az arcomról, emlékeztetem magamat, hogy mennyire szerencsés is vagyok, hogy soha nem tudom eléggé megköszönni az Istennek azt, hogy az életembe sodort téged.

Minden nevetés, amit valaha megosztottunk egymással, az összes nehéz időszak, amin keresztülmentünk, és minden gyönyörű pillanat, amin keresztül fogunk menni emlékeztet erre. Szívemmel és lelkemmel adom neked ezt a gyűrűt. A mai nap neked adom mindenem, amim van. Ígérem, hogy szeretlek, megvédelek téged, hogy örökké veled leszek, és úgy őrzök meg minden egyes pillanatot, mintha az lenne az utolsó. Szeretlek. Ezzel a gyűrűvel tudatom a világon élő összes emberrel, hogy engem választottál. Ezzel a gyűrűvel fogadom, hogy az örökkévalóságig itt leszek neked, míg a halál el nem választ.

Huntley szipogott és a könnyeit törölgette, miközben felhúztam a gyűrűt a vékony ujjára.

         - Hölgyeim és Uraim, - folytatta a lelkész, - megtiszteltetés, hogy bemutathatom önöknek, Mr. és Mrs Grayson Carter-t. Megcsókolhatja a mennyasszonyt.

Közelebb léptem Huntley-hoz és a kezembe kaptam az arcát. – Szeretlek, Mrs. Carter, - suttogtam. Ajkamat az övéhez nyomtam és a teste azonnal ellazult az enyémen. Elmélyítettem a csókot, de közben hallottam néhány füttyszót és éljenzést a vendégektől. Amikor elhúzódtunk egymástól, Huntley szeme nedvességtől csillogott és a szerelem, amit a tekintetében láttam, az enyémet tükrözte.

- Férjem, – suttogta, - és kétgyermekes apa.

Egy pillanatig a homlokomat ráncoltam, majd…

- Mi?

- Jól hallottad, - válaszolta, még több könny folyt végig az arcán.

- Te… Mi…

- Igen, - sírta, mosolyra húzva a száját.

- Istenem, szeretlek. – Felkaptam és megpördültem vele, az érzelmeim túlcsordultak szerelemmel és színtiszta boldogsággal. Nem érdekelt, hogy közönségünk is volt, mert a fejembe csak mi ketten voltunk. Mindig csak ő és én. Mikor az ajkam másodjára is találkozott az övével és a testünk egymáshoz préselődött, béke telepedett ránk és tudtam, hogy ez a mi örökké tartó életünk kezdete.