Huszonegyedik fejezet

Huszonegyedik Fejezet

Demi

         Besétáltam Dr. Hansen irodájába, ahol rám mosolygott a hatalmas mahagónia asztala mögül. Gyönyörű nő volt, méz szőke haját összefogta a tarkójánál. A szemüvege mögött kék színű volt a szeme, amitől nagyon komolynak látszott. Valószínűleg nem tudta, de az életemmel tartoztam neki.

         - Demi, kérlek, gyere be. Helyezd magad kényelembe.

         Két hónap telt el Huntley és Grayson esküvője óta és két hónap, hogy láttam, vagy hallottam volna Brody-ról. Azok után, ami történt, az utolsó alkalom után, amikor láttam őt, úgy döntöttem, hogy ideje ismét kézbe vennem az életemet és az érzelmeimet. Ezért tértem vissza Dr. Hansen-hez. Ő volt az a pszichológus, akihez járni kezdtem, miután a babám elvesztése utáni bánat túlságosan sok lett, és féltem bevallani magamnak is, hogy ismét segítségre volt szükségem. Az elmúlt három hétben, hetente kétszer látogattam meg. Mostanáig körbejártuk az utolsó napot, amikor Brody-val voltam, de van egy olyan érzésem, hogy ma szembe kell néznem vele.

         - Szóval, hogy vagy? – kérdezte Dr. Hansen. Helyet foglalt a velem szemben lévő fotelben és elkezdett jegyzetelni. Gyakran viccelődtem azon, hogy már egy egész regényt írt a jegyzetekből, mialatt ide jártam, beleértve az előző alkalmakat is, de biztosított engem afelől, hogy mindig volt valaki más, aki sokkal rosszabbon ment keresztül. A maga részéről így közölte, hogy ha sajnáltatom magam, azzal nem érek el semmit. Így hallgattam.

         - Rendben vagyok, - válaszoltan – csak fáradtan.

         - Aludtál? – kérdezte, még mindig nem nézve fel.

         - Nem sokat. Próbálok gyógyszerek nélkül aludni, de nehéz. Nem tudok úgy aludni, hogy ne álmodnék…

         - Brody-ról, - fejezte be helyettem. – És a babátokról.

         Bólintottam és nagyot nyeltem. – Igen.

         Dr. Hansen felnézett és találkozott a nyugtalan tekintetemmel. Tudta, hogy nehéz nekem erről beszélnem, de addig erőlteti, amíg mindent ki nem teregetek neki. Utáltam, és minden alkalommal felszakította a sebeket, de azt is tudtam, hogy ez egy szükséges rossz.

         - Gondoltál már arra a lehetőségre, hogy ez az álom az egyik tudatalattid, ami miatt nem vagy képes elengedni ezt a traumát és megbocsájtani Brody-nak, amit tett?

         - Nem tudom, - válaszoltam őszintén. – Azt gondoltam, el tudtam volna engedni, de akkor Brody felbukkant, és egy csapásra visszakerültem oda, ahonnan elindultam.

         - Beszéltél azóta Brody-val, hogy elmondtad neki a babát? – kérdezte Dr. Hansen, még több dolgot jegyzetelve le. Az ujjaimat babráltam az ölemben.

         - Nem.

         - Nem gondolod, hogy ideje lenne?

         Sóhajtottam. – Nem tudom. Azt hiszem, félek beszélni vele.

         Dr. Hansen ismét felnézett rám és tudtam, hogy nem fog tetszeni, amit mondani fog.

         - Nehezebb lesz továbblépni az életeddel, ha nem beszélsz vele. Szükséged van lezárásra, amit ezelőtt nem tettél meg, mert mostanáig Brody nem igazán tűnt fel. Azt akarom, hogy kérdezd meg magadtól, és nem kell azonnal felelned nekem. Megbocsájtottál neki azért, amit tett?

         Tudtam a választ, így válaszoltam, - Tudom, hogy nem tettem, de bűntudatot is érzek, mert ez nem teljesen az ő hibája volt, hogy egyedül voltam, amikor a baba elment. Ő választotta, hogy elmegy, de én meg azt választottam, hogy ezt távol tartom tőle.

         - Ez egy nagyon pontos és érett észrevétel, Demi. Szeretném, ha ezen is elgondolkoznál: hogyan tudnál megbocsájtani neki, amikor magadnak sem bocsájtottál még meg? A babád halála nem a te hibád volt, és nem is Brody-é. Ez sajnálatos módon az események egy tragikus fordulata, amit sem te, sem Brody nem tudott volna megváltoztatni, még akkor sem, ha nem ment volna el.

         Összekulcsolt ujjaimra néztem, ebben a pillanatban képtelen voltam bármit is mondani. Az igazság az volt, hogy magamat hibáztattam azért, amiért elvesztettem a babánkat. Képtelenség volt leírni, milyen érzés egy nő szemszögéből, amikor elveszítesz egy gyereket. A testünk arra készült fel, hogy megfoganjanak a gyermekek, növekedjenek, és életed adjunk nekik. De valamilyen oknál fogva én elbuktam. Vagy legalábbis olyan érzés.

         - Demi? Jól vagy?

         Felnéztem Dr. Hansen nyugtalan arcára, és rájöttem, hogy foglalkozásunk közepette elkalandoztam.

         - Igen, bocsánat, - válaszoltam. – Mit is mondott?

         - Azt kérdeztem, hogy eljött-e az idő, hogy megbocsáss magadnak, és elgondolkozz azon, hogy merre tovább?

         Kinéztem az ablakon, ahol friss zöld fű terült el amerre a szem ellátott, és figyeltem, ahogy a nap ragyogott a világ felett.

         - Én csak ismét boldog akarok lenni, - válaszoltam egyszerűen. – Egy este be akarom csukni a szemem és nem aggódni azon, hogy ugyanaz a visszatérő rémálmom lesz újra. Anélkül akarom élni az életemet, hogy ne lógjon minden a fejem fölött, mint egy sötét felhő.

         - Brody szerepel ezekben?

         - Gondolkoztam ezen, de nem tudom, hogyan tudnánk előrelépni mindazok után, ami történt. Ha őszinte akarok lenni, én azon is meglepődnék, ha valaha újra beszélne velem.

         Dr. Hansen letette a jegyzetfüzetét, és előrébb ült a fotelben. Kezébe fogta a kezemet és megszorította.

         - Azt gondolom, a valódi kérdés az, miként akarsz továbblépni? Ha ez a boldogság, akkor ismét meg kell találnod, mi okoz számodra boldogságot. És ha ebben Brody is szerepel, akkor engedd be.

         - Félek, - vallottam be, szinte már szégyenkezve. – Mi van, ha nem bocsájt meg nekem?

         Dr. Hansen elmosolyodott. Meleg és megnyugtató volt. Anyáskodó. – Minden rendben lesz, - mondta. – Meg fogod látni.

         Viszonzásul én is elmosolyodtam egy kicsit, és reménykedtem benne, hogy igaza lesz.

         Miután a délután fennmaradó részét vásárlással töltöttem és átgondoltam Dr. Hansen tanácsát, lassan és nyugodtan Huntley és Grayson házához vezettem. Kerti sütögetést szerveztek a családdal, hogy megünnepeljék Huntley terhességét. Mindig nagyon vártam a sütögetésüket és miután felvilágosító beszélgetésem volt Dr. Hansen-nel, alig vártam, hogy élvezzem az estét a barátaimmal, akikkel a legjobban törődtem.

         Megálltam a házuk előtt, és megragadtam az anyósülésről Huntley ajándékát. Ez a vásárlás egy pillanatnyi ösztönzés volt, valami ami sokat jelenhet neki, mindkettőnknek. Kopogás nélkül sétáltam be az ajtón, és követtem a hangos beszélgetés és nevetés moraját, ami a terasz felől jött. Huntley arca felderült, amikor meglátott engem, majd felém vette az irányt, habozás nélkül ölelve át engem. Két hete nem láttam őket, mert Párizsban voltak nászúton. Nagyon hiányzott.

         - Annyira boldog vagyok, hogy látlak, - mondta hatalmas vigyorral az arcán. Tényleg ragyogott.

         - Én is, - válaszoltam, viszonozva a vigyorát. – Hiányoztál.

         - Te is nekem, - válaszolta. Elővettem az ajándékát és odaadtam neki.

         - Mi ez?

         - Nyisd ki.

         Felemelte a kis rózsaszín doboz fedelét, és kiemelt belőle egy szívmedálos nyakláncot. Az volt belegravírozva, hogy Egy legjobb barát, olyan mint egy testvér, akit a Sors elfelejtett neked adni.

         - Ez gyönyörű, - szipogta. Leintett, amikor meg akartam kérdezni tőle, hogy mi a baj, és azt mondta, - Hormonok, ne is törődj velem. Imádom.

         Grayson pont ekkor lépett oda mellé, nem vette észre ezt a rövid kis érzelmességet, és egy hatalmas ölelésben részesített. Elnevettem magam, és miközben idegennek hangzott a számból, mégis jó érzés volt.

         - Örülök, hogy hazatértetek srácok, - mondtam. – Két hét túlságosa hosszú idő.

         Grayson kuncogott, és színtiszta imádattal nézett Huntley-ra. – Nagyon nehéz volt olyan hosszú ideig ott tartanom. Három nap telt el és már haza akart jönni, mert hiányzott neki Hunter.

         Huntley válaszul játékosan megütötte és azt mondta, - Olyan szemét vagy, Gray. Neked is ugyanúgy hiányzott!

         Rákacsintott és szemérmes csókot adott neki. – Amit csak akarsz, feleségem.

         Annyira szerelmesek voltak, hogy az már émelyítő. És édes. Ők voltak a bizonyítéka az igaz szerelemnek és, hogy a boldogan éltek, míg meg nem haltak nem csak az e-könyv olvasóm romantikus regényeiben léteztek.

         Megköszörültem a torkomat és Huntley arca egy kicsit pirosabb árnyalatot öltött. – Köszönnöm kell a többieknek is. Próbáljátok nem letépni egymás ruháit, amíg nem vagyok itt.

         - Nem ígérünk semmit, - kiáltott utánam Grayson, én meg ismét elnevettem magam. Körbejártam a teraszt, és üdvözöltem Grayson szüleit, és észrevettem, hogy Jeff nem volt itt. Az esküvő óta nem beszéltünk, és hiányzott, de megértettem, hogy távolságra volt szüksége. Csak reménykedtem, hogy egyszer visszatérhetünk a barátságunkhoz. Odamentem Huntley nagynénjéhez és nagybátyjához is majd végül Brody nagyszüleihez értem. Elkezdtem beszélgetni Brody nagymamájával, amikor éreztem, hogy a hátamban lyukat éget valami, mintha valaki figyelne. A tarkómon felállt a szőr, és a bőröm is bizseregni kezdett. Tudtam, hogy Brody volt az, mielőtt megfordultam volna, de amikor a tekintetünk találkozott, a szívem megremegett. Mindig ilyen hatással volt rám. Mindenki más eltűnt, és mint mindig ezelőtt, csak ketten voltunk. Haja szexin borzas volt, és hihetetlenül nézett ki a sötét farmerjában és szürke pólójában. Elkaptam az önelégült mosolyát, ami az ajkán játszadozott és rádöbbentem, hogy fixíroztam őt. Nem tehettem róla. Természetesen jött, annak ellenére, ami köztünk történt, de az ismerős energia csak úgy lüktetett kettőnk között. Annyi mindenről kellett beszélnünk, és én akartam is, de most csak egy dolog számított.

         Itthon volt.