2016. február 23., kedd

Tizenhárom-Tizennegyedik fejezet

Tizenharmadik fejezet

Archer


Lefektettem az utolsó követ is a helyére, és hátraléptem, hogy megtekintsem a munkámat. Elégedett voltam azzal, amit láttam. A kör alakú minta egy kicsit kihívásnak bizonyult, de a végén, az egész egy matematikai alakzattá állt össze. Ezt először papíron dolgoztam ki, felvázoltam az ábrát, és a térközt, mielőtt letettem az első követ. Utána használtam kötelet és cölöpöket, hogy biztos legyek benne, hogy a lejtő megfelelő lesz, így az eső elfolyt a házamtól. Jól nézett ki. Holnap gyűjtök egy kis homokot a partról, és a repedések közé szórom, és lelocsolom.
         De most, le kellett zuhanyoznom, és felkészülnöm Bree-re. Bree. Melegség töltötte meg a mellkasomat. Még mindig nem vagyok száz százalékosan biztos az indítékaiban, de megengedtem magamnak, hogy reménykedjek, hogy tényleg csak barátság, amit keresett. Miért velem, azt nem tudtam. A jelbeszéddel kezdődött, és talán számára, ez eleget tesz valaminek. Meg akartam kérdezni tőle, miért akarja velem tölteni az időt, de nem voltam biztos abban, hogy ez udvarias-e. Képes voltam felfogni a haladó kőművességről szóló grafikonokat, de ha emberekre kerül a szó, elvesztem. Könnyebb volt úgy tenni, mintha egyáltalán nem is léteztek volna.
         Persze, ez már olyan régóta tart, hogy abban sem voltam biztos, mi volt először, a város viselkedett úgy, mintha láthatatlan lennék, vagy én küldtem azt az üzenetet, hogy láthatatlan akarok lenni. Akárhogy is volt, most már felvállaltam ezt. És Nate bácsi is határozottan felvállalta.
         - Ez jó, Archer, - mondta, végigfuttatva kezét a sebhelyemen. – Nincs senki az Isten zöld földjén, aki információkért kínozna meg téged. Megmutatod nekik a hegedet, és úgy teszel, mintha nem értenéd őket, és békén fognak hagyni. – És így tettem – de nem volt nehéz. Senki nem akarta elhinni, hogy bármi is megváltozott. Senkit sem érdekelt.
         És most, ennyi idő elteltével, úgy éreztem, már nem volt visszaút. Rendben voltam ezzel – amíg ő be nem keringőzött a birtokomra. És most, azon kapom magam, hogy mindféle őrült, nem odaillő gondolatokkal volt tele a fejem. Mi van, ha bemegyek abba a bisztróba, ahol dolgozik, hogy meglátogassam őt? Csak leülök a pulthoz, és kérek egy csésze kávét, mintha egy normális ember volnék?
         Egyébként hogyan rendelnék kávét? Csak mutassak rá mindenre, mint egy hároméves, amíg az emberek nevetnek, és a fejüket rázzák a szegény kis némára? Kizárt. Ez a gondolat már önmagában is szorongással töltött el.
         Amint kiléptem a zuhanyzóból, meghallottam egy távoli sikítást. Kizökkentem a gondolataimból, és gyorsan felhúztam egy farmert, felvettem a pólómat, ahogy az ajtóhoz rohantam. Cipő… cipő… körbenéztem, és a sikítás folytatódott. Úgy hangzott, mintha Bree lett volna. A cipő elfelejtve. Kirohantam a házamból, az erdő felé.
         Követtem a fájdalmas kiálltás hangját a bokrokon keresztül, a tó felé a strandhoz, ami a birtokom legszélén volt. Amikor megláttam őt, belegabalyodva a hálóba, csépelve és csapkodva, szemei szorosan csukva, sírt és sikoltozott, és úgy éreztem, mintha a szívem megnyílt volna a mellkasomban. Nate bácsi és az ő átkozott csapdái. Ha nem lenne már halott, megöltem volna.
         Bree felé szaladtam, és rátettem a kezemet a gubancos köteleken belül. Megrázkódott, és nyöszörögni kezdett, kezét a fejéhez vonta, és labdává gömbölyödött, amennyire csak a kötelek engedték. Olyan volt, mint egy sebesült állat. Ki akartam ordítani a haragomat, ami keresztüláramlott rajtam, mert képtelen voltam megnyugtatni őt. Nem tudtam elmondani neki, hogy én vagyok az. Kilazítottam a csapda tetejét. Tudtam, hogyan működtek ezek a dolgok. Eleget állítottam fel belőlük, amikor Nate és én a sziklákon ültünk a tó partján, és ő felvázolta az összetételének biztonságát.
         Most már hevesen reszketett, apró nyögések szakadtak fel belőle, megfeszült, akárhányszor a kezem hozzáért. Leengedtem őt a földre, és eltávolítottam a köteleket a testéről. Utána, felvettem őt a karomba, és elkezdtem visszamenni az erdőn keresztül a házamhoz.
         Félúton, szemei kinyíltak, és felnézett rám, kövér könnycseppek gördültek le az arcán. A szívem hangosan dübörgött a mellkasomban, nem attól, hogy a dombon fel kellett cipelnem őt – olyan érzés volt, mintha egy tollpihét tartanék a karomban, annyira tele voltam adrenalinnal – hanem a félelemtől, és a pusztítástól, ahogy láttam, hogy belemart a gyönyörű vonásaiba. Volt egy nagy, vörös duzzanat a homlokán, ahol beüthette a fejét, mielőtt a csapda felemelte őt. Nem csoda, hogy annyira zavarodott volt. Összeszorítottam az állkapcsomat, és újra megesküdtem, hogy meg fogom verni Nate-et, amikor találkozunk a túlvilágon.
         Ahogy Bree felnézett, úgy tűnt, megismert engem, kitágult szemei az arcomon vándoroltak. Majd az arcvonásai összegyűrődtek, és zokogni kezdett, karját a nyakam köré fonta, és az arcát a mellkasomhoz szorította. Sírása rázta a testét. Még szorosabban tartottam őt, amint a házam előtti fűre léptem.
         Berúgtam az ajtót, és besétáltam, amikor beértem, leültem a kanapéra, Bree még mindig a karomban volt, keményen sírt, könnyei eláztatták a pólómat.
         Nem tudtam mit tegyek, így csak ültem ott, és tartottam őt, ahogy sírt. Egy kis idő után, észrevettem, hogy ringatom, és az ajkam a feje tetején pihent. Ezt csinálta az anyukám is, amikor megsérültem, vagy szomorú voltam valami miatt.
         Bree nagyon, nagyon hosszú ideig sírt, de végül a sírása csendesebb lett, és meleg lélegzete a mellkasomon gyengédebben lett.
         - Nem harcoltam, - mondta csendesen néhány perc után.
         Eltartottam magamtól csak egy kicsit, így láthatta a kérdő tekintetemet.
         - Nem harcoltam, - ismételte, enyhén rázva a fejét. – Én még akkor sem harcoltam volna, ha nem fut. – Becsukta a szemét, majd néhány másodperc múlva kinyitotta őket, szívet tépő fájdalommal nézett rám.
         Egy kicsit felemeltem őt, és lefektettem a kanapéra, fejét a végén lévő párna támasztotta. A karom fájt, és begörcsölt attól, hogy olyan sokáig ugyanabban a pozícióban tartottam őt, de nem érdekelt. Tartottam volna őt akár az éjszaka maradék részében is, ha azt gondoltam volna, hogy erre van szüksége.
         Magamba szívtam őt, még fájdalmában is annyira gyönyörű volt, hosszú, aranybarna haja laza hullámokban terült szét, és zöld szeme könnyektől csillogott. Kivel nem harcoltál, Bree?
      A férfival, aki megpróbált megerőszakolni engem, jelelte, és a szívem zuhanva állt meg, mielőtt gyors, szabálytalan ritmusba induljon újra a mellkasomban. A férfival, aki megölte az apámat.
      Nem tudtam, mit gondoljak, vagy mit érezzek. És holtbiztosan nem tudtam, mit mondjak.
         Nem harcoltam ellene, ismételte. Nem, amikor láttam, hogy pisztolyt szegez az apámra, és akkor sem, amikor utánam jött. Az apám mondta nekem, hogy bújjak el, és én ezt tettem. Nem harcoltam, mondta, az arca tele volt szégyennel. Talán meg tudtam volna menteni őt, mondta. Megölte az apámat, majd amikor utánam jött, én még mindig nem harcoltam.
      Tanulmányoztam őt, megpróbáltam megérteni. Végül, azt mondtam, Harcoltál, Bree. Túléltél. Azért harcoltál, hogy élj. És megtetted. Ez volt az, amit az apád mondott, hogy tegyél meg. Te nem ugyanezt tetted volna azért, akit szeretsz?
      Pislogott rám, majd valami az arckifejezésében megnyugodott, ahogy a szeme bejárta az arcomat. És valami bennem is olyan érzés keltett, mintha felszabadult volna – habár, nem voltam biztos benne, hogy pontosan mi az.
         Bree könnyei ismét hullni kezdtek, de a szemében lévő távoli kínnak a kifejezése, úgy tűnt, hogy egy kicsit elhomályosodott. Megöleltem, és újra magamhoz szorítottam, jobban, ahogy csendesen sírt, és ez alkalommal gyengédebben. Egy kis idő múlva, éreztem, hogy a légzése elmélyült. Elaludt. Ismét lefektettem őt a kanapéra, elmentem, és hoztam egy takarót, amit ráterítettem. Hosszú ideig ültem ott vele, csak bámulva ki az ablakon, néztem ahogy a nap alacsonyabban járt az égen. Azon gondolkodtam, hogy Bree és én mennyire mások voltunk… és mégis mennyire hasonlóak. Cipelte annak a bűntudatát, hogy nem harcolt, amikor azt gondolta, hogy kellett volna, és én cipeltem a hegét annak, ami történt. A rémület pillanatában mindketten másképp reagáltunk, és mégis mindketten megsérültünk. Talán nem volt helyes, vagy helytelen, nem volt fekete, vagy fehér, csak a szürke ezernyi árnyalata, amikor jött a fájdalom, és amiért mindketten magunkat tartjuk felelősnek.



Tizennegyedik fejezet

Bree


Felkeltem, és kinyitottam a szemem. Éreztem, hogy be vannak dagadva. A szoba homályos volt, csak egyetlen álló lámpa világított, a beépített könyvespolc mellett a sarokban. Egy kopott, bőr kanapén feküdtem, és egy régi, fából készült kávézóasztal volt előttem. Az ablak előtt lévő függöny ki volt húzva, és észrevettem, hogy a nap már teljesen lement.
         A takarót, ami rajtam volt, leraktam toltam. Archer tehette ide. A szívem összeszorult. Archer. Ő gondoskodott rólam. Ő mentett meg.
         Felültem, és a fájó szemem, és a homlokomon lévő dudor ellenére, ami kissé érzékeny volt az érintésre, a többi részem meglehetősen jól volt, kipihent.   Meglepő volt számomra, hogy egy vadállatba fordultam, amikor a háló rám tekeredett. Nagyon távolról érzékeltem mi történt, ahogy Archer eltávolította a testemről. Miért volt egy csapda felállítva a birtokán, nem tudtam biztosan, de rájöttem, hogy a nagybátyjához lehetett valami köze.
         Istenem, kiborultam. Most meg zavarban voltam. De valahogy megkönnyebbültnek is éreztem magam. Valahogy… könnyebbnek? Amikor rájöttem, hogy cipelnek, és belenéztem Archer aggódó szemébe, én biztonságban éreztem magam, és így a könnyek végül hullani kezdtek.
         Megszakítottam a gondolataimat, ahogy meghallottam Archer lépteit mögöttem, visszatérve a szobába.
         Megfordultam, hogy megköszönjem neki, egy zavart mosollyal az ajkamon, de amikor besétált a látókörömbe, megfagytam. Minden szentek édesanyja. Haját hátrafogtam, és megborotválta az arcát.
         És ő… gyönyörű volt.
         Eltátottam a számat.
         Nem, nem gyönyörű volt. Eléggé férfias volt, hogy elvegye az élét annak, ami különben tele volna férfi csinossággal. Álla nem volt kemény, kissé szögletes, nem eltúlzott módon. Ajkai inkább szélesek voltak, mint teltek, gyönyörű világos, rózsás színűek.
         Azzal, hogy hátrafogta a haját, és hogy eltűnt az arcszőrzete, észrevettem, mennyire tökéletesen illik a szeme, és az orra az arcához. Miért rejtette el? Tudtam, hogy valahol a sok bozont alatt szép arca volt, de nem ennyire. Soha nem képzeltem volna el ezt.
         Épp amikor azon voltam, hogy megszólaljak, közelebb jött hozzám, bele a fénybe, és ekkor láttam meg a heget a torka tövénél – rózsaszín volt, és fényes, a bőr egyes helyeken kiemelkedett, máshol lapos maradt. Ez élesen kitűnt a szépséges vonásai fölött.
         - Archer, - leheltem, bámulva.
         Megállt a mozgásban, de nem mondott semmit. Állt ott, bizonytalan kifejezés volt az arcán, és az, ahogy tartotta magát, merev volt, és mozdulatlan. És én nem tudtam semmi mást csinálni, mint bámulni, elbűvölt a szépsége. Valami szorosan összehúzódott a belsőmben. Neki fogalma sem volt róla. Semmiről.
         Gyere ide, mondtam, a kanapéra mutattam magam mellé. Megfordultam, ahogy megkerülte, és leült az oldalamhoz.
         A szemem az arcán kalandozott. Miért csináltad ezt?
         Néhány pillanatig csendben volt, lenézett, alsó ajkát a foga közé vette, mielőtt felemelte a kezét, és azt mondta, Nem tudom. Arckifejezése elgondolkodó lett, szeme találkozott az enyémmel, majd folytatta. Amikor a csapdában voltál, nem tudtam beszélni, hogy megnyugtassalak téged. Nem hallasz engem… Ez ellen nem tehetek. Egy másodpercig lenézett, majd vissza rám. De azt akarom, hogy láss engem. A sebezhetőség kifejezése árasztotta el az arcát. Most már látsz.
      A szívem összeszorult. Értettem. Megértettem. Így könnyítette meg számomra, hogy kényelmesebben érezzem magam, miután felfedtem egy részemet neki – hogy megtette ugyanezt értem. Felemeltem a kezem, és azt mondtam, Igen, most már látlak téged. Köszönöm, Archer. Úgy éreztem örökké el tudnám nézni őt.
         Egy perc után, kifújtam a levegőt, és ismét megszólaltam, És köszönöm… amit korábban értem tettél. Enyhén megráztam a fejem. Zavarban vagyok. Megmentettél engem. Egy rakás szerencsétlenség voltam. Felnéztem rá. Én saj-
         A sajátjába fogta a kezem, hogy megállítsa a szavaimat, majd visszahúzta az övét. Nem, én sajnálom, mondta, szemei komolyak voltak. A nagybátyám mindenhová csapdákat rakott ezen a területen. Megpróbáltam mindegyiket megtalálni, és leszedni őket, de azt az egyet kihagytam. Félrenézett. Az én hibám volt.
      Megráztam a fejem. Nem, Archer. Ez nem a te hibád volt. Újra megráztam a fejem. Nem. És egyébként, annyira sajnálom, hogy kiengedtem a szellememet a palackból, felnevettem, zavartan, és Archer egy apró mosolyt küldött felém, talán nekem… szükségem volt erre. Nem tudom.
      Összeráncolta a szemöldökét. Akarsz beszélni róla?
         Visszazuhantam a kanapéra, és kifújtam a levegőt. Senkivel sem beszéltem még arról az éjszakáról, kivéve az ügyben részt vevő rendőrségi nyomozót. Egyetlen emberrel sem. Még a legjobb barátaimmal sem. Ők csak annyit tudtak, hogy az apámat lelőtte egy rabló, és hogy én a tanúja voltam ennek, de a többit nem, nem mindent. De valamilyen oknál fogva, most úgy éreztem biztonságos beszélnem róla. Archer-rel biztonságban éreztem magam. És volt valami abban, hogy a történetet a kezemmel mondom el, ami megnyugtató volt számomra.
         Már épp zárni készültünk azon az éjszakán, kezdtem. A fickó, aki általában az elülső kasszában dolgozott a csemegeboltunkban, már elment, és az apám ott volt, hogy megcsinálja a könyvelést. Én hátul voltam, hogy megsüssem a kenyereket másnapra. Hallottam az ajtócsengőt, és beletelt egy percbe, hogy megmossam a kezem, és megszárítsam. Amikor végeztem, és a konyhaajtóhoz mentem, megláttam a kis ablakon keresztül, hogy egy férfi pisztolyt szegez az apámra. Könnyek szöktek a szemembe, de folytattam.
         Az apám észrevett engem a perifériás látómezőjében, és folyamatosan jelelte, hogy ’rejtőzz el’. A férfi rákiáltott, hogy adja oda a pénzt. Az apám nem hallotta őt, és így nem válaszolt. Vettem egy mély lélegzetet, ahogy Archer engem nézett azokkal a szemekkel, amik soha nem hagytak ki egyetlen dolgot sem, figyelte a szavaimat, csendes támogatása erőt adott, hogy folytassam.
         Mielőtt feldolgozhattam volna azt, ami történt, a fegyver elsült. Ismét megálltam, elképzelve a fejembe azt a pillanatot, majd kissé megráztam a fejem, visszahozva magamat a jelenbe – vissza Archer könyörületes tekintetéhez.
         Később tudtam meg, hogy az apám szívét érte a találat. Azonnal meghalt. Kövér könnycseppek hulltak a szememből. Honnan volt ennyi könnyem? Vettem még egy nyugtató lélegzetet.
         Megpróbáltam elbújni a konyhába, de sokkos állapotban voltam, megbotlottam, elestem, és ő meghallhatott engem. Bejött utánam, és, megborzongtam az emlék hatására, mielőtt folytattam, szemei véreresek voltak, pupillája ki volt tágulva, és remegett… Nyilvánvalóan rajta volt valamin. Szünetet tartottam, az ajkamat harapdáltam. De olyan módon nézett rám, és én tudtam, mit fog tenni. Tudtam. Felnéztem Archer-re, és ő továbbra is mozdulatlanul ült, szemei az enyémbe fúródtak. Vettem még egy mély lélegzetet.
         Levetkőztetett engem, és ő… elkezdte simogatni az arcomat a pisztolyával, mindegyik arcvonásomat. Utána elindult lefelé a mellemhez. Elmondta nekem, hogy meg fog… hágni a pisztolyával. Annyira megrémültem. Egy pillanatra becsuktam a szemem, majd oldalra néztem, el Archer-től. Éreztem az ujjait az államon, és visszafordította az arcomat maga felé, és valami a gesztusával kapcsolatban annyira szeretetteli volt, hogy egy apró, elfojtott zokogásba fulladtam. Olyan volt, mintha azt mondta volna, hogy nem kell szégyellnem magamat, nem kell elfordulnom tőle. A szemem újra találkozott az övével.
         Majdnem megerőszakolt, de mielőtt megtehette volna, mind a ketten meghallottuk a szirénákat – amik egyre közeledtek. Elfutott. Kimenekült a hátsó ajtón a viharba. Egy pillanatra becsuktam a szemem, majd újra kinyitottam. Most már utálom a viharokat – a mennydörgést, a villámlást. Visszavisznek engem oda. Vettem egy mély, reszkető lélegzetet. Elmondtam mindent arról az éjszakáról, és túléltem.
         Bree, kezdte Archer, de nem úgy tűnt, mint aki tudja, hogyan folytassa. Nem is kell neki. A nevemet olyan szeretettel tartotta a kezében, amitől könnyebbnek éreztem a szívem.
         Archer szeme végigvándorolt az arcomon, mielőtt megkérdezte, Ezért mentél el? Ezért utaztál ide?
      Megráztam a fejem. Miután az apámat meggyilkolták, megtudtam, hogy hagyta az életbiztosítását elúszni. Sok dolgot engedett elmulasztani, amíg főiskolán voltam. Nem igazán voltam meglepve. Az apám, rendíthetetlenül jó ember volt, a legkedvesebb, akivel valaha is találkoztam, de ugyanolyan szervezetlen is volt egyben. Kieresztettem egy apró kis nevetést.
         Archer-re néztem, és a szemei bátorítottak engem, hogy folytassam. Volt valami abban, ahogy rám nézett – megértés a szemében, ami megnyugtatott, megerősített engem.
         Amikor megtudtam, hogy el kell adnom a csemegeboltot, hogy ki tudja fizetni a temetési költségeket, és az üzlethez kapcsolódó számlákat, én csak… zsibbadttá váltam, azt hiszem. Nem tartott sokáig mielőtt üzleti ajánlatot kaptam, de annyira nagyon fájt aláírnom a papírokat, hogy alig tudtam lélegezni. Ismét megráztam a fejem, nem akartam visszatérni ahhoz a naphoz, még képzeletben sem. Olyan volt, mintha még egy darabot veszítettem volna el az apámból. Egész életemben övé volt a csemegebolt – gyakorlatilag ott nőttem fel.
      Archer egy rövid másodpercig a kezébe fogta az enyémet, majd elengedte, és azt mondta, Sajnálom. Ezelőtt is hallottam már ezeket a szavakat, de ránézve ebben a pillanatban, tudtam, hogy soha nem volt ennyi súlya, mint amikor Archer mondta őket.
      Letartóztatták azt az embert, aki megölte az apádat?
      Megráztam a fejem. Nem. A rendőrség azt mondta nekem, hogy a fickó, aki lelőtte őt, elég valószínű, hogy egy kattant drogos volt, aki még csak nem is emlékszik a bűncselekményre másnap. Megálltam egy percre, gondolkodtam. Semmi sem tűnt még ennyire helytelennek, de a rendőrök voltak a szakértők. Mégis, néha azon kapom magam, hogy hátranézek a vállam felett, még akkor is, amikor nem is jövök rá azonnal, hogy ezt tettem.
         Archer bólintott, a homlokát ráncolta. Magamba szívtam őt, könnyebbnek érezve magamat, mintha lehullott volna rólam valami, amit nem is tudtam, hogy cipelek. Egy apró mosolyt küldtem felé. Jó módja volt, tönkretenni a főzőleckét, mi?
      Archer megállt, majd visszamosolygott rám, egyenes fogai felvillantak. Most vettem csak észre, hogy az egyik alsó foga egy kissé görbe, és ez olyasmi, amitől még inkább szeretem a mosolyát. Nem vagyok benne biztos miért – talán ez csak az egyike azoknak a tökéletes tökéletlenségeknek. Arca mindjét oldalán volt egy kis ránc, nem egészen gödröcske, csak ahogy az arcizmai megmozdultak, ahogy mosolygott. Úgy néztem ezeket a ráncokat, mintha iker egyszarvúak lettek volna, amit a szakálla alatt előlem rejtegetett. Varázslatos. A szemem lefelé mozdult, és egy másodpercig megpihentek a száján. Amikor a szemem végül az övéhez vándorolt, az övé egy kissé kitágult, mielőtt félrenézett.
         Elmentem, és elhoztam a biciklidet, és a hűtőtáskádat, amíg aludtál, mondta. Betettem mindent a hűtőmbe. Azt hiszem, rendben vannak. Jegelve voltak.
      Köszönöm, mondtam. Szóval elhalasztjuk a főzőórát? Felnevettem, tenyeremet a homlokomra tettem, és felnyögtem. Úgy értem, ha újra visszaengedsz még a birtokodra.
      Rám mosolygott, néhány percig nem mondott semmit.  Végül felemelte a kezét. Szeretném. És megígérem, hogy legközelebb nem lógatlak fel a fára
      Elnevettem magam. Rendben, megegyeztünk?
      Elvigyorodott, ez a szépség fejbe kólintott, majd azt mondta. Igen, megegyeztünk.
      Folyamatosan vigyorogtam rá, mint egy idióta. Ki a fene gondolta volna, hogy ez a nap nevetésbe csap át? Nem az a lány, aki csapdába esett, és fellógattak az erdőben, és elvesztette az eszét ez előtt a gyönyörű (mint kiderült), csendes férfi előtt.
         Kijózanodtam, amikor nyelt, és a szemem a torkán lévő hegre vándorolt. Óvatosan előrenyúltam, hogy megérintsem, és Archer hátratántorodott, de utána megnyugodott. Belenéztem a szemébe, és hagytam, hogy az ujjaim nagyon gyengéden súrolják a sérült bőrt.
         - Mi történt veled? – suttogtam, kezemmel még mindig a torkán.
         Ismét nyelt egyet, szemei az arcomon kalandoztak, nézett, mintha megpróbálná eldönteni, hogy válaszoljon-e nekem vagy sem. Végül felemelte a kezét, és azt mondta, Lelőttek. Amikor hét éves voltan. Lelőttek.
      A szemem kitágult, és a számhoz kaptam az egyik kezem. Egy másodperc múlva leejtettem, és krákogtam, - Lelőttek? Kicsoda, Archer?
         A nagybátyám.
      Ereimben megfagyott a vér. A nagybátyád? kérdeztem, összezavarodva. Az, aki itt élt veled ezen a birtokon?
      Nem, a másik nagybátyám. Azon a napon, amikor elvesztettem a szüleimet, a nagybátyám lelőtt engem.
      Én nem… nem értem. Miért? Kérdeztem, tudva hogy az arckifejezésem tükrözte azt a borzalmat, amit éreztem. Szándékosan? Miért tette-
      Archer felállt, és hagyta, hogy a haja lehulljon onnan, ahová hátra volt fogva az arca elől. A kanapé mögötti kis asztalhoz sétált, és felvett egy kis tubus valamit. Amikor visszajött a kanapéhoz, letette a tubust az ölébe, és azt mondta, Ezt az antibiotikus kenőcsöt a vágásaidra fogom kenni, így nem fognak elfertőződni.
      Azt hiszem, végzett a magáról való beszélgetéssel. Erőltetni akartam, de nem tettem. Jobban tudtam bárkinél, hogy ha nem állsz készen beszélni valamiről, senkinek sem kellene megpróbálnia erőltetnie téged.
         Lenéztem a karomra, és a lábamra. Volt néhány kisebb vágás, és egypár nagyobb is. Egy kissé csíptek, de semmi komoly. Bólintottam Archer-nek.
         Kinyitotta a kenőcsöt, és elkezdte az egyik ujját használni, hogy rátegyen egy kicsit mindegyik horzsolásra.
         Ahogy közelebb hajol hozzám, belélegeztem a tiszta, szappan illatát, valami férfiasat, és Archer-t pontosan ezek alatt. Keze mozdulatlanná vált, és szemei az enyémbe mélyedtek, és fogva tartották a tekintetem. Úgy tűnt, megállt az idő, és a szívem felgyorsult pontosan azelőtt, mielőtt Archer megtörte a pillantásunkat, és félrenézett, visszatéve a tetőt a kis tubusra, és az ölébe ejtette.
         Ez segíteni fog, mondta, újra felállva. Ekkor vettem észre a lábát, és levegőért kaptam. Vágások voltak rajta mindenhol, nagyok, és kicsik, és vörösnek, és kissé duzzadtnak tűntek. Ó Istenem! Mi történt a lábaddal? kérdeztem.
         Lenézett rájuk, mintha csak most vette volna észre, hogy megsérült. Nem találtam a cipőmet, amikor meghallottam a sikításodat, mondta. Rendben lesznek.
      Ó, Archer, mondtam, lenézve. Annyira sajnálom. Be kellene kötöznöd őket. Ha neked van, én megcsinálom a-
      Nem szükséges. Tettem rá egy kis kenőcsöt. Reggelre rendben lesznek.
      Felsóhajtottam. A kenőcs bizonyára segít, de nem gyógyul meg neki egy éjszaka alatt. Nem az olyan sérülés, ami ennyire csúnyán nézett ki. Olyan volt a lába, mintha össze lett volna kaszabolva. Istenem, kavicsokon, éles ágakon, és tüskéken rohant végig, amik a földet borították, hogy megmentsen engem.
         Felálltam. Használhatom a fürdőszobádat?
         Bólintott, a jobbra lévő ajtóra mutatva, ami fő hálószoba mellett helyezkedett el.
         Elsétáltam mellette, és bementem a kis fürdőbe. Idebent is minden tiszta, és rendes volt – a mosdókagyló, és a tükör ragyogott, és könnyű citromos illat lógott a levegőben. Nem tévedtem a takarítóképességét illetően, az egyszer biztos. A pult egyik oldalán szappantartó feküdt, a másikon mindenféle fogtisztító termékek voltak elérhetők – egy elektromos fogkefe, fogselyem, néhány üveg szájvíz, fogászati csipesz, és – felkaptam egy üveget – fluor tabletták. Oké, szóval ez a srác egy kicsit túlságosan komolyan vette a fogászati tisztálkodást. Ezért sem hibáztatom őt, azt hiszem.
         Használtam a vécét, majd visszamentem, hogy csatlakozzak Archer-höz. Rámosolyogtam. Szóval, látom meglehetősen komolyan veszed a fogaidat, mondtam cukkolva őt.
         Visszamosolygott, és kissé megrázta a fejét, egyik kezét a tarkójához emelve. Haja az arcába lógott, és én ki akartam seperni úgy, ahogy ő szokta, így ismét láthattam volna a gyönyörű arcát.
         A nagybátyám nem bízott az orvosokban, vagy a fogászokban. Azt mondta, nyomkövető eszközöket ültetnek beléd, ha hozzáférést engedsz a testedhez. Végignéztem, ahogy egyszer egy fogóval kihúzta az egyik őrlőfogát. Grimaszolt. Ezek után a fogaim egészsége hatalmas prioritássá vált.
      Elfintorodtam. Ó Istenem! Ez szörnyű, mondtam, úgy értem, hogy a nagybátyád kihúzta a saját fogát. Igyekezz megtartani az egészséges fogaidat – ez egy jó szokás. Nem tehettem róla egy kicsit elnevettem magam, és ő visszamosolygott rám, ellazultabbnak tűnt.
         Egy másodperc múlva, megkérdezte, Éhes vagy?
      Éhen halok.
      Bólintott. Nincs nagy választékom. Tudok csinálni egy kis levest?
      Nagyszerűen hangzik, mondtam. Hadd csináljam én. Egy nagy főzőórát ígértem neked, és helyette idegösszeroppanást kaptál. Nagyon rossz modorra vall. Az ajkamba haraptam, majd halkan felnevettem, bocsánatkérően megvonva a vállam.
         Rám nézett, és kuncogott, a rekeszizma mozgott a pólója alatt, de nem jött ki hang a száján. Ez volt a legelső alkalom, amikor valami olyat csinált a jelenlétemben, ami közel állt a nevetéshez. Magamba szívtam, imádva azokat a ráncokat az arcán.
         Együtt csináltunk vacsorát a kicsi, nem feltűnően tiszta konyhájában. Csirkés tésztalevest, és tavaszi tekercseket. Amikor benéztem a hűtőjébe, visszafordultam hozzá. Mogyoróvaj, zselé, és almaszósz? Hány éves vagy, hat? Rávigyorogtam.
      Nem mosolygott vissza, néhány pillanatig csak nézett rám, mintha fontolgatná a kérdésemet. Bizonyos szempontból, igen, Bree. Másfelől nem.
A mosoly lehervadt az arcomról. Ó Istenem, Archer, sajnálom. Ez annyira tapintatlan volt- de ő megragadta a kezem, hogy megállítson, és így álltunk ott néhány másodpercig, mind a ketten csak bámultuk az összekulcsolt ujjainkat.
         Végül, elengedett, és azt mondta, Baráti bónuszként – vannak csavaros szívószálaim a szekrényben, ott. Fújhatunk buborékokat a csokis tejünkbe. Megbillentette a fejét, a vállam mögötti szekrényre mutatva.
         Lassan megfordultam, majd vissza hozzá, és észrevettem, hogy vigyorog Oldalra döntöttem a fejem. Azt gondolod vicces vagy?
      Folytatta a vigyorgást. Én meg elnevettem magam. Szép munka, mondtam, kacsintva.
         Archer megmutatta nekem, hol voltak az edényei, és a serpenyői, és én elfoglaltam magam, hogy felmelegítsem a levest. A készülékek régiek voltak, de Archer felszerelte a leggyönyörűbb cementből készült munkalapot. Láttam valami ilyesmit egyszer a HGTV műsorban, de azok közel sem voltak ilyen csodálatosak, mint amit ő csinált. Amint a leves megmelegedett, végigfuttattam a kezemet rajtuk, megcsodálva Archer ügyességét.
         A kis konyhai asztalnál ettünk, majd eltakarítottunk, leginkább barátságos csendben. Nem tudtam mit tenni az ellen, hogy tudatában voltam neki, ahogy a konyhában járkált, magas, szikár teste körülöttem mozgott. Láttam minden izmot a pólója alatt, és néztem, ahogy a karja hajlott, amikor elmosta és megszárította az edényeket, amiket használtunk, amíg én úgy tettem, mintha a már tiszta pultot törölgetném.
         Amikor végzett, felém fordult, még mindig a törlőrongyot tartva. Megszárította a kezét, ahogy néztük egymást, valami sistergett a köztünk lévő levegőben. Nagyot nyeltem, és láttam, hogy ő is, a szemem egy másodperc törtrészéig a hegén függött.
         Felnéztem rá, és azt mondtam, Mennem kellene.
      Letette a törölközőt, és a fejét rázva mondta, Nem hagylak ebben a sötétben hazabiciklizni, és még nem tudom lesétálni azt a távolságot. Lenézett a lábára, a sérüléseire mutatva. Reggelre rendben leszek, és akkor elkísérlek.
      Bólintottam, - Um… - kezdtem, majd jelelve folytattam, Oké. Alszom a kanapédon.
      Archer megrázta a fejét. Nem, az ágyamban alszol. Amikor a szemeim kitágultak, az arca elsápadt, és néhány szívdobbanásnyi időre behunyta a szemét. Úgy értem, én alszok a kanapén, és te elfoglalhatod az ágyamat, tisztázta. Piros foltok pettyezték az arcát, és esküszöm, a szívem bukfencet vetett a mellkasomban.
         - Nem tudom megtenni, - suttogtam.
         De igen, megtudod, mondta, elsétálva mellettem, ki a konyhából.
         Követtem őt a fürdőszobával szemközt lévő szobába, és körbenéztem a gyéren berendezett helyiségben – csak egy ágy, egy öltözködő asztal, és egy kis szék volt a sarokban. Nem volt semmi csecsebecse, vagy fénykép, vagy bármi.
         Csak néhány nappal ezelőtt mostam ki az ágyneműket. Ezek… tiszták, mondta, félrenézve tőlem, ugyanolyan piros foltok tűntek fel az arccsontja felső részén.
         Bólintottam. Oké, válaszoltam. Köszönöm, Archer. Mindent. Köszönök.
      Bólintott, szemeink elidőztek egymáson, és amikor a vállaink megérintették egymást, ahogy kisétált a szobából, éreztem, hogy egy kissé megrándult. Becsukta az ajtót maga mögött.
         Még egyszer körbenéztem a szobában, és észrevettem, hogy valójában egy apró fénykép feküdt az öltözködő asztalának a tetején. Odamentem, és finoman felvettem. Egy gyönyörű lány volt rajta, hosszú barna haja a vállára omlott, és ránevetett a kamera mögött lévő személyre. Gondtalannak, és boldognak tűnt. Úgy nézett ki, mint aki szerelmes. Rádöbbentem, miért volt olyan ismerős a mosolya – Archer mosolya volt. Ő lehetett az anyukája, Alyssa McRae, gondoltam. Megfordítottam a fényképet és a hátára ez volt írva, ’Az én gyönyörű Lys-em, Örökké szeretni foglak, C’ Connor. Archer nagybátyja. A férfi, aki lelőtte őt. Olyan volt, mint egy városi hős, gondoltam – nekik nem szabad tudniuk, hogy lelőtte az unokaöccsét. – De hogyan lehetséges ez? – Kérdeztem a képen lévő lányt csendesen. A hatalmas barna szemei mosolygósak maradtak, nem adva nekem semmi nyomot. Visszatettem a fényképet oda, ahol volt.
         Gyorsan leöltöztem, bugyira  és a melltartóra, felemeltem a takarót, és bebújtam Archer ágyába. Olyan illata volt, mint neki – szappan, és tisztán férfias illat.
         Ahogy itt feküdtem az ágyában, rá gondoltam a másik szobában, hosszú teste valószínűleg lelógott a kanapé végéről. Belélegeztem a takaróján lévő illatát, és elképzeltem őt félmeztelenül, a holdfény csillogott sima, meztelen mellkasán, és én megborzongtam. Ő csak néhány méternyire volt tőlem a fal másik oldalán.
         Archer-re gondolni, úgy éreztem egy kicsit veszélyes – Nem hittem, hogy ez egy jó ötlet lett volna. Ahogy most erre gondoltam, rádöbbentem, hogy a kezdetektől fogva megvolt a kémia kettőnk között. Ezt egy kicsit nehéz osztályozni, mert minden lehetséges módon más volt. És én még mindig egy kicsit össze voltam zavarodva. De a testem látszólag egyáltalán nem volt összezavarodva, ahogy a hormonjaim keresztülvibráltak rajtam, az ereimet hőség töltötte meg, az elmém képtelen volt elengedni azt a képet, hogy ő és én összegabalyodtunk ezekben a lepedőkben, azok a gyönyörű, whiskey színű szemek szenvedéllyel teltek meg.
         Megfordultam, és megigazítottam a párnákat, halkan belenyögtem, és szorosan becsuktam a szemem, kényszerítve magam, hogy aludjak. Egy kis idő múlva, annak ellenére, hogy korábban aludtam néhány órát, békés álomba zuhantam, és napkeltéig fel sem ébredtem, a ház körül lévő fák tompítottak a világosságot a szobában.


**********

         Felültem, és kinyújtóztam, ismét körbenézve Archer szobájában a reggeli napfényben. Felvettem a rövidnadrágomat, és az atlétámat, és kidugtam a fejem az ajtón. Nem láttam sehol, így egyenesen keresztülmentem a folyosón a fürdőszobájához. Elvégeztem a dolgaimat, és az ujjamat használtam, hogy megmossam a fogamat, és gargalizáltam a szájvizével. Megmostam az arcom, és megnéztem magam a tükörben. Rendben néztem ki. A szemeim még mindig egy kissé duzzadtak voltak, de másfelől, nem gondoltam volna, hogy a kiakadásom, nem hagyott túlságosan megviselt nyomot rajtam ma reggel. Végigsimítottam a hajamon, és a mosdókagylónak dőltem.
         A kiakadásomra való visszagondolás miatt a visszaemlékezéseimre gondoltam, ami biztosan bármelyik pillanatba jöhetett. Jobb lenne, ha egyedül lennék, kint Archer látóköréből. Valószínűleg már így is azt gondolta, hogy félcédulás vagyok. Hagyni, hogy lássa a PTSD (Poszt traumás stressz szindróma) epizódomat, biztosan meggyőzte őt, hogy teljesen az vagyok.
         Néhány percig a kagylónak dőlve álltam, csukott szemmel, és kényszerítettem az emlékeket, hogy tegyék meg a legrosszabbat, amíg zárt ajtók mögött voltam. Semmi nem történt.
         Elfordítottam a vizet, és elképzeltem, hogy az eső esik körülöttem, pont, mint azon az éjszakán. Semmi sem történt.
         Próbáltam elraktározni a reményt, ami a mellkasomban virágzott. A közelmúltban bizakodó voltam, hogy a visszaemlékezéseknek vége lett, mielőtt újra lecsaptak.
         Behunytam a szemem, és a múlt éjszakára gondoltam, amit Archer mondott nekem, amikor elmeséltem neki a legmélyebb szégyenemet, hogy nem tettem semmit, amikor az apámat lelőttek, amikor majdnem megerőszakoltak. Nem nézett rám undorral… inkább megértéssel. Ismét megkönnyebbülés árasztotta el a testemet erre az emlékre.
         És többet sírtam, mint amennyit gondoltam, hogy tudok. Egy folyónyi könnyet sírtam el… az apámért, a veszteségért, amit minden nap éreztem, hogy elveszítettem a legjobb barátomat, a személyiségemet… hogy elvesztettem magamat valahol az úton, a menekülés miatt.
         Kinyitottam a szemem, a körmömet rágtam, aggódva ráncoltam a homlokomat. Erre volt szükségem? A visszaemlékezéseknek végig ez volt a célja? Hogy kényszerítsen engem, hogy szembenézzek azzal, ami elől elfutottam? Ez tűnt a helyesnek. De ez csak egy része volt. Talán szükségem volt arra, hogy biztonságban érezzem magam, és elfogadjam a fájdalmamat, mielőtt kiszabadulok ebből a napi szenvedésből.
         Szükségem volt valakire, aki megértett, és magához ölelt, amikor sírtam.
         Archer-re volt szükségem.
         Kilendítettem a fürdőszoba ajtaját, és gyorsan keresztülmentem a házon, őt szólongatva. Néhány perc múlva, a tó irányából sétált elő a fákon keresztül, és megállt ott kérdőn nézve rám.
         Nem gondoltam volna, hogy ilyen korán felkelsz, mondta.
         Leszaladtam a lejtőn, és megálltam előtte, szélesen vigyorogva, az izgatottságom hullámokban áradt belőlem. Felnevettem, a gyönyörű arcára néztem. Még mindig nem láttam az egészet. Vagy legalábbis a legtöbb részét. Még mindig kétségbeesetten szüksége lett volna egy hajvágásra.
         Nem volt visszaemlékezésem ma reggel, mondtam, a kezeim gyorsan mozogtak.
         A homlokát ráncolta, és zavarodottan nézett rám.
         Megráztam a fejem, egy apró nevetést eresztettem meg. Csak nem tudom elhinni… Úgy értem, nekem mindig van egy. Minden nap. Hat hónapja minden egyes nap volt, mondtam, gyorsan mozgatva a kezemet, a szemeim megteltek könnyekkel.
         Archer csak nézett rám, megértés költözött a szemébe, együttérzés villant fel az arcán.
         Mennem kell, hogy kiengedjem Phoebe-t, és megetetessem őt, mondtam, gyorsan letörölve a könnyeimet. Ismét magamba szívtam Archer-t, öröm száguldott keresztül a testemen. Egy hihetetlen ajándékot adott nekem, és én szeleburdinak éreztem magam. Vele akartam tölteni a napot, és engem nem érdekelt, hogy mindig én vagyok az, aki megkérdezte. Visszajöhetek később? kérdeztem hirtelen, várakozóan néztem rá.
         Szemei az arcomon kalandoztak néhány pillanatig, majd bólintott.
         Elvigyorodtam. – Rendben, - fújtam ki a levegőt. Előre léptem, és a szemei egy kissé kitágultak, de nem mozdult. Köré fontam a karomat, és szorosan tartottam őt. Ő nem kulcsolta körém a karját, de engedte, hogy megöleljem.
         Egy perc múlva, hátraléptem, és újra rámosolyogtam. Nemsokára visszajövök.
      Oké.
      Oké, mondtam újra, szélesebben vigyorogva.
         Egy mosoly rándult meg a szája sarkában, de ő csak bólintott.

         Megfordultam, és felszaladtam a fából készült lejtőn a házához, majd fel a felhajtóján. A biciklim a kerítése belső oldalához volt támasztva. Kitekertem a kapun, és hazaindultam. Ott és akkor, fejemmel az ég felé fordulva siklottam a poros úton, boldognak, élőnek, és szabadnak éreztem magam.

8 megjegyzés:

  1. Szia! Jaj, annyira vártam. Majd megölt a kíváncsiság, hogy megtudjam mi történt vele. Jó volt Archer szemszögéből olasni egy kicsit. És külön köszönet a dupla részért. Bree története nem egyszerű és tudom hogy Archeré se az. Próbálom összerakni a tragédiáját, de nem megy. Nem tiszta. Azonban hála neked majd az lesz. :) Köszönöm. Már most nagyon várom a folytatást.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ez most azért sikerült dupla részre, mert Archer szemszöge egy kicsit rövid, Sajnos :( Deee a végére minden kiteljesedik ;)

      Törlés
  2. Óóó és itt az én kis kedvencem! Nagyon nagy köszönet érte! Sok tartalmasat még nem tudok mondani, mert most láttam Archerből először egy kicsivel többet, és még olvadozok. :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Imádom őt. Az egyik legszerethetőbb pasi (a sok közül :D), akiről eddig olvastam ;)

      Törlés
  3. Jajj annyira imádom őket!! Neked pedig Évi nagyon szépen köszönöm ezt az újjabb két részt. Szuper volt,nagyon várom a folytatást! :)

    VálaszTörlés
  4. Jajj annyira imádom őket!! Neked pedig Évi nagyon szépen köszönöm ezt az újjabb két részt. Szuper volt,nagyon várom a folytatást! :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Annyira szerethetőek mind a ketten :) Én köszönöm, hogy ennyien olvassátok :D Már ezért megéri csinálnom ;)

      Törlés