Első fejezet

Első fejezet

         Dr. Lowell arcán lévő kifejezés elmondott mindent.

         Hátradőltem az irodájában lévő széken, idegesen játszadozva a vékony szálú barna hajam egyik tincsével. Kihúztam az orrom alatt, és beszívtam a kedvenc samponom kókusz illatát. Már majdnem elfelejtettem az édes aromát.

         - Visszajöttek a laboreredményeid, Kate. – Dr. Jackson Lowell először rám függesztette a tekintetét, majd a szüleimre. – A fehérvérsejtszám 22.000.

         Nem kellett odanéznem, hogy tudjam, mit csinálnak a szüleim. Az anyám szeme szorosan összecsukódik és apám a kezével simogatja a hátát. Egy lágy sóhaj szaladt ki anyám száján, ami megtöltötte a fülemet.

         Üres tekintettel bámultam a lábamat. Órákig tartó időnek tűnt, mire valaki megszólalt.

         - Ez alkalommal milyen lehetőségeink vannak? – kérdezte apám megtört hangon.

         Tekintetemet Dr. Lowell-re emeltem. Az ő pillantása az asztalára siklott. Levette a szemüvegét és az aktámra helyezte.

         - Egy újabb kör kemoterápia. – Tekintetét felém fordította, majd folytatta, - És vissza kell tenni téged a csontvelő transzplantációs listára.

         Bólintottam, nem tudtam mit is mondhatnék. A gombóc a torkomban megnehezítette még a légzést is. Ezt a szöveget már kétszer végighallgattam, de mégsem tette könnyebbé a helyzetet. Feljebb ültem a széken, és bátorságot öltöttem magamra.

         - Mikor kezdem a kezelést? – kérdeztem, hajamat a fülem mögé tűrve. Dr. Lowell-re koncentráltam. Mert ha a szüleimre néztem volna, akkor összetörök. És ezt nem tehettem.

         - Hétfőn.

~*~

         A leukémia visszaerőltette magát az életembe, és csak úgy mint legutóbb, szükségem volt a boltból a megküzdési mechanizmusomra – az új legjobb barátomra, mivel nem igazán rendelkeztem eggyel sem. Amint elhagytam a kórházat, a Target parkolójába vezettem.

         Besétáltam az írószer részlegre és azonnal megláttam. Nem volt a nevem rányomtatva, mint az elsőre, és nem rendelkezett bonyolult előlappal, mint a második. Ez tökéletes volt: fekete színű piros rózsával az elején. A fekete a rákot jelképezi, míg a vörös rózsa a harcot ellene.

         Amikor hazaértem, az ágyamra vetődtem és kinyitottam.

Október 29

Kedves naplóm,

Egy év. Ennyi. Az elengedés vacak éve és most visszatért. Nem tudom, hogy a testem kibír-e még egy kör kemót. És nem csak erről van szó, hanem, hogy mentálisan képes leszek-e elviselni az ezzel járó érzelmi zavarokat… ismét?

            Nem csak rólam van szó. Hét éve hol van, hol nincs kemós kezelés, ami a szüleimre is hatással van. Annyi áldozatot tettek értem; hogy legyek képes még többet kérni? Tudom, hogy ez hülyeség, de elképzelem, milyen lenne az életük, ha egy egészséges lányuk lenne, nem pedig egy sérült. Szeretnek engem. Utálom, hogy csalódást okozok neki,k mindazok után, amit értem tettek.

            Vörös hajam végre visszanőtt és már a vállamig ér. Nem akarok minden reggel arra ébredni, hogy egy csomó maradt a párnámon. Már elfelejtettem az érzést, hogy keresztülszántok a tincseimen. Mi a jó a tiszta hajban, ha a csomók eltömítik a lefolyót? Hamarosan ez is bekövetkezik. Minden. Egyes. Tinccsel.

            Tizenhét éves vagyok; tizenegy éves korom óta harcolok a leukémiával. De nem tudom, mennyi ideig vagyok képes még harcolni ellene. Próbálok bátor lenni. Nem akarok meghalni. Még soha nem csókolóztam.

          Becsuktam a szemem és harcoltam a közelgő könnyek ellen. Sajnálatot érezni önmagam iránt nem volt opció. Igen, rákos voltam – semmi mást nem tehettem ellene, amellett, hogy elfogadtam ezt a tényt. De egy zsémbes hang a fejembe egyre csak ezt hajtogatta.

         Jól éreztem magam. Talán csak keveredés volt a laboratóriumban.

         Vagy talán a számok tévedtek?

         Miért én? Megint miért?

         Hogyan érezhettem magam ennyire jól, ha a rák pusztítja a testemet?

         Sóhajtottam, majd a hátamra fordultam és a mennyezetet kezdtem bámulni. Igen, még mindig fehér. Letöröltem az arcomról a könnyeket. Csak épphogy elkezdtem élni egy életet. És most, újra kitaszított lettem. Az élet szívás.

         Ahelyett, hogy az önsajnálatban dagonyáznék, megkíséreltem néhány értelmetlen feladatot, hogy lefoglaljam a gondolataimat. Felálltam, majd felráztam a párnámat, amit az ablak alatti kis helyemre tettem. Amikor ezzel végeztem, kisimítottam az átlátszó függönyömet, ami egy kis árnyékot vont a sarokban a padlóra. Nem segített.

         Vacsora alatt észrevettem édesanyám püffedt szemét. Utáltam azt a feszültséget, amit a betegségem okozott. Olyan keményen próbált erősnek mutatkozni – na meg pozitívnak. De azok a szemek másról árulkodtak. A harc az én feladatom volt, a túlélés az övé. Apa nem dobált székeket, ami jó jel volt, mert ezek szerint jobban fogadta ezt, mint a legutóbb. Csendben ült, és tartózkodóan.

         Egyikünk sem evett sokat. Az étvágyunk, épp úgy, mint az üdülési alapunk, a teszteredmények után eltűnt.

         A hétvége lassabban ment, mint egy gyászmenet – sajnálom, rossz vicc volt. Belecsúsztunk egy kábulatba, úgy tűnt mindannyian megbirkóztunk a hírrel, azzal, hogy elkerüljük azt, ami számomra megfelelő volt. Apa elment dolgozni a belvárosba Des Moines-be. Anya a Szebb Otthonok és Kertek Magazinját olvasta, és a virágoskertben tevékenykedett. Én leírtam még néhány oldalt a naplómba, mielőtt a konyhába mentem vegetálni. Elég hamar kihánytam a belemet, ezért úgy döntöttem, hogy valami édes és totálisan egészségtelenben keresek némi élvezetet. Felmarkoltam egy adag sütit és egymagamban ettem meg az egészet.

         Ahhoz, hogy barátokat szerezzen valaki, emberek körül kell lenni – nem a kórházban. A kezelések miatt annyira hiányzott az iskola, hogy beiratkoztam a nyári suliba, hogy megpróbáljak lépést tartania a többiekkel. Működött, de csak azért, hogy a tízedik osztályba kerüljek – egy évvel később. Elég biztosra vettem, hogy az egész iskola tudta, hogy leukémiás voltam. Sajnáltak engem, így nem mondtak semmit. Nem hiszem, hogy egyáltalán tudták volna mit is kellene mondaniuk. Én voltam „a rákos lány, aki kopasz volt.” Megértettem.

         - Szia, Kate, - mondta Leslie, ahogy Hétfő reggel besétáltam az apró kórházi szobába. Már kiérdemeltem azt, hogy minden nővért és kórházi dolgozót a keresztnevén szólítsak ezen az emeleten. – Komolyan reméltem, hogy soha többé nem látlak többet itt téged.

         - Én is. – Ültem le a kanapéra.

         Anya megengedte, hogy egyedül jöjjek. Az ittléte egyáltalán nem tette volna könnyebbé a dolgokat, és mostanra már elég idős voltam ahhoz, hogy egymagam jöjjek a saját időpontomra. Semmi szükség nem volt arra, hogy egy héten órákat töltsön el várakozással.

         Összeszorítottam a szemem, ahogy Leslie bedörzsölte a kezemet alkohollal, mielőtt behelyezte az intravénás tűt. Attól, hogy néztem, a gyomrom összeszűkült. Érezni, ahogy a tű átszúrja a bőrömet, nagyon rossz volt, és ez emlékeztet engem arra, hogy mennyire valóságos is ez az egész. A központi vonal, a sok vizuális emlékeztetőből az első számomra, amit hamarosan hozzá fognak kapcsolni a mellkasomhoz.

         - Minden kész, - jelentette be Leslie. – Dr. Lowell néhány percen belül itt lesz. Biztos vagyok benne, hogy nincs, de meg kell kérdeznem – van bármi kérdésed?

         Nem voltak kérdéseim. Tény, hogy mostanra már tankönyvet írhatnék az eljárásról.

         Megráztam a fejemet.

         Leslie leült mellém a kanapéra és ujjaival megsimította a hajamat. – Gyönyörű a hajad, Kate. Nagyon tetszik ez a fazon.

         A hajam rétegekben hullott alá, és teljesen közre fogta az arcomat. – Köszönöm. – Legutóbb, amikor a hajam elkezdett kihullani, Leslie itt ült velem, fogta a kezemet, miközben sírtam. Tudtam, hogy ez csak egy haj, de az én hajam volt. Nemsokára úgy néztem ki, mint egy kicsi kopasz öreg férfi. A parókáktól viszkettem. Volt egy, ami teljesen hasonlított az eredeti hajszínemhez, de utáltam azt hordani. Az emberek megbámultak, amikor közösségbe mentem, mert sajnáltak engem. És ez idegesítő volt. Nem a bámulások vagy a suttogások, de még csak nem is a csend miatt. Nem akartam, hogy az emberek sajnáljanak engem. Én egy harcos voltam. Legyőztem a rákot kétszer, és ismét meg tudtam tenni - legalábbis ezt mondtam magamnak.

         Dr. Lowell sétált be a szobába, és küldött felém egy halvány mosolyt. Az aktámat tartotta a kezébe, de nem nézett rá. Valószínűleg már fejből tudta. Egy másik nővér, akit még nem ismertem, állt mellette. Fiatal és csinos volt a sötétbarna hajával és megnyugtató mosolyával.

         - Szia, Kate, - kapcsolta fel a fejlámpáját. – Ő itt Tammy. Biztos vagyok benne, hogy nagyon hamar meg fogjátok ismerni egymást.

         - Szia. – Bólintottam neki.

         - Szóval, készen állsz? – Kérdezte Dr. Lowell.

         - Éppen annyira, amennyire lehetek, azt hiszem. – Ki az, aki valaha is készen állna arra, hogy felnyissák és csöveket ültessenek a vénáiba?

         Leslie megpaskolta a vállamat. – Te vagy az én hősöm, - suttogta.

         Kicsúsztattam a jobb kezemet a melltartóm pántjából és a felsőm ujjából. Az eljárás alatt végig ébren leszek, de komolyan azt kívántam, bárcsak ki lennék ütve. A helyi érzéstelenítő miatt nem éreztem fájdalmat. A húzogatást azt viszont éreztem. Ó, és hallottam az apró eszközöket és azt, ahogy a fém tálcán koppantak. Egyedül ezek a hangok is elegek ahhoz, hogy émelyítőnek hassanak.

         Leslie egy alkoholos törlőkendővel letörölte a mellkasom jobb oldalának bőrét. Az alkohol szaga örökre beleégett az orromba, úgy mintha valaki kezdőbetűket karcolt volna egy ezüst flaskába – amiből biztos vagyok benne, hogy nem dörzsölésre használták az alkoholt.

         - Egy kis szúrást fogsz érezni, - mondta Dr. Lowell.

         Szúrást? Nem gondoltam, hogy egy hatalmas tűvel beledöfni valakinek a mellkasába már többszöri alkalommal lehetett úgy definiálni, mint szúrást.

         Vettem egy mély lélegzetet.

         Leslie fogta a kezemet, és minden alkalommal erősebben szorítottam, ahogy a helyi érzéstelenítőt belém fecskendezték. Könnyek formálódtak a szemhéjam mögött, de visszaküzdöttem őket. Erősnek kellett lennem. Ez semmiség volt.

         Amikor Dr. Lowell befejezte, az asztal mozogni kezdett. A fejem lassan lesüllyedt, míg a lábam felemelkedett. Mellettem Leslie egy pillanatra sem engedte el a kezemet. Lágy pillantása erőt adott nekem. A másik kezemet ökölbe szorítottam olyan keményen, ahogy csak tudtam, majd lassan kiengedtem az ujjaimat. Az egyenletes légzésre koncentráltam. A szememet csukva tartottam.

         Dr. Lowell elkezdett dolgozni. Pontosan tudtam, mit fog csinálni. Először is behelyezte a tűt a mellkasomban lévő vénába. Majd Tammy segítségével, egy vezetőhuzalt helyez a vénába. Ezután egy kis vágást ejt a mellkasomon, meg a nyakamon. Ez volt az a rész, amit nem bántam. Nem éreztem semmit, amikor megvágott. A következő résztől viszont rettegtem. Leslie tudta ezt, legutóbb Tammy pozíciójában volt, így megragadott egy kis fehér szemetest és a számhoz emelte – csak a biztonság kedvéért.

         Dr. Lowell becsúsztatta a központi szálat a mellkasomon lévő másik szúrásba majd kivezette a nyakamon lévő lyukon. Éreztem a nyomást, amit okozott. A gyomrom összeszorult, és a szám megtelt nyállal. Megpróbáltam visszatartani. Tényleg. De nem sikerült.

         - Gyerünk Kate, - bíztatott Dr. Lowell.

         A szemetesbe hánytam. Szerencsére a Blank Children Kórház harmadik emeleti ápolónői hozzászoktak ahhoz, hogy az emberek kidobják a taccsot. Leslie megtörölte a számat egy nedves kendővel, amit még azelőtt vett magához, hogy leült volna. Hátrafésülte a hajamat és sóhajtott. Bólintottam felé.

         A művelet további része gyorsan történt. Nem nyitottam ki addig a szemem, amíg az öltések az új vágások körül a helyükre nem kerültek. A főszál máris furcsának hatott, de tudtam, hogy ez is csak egy újabb függelék lesz, amit majd megszokok.

         - Minden rendben, - mondta Dr. Lowell, miközben egyenesbe hozta az ágyat. – Fel tudsz ülni?

         Leslie, aki még mindig fogta a kezem, segített felülni. Egy kicsit szédültem és a fejemet is nehéznek éreztem. A szoba forogni kezdett. Megráztam a fejemet és Leslie visszafektetett. Égő érzés kúszott fel a torkomban, így kétszer egymás után megszorítottam Leslie kezét, hogy jelezzek neki – ez volt a mi kis saját kódunk. Ez volt az ára annak, hogy egy nővér volt a legjobb barátod. Amint oldalra fordultam, Leslie már oda is hozta a szemeteszsákot. A legrosszabb része igazából nem is a hányás volt; hanem a késői epe utóíze.

         Elengedtem Leslie kezének szorítását és mindkét karomat a szemem elé húztam. Mélyeket lélegeztem, majd a levegőt kis adagokban fújtam ki. Csak szükségem volt egy percre.

         Legelső alkalommal, Dr. Lowell megmutatott nekem egy videót az eljárásról, és én pánikba estem. Majdnem sikítva szaladtam ki az irodájából. És meg is tettem volna… ha először nem ájulok el. Amikor felkeltem, már a helyén volt a vezető szál.

         A második alkalommal, sírtam és hánytam az egész beavatkozás alatt. Mindent figyelembe véve, ez alkalommal királyul viseltem.

         Lenyúltam és akaratlanul megérintettem az új függelékemet. Tudtam mit fogok érezni, de a kezem önmagától mozgott. Érezni azt itt, azt, hogy kiáll a mellkasomból, mint valami lámpazsinór, az egészet csak még valóságosabbá tette. Mostanáig nem volt nehéz meggyőzni magamat arról, hogy az elmúlt pár nap csak egy álom volt. Egy álom, amiben megpofoztam magamat és felébredtem. Most, hogy tűket és vezetékeket húztak át rajtam, nem tudtam többé úgy tenni. Valóság volt.

         - Készen állsz, hogy lemenjél a röntgenbe? – kérdezte Dr. Lowell.

         Sóhajtottam, és engedtem, hogy Leslie felsegítsen. Dr. Lowell addigra már hozott egy tolókocsit is. Utáltam, hogy a kórházban mindenhová ezzel megyek, de őszintén, nem volt erőm sétálni. Beleültem, mint egy jó páciens, és hagytam, hogy Leslie levigyen engem a második emeletre, ahol a technikusok röntgennel megnézik az új dekorációmat, megbizonyosodva arról, hogy a megfelelő helyen volt-e. Nekem semmi kétségem nem volt afelől, hogy tökéletes helyen volt. Dr. Lowell volt az egyik legjobb gyerek onkológus az országban. Ezért költöztünk ide.

         Miután megerősítették a szál hibátlan helyzetét, Leslie leragasztotta. Begurított engem egy másik kisebb szobába, ahol kanapék, egy ágy és egy 152 cm-es tévé lógott a falon. Egy bőrkanapéhoz mentem és kényelmesen elhelyezkedtem rajta. A fekete naplóm az ölemben pihent, készen állva a következő fejezetre. Leslie a kemós folyadékot az újonnan elhelyezett vezető szálhoz csatlakoztatta.

         - Alma vagy narancslé?

         - Narancs.

         - Az egészet meg kell innod, Kate, - figyelmeztetett Leslie. – Ismerlek. Ma senki más nincs itt, hogy megadhassa ezt neked, és utálom kitakarítani a szemetest, ha tele van gyümölcslével.

         A szememet forgattam. – Rendben. Megiszom mindet.

         - És hozok neked egy kis kekszet is. – Kisétált az ajtón, mielőtt vitatkozhattam volna.

         Mivel egyedül lettem, kinyitottam a naplómat és elolvastam az utolsó bejegyzést. Le kellett írnom, hogyan érzem magam, de most csak zsibbadtságot éreztem – és egy kis éhséget. Annak ellenére, hogy nem akartam bevallani, hálás voltam, hogy Leslie felajánlott egy kis kekszet. Utáltam kellemetlenséget okozni neki.

         A tollammal játszottam, a papíron pattogtattam, majd a végét kezdtem el rágcsálni. Nem tudtam, mit írjak. Az agyam üres volt. Nem, nem akartam itt lenni. Igen, ez tényleg szívás volt. Ez volt mindenem. Talán az üres gyomromat hibáztathattam. Kívülállónak éreztem magamat – egy másik ok az álom ellen – mint egy szellem, aki kívülről nézi önmagát, mint egy idegent. Nem volt kapcsolat. Valószínűleg ez az, amit úgy neveznek, hogy „testen-kivűli-élmény”.

         Az ajtó kattanása visszahozott engem a zsibbadt világból. Talán a keksz és a narancslé megmozgat némi valós érzelmet, amit majd leírhatok.

         - Köszönöm, Leslie, - mondtam, felpillantva.

         A szívem ezelőtt technikailag sosem állt meg, legalábbis így gondoltam (és meglehetősen biztosra tudom ezt), de a látványára, kíváncsi voltam, hogy megtörtént-e. Olyan volt, mint azokban a filmekben, ahol a nő meghal, és egy szuperdögös pasi elkezdi az újraélesztést. Majd a szíve hírtelen újra elkezd verni, szeme rebegve kinyílik, és az első dolog, amit meglát, az álmai férfija, aki szájból szájba lélegezteti. Sajnos a gyönyörű, piszkos-szőke hajú, zafír szemű valaki, aki az ajtóban állt, nem csókolt meg engem. A többi pontosan olyan volt.

         - Ó, sajnálom. Nem tudtam, hogy bárki is van itt. – Mosolyodott el. – Szia. Damien vagyok.

Hetedik fejezet

Hetedik fejezet

Asa

         Arra ébredni, hogy egy meleg test vesz körül nem volt újdonság a számomra. Arra ébredni, hogy egy olyan test vesz körül, amibe bele akartam fészkelődni, újra és újra elveszíteni magamat benne és soha el nem engedni – nos, ez volt az első alkalom.

         Egymással szemben feküdtünk a keskeny ágyon, és Royal az állam alá dugta a fejét, így a lélegzete csiklandozta a torkomat. A karja a mellkasomon pihent és az egyik hosszú lábát átvetette az enyémen. Szorosan egymáshoz simultunk úgy, ahogy két ember csak képes, anélkül hogy szexelnének és a reggeli erekcióm nagyon ragaszkodott hozzá, hogy kihasználjam ezt a helyzetet. Kettőnk között lüktetett ott, ahol a csípője gyakorlatilag összekapcsolódott az enyémmel. A lelki nyugalmam számára ez túlságosan bensőséges helyzet volt.

         Szeretem a szexet – nagyon – és nem idegenkedtem attól sem, hogy megosszam bárkivel is az ágyamat egy éjszakai alváshoz. Profi voltam abban, hogy a saját érdekemet nézzem, és szép szavakkal és kedves mosollyal hatástalanítsam a kellemetlen helyzeteket, szóval rendszerint nem kellett aggódnom a reggeli katasztrófák miatt. Tény, hogy általában alig vártam, hogy megismétlődjön a mutatvány, amikor felkel a nap, de valahogy tudtam, hogy ha világos napfényben végigmegyek ezen Royal-lal, az megváltoztatná a dolgokat.

         Már éreztem, ahogy a kezem a dereka finom görbületére akart tévedni. Ahogy a bőröm bizsergett és életre kelt ott, ahol hozzá ért. Egyszerűen csak nézni akartam őt teljes meztelenségében és tüzes szépségében, miközben hozzám simult. Én abszolút semmi komolyat nem tudtam erről a lányról, azon felül rossz hatással voltunk egymásra… nem beszélve arról, hogy soha nem leszek jó senki számára sem, különösen neki nem. De sajnos se a testem, sem az agyam nem értett egyet ezzel a ténnyel.

         Minden egyes sejtem megfeszült és feltekeredett, készen arra hogy lecsapjak, amikor álmában a nevemet motyogta, és még közelebb fészkelte magát hozzám. Komolyan el akarta érni, hogy elmenjek pusztán attól, hogy rajtam lélegzett, így felsóhajtottam és olyan finoman, ahogy csak tudtam leemeltem magamról a kezét. Szükségem volt egy kis térre, mind fizikálisan, mind érzelmileg. Túlzottan könnyű volt elveszni benne, és az a tény, hogy ennyire erős és óvatos volt ahhoz, hogy eljusson oda, amit akart, annak ellenére, hogy elmondtam neki, hogy egy olyan beindulás lesz a vége, mint még soha. A nők üldöztek engem ezelőtt, gyakran azért, mert én azt akartam. De én még soha nem üldöztem senkit, és végül elkapott egy nő, aki ismerte az összes szabályt. Egyrészt imádtam, másrészt megrémültem a bátorságától. Lehetetlenség volt nemet mondani neki.

         Fogalmam sem volt arról, hogy mennie kellett-e dolgoznia vagy sem, így úgy döntöttem, hogy veszek egy gyors zuhanyt, majd felhívom Nash-t hátha ki tudja menteni a lány táskáját a kocsijából. Ez egy olyan hívás volt, amit nem szívesen ejtettem meg. Már előre láttam a zavarodott és aggódó tekintetek tüzét, amik a barátaink szeméből fognak sütni, amikor világossá válik, hogy Royal és én együtt töltöttük az éjszakát.

         Persze mind a ketten felnőttek voltunk és az sem volt titok, hogy több utánam jött, de most hogy megtörtem a pecsétet, elvettem, amit felajánlott, egy teljesen másik játék vette kezdetét, ami finomabb és sokkal nyilvánvalóbb figyelmeztetésekkel rendelkezik, a tekintetben hogy jobban kezeljem a jogait és jobb, ha nem teszek semmi olyasmit, amivel bánthatnám őt. Természetesen nem is akartam bántani őt, pont ezért kerültem az ilyen kapcsolatot vele ameddig csak emberileg lehetséges volt. De most nem volt más választásom. A határok már hivatalosan is összemosódtak és tudtam, hogy valahol az út során ez egy élve elégés volt mindkettőnk számára. Pont így működnek az én világomban a dolgok,  és jobb ha elfogadom őket, mintsem vak és elpusztított legyek, amikor a baleset megtörténik.

         Megmostam a fogamat, majd olyan melegre állítottam a zuhanyzóban a vizet amennyire csak lehetett, majd beléptem a vízsugár alá. Korán volt még számomra, hogy felkeljek, de a sürgető erekcióm és az örvénylő elmém nem hagyta volna, hogy visszamenjek az elfoglalt ágyamba szex vagy verekedés nélkül. A víz elég volt ahhoz, hogy teljesen felébredjek és tisztában voltam azzal, hogy visszafogtam egy kis nyögést, amikor rádöbbentem, hogy mostantól minden alkalommal, amikor a zuhanyzóba lépek Royal-t fogom elképzelni, ahogy engem néz azokkal a nagy, csokoládébarna szemekkel, amik örökre az agyamba égtek.

         Kellemetlenül kellett volna érintenie és zavarba ejtenie. Ehelyett felháborodott volt és annyira igazságos. Egész idő alatt tudtam mit teszek, éreztem a tűzet, és keményen neki akartam préselni magamat, amit a gerincem tövében éreztem. Azt is tudtam, hogy nem fog csak úgy tétlenül ülni és várni rám, míg én a fürdőben vagyok. Kíváncsi és problémamegoldó természete volt, így tudtam, hogy műsort akart látni, amikor a keresésemre indult. Azzal viszont nem számoltam, hogy ott fog állni és nézni, vagy azzal, hogy mennyire nevetségesen beindít ezzel a cselekedettel. Én egyszerűen csak próbáltam bebizonyítani a lényeget, hogy meglássa milyen is vagyok valójában és hogy mennyire kevésbé veszem figyelembe az érzéseit. Csakhogy megfordította a játszmát, csinált valami sokkal többet; az olvasztott cukor-színű szemei és a dühös duzzogása között tett valami egészen mást. Persze úgy mondtam ki a nevét, mint egy átkot, miközben elélveztem, és azt is tudtam, hogy addig nem fogja elhagyni a lakást, amíg ágyba nem viszem őt. De azután annyira ártatlanul és bizakodóan bújt hozzám, miközben elaludt, és csak úgy mint mást, a szexet is valami többre fordította. Az egészet valami mássá formálta, beleértve engem is, és emögött túlságosan nagy veszélyt éreztem.

         A víz már majdnem leforrázott, ahogy a fejemen át végigfolyt a vállamon, de jó érzés volt és ellazította a megfeszült izmaimat. Elfordítottam a fejemet és egyáltalán nem lepődtem meg, amikor belépett mellem a zuhanyzóba, be a vízsugár alá. A víztől a mahagóni színű haja szinte feketének tűnt és a szemöldöke szinte a hajáig szaladt, ahogy felnézett rám.

         - Minden rendben van?

         Ugyanezt kellett volna nekem is kérdeznem tőle. Ehelyett kinyújtottam a kezemet, és a két karom és a csempézett fal közé zártam, miközben a forró víz tovább zuhogott ránk.

         - Csak elképzeltem az előadást, amit majd kapni fogok, amikor felhívjuk Nash-t, hogy szabadítsa ki a kocsidat.

         Nedves kezei a mellkasomat simogatták, amit biztosra vettem, hogy megnyugtatásnak szánt, de helyette a már így is kemény farkam még keményebb lett. Nem hiszem, hogy figyelmen kívül tudta volna hagyni, hiszen ott lüktetett kettőnk között.

         - Nem lesz annál rosszabb, mint amilyen most, mert biztos vagyok benne, hogy Saint elvisz. – A hangja még mindig álmosan csengett és elnehezült valamitől, amit nem akartam megfejteni.

         Egy kicsit lehajtottam a fejem, amitől a víz végigfolyt az orromon le a nyitott ajkaihoz, majd csendesen azt mondtam, - Hallgatnod kellene rá. Bármit is mondjon.

         Meg akartam csókolni őt, mert meg kellett. Túlságosan csábított a maga teljes nedvességében és meztelenségében, ami közvetlenül itt állt előttem. Sokkal jobban nézett ki így leöltözve és smink nélkül. Nedvesen és meztelenül, mint amilyen most is volt, nincs is ennél szebb látvány, mint ez a nő. Lehetetlenség lett volna nem hihetetlenül szerencsésnek éreznem magamat, hogy itt volt velem, és nem más okból csak azért mert itt akart lenni. Nem azért mert trükkel és ravaszsággal csaltam ide. Épp az utolsó pillanatban rántottam magamhoz, mielőtt elfordította volna a fejét, így előrehajoltam, hogy az ajkát a mellkasomhoz nyomjam.

         - Hallgattam rá, amikor azt mondta nekem, hogy legyek óvatos, hogy vigyázzak minden lépésemre veled kapcsolatban, mert kiszámíthatatlan vagy? Saját magad mondtad ezt el nekem hetekkel ezelőtt. Hallottam a figyelmeztetéseket és én magam döntöttem úgy, hogy vállalom a felelőséget. – Felemelte a fejét, hogy rám nézzen, és arra gondoltam, lehetséges, hogy egy kicsit bele is szerettem, amikor kipislogta a vizet a szeméből és felmosolygott rám. – De még nem mostam meg a fogamat és nem hiszem, hogy el akarlak ijeszteni a reggeli leheletemmel, miután megkaptalak ott, ahol akartalak.

         Elnevettem magam. Kizárt dolognak tartottam, hogy bármi, mint a reggeli lehelet valaha is elvonhatná a figyelmemet a lenyűgözőségéről, de aranyos volt, hogy ilyen mindennapi bizonytalanságokkal rendelkezik, mint mindenki más. Annyira könnyen lehetett volna egy olyan lány, aki tudta hogyan ússzon meg egy gyilkosságot kizárólag a kinézete alapján, így egyben üdítő és imádnivaló is volt, hogy ő egyáltalán nem ilyen.

         - Úgy gondolom, hogy több kell, mint egy kis szájszag, hogy bárkit is elijessz magadtól, Vöröske. – A hangom érdesen szólt az akaratom ellen. Tett valamit velem, ami miatt küzdeni akartam az összes szokásos seggfej hajlamom ellen.

         Felnevetett majd nyelvével végigszántott a mellbimbómon, amitől levegőért kaptam, eközben ujjaival a hasizmaimon vándorolt, ahol érintése nyomán az izmok megfeszültek és elernyedtek. Nagyon meg akartam csókolni őt, de mielőtt felkaphattam volna, letérdelt előttem és a farkam már a szájában is volt. A pokolba is, kizárt dolog volt, hogy ezek után képes lettem volna bármilyen értelmes gondolatot megfogalmazni.

         A forró víz és a még forróbb szája között, és attól ahogyan szexin és nedvesen térdelt előttem, nem hittem volna, hogy nagyon sokáig tartana a dolog. Ujjaimat a nedves hajába fontam, lehunytam a szemem és megpróbáltam feleleveníteni az életemben bármit is, ami ennyire jó lett volna. Attól, ahogy a nyelvével a hegyén körözött és végigszántott minden redőn, a szívem a fülemben dobolt. Amikor a keze is csatlakozott és felfedező útra indult a lábam között, komolyan koncentrálnom kellett, hogy állva maradjak, mert a gyönyör szó szerint térdre kényszerített. A torka mélyéről elégedett hang tört fel végigvibrálva a keménységemen, ami eltűnt a megduzzadt ajkai között.

         Finoman meghúztam a hosszú haját, ami az ujjaim köré tekeredett, és rekedt hangon azt mondtam, - Abba kell hagynod, ha akarsz még ezzel egy menetet.

         Éreztem a farkamon, hogy mosolyra húzódik a szája, majd a kezét is bevetette és a szájával együtt mozgatta, amivel egy férfit teljesen használhatatlanná tett. A térdeim remegtek, miközben elélveztem ismételten a nevét nyögve. Egy elegáns mozdulattal felállt, a víz végigcsorgott meztelen alakján, amitől egy elégedett szirénnek tűnt, aki nagyon is jól tudta, hogy mennyire tönkre tett. Megpróbáltam levegőhöz jutni, kitisztítani a fejemet a ködtől, miközben ő hátat fordított nekem és felkapta a sampont, amit a zuhanyrózsa alatt egy kis polcon tartottam.

         - El kell hoznom a kocsimat és hazamennem. Este dolgoznom kell és a műszakom előtt még be szeretnék ugrani Dom-hoz is. Nincs időm egy újabb menetre, de esőszünetet kérek. – Lényegre törő volt. A múlt éjszaka róla szólt, a ma reggel meg rólam. – Figyelembe kellene venned, hogy néhány játék mindig élvezetesebb, ha azt két ember játssza

         Elkezdte mosni hosszú haját és tudatlanul vagy szándékosan figyelmen kívül hagyta azt a tényt, hogy egy reszkető, remegő csonthalmaz voltam mögötte. Soha senkinek nem ajánlottam fel semmit, anélkül, hogy elvártam volna valamit cserébe, általában többet is, mint amit adtam. Nem tudtam kontrollálni az össze-vissza verdeső szívemet, így betettem minden érzelmet, amit az önzetlen cselekedete eredményezett egy biztonságos helyre.

         Összeszedtem magamat annyira, hogy segítettem kimosni a csodálatos haját. Szinte felemésztettem a maradék akaraterőmet is, hogy segítsek neki megmosakodni, ami ténylegesen azt jelentette volna, hogy addig simogattam volna a kezemmel minden létező nedves felületét, amíg már nehezen lélegzett volna, és vágytól csillogó szemekkel nézett volna rám. Azon voltam, hogy visszaviszem őt az ágyba és visszatérünk a kora-reggeli figyelmére és még másra is, de megrázta a fejét és kilépett a zuhanyzóból. Elragadta az egyetlen törölközőt, amit a fogasra akasztottam, és éles pillantást küldött felém.

         - Legközelebb, amikor itt vagy bent és rám gondolsz, gondolj inkább erre.

         Sokkal több méltósággal viharzott ki a fürdőszobából, mint bármelyik lány, aki egy szál törölközőben erre képes lett volna.

         Most, hogy a víz már kezdett langyos lenni és a tomboló vágyam is lecsillapodott, ténylegesen sikerült lezuhanyoznom. Átordított az apró lakáson a telefonom feloldó kódját kérve. Még csak nem is hezitáltam, amikor visszakiabáltam neki a számokat. Már régen elmúlt az az idő, amikor el kellett rejtenem a dolgokat az életemben és sose voltam elég hülye ahhoz, hogy büntető bizonyítékokat tartogassak egy olyan valamin, ami legalább olyan könnyen feltörhető volt, mint egy mobiltelefon. Hallottam, hogy beszélget valakivel, akit felhívott, hogy mentse meg őt, és nagyot sóhajtottam, ahogy ott kellett állnom a fürdőszobai szőnyegen néhány percig, hogy megszáradjak, mielőtt bementem volna az egyetlen kis szobába a lakásba, hogy találjak valamit, amit felvehetek.

         A fotel karfáján ült, visszavette az edzőruháját és a hosszú haját lófarokba fogta. Annyira frissnek és tisztának tűnt, hogy ha nem lettem volna ott, el se hittem volna, hogy olyan mocskos és szexi dolgokat tudott tenni a szájával.

         Alsónadrág nélkül felvettem egy farmert. Soha nem hordtam olyat. Nem láttam értelmét még annak ellenére sem, hogy Denverben hideg volt és gyakran átkoztam magam, amikor nem volt semmi anyag a farkam és a hideg cipzár között. Találtam egy fekete melegítőt meg egy kapucnis pulcsit, amit odadobtam neki, miután felvettem egy pólót. Egy vigyorral az arcán elkapta, és odaadta a telefonomat, miközben leültem az ágy szélére, hogy felvegyem a fekete csizmám.

         - Nash-t hívtad? – Válaszul bólintott, miközben körbenézett a kupis lakásban, ami nappali fényben még rosszabbul nézett ki.

         - Nem ilyen helyet képzeltem el a lakásodnak.

         Én se gondoltam soha, hogy ilyen helyen fogok élni, de szar dolgok történtek. – Cora-val és Ayden-nel laktam, amikor először ideköltöztem. Az elején egy kicsit hűvös volt a hangulat, mert Jet sokszor eljárt, de utána Ayden mindig a seggemben volt. Utána azt gondolta, hogy közöm volt a Bár kirablásához, szóval úgy döntöttem, hogy vagy elköltözöm, vagy meg fogjuk ölni egymást.

         Kezemmel végigszántottam a nedves hajamon, amitől tüskésen állt állt minden irányba és vízcseppek potyogtak mindenfele.

         - Ágyhoz voltam kötve, nem tudtam dolgozni, mert eltört a lábam és még néhány alkatrész bennem. Semmi mást nem tudtam csinálni, mint végigbicegtem a házat és az Interneten lógtam. Veszélyes voltam, amikor nem volt mire koncentrálnom. – Nem tudtam elhinni, hogy mindezt megosztom vele, nem azért mert aggódtam, hogy mit fog majd rólam gondolni, hanem azért mert zsaru volt és egyenesen bevallottam néhány nem túl legális tevékenységet.

         - Elkezdtem online játszani. Folyamatosan az online póker oldalakon lógtam, nyertem majd vesztettem, mint egy őrült. Fogalmam sincsen, hogyan fogom támogatni magam most, hogy elhatároztam, egyenesen fogok élni, és ugyanakkor ez olyan könnyű eredmény lett volna, hogy nem bántanék meg senkit.

         Keserűen felnevettem és felálltam, miközben ő óvatosan figyelt engem. – Cora többször is benézett és megkérdezte, hogy vagyok. Én minden alkalommal vagy kikapcsoltam a gépemet, vagy elcsoszogtam máshová, mielőtt megláthatta volna, mit csinálok, de úgy hiszem tudta, hogy nem vagyok valami jól. Eleget kerestem, hogy kifizethessem a kórházi számlámat, de ahelyett hogy ezt tettem volna… - Megbizonyosodtam róla, hogy valóban rám figyelt, hogy komolyan megértette, mennyire nagyon el voltam csesződve. – Ahelyett feltettem az egészet egy lapra, mert nyerő szériában voltam. Elvesztettem mindet. – Körbeintettem a kopár helyiségen és a minimalista dekoráción. – Úgy gondoltam, akkoriban vesztettem el, amikor Ayden azt hitte közöm volt a Bárban történt rabláshoz. Hetekkel ezelőtt komolyan el voltam cseszve, de amint Rome mentőövet dobott nekem, elkaptam és rádöbbentem, hogy az egyetlen módja annak, hogy ne süllyedjek újra és újra a saját hibámba az, hogy új életet kezdek a megmaradt eszközeimmel.

         Összeráncoltam a homlokomat és lenéztem a cipőm orrára. – Egész életemben, még amikor megpróbáltam segíteni magamnak, vagy másoknak, akkor is elbasztam. Aznap, amikor Rome felajánlotta nekem az állást a Bárban, azt mondtam magamnak, hogy élni fogok azzal, ami megadatott és ennyi. Nincs több gyorsan-meggazdagszom- rendszer. Nincs több nagy-kockázatú kísérlet, ami vagy fizet vagy nem. Azért élek itt, mert olcsó és közel van a meló. Nincs kocsim, mert fizetem az adósságomat minden extrával együtt, ami havonta adódik. Most először azt az életet élem, amit feltételeztem, hogy lesz, ahelyett, hogy minden mással próbálkoznék, és azt az életet élem, amit mindig is hittem, hogy kellene. Érted?

         Fontos volt, hogy megértse. Itt a bizonyíték, hogy bizony olyan fajta ember voltam, és komolyan néztem rá, sugalltam neki, hogy nyissa ki a szemét, hogy lássa meg mennyire kockázatos ez a dolog, ami kettőnk között húzódott, és ha tovább folytatja az üldözést csak azért, hogy egy rövid pillanatig jól érezze magát, akkor csúnyán meg fog égni.

         Magára húzta a kapucnis pulcsit és az ajtó felé fordult. Először azt gondoltam, hogy taszította, vagy dühös lett az őszinteségemre, de miközben kihúzta hosszú haját a gallér alól, csendesen azt mondta, - Azt hiszem, furcsa hogy azt gondoltad automatikusan jókisfiú leszel azok után, hogy egy életen át az tetted, amit csak akartál. Az emberek nem születnek sem jónak sem rossznak, meg kell tanulniuk, hogyan legyenek azok. Neked soha senki nem tanította meg, hogyan legyél jó, Asa. – A bejárati ajtóhoz sétált, majd a válla fölött visszanézett rám, miközben kinyitotta azt. Sötét tekintete az enyémbe kulcsolódott. – Előfordulnak próbálkozások és hibák az út során, de nagyrészt úgy tűnik, hogy most már rendben leszel.

         Követtem őt ki az ajtón, majd bezártam magunk mögött. A derekára tettem a kezemet, ahogy lefelé sétáltunk a lépcsőn, és elkezdtük megtenni azt a rövid kis távolságot a kocsijához, de nem válaszoltam arra a halvány reményre, ami az utolsó szavait áthatotta. Ez volt az a dolog: mindenki, aki törődött velem azt akarta hinni, hogy rendben leszek, és az voltam, mostmár. Úgy tűnt nem voltam olyan biztos magamban, mint azok az emberek, akik törődtek velem, és abban sem voltam biztos, hogy én igazából nem rossznak születtem. A kísértés, hogy ne tegyek jót vastagon és nehezen telepedett a vállamra minden nap, annyira, hogy néha nem engedtem, hogy elfedjen és lesüllyedjek oda, ahol mindig is több munkát fektettem bele, mint amit valaha is nyíltan bevallottam volna.

         Amikor elértük a Bár parkolóját, Nash már beindította a lány SUV-ját és elkezdte felmelegíteni azt. Nem szóltam egy szót se, miközben Royal eltávolodott tőlem, anélkül, hogy búcsúzóul megölelt volna és örömmel vetette bele magát Nash tetovált ölelésébe. A lány megpuszilta az arcát és kezével végigsimított a lángokon, amik a feje két oldalát díszítették a füle fölött. Intett egyet az ablakon keresztül és anélkül hajtott el, hogy bármit is mondott volna arról, amit elmeséltem neki, vagy arról, hogy hülyére dugtuk egymást.

         Nyugtalanul fészkelődtem, ahogy Nash odasétált hozzám, kérdések kavarogtak tisztán és fényesen a szokatlan színű szemeiben. Azt gondoltam, még azelőtt kellene elvágnom a beszélgetés eme fonalát és témát váltani, mielőtt elkezdte volna a beszédét.

         - Hogy boldogul a legjobb barátod a babával? – Nem láttam Rule-t és Shaw-t azóta, mióta az új családtag megérkezett.

         Egy vigyor szántotta keresztül Nash arcát, és kezét a dzsekije zsebébe csúsztatta.

         - Alkalmazkodik. Úgy hiszem tény, hogy most már két ember van a világon, akiről gondoskodnia kell és jobban szeretnie őket, mint bármi mást. Rule mindig is magányos farkas volt és most az életébe annyi fontos dolog került, hogy próbálja kitalálni, hogyan tudja egyensúlyba hozni ezeket.

         - Ki fogja találni. – Nem ismertem Rule-t mielőtt hozzáment volna Shaw-hoz, de hallottam történeteket, és egyik sem volt valami hízelgő. Ha képes volt ekkorát fordulni egy lány miatt, akkor semmi kétség sincs afelől, hogy nagyon gyorsan meg fogja állni a helyét az apaságban is.

         - Igen, időközben házsártosabb lett, mint általában, ami természetesen azt jelenti, hogy annyi szarságot adunk neki, amennyit csak lehetséges.

         Összevigyorogtunk és elgondolkoztam azon, hogy lehetek-e olyan szerencsés, hogy elmeneküljek anélkül, hogy előadást kapnék, amikor állával felém intett és összehúzta a szemét. – Szóval te és Royal?

         Felsóhajtottam és a sarkamra billentem egy kicsit. Természetesen nem lehettem ilyen szerencsés. – Bármit is akarsz mondani nekem róla, elhiheted hogy már megbeszéltem azt magammal és vele is. Ő azt választotta, hogy nem hallgat rám és én már belebetegedtem és belefáradtam abba, hogy mindig leépítsem őt.

         Elkuncogta magát, amivel teljesen meglepett. – Asa, eléggé jól ismerem Royal-t ahhoz, hogy tudjam, a pokolba is meg fog tenni bármit azért, amit akar, nem számít, mit mondanak róla mások. Csak azt szerettem volna neked mondani, hogy légy óvatos, mert nagyon kivan és nem igazán önmaga, mióta a partnere lesérült. Nem tudom, mi a helyzet vele, de meggondolatlan és bármi, amit most tesz csak egy reakció arra, hogy Dom megsérült. Nem akarom, hogy a túlreagálása áldozata legyél. – Rám emelte az egyik fekete szemöldökét és azt motyogta, - Ráadásul Dom egy hatalmas ember, aki törvényesen hord fegyvert és őrülten szereti azt a lányt. Őt nem fogja érdekelni miért ért véget, vagy ki vetett véget neki, ha Royal összetört szívvel fogja magát elsírni neki.

         Megvontam a vállam, és kezemmel megdörzsöltem a tarkómat. Tudtam, milyen hatalmas volt Royal társa. Ott volt azon az éjszakán is, amikor a lány letartóztatott engem. Pokolian ijesztő volt és nem csak azért, mert jelvényt viselt. Komolyságot és elszántságot sugárzott, ami kétségkívül nem csak annyit jelentett, hogy benyelne egy golyót Royal-ért, de ennek ellenére is jól végezte a munkáját.

         - Ő és Dom… voltak valaha…? – Reméltem, hogy a kérdés nyilvánvaló, mert nem szerettem volna nyíltan rákérdezni. Nash vállat vont és előhúzta a telefonját, ami csilingelni kezdett a zsebében.

         - Nem tudom. Közel állnak egymáshoz, nagyon közel, és tudom, hogy örömmel nyúzná le bárki arcát, aki bántja őt. Együtt nőttek fel és mentek a Rendőrakadémiára, de azt nem tudom, hogy volt-e valaha romantikus kapcsolat kettőjük között. Royal soha nem említette, és Saint sem mondott soha semmit róla, de ki tudja? Nem tudom, hogyan képes egy fickó ilyen közel lenni egy lányhoz, aki ráadásul úgy néz ki, mint Royal és még csak be sem próbálkozni nála. – Leírt egy üzenetet a telefonján, majd vigyorral az arcán rám nézett. – Saint azt akarja, hogy kérdezzem meg tőled, hányadik hónapban van Cora?

         Döbbenten elnevettem magam. – Micsoda?

         Kinyújtotta a telefont és megmutatta nekem az üzenetet, amit a barátnője sütött el. Ez állt benne:

Kérdezd meg Asa-t hányadik hónapban van Cora. Tudom, hogy felcsinálták és lefogadom, hogy Rome elmondta neki!

         - Nem az én tisztem elmondani. Rome még nem akarta elvonni a figyelmet a bébi Ry-ről. Mond meg Saint-nek, hogy Cora-t kell megkörnyékeznie ezzel kapcsolatban. – Ha Rome még nem akarta, hogy ez az információ napvilágot lásson, akkor kizárt dolog volt, hogy én legyek az, aki kiszivárogtatja.

         A telefonja ismét pittyent, és látszólag ez az üzenet már nem volt publikus, mert a tekintete kiélesedett és láttam, hogy gyorsan beszívta a levegőt.

         - Rendben van, mennem kell. Saint-nek nem kell munkába mennie holnap estig, és nekem sem kell bemennem az üzletbe délig. – Úgy látszik, bármit küldött is neki, az sürgette őt, hogy minél hamarabb hazaérjen hozzá. Nem tudtam őt hibáztatni. A vöröshajú nővérke döbbenetes volt és legalább ugyanannyira édes is. Nash volt a másik szerencsés pasi, aki szintén megtalálta a tökéletes nőt. – Csak emlékezz arra, hogy senki sem szeretné látni, hogy te vagy Royal megsérültök a végén, szóval próbálj meg óvatos lenni. Ez valami olyasmi, amit tudom, hogy nem szoktál lenni.

         Felmordultam és megfordultam, anélkül hogy elköszöntem volna, majd bedugtam a fejem a Bárba, üdvözöltem Rome-ot, és láttam, hogy a csinos Darcy éppen reggelit készített. Hónapok óta óvatosan lépkedtem. Nem csinálnék vissza semmit sem, most hogy tudtam mennyire gyönyörű minden ezen a másik oldalon, amit Royal szándékosan átlépett. Most csak annyit tehettem, hogy megtartom mindaddig, ameddig darabokra nem esik az egész.

Love Always, Kate

Kedves Naplóm,

Tizenegy éves korom óta a leukémia az életem. Most, hat évvel később, vissza akarom kapni az életemet. Csak nem vagyok benne biztos, hogy mi is az. Ma jött vissza a teszteredmény. 22,000. Ami azt jelenti, hogy hivatalosan is kiújult – megint. Három lehetőségem van:

     1)    Egy újabb kör kemo

     2)    Egy szuper-új kísérleti gyógyszer

     3)    Felhagyni az egésszel – elfelejteni a gyógyszereket és a kezeléseket, és élvezni az időt, ami még hátravan.

Azt hiszem, tudom, mit akarok. De aztán, besétál Damian, megváltoztatva mindent.

Úgy értem, mindent…

Neki is megvannak a saját problémái. Ez köt össze bennünket, tudod? Tisztában vagyunk azzal, milyen érzés elveszíteni a legfontosabb dolgot másodpercek leforgása alatt. Mégis, az utolsó dolog, amire szükségem van, hogy valaki mást is összetörjek, ha nem harcolok elég keményen. És az utolsó dolog, amire neki szüksége van, hogy valaki mást is gyászoljon.

Nem számít. Most két lehetőségem marad.

Valahogy tudom, hogy bármelyiket is választom, az eredmény ugyanaz lesz. A homokkal, ami lassanként a homokórám aljára szivárog, remélem, maradt belőle elég ahhoz, hogy megmutassam Damian-nek azt az életet, amiért érdemes élni.

Amiért érdemes harcolni. Amiért érdemes meghalni.

Szeretettel,

Kate

Huszonharmadik fejezet és Epilógus

Huszonharmadik Fejezet

Három hónappal később

Demi

         Ujjak szánkáztak le a gerincem mentén, majd megragadták a fenekemet. Libabőrös lettem, és éreztem, hogy a mellbimbóim megkeményedtek.

         - Hmm. – Brody a fülembe dünnyögött, miközben keze eltűnt a lábam között. Fészkelődtem, amitől a csodálatos férfi mellettem kuncogni kezdett. Érdes hangjától benedvesedtem. Akartam őt. Újra. És az oldalamnak nyomódott erekciója a bizonyítéka annak, hogy ugyanerre gondolt ő is.

         - Jó reggelt, - mormogtam. Felé fordítottam a fejem, ő meg küldött felém egy szeretkezni fogunk, amíg a nevemet nem sikoltod mosolyt. Tekintete csábított engem, ahogy mindig is tette, és láttam bennük mindent, amit akartam.

         - Nagyon hamar el fog jönni, - válaszolta. Láttam a csillogást a szemében, és a belsőm forrni kezdett az édes várakozástól. Kielégíthetetlen volt tegnap este óta. Mióta hazajött ez volt az első alkalom, hogy szexeltünk, és miközben kínzás volt a várakozás, boldog voltam, hogy hű maradt az ígéretéhez és lassított a tempón. Dolgoztunk a dolgokon, amiken kellett, minden nap egyet, és az eredmény nem egy megjavított kapcsolat lett, hanem egy teljesen új. Brody elhitette velem, hogy akart engem, és minden nap megmutatta, hogy komolyan is gondolta.

         Múlt éjjel, Brody elvitt engem egy randira, ami olyasmi volt, amit ezelőtt sose tettünk. Mindent elkövetett azért, hogy ez valóban randi legyen – hozott nekem virágot, kinyitotta nekem az ajtót, elvitt egy szép étterembe, megnevetetett – és amikor végül hazaértünk, nem tudtam már tovább várni. A hálószobámba ráncigáltam és az éjszaka fennmaradó részét egymás testének felfedezésével töltöttük.

         Megfordultam, és mielőtt pisloghattam volna, már alatta is voltam. Kemény mellkasa a mellemnek nyomódott, és elhelyezkedett a lábam között, forró keménysége a hasamnak préselődött. A vérem forrni kezdett a bőröm alatt.

         - Itt is van, - mondta, telt ajkai hatalmas vigyorra görbültek. – Már kezdtem aggódni, hogy egyáltalán nem fogsz felébredni.

         Kezemet a hajába fontam és átkaroltam a nyakát. – Nem az én hibám, hogy kifárasztottál, - sóhajtottam lazán. – Én meg azért aggódtam, hogy talán összetörtél engem.

         Csibészesen elmosolyodott, és ha eddig nem lettem volna nedves, most tuti benedvesedem. – Ki kell derítenünk, hogy így van-e, ugye?

         A szívem kétszeres vágtába kezdett, és a bőröm is életre kelt. Az egyik megkeményedett mellbimbómat a szájába szívta, és megharapta, majd ismét nyalogatni kezdte, hogy enyhítse a harapást. Ahol a szája megérintette a testemet, ott mindenhol mély nyomot hagyott.

         - Imádom őket, - motyogta, a másik mellemet simogatva. Homorítottam, de nem törtük meg a szemkontaktust. Valami miatt ez még érzékibb volt. Keze lejjebb vándorolt, ujjai finom nyomot hagytak mindenhol, amíg el nem érték az érzékeny részemet. Az ajkamba haraptam, és nyöszörögni kezdtem.

         - Ez, - suttogta Brody, - Az. Enyém. – Két ujját belém nyomta, és a hüvelykujjával elkezdte dörzsölni a csiklómat.

         - Brody, - sóhajtottam, - Hmmmm.

         Éreztem, ahogy a feszültség egyre csak épül, reménykedtem az elkerülhetetlen enyhülésért. De ekkor Brody megállt és vissza kellett fognom magamat, hogy bosszúsan ne nézzek rá.

         - Ne aggódj, Demetria, - ahogy a nevemet mondta, attól kirázott a hideg, - Nekem… nagyobb… terveim vannak neked.

         Tekintetemet elszakítottam tőle, és odanéztem, ahol a farkának hegyét épp a bejáratomhoz igazította. Előre lökte magát, lassan, gyengéden, és ahogyan kitöltött, az volt a legkínzóbb öröm. Az alkarjára támaszkodott, és az ujjait a hajamba fúrta. A kezem lecsúszott a hátán és körmömet belemélyesztettem a fenekébe.

         - Szeretlek, - suttogtam a szájának, - nagyon.

         - Én is szeretlek, - válaszolta. Ízlelgette a számat, felfalt engem, mintha éhezett volna. Csípője először lassan kezdett mozogni, majd egyre gyorsabban és keményebben. Lábaimat köré fontam, és a térdemet beakasztottam a karja alá. Ettől a megváltozott pozíciótól mélyebbre került, és a farkának a hegye a legédesebb pontot találta el bennem.

         Izzadtan, egymásba kapaszkodva közeledtünk a csúcshoz, és amikor a tekintete találkozott az enyémmel, biztos voltam benne, hogy soha többet nem szakíthat szét semmi minket.

         Mélyen beszívtam a levegőt, a szám „Ó”-t formált, ahogy a közelgő orgazmus elárasztotta az egész testemet.

         - Annyira gyönyörű, - Brody hangja nagyon távolinak tűnt. A testem remegett, a szemem befelé fordult. Brody felettem lebegett, majd a nyakamba harapott, ahogy ő is elérte a megkönnyebbülést. Izzadt végtagok és nedves bőr voltunk, és mindketten nehezen kaptunk levegőt. Tökéletes volt.

         Brody végre levegőhöz jutott, és lenézett kipirult arcomra.

         - Ígérj meg nekem valamit, - kértem, de még mindig kapkodtam a levegőt.

         - Bármit, - válaszolta habozás nélkül. Megmelengette a belsőmet, hogy kérdés nélkül bármit megtenne értem. Istenem, nagyon szerettem őt.

         - Ígérd meg, hogy soha többé nem hagysz el engem.

         Hüvelykujjával megsimította az arcomat, és láttam a megbánást azokban a csokoládébarna mélységekben. Ez visszarepített engem arra az éjszakára, amikor együtt sírtunk az elveszett babánkért, akivel soha többé nem fogunk találkozni. Megtartottam egy doboznyi ultrahangképet és egy pici rózsaszín rugdalózót, amik még az enyémek volt, amikor pici voltam. Abban a reményben tartottam meg őket, hogy egy pici lányunk lesz. Nehéz volt keresztülmenni ezeken a dolgokon Brody-val, de az együtt átvészelt bánaton, még azok után is, hogy már annyi idő eltelt, meggyógyultunk, és megengedtünk magunknak, hogy továbblépjünk. Együtt.

         - Ígérem. Soha többet nem megyek sehová. A szívem a tiéd, és nem akarok olyan helyen lenni, ahol te nem vagy ott.

         Megesküdtem, hogy befejeztem a sírást, de a szavai, az ígérete a lényembe vájtak és megérintették a lelkem. Egy életre összekapcsolódtunk és rájöttem, hogy semmit sem csinálnék másként. Az összes rossz dolog, az összes szívfájdalom visszavezetett minket oda, ahol lennünk kell. És mindez azért történt, mert úgy döntöttünk, hogy újrakezdjük…

Epilógus

Két évvel később

Demi

A nap lement, és a nappalt egy gyönyörű éjszakai égbolt váltotta fel, ahol milliónyi fényes csillag ragyogott. A tücskök ciripelése visszhangzott körülöttünk. Brody eltakarta a szememet, és a fülembe beszélt. – Ne leskelődj. – Elvezetett engem az újonnan épített saját házunktól.

         Kuncogtam. – Hova viszel engem? – Majdnem elestem, de a karja a derekam köré fonódott, hogy megtartson engem. Elnevette magát, mintha szórakoztatná az ügyetlenségem.

         - Meglepetés, - suttogta, - csak bízz bennem.

         Arra gondoltam, hova tudna vinni, mivel volt néhány hely a rancson, amit nem ismertem, de tudtam, hogy értelmetlen volt ezen agyalni. Ha azt mondta meglepetés, akkor hittem neki.

         Néhány hónappal ezelőtt költöztünk ide és máris az otthonomnak éreztem. Brody végre megvalósította az álmát, de ez alkalommal velem az oldalán. Grayson-nak, Brody-nak és Jeff-nek sikerült egy virágzó üzletet létrehozniuk és később terjeszkedni is terveztek. Örültem nekik, és osztoztam a lelkesedésükben.

         Hallottam, ahogy egy ajtó nyikorogva kinyílik és csak egyetlen hely volt, ahol valószínűleg lehettünk. Az istálló.

         Brody bevezetett engem, majd megálltunk. – Maradj pontosan itt, - mondta nekem, - El fogom venni a kezem, de a csinos kis szemeidet csukva kell tartanod. Megértetted?

         Bólintottam, kezdtem ideges lenni. – Oké.

         Kezét elvette az arcomról, és hallottam, ahogy elsétált. Fojtott hangokat hallottam magam körül és a homlokomat ráncoltam. Mi a fene folyik itt?

         Kevesebb, mint egy perccel később, Brody megfogta a kezem és egy kicsit bentebb vezetett.

         - Nyisd ki a szemed, Demetria.

         Kinyitottam a szemem és hangosan levegőért kaptam. Az összes közeli barátunk és a családjaink vettek körül minket egy hatalmas körben, és az istállót teamécsesek százai világították meg. Felnéztem és szinte olyan volt, mintha a csillagos eget nézném.

         Visszanéztem Brody-ra, össze voltam zavarodva.

         - Mi folyik itt? – kérdeztem.

         Szégyenlősen elmosolyodott, amit annyira szerettem, és ráébredtem, hogy ideges volt. Soha nem volt ideges. Valami furcsa dolog fog történni.

         - Öt éves voltál, amikor találkoztunk, - kezdte, megszorítva a kezemet, - és azon az első napon azt mondtam neked, hogy ronda a ruhád. Te válaszul sárpitét dobtál az arcomba. – Az emberek nevettek, majd ismét minden csendes lett. Azt is hallani lehetett volna, ha egy tű leesik.

         Brody nagyot nyelt, majd folytatta. – Már akkor tudtam, hogy senki más nem kell számomra. Csakis te. – Ó. A francba. Tudom már, mi folyik itt. – Demetria Rosemead, Szerettelek egész eddigi életemben. Hiszem, hogy mindazon szörnyűségek után, amikkel szembenéztünk, itt kötöttünk ki, itt és most, a barátaink és a családunk előtt, így elmondhatom neked, mennyire nagyon szeretlek. Szeretem a pimasz szádat, - elnevettem magam, éreztem, hogy a könnyek utat törnek maguknak, - Szeretem az eszedet. Szeretem tested minden domborulatát, - valaki megköszörülte a torkát, én meg elvörösödtem, - Szeretem azt, ahogy miattad érzem magam, és ahogy teljesen kiegészítesz engem. Szeretem, hogy veled minden nap egy új kaland, és azt, ahogy mindig megnevettetsz. Szeretem a magabiztosságot, amit sugárzol, és hogy mennyire törődsz a barátaiddal. De leginkább, a szívedet szeretem.

         Fél térdre ereszkedett, én meg a szám elé kaptam a kezem. Ez tényleg megtörténik. Előhúzott egy kék dobozt, amiben egy gyönyörű platina gyűrű hevert egy aranyos kis kővel a közepén. Csodaszép volt, és csak úgy csillogott, amikor a teamécsesek fénye alulról megvilágította.

         - Szinte napra pontosan két évvel ezelőtt, tettem neked egy ígéretet, hogy soha nem hagylak el, és most rajtam a sor, hogy megkérjelek téged ugyanerre. Gyere hozzám feleségül.

         Lehajoltam, és megragadtam az arcát. – Igen, Brody Scott, hozzád megyek.

         Arcán hatalmas mosoly terült szét, és a körülöttünk lévő emberek hangos ujjongásba törtek ki. Mindketten felálltunk, majd felhúzta a gyűrűt az ujjamra, mielőtt lecsapott volna a számra. Mindenki más eltűnt és csak mi ketten maradtunk. Ahogy csókoltam őt, a vőlegényemet, végre megvolt mindenem, amit valaha is akartam. Mindent elvesztettem, csakhogy valami sokkal jobbat és nagyobbat nyertem, mint amiről valaha is álmodtam.