2016. november 30., szerda

Második fejezet

Második Fejezet

Napjainkban
Demi


         A kora reggeli napsugarak átszivárogtak a félig nyitott függönyömön és felmelegítette az arcomat. Mozgást érzékeltem mellettem az ágyban és egy kis nyafogó hangot hallottam. Átfordultam és kifeszítettem az egyik szememet, lepillantva. Két csokoládébarna szem és egy nedves orrocska köszöntött engem.
         - Jó reggelt, Coco, - köszöntem. Kinyújtóztam és kezemet az én kiskutyám apró kis teste köré fontam, felemelve őt az ágyról. A farkát dühösen csóválta és a nyelvével megnyalta az arcomat, viszonozva a köszöntésemet a sajátjával.
         - Éhes vagy? – Gügyögtem, kuncogva az ő édes, nedves puszijaitól. Ez volt a mi reggeli rituálénk és mindig mosolygásra késztetett. Felhúztam egy vékony alvó rövidnadrágod a bugyim fölé és végigbattyogtam a folyosón a konyha felé, a barna Labradorom közvetlenül a sarkamban volt. Kivittem őt, hogy elrendezze a dolgait és amint letettem a megtöltött kutyakajás tálkáját a keményfa padlóra, Coca izgatottan csaholni kezdett. Megsimogattam a füle tövét, mielőtt betettem egy friss kapszulát a kávéfőzőmbe és észrevettem, hogy a falon lévő óra kilencet mutat. Egy órám volt, mielőtt megjelenek Huntley és Grayson házában a szokásos Szombati ebédre. Egy másik heti rituálé, amire az elmúlt néhány hónapban szert tettem. Ahogy leültem a nyugágyra és végignéztem a kicsi, szépen gondozott kertemen, a testem elismerően sóhajtott fel erre a gyönyörű reggeli napsütésre, tiszta levegőre és a kávém gazdag aromájára. Első alkalommal, ki tudja már mióta, jobban éreztem magam, és egy kicsit már kezdtem saját magamra hasonlítani. Már egy éve, és nem telt el úgy nap, hogy ne gondoltam volna Brody-ra, és arra, amit elvesztettem, de a bénult fájdalom helyett, amit általában éreztem, amikor rágondoltam, mostanra tompa fájdalom vette át a helyét, amit képes voltam eltakarni átmeneti tapaszokkal. Miután lediplomáztam, munkát kaptam a Breckinridge-i Általános iskolában, ahol másodikosokat tanítottam. A szüleim diplomaajándék gyanánt vettek nekem egy kicsi, de tágas falusi ház stílusú lakást, és mint mindig, úgy gondolták, hogy ez majd kárpótolni fog az életem legnagyobb részében a távollétükért. Nem voltam felkészülve arra, hogy elutasítsam ezt, nem számít mennyire mérges voltam, hogy megint nem voltak ott életem egyik legfontosabb napján. Brody és én egy lakásban éltünk, amit korábban Huntley-val osztottam meg, mielőtt össze nem költözött Grayson-nal, és amikor lediplomáztam, beköltöztem a saját házamba. Javarészt boldogok voltunk, amíg Brody meg nem hozta a döntését, ami mindent megváltoztatott számunkra.
         Coco a lábamhoz dörgölődzött, félbeszakítva a csökönyös gondolataimat, majd levigyorogtam rá. Megsimogattam a pocakját, befejeztem a kávémat, és felöltöztem, mielőtt megragadtam volna a táskámat és kisétáltam volna az ajtón.

         Felhajtottam Huntley és Grayson felhajtójára és a dupla garázsuk előtt álltam meg. A házuk kívülről döbbenetes látványt nyújtott, és minden, amit el tudtam képzelni, hogy Huntley akarhat – fehér kerítést, kék redőnyöket és körbefutó tornácot. Amint átsétáltam a bejárati ajtón, Hunter dübörgött végig a folyosón és a testemnek csapódott, majdnem ledöntve engem a lábamról.
         - Mimi! – Kiáltotta izgatottan. Lehajoltam és hagytam, hogy a karjait a nyakam köré fonja. Szorosan megszorított és azt suttogta a fülembe, hogy – Hiányoztál, - úgy, hogy csak én hallottam.
         Visszaszorítottam őt, majd elhúzódtam, hogy a jóképű kis arcába nézhessek. – Szia pocok. Nekem is hiányoztál.
         Hatalmas, teljes fogsoros vigyort küldött felém és a szívem megtelt szeretettel a keresztfiám iránt. Felálltam, megfogtam a kezét és a konyhába sétáltunk. Grayson anyukája, May, a tűzhely előtt állt, miközben Huntley nagynénje, Emma, poharakat töltött meg, véleményem szerint édes teával. Huntley a pultnak támaszkodott, épp nevetett valamin, amit a nagynénje mondott.
         - Szia Dem, - köszönt Huntley. Megölelt, amit viszonoztam.
         - Szia csajos, - válaszoltam. Huntley szeme az enyémet kutatta és itt volt az a tekintet, ami már hónapok óta ismerős volt. Puhatolódzás. Megpróbálta megállapítani, hogyan érzem magam. Ha ez bárki más lett volna, azonnal felhúztam volna a védekező falaimat. De ő volt a legjobb barátom, és megértette, hogy mennyire nehéz volt számomra az elmúlt év.
         - Ma jobban nézel ki, - jegyezte meg. – Boldog vagyok, hogy ismét látom ezt a mosolyt. Hiányzott.
         Megszorítottam a kezét és válaszoltam, - Jól vagyok.
         Huntley szeme megértéssel csillogott, és tudtam, örült, hogy egyre jobban kezdtem magamat a régi önmagamnak érezni. Miután köszöntem May-nek és Emma-nak, Huntley és én helyet foglaltunk a konyha közepén levő konyhaszigetnél. Huntley egy kicsit aggodalmasnak tűnt, és néhányszor kinyitotta majd becsukta a száját, mielőtt megszólalt volna.
         - El kell mondanom neked valamit, - kezdte. A tekintete egy pillanatig a pultot bámulta, majd visszatalált az enyémhez. A szívem lesüllyedt, mert tudtam, hogy mit akart nekem elmondani.
         - Tudom, hogy holnap jön meg, - mondtam, bevíve neki egy ütést. Azt akarta velem közölni, hogy Brody holnap érkezik, amit már tudtam. Huntley és Grayson esküvője mindössze egy hét múlva lesz, és mivel Brody és én is részesei vagyunk az esküvőnek, rájöttem, hogy itt akart lenni, hogy minden a tervek szerint alakuljon ezen a héten. Én voltam Huntley koszorúslánya, de szerencsére Jeff lett Grayson tanúja, ami annyit jelentett, hogy ő lesz a párom.
         Huntley válla leesett és megkönnyebbülten sóhajtott. – Ki mondta el?
         - Jeff, - válaszoltam, harcolva a késztetés ellen, hogy elmosolyodjak a nevének említésére.
         Huntley szája mindentudó vigyorba húzódott. – Felhívott téged, ugye, - fedezte fel.
         Bólintottam. – Igen. Szinte minden este. – Éreztem, hogy csomó formálódik a gyomromban erre a felismerésre, és tudtam, hogy ez bűn.
         - Neked semmi miatt nem kell rosszul érezned magadat, - mondta Huntley, olvasva a gondolataimban. – Arra késztet, hogy ismét érezz, és ezzel nincs semmi baj.
         - Mi csak barátok vagyunk, - sóhajtottam, de tudtam, hogy ez részben hazugság. Huntley szemöldöke a magasba szaladt és elmondhatom, hogy nem hitt nekem. Jobban ismert engem ennél. Huntley megfogta a kezemet és együttérzően megszorította. – Neked egyáltalán semmi okod nincs rá, hogy bűnösnek érezd magad. Tudom, hogy Jeff sok mindenen átsegített téged, és ha őszinte vagyok, örülök, hogy megtette. Tudom, hogy törődsz vele, Dem, és ő is törődik veled. – Jeff volt a Carter család másik tagja, akivel felnőttem, szóval kölyökkorunk óta barátok voltunk. De valami többé vált számomra. Szükségem volt valakire, aki a felszín felett tartott engem, amikor körülöttem és bennem minden szétesett és Jeff ott volt. Ezalatt valahol valami történt és egy kicsit másképp kezdtem nézni rá. Még akkor is, ha soha nem mutattam olyan érzéseket, mert abban az időben érzelmileg elérhetetlen voltam és ő tudta ezt, de nem bánta.
         - Tudom, - válaszoltam. Megpróbáltam nem mindent túlgondolni és a legtöbb napokon, mint a mai, tényleg jobban voltam. Nem mindig volt könnyű számomra, hogy beszéljek, még Huntley-val sem, de megértettem, mennyire fontos volt, hogy azt tegyem, amit kell annak érdekében, hogy tovább tudjak lépni, és újra összerakjam magam. Segített, hogy Huntley és én ugyanabban az iskolában dolgoztunk. Sok ebédszünetet töltöttem a tanácsadó irodájában, hogy kibeszéljem magam, és sírtam, ha erre volt szükségem. Természetesen, ez az után volt, hogy kivettem egy rövid szabadságot, azok után, ami akkor történt, amikor Brody elment. Az iskola ragaszkodott hozzá, hogy több időt töltsek otthon azok után, amin keresztülmentem, de elértem azt a pontot, ahol az otthon töltött idő őrületbe kergetett és meguntam a zsibbasztó-pirulák szedését, ami miatt túl sokáig nem éreztem semmit sem. Erősebb voltam ennél, és erre csak akkor jöttem rá, amikor én voltam az egyetlen személy, aki ki tudta magát húzni abból a lyukból, amibe beleesett. Persze, ott volt nekem Huntley és Grayson is, hogy segítsen, és még Jeff is. Valójában, az egész Carter és Morgan család támogatott, törődött velem. Viszont szükségem volt arra, hogy összeszedjem a saját erőmet, és így húzzam ki magamat a bánatomból. Egy idő után, a napfény ismét elkezdett áttörni a sötétségen és én élveztem, amikor ezek a pillanatok eljöttek. Végül, ismét elkezdtem rendben érezni magamat. Elfogadtam, hogy soha nem leszek az, aki voltam, különösen azok után, amit elvesztettem, de új elhatározásra jutottam. Nem álltam készen elveszteni saját magamat. Így harcoltam és keményen küzdöttem. Ez a tűz vezetett el engem a mai naphoz, és hogy egyre inkább kezdtem önmagamnak érezni magam, mint ahogy hónapok óta nem tettem.
         - Itt vannak a lányok.
         Pont akkor pillantottam fel, amikor Grayson besétált a konyhába. Felálltam és a testéhez húzott egy nagy medveölelésre. Egy kicsit nagyobb lett, mióta lediplomázott. Az új Sport Rehabilitációs központban dolgozott, ahol karbantartotta magát és jól nézett ki.
         - Szia Gray, - sóhajtottam, átölelve a derekát.
         - Jó látni téged, Demi, - mondta, rám mosolyogva. Elengedett, majd felemelte Huntley-t a székéről, mielőtt elfoglalta volna a helyét és az ölébe helyezte őt. – Miket hallok a testvéremről? – kérdezte, kíváncsian pillantgatva Huntley és köztem.
         Lenéztem és éreztem, hogy az arcom felforrósodik.
         - Á, most már látom, - motyogta Grayson. Felnéztem és láttam, hogy ő és Huntley úgy vigyorognak, mint a bolondok.
         - Mi az? – kérdeztem.
         - Elpirultál, - jegyezte meg Grayson. – Nem is gondoltam volna, hogy látjuk ezt még valaha is újra.
         Tudtam, mit akart ezzel mondani. Grayson Brody legjobb barátja volt, de egyben az enyém is és törődött velem. Nem voltam benne biztos, hogyan állnak most a dolgok közte és Brody között, de azt tudtam, hogy a kapcsolatuk egy ideig feszült volt, miután elment. Grayson dühös volt, amiért Brody elköltözött, és azt akarta, hogy mondjam el neki, ami velem történt, de én egyszerűen nem voltam rá képes. Akkoriban nem álltam készen és egy alkalommal megpróbáltam kárt okozni magamnak. Szerencsére Jeff ott volt, hogy átsegítsen engem egy újabb csalódáson.
         - A bátyád jó volt hozzám, Gray.
         - Tudom. Csak örülünk, hogy újra mosolyogni látunk. Tudom, hogy Hunter-nek is hiányoztál.
         Elmosolyodtam, ahogy az imádnivaló keresztfiamra gondoltam. Nekem is hiányzott annak ellenére, hogy rendszeresen láttam őt. Gyakran ment Huntley-val iskolába azokon a napokon, amikor dolgozott, és ebédidő alatt elloptam őt egy időre. Mindig annyira boldog volt és lehetetlen volt körülötte hosszan elidőzni az élet hiányosságain. Huntley és Grayson is aggódott, hogy nehéz lesz számomra Hunter mellett lenni, de épp az ellenkezője történt. Most, hogy nyári szünet volt, és Huntley meg én is szüneten voltunk, gyakrabban láthattam őt.
         Mintha tudta volna, hogy róla beszéltünk, Hunter sétált be a konyhába, a karját lengetve és apró kis csípőjét riszálva. Egy két évesnek, persze, hogy megvolt a maga viselkedése.
         - Szia kishaver. – Grayson büszkén mosolygott a fiára. Tökéletes keveréke volt Huntley-nak és Grayson-nak az apukája sötét hajával és az anyukája viharosan kék szemével. Ez a kölyök néhány éven belül egy igazi szívtipró lesz, semmi kétség. A levegőbe emelte a karját és Huntley-nak sikerült lehajolni a Grayson ölében lévő helyzetéből, hogy felemelje Hunter-t. Tökéletes családnak látszottak és semmit sem akartam jobban, mint megtapasztalni ezt. Egyszer, közel kerültem hozzá.
         - Azt hiszem, itt az ideje, hogy megetessük a mi kis emberkénket, - mondta Huntley, megpuszilva Hunter homlokát.
         Mindannyian felálltunk és hálás voltam, hogy volt valami, ami elvonta rólam a figyelmet. Huntley kisétált Hunter-rel, és én is azon voltam, hogy követem őket, amikor Grayson megállított. – Nem bánnád, ha egy kicsit tovább maradnál majd, - kérdezte. – Beszélni szeretnék veled, miután mindenki más elment.
         - Persze, - válaszoltam. – Minden rendben van Gray?
         Küldött felém egy apró félmosolyt, majd a vállam köré fonta a karját. – Igen, minden rendben. – Nem hittem neki, de úgy döntöttem, hogy nem erőltetem a dolgot. Várok, amíg a többiek el nem mennek.

         A tornác hátsó lépcsőjén ültem. Grayson szülei nem sokkal ezelőtt mentek el, és Huntley nagybátyja és nagynénje röviddel azután követték őket. Az egész napot azzal töltöttük, hogy finom ételeket ettünk, beszélgettünk és véglegesítettük Huntley és Grayson esküvőjét. Hónapok óta első alkalommal nevettem, éreztem magam teljesen nyugodtnak és otthon azokkal az emberekkel, akik körbevettek engem. Épp egy üveg vizet kortyolgattam, amikor a fa megnyikordult mögöttem és Grayson nagy teste tűnt fel, hogy helyet foglaljon mellettem a lépcsőn. Felsóhajtott és rám emelte mindentudó tekintetét.
         - Jól szórakoztál ma? – kérdezte. Tudtam, hogy csak kerülgeti a forró kását, de belementem. – Igen, - válaszoltam őszintén. – Nem kell többé miattam aggódnod, Gray. Jól vagyok. Jobban vagyok.
         - Tudom, de-
         - Nincs semmi de, - szakítottam félbe. – Jól vagyok, Gray. Ez lesz életed legjobb hete, és az utolsó dolog, amit neked és Huntley-nak akarok, hogy azzal töltsétek ezt, hogy miattam aggódtok.
         - Családtag vagy, Dem, mindig aggódni fogunk miattad. Soha nem fogom megérteni, hogy mennyire nehéz volt számodra az elmúlt néhány hónap és sajnálom, hogy egyáltalán keresztül kellett menned ezen, de Huntley ott volt veled, érzett mindent, amit te is. Megölt engem, hogy láttam, ahogy ti, lányok annyira nagyon szenvedtetek, tudva, hogy nem volt semmi sem, amit tehettem volna. Semmit sem akartam jobban, mint jól fenékbe rúgni Brody seggét, amiért elmegy, de nem tudtam. Nem akartam, hogy azt gondolja, hogy valamelyik oldalra álltam. – Ez volt az első alkalom, hogy Grayson erről beszélt, és nem kicsit voltam meglepődve. – Hamarabb kellett volna veled beszélnem, - folytatta, és valahogy szégyenlősnek tűnt. – De nem akartalak felidegesíteni.
         - Azért beszélsz velem most, mert Brody holnap visszajön? – kérdeztem csendesen.
         - Szükségem van, hogy megbizonyosodjak arról, hogy rendben leszel, ha ezen a héten találkozol vele. Ha nem, most azonnal felhívom és megmondom neki, hogy maradjon Chicago-ban.
         A szívemet megmelengette Grayson figyelmessége és elgondolkodtam azon, hogy mivel érdemeltem ki olyan barátokat, mint amilyen ő. Én csak egy átlagos déli lány voltam, aki az elmúlt évben megjárta a poklot, majd visszatért, és valamilyen oknál fogva Isten megáldott engem ezzel a csodálatos, szerető családdal. Nem voltak szó szerint a hús-vér családom, de számomra mégis ugyanazt jelentette.
         - Nem kell megtenned, - sóhajtottam fel. – Megérdemli, hogy veled együtt tapasztalja meg életed legvarázslatosabb napját. Túl hosszú ideje vagyunk barátok, hogy hagyjuk, hogy az, ami velünk történt ezek közé álljon.
         - Ha nem akarod, hogy itt legyen, csak mond ki Dem, és nem lesz itt. Nem szeretném, hogy kényelmetlenül érezd magad, mert akkor Huntley-tól a poklot is meg fogom kapni és mindannyian tudjuk, hogy ez hogyan hatna rám.
         Elkuncogtam magam, tudva, hogy igaza volt. Huntley igazi boszorkány tudott lenni, amikor mérges vagy boldogtalan volt. Eddig messzire sikerült elkerülnünk Bridezilla-t (ez a mennyasszonyra utal, akinek a viselkedése az esküvő emiatt elviselhetetlen, rögeszmés), és most sem akartuk előcsalogatni.
         - Rendben leszek, - válaszoltam. Karomat a bicepsze köré fontam és a karjára hajtottam a fejemet. – Nem ő az egyetlen felelőse a felfordulásunknak, Gray. Én is hibás vagyok.
         Éreztem, hogy Grayson puszit nyomott a fejem búbjára és ez megnyugtató volt. Pokolian rémült voltam, hogy újra látni fogom Brody-t, de megpróbáltam a legjobban elrejteni, ahogy csak tudtam. Ez a hét nem rólam szólt. Hanem a két legcsodálatosabb emberről, akiket ismertem, és akik örökre egymáshoz kötik az életüket és a szívüket. Nem fogom hagyni, hogy a problémáim lerombolják ezt.
         - Beszélni fogsz neki arról… tudod? – kérdezte meg Grayson habozva.
         A mellkasom összeszorult és a torkom is elkezdett égni, ha arra gondoltam, amit el kellett mondanom Brody-nak. Megpróbáltam távol tartani a könnyeket, de nehéz volt. Olyan jól csináltam, de volt még néhány dolog, ami még mindig felnyitott engem.
         - Nem tudom, - szipogtam, megpróbáltam csendben maradni. Nem akartam, hogy Huntley meghalljon, vagy meglássa, ahogy sírok. Olyan érzés volt, mintha visszaestem volna, de tudtam, hogy valamikor el kell mondanom Brody-nak mindent. Nem csak megérdemli, hogy megtudja, de számomra is fontos volt, hogy lezárjam ezt. Másképpen nem fogok tudni meggyógyulni.
         - Megérdemli, hogy tudja, - motyogta Grayson, olvasva a gondolataimban. – Nem fogja megváltoztatni azt, ami történt, de ezt az egészet sokkal könnyebbé tenné számodra. – Nem voltam egészen biztos benne, hogy ez igaz volt, de bizonyos mértékig igaza volt. Brody megérdemelte, hogy megtudja, mi történt, miután elment.
         - Van valami más is, amit tudnod kell. – Felnéztem Grayson-ra, és az arcán lévő kifejezéstől aggódni kezdtem.
         - Brody lehet, hogy hoz magával valakit, - mondta. Óvatosan nézett engem, és nekem fogalmam sem volt, mit várt, mit fog látni az arcomon.
         - Tudom, - válaszoltam. Grayson meglepettnek látszott, de nem kérdezte meg, hogy honnan tudom. Egyébként sem álltam még készen elmondani neki, még ha rá is kérdezett volna. – A bátyád lesz az én oldalamon, - mondtam, próbáltam nem zaklatottnak hangzani. – Brody azt hoz magával, akit csak akar.
         Grayson kétkedve nézett, és valószínűleg azt gondolta, hogy minden szó, ami kijött a számból, baromság volt. Nem tévedett.
         - Szóval, te és a bátyám, hm? – vigyorgott. Elmosolyodtam, egy igazán valódi mosoly eresztettem meg, ami miatt egy kicsit lehajtottam a fejemet.
         - Nem kell beszámolnom neked arról, hogy mi folyik kettőnk között, - mondtam. – Biztos vagyok benne, hogy Jeff naprakész információkat szolgáltat neked.
         Most Grayson-on volt a sor, hogy kuncogjon. – Ez az egyedüli módja, hogy megtudjam, valójában hogy vagy. Tudom, hogy nem mindig mondasz el nekünk mindent.
         - Nem hazudtam, amikor azt mondtam, hogy jól vagyok, Gray. Néha csak szükségem van valakire, akivel beszélhetek, aki nem szánakozik rajtam. Ez a személy Jeff, és én tényleg törődöm vele.
         - Mi nem szánunk téged, Dem, - vitatkozott Grayson. Megráztam a fejemet.
         - De, Gray, egy kicsit azt teszitek. Ti, srácok úgy néztek rám, mintha engem túl régóta menthetetlenül összetörtek volna, és én nem akarok a végén neheztelni rátok emiatt. Emellett, a saját magam erejéből kell összekapnom magam. Még lehet, hogy nem egészen járok ott, de ott leszek.
         - Te mindig is erős voltál, de hébe-hóba az is rendben van, ha rátámaszkodsz valakire.
         - Ezért van nekem ott a bátyád, - válaszoltam csendesen, arra gondolva, hogy mennyire sokat segített nekem Jeff.
         - Rendben van, ti ketten, késő van, és ágyba kell dugnom ezt a kis szörnyet. - Grayson-nal mindketten felnéztünk, és ott találtuk Huntley-t, aki az álmos Hunter-rel a karjában mosolygott ránk. Grayson felsegített, és Huntley-hoz sétáltam. Jóéjszakát puszit adtam Hunter-nek, majd Huntley odapasszolta őt Grayson-nak. Neki is jóéjszakát kívántam, majd Huntley kikísért engem a kocsimhoz.
         - Áll még a holnap? – kérdezte Huntley, elnyomva egy ásítást.
         - Természetesen, - válaszoltam. – Már alig várom.
         - Én is, - mondta Huntley. – Vezess óvatosan, és tudasd velem, amikor hazaértél, rendben?
         - Mindössze tíz perc az egész.

         - Nem érdekel. Nem fogok tudni elaludni, amíg nem kapok egy sms-t tőled, hogy biztonságban hazaértél. – Huntley ismét ásított, és tudtam, hogy már azelőtt álomba fog merülni, mielőtt még ráhajtanék a felhajtómra. De beleegyeztem, csak hogy lecsillapítsam őt, majd búcsúzóul megöleltem, mielőtt beszálltam a kocsimba és elindultam haza. Miután hazaértem, bezárkóztam és aktiváltam a riasztót, megragadtam a kindle olvasómat és Coco-val együtt elhelyezkedtem az ágyamban. Elkezdtem olvasni egy új romantikus regényt, de nem telt bele sok idő, mielőtt a szemeim lecsukódtak és Brody arcának az emléke üldözni kezdett álmomban.

15 megjegyzés:

  1. Ez igazán jó kis könyv lesz Köszönöm

    VálaszTörlés
  2. Nagyon tetszik köszönöm úgy olvastam volna még tovább :-)

    VálaszTörlés
  3. Jaj, Istenem, szegény Demi! Alig várom, hogy kiderüljön, hogy mi történt vele, és hogy újra találkozzanak Brodyval. Biztosan nem lesz könnyű neki.
    Köszi, hogy ezt is lefordítod nekünk!

    VálaszTörlés
  4. Kedves Évi!Köszi a fordítást!Itt aztán probléma ,probléma hátán.Nagyon várom a következő részt hátha akkor már találkoznak...Biztos keserves lesz Deminek mással látni Brodyt :(

    VálaszTörlés
  5. Elég szomorúan indult, ráadásul Deminek kettős veszteséget kellett elszenvedni. Kíváncsi vagyok a folytatásra. Nagyon várom! Köszi!

    VálaszTörlés
  6. Nagyon szivesen! ☺️😘❤️
    Én is nagyon kiváncsi vagyok, mi fog ebből kisülni.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Jó könyv lesz ez :)
      Mit lehet tudni, mikor jön a következő rész? :)

      Törlés
  7. Mikor várható a következő rész? :)

    VálaszTörlés