Tizennyolc-Tizenkilencedik fejezet

Tizennyolcadik Fejezet

Brody

         Demi zokogva a padlóra roskadt, és minden egyes idegszálamat és erőmet össze kellett szednem, hogy ne kuporodjak én is hozzá. Az, hogy megvigasztaljam őt éppen annyira természetesen jött, mint a légzés, de úgy döntöttem, hogy ez egyszer megfosztom magamat ettől, és a helyes dolgot teszem.

         - Az én babám? – kérdeztem, hangom alig volt hallható. Fejét leeresztette, de még így is láttam, hogy bólintott. Belemarkoltam a hajamba, és mélyen beszívtam a levegőt. Mindössze ennyit tudtam tenni, hogy ne essek össze a padlóra. Körbenéztem a sötét szobán és próbáltam értelmet találni Demi vallomásának. Visszagondoltam az összes alkalomra, amikor ezen a héten láttam őt, és egyszer sem emlékeztem arra, hogy babával lett volna. Még jobban sírt, én meg közelebb léptem hozzá. A barna kiskutya sertepertélt Demi lábánál, de Ő még így is a padlón maradt, miközben a teste remegett. A kétségbeesett sírása bántotta a fülemet, és amennyire fel akartam őt kapni és magamhoz szorítani, annyira nem tettem meg.

         - Hol van? – A hangom élesebben hangzott, mint ahogy terveztem. – Úgy értem, a baba.

         Amikor Demi végül felnézett rám, láttam, hogy a fény elhagyta a tekintetét, és emiatt félni kezdtem a választól. Azt sejtettem, hogy nem lesz jó. – Mond el nekem, Demetria, - erősködtem.

         - Meghalt, - suttogta Demi. Abban a pillanatban az idő megállt és éreztem, hogy a levegő elhagyja a tüdőmet. Ő?

         - Lányunk volt? – Nagyot nyeltem, és éreztem, hogy a szemembe könnyek gyűlnek. Amikor Demi nem mondott többet, térdre estem előtte és megragadtam a felkarját. – Miért nem mondtad ezt el nekem? – Kiáltottam. Könnyek kezdtek el folyni az arcomon. de nem érdekelt. Összetörve és elárulva éreztem magam, amiatt a nő miatt, akit az életemnél is jobban szerettem már hat éves korom óta. Úgy gondolom, megérdemelhettem a sírást. Demi megrándult, és elhúzódott.

         - Miért nem mondta el nekem? – Kiáltottam ismét, - Megérdemeltem volna, hogy tudjam!

         - Brody, - sírta, - Én s-sajnálom. T-te h-helytelen ok miatt m-maradtál volna, ha elmondom neked. Én n-nem akartalak itt tartani téged, így e-elengedtelek!

         A veszteség érzése felülkerekedett rajtam, ami dühbe és kétszínűségbe csapódott le és árasztotta el testem minden sejtjét. A vérem forrt, a csontjaim égtek.

         - Nem tudom elhinni, hogy eltitkoltad ezt előlem, - mondtam. Most, ahogy ránéztem olyan volt, mintha egy teljesen idegen embert néztem volna. Nem ismertem őt, többé nem, és ez majdnem jobban fájt, mint tudomást szerezni a gyerekünkről.

         Megrázta a fejét, én meg lazítottam a felkarja szorításán, mert még mindig féltem attól, hogy bántom őt. Mérges voltam, de nem akartam bántani őt fizikálisan.

         - Én m-megpróbáltam e-elmondani neked, - zokogta.

         - Mikor? Soha nem hallottam rólad!

         - Én Chicago-ba m-mentem két hónappal azután, hogy ő… - Demi nagyot nyelt, küzdött a szavakkal, - meghalt, de láttam, hogy Sienna-val vagy, és azt gondoltam, továbbléptél.

         Leültem és megtöröltem az arcomat. A helyzetnek a súlya a mellkasom közepébe csapódott. Nem csak az ő hibája volt. Ha nem mentem volna el, egyik sem történt volna meg.

         - Hogy halt meg?

         - Ó Istenem, Brody kérlek, most nem bírok el többet!

         - Huntley és Grayson tudja?

         Ahelyett, hogy válaszolt volna, Demi még jobban összegömbölyödött, és rájöttem, hogy nem fogom megkapni azt a választ, amit akartam.

         - Ha nem mondod el nekem, akkor találok valakit, aki el fogja, - mondtam, miközben felálltam. Mielőtt elmentem volna, megfordultam és még egyszer utoljára ránéztem.

         - Hónapokig szarul éreztem magam azok után, amit tettem. Hónapokig éltem bűntudatban. Most rájöttem, hogy eltitkoltad a gyerekünket és a halálát előlem! Nem vagy jobb nálam, és neked kell együtt élned ezzel. Ebből nincs visszaút, és ez alkalommal miattad.

         Becsaptam az ajtót, elfullasztva a sírását, és határozottam sétáltam oda a piros Lexus-ához. Pokolian kizárt dolog volt, hogy bárhová is megyek anélkül, hogy válaszokat ne kapjak.

         Behúztam a kéziféket és a kocsi csikorogva megállt a parkoló poros betonján a Dixon Tó mellett. Mostanra már csak néhány kocsi maradt, de amikor megláttam Grayson furgonját, tudtam, hogy ő még itt volt. A tény, hogy éppen az ő esküvője zajlott, nem állított meg. Semmi sem állítana.

         Oldalt találtam meg őt, miközben Huntley-val, Jeff-el, a szüleivel, Morgan edzővel és a feleségével beszélgetett. Mindannyian nevettek, és mosolyogtak, de amikor Grayson észrevett engem, a mosoly lehervadt az arcáról.

         - Brody, mi a baj? – kérdezte, épp mielőtt behúztam neki egyet. Figyelmen kívül hagytam a fájdalmat, mivel a sérült kezemmel ütöttem meg őt. Össze sem hasonlítható azzal, amit belül éreztem.

         - Mi a fasz? – Kiáltotta Jeff, a hátam mögé csavarva a karomat. Huntley lehajolt és segített Grayson-nak felállni, miközben mindenki engem bámult.

         - Te szemétláda! Miért nem voltál képes elmondani nekem?

         - Elmondani mi- Grayson hírtelen becsukta a száját, és láttam, hogy most már érti miről beszélek. Később bocsánatot fogok kérni, amiért megütöttem őt, amikor már nem leszek ennyire mérges.

         - Elmondta neked, - mondta csendesen, szinte suttogva.

         Mindenki elcsendesedett, és a sokkolt tekintetüket felváltotta a szégyenkezés és a szimpátia kombinációja…

         - Ti mind tudtátok, ugye?

         Senki sem válaszolt, de alig tudtak a szemembe nézni.

         - Bassza meg, - motyogtam, miközben elhúzódtam Jeff-től. – Ez most valami beteges vicc?

         - Nem, - válaszolta Huntley. Kinyitotta a száját, hogy mondjon még valamit, de elhallgatattam őt.

         - Hívtalak, - néztem rá Grayson-ra, - három hónapon keresztül minden egyes kibaszott nap, és még csak eszedbe se jutott említeni ezt nekem?

         - Ez nem ilyen egyszerű, - válaszolta.

         - Miért nem? – Kiáltottam. – Te vagy a legjobb barátom, és elárultál engem! Kibaszottul mindenki elárult engem!

         - Demi akart lenni az, aki elmondja neked, - szólalt meg Jeff mögülem. Megpördültem, hogy szembenézzek vele, éreztem a késztetést, hogy őt is megüssem.

         - Hogyan lehetséges, hogy te is tudsz róla? – csattantam fel, és közelebb léptem hozzá. Morgan Edző és Grayson apja, Richard szintén tettek egy lépést előre, oldalról támogatva Jeff-et. Nem érdekelt. Kiütöm mindegyiküket, ha az kell.

         - Elrepült Chicago-ba, hogy lásson téged, de azt vette észre, hogy te már valaki mással vagy.

         Felhorkantam. – És ezért te úgy döntöttél, hogy beugrasz és megmented őt, ugye?

         Ő is közelebb jött, így már csak centikre voltunk egymástól. Pár centivel volt csak magasabb nálam, így nem lett volna probléma a földre küldenem őt. Az, hogy szinte egész életünkben barátok voltunk, úgy tűnt, egyikünknek sem számított.

         - Ki volt készülve miattad, és szüksége volt egy barátra. Nem fogok bocsánatot kérni azért, mert én ott voltam neki, amikor szüksége volt rám, - morogta.

         - Tudja, hogy szerelmes vagy belé?

         Jeff elcsendesedett és lepillantott. Nem voltam idióta. Egy vak ember is láthatta, hogy többet szeretett volna Demi-től, mint szimpla barátságot. Az gondolta, nem láttam őket korábban a táncparketten, vagy azt, ahogyan elviharzott. Tévedett. A tekintetem egész éjszaka Demi-n volt, és lefogadom, hogy a beszélgetés nem úgy zajlott, ahogy ő azt szerette volna.

         - Én is így gondoltam, - vicsorogtam.

         - Befejeznétek? – kérdezte mérgesen Huntley. Jeff mellé lépett és tekintetét rám szegezte. – Jeff ott volt Demi-nek, amikor szüksége volt rá, és te nem voltál sehol-

         - És ez kiknek a hibája? – emeltem a karomat a levegőbe. – Nem hibáztathattok engem, amikor nekem fogalmam sem volt arról, mi a fasz folyik itt.

         - Érted tette, - mondta Huntley. Arca kissé beesett és láttam a szomorúságot szemének mélységében. – El akartál menni, így elengedett.

         Huntley szava leülepedtek, és a bosszúságom áthatolhatatlan bánatba csapott át, ami a mellkasomra telepedett. Most már én is kezdtem látni a döntésem utóhatását, ami sokkal jobban üldözött, mint amit gondoltam volna, miközben az igazság az volt, hogy előttem volt minden, amit akartam. Megragadtam a legközelebbi széket, és leültem rá, majd a fejemet a kezembe temettem. – Még csak el sem mondta nekem, mi történt, - mondtam lágyan, a saját érzéseimmel harcoltam. Nem tudtam megmondani, melyik út lesz a nyerő.

         Huntley és Grayson váltott néhány szót, majd Huntley távozott. Grayson helyet foglalt mellettem, mélyet sóhajtott, mielőtt felém fordította volna a tekintetét.

         - Nézd ember, sajnálom, hogy nem mondtam el neked, de Demi megkért, hogy ne tegyem, és nem az én titkom volt, hogy megosszam veled. Szarul érzem magam, hogy eltitkoltam ezt előled, komolyan, de Huntley és én nehéz időket éltünk meg, hogy Demi-t újra összekaparjuk.

         Még több választ szándékoztam tőle nyerni és amilyen dühös és elkínzott voltam, szükségem volt rá, hogy halljam őket. Saját magamat kínoztam azzal, hogy tudni akartam, mennyire tönkrement Demi, tudni, hogy mennyi mindenen ment keresztül, amíg nem voltam itt. Tudtam, hogy nem teljesen én voltam a hibás, de mégis cipeltem a felelősség súlyát, hogy sokkal többet dobtam el magamtól, mint amit el tudtam képzelni.

         - El kell mondanod nekem mi történt, - mondtam, végre Grayson-ra nézve.

         - A fenébe, - motyogta Grayson, ujjaival végigszántva a haján, - Nem tudom, hogy megtehetem-e.

         - Kérlek, - könyörögtem, - Tartozol nekem ennyivel.

         - Azt hiszem, igazad van, - szünetet tartott, majd folytatta, - de biztos vagy benne, hogy most akarod ezt? Itt?

         Bólintottam, felkészítve magamat, Isten tudja, hogy mire.

         - Abból, amit Huntley elmondott nekem, Demi 12 hetes terhes volt, amikor elmentél. Izgatott volt, és félt is, de megkért minket, hogy ne mondjuk el neked, mert ő akarta ezt megtenni. Egy éjszaka, Demi felhívott minket, és amikor ránéztem Huntley arcára, tudtam, hogy valami nincs rendben. Huntley elmondta, hogy Demi-nek nagy fájdalmai vannak és nagyon vérzik, így Huntley elvitte őt a kórházba. Mindössze húsz hetes volt, így mindannyian nagyon aggódtunk. – Grayson megállt egy pillanatra és láttam rajta hogy habozott, nyilvánvalóan próbálta kitalálni, hogyan mondja el azt, ami most következik. – Demi-vel a szülőszobára rohantak, ahol az Orvos azt mondta, hogy placenta repedés történt. Nem tudom pontosan, hogy ez mit jelent, de nyilvánvalóan halálos lehet az anyára, de amikor megcsinálták az ultrahangot, akkor látták, hogy a baba már halott. Demi-nek nem volt más választása, természetes utón meg kellett szülnie a babát, és később, - nagyot nyelt, hangja tele volt érzelmekkel, - majdnem elvérzett. Néhány napig a kórházban tartották, majd gyásztanácsadásra kellett járnia. Mindenféle tablettákat írtak fel neki, ami segített a depressziójában és az álmatlanságában. Egyáltalán nem evett, amíg Huntley nem tudatosította benne, hogy nem akarjuk őt is elveszíteni – amikor Grayson az arcomra nézett, félbehagyta a mondatot. Csendben maradt, és egyszerűen csak átkarolt. A testem reszketett, és nem érdekelt, hogy az emberek láttak-e. Felnőtt férfi voltam, aki úgy sírt, mint egy csecsemő, mert a nő, akit szeretett átélte mindezt. Egyedül. Gyávának éreztem magam, de ami még fontosabb elvesztettem Demi-t és a gyerekünket is. Nem maradt semmim sem, így megadtam magam. Megadtam magam a pusztításnak, ami megsemmisítette a szívemet és a lelkemet. Ez lett volna a büntetésem, amiért elhagytam Demi-t? Nem tudtam. Csak azt éreztem, hogy a szívem összetört, hogy minden apró darabkája szétcsúszott, amíg már nem maradt ott semmi. A végén elsétáltam mindentől, amit valaha akartam, és most már soha nem kaphatom vissza. Ez az utolsó gondolat elvette azt a kicsit küzdést is, ami még maradt bennem, kifosztott lettem. Ötletem sem volt, mit tegyek, kivéve a sírást. Így ezt tettem.

Tizenkilencedik Fejezet

Huntley

         Emma néni és én megálltunk Demi háza előtt, én meg felsiettem a lépcsőn, esküvői ruhában meg minden. Amint megláttam, hogy Brody gyilkos tekintettel besétált a sátorba, arcán megszáradt könnyei nyomaival, valami mélyen felkavarodott, és tudtam, miért jött vissza az esküvőre. Igaza volt, elárultuk őt, de ugyanakkor tisztelnünk kellett Demi kívánságát. Miután láttam Brody reakcióját, rádöbbentem, hogy helytelen volt egy ilyen fontos dolgot eltitkolni előle, és egyáltalán nem volt semmi mentség rá.

         Kopogtattam Demi ajtaján és még jobban dühös lettem, amikor nem érkezett válasz. Megragadtam a kilincset, majd észrevettem, hogy az ajtó nem is volt becsukva. Kinyitottam, és bedugtam a fejemet. Amikor megláttam Demi-t a padlón összegömbölyödve, azonnal felé rohantam, és letérdeltem mellé.

         Sírt és folyamatosan azt ismételgette, hogy –Sajnálom – és – meghalt.

         - Demi?

         Felkapta a fejét, kábultnak látszott, mintha egyenesen átnézett volna rajtam. Beletelt néhány pillanatba mire koncentrálni tudott, és rádöbbent, hogy én guggoltam ott előtte. Karjait körém fonta, és a nyakamba sírt.

         - Sajnálom, megpróbáltam erős lenni, de többé már nem megy.

         - Ez rendben van, most már itt vagyok. Minden rendben lesz, - válaszoltam lágyan, miközben finoman a hátát simogattam. Utáltam így látni őt. Ez arra emlékeztetett engem, hogy még mindig mennyire törékeny is volt, és hogy mennyire nehéz volt számára, hogy úgy tegyen, mintha minden rendben lenne, pedig nem volt az. Az egyik részem felelősnek érezte magát, mert folyamatosan lábujjhegyen járkáltunk, azt kérdezgetve tőle, hogy minden rendben van-e, ahelyett, hogy hagytunk volna neki időt, hogy megbirkózzon azokkal a kártyákkal, amiket az élet neki szánt.

         A nagynéném megjelent az ajtóban és a tekintete tele volt szimpátiával, amikor kettőnkre nézett. – Mit tehetek? – kérdezte. Demi kiskutyája, Coco mellette feküdt és fejét Demi lábfején pihentette.

         - Megetetnéd Coco-t? – kérdeztem. – Megpróbálom Demi-t ágyba vinni.

         Az én csodálatos nagynéném bólintott, és csendesen felkapta a barna Labradort, mielőtt eltűnt volna a konyhába. Felsegítettem Demi-t és a szobájához kísértem. Késő volt, elmúlt éjfél, és én is fáradt voltam ezután a hosszú, tökéletes nap után, de a legjobb barátnőmnek szüksége volt rám, és nem fogom hagyni, hogy kikészüljön, esküvő ide vagy oda.

         Leültettem az ágyára és vártam, hogy végre kapjon levegőt. Zavarodott volt, és kíváncsi voltam, hogy mi történt közte és Brody között.

         Amikor Demi lenyugodott és a légzése ismét normális lett, vettem a bátorságot és megkérdezte, - El szeretnéd mondani nekem, mi történt?

         Szipogott. – Brody megtalált egy régi ultrahang képet és azt gondolta, hogy terhes vagyok Jeff-től.

         A homlokomat ráncoltam. – Miért hitte ezt?

         Demi megvonta a vállát, teljesen legyőzöttnek látszott. – Azt gondolja, hogy van valami kettőnk között, még azok után is, hogy elmondtam neki, Jeff-el csak barátok vagyunk.

         - Ezért gondolom végül beszéltél neki a babáról. – Ez egy állítás volt, amit saját magam meggyőződésére tettem.

         Fejét fel és le mozgatta. – Szörnyű volt. Most már látom, hogy hatalmas hibát követtem el azzal, hogy nem mondtam el neki korábban, de annyira féltem attól, hogy ha marad, akkor a végén boldogtalan lesz. Nem tehettem ezt meg vele. Nem lett volna fair.

         Ez volt Demi, először mindig másokra gondolt, maga helyett. Ez volt az egyik a sok dolog közül, ami ennyire teljesen szerethetővé tette őt.

         - Fel fogja dolgozni, - mondtam, - csak időre van szüksége.

         Aggodalom húzta össze a szemöldökét. – Találkoztál vele?

         - Igen, - sóhajtottam, - visszajött az esküvőre, és még ott találta Grayson-t. Most éppen beszélgetnek. Ki van készülve.

         - Ó Istenem, - vett egy mély levegőt Demi, - mit tettem?

         Karomat a válla köré fontam és megszorítottam. – Azt tetted, amit a legjobbnak gondoltál magad és a gyereked számára.

         - Nem, - vágott vissza, miközben a fejét rázta, - Megfutamodtam. El kellett volna mondanom neki, Huntley. Megérdemelte volna, hogy tudja, és félek, most már túl késő. Nem tehetek róla, de van egy olyan érzésem, hogy ez már tényleg a vég, és nem tudom, hogyan engedjem el őt. Ő az én igaz szerelmem, a lelki társam, és az én másik felem. Ez alkalommal, jó okkal vesztettem el őt. Érzem.

         Nem mondhattam azt neki, hogy téved, mert nem lett volna igaz, és nem én leszek az, aki hamis reményeket ad neki. De amit tehettem az az, hogy támogatom őt, csak úgy, mint előtte tettem, és segítek neki átvészelni ezt is.

         - Amire most neked koncentrálnod kell, az te magad vagy, és hinned kell abban, hogy minden meg fogja oldani magát. Csak adj egy kis időt ennek. Azt hiszem, talán eljött az ideje annak, hogy megint meglátogasd Dr. Hansen-t. Utálom, hogy ez az egész ennyire kisiklott, pedig olyan jól haladtál.

         - Ezt fogom tenni, - válaszolta gyengéden. Tekintete találkozott az enyémmel, és bármelyik embernél jobban megértettem azt a fajta kétségbeesést, ami bennük tükröződött vissza. Nem egyszer voltam már én is ott, és hittem abban, hogy Demi-nek is sikerül kikeverednie belőle. Csak meg kell találnia azt a kis fényt, ami áttör a legsötétebb napjain is.

         - Köszönöm, hogy itt vagy, - mondta, - és sajnálom, hogy el kellett jönnöd az esküvőd estéjén. Ez az én hibám és ideje, hogy felelősséget vállaljak a tetteimért.

         Leintettem őt. – Mérgesnek kellene lennem, amiért te nem mondtad el nekem, így jó dolog volt, hogy Brody felbukkant és behúzott egyet Grayson-nak.

         - Hogy mit csinált?

         - Arcon ütötte Grayson-t.

         Demi tekintete ismét benedvesedett. – Ó Istenem, sajnálom.

         - Hé, - néztem a szemébe, - ez nem a te hibád volt. Dühös volt, és őszintén, nem igazán tudtam hibáztatni őt. Igazából sajnáltam.

         - Azt hiszem, összetörtem a szívét, - nyöszörögte Demi. Nem tudtam, mi többet mondhattam volna még. Átverekedni magát a bűntudatán és minden máson, amit érzett, nem olyasmi volt, amit megtehettem helyette. Hanem olyasvalami, amin magától kell keresztülmennie.

         Egy ideig csendben ültünk, amikor a nagynéném besétált a szobába. – Csináltam egy kis teát, - mondta Demi-nek.

         - Köszönöm.

         Demi letette a bögrét az ágy melletti kisasztalra, és most vettem csak észre, mennyire fáradt is volt valójában.

         - Szeretnéd, hogy itt maradjak veled éjszakára? – kérdeztem tőle.

         - Ne légy bolond, - válaszolta, és úgy nézett rám, mintha elment volna az eszem, - most volt az esküvőd. Szó sem lehet róla, hogy velem töltsd ezt az éjszakáját, a férjed helyett.

         - Biztos vagy benne? – kérdeztem.

         - Igen, jól leszek. Ígérem.

         - Hívj, ha bármire is szükséged van, jó?

         - Nem lesz rá szükségem, - válaszolta, elnyelve egy ásítást.

         Felálltam, és kivettem egy tiszta pizsamát, amit majd Demi felvehet. Elővettem néhány gyógyszert, amit a terapeutája írt fel Demi-nek, amikor nem tudott aludni. A kezébe adtam őket, és megbizonyosodtam róla, hogy beveszi őket. Tudtam, hogy ezek nélkül nem lett volna képes elaludni. Kimerült volt, így addig maradtam, amíg be nem mászott az ágyba és el nem aludt. A legtöbb barát nem tette volna ezt meg, de Demi több volt, mint barát. A testvérem volt. Ott volt velem, amikor a legsötétebb napjaimon keresztülmentem, és a Pokolnak kell befagynia ahhoz, mielőtt magára hagyom őt, amikor szüksége van rám.