2017. március 15., szerda

Második fejezet

Második fejezet

Royal


Amikor a telefonom, amit éjszaka közvetlenül a fejem mellett hagytam, másnap délután megszólalt Britney Spears ’Toxic’-ját üvöltve, nagy sietségemben majdnem lefordultam az ágyról a padlóra, hogy kikapcsoljam. Szörnyen éreztem magam. Részben, mert alig aludtam, így egy nyugtalan szunyókálásba szenderültem a délután közepén, ami életben tartott engem, de leginkább azért, mert a szám, ami megjelent a telefonom kijelzőjén az volt, amit egyik gyötrelmes hétről a másikra vártam, hogy feltűnjön.
         Az ujjamat elhúztam a kijelzőn, ezzel elhallgattatva ezt a rágógumi-dalt és megpróbáltam éberebbnek hangzani, mint amennyire valójában voltam, amikor reszkető lélegzettel köszöntem.  Nem érdekelt, hogy mások mit gondoltak a szörnyű zene ízlésemről. Egész álló nap nyomortanyákat látogattam. Minden áldott nap drogosokkal, feleségverőkkel és olyan szülőkkel akaszkodtam össze, akik elhanyagolták a gyerekeiket. Elutasítottam, hogy olyan zenéket hallgassak, amik nem voltak vidámak, és tele fertőző pop dallammal. A munkám nem mindig volt szórakoztató, szóval nagyon keményen próbáltam megbizonyosodni afelől, hogy a többi dolog az életemben az legyen.
         - Tudod, ugye, hogy én ma pattanok meg innen?
         Kisöpörtem egy kusza, sötétvörös hajtincset az arcomból és kimásztam az ágyam szélére. Az alsó ajkamat rágcsáltam és megpróbáltam szabályozni a légzésemet. Persze, hogy tudtam, hogy ma engedik ki őt a kórházból. Amit nem tudtam, hogy akarni fog-e engem egyáltalán bárhol is maga körül, amikor végre zöld utat kap, hogy hazamehessen. Összeszorítottam a szemem, és annyira hálás voltam, hogy most nem szemtől-szemben álltunk egymással. Dominic Voss jobban ismert engem bármelyik élő léleknél ezen a bolygón, és ha ugyanabban a szobában lettünk volna, képes lett volna bűntudatot és önutálatot érezni, amiben mostanában én is fuldoklottam. A pokolba is, ha a jelenlegi nyomorúságos állapotom feltűnt egy olyan valakinek, aki ugyanolyan elkülönült volt, mint Asa Cross, akkor kizárt dolog volt, hogy a legjobb barátom és társam figyelmét elkerülte volna. Dom már csak Dom volt, tudná, hogy az egész abból származott, ami vele történt azon pokolból szalajtott rajtaütésen.
         - Tudom. Nem voltam benne biztos, hogy akarod-e, hogy menjek, vagy sem. Tudom, hogy a húgod és a nővéred idejönnek, hogy veled maradjanak addig, amíg lábra nem állsz, és én nem akartam útban lenni.
         Szánalmasnak és nevetségesnek hangzottam még a saját fülemnek is.
         Dom és én ötéves korunk óta elválaszthatatlanok voltunk. Soha nem volt olyan alkalom, amikor ne akarta volna, hogy ott legyek mellette. Soha nem volt egyetlen pillanat sem a barátságunk alatt, amikor valaha is az útjában lettem volna, és az egész családja úgy gondolt rám, mintha a sajátjuk lennék. Azt hiszem, ettől az egész, ami történt, csak még súlyosabban nyomta a vállamat.
         Hallottam, hogy Dom felsóhajt, majd káromkodott egyet. Mély hangja feszülten csengett, ahogy gyengéden szidni kezdett engem. – Hozd ide az a cuki kis seggedet, Royal. Hagytam, hogy két átkozott hétig duzzogjál. Tedd túl magad rajta. Történnek szar dolgok, és történni is fognak, mert erről szól a zsarulét. Egy kibaszott gipszben vagyok a bokámtól az ágyékomig. Van egy törött vállam és nem tudok anélkül levegőt venni, hogy ne olyan érzés legyen, mintha savat innék. Úgy nézek ki, és úgy is érzem magam, mint egy kivert kutya, és a legjobb barátom nem volt itt velem. Most már abba tudnád ezt hagyni? – Nem tudtam megállítani a könnyeket, amik elkezdek folyni a szememből. Az öklömet használtam, hogy letöröljem őket, ahogy felálltam az ágyról. Szavai élesen hasítottak belém, amiket biztos voltam, hogy szándékosan ejtett ki. – Szükségem van itt rád, te lány.
         Nekünk mindig szükségünk volt egymásra, egyaránt a mindennapokban és a munkában is. Ezért éreztem magam olyan rosszul. Ezért nem voltam képes összekapni magam amiatt, hogy mennyi csalódottságot okoztam neki. Fedeznem kellett volna a hátát, épp úgy, ahogy ő is mindig fedezte az enyémet, de ehelyett majdnem megölettem őt.
         - Úton vagyok.
         Miután leugatott engem, hogy éppen ideje volt már, letettem a telefont, és elindultam, hogy megpróbáljam szalonképesre varázsolni magam. Egy keményen átmulatott éjszaka után soha nem néztem ki valami fényesen, de egy álmatlan éjszaka után és még egy elutasítás egy botrányosan szexi, déli csapos miatt, valószínűleg ugyanolyan szarul néztem ki, mint Dom. Sötét karikák voltak a szemem alatt, sápadtabb voltam, mint általában, jól látható vörös erek hálózták be mindkét szememet, és nagyon csúnya zúzódások voltak mindkét csuklóm körül, amitől szégyen és megbánás harcolt az első helyen lévő bűntudattal ebben az érzelmi áradatban, amiben fuldoklottam.
         Jobban is tudhattam volna, tényleg. Nem olyan típus voltam, aki elmegy szórakozni és elveszti a kontrollt. Ritkán ittam, és amikor megtettem, mindig felelősen cselekedtem, mert volt egy nagy összkép, amire ilyenkor gondoltam. Csak az utóbbi időben az a nagy kép csőlátásra szűkült, és csak Dom-ot láttam, amint egyik golyót a másik után kapja és az épület menekülési oldalánál összeesik. Amikor épp nem ezt, akkor annak a tisztnek a feleségét látom, aki nem élte túl a tűzharcot, aki összeomlott a sürgősségi osztály folyosóján, és akinek egy másik tiszt mondta el, hogy a férje nincs többé. Ha ez nem lett volna elég, hogy eméssze a lelkemet, akkor minden nap minden percében az kavargott a fejemben, hogy a hadnagy azt mondja nekem, adjam le a fegyveremet és a jelvényemet és menjek hivatali szabadságra, amíg a vizsgálat folyik.
         Annak érdekében, hogy kirázzam ezeket a szörnyű gondolatokat, elhatároztam, hogy olyan dolgokat teszek, amiket sohasem tettem, dolgokat, amik szabaddá tettek, szóval ezért lógtam én a Bárban. Ezért ittam úgy, mint egy gödény, és tényleg ezért volt az, hogy olyan szégyentelenül dobtam magam oda Asa Cross-nak. Soha nem üldöztem egyetlen srácot sem. Soha nem érdekelt egy olyan fajta srác, akinek báj és baj szivárgott az útjában, ahogy Asa-nak. És egészen biztos soha nem kevertem az üzletet a szórakozással. Tudtam, hogy Asa-nak rossz volt a híre, lábujjhegyen lépkedett a törvény jó oldalán, és határozott szabály volt, hogy soha nem keveredek semmibe olyasvalakivel, aki már közelebbről is megismerte egy rendőrautó hátsó ülését. Nos, Asa nem csak, hogy látogatást tett az én rendőrautóm hátsó ülésén, de már ki és bejárása volt a börtönbe, mielőtt elég idős lett volna, hogy vezessen. A srác a saját szabálya szerint élt, és nem volt valami szép előélete. A zsaruk nem érdeklődhetnek romantikusan egy bűnöző iránt, még ha megjavult bűnöző is volt. De én mégis megtettem. Ami azt illeti, nem csak, hogy érdeklődtem iránta, de minden alkalommal, amikor rámozdultam és ő lekoptatott, azon kezdtem gondolkodni, hogy látta-e a kudarcot, ami kísértett engem. Azon tűnődtem, hogy ez volt-e az oka, amiért nemet mondott nekem.
         Úgy értem, tudtam, hogyan néztem ki. Tudtam, hogy amikor egymásra néztünk, érdeklődés és vonzódás csillogott a sötét, bronzszínű szemeiben, és tudtam, hogy ő olyan fajta srác volt, akinek tetszett a biztos dolog. Én egy biztos dolog voltam. Szükségem volt valamire, amitől jól éreztem magam. Kétségbeesetten kerestem valamit, ami segíthetett volna felejteni, még ha csak egy pillanatra is, és nem féltem beismerni, hogy akartam őt. Annyira megkönnyítettem számára, hogy igent mondjon, és mégis minduntalan lekoptatott. Nem értettem ezt, és ettől csak még inkább elveszettnek és hányattatottnak éreztem magam.
         Ha tényleg azt akarta, hogy találjak egy másik bárt, akkor ezt fogom tenni. Csak azért süllyedtem erre a helyre, ahol dolgozott, mert azt szerettem volna, hogy hazavigyen. Azt akartam, hogy vonszoljon keresztül a báron és csókolja el az összes fájdalmat és csúnyaságot, ami megtöltött engem. Tudtam, hogy ez nem sülhet el jól, hogy egy olyan srácnak, mint Asa-nak nem volt szüksége senkire, hogy érvényre jutassa a törvényt és megpróbáljon békét tartani. Ráadásul ez egy hosszú lövés volt, tekintve, hogy nem is olyan régen a körülményeket figyelembe véve kénytelen voltam letartóztatni őt testi sértésért. Asa lehet hogy azt gondolta, csinos voltam, és lehet, hogy megpróbált volna megmenteni saját magamtól, mivel voltak közös barátaink, de komolyan kételkedtem abban, hogy valaha is képes legyen ugyanúgy nézni rám, mint ahogy én rá azok után, hogy bilincset kattintottam a csuklója köré és bevittem őt a rendőrségre.
         Rendetlen lófarokba fogtam a hajamat, felhúztam a lábamra egy pár kopott, motoros csizmát és kinyitottam a bejárati ajtót. Épp készültem becsapni magam mögött, amikor eszembe jutott, hogy magamhoz vegyem a kulcsaimat. Örökösen kizártam magam – az autómból, a lakásomból, és még a járőr kocsimból is több alkalomból. Ez egy rossz szokás volt, ami púp volt a hátamon és nem csak nekem, de úgy tűnt, nem tudtam lerázni magamról, még azután a félreértés után sem, ami majdnem a szomszédom és az imádnivaló barátnője szakításához vezetett.
         Visszamentem a házba, kirojtosodott idegekkel és frusztráltan. Felkaptam a kulcsokat az ajtó mellől, és kiszáguldottam az ajtón. Ez alkalommal a folyosó már nem volt üres, és a szomszédom barátnője, aki történetesen az én első és egyetlen női barátom a földön, épp kilépett a lakásukból a folyosóra. Saint igazán kedves volt. Halk-szavú és nyugodt, csak volt benne valami, ami azonnal rám kiáltott. Olyan volt, mint egy kaotikus sebesség és a gyakran veszélyes mindennapjaim részei, amik elszunnyadtak és lehiggadtak, amikor körülöttem volt. Kényszerítettem őt, hogy a barátom legyen annak ellenére, hogy küzdött velem, és a barátság az első. Mostanra, majdnem olyan közel állt hozzám, mint Dom, és éppúgy aggódott a mostani viselkedésem miatt is.
         A műtősruháját viselte a nagy télikabátja alatt, szóval nyilvánvalóan útban volt a kórházba, ahol sürgősségis nővérként dolgozott. Rézszínű haja, ami több árnyalattal volt narancssárgább, mint az enyém, rendezetlen kontyba volt fogva a feje tetején és az arca is tisztára volt sikálva. Saint olyan volt, mint egy játékbaba és működött is ez az egész friss-arcú-lány-a-szomszédból dolog. Sajnos én nem voltam elég szerencsés ahhoz, hogy képes legyek ezt a kevesebb-néha-több kinézetet sikeresen magamra erőltetni, így a sötétség a szemem alatt elmesélte a vad éjszakám egész történetét anélkül, hogy egy szót is szóltam volna.
         - Dom-ot ma engedik ki a kórházból, - mondtam neki nagy rohanásban.
         Pislogott a lágy, szürke szemével, és a szája sarka félmosolyra húzódott.
         - Tudom. Voltam bent nála.
         Felsóhajtottam. Persze, hogy volt bent nála, mivel egy fantasztikus barát volt.
         - Köszönöm.
         Enyhén bólintott és csendben elindultunk az átalakított Viktorian bejárati ajtaja felé, amiben laktunk.
         - Minden alkalommal rólad kérdezősködött, amikor megálltam nála.
         Nyeltem egyet. Nem azért mert ítélkezett vagy gonosz lett volna, hanem mert mindketten tudtuk, hogy a kórházban kellett volna lennem, hogy lássam őt. Olyan erősen szorítottam a kezemben a kulcsaimat, hogy a fém elég keményen vájt a bőrömbe ahhoz, hogy fájjon.
         - Én egyszerűen csak nem tudtam. Addig maradtam, amíg ki nem jöttek és el nem mondták nekünk, hogy a műtét után már stabil az állapota, de túl sok volt. – Megráztam a fejemet és megborzongtam, ahogy a hideg Denver-i levegő bekúszott a kapucnis pulcsim gallérja alá, amit magamra kaptam. Az ok, amiért Dom ilyen hosszú ideig volt a kórházban, az nem egy törött boka, és egy törött combcsont volt, hanem mert az egyik golyó, ami eltalálta őt, az tisztán keresztülment az egyik veséjén. Majdnem elvérzett, mielőtt kórházba került volna. – Az anyukája ott volt, és szavak nélkül figyelt engem. Láttam, hogy azon járt az esze, hogyan hagyhattam, hogy Dom megsérüljön. Láttam, ahogy a testvérei azt gondolták, - Miért Dom, és miért nem én? – Tudtam, hogy össze fogok omlani és nem akartam ezt ott tenni, ahol bárki megláthatta volna.
         Kinyújtotta a kezét, és megszorította a könyökömet. – Senki sem hibáztat téged semmiért sem, Royal. Dominic családja nem ezt gondolja és ezt te is tudod.
         A fenébe. Mikor kezdett ilyen tisztán látni engem? Ezért volt nehéz számomra barátokat szerezni.
         - Én hibáztatom magamat, Saint.
         Felsóhajtott és elengedte a karomat. – Ezt gondoltam, de végül tovább kell lépned ezen. Hogy megy a vizsgálat?
         Ez volt az a téma, amiről majdnem olyan kevésbé akartam beszélni, mint arról, hogyan került Dom ebbe a jelenlegi, törött állapotába.
         - Zajlik. A belső vizsgálatok mindig bonyolultak, amikor egy tiszt haláláról van szó. – És azért is bonyolult volt, mert aktívan kerültem minden olyan dolgot, amit meg kellett volna tennem, hogy kisegítsem magam ebből. Voltak más rendőrök is a helyszínen. Voltak szemtanúk a környéken. Dom adott nyilatkozatot is és így tett annak a tisztnek a társa is, aki nem élte túl. Minden történet megegyezett és lefektette a tényeket, amik szerint semmi rosszat nem tettem, hogy részemről nem volt hiba, és hogy az a kölyök, akit kénytelen voltam lelőni, folyamatosan tüzelt, amíg mindenki, aki egyenruhában volt, el nem tűnt az útjából, de én nem éreztem magam tisztának. Mocskosnak és képzetlennek éreztem magam. Nem azért, meg meghúztam a ravaszt, hanem mert túl későn tettem.
         - Biztos vagyok benne, hogy a végén minden rendbe fog jönni számodra. Az osztály biztosít számodra valakit, akivel beszélhetsz? Ez egy meglehetősen intenzív helyzet, hogy saját magad birkózz meg vele.
         Saint nagy volt abban, hogy feldolgozza az érzéseket. Azt hiszem azért, mert annyira jó volt a válsághelyzetekben, amiket minden nap kezelt. Átvészelte az összes tragédiát és stresszt, miközben dolgozott, csoportokra bontotta az egészet, és amikor hazaért, kiengedte az egészet, szóval soha nem adta meg neki a lehetőséget, hogy megtöltse és elnyelje őt. Én nem voltam olyan jó abban, hogy elengedjem. Sőt, mivel az utóbbi időben, magamban tartottam mindent, ami hatással volt rám az utcán abban a halálos leszámolásban. Úgy gondoltam, ha magamban tartom, senki másnak nem kell majd megbirkóznia ezzel az egész szarsággal.
         - Holnap el kellene mennem. – Kellene lennie egy megoldásnak. Ha találnék bármilyen ürügyet, hogy kihagyjam, ahogy egy lélekdoki azt mondja nekem, hogy csak a túlélők bűntudatától szenvedek, csatlakoztam volna ahhoz. Elbasztam. Tudtam ezt, és nem volt szükségem senkire, hogy erre a következtetésre vezessen engem, de ha vissza akartam térni a munkába, le kellett nyelnem a keserű pirulát és kényszerítenem magam, hogy lefeküdjek egy merev bőrkanapéra és hagyjam, hogy a fejem összezsugorodjon.
         Saint megállt, amikor elértünk a 4Runner-höz és megdöntötte a fejét, miközben komolyan tanulmányozott engem. Visszabámultam rá, mert becsültem őt és az őszinte barátság, amit felajánlott túl sok volt, hogy csak úgy elutasítsam az aggodalmát.
         - Menj. Hallgasd meg, amit a pszichológusnak mondania kell. Neked ezen, bármi is legyen, nem kell egyedül keresztülmenned, Royal.
         Kinyújtotta a kezét és féloldalasan megölelt, amit mereven viszonoztam. Bármi is volt ez, ezen a ponton nyilvánvalóan nem csak befolyást gyakorolt rám.
         Amikor elhúzódtunk, féloldalas vigyort küldtem felé és azt mondtam, - Múlt éjjel megint megpróbáltam rávenni Asa-t, hogy jöjjön haza velem.
         Rám emelte az egyik rozsdaszínű szemöldökét. – Megint?
         Összeráncoltam az orromat és kinyitottam a régi SUV-om ajtaját. – Folyton azt mondja nekem, hogy nem érdeklem őt. Talán csak nem tetszem neki.
         Finoman felhorkantott és felhúzta a kabátja cipzárját, ahogy a szél feltámadt és a téli levegő valami elviselhetetlen mértékűvé vált.
         - Persze, hogy kedvel téged. Talán csak azért mondta neked azt, mert pont most nem tetszel neki annyira.
         Mogorván néztem rá, de nem vitatkoztam. Ebben a pillanatban én se igazán kedveltem magamat. Az egyik karomról felhúztam a pulcsim ujját és megmutattam neki a csuklómat, amitől döbbenetében levegőért kapott. – Túl sokat ittam, és belekevertem magam valamibe, amibe nem kellett volna. Asa kihúzott belőle, majd gondoskodott rólam, amíg eléggé ki nem józanodtam ahhoz, hogy képes legyek hazamenni.
         - Nash még mindig meséli a dolgokat a múltjából, Asa tényleg egy igazán rendes srác. – Saint bizonytalannak hangzott abban, hogy ez mégis igaz.
         Megvontam a vállam és a kocsi felé fordultam. Hideg volt, és egy örökkévalóságig tartott, amíg a motor eléggé felmelegedett ahhoz, hogy jó legyen.
         - A rendes unalmas, ha ez azt jelenti, hogy még csak el sem jutok vele az eső bázisig. – Ingerültnek és frusztráltnak hangzottam, amire a fejét rázta rám.
         - Azt hiszem, szándékosan keresed a bajt.
         A figyelmeztetése süket fülekre talált. Kerestem a bajt, de a baj nem keresett engem, így ez egyébként is vita tárgyát képezte.
         - Keresek valamit, és nem gondolom, hogy bármi baj lenne ezzel.
         - Nem, nincs is, de amikor visszahúzod a pajzsodat és ismét magadra öltöd az egyenruhádat, a játék megváltozik, Royal. Érdemes lenne ezt szem előtt tartani.
         Nem akartam ilyen messzire előregondolni. Egyáltalán nem akarom semmi ilyesmin törni a fejem. Az orrom alatt morogtam, miközben Saint tett egy lépést hátra, így be tudtam csukni az ajtót.
         - Hétfőn felhívlak, miután beszéltem a pszichiáterrel, ha megteszem, és át fogom adni Dom-nak az üdvözletedet.
         - Dominic szeret téged, nem számít, mi történik, ezt te is tudod.
         Bólintottam, és ma délután már másodszorra, éreztem, hogy könnyek gyűltek a szemembe. – Ettől csak még rosszabb az egész. Később beszélünk.
         Intett nekem, és a kis Jetta-ja felé vette az irányt, ami egymilliószor gyorsabban melegszik fel és olvad ki, mint az én régi tankom. Megengedhettem volna magamnak valami szebb és fényesebbet, de a 4Runner tinédzser korom óta velem volt, és olyan sok jó emlék kötődött hozzá, amit nem voltam képes elengedni.
         Dom szeretett engem és én is szerettem őt. Ő jelentett számomra mindent. Ő volt az én lámpásom, a lelkiismeretem hangja, Dom kétséget kizáróan a hősöm volt, és még sokkal több, aki mindig itt volt, hogy emlékeztessen engem, célom volt a szép arcon túl is. Ha nem lett volna Dom, jó esély lett volna rá, hogy korán bevásárolom magam a saját átverésembe, amikor tisztává vált, hogy a genetikai istenek két kézzel adományoztak, amikor a fizikai megjelenésemről volt szó. Dom volt az, aki mindig emlékeztetett engem arra, hogy sokkal többet értem, mint holmi darab cukorka, vagy agyatlan szöszi. Okos voltam, tehetséges, és számítani akartam. Ha nem lett volna Dom, hogy higgyen bennem, hogy előrefelé tereljen, soha nem értem volna el a kitűzött céljaimat, amiket felállítottam magamnak. Ha nem lett volna Dom, hogy emlékeztessen engem az értékeimre, jó esély lett volna arra, hogy úgy végezzem, mint az anyám.
         Magától a gondolattól is megborzongtam.
         Szerettem az anyámat, komolyan, de nem volt türelmem a szánalmas választásaihoz és ahhoz, ahogy keresztülgázol a férfiakon, mintha ez egy versenysport lett volna. Anya mindig is sokkal inkább volt legjobb barát, mint szülő. Feltétel nélkül szeretett engem, én voltam számára a világ, de nem voltam elég, hogy kitöltsem az űrt, amit az apám hagyott, amikor nem hagyta el a feleségét, hogy családot alapítson velünk. Az anyám soha nem heverte ki az elutasítást, és ennek eredményeként folyamatosan kergette az igaz szerelmet és rossz helyeken kereste a megerősítést a férfiaktól.
         Az anyám megdöbbentő ember volt, így természetesen jó megjelenésre tettem szert. Egy megrögzött házasságtörő volt és oly sok házasságon és kapcsolaton ment már keresztül, hogy abba is hagytam a számolását, mielőtt átléptem volna a kamaszéveimet. Amikor fiatalabb voltam, azt gondoltam, hogy ez kínos, és zavarban éreztem magam tőle. Ahogy idősebb lettem, rádöbbentem, hogy ő egyszerűen csak nem boldog, soha nem is volt az, és amennyire szeretett és bolondult értem, soha nem leszek elég, hogy kitöltsem az űrt a szívében. Megtanultam elfogadni a kapcsolatunkat, nem kérdezősködtem, és megpróbáltam támogatni őt, ahogy ő is mindig támogatott engem. Még ha a döntéseinek többségétől, amiket az ellenkező nemmel kapcsolatban meghozott, fészkelődnöm kellett, szerettem az anyámat, minden könnyelmű, kacér porcikájával együtt.
         Az, hogy kitűntem, Dom és nem anyám érdeme volt. A nagyságra törekedtem és elértem minden célt, amit kitűztem magam elé. És most miattam ágyhoz volt kötve, törötten és tele lyukakkal. Ez teljeséggel tisztességtelen volt számára, és fogalmam sem volt, hogyan fogom valaha is kárpótolni őt.
         A kórház parkolója olyan érzést keltett, mintha egymillió mértföld hosszú lett volna, ahogy ebben a hidegben átcammogtam rajta. Mire elértem a fotocellás ajtót, az ujjaim elzsibbadtak és a fedetlen füleim égni kezdtek a széltől. Idiótának éreztem magam, mert még csak azt sem tudtam, hogy melyik emeleten volt Dom, vagy melyik szobában feküdt. Néhány legjobb barát tudta, mint kiderült. A szégyen nehezen és keményen telepedett a vállamra, és komolyan harcoltam a késztetés ellen, hogy megforduljak, hazamenjek, és a fejemet a takaró alá temessem.
         A recepciós pultnál lévő személy megkereste számomra Dom információit, majd lifttel felmentem a megfelelő emeltre. Nem kellett azon aggódnom, hogy megtalálom-e a szobáját, mert mind a két testvére a folyosón téblábolt, mintha kifejezetten rám vártak volna.
         Az összes Voss-nak gyönyörű sötét haja és különböző árnyalatú zöld szemük volt. Ariella volt a legfiatalabb a három testvér közül és olyan volt, mint egy petárda. Greer, aki a legidősebb és a legtartózkodóbb volt ebben a csoportban, felkapott, amint elértem hozzájuk, hogy megöleljen, ami  megdöbbentett és meg is némított engem.
         - Annyira aggódtunk miattad. Még csak nem is hívtál, és ide se dugtad az orrodat. Senki sem tudta, hogy mi történt veled, vagy hogyan kezeled a vizsgálatot. Azt hittem, Ari-nak rá kell majd ülnie Dom-ra, hogy a kórházi ágyban tartsa azután, hogy az első hét elteltével nem bukkantál fel.
         Felnyögtem és visszaöleltem. Nem tudtam elhinni, hogy mennyire önzően és meggondolatlanul viselkedtem.
         - Én csak… - elfúlt a hangom, ahogy Ari a szemét forgatta rám.
         - Egy seggfej voltál.
         Greer a húgára csattant, de megszorítottam a kezét és bólintottam Ari felé. – Az voltam. Soha nem hagytam cserben Dom-ot ezelőtt, és nehezen birkóztam meg ezzel. – Burkolt kijelentés volt, ami mellett elsiklottam, de nekik nem kellett tudniuk, hogy ez egy hatalmas hazugság volt.
         Ari kemény pillantást küldött felém, de fejével a folyosó néhány lépésnyire lévő nyitott ajtóra mutatott. – Egy örökkévalóság óta arra vár, hogy láthasson. El kell szaladnunk a lakására, hogy meggyőződjünk abban, hogy az készen áll a fogadására. A következő három-négy hétre tolószékhez van kötve. Greer és én az elkövetkező hetekben felváltva leszünk vele, amíg rendbe nem jön, hogy saját maga lehessen.
         Döbbenten pislogtam. Dom egy nagydarab ember volt. Magas és erőteljes, hihetetlen formában, és mindig is a legtehetségesebb férfi volt, akit valaha ismertem. Attól az elképzeléstől, hogy tolószékbe kényszerült és napról-napra segítségre volt szüksége, a betonoszlop, ami a gyomromba költözött, most ötször nehezebb lett.
         - Én is tudok segíteni. Csak tudassátok velem, mire van szükségetek. – Fojtottnak és feszültnek hangzottam még a saját fülemnek is.
         - Hamarosan visszamész dolgozni. Ari és én megértjük ezt. Emellett, itt az ideje, hogy visszafizessük az összes alkalmat, amikor gondoskodott rólunk, miközben felnőttünk.
         Dom apja a munkának szentelte az életét, mialatt ők felnőttek. Járőr volt, amíg egy összetűzés egy fegyveres rablóval kudarcba nem fulladt és Voss-ék hirtelen ott találták magukat eltemetve egy pátriárka családban, mielőtt még eljött volna Dom apjának az ideje. Dom azonnal átvette a felnőtt férfi szerepét, mint ahogy azt egy jó fiúnak illik. A tény, hogy a bűnüldözést választotta, épp úgy, ahogy az apja, az anyukája számára mindig is fájó pont volt.
         Megköszörültem a torkomat és harcoltam a késztetés ellen, hogy idegesen babrálni kezdjek a hajammal. – Dom rólam is mindig gondoskodott.
         Greer felsóhajtott, megragadta a vállamat, és megfordított, így szembekerültem az ajtóval.
         - Igen, azt tette, és mindannyian tudjuk, hogy azt szeretné, hogy visszamenj dolgozni. Ő nem lesz képes erre, Isten tudja mennyi ideig, így egy darabig, rajtad keresztül fogja ezt átélni, Royal. Amit számodra mindig is akart, hogy felnőj a lehetőségeidhez. Ne hagyd, hogy ez az egész földhöz vágjon azok után, hogy mennyire keményen dolgoztál, hogy felépítsd magad.
         Bárcsak ilyen egyszerű lett volna. Mélyen beszívtam a levegőt és megtettem a lépést, amit két hete kerültem.
         Az ágyban feküdt, megtámasztva, sötét haja kócosan minden felé állt. Zöld szeme az ajtóra tapadt, nyilvánvalóan rám várt. Hatalmas teste gipszbe és kötszerekbe volt burkolva. Jóképű arca sötétbe borult bosszúságában és a szakálla is eléggé hatásos volt. Egyszerre nézett ki szörnyen és csodálatosnak. Annyira szerencsés voltam, hogy még mindig életben volt, és nem kellett elmondanom a családjának, hogy elvesztettek egy másik személyt, aki szerette a munkáját.
         Nem tehettem róla, a vízerőmű elindult. Tényleg nem voltam egy nagy síró, de valami benne rossz volt, kikapcsolt, vagy egyszerűen csak nem működött rendesen. A könnyek utat törtek maguknak és Dom lassan kinyújtotta az ép karját, de ez a kis mozdulat is nyilvánvalóan fájt neki.
         Az ágy széléhez araszoltam és hagytam, hogy gyengéden az oldalához húzzon. Éreztem, hogy ajkával megérinti a fejem búbját és a hatalmas mellkasa dübörgött, ahogy megszólalt, - Átkozottul ideje volt már.
         Minden, amit képes voltam visszasuttogni, hogy – Tudom.

         Egész végig itt kellett volna lennem, vagy még pontosabban, nekem kellett volna egész végig ezen a kórházi ágyon feküdnöm. Hogyan lett volna képes Dom valaha is megbocsájtani nekem, ha tudtam, hogy soha nem fog eljönni az az idő, amikor én meg tudok bocsájtani magamnak?

21 megjegyzés:

  1. Köszönöm szépen! ☺ Ez most egy jó hosszú rész volt... Köszi, hogy számíthatunk Rád!

    VálaszTörlés
  2. Szia, nagyon szépen köszönöm az új részt. Imádtam! :)

    VálaszTörlés
  3. nagyon, nagyon szívesen? 😊😊😊

    VálaszTörlés
  4. Köszöönöööööm! Alig várom, hogyan csavarodnak ezek a szálak. Asa és Royal mindketten időzített bombák és hmm várom, hogy felrobbanjanak :P
    Puszii Roxii

    VálaszTörlés
  5. Szia, köszönöm szépen a fejezetet, várom a folytatást! (:

    VálaszTörlés
  6. Köszönöm a fordítást :) Fergeteges páros Asa és Royal !

    VálaszTörlés
  7. Nagyon, nagyon szivesen! ☺😘❤️
    Én is nagyon kíváncsi vagyok, hogy alakul a történetük.

    VálaszTörlés