Negyedik fejezet

Negyedik fejezet

Royal

Az adrenalin szintem a béka segge alá csökkent. Részben az alváshiánytól, és a túlzásba vitt edzéstől az edzőteremben, de leginkább Asa miatt, akitől élve égtem el belülről kifelé. Tudtam, hogy amikor elég közel enged majd magához, hogy megérintsem, nem leszek képes megállni. Volt valami benne, valami csábító, ami húzott engem, amikor a közelében voltam, ami ellen túl nehéz volt harcolni.

         Nem egészen voltam szégyenlős, de nem is voltam olyan típus, aki csak úgy becsúsztatja a kezét egy pasi nadrágjába, hogy a fődíjhoz jusson. Asa a határaimmal szembe állított, elfelejtetve velem, hogy a cselekedeteimnek következményei vannak, és én imádtam minden egyes pillanatát ennek. Imádtam, amikor elég közel voltam hozzá, hogy belélegezzem őt, ő volt minden, amit éreztem, és imádtam, hogy úgy tűnt, a csillogó borostyán színű szemei láttak mindent, amit olyan keményen próbáltam elrejteni. Elé forróak voltak ahhoz, hogy megolvasszák a legkeményebb fémet is és abban a pillanatban messze voltam attól, hogy acélból és vasból kovácsolódjak össze. Úgy éreztem magam, mintha papírból és szivacsból lettem volna.

         Minden szándékom az volt, hogy csak kidobom őt a kórháznál, majd hazamegyek és megpróbálok úgy tenni, mintha aludnék. A kórházba vezető út teljes csendben telt el, és láttam, ahogy az izmok az összeszorított állkapcsában hol megfeszültek, hol ellazultak, ahogy egyre közelebb értünk hozzá. Nem voltam benne biztos, hogy ennek hozzám volt-e köze vagy a közelgő új taghoz, de tisztán látszott, hogy elveszett a saját gondolataiban, és engem nem engedett be. Bármin is tűnődött el ennyire, nem tette őt túlságosan boldoggá. Ezt még az autó sötétjében is meg tudtam állapítani, ahogy a szeme a szokásos aranyszínű árnyalatról egy sokkal sötétebb és súlyosabb barnára váltott.

         Megálltam a masszív orvosi épület előtt, és vártam, hogy kiszálljon. Nem akartam mondani neki semmit, mert arra jutottam, hogy ezen az éjszakán már így is eléggé bajba kevertem magam, de oldalra döntötte a fejét és egy kicsit elfordult az ülésben, hogy kérdőn rám nézzen.

         - Nem jössz be?

         A kezemmel akaratlanul is megszorítottam a kormányt, és zavartan pislogtam rá.

         - Miért tenném?

         Szoros kapcsolatban álltam Saint-tel, és tényleg nagyon kedveltem Nash-t, aki valószínűleg a legkedvesebb srác volt, akit valaha ismertem, de Shaw-t és Rome feleségét, Cora-t alig ismertem, aki meglehetősen félelmetes benyomást keltett a számomra. Nagyon jól kijöttem Salem-mel, az ő semmi-szarakodás hozzáállása döbbenetes volt, és tetszett, hogy mindig kimondta azt, amit gondolt. Ráadásul, amikor a húgát elrabolták, én voltam az első ember, akihez segítségért fordult és ez tartós köteléket teremtett kettőnk között. De meglehetősen biztos voltam benne, hogy Ayden egyáltalán nem fog felbukkanni, és én igazán nem akartam itt lenni, ha mégis megtenné. Igen, elnézést kért azért, amiért elvesztette a fejét és hogy jéghideg szukaként viselkedett velem, amikor rájött arra, hogy én voltam az, aki letartóztatta Asa-t, és én elhittem, hogy komolyan is gondolta, de nekem nem volt tervbe véve vele lógni és a boldog helyzetből kínosat faragni. Nem láttam Ayden-t azóta, mióta kihozta Asa-t a börtönből és én egyáltalán nem sietettem az újratalálkozást. Különösen úgy, hogy nem sikerült megtartanom azt, hogyan érezzek a balhés testvérével kapcsolatban.

         Ösztönösen tudtam, hogy nem fogadná el ezt.

- Miért ne tennéd? – Az akcentusa annyira sima volt, olyan bársonyosan puha, ahogy körbeölelt engem. Csak azt akartam, hogy ezek után mindig apró kis semmiségeket suttogjon a fülembe a sötétben.

         - Saint-tel barátok vagyunk, és imádom Nash-t, de ez most nagy dolog, valami, amin a családoddal osztozol. Én nem vagyok része ennek.

         Csak bámult rám, majd felmordult. – Menj, parkolj le. Együtt fogunk felmenni.

         A fejemet ráztam. – Nem, nem fogunk.

         Figyeltem, ahogy a tűz újragyúl a szemébe és visszatért a mámorítóan whiskey színéhez. – Jól van. – Visszahelyezkedett az ülésbe, keresztbefonta karját a mellkasa előtt, és rám emelte homok-szőke szemöldökét. – Ha nem jössz fel, akkor én sem fogok. Kidobhatsz engem a Bárnál.

         Tátva maradt a szám, éppen csak egy kicsit, és résnyire szűkítettem össze a szememet. – Rome arra kért, hogy gyere el. Be kellene menned, most rögtön, nem pedig velem vitatkoznod. Ott akarsz lenni.

         Szája felfele kunkorodott, és észrevettem, hogy mennyire könnyű volt számára, hogy elbűvölje az embereket attól, hogy elveszítsék a józan eszüket. Minden nap bájos volt, de az az ördögi vigyor, ami kísértésbe vitt, és ezzel őt valami más világba helyezte. Egyetlen ember sem látta ezt a jó dolgot egy teljes munkaidős nap, és egy beteljesületlen tapogatózó küzdelem és cirógatás után. Nyilvánvaló volt, hogy Asa Cross-on át vezetett az út minden dekadens bűnhöz, és ó ember, le akartam rajta száguldani. Soha nem fogom megérteni, miért ragaszkodott ahhoz, hogy ennyi útlezárást helyezzen az utamba.

         - Saint felhívott, így nyilvánvalóan valaki szeretné, hogy itt legyél. Szégyenlős és sok felbolydulás van, amit kézben kell tartani, amikor ez a csapat izgatott lesz valami miatt. Megállnál egy pillanatra és elgondolkoznál azon, hogy talán szüksége van rád, hogy te legyél az ütköző?

         Összerándultam, mert tudtam ezt. Saint imádta Nash barátait, mélyen belevetette magát a világukba és határozottan elfogadta, hogy része legyen ennek a csonka családnak, de számára könnyű volt elveszni az erő, a domináns személyiségek tengerében, és szerette volna, ha ott vagyok mellette, hogy én legyek a kikötője a viharban. Ahelyett, hogy ott akarjak lenni a barátnőm mellett, menekülni szerettem volna, mert nem voltam benne biztos, hogy ki tudtam-e volna állni még több ítélkezést, ami az utamba kerül. Én egyszerűen csak a munkámat akartam végezni. Nem akartam az lenni, aki Asa-ra kattintotta a bilincset és bevitte őt a börtönbe, de ennek meg kellett történnie, és sajnos nekem kellett megtennem ezt. Nagyon tisztelem ezeket a lányokat; látni a csalódást a szemükben, amikor rám néztek, lehetne az a dolog, ami letaszít engem annak a szirtnek a széléről, amibe ebbe a pillanatban bizonytalanul kapaszkodtam.

         Sóhajtottam, mert láttam, hogy Asa komolyan gondolta a fenyegetését. Miközben magamban mindenféle csúnya szóval illettem őt, ami csak az eszembe jutott, bekormányoztam a 4Runner-t a parkolóba és leállítottam a motort.

         - Egy manipulatív bunkó vagy, ugye tudod ezt?

         Végül kinyitotta az ajtót, és kiszállt. A téli levegő áramlása majdnem ledöntött a lábamról, és későn jutott az eszembe, hogy csak az edzőruhám volt rajtam.

         Megkerülte a kocsi elejét és megállt, amikor elérte az ajtómat. Szó nélkül kinyitotta, egyik kezével megfogta a karomat és gyakorlatilag kirángatott a kocsiból. A fejét rázta, amikor észrevette, hogy remegek, mire levette a nagy, nehéz kabátját és a vállam köré kanyarította. Olyan illata volt, mint neki, és össze akartam kuporodni benne és bele akartam dörzsölni az arcomat, de túlságosan el voltam foglalva azzal, hogy bámuljam, ahogy hozzám beszélt, - Most már megvagy, Vöröske.

         Rajta csak egy hosszujjú termál felső volt, szóval megpróbáltam visszaadni neki a kabátját, de csak mordult egyet és a hátamra tette a kezét és a bejárati ajtóhoz vezetett. Kifújtam a levegőt, ami fehér felhőt képezett előttünk, és csendesen azt mondtam neki, - A nővéred utál engem. El fogja veszíteni a fejét, amikor felbukkan és meglát engem itt mindenkivel.

         Kuncogni kezdett és ez a hang bizsergést küldött végig az egész bőrömön.

         - Ayden védelmezi… a barátait, az emberét, engem. Néha hamarabb cselekszik, mielőtt végiggondolná a dolgokat. Ő nem utál téged. Azt utálja, hogy ilyenfajta életet élek. Valójában az egyetlen ember, akit igazából gyűlöl, az én vagyok. Nem ez volt az első alkalom, hogy ki kellett engem hoznia a börtönből, és csak Isten a megmondhatója, hogy ez volt az utolsó. Tudja, hogy te csak a munkádat végezted, Royal. Egyszerűen csak meg akar menteni engem. Mindig is meg akart menteni.

         Kemény pillantást vetettem rá a szemem sarkából. – Miért nem mondtál semmit sem azon a napon? Azok a srácok felültettek téged, bántalmaztak, és mégis egy szó nélkül hagytad, hogy bevigyünk téged. Miért? – Azóta tűnődtem ezen, mióta Dom-ot és engem a Bárhoz küldtek, hogy felszedjük őt.

         A kórház zsúfolt volt. Eleget voltam itt ahhoz, hogy tudjam az utat a szülőszoba és az újszülött osztály felé anélkül, hogy megkérdeztem volna az irányt. Asa követett engem anélkül, hogy válaszolt volna a kérdésemre. Azt gondoltam, egyszerűen csak figyelmen kívül fog hagyni engem, amíg be nem szálltunk a liftbe és az ajtók be nem csukódtak. Megfordult és szembenézett velem, és azt a vigyor, amitől az arca valami olyasmivé változott, amiről egy örökkévalóság óta álmodoztam, rám villantotta.

         - Mi a lényeg? Mindig is az a rossz srác leszek, még akkor is, amikor nem vagyok az.

         A homlokomat ráncoltam. – Megvédted magadat. Ártatlan vagy. Azok a kölykök felültettek téged.

         Videófelvétel bizonyította ennek a tényét, amely végső soron azt eredményezte, hogy tisztázzák az összes ellene felhozott vádat.

         Egy kicsit megrándultam, amikor kinyújtotta a kezét és nagyon gyengéden végigfuttatta mutatóujjának hegyét a két szemöldököm közötti vonalon, miközben homlokráncolva néztem fel rá.

         - Soha többet nem fogom magamat védeni. Sem a húgom előtt. Sem a rendőrség előtt. Senki előtt sem. Az emberek azt gondolnak, amit akarnak, és szomorú, de a legtöbb dolog, amit hisznek igaznak bizonyul rólam. Nagyon sok szarságban bűnös vagyok, Royal. A legtöbbért még csak el sem kaptak. A karmának módja adatik felzárkózni veled, különösen, amikor már túl sokszor röhögtél az arcába.

         Összezavart a válasza és egy kissé megdöbbentett ez a törődés, ami ebben az egyszerű érintésben rejtőzött.

         - Azt akarod mondani, hogy hajlandó lennél börtönbe menni valamiért, amit meg se tettél, csak azért, mert vezekelni akarsz az összes többi rossz dologért, amit a múltban elkövettél? Ez őrültség, Asa.

         Egyszerűen csak megvonta a vállát, miközben kinyílt az ajtó, mi meg besétáltunk a váróterembe, ami tele volt ideges és izgatott családtagokkal és barátokkal. Tudtam, hogy sok szégyent és bűntudatot cipel magával a múltban elkövetett bűnei miatt.  Amit eddig a pillanatig nem vettem észre az az, hogy inkább hajlandó volt engedni, hogy a súlyos csomag összezúzza őt, mint letenni és rendezni a tartalmát.

         Saint ott állt a pultnál és a mögötte lévő hölggyel beszélgetett. Rome oda-vissza sétálgatott egy idősebb pár előtt akik, feltételeztem, hogy ő és Rule szülei lehettek, mivel Shaw-nak szinte semmilyen kapcsolata nem volt a családjával; Salem labdává gömbölyödött az egyik széken, fejét Rowdy vállán pihentette; Nash a falnak támaszkodva állt, baseball sapkáját mélyen a szemébe húzta; de Cora-t sehol sem lehetett látni.

         Egy kicsit megtorpantam, amikor minden tekintet felénk fordult, ahogy feléjük közeledtünk. Először azt gondoltam, mindannyian arra kíváncsiak, miért vagyok itt, de gyorsan rádöbbentem, hogy azon csodálkoznak, hogy Asa és én miért bukkantunk fel egyszerre, ugyanabban az időben, és minden bizonnyal kíváncsiak voltak arra is, hogy miért voltam még mindig bebugyolálva a kabátjába. Leráztam magamról annak ellenére, hogy úgy éreztem, átadom a biztonságot jelentő takarómat, majd megköszörültem a torkomat.

         - Hello.

         Asa visszhangozta az üdvözlést és megrázta Rome kezét, amikor a hatalmas, nyugdíjazott katona odasétált hozzá. Egy aprót sikkantottam, amikor a nagy ember felkapott és szorosan megölelt, ami ellen nem tudtam mit tenni, csakis viszonozni. Amikor visszatett a lábaimra, meglepetésemben tátott szájjal bámultam fel rá. Lemosolygott rám és nem tehettem róla, visszamosolyogtam rá.

         - Azon voltam, hogy megmondom Cora-nak, kérjen meg téged, hogy keresd meg őt, ha nem bukkan fel. Azt is kértem volna, hogy folyamodj erőszakhoz, ha szükséges.

         Asa felmordult, és felvonta az egyik szemöldökét a főnökére. – Hol van Cora? Ez nem olyan helyzet, amit csak úgy kihagyna.

         Beljebb mentünk a váróterembe, és megkönnyebbülten sóhajtottam fel, amikor Saint odaért mellém. Karját az enyémbe fonta és mindentudó pillantást küldött felém. Csak megráztam a fejem és azt mondtam neki, - Később. Később beszélhetünk róla.

         Csak mosolygott rám és Nash mellé támaszkodott, aki biccentett nekem üdvözlésképpen.

         Rome végigfuttatta kezét a fején és hatalmas mellkasa kitágult, ahogy frusztráltan kifújta a levegőt.

         - A mosdóban van. – Valami átfutott jóképű arcán. – E pillanatban nem érzi valami jól magát

         Rome és Cora nemrég jegyezték el egymást, és volt egy kislányuk, aki még csak most kezdett el járni, és folyamatos mozgásban tartotta őket. Az anyja tüzes személyiségét és apja makacsságát örökölte, ami annyit jelentett, hogy a kis RJ-vel való foglalkozás teljes munkaidős állásnak bizonyult. Ők egy sziklaszilárd család voltak és ez reményt keltett a saját jövőmet illetően. Az életemben szerettem volna hinni valami olyasmiben, mint Rome és Cora, akik hűtlenség, féltékenység és dráma nélkül tudtak élni. Valójában, ezeknek az emberekben olyan kapcsolataik voltak, amiket irigyeltem és csodáltam. Mindannyian eltökélték, hogy elvégzik a feladataikat. Nem számít, mennyibe kerül. Együtt akartak lenni, és mindent megtettek, amit kell, hogy ez megtörténjen. Tényleg szerettem volna valakit, aki így érez velem kapcsolatban is.

         Nash felemelte a sapkáját és a télizöld színű tekintete féktelen szórakozással ragyogott rám.

         - Volt bármi különösebb oka annak, hogy Asa-val egy időben bukkantál fel? – Meglehetősen biztos voltam benne, hogy Saint elmondta neki a jelenlegi rajongásomat, de nem voltam olyan hangulatban hogy megosszam ezt, vagy ugrasson ezzel, így csak megvontam a vállam.

         - Jó időzítés, azt hiszem. – Nash volt Rule legjobb barátja, így figyelembe véve a helyzetet, behúzni egyet a gyomrába, hogy letöröljem azt az önelégült vigyort az arcáról, nem igazán tüntetett volna fel jó színben.

         Elengedtem Saint kezét, és találtam egy helyet, ami kissé szélen volt. Feltettem a lábamat a velem szembe lévőre, és várakozón elhelyezkedtem. Babát világra hozni sok időbe telt és egyébként se tűnt úgy, mintha aludni tudtam volna.

         Elmerültem a saját gondolataimban. Asa megdöbbentő kijelentésére gondoltam, arra, hogy hajlandó volt börtönbe vonulni, hogy megfizesse a múltbéli bűnöket, arra, hogy milyen íze volt, arra, hogy milyen forró és kemény volt a kezemben. Azon járt az eszem, milyen lesz majd Dom nélkül visszatérni a munkába és hogyan fog ez történni, mert szinte lehetetlenség volt, hogy ne ezen járjon az eszem. Még akkor is ezen az egészen kattogott az agyam, amikor nem akartam, amikor nem tudtam aludni és az edzés sem volt elég, hogy ne fussak össze a déli csapossal, akit szintén nem tudtam kiverni a fejemből. A belehabarodásom megszállottságba csapott át.

         Megugrottam egy kicsit, amikor egy apró test landolt a mellettem lévő székben. Cora elterpeszkedett kinézetemre nézett és egy vigyor kíséretében ő is kirúgta maga elé a sokkal kisebb lábát. – Nincs elég közel. – Még mindig volt pár centi a katonai bakancsának orra és a szemben lévő szék között.

         Oldalra fordítottam a fejemet, így rá tudtam nézni, miközben elhelyezkedett mellettem. Cora volt a nemhivatalos védőangyala ennek a csoportnak. Egy apró kis női erőmű volt, és amikor épp nem féltem tőle, nagyon szerettem és tiszteltem őt. Ma este egy kicsit sápadtnak látszott és nyilvánvaló táskák voltak a kétszínű szemei alatt.

         - Hogy megy? – Úgy gondoltam, hogy ha valaki tudja, az csak ő lehet.

         - Jól. Rule igazából az egészet sokkal jobban kezeli, mint ahogy Rome tette. Rome-nál az ápolónők és a nőgyógyászom féltek a közelembe jönni. Rule egészen simán kezeli ezt az egészet. Amíg Shaw higgadt, ő is annak tűnik, de az igazi összehúzódások még nem kezdődtek el. Lehet, hogy be kell majd küldenünk egy utánpótlást, ha úgy ki fogja ütni magát, mint a bátyja.

         Elnevettem magam. Semmi kétségem nem volt afelől, hogy Rome rendkívül ijesztő, amikor feszült és kiborult. Úgy néz ki, mint aki meg tudna nyerni egy háborút egymaga, fegyver nélkül, mindössze az oldalvonalon állva és Asa-val beszélgetve.

         - Nos, az jó. Szép dolog, hogy mindannyian itt vagytok, hogy támogassátok őket. Ayden felhívta Asa-t. Most már úton van.

         Cora hátradöntötte a fejét a székre, az egyik kezét a hasára tette, és összeszorította a szemét. Hirtelen olyan zöldes színt öltött, én meg felegyenesedtem. Meg akartam kérdezni tőle, hogy minden rendben van-e, amikor mély levegőt vett, majd felém fordította a fejét, hogy rám nézzen, mintha az, amitől rosszul lett, hirtelen eltűnt volna.

         - Teljesen ki fog készülni, ha a baba azelőtt érkezik, mielőtt ideérne. Austin-ba költözni Jet-tel a legjobb döntés volt, de ez ugyanúgy nehéz nekik is, mint nekünk, akik itt maradtak.

         - Azt mondta Asa-nak, hogy neki mindenképpen itt kell lennie arra az esetre, ha ő nem érne ide.

         Cora bólintott és rám mosolygott. – Ettől függetlenül is itt kell lennie, ahogy neked is.

         Hátborzongató volt, hogy úgy tűnt mindig mindent lát. – Itt vagyok. – Mondtam húzódozva.

         - Igen. De erről el kellett gondolkodnod először. Te ide tartozol, Royal. Semmi kétség efelől.

         De megtettem – kételkedtem benne, így igaz. Egyszerűen nem tudom, hogyan illek ide. – A dolgok csak kicsúsztak az irányításom alól és kicsit feszültek lettek, miután bevittem Asa-t. Nem igazán tudtam, hogyan kezeljem, és a barátkozás soha nem ment olyan egyszerűen nekem.

         A legtöbb lány nem kedvel engem, és nem is bízik bennem, a fiúk csak úgy tesznek, mintha a barátaim lennének, abban a reményben, hogy ez többet eredményezhet. Eltekintve a szoros kapcsolatomtól anyámmal, a kapcsolatomtól Dom-mal, és a húgával és most Saint-el, nagyon magányos életet éltem.

         - Szar dolgok történnek. Ami Asa-val történt az nem a te hibád volt, és ezt mind tudjuk. – Éles pillantást küldött felém, barna tekintete kemény, kék tekintete éles volt. – Ugye tudod ezt?

         El akartam neki mondani, hogy úgy érzem minden az én hibám volt. Olyan érzés, mintha bármi, amit tettem volna az hibát hibára halmoz. Erre viszont nem volt lehetőségem, mert pánik suhant keresztül csinos arcán és egy szempillantás alatt fel is pattant a székből és keresztülszáguldott a várótermen oda, ahol a mosdó volt. Rome mély hangja káromkodás egész litániájával zengett, amiért az anyja megdorgálta ezért, amit ő gorombán figyelmen kívül hagyott, miközben követte az apró menyasszonyát a női mosdóba. Figyelmen kívül hagyta a nővért is, aki utána kiáltott, amitől az egész fiúbanda röhögni kezdett.

         Cora szavain tűnődtem a hibákról, amikor a felszabadult helyét egy sokkal nagyobb, férfiasabb test vette át. Valahányszor karnyújtásnyi távolságra voltam tőle, minden érzékem túlterhelté vált. Az egyik hosszú karját a székem támlájára tette és a szeme sarkából nézett rám.

         - Jól vagy? – Hangja lágyabb volt a szokásosnál és túlságosan közel szólalt meg a fülemhez. Nyeltem egy kicsit és bólintottam.

         Itt volt az a tény, hogy megkérdezte, az a tény, hogy úgy gondoltam, tényleg törődött azzal, hogy jól voltam-e vagy sem, ami beárnyékolta az összes piros zászlót, amit szeretett az arcomba legyezni, figyelmeztetésképpen, hogy maradjak távol tőle.

         - Igen. Örülök, hogy veled jöttem. Jó látni ezt.

         - Látni mit?

         Kezemmel tétován körbemutattam a váróterembe, ahol Salem és Rowdy összebújtak, ahol Nash Saint-et tartotta a karjaiban, ahol Rome eltűnt Cora-val, és ott ahol az idősebb Archer-ek üldögéltek.

         - Boldogságot. Összetartozást. Egységet. Amikor felnőttem csak én és anya voltunk, és ő folyton egyik pasasról a másikra ugrált valami olyat keresve, amit nem tudott megtalálni. Nagyon jó látni azokat a párokat, akik valóban együtt akarnak lenni. A stabilitás számomra ismeretlen fogalom.

         Felrúgta a lábait ugyanúgy, mint én, és hasonló helyzetet vett fel. Egy kissé megborzongtam, amikor az oldala az enyémnek nyomódott. Rám vigyorgott, amikor észrevette a reakciómat.

         - Minden stabilitást megkaphatsz, amit akarsz, ha abbahagyod azt, hogy a bajt keresed.

         Valószínűleg igaza volt, habár a baj jelenleg sokkal szórakoztatóbban hangzott, és amit akartam és amire szükségem volt az egyáltalán nem ugyanaz.

         Nem válaszoltam; helyette nagyon keményen próbálkoztam, hogy ne mozduljak meg, amikor éreztem, hogy az ujjaival játszadozni kezdett a hosszú lófarkam végével, ami a szék háttámlájánál lógott. Nem hiszem, hogy tudatába volt annak, hogy ezt csinálja. Vagyis így gondoltam, amíg rá nem néztem és észre nem vettem a szeméből sugárzó arany ragyogást. Ez nem az a srác volt, aki valaha is megtett volna bármit anélkül, hogy nagyon is tisztában lett volna a következményekkel, hogy ez milyen hatást gyakorolt volna a körülötte lévő emberekre. Ő nem csak bajt jelentett, hatalmas volt és sokkal veszélyesebb, mint a legtöbb dolog, amit az utcán nap mint nap láttam.

         Egy bizonyos ponton, a végtelen óráknak tűnő éjszakai várakozás monotonitása, a hangok csöndes zúgása, a cipők nyikordulása a linóleum padlón, minden azon munkálkodott, hogy elaludjak. Egy percre arra gondoltam, milyen furcsa fordulatot vett az éjszakám. Arra, hogy amikor a legrosszabbul éreztem magam, ott volt egy figyelemre méltó csapat, ami csodálatos emberekből állt, hogy felkaroljanak engem. Nem voltam hozzászokva semmilyen fajta biztonsági hálóhoz Dom-on kívül, és be kellett vallanom, hogy az életemben nagyon szép volt ez a lassú leszállás egy brutális összeomlás helyett.

         De természetesen, mint az utóbbi időben minden a világomban, egy kis szunyókálás sem tudott olyan könnyen menni és megfiatalítani. Amint a sötétség leereszkedett, ott volt. Az a nap mindent örökre megváltoztatott.

         Hallottam a lövéseket. Hallottam a zsarukat kiabálni, akik előttünk értek a helyszínre. Hallottam beszélgetni a környékbeli szomszédokat a lepukkant épület mellett, amit egy szörnyű met laborrá alakítottak át. Hallottam a szirénákat. Hallottam a rádiómat vijjogni, hogy több tisztet is lelőttek. Rossz helyzet volt, de Dom-ot és engem kiképeztek erre. Ez volt a dolgunk, hogy rossz helyzeteket kezeljünk és megoldjuk őket.

         Hallottam, hogy Dom azt mondja nekem, be kellene mennünk a sikátorba és vakon egyetértettem vele. Hallottam, ahogy a csizmája zajt csap az üvegeken, miközben talált egy tűzlétrát és elkezdett felmászni rá. Mondtam neki, hogy szorosan mögötte vagyok, mert mindig fedeztük egymás hátát. Dom rám mordult, hogy maradjak ott, hogy a földről fedezzem őt. Fogalmunk sem volt, hány lövöldöző volt, hogy az épület tiszta volt-e vagy sem, de erre voltunk kiképezve, ez volt a munkánk.

         Előhúztam a fegyveremet. Figyeltem, erősen koncentráltam a Dom feje fölött lévő helyre, megbizonyosodva arról, hogy senki sem tudott rajta ütni. Még több lövés dördült, fogalmam sem volt, hogy ezek a mieink vagy az ellenség, és nem is érdekelt, amíg a társam rendben volt. Hallottam, hogy Dom felmordult, amikor a tűzlétra tetejére ért. Esküdni mertem volna, hogy azon az éjszakán hallottam minden egyes hópelyhet, ahogy a koszos járdán a csizmám körül landolt.

         Hallottam, hogy Dom leszólt, minden-tiszta, láttam, hogy átmászik egy betört ablakon, és ezután hallottam meg… nem volt más, mint egy suttogás. Egy doboz, vagy valami más hulladék gördült végig az aszfalton. Egy pillanatra elfordítottam a tekintetemet Dom-ról, csak egy fél másodpercre, még csak nem is egy teljesre, és akkor elszabadult a pokol.

         Egy kölyök, egy fiú, aki még alig lépett ki a kamaszkorból, átugrott a tető szélén, tüzet nyitott a magasabb helyzetéből és eltalálta Dom-ot. Két lövést kapott a mellényébe, egy keresztülment a karján. Az erő és a meglepetés hátratántorította őt, amíg bele nem ütközött a tűzlétra derék-magasságú korlátjába és elkezdett átesni rajta. Egy utolsó golyó pont az oldalán találta el, de az esés volt az, ami a legtöbb kárt okozta.

         Ezután, csak a kiáltásokat hallottam, a sajátomat és Dom-ét, miközben zuhant. Viszonoztam a tüzet, a kölyköt mellkasán találtam el, ami halálos volt. Nem számított. Azt hittem, Dom meghalt, és nem tudtam abbahagyni a sikoltozást.

         Egy rándulás kíséretében ébredtem fel. Vékony réteg izzadság borított és láthatóan reszkettem. Szerencsére ez alkalommal nem adtam ki semmilyen hangot és úgy tűnt senki nem vette észre zilált állapotomat, leginkább azért, mert Ayden és Jet megérkezett, és mindenki köréjük gyűlt, hogy üdvözöljék őket. Figyeltem, ahogy Asa egy meleg ölelésbe húzta a feltűnően gyönyörű kishúgát.

         És ezután, mintha Shaw és a baba, mintha az ő és Rule kisfia csak erre a pillanatra várt volna, hogy világra jöjjön. Úgy tűnt, pontosan tudta, hogy az egész család ott volt, hogy találkozzanak vele, mert megvárta, hogy az egész bandát megajándékozza Reyer Remington Archer első bemutatkozásával.

         Meg kell, hogy mondjam, ez volt a legjobb dolog, ami valaha is várt rám egy borzalmas, rémálmokkal teli éjszaka után, és örökké hálás lennék, ha részese lehetnék ennek.