Második fejezet

Második Fejezet

Napjainkban

Demi

         A kora reggeli napsugarak átszivárogtak a félig nyitott függönyömön és felmelegítette az arcomat. Mozgást érzékeltem mellettem az ágyban és egy kis nyafogó hangot hallottam. Átfordultam és kifeszítettem az egyik szememet, lepillantva. Két csokoládébarna szem és egy nedves orrocska köszöntött engem.

         - Jó reggelt, Coco, - köszöntem. Kinyújtóztam és kezemet az én kiskutyám apró kis teste köré fontam, felemelve őt az ágyról. A farkát dühösen csóválta és a nyelvével megnyalta az arcomat, viszonozva a köszöntésemet a sajátjával.

         - Éhes vagy? – Gügyögtem, kuncogva az ő édes, nedves puszijaitól. Ez volt a mi reggeli rituálénk és mindig mosolygásra késztetett. Felhúztam egy vékony alvó rövidnadrágod a bugyim fölé és végigbattyogtam a folyosón a konyha felé, a barna Labradorom közvetlenül a sarkamban volt. Kivittem őt, hogy elrendezze a dolgait és amint letettem a megtöltött kutyakajás tálkáját a keményfa padlóra, Coca izgatottan csaholni kezdett. Megsimogattam a füle tövét, mielőtt betettem egy friss kapszulát a kávéfőzőmbe és észrevettem, hogy a falon lévő óra kilencet mutat. Egy órám volt, mielőtt megjelenek Huntley és Grayson házában a szokásos Szombati ebédre. Egy másik heti rituálé, amire az elmúlt néhány hónapban szert tettem. Ahogy leültem a nyugágyra és végignéztem a kicsi, szépen gondozott kertemen, a testem elismerően sóhajtott fel erre a gyönyörű reggeli napsütésre, tiszta levegőre és a kávém gazdag aromájára. Első alkalommal, ki tudja már mióta, jobban éreztem magam, és egy kicsit már kezdtem saját magamra hasonlítani. Már egy éve, és nem telt el úgy nap, hogy ne gondoltam volna Brody-ra, és arra, amit elvesztettem, de a bénult fájdalom helyett, amit általában éreztem, amikor rágondoltam, mostanra tompa fájdalom vette át a helyét, amit képes voltam eltakarni átmeneti tapaszokkal. Miután lediplomáztam, munkát kaptam a Breckinridge-i Általános iskolában, ahol másodikosokat tanítottam. A szüleim diplomaajándék gyanánt vettek nekem egy kicsi, de tágas falusi ház stílusú lakást, és mint mindig, úgy gondolták, hogy ez majd kárpótolni fog az életem legnagyobb részében a távollétükért. Nem voltam felkészülve arra, hogy elutasítsam ezt, nem számít mennyire mérges voltam, hogy megint nem voltak ott életem egyik legfontosabb napján. Brody és én egy lakásban éltünk, amit korábban Huntley-val osztottam meg, mielőtt össze nem költözött Grayson-nal, és amikor lediplomáztam, beköltöztem a saját házamba. Javarészt boldogok voltunk, amíg Brody meg nem hozta a döntését, ami mindent megváltoztatott számunkra.

         Coco a lábamhoz dörgölődzött, félbeszakítva a csökönyös gondolataimat, majd levigyorogtam rá. Megsimogattam a pocakját, befejeztem a kávémat, és felöltöztem, mielőtt megragadtam volna a táskámat és kisétáltam volna az ajtón.

         Felhajtottam Huntley és Grayson felhajtójára és a dupla garázsuk előtt álltam meg. A házuk kívülről döbbenetes látványt nyújtott, és minden, amit el tudtam képzelni, hogy Huntley akarhat – fehér kerítést, kék redőnyöket és körbefutó tornácot. Amint átsétáltam a bejárati ajtón, Hunter dübörgött végig a folyosón és a testemnek csapódott, majdnem ledöntve engem a lábamról.

         - Mimi! – Kiáltotta izgatottan. Lehajoltam és hagytam, hogy a karjait a nyakam köré fonja. Szorosan megszorított és azt suttogta a fülembe, hogy – Hiányoztál, - úgy, hogy csak én hallottam.

         Visszaszorítottam őt, majd elhúzódtam, hogy a jóképű kis arcába nézhessek. – Szia pocok. Nekem is hiányoztál.

         Hatalmas, teljes fogsoros vigyort küldött felém és a szívem megtelt szeretettel a keresztfiám iránt. Felálltam, megfogtam a kezét és a konyhába sétáltunk. Grayson anyukája, May, a tűzhely előtt állt, miközben Huntley nagynénje, Emma, poharakat töltött meg, véleményem szerint édes teával. Huntley a pultnak támaszkodott, épp nevetett valamin, amit a nagynénje mondott.

         - Szia Dem, - köszönt Huntley. Megölelt, amit viszonoztam.

         - Szia csajos, - válaszoltam. Huntley szeme az enyémet kutatta és itt volt az a tekintet, ami már hónapok óta ismerős volt. Puhatolódzás. Megpróbálta megállapítani, hogyan érzem magam. Ha ez bárki más lett volna, azonnal felhúztam volna a védekező falaimat. De ő volt a legjobb barátom, és megértette, hogy mennyire nehéz volt számomra az elmúlt év.

         - Ma jobban nézel ki, - jegyezte meg. – Boldog vagyok, hogy ismét látom ezt a mosolyt. Hiányzott.

         Megszorítottam a kezét és válaszoltam, - Jól vagyok.

         Huntley szeme megértéssel csillogott, és tudtam, örült, hogy egyre jobban kezdtem magamat a régi önmagamnak érezni. Miután köszöntem May-nek és Emma-nak, Huntley és én helyet foglaltunk a konyha közepén levő konyhaszigetnél. Huntley egy kicsit aggodalmasnak tűnt, és néhányszor kinyitotta majd becsukta a száját, mielőtt megszólalt volna.

         - El kell mondanom neked valamit, - kezdte. A tekintete egy pillanatig a pultot bámulta, majd visszatalált az enyémhez. A szívem lesüllyedt, mert tudtam, hogy mit akart nekem elmondani.

         - Tudom, hogy holnap jön meg, - mondtam, bevíve neki egy ütést. Azt akarta velem közölni, hogy Brody holnap érkezik, amit már tudtam. Huntley és Grayson esküvője mindössze egy hét múlva lesz, és mivel Brody és én is részesei vagyunk az esküvőnek, rájöttem, hogy itt akart lenni, hogy minden a tervek szerint alakuljon ezen a héten. Én voltam Huntley koszorúslánya, de szerencsére Jeff lett Grayson tanúja, ami annyit jelentett, hogy ő lesz a párom.

         Huntley válla leesett és megkönnyebbülten sóhajtott. – Ki mondta el?

         - Jeff, - válaszoltam, harcolva a késztetés ellen, hogy elmosolyodjak a nevének említésére.

         Huntley szája mindentudó vigyorba húzódott. – Felhívott téged, ugye, - fedezte fel.

         Bólintottam. – Igen. Szinte minden este. – Éreztem, hogy csomó formálódik a gyomromban erre a felismerésre, és tudtam, hogy ez bűn.

         - Neked semmi miatt nem kell rosszul érezned magadat, - mondta Huntley, olvasva a gondolataimban. – Arra késztet, hogy ismét érezz, és ezzel nincs semmi baj.

         - Mi csak barátok vagyunk, - sóhajtottam, de tudtam, hogy ez részben hazugság. Huntley szemöldöke a magasba szaladt és elmondhatom, hogy nem hitt nekem. Jobban ismert engem ennél. Huntley megfogta a kezemet és együttérzően megszorította. – Neked egyáltalán semmi okod nincs rá, hogy bűnösnek érezd magad. Tudom, hogy Jeff sok mindenen átsegített téged, és ha őszinte vagyok, örülök, hogy megtette. Tudom, hogy törődsz vele, Dem, és ő is törődik veled. – Jeff volt a Carter család másik tagja, akivel felnőttem, szóval kölyökkorunk óta barátok voltunk. De valami többé vált számomra. Szükségem volt valakire, aki a felszín felett tartott engem, amikor körülöttem és bennem minden szétesett és Jeff ott volt. Ezalatt valahol valami történt és egy kicsit másképp kezdtem nézni rá. Még akkor is, ha soha nem mutattam olyan érzéseket, mert abban az időben érzelmileg elérhetetlen voltam és ő tudta ezt, de nem bánta.

         - Tudom, - válaszoltam. Megpróbáltam nem mindent túlgondolni és a legtöbb napokon, mint a mai, tényleg jobban voltam. Nem mindig volt könnyű számomra, hogy beszéljek, még Huntley-val sem, de megértettem, mennyire fontos volt, hogy azt tegyem, amit kell annak érdekében, hogy tovább tudjak lépni, és újra összerakjam magam. Segített, hogy Huntley és én ugyanabban az iskolában dolgoztunk. Sok ebédszünetet töltöttem a tanácsadó irodájában, hogy kibeszéljem magam, és sírtam, ha erre volt szükségem. Természetesen, ez az után volt, hogy kivettem egy rövid szabadságot, azok után, ami akkor történt, amikor Brody elment. Az iskola ragaszkodott hozzá, hogy több időt töltsek otthon azok után, amin keresztülmentem, de elértem azt a pontot, ahol az otthon töltött idő őrületbe kergetett és meguntam a zsibbasztó-pirulák szedését, ami miatt túl sokáig nem éreztem semmit sem. Erősebb voltam ennél, és erre csak akkor jöttem rá, amikor én voltam az egyetlen személy, aki ki tudta magát húzni abból a lyukból, amibe beleesett. Persze, ott volt nekem Huntley és Grayson is, hogy segítsen, és még Jeff is. Valójában, az egész Carter és Morgan család támogatott, törődött velem. Viszont szükségem volt arra, hogy összeszedjem a saját erőmet, és így húzzam ki magamat a bánatomból. Egy idő után, a napfény ismét elkezdett áttörni a sötétségen és én élveztem, amikor ezek a pillanatok eljöttek. Végül, ismét elkezdtem rendben érezni magamat. Elfogadtam, hogy soha nem leszek az, aki voltam, különösen azok után, amit elvesztettem, de új elhatározásra jutottam. Nem álltam készen elveszteni saját magamat. Így harcoltam és keményen küzdöttem. Ez a tűz vezetett el engem a mai naphoz, és hogy egyre inkább kezdtem önmagamnak érezni magam, mint ahogy hónapok óta nem tettem.

         - Itt vannak a lányok.

         Pont akkor pillantottam fel, amikor Grayson besétált a konyhába. Felálltam és a testéhez húzott egy nagy medveölelésre. Egy kicsit nagyobb lett, mióta lediplomázott. Az új Sport Rehabilitációs központban dolgozott, ahol karbantartotta magát és jól nézett ki.

         - Szia Gray, - sóhajtottam, átölelve a derekát.

         - Jó látni téged, Demi, - mondta, rám mosolyogva. Elengedett, majd felemelte Huntley-t a székéről, mielőtt elfoglalta volna a helyét és az ölébe helyezte őt. – Miket hallok a testvéremről? – kérdezte, kíváncsian pillantgatva Huntley és köztem.

         Lenéztem és éreztem, hogy az arcom felforrósodik.

         - Á, most már látom, - motyogta Grayson. Felnéztem és láttam, hogy ő és Huntley úgy vigyorognak, mint a bolondok.

         - Mi az? – kérdeztem.

         - Elpirultál, - jegyezte meg Grayson. – Nem is gondoltam volna, hogy látjuk ezt még valaha is újra.

         Tudtam, mit akart ezzel mondani. Grayson Brody legjobb barátja volt, de egyben az enyém is és törődött velem. Nem voltam benne biztos, hogyan állnak most a dolgok közte és Brody között, de azt tudtam, hogy a kapcsolatuk egy ideig feszült volt, miután elment. Grayson dühös volt, amiért Brody elköltözött, és azt akarta, hogy mondjam el neki, ami velem történt, de én egyszerűen nem voltam rá képes. Akkoriban nem álltam készen és egy alkalommal megpróbáltam kárt okozni magamnak. Szerencsére Jeff ott volt, hogy átsegítsen engem egy újabb csalódáson.

         - A bátyád jó volt hozzám, Gray.

         - Tudom. Csak örülünk, hogy újra mosolyogni látunk. Tudom, hogy Hunter-nek is hiányoztál.

         Elmosolyodtam, ahogy az imádnivaló keresztfiamra gondoltam. Nekem is hiányzott annak ellenére, hogy rendszeresen láttam őt. Gyakran ment Huntley-val iskolába azokon a napokon, amikor dolgozott, és ebédidő alatt elloptam őt egy időre. Mindig annyira boldog volt és lehetetlen volt körülötte hosszan elidőzni az élet hiányosságain. Huntley és Grayson is aggódott, hogy nehéz lesz számomra Hunter mellett lenni, de épp az ellenkezője történt. Most, hogy nyári szünet volt, és Huntley meg én is szüneten voltunk, gyakrabban láthattam őt.

         Mintha tudta volna, hogy róla beszéltünk, Hunter sétált be a konyhába, a karját lengetve és apró kis csípőjét riszálva. Egy két évesnek, persze, hogy megvolt a maga viselkedése.

         - Szia kishaver. – Grayson büszkén mosolygott a fiára. Tökéletes keveréke volt Huntley-nak és Grayson-nak az apukája sötét hajával és az anyukája viharosan kék szemével. Ez a kölyök néhány éven belül egy igazi szívtipró lesz, semmi kétség. A levegőbe emelte a karját és Huntley-nak sikerült lehajolni a Grayson ölében lévő helyzetéből, hogy felemelje Hunter-t. Tökéletes családnak látszottak és semmit sem akartam jobban, mint megtapasztalni ezt. Egyszer, közel kerültem hozzá.

         - Azt hiszem, itt az ideje, hogy megetessük a mi kis emberkénket, - mondta Huntley, megpuszilva Hunter homlokát.

         Mindannyian felálltunk és hálás voltam, hogy volt valami, ami elvonta rólam a figyelmet. Huntley kisétált Hunter-rel, és én is azon voltam, hogy követem őket, amikor Grayson megállított. – Nem bánnád, ha egy kicsit tovább maradnál majd, - kérdezte. – Beszélni szeretnék veled, miután mindenki más elment.

         - Persze, - válaszoltam. – Minden rendben van Gray?

         Küldött felém egy apró félmosolyt, majd a vállam köré fonta a karját. – Igen, minden rendben. – Nem hittem neki, de úgy döntöttem, hogy nem erőltetem a dolgot. Várok, amíg a többiek el nem mennek.

         A tornác hátsó lépcsőjén ültem. Grayson szülei nem sokkal ezelőtt mentek el, és Huntley nagybátyja és nagynénje röviddel azután követték őket. Az egész napot azzal töltöttük, hogy finom ételeket ettünk, beszélgettünk és véglegesítettük Huntley és Grayson esküvőjét. Hónapok óta első alkalommal nevettem, éreztem magam teljesen nyugodtnak és otthon azokkal az emberekkel, akik körbevettek engem. Épp egy üveg vizet kortyolgattam, amikor a fa megnyikordult mögöttem és Grayson nagy teste tűnt fel, hogy helyet foglaljon mellettem a lépcsőn. Felsóhajtott és rám emelte mindentudó tekintetét.

         - Jól szórakoztál ma? – kérdezte. Tudtam, hogy csak kerülgeti a forró kását, de belementem. – Igen, - válaszoltam őszintén. – Nem kell többé miattam aggódnod, Gray. Jól vagyok. Jobban vagyok.

         - Tudom, de-

         - Nincs semmi de, - szakítottam félbe. – Jól vagyok, Gray. Ez lesz életed legjobb hete, és az utolsó dolog, amit neked és Huntley-nak akarok, hogy azzal töltsétek ezt, hogy miattam aggódtok.

         - Családtag vagy, Dem, mindig aggódni fogunk miattad. Soha nem fogom megérteni, hogy mennyire nehéz volt számodra az elmúlt néhány hónap és sajnálom, hogy egyáltalán keresztül kellett menned ezen, de Huntley ott volt veled, érzett mindent, amit te is. Megölt engem, hogy láttam, ahogy ti, lányok annyira nagyon szenvedtetek, tudva, hogy nem volt semmi sem, amit tehettem volna. Semmit sem akartam jobban, mint jól fenékbe rúgni Brody seggét, amiért elmegy, de nem tudtam. Nem akartam, hogy azt gondolja, hogy valamelyik oldalra álltam. – Ez volt az első alkalom, hogy Grayson erről beszélt, és nem kicsit voltam meglepődve. – Hamarabb kellett volna veled beszélnem, - folytatta, és valahogy szégyenlősnek tűnt. – De nem akartalak felidegesíteni.

         - Azért beszélsz velem most, mert Brody holnap visszajön? – kérdeztem csendesen.

         - Szükségem van, hogy megbizonyosodjak arról, hogy rendben leszel, ha ezen a héten találkozol vele. Ha nem, most azonnal felhívom és megmondom neki, hogy maradjon Chicago-ban.

         A szívemet megmelengette Grayson figyelmessége és elgondolkodtam azon, hogy mivel érdemeltem ki olyan barátokat, mint amilyen ő. Én csak egy átlagos déli lány voltam, aki az elmúlt évben megjárta a poklot, majd visszatért, és valamilyen oknál fogva Isten megáldott engem ezzel a csodálatos, szerető családdal. Nem voltak szó szerint a hús-vér családom, de számomra mégis ugyanazt jelentette.

         - Nem kell megtenned, - sóhajtottam fel. – Megérdemli, hogy veled együtt tapasztalja meg életed legvarázslatosabb napját. Túl hosszú ideje vagyunk barátok, hogy hagyjuk, hogy az, ami velünk történt ezek közé álljon.

         - Ha nem akarod, hogy itt legyen, csak mond ki Dem, és nem lesz itt. Nem szeretném, hogy kényelmetlenül érezd magad, mert akkor Huntley-tól a poklot is meg fogom kapni és mindannyian tudjuk, hogy ez hogyan hatna rám.

         Elkuncogtam magam, tudva, hogy igaza volt. Huntley igazi boszorkány tudott lenni, amikor mérges vagy boldogtalan volt. Eddig messzire sikerült elkerülnünk Bridezilla-t (ez a mennyasszonyra utal, akinek a viselkedése az esküvő emiatt elviselhetetlen, rögeszmés), és most sem akartuk előcsalogatni.

         - Rendben leszek, - válaszoltam. Karomat a bicepsze köré fontam és a karjára hajtottam a fejemet. – Nem ő az egyetlen felelőse a felfordulásunknak, Gray. Én is hibás vagyok.

         Éreztem, hogy Grayson puszit nyomott a fejem búbjára és ez megnyugtató volt. Pokolian rémült voltam, hogy újra látni fogom Brody-t, de megpróbáltam a legjobban elrejteni, ahogy csak tudtam. Ez a hét nem rólam szólt. Hanem a két legcsodálatosabb emberről, akiket ismertem, és akik örökre egymáshoz kötik az életüket és a szívüket. Nem fogom hagyni, hogy a problémáim lerombolják ezt.

         - Beszélni fogsz neki arról… tudod? – kérdezte meg Grayson habozva.

         A mellkasom összeszorult és a torkom is elkezdett égni, ha arra gondoltam, amit el kellett mondanom Brody-nak. Megpróbáltam távol tartani a könnyeket, de nehéz volt. Olyan jól csináltam, de volt még néhány dolog, ami még mindig felnyitott engem.

         - Nem tudom, - szipogtam, megpróbáltam csendben maradni. Nem akartam, hogy Huntley meghalljon, vagy meglássa, ahogy sírok. Olyan érzés volt, mintha visszaestem volna, de tudtam, hogy valamikor el kell mondanom Brody-nak mindent. Nem csak megérdemli, hogy megtudja, de számomra is fontos volt, hogy lezárjam ezt. Másképpen nem fogok tudni meggyógyulni.

         - Megérdemli, hogy tudja, - motyogta Grayson, olvasva a gondolataimban. – Nem fogja megváltoztatni azt, ami történt, de ezt az egészet sokkal könnyebbé tenné számodra. – Nem voltam egészen biztos benne, hogy ez igaz volt, de bizonyos mértékig igaza volt. Brody megérdemelte, hogy megtudja, mi történt, miután elment.

         - Van valami más is, amit tudnod kell. – Felnéztem Grayson-ra, és az arcán lévő kifejezéstől aggódni kezdtem.

         - Brody lehet, hogy hoz magával valakit, - mondta. Óvatosan nézett engem, és nekem fogalmam sem volt, mit várt, mit fog látni az arcomon.

         - Tudom, - válaszoltam. Grayson meglepettnek látszott, de nem kérdezte meg, hogy honnan tudom. Egyébként sem álltam még készen elmondani neki, még ha rá is kérdezett volna. – A bátyád lesz az én oldalamon, - mondtam, próbáltam nem zaklatottnak hangzani. – Brody azt hoz magával, akit csak akar.

         Grayson kétkedve nézett, és valószínűleg azt gondolta, hogy minden szó, ami kijött a számból, baromság volt. Nem tévedett.

         - Szóval, te és a bátyám, hm? – vigyorgott. Elmosolyodtam, egy igazán valódi mosoly eresztettem meg, ami miatt egy kicsit lehajtottam a fejemet.

         - Nem kell beszámolnom neked arról, hogy mi folyik kettőnk között, - mondtam. – Biztos vagyok benne, hogy Jeff naprakész információkat szolgáltat neked.

         Most Grayson-on volt a sor, hogy kuncogjon. – Ez az egyedüli módja, hogy megtudjam, valójában hogy vagy. Tudom, hogy nem mindig mondasz el nekünk mindent.

         - Nem hazudtam, amikor azt mondtam, hogy jól vagyok, Gray. Néha csak szükségem van valakire, akivel beszélhetek, aki nem szánakozik rajtam. Ez a személy Jeff, és én tényleg törődöm vele.

         - Mi nem szánunk téged, Dem, - vitatkozott Grayson. Megráztam a fejemet.

         - De, Gray, egy kicsit azt teszitek. Ti, srácok úgy néztek rám, mintha engem túl régóta menthetetlenül összetörtek volna, és én nem akarok a végén neheztelni rátok emiatt. Emellett, a saját magam erejéből kell összekapnom magam. Még lehet, hogy nem egészen járok ott, de ott leszek.

         - Te mindig is erős voltál, de hébe-hóba az is rendben van, ha rátámaszkodsz valakire.

         - Ezért van nekem ott a bátyád, - válaszoltam csendesen, arra gondolva, hogy mennyire sokat segített nekem Jeff.

         - Rendben van, ti ketten, késő van, és ágyba kell dugnom ezt a kis szörnyet. - Grayson-nal mindketten felnéztünk, és ott találtuk Huntley-t, aki az álmos Hunter-rel a karjában mosolygott ránk. Grayson felsegített, és Huntley-hoz sétáltam. Jóéjszakát puszit adtam Hunter-nek, majd Huntley odapasszolta őt Grayson-nak. Neki is jóéjszakát kívántam, majd Huntley kikísért engem a kocsimhoz.

         - Áll még a holnap? – kérdezte Huntley, elnyomva egy ásítást.

         - Természetesen, - válaszoltam. – Már alig várom.

         - Én is, - mondta Huntley. – Vezess óvatosan, és tudasd velem, amikor hazaértél, rendben?

         - Mindössze tíz perc az egész.

         - Nem érdekel. Nem fogok tudni elaludni, amíg nem kapok egy sms-t tőled, hogy biztonságban hazaértél. – Huntley ismét ásított, és tudtam, hogy már azelőtt álomba fog merülni, mielőtt még ráhajtanék a felhajtómra. De beleegyeztem, csak hogy lecsillapítsam őt, majd búcsúzóul megöleltem, mielőtt beszálltam a kocsimba és elindultam haza. Miután hazaértem, bezárkóztam és aktiváltam a riasztót, megragadtam a kindle olvasómat és Coco-val együtt elhelyezkedtem az ágyamban. Elkezdtem olvasni egy új romantikus regényt, de nem telt bele sok idő, mielőtt a szemeim lecsukódtak és Brody arcának az emléke üldözni kezdett álmomban.

Tizenhetedik fejezet

Tizenhetedik fejezet

Rowdy

Idegesen sétáltam be a Bárba. Azt hiszem, én kértem meg őt, hogy inkább itt találkozzunk, sem mint egy ízlésesebb, elegánsabb helyen a LoDo-ban, hogy megpróbáljunk közös nevezőre jutni, és én soha nem voltam olyan, aki elpazarolja a hazai pálya előnyeit.

         Egy jó húsz perccel korábban érkeztem, de minél hosszabb ideig gondolkodtam azon, hogy szemtől-szembe ülünk majd egymással, annál jobban beszéltem le magam erről az egészről. Így, amikor Péntek este, két héttel azután, hogy Asa összetűzésbe került a törvénnyel, beléptem a Bár sötét belsejébe, megkönnyebbült voltam és meglepődve tapasztaltam, hogy Rule a bárpultnál ült és Rome-mal beszélgetett. Az Archer testvérek összefogtak, hogy eltereljék a gondolataimat az újraegyesülésről azzal, hogy betábláztak éjszakára. Meg kellett volna emberelnem magam és közelednem Sayer felé, és ez a hókusz-pókusz már egy hónappal ezelőtt megtörtént volna, de én csak most voltam képes arra gondolni, hogy beszéljek vele anélkül, hogy ne az ellenkező irányba akarnék rohanni.

         Helyet foglaltam Rule mellett és megveregettem a vállát, miközben Rome rám emelte a sebhelyes szemöldökét.

         - Hol van a hölgyed?

         - A hölgyem… - Soha nem fogok belefáradni abba, hogy úgy emlegessék Salem-et, mint aki az enyém. – Saint-tel és Royal-lal van, és segítenek Saint-nek pakolni.

         Egy örökkévalóságnak tűnt, mire Nash csaja rászánta magát, és beleegyezett, hogy összeköltözik vele, és most, hogy megtette, Nash nem vesztegetett több időt, hogy őt és a cuccait is a saját tetője alá húrcolja.

         - Tulajdonképpen találkozom valakivel egy italra.

         Mindkét testvér felém fordult, és ha lehetséges lett volna, hogy lángra lobbanjak, vagy megfagyjak a helyszínen a szemükből sütő rosszallástól, akkor már halott ember lettem volna. Megadóan felemeltem a kezemet ettől az egész egyet nem értés miatt és megráztam a fejemet.

         - Nem. Nem úgy. Jézusom, találkoztatok már Salem-mel? Levágná a golyóimat és megetetné velem, ha szórakoznék vele. – Megemeltem a saját szemöldökömet és a pult szélébe kapaszkodtam. – Néhány héttel ezelőtt megtudtam, hogy a férfi, aki hozzájárult a DNS-em másik feléhez egész végig kint mászkált és tudott rólam. A lánya – a féltestvérem – tudomást szerzett rólam, miután meghalt és rám hagyta az örökségének a felét. Lenyomozott és már néhány hónapja próbál megismerni engem. Igazából ő volt az, aki ügyvédet szerzett Asa-nak.

         Rome halkan füttyentett egyet és megfordult, hogy adjon nekem egy sört. – Ez egyenesen egy szappanopera szarsághoz hasonlít.

         Rule és én felnevettünk. – Mesélj róla. – Elég keményen löktem meg Rule vállát ahhoz, hogy majdnem leesett a bárszékről. – Te miért is nem vagy otthon a terhes feleségeddel? – Soha nem gondoltam volna, hogy az eredeti Marked család vad kölykei le fognak telepedni, de Rule is meg lett szelídítve, mint egy papucs és meg kellett mondanom, hogy ez rohadt jól állt neki.

         Rendbe szedte magát a székén és kikapta a sört a kezemből, így egy hatalmasat tudott kortyolni belőle. Visszaadta, miután jól összenyálazta a tetejét és nekem egyszerűen csak egy hamis mogorva nézésre futotta, mielőtt elnevettem magam a bohóckodásán.

         - Ma elmentünk ultrahangra és úgy gondolom, hogy mindkettőnknek szüksége van egy kis időre, hogy összeszedjük magunkat. Azt hiszem, ez most már az egészet valóssá tette. Apa leszek. Gyerekem lesz az utolsó személlyel a földön, akibe valaha is hittem, hogy beleszeretek, és most már elképzelni se tudok semmiféle életet, amiben nincs benne. Hallottam a szívverést és majdnem kurvára sírva fakadtam. – Fakó szemei hatalmasra tágultak az arcán. – Mit kellene tennem, ha kiderül, hogy olyan lesz, mint én?

         Rome elkuncogta magát, én meg feltettem a kérdést, - Fiút vártok?

         Kezével a tarkóját dörzsölgette. – Igen. Azt hiszem, egy lánnyal talán könnyebb lenne. Olyan édes és kedves lenne, mint Shaw. Isten segítsen meg minket, ha ez a gyerek az öregére fog hasonlítani.

         Rome felhorkant. – Nekem kislányom van, és miközben édes és aranyos, makacs és követelődző is tud lenni.

         Rávigyorogtam. – Pont, mint az anyukája.

         - Nem vicces, de nem választanék mást. – Mondta Rule-nak. – Rendben leszel. Ha olyan lesz, mint te, akkor legalább tudni fogod, mit kell tenned, hogy a helyes úton tartsd és emlékeztesd őt, hogy nem baj az, ha nehéz, és hogy a saját útját kell megcsinálnia a világban, de be kell engednie az embereket, hogy szeressék őt.

         A testvérek intenzív pillantást váltottak, ami többet mondott minden szónál, és egyet kellett értenem Rome állításával. Annak érdekében, hogy egy kicsit könnyítsek a hangulaton, azt mondtam Rule-nak, - De legalább nem ikrek. Nem hiszem, hogy Denver állva maradna, ha még két kis Rule szabadulna Colorado legnagyobb városára.

         Ez a beszólás elérte a kellő hatást és egy kis feszültség elhagyta Rule vállát. – Igaz. Cora egy teljes óráig duzzogott, amikor Rome elmondta neki, hogy csak egy baba van és nem ikrek.

         - Lefogadom, hogy így tett.

         Rome felpillantott és a fejével intett egyet, miközben valaki bejött az ajtón. Megfordultam, hogy megnézzem ki volt az és elnéztem Asa mellett, ahogy besétált egy fiatal nővel, aki követte őt a bejárati ajtón. Alacsony volt, majdnem akkora, mint Cora, de több görbülete volt, mint Salem-nek, haja élénkrózsaszínű volt és a csinos szája vicsorba húzódott. Dühösnek látszott a világra és egyáltalán nem tűnt boldognak, hogy a Bárban lehetett. Ez az apró dolog gyakorlatilag negatív hozzáállást és elégedetlenséget sugárzott. Elsétált mellettünk anélkül, hogy bármilyen módon figyelembe vette volna a jelenlétünket. Szó szerint áradt belőle a düh és a bosszúság, mint egy vastag, fekete felhő a nyomában.

         Rome odamorgott valamit a viharos érkezésére és gúnyosan megszólalt, - Cora-t említve, ez az apró hölgy ugyanannyira jó ebben a hozzáállásban. – Az idősebbik Archer zsémbesnek tűnt ettől a ténytől.

         - Ő ki? – Ez a kérdés Rule-tól jött, miközben abba az irányba mutatott, ahol a rózsaszín-hajú kobold eltűnt.

         - Brite lánya, Avett. Néhány hónappal ezelőtt megkért engem és Asa-t, hogy találjunk valamiféle módot, hogy távol tartsuk őt a bajtól. Kirúgták a főiskoláról, és egy nagyon rossz társaságba került. Szarul viselkedett a vendégekkel, így beraktuk őt a konyhába, hogy segítsen Darcy-nak, de figyelembe véve, hogy ők anya és lánya, nem működik valami jól. Az egyikőjük előbb vagy utóbb a nagy hajtás közepén fog kisétálni innen. – Szárazon felnevetett. – Azt hiszem, Brite reménykedik, hogy Asa jó hatással lesz rá, bármilyen őrülten is hangzik ez.

         Brite Walker volt az a fickó, aki eladta Rome-nak a Bárt. Ex-katona mentor is volt, és valójában a legtöbb tekintetben a logika megtestesítője, amikor egy testes, makacs férfi jött szóba, aki ostoba döntéseket hoz. Tudtam, hogy nem volt olyan dolog, amit Rome vagy Asa ne tett volna meg Brite-ért, beleértve azt is, hogy a kellemetlen rokonnak munkát adnak és figyelnek rá.

         Megemeltem a szemöldökömet. – Igazi örömteli személyiségnek tűnik.

         Rome válaszképpen csak morgott és azt mondta nekünk, - Terveim vannak ma estére Cora-val, szóval el kell tűnnöm innen. Joe vigyáz a picire, én meg elviszem őt valahová. – Joe Cora apja volt, és teljesen beleszeretett az új aprócska unokájába, így Brooklyn-ban összepakolta az egész életét és Denver-be költözött, hogy közelebb legyen a lányaihoz. Rome és Cora életének egy hatalmas részét töltötte ki.

         - Mi az alkalom? – Rule kérdése egyszerű volt, de amiatt, ahogy Rome megfeszült és a szemei neon kék színben lángoltak, elgondolkodtatott, hogy volt még valami más is a tarsolyában, mint egy egyszerű randi.

         - Nincs semmiféle alkalom. Nekem van egy káprázatos nőm, aki egy gyönyörű kislányt adott nekem és mindig megérdemli, hogy tudja, számomra ő a legfontosabb dolog a világon. – Ó igen, Rome nem volt egy nagy szónok, és az ilyen fajta érzelgősség sokkal ékesszólóbb volt, mint ahogy általában megnyilvánult. Rule és én sokatmondó pillantást váltottunk. Valami határozottan készülődött.

         - Megyek, megnézem, hogy Asa készen áll-e az éjszakai műszakra aztán lépek. – Az állát Rule felé biccentette, majd azt mondta neki, - Nagyszerű apa leszel, Rule. Épp úgy, ahogy nagyszerű férj, nagyszerű testvér, nagyszerű barát, és sziklaszilárd üzleti partner is vagy. Te és Shaw ezt akartátok tenni.

         Rule bólintott és láttam, ahogy nagyot nyelt. – Kösz.

         Megfordultam, így láthattam az ajtót. Nem akartam elmulasztani Sayer-t, amikor felbukkan és kétségtelenül nem akartam lemaradni a reakciójáról sem, amikor megpillantja a Bárt. Persze Rome feltakarította a helyet, minden felület csillogott-villogott, de még így is egy kocsmának látszott és lehetetlenség volt, hogy másnak tűnjön.

         - Mit gondolsz, mi a helyzet vele és Cora-val? – Kortyolni akartam egyet a sörből, de eszembe jutott, hogy Rule mindenhol összenyálazta, így egy morgás kísérletében odaadtam neki.

         - Nemtom. Nem hagyja békén Cora-t a költözéssel. Venni akar egy házat, de ki tudja. Benzinnel táplált tűzzel harcolnak, és úgy gondolom, mindketten le fognak szállni, hogy megnézzék, ahogy ég.

         - Azt gondolom, hogy soha nem unatkoznak.

         - De nem ám. El tudod képzelni, hogy Cora-val bármi is unalmas legyen?

         Elnevettem magam, majd megmerevenedtem, amikor megláttam, hogy egy magas, szőke nő sétál be az ajtón keresztül. Rule észrevette a hirtelen megváltozott testtartásomat és követte a tekintetemet oda, ahol Sayer a félhomályos belső teret kutatta engem keresve. Elkapta a pillantásomat és elindult felém. Úgy mozgott, mintha egy királyi esküvői menet része lett volna.

         - Félelmetesen hasonlít rád, Rowdy.

         - Igen, tudom.

         Sayer megállt előttem és egy kicsit feszengve toporgott. – Sziasztok.

         - Szia. Sayer Cole, ő itt Rule Archer. Munkatárs és régi barát.

         Kinyújtotta a kezét Rule felé, hogy megrázza, és le voltam nyűgözve, hogy a tekintete nem csüngött a színes kobrán, ami Rule egész kézfejét díszítette.

         - Örülök, hogy találkoztunk. – A hangja határozott volt és egyáltalán nem úgy tűnt, mint aki kényelmetlenül érzi magát, de a tekintete folyamatosan találkozott az enyémmel, majd félre is rebbent. Azon tűnődtem, hogy ő is ugyanolyan ideges volt-e, hogy együtt töltjük az időt, mint én.

         - Én is. Köszönjük, hogy segítettél Asa-nak.

         Az ügy a leglátványosabb módon esett szét, amikor a fickó, akit Sayer ajánlott nekünk, hogy lépjünk vele kapcsolatba, hogy képviselje Asa-t a fedélzetre lépett. Quaid Jackson valóban nagy hal volt, és minden követ megmozgatott, amikor eljött Asa védelmének az ideje, még Asa múltjával is, ami nem állt valami fényesen. Valójában az ügy koporsójában az ütött szöget, hogy a kölykök részéről arrogancia és ostobaság sugárzott. A főkolompos, a kis punk, aki elkezdte azt a szarságot Asa-val a bárban, elég vakmerő volt ahhoz, hogy kiposztoljon egy mobiltelefonnal felvett videót a YouTube-ra, amin ő és a barátai megkörnyékezik Asa-t a parkolóban miután a bár bezárt. A támadás, amit bemutattak erőszakos volt, indokolatlan, ördögi és teljességgel igazságtalan. Természetesen Asa védekezett és a kölyök valóban tálcán kínálta fel magát neki, de ez semmi nem volt ahhoz képest, hogy öten voltak egy ellen. Igazán szerencsés volt, hogy csak az arcát verték össze. Tényleg úgy nézett ki, hogy a dolgok lehettek volna ennél sokkal rosszabbak is.

         Quaid megtalálta a videót, nem mintha nehéz lett volna ráakadni, miután felkerült a Facebook-ra és a Twitter-re is, és bizonyítékként az igazságügyi rendszerhez vitte annak érdekében, hogy ejtsék az ügyet. Ennek az egész cirkusznak a főkolomposa most szembenéz a hamis bejelentés és egypár súlyos testi sértés vádjával is. Quaid eléggé jó fej volt ahhoz, hogy csak egy ezrest számoljon fel Asa-nak, tekintve, hogy nem kellett megjelennie a bíró előtt. Ez egy meglehetősen nagy győzelem volt az Asa Csapatnak még akkor is, ha ő még mindig nem magyarázta meg, hogy miért nem tiltakozott a letartóztatás ellen, vagy miért nem védte meg magát a rendőrökkel szemben, amikor összeakaszkodtak és a járőr kocsiba tuszkolták őt.

         - Úgy tűnik, elég jó érzéke van, hogy bajba kerüljön. – Mondta Sayer könnyedén, megrovás nélkül.

         Rule felállt a bárszékről és a pultra dobott néhány bankjegyet. – Olykor-olykor mindannyiunkkal előfordul.

         Elköszönt tőlem és odakiáltott Asa-nak is, amikor feltűnt a bárpult mögött. Bemutattam a csapost is Sayer-nek és ugyanúgy, mint Rule ő is megköszönte neki, csak sokkal több bájjal és egy olyan vigyorral, amit arra terveztek, hogy ágyba akarjon bújni vele. Reménykedtem, hogy nem működött. Még csak most kezdtem megszokni, hogy van egy nővérem. Még nem akartam megpróbálni megbirkózni azzal, hogy lefekszik egy olyan nőcsábásszal, mint Asa. Azt mondta nekünk, hogy ma este az italok a ház ajándékai, és küldött felém egy vigyort, mintha pontosan tudta volna, hogy az agyam melyik részébe dugja bele az orrát. Beintettem neki, miközben követtem Sayer-t a színpad közelében lévő egyik asztalhoz, amit Rome akkor épített, amikor átalakította a Bárt. Nemsokára zsúfolt lesz itt a helyzet, de most még eléggé csendes volt, hogy beszélni tudjunk, és nem kellett túlkiabálnunk a bár zaját.

         Meglepődtem, amikor egy üveg Coors Ligh-ot vett magához ahelyett, hogy valamilyen kevert italt vagy egy pohár bort rendelt volna, bár nem igazán voltam benne biztos, hogy egyáltalán szolgálnak-e itt fel bort, ami nem volt egyenértékű azzal, ami a dobozból kijött.

         - Örülök, hogy arra kértél, találkozzunk. – Nagyon művelt módon beszélt, de az állandóan mozgó keze azt sugallta, hogy mennyire ideges is volt.

         - Néha beletelik egy kis időbe, hogy átverekedjem magam oda, ahol lennem kéne. Mint ahogy az irodádban is mondtam, nem érdemelted meg azt a fajta bánásmódot. Én általában eléggé rendes srác vagyok.

         - Talán nem, de megértem, hogy ezt az egészet eléggé nehéz feldolgozni neked.

         Felkaptam a sörömet és a pereme felett néztem rá. – Neked is fel kellett dolgoznod.

         Egy aprót bólintott és a sörén lévő címkét pöckölgette. – Az apám mindig talált valami új és tökéletesen szörnyű módot arra, hogy elcsessze az életemet. Megszoktam, hogy megpróbáljam feldogozni ezt az egészet. – A szeme, ami tökéletesen megegyezett az enyémmel, elsötétedett, mint egy felhős nap. – Amikor elkezdtelek megpróbálni lenyomozni téged, dühös voltam rá. Egyedül voltam, ahogy te is, és ezt ő egész végig tudta. Ott lehettünk volna, segíthettük volna egymást és ő szándékosan távol tartott minket egymástól, amíg el nem ment. Meglehetősen biztos vagyok benne, hogy úgy számolt veled, mint egy kapzsi, önző rohadék, aki egyetlen szó nélkül elkapkodná a pénzét. Megpróbált bántani engem, de valójában az egyetlen olyan dolgot adta, amit mindig is akartam. – A szája sarka egy kicsit felfelé görbült. – Valaki mást, akit a családomnak hívhatok, valakit, akivel törődhetek és megoszthatok dolgokat. Az a tény, hogy te egy jó ember vagy és hogy ennyire csodálatos lettél a saját magad erejéből, valójában az öregnek egy epikus „csezd meg”. Már csak ezért is feltétel nélkül szeretlek téged, Rowdy.

         A sörömmel félúton a számhoz megálltam és csak néztem rá. Valószínűleg ez volt az egyik legkedvesebb dolog, amit bárki valaha is mondott rólam.

         - Engem tényleg nem érdekel, hogy elvegyem az örökség felét, Sayer. Nem keresek annyit, mint egy ügyvéd, de minden rendben van, és el tudom tartani magamat. – Végre belekortyoltam a sörömbe, majd visszatettem az asztalra. – Úgy hangzik, mintha minden egyes centet a legkeményebb módon szerezted volna.

         Néhány tincset a válla mögé sepert és egy kicsit közelebb hajolt hozzám, így a könyökét az asztalra tudta támasztani, az állát pedig a kezébe pihentetni.

         - Igazán szemtelen leszek, és egy kicsit át fogom lépni a határaimat, szóval ne legyél mérges rám.

         Megemeltem az egyik szemöldökömet, de vigyorogtam, mert tényleg aggódott, hogy milyen lesz majd a reakcióm. Nem hibáztattam őt. Eddig nem igazán viselkedtem vele szívéjesen.

         - Eltöltöttem egy kis időt Salem-mel. Imádom őt és úgy gondolom, hogy sokkal tökéletesebb számodra, mint bármelyik lány valaha is lenne. Tudom, hogy nektek, kettőtöknek történelmetek van, de kívülről úgy viselkedtek, mint egy csapat. Mielőtt visszautasítanád a pénzt, ami jogosan a tiéd, érdemes lenne elgondolkodnod azon, hogy többé már nem egyedül működsz. Azzal a pénzzel ki tudnál fizetni egy esküvőt. Előleget tehetnél le egy házra. Felhasználhatnád egy új üzlethez, vagy félretehetnéd a főiskolára, hogy egyengesd a gyerekeid pályáját. Ez nem kis összeg, és őszintén szólva, Rowdy, ugyanannyira megérdemelted, mint én.

         Bassza meg. Még csak el sem kezdtem azon gondolkodni, milyen váratlan eseményt jelenthet, ha a kapcsolatom Salem-mel ilyen módon halad előre. Nem volt semmi kétség, hogy a markában tartotta a szívemet és a mindig birtokolt lelkemet. Persze valószínűleg gyűrűt fogok húzni az ujjára az út során, és ahogy a csapat jobbra-balra gyerekeket csinál, várhatóan nekünk is napirendre kerül majd. Csak még nem igazán gondoltam arra, hogy ez már itt van, egyenesen a sarkon.

         - Összeillő darabkák vagyunk. – Tetszett, ahogy Salem látja, hogyan illünk össze. Persze voltak mások is az út mentén, de senki sem illik bele az üres helyre, ahogy ő, nem számított, mennyire keményen próbáltam meg beleilleszteni őket. – Igazad van. Beszélnem kell vele, mielőtt lemondok a pénzről.

         - Ő egy nagyon dinamikus fiatal nő.

         Elnevettem magam, mert ezt az egy dolgot tudtam tenni. – Ő egy természeti erő.

         - A tetoválás, ami a hátán van, az, amelyiket te rajzoltad, amikor kamasz volt, soha nem láttam még semmit, ami ilyen gyönyörű lett volna. Úgy gondolom, hogy fantasztikusan rajzolsz, és az a tény, hogy minden nap magán hordozza a kedvenc ajándékát, amit valaha kapott, nagyon különleges dolog.

         Én még soha nem tekintettem rá így, de Sayer-nek igaza volt. Különleges volt. Igazán különleges, pont úgy, ahogy a kapcsolatom Salem-mel. – Én mindig úgy gondoltam, hogy peches vagyok, tudod? – Én is egy kicsit közelebb hajoltam hozzá. – Az anyukám meghalt, mert néhány mocskos rohadék megpróbálta ellopni tőle a kocsiját, miközben benne ült. – Felsóhajtottam és éreztem, hogy a veszteség súlya rám telepedett, mint ahogy mindig is tette. – Biztos vagyok benne, hogy tudod ezt, mivel beleástál az életembe, miközben megpróbáltál megtalálni engem, de amit nem tudsz, hogy aznap este azért volt kint, mert beteg voltam. Lázam volt és hánytam, így gyorsan csak a boltba szaladt ki, hogy hozzon nekem 7Up-ot és gyerekeknek való Tylenol-t. A városnak nem egy jó részén éltünk, szóval soha nem tartózkodott kint, hacsak nem rólam volt szó.

         Érzelmek kúsztak fel a torkomon, amitől nehézkessé vált a beszéd. Le kellett néznem az asztalra, mert a Sayer tekintetében lévő együttérzés túl sok volt számomra, hogy kezelni tudjam.

         - Aztán ott voltak a Cruz nővérek. Szükségem volt Salem-re, és ő elment. Úgy gondoltam, hogy szerettem Poppy-t, de ő nem akart engem. Még több balszerencse. – Megtörten felnevettem, ami úgy hangzott, mintha a hangszalagjaimat bevonta volna a rozsda. – Majd jött a foci. Jó voltam benne, de nem szerettem, és amit szerettem volna, abban nem láttam jövőt.

         Megköszörültem a torkomat, majd visszanéztem rá. – Az elmúlt néhány hónapban, elkezdtem megváltoztatni a véleményemet a szerencséről. Salem visszatért és a világomat a helyes irányba állította annak ellenére, hogy nem is tudtam, hogy a feje tetején állt. Poppy mindig is fontos lesz a számomra, egy másféle módon, de még így is igazán számít. Phil rám talált és megtanított engem, hogy éljem ki a művészetet. Az anyukám lehet, hogy elment, de mostanra bárhová is fordulok, beleszaladok valakibe, aki szeret engem és családként tekint rám… beleértve téged is. Ez sokkal több jó szerencse, mint amit a legtöbb ember egész életen át kap.

         A szemei nagyon fényesek lettek, majd megszólalt, - El fogom sírni magam miattad.

         Egy kicsit felmordultam és úgy döntöttem, hogy témát váltok. – Mi a helyzet veled? Senki sem volt kiakadva, hogy nyakadba vetted a cuccaidat és elindultál, hogy megkeresd a rég elveszett kisöcsédet?

         Grimaszolt és most rajta volt a sor, hogy képtelen volt a szemembe nézni. – El voltam jegyezve, mielőtt eljöttem, de egyszerűen nem jött össze. Szakítottam, mielőtt elköltöztem és a tény, hogy jobban aggódtam miattad és amiatt, hogy mit fogsz majd gondolni, mint miatta és hogy mennyire bántottam meg őt, óriási indikátor volt, hogy meghozzam a helyes választást.

         - Ez szar ügy. Sokáig voltatok együtt?

         - Öt évet, eljegyezve kettőt. Kedves srác volt, csak számomra nem éppen a megfelelő.

         - Attól még elég durva.

         Megemelte az állát és küldött felém egy vigyort. Annyira szürreális volt, hogy mennyire látom magamat benne, amikor visszanéz rám.

         - Azt hiszem, szeretnék kitartani valami mellett, ahogy te teszed Salem-mel. Szeretnék valakit, aki úgy néz rám, mintha én lennék mindennek a kezdete és a vége. Ahogy te nézel rá.

         - Az elsőm és az utolsóm.

         Oldalra döntötte a fejét és összezavarodottan nézett rám. Felkaptam a sörömet, mert lehet, hogy a nővérem volt, de virtuálisan még mindig idegen és kiadni az összes személyes, csöpögős és érzelmes dolgot nem egészen az volt, amit erre az összejövetelre terveztem.

         - Salem volt az a lány, aki rengeteg elsőt jelentett számomra, még ha ezt nem is ismertem fel időben. Most, hogy visszatért az életembe, megpróbálok az utolsókra koncentrálni, amit nekem tartogathat.

         Sayer bólintott és felvette a saját sörét. – Mint az utolsó lány, akit szeretni fogsz?

         - Pontosan.

         - Ez az, amit akarok. – El akartam neki mondani, hogy tartson ki emellett, és hagyja figyelmen kívül Asa-t, aki két újabb sörrel sétált ide és az összes déli báját és vendégszeretetét kirakatba tette, de nem volt esélyem erre, mert Zeb sétált be, aki úgy nézett ki, mintha órákig fűrészporban és malterban hempergett volna. Faforgácsok ragadtak a szakállába és koszfolt húzódott végig a homlokán.

         Én már hozzászoktam a hatalmas és borzas megjelenéséhez, de úgy gondoltam, hogy ez megijeszthette Sayer-t, amikor megkérdezés nélkül kihúzott egy széket és leadta a rendelését Asa-nak, miszerint hozzon neki egy sört. Asa nevetve sétált el és Dixie-t küldte vissza Zeb italával.

         - Ki ez? – Hangja érdes volt és viharral átszőtt. Nem voltam biztos benne, de a szakáll és a kosz alatt, úgy gondoltam, hogy Sayer-t fixírozta.

         - A nővérem. Sayer, ő itt a haverom Zeb Fuller. Valójában ő tervezte és építette fel az új tetováló szalont a LoDo-ban. – Meglepődtem, hogy mennyire könnyen neveztem őt a nővéremnek és hogy mennyire tetszett ennek a hangzása.

         Zeb levél-zöld tekintete jókedvtől csillogott. – Van egy nővéred? Egy dögös, ízléses nővéred?

         Láttam, hogy Sayer elpirult és nagy szemekkel nézett rám. Zeb egy grizzly medvére hasonlított és nem volt semmi sem, ami barátságosnak és ennivalónak lett volna nevezhető vele kapcsolatban, de úgy gondoltam, hogy aktívan próbált flörtölni a nővéremmel.

         - Az biztos, hogy úgy néz ki. – Összehúztam rá a szememet és megpróbáltam megrúgni őt az asztal alatt. Olyan érzés volt, mintha a csizmám egy fatörzsbe csapódott volna bele.

         - Tele van meglepetésekkel, ugye, Rowdy? Először az a cukiság otthonról, és most egy gyönyörű testvér, akiket teljesen megtartottál magadnak. Ki más fog még hirtelen felbukkanni, hogy utánad jöjjön?

         Nem akartam megadni neki azt az örömöt, hogy elmondom neki, Poppy is a városban volt, úgyhogy csak meredtem rá, mialatt ő folytatta a vigyorgást a szakálla alatt. Vártam, hogy a kínos csend leereszkedjen közénk, de ahogy mindig, Sayer meglepett engem azzal, hogy képes volt úgy beszélni Zeb-bel az üzletről, mint egy profi. Mint kiderült, megvásárolt és régi Viktoriánus házat a Governous Park-ban, ami teljesen el volt hanyagolva. Két sörrel később, azt hiszem, a terveik a helyükre kerültek Zeb számára, hogy elmenjen és ellenőrizze a tulajdont és átnézze a munkát, mert Sayer úgy gondolta, hogy a jelenlegi vállalkozó lepattintotta. Még csak a szempillája sem rebbent, amikor Zeb elárulta neki a bűnözői múltját. Cserébe ő is közölte vele, hogy mivel ügyvéd volt, nagyon is jól tudta, hogy néha a jogrendszer helytelen dolgokat tesz. A negyedik sörre, úgy gondoltam, hogy már ő is aktívan flörtölt az én óriás barátommal, és határozottan kényelmetlenül és harmadik keréknek kezdtem érezni magamat.

         Küldtem egy üzenetet Salem-nek, hogy megnézzem, otthon volt-e még, és amikor válaszul egy szelfit küldött magáról az ágyban, összegömbölyödve, orrán a szemüvegével, és abból, amit láttam, semmi más nem volt rajta, gyorsan búcsút intettem és a csajom felé vettem az irányt. Poppy beengedett az ajtón, és csak nevetett rajtam, ahogy elsuhantam mellette, éppen csak üdvözöltem és megköszöntem neki, miközben útban voltam Salem szobája felé.

         Ébren volt és rám várt, és tényleg csak azt a fekete keretes szemüveget volt rajta, amit akkor viselt, amikor otthon volt. A fekete-vörös haja kuszán szétterült a párnán és körülbelül három másodpercembe telt, hogy levetkőzzek és csatlakozzak hozzá. Amikor nyögésre késztettem őt és a nevemet kiáltotta, akkor tudatosult benne, hogy nem voltunk éppen egyedül ebben a házban és egy kis figyelmet kellett volna szentelnem Poppy-nak, de aztán a keze elkezdte simogatni a piercingeket a farkamba és én már nem tudtam többé semmi másra gondolni, csak arra, hogy mennyire csodálatos is volt és hogy soha többé nem akartam, hogy bárki más rám tegye a kezeit mellette.

         Egymásba gabalyodva aludtunk el, kielégítve és jóllakottan. Haja szétterült a mellkasomon, a számban éreztem az ízét és ez tökéletes volt. Lágy súlya az ágyhoz szegezett, mint egy horgony, amit a nyakamra tetováltattam. Helyben tartott engem, szilárdan a földön, emlékeztetve, hogy ő volt az én otthoni kikötőm, amikor már mindketten olyan sokáig sodródtunk.

         Felriadtam és bosszankodva szitkozódtam, amikor Salem könyöke a gyomromban landolt, ahogy feltápászkodott és kiszállt az ágyból. Először nem tudtam rájönni, hogy mit csinál, de aztán meghallottam, hogy Poppy kétségbeesetten kopogott a hálószoba ajtaján és a kutya is őrülten ugatott. Felnyögtem és a nadrágomért nyúltam, amit előző éjszaka az ágy mellett hagytam. Salem elcsaklizta a pólómat, így félmeztelenül mentem ki a nappaliba, hogy megnézzem mi volt ez a felfordulás.

         Lepisszegtem Jimbo-t és elmentem neki egy teniszlabdáért, hogy eltereljem a figyelmét, miközben Poppy összefüggéstelenül visított Salem-nek. Épp fütyülni készültem és elmondani mindenkinek, hogy nyugodjon le a picsába, amikor berregés hangzott fel a konyhaszekrényen, ami az elülső épület biztonsági ajtajára volt szerelve. Csak zümmögött és berregett, mintha valaki nekitámaszkodott volna. Hajnali négy óra volt és ez nyilvánvalóan nem egy házból kizárt szomszéd volt.

         - Mi a fene folyik itt? – Kezemmel végigszántottam a hajamon és a lányokhoz sétáltam.

         Salem a válla felett hátranézett rám, sötét tekintete aggodalmas és megfejthetetlen volt. Még a homokszínű arcbőrén is láttam, hogy elsápadt.

         - Poppy úgy gondolja, hogy a férje, Oliver az.

         A homlokomat ráncoltam, és keresztbefontam a karomat a mellkasom előtt. A berregés ismét felhangzott és baljóslatú pillantást vetettem a kaputelefonra. – Egyáltalán honnan a fenéből tudja, hogyan találjon rád?

         Poppy oda-vissza ingatta a fejét, és nagy, kövér könnycseppeket hullatott. – Nem tudom. Ó Istenem, meg fog ölni engem.

         Éreztem, hogy a szemöldököm összeszalad az orrom felett, ahogy a kaputelefonhoz indultam. – Valószínűleg csak valami részeg, aki nem tud bejutni és folyamatosan ugyanarra a gombra támaszkodik rá. – Megnyomtam a gombot, hogy válaszoljak és beleugattam, - Mozgás, haver. Senki sem fog beengedni téged. Hajnali négy óra van, ne akard, hogy hívjam a zsarukat.

         Nem volt semmi válasz, de amint elvettem az ujjamat a gombról, ismét elkezdett berregni. Salem úgy nézet rám, mintha nekem tudnom kellett volna, hogy mit tegyek, szóval egyszerűen csak megvontam a vállamat és azt mondtam, - Jól van, kimegyek és lesegítem az átkozott ujját a kaputelefonról. Bárki legyen is az. – Poppy még jobban elkezdett sírni, és Salem a homlokát ráncolta rám.

         - Te láttad őt, amikor ideért. Az a fickó kiszámíthatatlan és megzavarodott. Nem akarom, hogy bajod essen. Talán, csak hívnunk kéne a rendőrséget.

         A csengő még egyszer elkezdett trillázni, és Jimbo a torka mélyéről felmordult. Lehajoltam, hogy megvakarjam a füle tövét.

         - Először hadd intézzem el én. Ez a fickó nem fogja csak úgy zaklatni a lányaimat és talán csak az kell neki, hogy a saját súlycsoportjából kezdjen ki valakivel.

         Poppy csukladozva szólalt meg, - Ő őrült, Rowdy. Majdnem halálra vert, mert nem értettem vele egyet azzal kapcsolatban, hogy gyerekeink legyenek. Mi van, ha kés vagy fegyver van nála? Nem akarom, hogy miattam bajod essen.

         Mindkettőjük felé küldtem egy féloldalas mosolyt, és kinyitottam az ajtót. – Ne aggódjatok miattam. Jó vagyok abban, hogy vigyázzak magamra, emlékeztek?

         Mindketten a nevemet kiáltottál, ahogy Jimbo kilőtt mellettem és a folyosó végéhez rohant, ahol a biztonsági ajtó volt található. A biztonság kedvéért megragadtam a nyakörvét és kinyitottam az első ajtót, majd a másodikhoz mentem, ahol a kaputelefonok voltak. Egy férfi állt a konzol előtt Salem lakásának a számát nyomva és nem állt szándékában elengedni.

         Meglehetősen jelentéktelen külsejű volt. Egy kicsivel alacsonyabb volt nálam és egy jellegtelen khaki nadrágot viselt és egy pólót. A haja úgy áll, mintha idegességében többször végigszántott volna a kezével rajta, és amikor a sötét tekintete megállapodott rajtam, lángoló dühöt láttam bennük.

         - Héj ember. Szakadj le róla. Nem tudom, ki vagy te, de téves lakásba csengetsz. – Jimbo felmordult és megpróbálta kirángatni magát a szorításomból. Jó kutya volt és soha nem viselkedett agresszívan, így emiatt homlokráncolva bámultam a fickóra. – Menj el, haver.

         A fickó ellépett a konzoltól és végignézett rajtam. Az igazság az, hogy úgy néztem ki, mint aki keményen szeretkezett és ingerlékenyen ébredt, ami igaz is volt, de még így is felé tornyosultam és nem lehetet nem észrevenni a nyugtalanságot, ami keresztezte a vonásait. A tekintete valahol a kalózhajós tetoválásomon landolt a mellkasomon és gúnyosan az kérdezte, - Ki a fene vagy te?

         Annyira megdöbbentem, hogy csak pislogni tudtam. A kutya hangosan felugatott, magas hangon vonyított és a srác csúnya pillantást lövellt felém.

         - Egy fickónak, aki a biztonsági ajtón kívül áll, nincs joga, hogy kérdéseket tegyen fel. Mint már mondtam, tűnj el, vagy hívom a zsarukat.

         A mellkasa felfújódott és vörös düh árasztotta el az arcát. – A feleségem itt van bent és én nem megyek sehová, amíg nem beszéltem vele.

         Poppy-nak igaza volt. Ennek a srácnak hiányzik néhány kereke.

         -  Nem. Nem fogsz a közelébe menni. Láttam a legutóbbi kézzel végzett munkádat, amikor „beszéltél” vele és ez nem fog mégegyszer megtörténni.

         - Ő hozzám tartozik!

         Tettem egy lépést előre, a kutya meg a fickó ágyéka felé támadt. – Az emberek nem tulajdonok. Poppy egy kedves lány, aki jobbat érdemel, mint egy seggfej, aki bokszzsáknak használja őt, és mint egy apa, aki a másik irányba néz, miközben mindez történik. Menj vissza Texas-ba és felejtsd el őt.

         Közelebb lépett hozzám és majdnem elvesztette az egyik ujját, amivel megbökte a mellkasomat.

         - Tudok rólad. Az árva, akinek nincs családja, nincsenek gyökerei. Neked nincs senkid és semmid. Poppy akkor sem akart téged és kizárt dolog, hogy most akarjon. Beszélni fogok vele, még ha rajtad kell is keresztülverekednem magam.

         Valószínűleg elengedhettem volna, talán sikerült volna fenntartani a higgadtságomat, de mielőtt megformálhattam volna a szavakat, amivel elmondom a srácnak, hogy menjen a picsába, felemelte a lábát és Jimbo oldalába rúgott. A kutya felüvöltött fájdalmában és kirántotta magát a szorításomból. Nem kellett azon aggódnom, hogy én viszem be az első ütést, mert ez a kis rohadék megpróbált hirtelen megütni engem, amikor megfordultam, hogy megnézzem, hogy a kutyus jól van-e. A kezembe fogtam az öklét és a háta mögé csavartam a karját. Amikor elvesztette az egyensúlyát, keményen bevertem egyet a szájába, amitől az alsó ajka felrepedt és vér csöpögött le az állára. Csak annyival voltam magasabb nála, hogy valójában nem tudott semmilyen fogást találni, ahogy ficánkolt ellenem, és megfordítottam, majd a nyaka köré kulcsoltam a kezemet, hogy mozdulatlanul tartsam őt.

         Ő hátravetette a fejét és megpróbált lefejelni engem, így megragadtam a tarkójánál fogva és előrefelé hajtottam őt, így egy totálisan kényelmetlen és fájdalmas szögben tekeredett ki. Kivonszoltam őt az árkádok alá, majd le a járdán, az utcára. Elég keményen löktem őt el magamtól, mert megbotlott és a térdére esett

         - Ne gyere vissza, haver. Ma elviszem Poppy-t hogy távoltartási végzést kérjen és higgy nekem, ha azt hiszed, hogy én rossz vagyok, te még csak látni sem akarod, hogy mit tartogat számodra a nővére, ha ismét idejössz. Csak egy darab-szart-sem-érő férfi üt meg egy nőt és szerencsés vagy, hogy én nem teszem meg veled azt, amit te tettél vele.

         Megfordult, hogy rám nézzen, és megesküdtem volna, hogy a halálomat tervezgette, miközben bámult rám. Komolyan be kellett volna vernem az orrát, hogy megtanítsam neki a leckét vagy legalább bordán kellett volna rúgnom őt, hogy visszafizessem neki azt, amit a kutyával tett.

         - Poppy az enyém. – Szinte érthetetlenül jött ki a száján és én csak a szemöldökömet emeltem fel rá.

         - Ő másképp vélekedik erről. Valakinek meg kellett volna tanítani neked, hogyan tiszteld a nőket.

         Odafüttyentettem Jimbo-nak és hangosan felnevettem, amikor odasántikált, ahol a behatoló még mindig a földön fetrengett és felemelte a lábát. Poppy férje megpróbált elmászni, hogy elkerülje az aranysárga zuhanyt, de nem volt elég gyors és Jimbo nyilvánvalóan büszke volt magára, miközben visszabotorkált hozzám. Néztük, ahogy a fickó lábra kecmergett, káromkodott és sok szép névvel illetett minket egész végig, ahogy a kocsijához viharzott.

         Megpaskoltam a kutya fejét és megdicsértem őt, hogy, - jó fiú– ahogy visszamentünk a lakásba a lányokhoz.

         Salem oda-vissza járkált és Poppy apró labdává gömbölyödött a kanapén, amikor megérkeztünk. Salem azonnal nekem csapódott, amint elhagytam a bejárati ajtót, így köré fontam a karjaimat és megpusziltam a feje búbját.

         - Felhívtam Royal-t. Fel kellett.

         Megcsókoltam a remegő ajkait, amikor rám nézett és megrángatta a hajtincsét. – Talán jó ötlet lenne, ha a húgod beszélne vele. Igaza volt. Annak a fickónak komoly problémái vannak. Úgy gondolom, hogy tényleg komoly fenyegetést jelent nem csak rá, hanem rád is. Neki sürgősségi védelemre van szüksége és meg kéne néznetek, hogy Royal le tudja-e őt tartoztatni állatbántalmazásért. – A kutyus felé bólintottam, aki már kényelembe helyezte magát a kanapén Poppy mellett. – Az oldalán megrúgta Jimbo-t

         Salem levegőért kapott, majd a fickót az összes létező mocskos névvel illette, ami csak a nagykönyvben meg van írva. – Annyira örülök, hogy itt voltál.

         Poppy kidugta a fejét a kanapé mögül és azt mondta, - Én is.

         Ismét megcsókoltam Salem-et, majd azt mondtam, - Mindig itt leszek.

         A derekam köré fonta a karját és az arcát a szívem fölött pihentette, ami esküszöm, csak érte dobogott.

         - Én is, Rowdy. – Most, hogy ezt mondta, már tényleg hittem neki, és semmi sem tett ennél boldogabbá.