Huszonkettedik fejezet

Huszonkettedik Fejezet

Brody

         Megálltam a nagyszüleim tanyaháza előtt, és adtam magamnak egy pillanatot, hogy két hónap elteltével először ismét levegőhöz jussak. Hosszú időt vett igénybe, hogy minden holmimat összepakoljam és elrendezzem Chicago-ba és befejezzem az utolsó hónapomat Johnson Waterman-nél. Szerencsére Sienna apja nem volt dühős, amikor odaadtam neki a felmondásomat és meglepetésemre, Sienna sem.

         Boldog voltam, hogy otthagyhattam Chicago-t és visszatérhettem oda, ahová tartoztam.

         A nagyapám, Clay az elülső verandán ült, pipával a kezében. Kiugrottam a furgonomból, amiért hálás voltam Grayson-nak, hogy otthagyta ezt nekem a repülőtéren, majd felsétáltam a veranda lépcsőjén. A nagyapám felállt és megölelt.

         - Itt volt az ideje, hogy felbukkanj, fiam. Több mint egy éve vártunk erre.

         Kuncogtam és én is megöleltem. – Tudom, tudom. Egy kicsit sokáig tartott összeszednem a szarságaimat, - válaszoltam.

         - Nos, - kezdte, megpaskolva a hátamat, - nem számít. Most már itthon vagy.

         A szúnyoghálós ajtó kinyílt és a nagymamám, Luanne lépett ki rajta, miközben hatalmas vigyor terült szét az arcán.

         - Szia nagymama.

         Szótlanul a derekam köré kulcsolta vékony karját és megszorított. Megpusziltam ősz haját és ellazultam, magamba szívva ismerősen édes illatát. Alig emlékeztem már a szüleimre, de addig amíg ezen aggódtam, nem volt szükségem rájuk, ha olyan emberekkel voltam körülvéve, mint Clay és Luanne, akik törődtek velem.

         - Isten hozott itthon, Brody. Annyira boldogok vagyunk, hogy végre hazatértél.

         - Én is, - válaszoltam bele a hajába.

         Elhúzódott és felnézett az arcomra. – Hiányoztál nekünk.

         Letöröltem egy könnycseppet az arcáról és megpróbáltam elhallgattatni a bűntudatot, amit éreztem. Nem Demi volt az egyetlen, akit véletlenül magam mögött hagytam.

         - Most már itthon vagyok, - mondtam neki, - és nem is áll szándékomban ismét elmenni.

         A nagymamám a kezébe fogta az arcomat. – Annyira boldog vagyok, hogy ezt hallom.

         A nagyapám megköszörülte a torkát. – Most már elég, Luanne. Ez a fiú öt perce van itthon és te máris fojtogatod.

         - Ó, csitt, - a mellkasára csapott, - Nem is. – Visszanézett rám, nevetés bujkált a szemében. – Épp az imént csináltam friss édes teát. Miért nem ülsz itt kint le a nagyapáddal, én meg hozok nektek.

         - Jól hangzik, köszönöm mama.

         Eltűnt bent, nagyapám ismét elfoglalta a helyét, mire én is leültem a mellette lévő székbe. Egy ideig csendben voltunk, mind a ketten elmerengtünk, mialatt az előttünk elterülő birtokot néztük. A nagymamám, ahogy ígérte mindkettőnknek hozott édes teát, és összenéztek a nagyapámmal, mielőtt visszament volna a házba.

         - Tudod, - kezdte, - csak néhány évvel voltam fiatalabb, mint most te, amikor megnősültem. – Tekintete, ami mialatt felnőttem mindig keménynek mutatkozott, most ellágyult. Halk füttyöt eresztett meg, én meg hallgattam, miközben beszélt. – Ó édes Istenem, ő volt a legcsodálatosabb fiatal lány, akit valaha is láttam, és annyira ömlengősek voltunk, hogy az emberek már betegek lettek ettől. Akárhogyan is, a szüleink nagyon mérgesek voltak, amikor úgy döntöttünk, hogy összekötjük az életünk, de nem érdekelt bennünket. A nagymamád itt volt nekem, és mi nem láttunk akadályát annak, hogy várjunk. Néhány évvel később a dolgok keményre fordultak és elértünk egy pontot a házasságunkban, ahol nem voltunk benne biztosak, hogy túl tudunk jutni. Úgy döntöttünk, hogy az lesz a legjobb, ha egy kis időre különválnak útjaink, és őszintén azt gondoltam, hogy vége van.

         - Ezt nem tudtam, - mondtam. – Miért mondod most ezt el nekem?

         - Mert átkozottul közel voltunk ahhoz, hogy ez szétszakítson bennünket, - válaszolta. – És tudod, mire jöttem rá?

         Megráztam a fejemet, nem egészen értettem, hová akart kilyukadni ezzel.

         - Rájöttem, hogy nem tudok élni a nagymamád nélkül, de nem is akartam.

         - Még mindig nem tudom, miért mondod ezt el nekem, Nagyapa.

         - Miért jöttél haza, fiam? – kérdezte, hirtelen témát váltva.

         - Mert boldogtalan voltam Chicago-ban, - válaszoltam, magamat is meglepve.

         - Mindketten tudjuk, hogy ennél többről van szó.

         Bámult rám és végre megértettem, miért folytatjuk ezt a beszélgetést.

         - Demi miatt jöttél vissza, - állította nagyon biztosan. Az első megérzésem az volt, hogy tagadjam, és így is tettem.

         - Ez nem igaz, Nagyapa. Demi és én végeztünk egymással. De mindezt te is tudod.

         - Tudom, hogy te se hiszed el ezt.

         - Mi másért jöttem volna haza?

         - Rájöttél, hogy nem tudsz élni nélküle, de nem ezt választottad.

         A nagyapámra néztem, aki felnevelt, aki megtanította nekem, hogyan legyek férfi.

         - Beszéltél már vele? – kérdezte.

         A térdemre könyököltem, és ujjaimmal végigszántottam a hajamon, mert az elmúlt két hónap súlya nehezedett a vállamra.

         - Nem, - válaszoltam. – Nem vagyok benne biztos, hogy készen állok már rá.

         - Baromság, - mondta hangosan. Ez meglepett engem. Soha nem szitkozódott. – Azért jöttél vissza, hogy harcolj érte, ugye?

         Nem tudtam hazudni ennek az embernek, de nem voltam benne biztos. Azért jöttem haza, hogy harcoljak Demi-ért? Még csak azt sem tudtam, hogy volt-e még bármi is, amiért megérte volna küzdeni.

         Mielőtt még többet mondhattam volna, a nagymamám ismét felbukkant.

         - Itt az ideje, hogy elinduljunk Huntley és Grayson partijára. Készen álltok, fiúk?

         - Én kész vagyok, - válaszolta a nagyapám, - nekem nem kell egy egész nap, hogy elkészüljek, mint nektek nőknek. – Heccelődött, és mint a legtöbb alkalommal, azért tette, hogy kiemelkedjen a nagymamámtól.

         Ő mutatóujjával felé intett és nyomatékosan ránézett. – Ne pimaszkodj velem, Clayton Scott. – Nagyapám felállt és odasétált hozzá, majd a karjába zárta őt. – Nem is gondolnék ilyesmire, édesem. – Puszit nyomott a szájára, én meg félrenéztem, hogy adjak nekik egy kis személyes teret. Nem beszélve arról, hogy kicsit furcsa volt a nagyszüleimet olyannak látni, mint a tiniket. Sok tekintetben, irigyeltem őket. Ki gondolta volna? Ők voltak az a fajta szerelmes pár, akikről regényeket írtak, én meg nem voltam elég férfi ahhoz, hogy bevalljam, én is ezt akartam.

         - Velünk jössz? – kérdezte a Nagymamám, miután elváltak egymástól.

         - Egy kicsit később csatlakozom majd hozzátok, - válaszoltam. – Először ki kell pakolni és le kell zuhanyoznom.

         - Ne tartson túl sokáig, - mondta a Nagyapám. – Biztos vagyok benne, hogy Grayson már alig várja, hogy találkozzon veled.

         - Igen is, uram. – Féloldalas mosolyt küldtem feléjük, és kiragadtam a furgonomból a táskámat. Amint a nagyszüleim elmentek, beugrottam a zuhanyzóba, majd elkészültem. Még mindig nem voltam benne biztos, hogy látom-e Demi-t ma este, de nem tudtam figyelmen kívül hagyni azt a kis részemet, aki reménykedett benne, hogy így lesz.

         Grayson a bejárati ajtót kinyitva üdvözölt engem, őt pedig egy nagyon lelkes Hunter követett.

         - Jó, hogy újra itthon vagy, - mondta Grayson.

         - Ugyan ezt akartam mondani. Jó nászutatok volt, srácok?

         Hatalmas vigyor terült el az arcán, és azt válaszolta, - Igen, jól szórakoztunk. – Kacsintott, én meg úgy tettem, mintha mindjárt elhánynám magam.

         - Túl sok információ ember, de komolyan. Nem szükséges tudnom az összes részletről.

         Grayson nevetett miközben kifelé vettük az irányt, de megállt, mielőtt elérhettük volna az ajtót. Habozott, majd ismét rám nézett. – Demi itt van, - mondta óvatosan, várva a reakciómra.

         - Számítottam rá.

         Küldött felém egy kibaszottul eljött az idő mosolyt, majd követtem őt ki. Nem voltam benne biztos, hogy mit is fogok mondani majd Demi-nek, amikor meglátom őt, de abban a pillanatban ki fogom találni, amint már előttem fog állni.

         Huntley bukkant fel, és mindentudó mosoly volt az arcán. Rajtam kívül mindenki tudta, hogy valójában miért jöttem haza?

         - Üdvözöllek itthon, - mondta, miközben megölelt. – Átkozottul itt volt az ideje.

         - Én is örülök, hogy látom Mrs. Carter.

         Felragyogott, és átkozott legyek, ha ez nem tett engem is boldoggá.

         - Ott van, - mutatott Huntley maga mögé, - a nagyszüleiddel beszélget.

         - Köszi, - válaszoltam. – Gondolod, hogy beszélni fog velem?

         Huntley visszanézett Demi-re, majd ismét rám. – Azt gondolom, hogy meg kell próbálnod. Mi mindannyian szurkolunk neked. - Tekintete ellágyult, és megérintette a karomat. – Ne hagyj cserben engem.

         Leszegtem a fejemet és Demi felé vettem az irányt, épp akkor amikor ő is felém fordította az övét. Tekintetünk találkozott, a zöld a barnával, és azonnal ismét a középiskolában éreztem magam. A kezem izzadni kezdett, amit a farmerembe töröltem. Nem segített. A szívem száguldott, a vér a fülemben lüktetett. A francba is, ideges voltam.

         - Szia, - kezdtem, odalépve hozzá. A nagyszüleim csendesen arrébb álltak, egyedül hagyva engem Demi-vel.

         - Szia, - válaszolta halkan. A halvány, kopottas farmerja csüngött rajta, nyilvánvalóvá téve, hogy veszített a súlyából. Fekete felsője lazán ölelte körbe őt, de még így is kiemelte a domborulatait, amibe szerelmes lettem. Tekintete kicsit tompa és az arca is egy kicsit árnyékos volt, mint legutóbb, amikor láttam őt. Kísértetiesnek látszott, de még így is gyönyörű volt. Az én szememben mindig is gyönyörű lesz.

         - Uh… - dadogtam. Kibaszott idegesség. – Nem megyünk el valamerre, és beszélgetünk egy kicsit?

         Nyugtalannak látszott, valamiért habozott. – Nem hiszem, hogy most van itt az idő és a helyszín.

         - Kérlek, - erősködtem. – Nem fog sokáig tartani.

         - Rendben, - sóhajtotta. Követtem őt keresztül Huntley és Grayson lakásán, majd ki a bejárati ajtón a felhajtóra. Különös hely volt egy beszélgetés számára, de úgy gondolom épp annyira megfelel, mint bármi. Ez volt az egyetlen hely, ahol egy kicsit egyedül lehettünk.

         Megállt Huntley szürke dzsipje mellett, majd szembefordult velem. Bámultuk egymást, mintha először tapasztalnánk ezt meg. Kívülről ugyanolyanok voltunk, de belül megváltoztunk. Hogy jobbak vagy rosszabbak lettünk, csak az idő tudja eldönteni.

         Nagyot nyeltem, és megtettem a lépést. – Sok mindenről kell beszélgetnünk és-

         - Sajnálom, - tört ki belőle. – Mindent sajnálok.

         Kicsit ellazultam, arra gondolva, hogy a ’sajnálom’ remek kezdet volt. – Én is. Igazán elrontottuk a dolgokat.

         - El kellett volna mondanom neked… - pislogott, hezitált, - a babát. Nem volt szép, hogy eltitkoltam előled.

         - Igazad van, - vallottam be. – El kellett volna. De ha nem mentem volna el, akkor talán a dolgok másként alakultak volna.

         - Ez nem a te hibád volt és nem is az enyém. Mindketten meghoztunk néhány hülye, vakmerő döntést.

         Megdörgöltem az arcomat. - Tudom.

         - Mit gondolsz, tovább tudunk lépni? – Tekintetéből sütött a remény, egy remény, ami az enyémből is.

         - A dolgok már soha nem lesznek ugyanolyanok, ugye tudod ezt.

         Arca elkomorult és tekintetét lefelé fordította. – Megértem. – Hangja csendes volt és megtört. – Nos, talán lehetünk ismét barátok, valamikor a közeljövőben. Mindennek ellenére, még mindig azt szeretném, hogy boldog legyél Brody.

         Mi történt az imént? Tisztán félreértette, amit mondtam. Megragadtam a karját, amikor megfordult, és megállítottam őt.

         - Nem hiszem, hogy megértetted, amit mondtam.

         Összeráncolta a homlokát, ráncokat képezve a szemöldökei között. Nagy volt a késztetés, hogy elsimítsam a hüvelykujjammal, mint ahogy mindig is tettem.

         - Szerintem meg igen, - válaszolta. – Azt akarod, hogy továbblépjünk.

         - Igen. Együtt.

         Csendben álltunk, én meg megragadtam a lehetőséget, hogy folytassam. Arra gondoltam, hogy szép, romantikus beszédet mondok majd neki, de többet érdemelt. Megérdemelte az igazságot. Közelebb léptem, és felfelé billentettem a fejét.

         - Tudom, hogy sok mindenen kell majd dolgoznunk, de minden egy dologra vezethető vissza, - szünetet tartottam, próbáltam a szívemre parancsolni, hogy egyenletesen verjen, - Hiányzol. Hiányzik, hogy melletted ébredjek. Hiányzik, hogy lássalak meztelen lábbal besétálni a konyhába. Hiányzik, hogy megcsókolhassalak téged, - hüvelykujjammal végigsimítottam az alsó ajkán, elmosolyodva, amikor mélyen beszívta a levegőt, - Hiányzik, hogy halljalak énekelni a zuhany alatt. Hiányzik, hogy órákon át szeretkezzek veled. Hiányzik a dühös szex is veled. Hiányzol az életemből, Demetria, és tudom, hogy tudnék élni nélküled, de a fenébe is, nem akarok.

         - Nekem is hiányoztál, - csuklott el a hangja, - de, hogyan fogunk túllépni mindenen? Mindazok után, amin mind a ketten keresztülmentünk?

         Megragadtam a tarkóját, és közelebb húztam a fejét magamhoz. – Nem lesz egyszerű, - válaszoltam suttogva, - de ha hajlandó vagy rá, kitalálom, hogyan tudnánk… újrakezdeni.

         Demi szemei csillogtak a holdfényben, és olyan nagyon ki akartam törölni az elmúlt évet. De nem tudtam. Minden, amit tehettem, hogy kifejezem azt, hogy hajlandó vagyok harcolni, és reménykedem Istenhez, hogy ő is ugyanezt teszi.

         - Harcoljunk egymásért, - suttogtam. – Határozd el, hogy minden, amin keresztülmentünk nem elég ahhoz, hogy megállítson téged abban, hogy harcolj értünk.

         Elmondhattam abból, ahogy a tekintete az enyémet kereste, hogy szándékában állt ezt tenni. Ismét kezdtem ideges lenni. Legalább nem volt teljesen elutasító.

         - Mi a helyzet Sienna-val? – rándult össze. – Ő terhes.

         Megráztam a fejem. Szándékomban állt minden elmagyarázni neki később, de most nem volt más választásom.

         - Hazudott. Soha nem is volt terhes.

         - Ó.

         Vártam, majd megkérdeztem, - Mire gondolsz?

         - Azon gondolkozom… hogy komolyan azt szeretném, hogy most azonnal csókolj meg.

         Nem is kellett több, lecsaptam az ajkára. A szánk ismerősen és biztosan mozgott egymáson. Ismertem az száját, az ajkait, az ízét, és még így is a testem azonnal lángolni kezdett épp úgy, mint amikor először csókolóztunk. A nyelve a számba kalandozott és táncba kezdett az enyémmel, adott és el is vett. Belemarkolt az pólómba, az én kezem meg a hajába siklott, hátrahúzva a fejét, így el tudtam mélyíteni a csókot. Elnyeltem a nyögését, mint ahogy ő is az enyémet. Tökéletes volt.

         Addig folytattuk, míg meg nem hallottuk az ujjongást és tapsokat, ami Huntley és Grayson nappalija felől jöttek. Demi és én különváltunk, mindketten alig kaptunk levegőt. Oldalra pillantottunk és megláttuk, hogy a legjobb barátaink és a családunk minket néztek. Mindannyian idiótán mosolyogtak, és örültek nekünk.

         - Ó Istenem, - motyogta Demi bele a mellkasomba. – Milyen kínos.

         Kuncogtam. – Legalább kaptak egy kis ízelítőt, de még mindig nem adtál nekem választ.

         - Tudunk egy kicsit lassítani? – kérdezte.

         Végigsimítottam ajkát az ajkammal, és éreztem, hogy a teste beleremegett ebbe. – Olyan lassan csináljuk, amennyire csak szeretnéd.

         - Tökéletesen hangzik.