Huszonegyedik fejezet

Huszonegyedik Fejezet

Demi

         Besétáltam Dr. Hansen irodájába, ahol rám mosolygott a hatalmas mahagónia asztala mögül. Gyönyörű nő volt, méz szőke haját összefogta a tarkójánál. A szemüvege mögött kék színű volt a szeme, amitől nagyon komolynak látszott. Valószínűleg nem tudta, de az életemmel tartoztam neki.

         - Demi, kérlek, gyere be. Helyezd magad kényelembe.

         Két hónap telt el Huntley és Grayson esküvője óta és két hónap, hogy láttam, vagy hallottam volna Brody-ról. Azok után, ami történt, az utolsó alkalom után, amikor láttam őt, úgy döntöttem, hogy ideje ismét kézbe vennem az életemet és az érzelmeimet. Ezért tértem vissza Dr. Hansen-hez. Ő volt az a pszichológus, akihez járni kezdtem, miután a babám elvesztése utáni bánat túlságosan sok lett, és féltem bevallani magamnak is, hogy ismét segítségre volt szükségem. Az elmúlt három hétben, hetente kétszer látogattam meg. Mostanáig körbejártuk az utolsó napot, amikor Brody-val voltam, de van egy olyan érzésem, hogy ma szembe kell néznem vele.

         - Szóval, hogy vagy? – kérdezte Dr. Hansen. Helyet foglalt a velem szemben lévő fotelben és elkezdett jegyzetelni. Gyakran viccelődtem azon, hogy már egy egész regényt írt a jegyzetekből, mialatt ide jártam, beleértve az előző alkalmakat is, de biztosított engem afelől, hogy mindig volt valaki más, aki sokkal rosszabbon ment keresztül. A maga részéről így közölte, hogy ha sajnáltatom magam, azzal nem érek el semmit. Így hallgattam.

         - Rendben vagyok, - válaszoltan – csak fáradtan.

         - Aludtál? – kérdezte, még mindig nem nézve fel.

         - Nem sokat. Próbálok gyógyszerek nélkül aludni, de nehéz. Nem tudok úgy aludni, hogy ne álmodnék…

         - Brody-ról, - fejezte be helyettem. – És a babátokról.

         Bólintottam és nagyot nyeltem. – Igen.

         Dr. Hansen felnézett és találkozott a nyugtalan tekintetemmel. Tudta, hogy nehéz nekem erről beszélnem, de addig erőlteti, amíg mindent ki nem teregetek neki. Utáltam, és minden alkalommal felszakította a sebeket, de azt is tudtam, hogy ez egy szükséges rossz.

         - Gondoltál már arra a lehetőségre, hogy ez az álom az egyik tudatalattid, ami miatt nem vagy képes elengedni ezt a traumát és megbocsájtani Brody-nak, amit tett?

         - Nem tudom, - válaszoltam őszintén. – Azt gondoltam, el tudtam volna engedni, de akkor Brody felbukkant, és egy csapásra visszakerültem oda, ahonnan elindultam.

         - Beszéltél azóta Brody-val, hogy elmondtad neki a babát? – kérdezte Dr. Hansen, még több dolgot jegyzetelve le. Az ujjaimat babráltam az ölemben.

         - Nem.

         - Nem gondolod, hogy ideje lenne?

         Sóhajtottam. – Nem tudom. Azt hiszem, félek beszélni vele.

         Dr. Hansen ismét felnézett rám és tudtam, hogy nem fog tetszeni, amit mondani fog.

         - Nehezebb lesz továbblépni az életeddel, ha nem beszélsz vele. Szükséged van lezárásra, amit ezelőtt nem tettél meg, mert mostanáig Brody nem igazán tűnt fel. Azt akarom, hogy kérdezd meg magadtól, és nem kell azonnal felelned nekem. Megbocsájtottál neki azért, amit tett?

         Tudtam a választ, így válaszoltam, - Tudom, hogy nem tettem, de bűntudatot is érzek, mert ez nem teljesen az ő hibája volt, hogy egyedül voltam, amikor a baba elment. Ő választotta, hogy elmegy, de én meg azt választottam, hogy ezt távol tartom tőle.

         - Ez egy nagyon pontos és érett észrevétel, Demi. Szeretném, ha ezen is elgondolkoznál: hogyan tudnál megbocsájtani neki, amikor magadnak sem bocsájtottál még meg? A babád halála nem a te hibád volt, és nem is Brody-é. Ez sajnálatos módon az események egy tragikus fordulata, amit sem te, sem Brody nem tudott volna megváltoztatni, még akkor sem, ha nem ment volna el.

         Összekulcsolt ujjaimra néztem, ebben a pillanatban képtelen voltam bármit is mondani. Az igazság az volt, hogy magamat hibáztattam azért, amiért elvesztettem a babánkat. Képtelenség volt leírni, milyen érzés egy nő szemszögéből, amikor elveszítesz egy gyereket. A testünk arra készült fel, hogy megfoganjanak a gyermekek, növekedjenek, és életed adjunk nekik. De valamilyen oknál fogva én elbuktam. Vagy legalábbis olyan érzés.

         - Demi? Jól vagy?

         Felnéztem Dr. Hansen nyugtalan arcára, és rájöttem, hogy foglalkozásunk közepette elkalandoztam.

         - Igen, bocsánat, - válaszoltam. – Mit is mondott?

         - Azt kérdeztem, hogy eljött-e az idő, hogy megbocsáss magadnak, és elgondolkozz azon, hogy merre tovább?

         Kinéztem az ablakon, ahol friss zöld fű terült el amerre a szem ellátott, és figyeltem, ahogy a nap ragyogott a világ felett.

         - Én csak ismét boldog akarok lenni, - válaszoltam egyszerűen. – Egy este be akarom csukni a szemem és nem aggódni azon, hogy ugyanaz a visszatérő rémálmom lesz újra. Anélkül akarom élni az életemet, hogy ne lógjon minden a fejem fölött, mint egy sötét felhő.

         - Brody szerepel ezekben?

         - Gondolkoztam ezen, de nem tudom, hogyan tudnánk előrelépni mindazok után, ami történt. Ha őszinte akarok lenni, én azon is meglepődnék, ha valaha újra beszélne velem.

         Dr. Hansen letette a jegyzetfüzetét, és előrébb ült a fotelben. Kezébe fogta a kezemet és megszorította.

         - Azt gondolom, a valódi kérdés az, miként akarsz továbblépni? Ha ez a boldogság, akkor ismét meg kell találnod, mi okoz számodra boldogságot. És ha ebben Brody is szerepel, akkor engedd be.

         - Félek, - vallottam be, szinte már szégyenkezve. – Mi van, ha nem bocsájt meg nekem?

         Dr. Hansen elmosolyodott. Meleg és megnyugtató volt. Anyáskodó. – Minden rendben lesz, - mondta. – Meg fogod látni.

         Viszonzásul én is elmosolyodtam egy kicsit, és reménykedtem benne, hogy igaza lesz.

         Miután a délután fennmaradó részét vásárlással töltöttem és átgondoltam Dr. Hansen tanácsát, lassan és nyugodtan Huntley és Grayson házához vezettem. Kerti sütögetést szerveztek a családdal, hogy megünnepeljék Huntley terhességét. Mindig nagyon vártam a sütögetésüket és miután felvilágosító beszélgetésem volt Dr. Hansen-nel, alig vártam, hogy élvezzem az estét a barátaimmal, akikkel a legjobban törődtem.

         Megálltam a házuk előtt, és megragadtam az anyósülésről Huntley ajándékát. Ez a vásárlás egy pillanatnyi ösztönzés volt, valami ami sokat jelenhet neki, mindkettőnknek. Kopogás nélkül sétáltam be az ajtón, és követtem a hangos beszélgetés és nevetés moraját, ami a terasz felől jött. Huntley arca felderült, amikor meglátott engem, majd felém vette az irányt, habozás nélkül ölelve át engem. Két hete nem láttam őket, mert Párizsban voltak nászúton. Nagyon hiányzott.

         - Annyira boldog vagyok, hogy látlak, - mondta hatalmas vigyorral az arcán. Tényleg ragyogott.

         - Én is, - válaszoltam, viszonozva a vigyorát. – Hiányoztál.

         - Te is nekem, - válaszolta. Elővettem az ajándékát és odaadtam neki.

         - Mi ez?

         - Nyisd ki.

         Felemelte a kis rózsaszín doboz fedelét, és kiemelt belőle egy szívmedálos nyakláncot. Az volt belegravírozva, hogy Egy legjobb barát, olyan mint egy testvér, akit a Sors elfelejtett neked adni.

         - Ez gyönyörű, - szipogta. Leintett, amikor meg akartam kérdezni tőle, hogy mi a baj, és azt mondta, - Hormonok, ne is törődj velem. Imádom.

         Grayson pont ekkor lépett oda mellé, nem vette észre ezt a rövid kis érzelmességet, és egy hatalmas ölelésben részesített. Elnevettem magam, és miközben idegennek hangzott a számból, mégis jó érzés volt.

         - Örülök, hogy hazatértetek srácok, - mondtam. – Két hét túlságosa hosszú idő.

         Grayson kuncogott, és színtiszta imádattal nézett Huntley-ra. – Nagyon nehéz volt olyan hosszú ideig ott tartanom. Három nap telt el és már haza akart jönni, mert hiányzott neki Hunter.

         Huntley válaszul játékosan megütötte és azt mondta, - Olyan szemét vagy, Gray. Neked is ugyanúgy hiányzott!

         Rákacsintott és szemérmes csókot adott neki. – Amit csak akarsz, feleségem.

         Annyira szerelmesek voltak, hogy az már émelyítő. És édes. Ők voltak a bizonyítéka az igaz szerelemnek és, hogy a boldogan éltek, míg meg nem haltak nem csak az e-könyv olvasóm romantikus regényeiben léteztek.

         Megköszörültem a torkomat és Huntley arca egy kicsit pirosabb árnyalatot öltött. – Köszönnöm kell a többieknek is. Próbáljátok nem letépni egymás ruháit, amíg nem vagyok itt.

         - Nem ígérünk semmit, - kiáltott utánam Grayson, én meg ismét elnevettem magam. Körbejártam a teraszt, és üdvözöltem Grayson szüleit, és észrevettem, hogy Jeff nem volt itt. Az esküvő óta nem beszéltünk, és hiányzott, de megértettem, hogy távolságra volt szüksége. Csak reménykedtem, hogy egyszer visszatérhetünk a barátságunkhoz. Odamentem Huntley nagynénjéhez és nagybátyjához is majd végül Brody nagyszüleihez értem. Elkezdtem beszélgetni Brody nagymamájával, amikor éreztem, hogy a hátamban lyukat éget valami, mintha valaki figyelne. A tarkómon felállt a szőr, és a bőröm is bizseregni kezdett. Tudtam, hogy Brody volt az, mielőtt megfordultam volna, de amikor a tekintetünk találkozott, a szívem megremegett. Mindig ilyen hatással volt rám. Mindenki más eltűnt, és mint mindig ezelőtt, csak ketten voltunk. Haja szexin borzas volt, és hihetetlenül nézett ki a sötét farmerjában és szürke pólójában. Elkaptam az önelégült mosolyát, ami az ajkán játszadozott és rádöbbentem, hogy fixíroztam őt. Nem tehettem róla. Természetesen jött, annak ellenére, ami köztünk történt, de az ismerős energia csak úgy lüktetett kettőnk között. Annyi mindenről kellett beszélnünk, és én akartam is, de most csak egy dolog számított.

         Itthon volt.

Huszadik fejezet

Huszadik Fejezet

Brody

         Kifújom a levegőt, és az ökölbe szorult kezem is ellazul, amikor a repülő leszállt az O’Hare Nemzetközi repülőtéren. Az elmúlt huszonnégy óra még nekem is túl sok volt, és néha még most se tudtam elhinni, hogy tényleg megtörtént. Túláradtak rajtam az ellentmondó érzelmek és ettől teljesen kimerültem. Miután beszéltem Grayson-nal, úgy döntöttem, hogy felszállok az első Chicago-ba tartó gépre, így ki tudtam deríteni mi folyik az életembe, a fejemben és a szívemben.

         Határozott léptekkel odasétáltam a csomagkiadóhoz, és annak ellenére, hogy érzelmileg kimerült voltam, tudtam, hogy volt néhány dolog, amivel foglalkoznom kellett, mialatt itt voltam. A telefonom csörögni kezdett, és amikor a kijelzőn megláttam Sienna nevét, elutasítottam a hívást. Nemsokára úgyis látni fogom őt a lakásomban, és amiről beszélgetnünk kell, az nem telefontéma volt. Demi-re gondoltam, de gyorsan félrelöktem ezeket a gondolatokat. Nem tudtam most vele is foglalkozni. Még nem.

         Fogtam egy taxit és rövid időn belül a lakásomhoz értünk. Eddig soha nem éreztem azt, hogy nem lennék ideillő. Azt gondoltam, hogy ez a város az otthonom, de ez most nagyon messze állt ettől. Nekem mostanra hideg lett és túlságosan egyhangú, hiányzott belőle a pezsgés, amit csak Breckinridge tudott nyújtani. Azt mondtam magamnak, hogy Breckinridge volt az, ami megtestesítette az otthont, de valójában ez egy nagy hazugság volt. Demi volt az én otthonom, és elkeserített, hogy elvesztettem mindezt.

         Kifizettem a taxist, majd felcipeltem a poggyászomat az emeletre. Besétáltam a lakásomban, ahol mindenhol égett a lámpa, és valami szemét valóságshow ment a lapos képernyős tévén. Sienna itt volt.

         Jó.

         Most jobban meg tudtam vele birkózni, mint korábban. Azt mondtam magamnak, hogy ez szimplán olyan, mint letépni a ragtapaszt, de tudtam, hogy sokkal inkább lesz olyan, mintha késsel fűrészelném le a lábamat. Nem szép látvány. Ledobtam a táskámat a padlóra, majd a hálószobám felé sétáltam, ahol hallottam, hogy a zuhanyzóból folyt a víz. Megbántam, hogy adtam Sienna-nak kulcsot a lakásomhoz, de most már semmit nem tehettem ez ellen semmit. Ez többé már nem az én otthonom volt.

         A szobám ablaka előtt álltam, amin keresztül látszott a város látképe, ami egyszer engem is meghódított. Lenyűgözött, festői látvány volt. De most már semmit nem jelentett. Csak egy korszakra emlékeztet az életemben, amikor nem voltam más csak egy éretlen kisfiú. Az elmúlt néhány óra után, úgy éreztem, mintha éveket öregedtem volna, és valahol másként kezdtem nézni az életemet és a döntéseimet, egy valóságosabb perspektívából.

         A telefonom rezegni kezdett, de ez alkalommal Grayson hívott. Sienna még mindig a fürdőben volt, így tudtam beszélni vele. Ő volt az érvelő hang, miközben fontolóra vettem mindent, ami a fejemben kavargott.

         - Hé, ember, - üdvözöltem.

         - Hé. Csak bejelentkeztem. Meg akartam bizonyosodni róla, hogy rendben megérkeztél.

         - Igen, - válaszoltam. – A lakásomban vagyok éppen.

         - Sienna is ott van?

         - Igen, épp a fürdőben.

         Csend lett a vonal másik végén és rájöttem, hogy ebből Grayson rossz következtetést vont le.

         - Egyedül, - tettem hozzá. – Már itt volt, amikor megérkeztem.

         - Már akartam kérdezni, hogy miért volt neki kulcsa lakásodhoz, de jobb, ha nem tudom. Amíg nincsenek más gondolataid… - Szavai elhaltak, és hagyta, hogy a befejezetlen mondat a levegőben csüngjön.

         - A pokolba is, nem! – válaszoltam durván, kuncogást hallva a másik oldalon. – Egy kis időt vett igénybe, hogy mostanra összeszedjem a szarságokat, de most már nem nézek vissza.

         - Ezt örömmel hallom, - mondta Grayson. Gyakorlatilag hallom az önelégült vigyorát. – Várom, hogy ismét haza gyere, ember. Végre elkezdhetünk dolgozni a tanya tervein.

         - Amint elrendeztem itt minden szarságot, felszállok az első járatra. Csak van pár dolog, amivel most foglalkoznom kell, tudod.

         - Tudod, hol találsz meg, ha szükséged van segítségre, tesó. Csak hívj bátran.

         - Tudom. Köszönöm.  – Sienna telefonja pont ekkor szólalt meg, én meg elragadtam azt az ágy melletti szekrényről, majd a homlokomat ráncoltam, amikor nem ismertem fel a számot. – Figyelj, mennem kell, de holnap ismét beszélünk, - mondtam Grayson-nak. Elköszöntünk egymástól, mire azonnal válaszoltam Sienna telefonjára.

         - Halló?

         Egy női hang válaszolt. – Jó estét, Sienna Johnson-t keresem.

         - Jelenleg nincs telefonközelben, de szívesen átadok neki egy üzenetet.

         A női hang most tompán hallatszott, mintha letakarta volna a mikrofont, miközben mondott valamit valakinek. Egy pillanat múlva ismét beszélni kezdett. – A River North Termékenységi Klinikáról telefonálok. Reméltem, hogy Miss. Johnson megerősíti a holnap délelőtti tíz órás időpontját.

         Termékenységi Klinika? Mi van?

         - Sajnálom, - válaszoltam, - de valószínűleg tévedés történt. Biztos benne, hogy a megfelelő Sienna Johnson-t hívta?

         Valami megvillant, és egy vészcsengő szólalt meg a fejemben. Rájönni, hogy Sienna feltételezhetően terhes sokként ért, és ez volt az egyik oka, ami miatt húztam az időt, hogy visszatérjek Chicago-ba.

         A nő habozott, és elképzeltem, ahogy ellenőrzi az időpontot a számítógépén. Telefonon keresztül felolvasta Sienna címét, és biztosított engem, hogy a megfelelő személyt hívta.

         - Meg tudná nekem mondani, milyen kezelésre fog menni?

         - Sajnálom uram, de nem adhatok ki ilyen adatok a páciensekről, hacsak nem házastársak.

         - A férje vagyok, - hazudtam gyorsan, miközben egyre kényelmetlenebbül érintett ez a beszélgetés.

         - Ez különös, Miss. Johnson elfelejtette említeni, hogy férjnél van.

         - Friss házasok vagyunk, így még nem lehetett lehetősége megosztani ezt az információt. – A hazugság olyan könnyedén bukott ki belőlem, amitől egyáltalán nem éreztem kényelmetlenül magamat.

         - Miss. Johnson először jön konzultációra, ami után meg tudjuk állapítani a további kezelését, - mondta a nő.

         - Szóval, nem terhes? – kérdeztem kétkedve. Valószínűleg idiótának tűnhettem, miközben a vonal másik végén lévő nőnek egyre jobban kétségei támadhattak.

         - Nem, - válaszolta, - Úgy vélem, pontosan ezért keresett fel bennünket. Legfőképpen olyan pácienseink vannak, akiknek gondja vannak a fogantatással.

         Nagyot nyeltem, majd két ujjam közé csíptem az orrnyergemet. Most már minden kezd értelmet nyerni.

         - Rendben, köszönöm. Átadom neki az üzenetet.

         Véget vetettem a hívásnak, majd leültem az ágyra. Hallottam, hogy a zuhanyzóban elállt a víz – végre – és vártam, hogy Sienna kijöjjön a fürdőből. Néhány perccel később fel is bukkant, egy törölközőben, ami sokkal vágyakozóbban tekeredett a testére és a fejére. Tisztában volt vele, hogy gyönyörű nő volt, és egy percig sem habozott, hogy ezt az előnyére fordítsa. Sajnos, én is az egyik hülye bolond voltam, aki ebbe a hibába esett.

         - Korábban jöttél haza, - üdvözölt. – Azt gondoltam, hogy maradsz még néhány napot. – Ledobta magáról a törölközőt és teljes meztelen dicsőségében a szekrényem felé sétált. Szerénysége nem ért meglepetésként, és még így se jelentett semmit sem nekem.

         - Sajnálom, hogy csalódást okoztam, - válaszoltam, épp akkor, amikor felvette az egyik pólómat.

         - Nem okoztál csalódást. – Bele akart ülni az ölembe, de finoman arrébb taszítottam őt. Morcosan nézett, de amilyen csábítónak akart tűnni, annak hirtelen nyoma veszett.

         - Beszélnünk kell.

         Sienna fújtatott egyet, és keresztbefonta karját a mellkasa előtt. – Miről?

         - Míg a fürdőben tartózkodtál, volt egy telefonhívásod, - mondtam megdörzsölve a farmerbe öltöztetett combomat. – Válaszoltam rá.

         - Ki volt az?

         - River North Termékenységi Klinika.

         Sienna arckifejezése egy pillanat alatt lehervadt, majd a hideg, számító maszk óvatosan visszacsúszott a helyére.

         - Mi a pokolért hívnának azok pont engem?

         Óvatosan néztem őt, a tekintetemmel először az arcát tanulmányoztam, majd a lapos hasát. Nem volt meglepő, hogy nem fogadtam feltörő lelkesedéssel a terhességét, vagy azt, hogy Huntley és Grayson próbavacsoráját választotta arra, hogy megossza ezt a hírt. Ő így rendezte el a dolgokat, magára irányítva a figyelem középpontját, még akkor is, amikor éppen valaki más volt ott. Azt hallva, hogy hazudott, megmutatta nekem, hogy mennyire szívtelen, manipulatív ember is volt, aki egy tökéletes külső mögött rejtőzött. Csak annyit tudtam mondani, hogy volt néhány igen rossz húzása, amivel már nem akartam foglalkozni.

         - Le akarták ellenőrizni, hogy a holnap reggeli időpontban valóban ott leszel-e, - mondtam.

         - Én nem foglaltam időpontot –

         - Hagyd abba a hazudozást, - csattantam fel. Felálltam és közelebb sétáltam hozzá. – Csak hagyd abba a hazudozást, és egyszer és mindenkorra mondd el az igazat! Nem is vagy terhes, ugye?

         - Brody, meg tudom magyarázni –

         - Nem, felhagytam azzal, hogy a baromságaidat hallgassam, Sienna. Hazudtál nekem és mindezt a családom és a barátaim előtt tetted. Én. Végeztem. Veled. Hallasz engem? Ennyi volt! Mondd el nekem, miért tetted?

         - Én… - kinyitotta a száját, majd becsukta, mielőtt teljesen csendben maradt. Mindketten tudtuk, hogy rajtakaptam őt és ez volt az utolsó szalmaszál.

         - Nem tudom elhinni, hogy ennyire messzire mentél, - mondtam, - de igazából az a szomorú, hogy azt gondoltad, hogy én valaha is családot akartam volna veled. Azt hitted, hogy ennyire hiszékeny vagyok, hogy hittem volna neked?

         Sienna tekintete megkeményedett és kihúzta magát. Nem fogja feladni ilyen könnyen. Nem ilyen volt a természete, még akkor sem, ha tudta, hogy már elvesztette a csatát.

         - Tudtam, mi fog történni, amikor megláttad az exedet. Visszamentél volna hozzá, de én nem fogom harc nélkül feladni.

         - Én nem vagyok a tulajdonod, hogy harcolj értem, - érveltem. – Mi nem vagyunk egy pár!

         Sienna hátrahőkölt, mintha arcon csaptam volna, és átfutott az agyamon, hogy bámulatos színésznő volt. A kezdetektől fogva megegyeztünk abban, hogy ez nem volt más, csak egy kényelmi kapcsolat, nem több annál, mint hogy két ember kielégíti a másik szükségleteit, és ideiglenesen kitöltjük az ürességet, ami másképp üresen maradt volna. Valahol az út során, valami megváltozott, és nyilvánvalóan túlságosan elfoglalt voltam ahhoz, hogy ezt észrevegyem. Vagy talán csak nem akartam észrevenni.

         - Nem hiszek neked! – üvöltötte. Láttam, ahogy egy könnycsepp gördül le az arcán, és vártam, hogy a bűntudat egy szikrája, vagy a lelkifurdalás felüsse a fejét. De nem történt meg. Sienna csak egy játékot játszott, annak ellenére is, hogy én már bedobtam azt a közmondásos törölközőt. Ha szeretném visszakapni azt az életet, amit éltem, akkor el kellett kezdenem valahol.

         - Higgy nekem, édesem. Vége van.

         - Akkor a munkádnak is, - válaszolta önelégülten. Nem ez volt az első alkalom, hogy ezzel fenyegetett engem. Nagyon jól tudtam, hogy amit tettünk, hogy a munkatársak közötti kapcsolat szigorúan a vállalati politika ellen volt, így a mi kapcsolatunk egy titok maradt. Szerintem, az apja gyanakodott erre, de ha így is volt, soha nem említette.

         - Nem számít. Holnap lesz egy találkozóm az apáddal, és már a felmondó levelem is kész van. Odaadom a jegyzeteimet és a hónap végén távozom.

         - Elmész? – Sienna meglepettnek tűnt. Ironikus, mivel valószínűleg látta, hogy ez következik majd.

         Figyelmen kívül hagytam a kérdését. – Egy időre elmegyek. Azt hiszem, jobban teszed, ha elmész, mire visszajövök.

         Anélkül, hogy hagytam volna neki időt a válaszra, visszasétáltam a nappaliba és hirtelen megvilágosodott számomra, hogy mennyire nem éreztem magam ideillőnek. Nem tartoztam ide, és kezdtem ráébredni arra, hogy soha nem is fogok. Tanulópénz volt. Akkor pofozott fel az élet, amikor szinte már túl késő volt, hogy kijavítsd a hibáidat. Kezemet a zsebembe dugtam és úgy döntöttem, hogy a néhány saroknyira lévő bár felé veszem az irányt. Szükségem volt egy italra… vagy hatra.

         Amikor néhány órával később visszaértem a lakásomba, már közel volt az éjfél és boldog voltam, hogy üresen találtam. Nem kapcsoltam villanyt, miközben elővettem egy üveg whiskey-t és letelepedtem a fotelbe. Egy pohárba öntöttem egy keveset a borostyánszínű folyadékból, még a jéggel sem bajlódtam, és egy hatalmas korttyal lenyeltem, miközben végigégette a torkomat. Valami motoszkált bennem a vággyal, hogy hívjam fel Demi-t, de foggal-körömmel harcoltam ez ellen. Még túl korai volt. Túl sok mindenen kell még keresztülverekednem magamat, mielőtt ismét beszélek vele. Meg kellett bocsájtanom magamnak a hibáimat, amiket egy éve vétettem, majd meg kell bocsájtanom Demi-nek is, hogy egy életet megváltoztató dolgot titkolt el előlem. Időre volt szükségem, hogy gyászoljam a veszteséget, amit most tapasztaltam meg, még akkor is, ha ez már nyolc hónapja történt, végezetül szükségem van egy tervre. Mert másrészről, Demi is része volt a tervnek, mert a végén nem tudtam elképzelni az életemet, a jelent és a jövőt sem nélküle.

Tizennyolc-Tizenkilencedik fejezet

Tizennyolcadik Fejezet

Brody

         Demi zokogva a padlóra roskadt, és minden egyes idegszálamat és erőmet össze kellett szednem, hogy ne kuporodjak én is hozzá. Az, hogy megvigasztaljam őt éppen annyira természetesen jött, mint a légzés, de úgy döntöttem, hogy ez egyszer megfosztom magamat ettől, és a helyes dolgot teszem.

         - Az én babám? – kérdeztem, hangom alig volt hallható. Fejét leeresztette, de még így is láttam, hogy bólintott. Belemarkoltam a hajamba, és mélyen beszívtam a levegőt. Mindössze ennyit tudtam tenni, hogy ne essek össze a padlóra. Körbenéztem a sötét szobán és próbáltam értelmet találni Demi vallomásának. Visszagondoltam az összes alkalomra, amikor ezen a héten láttam őt, és egyszer sem emlékeztem arra, hogy babával lett volna. Még jobban sírt, én meg közelebb léptem hozzá. A barna kiskutya sertepertélt Demi lábánál, de Ő még így is a padlón maradt, miközben a teste remegett. A kétségbeesett sírása bántotta a fülemet, és amennyire fel akartam őt kapni és magamhoz szorítani, annyira nem tettem meg.

         - Hol van? – A hangom élesebben hangzott, mint ahogy terveztem. – Úgy értem, a baba.

         Amikor Demi végül felnézett rám, láttam, hogy a fény elhagyta a tekintetét, és emiatt félni kezdtem a választól. Azt sejtettem, hogy nem lesz jó. – Mond el nekem, Demetria, - erősködtem.

         - Meghalt, - suttogta Demi. Abban a pillanatban az idő megállt és éreztem, hogy a levegő elhagyja a tüdőmet. Ő?

         - Lányunk volt? – Nagyot nyeltem, és éreztem, hogy a szemembe könnyek gyűlnek. Amikor Demi nem mondott többet, térdre estem előtte és megragadtam a felkarját. – Miért nem mondtad ezt el nekem? – Kiáltottam. Könnyek kezdtek el folyni az arcomon. de nem érdekelt. Összetörve és elárulva éreztem magam, amiatt a nő miatt, akit az életemnél is jobban szerettem már hat éves korom óta. Úgy gondolom, megérdemelhettem a sírást. Demi megrándult, és elhúzódott.

         - Miért nem mondta el nekem? – Kiáltottam ismét, - Megérdemeltem volna, hogy tudjam!

         - Brody, - sírta, - Én s-sajnálom. T-te h-helytelen ok miatt m-maradtál volna, ha elmondom neked. Én n-nem akartalak itt tartani téged, így e-elengedtelek!

         A veszteség érzése felülkerekedett rajtam, ami dühbe és kétszínűségbe csapódott le és árasztotta el testem minden sejtjét. A vérem forrt, a csontjaim égtek.

         - Nem tudom elhinni, hogy eltitkoltad ezt előlem, - mondtam. Most, ahogy ránéztem olyan volt, mintha egy teljesen idegen embert néztem volna. Nem ismertem őt, többé nem, és ez majdnem jobban fájt, mint tudomást szerezni a gyerekünkről.

         Megrázta a fejét, én meg lazítottam a felkarja szorításán, mert még mindig féltem attól, hogy bántom őt. Mérges voltam, de nem akartam bántani őt fizikálisan.

         - Én m-megpróbáltam e-elmondani neked, - zokogta.

         - Mikor? Soha nem hallottam rólad!

         - Én Chicago-ba m-mentem két hónappal azután, hogy ő… - Demi nagyot nyelt, küzdött a szavakkal, - meghalt, de láttam, hogy Sienna-val vagy, és azt gondoltam, továbbléptél.

         Leültem és megtöröltem az arcomat. A helyzetnek a súlya a mellkasom közepébe csapódott. Nem csak az ő hibája volt. Ha nem mentem volna el, egyik sem történt volna meg.

         - Hogy halt meg?

         - Ó Istenem, Brody kérlek, most nem bírok el többet!

         - Huntley és Grayson tudja?

         Ahelyett, hogy válaszolt volna, Demi még jobban összegömbölyödött, és rájöttem, hogy nem fogom megkapni azt a választ, amit akartam.

         - Ha nem mondod el nekem, akkor találok valakit, aki el fogja, - mondtam, miközben felálltam. Mielőtt elmentem volna, megfordultam és még egyszer utoljára ránéztem.

         - Hónapokig szarul éreztem magam azok után, amit tettem. Hónapokig éltem bűntudatban. Most rájöttem, hogy eltitkoltad a gyerekünket és a halálát előlem! Nem vagy jobb nálam, és neked kell együtt élned ezzel. Ebből nincs visszaút, és ez alkalommal miattad.

         Becsaptam az ajtót, elfullasztva a sírását, és határozottam sétáltam oda a piros Lexus-ához. Pokolian kizárt dolog volt, hogy bárhová is megyek anélkül, hogy válaszokat ne kapjak.

         Behúztam a kéziféket és a kocsi csikorogva megállt a parkoló poros betonján a Dixon Tó mellett. Mostanra már csak néhány kocsi maradt, de amikor megláttam Grayson furgonját, tudtam, hogy ő még itt volt. A tény, hogy éppen az ő esküvője zajlott, nem állított meg. Semmi sem állítana.

         Oldalt találtam meg őt, miközben Huntley-val, Jeff-el, a szüleivel, Morgan edzővel és a feleségével beszélgetett. Mindannyian nevettek, és mosolyogtak, de amikor Grayson észrevett engem, a mosoly lehervadt az arcáról.

         - Brody, mi a baj? – kérdezte, épp mielőtt behúztam neki egyet. Figyelmen kívül hagytam a fájdalmat, mivel a sérült kezemmel ütöttem meg őt. Össze sem hasonlítható azzal, amit belül éreztem.

         - Mi a fasz? – Kiáltotta Jeff, a hátam mögé csavarva a karomat. Huntley lehajolt és segített Grayson-nak felállni, miközben mindenki engem bámult.

         - Te szemétláda! Miért nem voltál képes elmondani nekem?

         - Elmondani mi- Grayson hírtelen becsukta a száját, és láttam, hogy most már érti miről beszélek. Később bocsánatot fogok kérni, amiért megütöttem őt, amikor már nem leszek ennyire mérges.

         - Elmondta neked, - mondta csendesen, szinte suttogva.

         Mindenki elcsendesedett, és a sokkolt tekintetüket felváltotta a szégyenkezés és a szimpátia kombinációja…

         - Ti mind tudtátok, ugye?

         Senki sem válaszolt, de alig tudtak a szemembe nézni.

         - Bassza meg, - motyogtam, miközben elhúzódtam Jeff-től. – Ez most valami beteges vicc?

         - Nem, - válaszolta Huntley. Kinyitotta a száját, hogy mondjon még valamit, de elhallgatattam őt.

         - Hívtalak, - néztem rá Grayson-ra, - három hónapon keresztül minden egyes kibaszott nap, és még csak eszedbe se jutott említeni ezt nekem?

         - Ez nem ilyen egyszerű, - válaszolta.

         - Miért nem? – Kiáltottam. – Te vagy a legjobb barátom, és elárultál engem! Kibaszottul mindenki elárult engem!

         - Demi akart lenni az, aki elmondja neked, - szólalt meg Jeff mögülem. Megpördültem, hogy szembenézzek vele, éreztem a késztetést, hogy őt is megüssem.

         - Hogyan lehetséges, hogy te is tudsz róla? – csattantam fel, és közelebb léptem hozzá. Morgan Edző és Grayson apja, Richard szintén tettek egy lépést előre, oldalról támogatva Jeff-et. Nem érdekelt. Kiütöm mindegyiküket, ha az kell.

         - Elrepült Chicago-ba, hogy lásson téged, de azt vette észre, hogy te már valaki mással vagy.

         Felhorkantam. – És ezért te úgy döntöttél, hogy beugrasz és megmented őt, ugye?

         Ő is közelebb jött, így már csak centikre voltunk egymástól. Pár centivel volt csak magasabb nálam, így nem lett volna probléma a földre küldenem őt. Az, hogy szinte egész életünkben barátok voltunk, úgy tűnt, egyikünknek sem számított.

         - Ki volt készülve miattad, és szüksége volt egy barátra. Nem fogok bocsánatot kérni azért, mert én ott voltam neki, amikor szüksége volt rám, - morogta.

         - Tudja, hogy szerelmes vagy belé?

         Jeff elcsendesedett és lepillantott. Nem voltam idióta. Egy vak ember is láthatta, hogy többet szeretett volna Demi-től, mint szimpla barátságot. Az gondolta, nem láttam őket korábban a táncparketten, vagy azt, ahogyan elviharzott. Tévedett. A tekintetem egész éjszaka Demi-n volt, és lefogadom, hogy a beszélgetés nem úgy zajlott, ahogy ő azt szerette volna.

         - Én is így gondoltam, - vicsorogtam.

         - Befejeznétek? – kérdezte mérgesen Huntley. Jeff mellé lépett és tekintetét rám szegezte. – Jeff ott volt Demi-nek, amikor szüksége volt rá, és te nem voltál sehol-

         - És ez kiknek a hibája? – emeltem a karomat a levegőbe. – Nem hibáztathattok engem, amikor nekem fogalmam sem volt arról, mi a fasz folyik itt.

         - Érted tette, - mondta Huntley. Arca kissé beesett és láttam a szomorúságot szemének mélységében. – El akartál menni, így elengedett.

         Huntley szava leülepedtek, és a bosszúságom áthatolhatatlan bánatba csapott át, ami a mellkasomra telepedett. Most már én is kezdtem látni a döntésem utóhatását, ami sokkal jobban üldözött, mint amit gondoltam volna, miközben az igazság az volt, hogy előttem volt minden, amit akartam. Megragadtam a legközelebbi széket, és leültem rá, majd a fejemet a kezembe temettem. – Még csak el sem mondta nekem, mi történt, - mondtam lágyan, a saját érzéseimmel harcoltam. Nem tudtam megmondani, melyik út lesz a nyerő.

         Huntley és Grayson váltott néhány szót, majd Huntley távozott. Grayson helyet foglalt mellettem, mélyet sóhajtott, mielőtt felém fordította volna a tekintetét.

         - Nézd ember, sajnálom, hogy nem mondtam el neked, de Demi megkért, hogy ne tegyem, és nem az én titkom volt, hogy megosszam veled. Szarul érzem magam, hogy eltitkoltam ezt előled, komolyan, de Huntley és én nehéz időket éltünk meg, hogy Demi-t újra összekaparjuk.

         Még több választ szándékoztam tőle nyerni és amilyen dühös és elkínzott voltam, szükségem volt rá, hogy halljam őket. Saját magamat kínoztam azzal, hogy tudni akartam, mennyire tönkrement Demi, tudni, hogy mennyi mindenen ment keresztül, amíg nem voltam itt. Tudtam, hogy nem teljesen én voltam a hibás, de mégis cipeltem a felelősség súlyát, hogy sokkal többet dobtam el magamtól, mint amit el tudtam képzelni.

         - El kell mondanod nekem mi történt, - mondtam, végre Grayson-ra nézve.

         - A fenébe, - motyogta Grayson, ujjaival végigszántva a haján, - Nem tudom, hogy megtehetem-e.

         - Kérlek, - könyörögtem, - Tartozol nekem ennyivel.

         - Azt hiszem, igazad van, - szünetet tartott, majd folytatta, - de biztos vagy benne, hogy most akarod ezt? Itt?

         Bólintottam, felkészítve magamat, Isten tudja, hogy mire.

         - Abból, amit Huntley elmondott nekem, Demi 12 hetes terhes volt, amikor elmentél. Izgatott volt, és félt is, de megkért minket, hogy ne mondjuk el neked, mert ő akarta ezt megtenni. Egy éjszaka, Demi felhívott minket, és amikor ránéztem Huntley arcára, tudtam, hogy valami nincs rendben. Huntley elmondta, hogy Demi-nek nagy fájdalmai vannak és nagyon vérzik, így Huntley elvitte őt a kórházba. Mindössze húsz hetes volt, így mindannyian nagyon aggódtunk. – Grayson megállt egy pillanatra és láttam rajta hogy habozott, nyilvánvalóan próbálta kitalálni, hogyan mondja el azt, ami most következik. – Demi-vel a szülőszobára rohantak, ahol az Orvos azt mondta, hogy placenta repedés történt. Nem tudom pontosan, hogy ez mit jelent, de nyilvánvalóan halálos lehet az anyára, de amikor megcsinálták az ultrahangot, akkor látták, hogy a baba már halott. Demi-nek nem volt más választása, természetes utón meg kellett szülnie a babát, és később, - nagyot nyelt, hangja tele volt érzelmekkel, - majdnem elvérzett. Néhány napig a kórházban tartották, majd gyásztanácsadásra kellett járnia. Mindenféle tablettákat írtak fel neki, ami segített a depressziójában és az álmatlanságában. Egyáltalán nem evett, amíg Huntley nem tudatosította benne, hogy nem akarjuk őt is elveszíteni – amikor Grayson az arcomra nézett, félbehagyta a mondatot. Csendben maradt, és egyszerűen csak átkarolt. A testem reszketett, és nem érdekelt, hogy az emberek láttak-e. Felnőtt férfi voltam, aki úgy sírt, mint egy csecsemő, mert a nő, akit szeretett átélte mindezt. Egyedül. Gyávának éreztem magam, de ami még fontosabb elvesztettem Demi-t és a gyerekünket is. Nem maradt semmim sem, így megadtam magam. Megadtam magam a pusztításnak, ami megsemmisítette a szívemet és a lelkemet. Ez lett volna a büntetésem, amiért elhagytam Demi-t? Nem tudtam. Csak azt éreztem, hogy a szívem összetört, hogy minden apró darabkája szétcsúszott, amíg már nem maradt ott semmi. A végén elsétáltam mindentől, amit valaha akartam, és most már soha nem kaphatom vissza. Ez az utolsó gondolat elvette azt a kicsit küzdést is, ami még maradt bennem, kifosztott lettem. Ötletem sem volt, mit tegyek, kivéve a sírást. Így ezt tettem.

Tizenkilencedik Fejezet

Huntley

         Emma néni és én megálltunk Demi háza előtt, én meg felsiettem a lépcsőn, esküvői ruhában meg minden. Amint megláttam, hogy Brody gyilkos tekintettel besétált a sátorba, arcán megszáradt könnyei nyomaival, valami mélyen felkavarodott, és tudtam, miért jött vissza az esküvőre. Igaza volt, elárultuk őt, de ugyanakkor tisztelnünk kellett Demi kívánságát. Miután láttam Brody reakcióját, rádöbbentem, hogy helytelen volt egy ilyen fontos dolgot eltitkolni előle, és egyáltalán nem volt semmi mentség rá.

         Kopogtattam Demi ajtaján és még jobban dühös lettem, amikor nem érkezett válasz. Megragadtam a kilincset, majd észrevettem, hogy az ajtó nem is volt becsukva. Kinyitottam, és bedugtam a fejemet. Amikor megláttam Demi-t a padlón összegömbölyödve, azonnal felé rohantam, és letérdeltem mellé.

         Sírt és folyamatosan azt ismételgette, hogy –Sajnálom – és – meghalt.

         - Demi?

         Felkapta a fejét, kábultnak látszott, mintha egyenesen átnézett volna rajtam. Beletelt néhány pillanatba mire koncentrálni tudott, és rádöbbent, hogy én guggoltam ott előtte. Karjait körém fonta, és a nyakamba sírt.

         - Sajnálom, megpróbáltam erős lenni, de többé már nem megy.

         - Ez rendben van, most már itt vagyok. Minden rendben lesz, - válaszoltam lágyan, miközben finoman a hátát simogattam. Utáltam így látni őt. Ez arra emlékeztetett engem, hogy még mindig mennyire törékeny is volt, és hogy mennyire nehéz volt számára, hogy úgy tegyen, mintha minden rendben lenne, pedig nem volt az. Az egyik részem felelősnek érezte magát, mert folyamatosan lábujjhegyen járkáltunk, azt kérdezgetve tőle, hogy minden rendben van-e, ahelyett, hogy hagytunk volna neki időt, hogy megbirkózzon azokkal a kártyákkal, amiket az élet neki szánt.

         A nagynéném megjelent az ajtóban és a tekintete tele volt szimpátiával, amikor kettőnkre nézett. – Mit tehetek? – kérdezte. Demi kiskutyája, Coco mellette feküdt és fejét Demi lábfején pihentette.

         - Megetetnéd Coco-t? – kérdeztem. – Megpróbálom Demi-t ágyba vinni.

         Az én csodálatos nagynéném bólintott, és csendesen felkapta a barna Labradort, mielőtt eltűnt volna a konyhába. Felsegítettem Demi-t és a szobájához kísértem. Késő volt, elmúlt éjfél, és én is fáradt voltam ezután a hosszú, tökéletes nap után, de a legjobb barátnőmnek szüksége volt rám, és nem fogom hagyni, hogy kikészüljön, esküvő ide vagy oda.

         Leültettem az ágyára és vártam, hogy végre kapjon levegőt. Zavarodott volt, és kíváncsi voltam, hogy mi történt közte és Brody között.

         Amikor Demi lenyugodott és a légzése ismét normális lett, vettem a bátorságot és megkérdezte, - El szeretnéd mondani nekem, mi történt?

         Szipogott. – Brody megtalált egy régi ultrahang képet és azt gondolta, hogy terhes vagyok Jeff-től.

         A homlokomat ráncoltam. – Miért hitte ezt?

         Demi megvonta a vállát, teljesen legyőzöttnek látszott. – Azt gondolja, hogy van valami kettőnk között, még azok után is, hogy elmondtam neki, Jeff-el csak barátok vagyunk.

         - Ezért gondolom végül beszéltél neki a babáról. – Ez egy állítás volt, amit saját magam meggyőződésére tettem.

         Fejét fel és le mozgatta. – Szörnyű volt. Most már látom, hogy hatalmas hibát követtem el azzal, hogy nem mondtam el neki korábban, de annyira féltem attól, hogy ha marad, akkor a végén boldogtalan lesz. Nem tehettem ezt meg vele. Nem lett volna fair.

         Ez volt Demi, először mindig másokra gondolt, maga helyett. Ez volt az egyik a sok dolog közül, ami ennyire teljesen szerethetővé tette őt.

         - Fel fogja dolgozni, - mondtam, - csak időre van szüksége.

         Aggodalom húzta össze a szemöldökét. – Találkoztál vele?

         - Igen, - sóhajtottam, - visszajött az esküvőre, és még ott találta Grayson-t. Most éppen beszélgetnek. Ki van készülve.

         - Ó Istenem, - vett egy mély levegőt Demi, - mit tettem?

         Karomat a válla köré fontam és megszorítottam. – Azt tetted, amit a legjobbnak gondoltál magad és a gyereked számára.

         - Nem, - vágott vissza, miközben a fejét rázta, - Megfutamodtam. El kellett volna mondanom neki, Huntley. Megérdemelte volna, hogy tudja, és félek, most már túl késő. Nem tehetek róla, de van egy olyan érzésem, hogy ez már tényleg a vég, és nem tudom, hogyan engedjem el őt. Ő az én igaz szerelmem, a lelki társam, és az én másik felem. Ez alkalommal, jó okkal vesztettem el őt. Érzem.

         Nem mondhattam azt neki, hogy téved, mert nem lett volna igaz, és nem én leszek az, aki hamis reményeket ad neki. De amit tehettem az az, hogy támogatom őt, csak úgy, mint előtte tettem, és segítek neki átvészelni ezt is.

         - Amire most neked koncentrálnod kell, az te magad vagy, és hinned kell abban, hogy minden meg fogja oldani magát. Csak adj egy kis időt ennek. Azt hiszem, talán eljött az ideje annak, hogy megint meglátogasd Dr. Hansen-t. Utálom, hogy ez az egész ennyire kisiklott, pedig olyan jól haladtál.

         - Ezt fogom tenni, - válaszolta gyengéden. Tekintete találkozott az enyémmel, és bármelyik embernél jobban megértettem azt a fajta kétségbeesést, ami bennük tükröződött vissza. Nem egyszer voltam már én is ott, és hittem abban, hogy Demi-nek is sikerül kikeverednie belőle. Csak meg kell találnia azt a kis fényt, ami áttör a legsötétebb napjain is.

         - Köszönöm, hogy itt vagy, - mondta, - és sajnálom, hogy el kellett jönnöd az esküvőd estéjén. Ez az én hibám és ideje, hogy felelősséget vállaljak a tetteimért.

         Leintettem őt. – Mérgesnek kellene lennem, amiért te nem mondtad el nekem, így jó dolog volt, hogy Brody felbukkant és behúzott egyet Grayson-nak.

         - Hogy mit csinált?

         - Arcon ütötte Grayson-t.

         Demi tekintete ismét benedvesedett. – Ó Istenem, sajnálom.

         - Hé, - néztem a szemébe, - ez nem a te hibád volt. Dühös volt, és őszintén, nem igazán tudtam hibáztatni őt. Igazából sajnáltam.

         - Azt hiszem, összetörtem a szívét, - nyöszörögte Demi. Nem tudtam, mi többet mondhattam volna még. Átverekedni magát a bűntudatán és minden máson, amit érzett, nem olyasmi volt, amit megtehettem helyette. Hanem olyasvalami, amin magától kell keresztülmennie.

         Egy ideig csendben ültünk, amikor a nagynéném besétált a szobába. – Csináltam egy kis teát, - mondta Demi-nek.

         - Köszönöm.

         Demi letette a bögrét az ágy melletti kisasztalra, és most vettem csak észre, mennyire fáradt is volt valójában.

         - Szeretnéd, hogy itt maradjak veled éjszakára? – kérdeztem tőle.

         - Ne légy bolond, - válaszolta, és úgy nézett rám, mintha elment volna az eszem, - most volt az esküvőd. Szó sem lehet róla, hogy velem töltsd ezt az éjszakáját, a férjed helyett.

         - Biztos vagy benne? – kérdeztem.

         - Igen, jól leszek. Ígérem.

         - Hívj, ha bármire is szükséged van, jó?

         - Nem lesz rá szükségem, - válaszolta, elnyelve egy ásítást.

         Felálltam, és kivettem egy tiszta pizsamát, amit majd Demi felvehet. Elővettem néhány gyógyszert, amit a terapeutája írt fel Demi-nek, amikor nem tudott aludni. A kezébe adtam őket, és megbizonyosodtam róla, hogy beveszi őket. Tudtam, hogy ezek nélkül nem lett volna képes elaludni. Kimerült volt, így addig maradtam, amíg be nem mászott az ágyba és el nem aludt. A legtöbb barát nem tette volna ezt meg, de Demi több volt, mint barát. A testvérem volt. Ott volt velem, amikor a legsötétebb napjaimon keresztülmentem, és a Pokolnak kell befagynia ahhoz, mielőtt magára hagyom őt, amikor szüksége van rám.