2016. május 26., csütörtök

Tizenhetedik fejezet

Tizenhetedik fejezet

Nash



Royal túlságosan is bocsánatkérő üzemmódban volt, amikor visszaértem a lakásomra. Elküldtem őt és mentem, hogy felöltözzek. Mint mondtam, tudtam, hogy ez a szar nem nézett ki jól, de gyomron vágott, hogy Saint még csak esélyt sem adott, hogy beszéljen róla velem. Csak automatikusan a legrosszabbat feltételezte a helyzetről és rólam és ez szívás volt. Tényleg szerettem őt, akartam, hogy ez igaz legyen, olyan, amihez ragaszkodnom kell, míg minden más az életemben kicsúszik az ellenőrzés alól. Magával vitte az összetört szívemet, de még annál is többet, és ettől fojtogatott a csalódás.
         Felöltöztem, megvártam a lakatost, hogy jöjjön, és visszaengedje a szomszédomat a lakásába – megint – és visszamentem Phil-hez. Olyan volt, mintha az élete homokszem volna egy homokórában és az a homok hirtelen sokkal gyorsabban kezdett volna áramolni és én szemtanúja voltam ennek. Szóval annak az érzésnek a tetejében, amivel Saint lerombolt engem, úgy éreztem, hogy Phil is lógva hagy. Tudtam, hogy ez nem volt racionális, mégis így éreztem.
         Mialatt az ágya mellett ültem, küzdöttem a késztetés ellen, hogy üzenjek neki, hogy megpróbáljak magyarázatot magyarázat után küldeni, hogy könyörögjek még egy esélyért, és hogy ne adja fel azt, amit együtt felépítettünk, hogy elmondjam neki, mennyire szükségem van rá, hogy én nem tudom ezt nélküle csinálni, nézni, ahogy Phil elhalványul. Megfékeztem magam. Nem tudtam megtenni. Szerettem őt, de szerettem magamat is és nem tudok olyannal lenni, aki nem értékeli azért, mert magát se tudja. Fájt, de ez is ugyan olyan valóságos volt, mint ahogy a dolgokat láttam.
         Néhány nappal a nagy jelenet után, nagyon meglepődtem, amikor küldött egy egyszerű üzenetet. Nem tudtam, hogy mi volt az, amit sajnált. Talán, hogy darabokra tépte a szívemet a feltárt érzéseim mellett, hogy következtetéseket vont le, hogy második alkalommal menekült el tőlem anélkül, hogy engedte volna, hogy megmagyarázzam, hogy nem hisz bennem, bennünk – vagy mindenért együttvéve? Nem tudtam, mit válaszoljak neki és Phil elkezdett mozogni az alvás és az ébrenlét között, így nem akartam elvesztegetni semennyi időt sem, hogy megpróbáljam megjavítani ezt a különleges kerítést. Nem, amikor ő hivatalból kihúzta ennek a lehetőségét.
         Az egyik percben Phil tudta, hogy Denver-ben van, és hogy én ki vagyok, a következőben visszatért a haditengerészetbe, vagy a Keleti Partra, ahol újraélte a vad partizós napjait. Megpróbáltam kényelmesebbé tenni neki ezt, ápoló személyzetet biztosítani a lakásán éjjel-nappal, de a rák nyilvánvalóan előrehaladt, a legtöbb létfontosságú szervébe beleette magát. Az idő elillant. Nem voltam bent a munkában egész héten, szerencsére nekem nemcsak legjobb barátaim voltak, de legjobb munkatársak is a világon és ők folytatták és felvették azt a lazaságot, amit magam mögött hagytam. Tudtam, hogy mindannyian aggódtak értem, szomorúak voltak amiatt, ami Phil-el történik, de most szükségünk van erre az időre egymás között és azt hiszem, ezt mindannyian tiszteletben tartják.
         Ültem a megbízható fotelben bután bámulva a SportsCenter-t, amikor Phil kinyújtotta remegő kezét és a karomra tette. Lenémítottam a TV-t és lenéztem rá. A szemei – a szemeim – csipásak és egy csipetnyit sárgás árnyalatúak voltak, de erősen az enyémekbe fúródtak.
         - Tegyél meg nekem valamit, fiam.
         Éreztem, hogy a légzésem megremegett és a tüdőm fájdalmasan összezárult. Ez volt a legnehezebb dolog, amin valaha is keresztül kellett mennem az életemben, beleértve azt is, amikor az egyik legközelebbi barátomat a földre küldtem még nagyon fiatal koromban.
         - Persze, Phil. Bármit, amire szükséged van.
         Ujjai a karom köré kulcsolódtak és láttam, hogy küzd, hogy rám mosolyogjon az oxigén maszkja mögül.
         - Jó életem volt, ugye tudod? – Megmozdította a fejét, amit azt hiszem, bólintásként kellett értelmeznem. – Beutaztam a világot, csodás dolgokat láttam. Sikeres vállalkozásba kezdtem saját erőmből és soha nem tartoztam elszámolással a főnökömnek. Szerelembe estem, majd kikerültem belőle százszor. Segítettem egy csoport csodálatos kölyöknek, hogy saját családjuk legyen és ott voltál nekem te. Egyáltalán nem bánok semmit és leginkább abban bízok, hogy ugyanígy fogod élni az életedet te is.
         Kifulladtnak hangzott. Hallottam, hogy mennyire nehéz számára kierőltetni a szavakat. Kifújtam a levegőt és mosolyt erőltettem az arcomra.
         - Nos, én még csak egyszer voltam szerelmes és nem működött valami jól, de a többihez megpróbálok a legkeményebben megfelelni.
         - Az ápolónő?
         - Az ápolónő, - erősítettem meg.
         - Ne add még fel, Nash. Ha számít neked, ha azt szeretnéd, hogy a tiéd legyen, akkor ne add fel.
         - Mi van, ha ő már feladott engem?
         - Akkor szeresd őt eléggé ahhoz, hogy ne tudjon semmi mást tenni, mint visszajönni. Az egyik részem mindig azon tűnődik, hogy én eléggé könnyen feladtam az anyádat.
         Huh. Ő volt az utolsó ember, akit ebbe a szobába akartam tudni. Az anyámnak semmi keresnivalója nem volt itt.
         - Talán. Azt szeretnéd, hogy ezt tegyem, megbánás nélkül élni az életet?
         A szeme lecsukódott és a fogása meglazult a karomon. A szívem elkezdett dörömbölni. Minden alkalommal, amikor lehunyta a szemét, azon tűnődtem, hogy valaha kifogja-e őket nyitni újra.
         - Azt szeretném, hogy apának szólíts. Én ezt soha nem kaptam meg, soha nem volt elég bátorságom, hogy megkérjelek, de szeretném, ha úgy gondolnál rám, mint az apádra. Ez minden, amit akarok.
         Bassza meg. Nem tudtam gondolkodni, nem tudtam a pulzusomat ellenőrzés alatt tartani. Szükségem volt egy doboz cigire és egy üveg olcsó tequila-ra, hogy átvészeljem ezt. Fel akartam kelni és kimenni néhány percre, és összeszedni a szarságaimat, de nem volt itt az ideje, hogy összeakaszkodjak vele.
         - Phil… Apa. Jézusom, te voltál az egyetlen, aki felnevelt engem. Anyám és az a seggfej megpróbáltak lerombolni engem, megpróbáltak belelökni egy olyan dobozba, ami túl kicsi volt. Te vagy az egyetlen szülő, akit valaha is ismertem és nem számít, hogy minek hívlak.
         - De az ’apa’ kellemesen hangzik. Ez volt az egyetlen dolog, amit valaha is igazán akartam tőled.
         A szaggatott légzése egy kicsit egyenletessé vált és észrevettem, hogy a szája egy kicsit ellazult a maszkja alatt. A mellkasa még emelkedett és süllyedt, így feltételeztem, hogy csak elbóbiskolt és hátradőltem a székben. Ez brutális volt. Nem tudtam, hogyan fogok kijönni ennek a másik oldalán, ami alapvetően nem változott meg.
         Felálltam és bementem a konyhába, hogy megnézzem, találok-e egy sört vagy valami erősebbet. A pultnak támaszkodtam, a fejemet lelógattam, és nem voltam benne biztos, hogy sírni akartam-e vagy összetörni mindent, ami a kezem ügyébe kerülhet. Ez érzelmileg már túl sok volt, túl sok érzés egy személynek, hogy megpróbálja keresztülverekednie magát. Elkezdtek összekuszálódni, túlságosan beborítani, és ezektől úgy éreztem, meg fogok fulladni.
         Nem tudom mennyi ideig álltam így, mennyi ideig kellett mondogatnom magamnak, hogy lélegezzek. Egyszer csak kopogtattak az ajtón, és rádöbbentem, hogy nagyon késő van, és sokáig voltam tudtomon kívül.
         Éjfél körül járhatott, senkinek nem kellene itt lennie, de a barátaim nem igazán játszanak a megszokott szabályok szerint és Rule-nak hatodik érzéke volt ahhoz, amikor a dolgok rosszul álltak nekem, így egyáltalán nem lettem volna meglepve, ha helyszíni ellenőrzést tart. Megforgattam a nyakamat a merev vállaim körül, amíg egy csúnya-hangos recsegés fel nem hangzott és odamentem az ajtóhoz. Gondolkodás nélkül felrántottam és majdnem seggre estem, amikor egy puha test csapódott az enyémnek, amint elég hely akadt, hogy átférjen rajta.
         A karom reflexszerűen zárult az apró dereka köré, miközben az övé a nyakam köré fonódott. Az orrát a nyakamba temette és a vörös hajának végtelen hullámai mindenhol ott voltak a karomon és a kezemen. Éreztem a nedvességet az arcán, ahogy azt a durva állkapcsom széléhez dörzsölte. Nem mondott semmit, csak szorosan tartott és sírt, értem, magáért, értünk és én csak álltam ott döbbenten és bizonytalanul. Egy dolgot tudtam: ha megint megpróbál elsétálni, nem fogom csak úgy elengedni. Túlságosan szeretem őt, túl szorosan kapaszkodom belé… épp, ahogy Phil mondta.
         - Saint?
         A karja még szorosabban szorította a nyakamat és visszahúzódott, így szemtől szembe kerültünk egymással. Az a szürkeség most ezüstösen és tisztán csillogott a könnyek fényén keresztül. Ő volt a legszebb és a legszívesebben fogadott dolog, amit valaha is láttam.
         - Nash, ó Istenem… - Az ajkába harapott és megragadta az arcomat. – Annyira sajnálom.
         Felemeltem az egyik szemöldökömet és felnyúltam, hogy az ujjaimat a finom csuklója köré fonjam.
         - Tudom, megkaptam az üzenetedet. Én csak nem tudom, hogy mit sajnálsz.
         Pislogott rám és láttam, hogy nehézségeket okot, hogy sorba rendezze a gondolatait. Aranyos volt, amikor kínban volt.
         - Többnyire azt sajnálom, hogy nem hittem benned és magamban. Igazán szeretem magamat, Nash. Azt hiszem, egy olyan életet néztem, ahol egyedül és félelemben éltem, hogy rájöjjek erre. Azt hiszem, talán berúgtad az ajtót és nem tudtam elrejteni többé. Számomra sok dolog adódott és teljesen megérdemlem a legjobb fajta szerelmet. Megérdemlem a szerelmedet.
         A szívem összes darabját, amit azt gondoltam, magával vitt, most benyúlt és visszatette őket egy jobb, rugalmasabb módon.
         - Te megérdemelsz bármit és mindent, amit valaha is akartál, Saint.
         Rám mosolygott, de ez szégyenlős volt és egy kicsit ideges. – Az, amit hosszabb időn át akartam, amellett, hogy ápolónő legyek… te vagy. Annyira kibaszottul szerelmes vagyok beléd, Nash Donovan.
         Felkaptam őt egy csont-ropogtató ölelésbe, ami miatt nyüszített egyet. Annyira keményen csókoltam meg, hogy meglepett, hogy nem okoztam fájdalmat vele egyikünknek sem. Amikor letettem, behúztam őt a házba és becsuktam az ajtót.
         - Mit csinálsz te itt? – Nem tudtam, miért volt ilyen későn apámnál. Nem mintha, nem könnyebbültem volna meg, hogy látom őt. Csak azzal, hogy itt volt, néhány dolgot, amitől fulladoztam, kevésbé éreztem nyomasztónak.
         - Elmentem Phoenix-be, hogy megnézzem az anyámat. Meg voltam bántva és úgy viselkedtem, mint egy rémült iskolás lány. Nem gondolkoztam, nem figyeltem, és azt hittem, hogy a távolság segít. Volt egy meghitt beszélgetésünk, anyámnak és nekem, és rájöttem, hogy nem tudok állandóan más szemmel magamra nézni, csak a sajátommal. Mindannyian követünk el hibákat, kapásból mondunk bántó dolgokat, de nem ezek határozzák meg azt, akik vagyunk. Már hazafelé tartottam, amikor Royal felhívott engem. Belefutott Cora-ba és hallotta, hogy Phil nem igazán van jól. Megszegtem minden sebességkorlátozást Új Mexikó és Denver között. Soha nem bocsátottam volna meg magamnak, ha ezt egyedül kellett volna csinálnod.
         Istenem, szerettem őt.
         - Szükségem van rád. – A hangom megtört, amikor ezt mondtam és az érzések, amiken keresztüllépdeltem, hogy fölöttük tartsam a fejemet, most ismét elkezdtek emelkedni.
         - Tudom, és nekem is szükségem van arra, hogy itt legyek veled. Így működik a szerelem. – A kezemért nyúlt és megszorította. – Hogy van?
         Megráztam a fejemet és hagytam, hogy előreessen. Az egyik kezét a tarkómra kulcsolta és puszit nyomott a borostás arcom élére.
         - Napról napra egyre rosszabb. Nem sokszor hagytam el az oldalát. Az alvás és az ébrenlét között sodródik, elfelejti, hol van, és mikor. A nővérek úgy gondolják, hogy csak napok kérdése, ha nem órák.
         Közelebb húzódott hozzám és hagytam, hogy az ölelésébe vonjon. A haja annyira lágy volt, tavasz és napfény illát árasztotta, annak ellenére, hogy az éjszaka közepe volt.
         - Sajnálom. Ez rettenetes. Tehetek érted bármit is?
         Megcsókoltam a füle mögött és éreztem, hogy megborzongott. – Ez az. Hacsak nem akarsz elengedni és elmenni nekem egy csomag cigiért és egy kis piáért.
         Hátrahúzódott, és mogorván nézett rám. Rávigyorogtam.
         - Csak viccelek. Már attól, hogy itt vagy, kevésbé szívás. Annyira boldog vagyok, hogy végre látod, mennyire csodálatos is vagy.
         - Nos, talán lehet, hogy vannak még itt-ott pillanatok, úgyhogy légy velem türelmes, de rájöttem, hogy ha valaki annyira tehetséges, olyan gondoskodó, hogy szerelmes belém, akkor biztosan nagyon különleges vagyok.
         Az egyetlen válasz, amit adhattam, hogy újra megcsókoltam őt. Máskor, más helyen, megtaláltam volna a legközelebbi helyet, ahol elveszhettem volna benne, de amennyire boldog voltam, hogy itt van, hogy hivatalosan is az enyém, még mindig a kezemben voltak más sürgető kérdések is. Felsóhajtottam az ajkán és behunytam a szemem.
         - Phil-lel kell maradnom. Nem lehetek máshol, amikor elmegy.
         Ő is felsóhajtott és csak lélegeztük ki és be egymást.
         - Nem megyek sehová, Nash. Ha itt maradsz, akkor én is.
         Vitatkozni akartam vele. Nem voltam épp oda az ötletért, hogy ilyen roncsként, ennyire sebezhetőnek lásson engem, de be kellett vallanom, hogy kellemesen hangzott, hogy itt legyen, hogy támaszkodhassak rá. Nagyot nyeltem és visszavezettem a szobába, ahol Phil volt. Az egyik kezét a szája elé kapta és észrevettem, hogy az ujjai remegtek. Friss könnyek fényes bevonata szökött azokba a szívszorító szemekbe, de lerázta, és elszakította magát tőlem, hogy az ágyhoz menjen. Szemei mindenütt ott voltak és megérintette a csuklóját finom ujjaival. Késve jöttem rá, amint lerogytam a fotelbe, hogy ápolónői teendőit csinálta. Hosszú percekig állt ott, majd zaklatott arckifejezéssel fordult vissza hozzám. Felálltam, hogy szerezzek egy másik széket, de határozottan az ölembe vetette magát és összegömbölyödött, így ölelte át magát a mellkasomnál.
         - A pulzusa nagyon gyenge, elnyomható; légzése sekélyes és nehézkes.
         - Igen.
         Megrázta a fejét. – Annyira sajnálom.
         Egy kicsit felhorkantam és megpusziltam a feje búbját. – Folyton ezt mondod.
         - Mert tényleg, nagyon sajnálom.
         Olyan közel húztam magamhoz, amennyire csak tudtam, és tompa érzéssel a gyomromba néztem az apámra.
         - Tudom. Ma este azt mondta nekem, hogy megbánás nélkül éljem az életet. Azt is mondta, hogy olyan keményen szeresselek téged, amitől nem tudsz elmenekülni, majd megkért, hogy szólítsam apának.
         A hangom megtört és első alkalommal azóta, mióta mindez elkezdődött, minden, amit éreztem kezdett kiszivárogni. Szerencsére sötét volt és az egyetlen személy, aki tudott róla, Saint volt. Nedvesség kényszerített kiutat az egyik szememből és elvesztem a csillogó hajában.
         Tenyerét a szívemre tette és gyors ritmusban kezdett dobolni az ujjaival.
         - Meg tudod tenni ezeket a dolgokat érte. – Hangja lágy volt és gyengéd, mintha félt volna attól, hogy esetleg megijeszt engem.
         - Most, hogy itt vagy, meg tudom tenni.
         Ezután csendben maradtunk, csak tartottuk egymást a sötétben és vártuk, hogy meglássuk, mit tartogat számunkra a következő nap. Tudtam, hogy bármi is az, együtt nézünk szembe vele és ez sokkal elviselhetőbbé tette azt, hogy szembenézzünk ezzel az elkerülhetetlen valamivel.

         Phil másnap hol ébren volt, hol nem. Néha pontosan tudta, hogy ki vagyok és egyfolytában vigyorgott rám és Saint-re. Unszoltam őt, hogy menjen haza, mondtam neki, hogy nem kell maradnia, mert már így is hiányzott a munkából, de nem moccant. Ide-oda ugrált, ápolónősködött, ellátta a barátnői teendőit is és én hálás voltam mindezért. Phil megnevetette őt, amikor ébren volt és tiszta tudatú. Csavart történeteket mesélt az elpazarolt ifjúságomról Jet-tel és az Archer ikrekkel, ami a szörnyű tetoválásaimhoz vezetett, amiket más dolgokkal borítottam be, egy mutasd-és-mond el történettel. Nem sokáig bírta és Saint fantasztikus volt vele akkor is, amikor én feleslegesnek és tanácstalannak éreztem magam.
         Nagyon nehéz időszak volt, amikor elbóbiskolt, amikor azt gondolta, valahol máshol van egy másik időben. Fájdalmat akartam okozni dolgoknak, amikor az anyámról és a katasztrofális kapcsolatáról motyogott. Ettől az összes megvetés, amit iránta éreztem a felszínre tört és az összes régi fájdalom és azok a kisebbrendűségi érzések beszivárogtak és felforrtak. Saint jó munkát végzett azzal, hogy emlékeztetett arra, az anyám véleménye többé már nem nyomott sokat a latba, és hogy az emberek, akik számítottak az életemben imádták, aki voltam és ők nem változtatnának meg semmit sem rajtam. Hogy ő nem változtatna meg egyetlen dolgot sem rajtam.
         Másnap kora reggel, nagyon, nagyon korán, még a nap sem kelt fel, amikor valami megváltozott. A fotelben hol szunyókáltam, hol nem, Saint a másik szobában aludt a kanapén, de valami a levegőben megváltozott és a szemem kipattant. Felkeltem és elindultam apám ágyához, és lenéztem rá. Szeme félárbócra volt eresztve és láttam, szó szerint láttam, ahogy küzd, harcol minden egyes lélegzetvételért. A szívem szabálytalan ritmust vett fel és tudtam, ez csak egy ilyen megérzés volt, hogy eljött az idő. Az utolsó homokszem pergett le a homokórában.
         - Héj. – Csak suttogásra voltam képes és a szeme az irányomba villant.
         Nem tudtam volna megmondani, hogy látott-e engem egyáltalán, hogy megtudta volna-e mondani, hogy ki vagyok, de felemelte a törékeny kezét és én a sajátomba vettem. Érzelmek fojtogatták a torkomat, amikor láttam, hogy a csontváz-szerű mellkasának egyre hosszabb idő kellett, hogy felemelkedjen és lesüllyedjen. Csontos ujjai az enyémek köré kulcsolódtak és nem tudom, hogy valóban kimondta, vagy csak én akartam, hogy kimondja, de esküdni mertem volna, hogy a szavak ott lebegtek körülöttünk mielőtt a szemei utolsó alkalommal csukódtak le.
         Nem tudom mennyi ideig álltam ott, nem tudom, hogy bármilyen hangot kiadtam-e vagy sem, de nem lélegzett többé, és én csak tartottam a kezét és zsibbadtan néztem le rá. Fojtott hangot hallottam és felnéztem, hogy lássam Saint-et az ajtóban állni, kezét a szája előtt tartotta, és a szemei hatalmasra tágultak az arcán. Tudta és megszakadt a szíve értem.
         Odajött hozzám, hátulról a derekam köré fonta a karját és csak álltunk ott, csendben és szomorúan, gyászolva és egy kicsit elveszetten.
         - Azt hiszem, azt mondta nekem, épp mielőtt elment, hogy mindig velem lesz. – Rekedtnek és bizonytalannak hangzottam.
         - Ő mindig veled lesz, Nash. Ő egy részed és benne lesz mindenben, amit csinálsz. Ő mindig itt lesz, hogy vigyázzon rád. – Éreztem, hogy az egyik ujjbegyét végighúzta a gerincem vonalán, ahol a sárkány aludt, nyugodtan.
         - Igen, de ez nem lesz ugyanaz nélküle.
         Lágy lélegzete a tarkómat cirógatta, ahogy a kezemet az övé fölé kulcsoltam, ahol a hasamon feküdt.
         - Nem, nem lesz, de meg fogod tenni a legjobbat, hogy az emlékét életben tartsd.
         Átkozottul biztos, hogy megteszem. Ez a legkevesebb, amit megtehetek, mindenért, amit Phil tett, nem csak értem, de a többi önfejű lelkekért is, akiket a családomnak tekintettem.

         A következő néhány nap teljes káosz volt. Úgy éreztem magam, mintha én lennék a vihar szeme, ami körülöttem tombolt. Saint a kezébe vette az irányítást, mielőtt a nap feljött volna. Rendbe tette a testét, hogy elszállíthassák oda, ahová kellett és meghagyta Phil utolsó kívánságát. Egy óra leforgása alatt Phil lakása tele lett emberekkel. A lányok magukra vállalták, hogy megszervezzék a temetést. Mivel Phil-t hamvasztani fogják, néhány napig fel volt ravatalozva, miután elment. Én elvesztettem azt a képességet, hogy beszéljek, hogy mások között legyek, és csak akkor válaszoltam, amikor beszéltek hozzám, így Saint volt az, akik megcsinálta mindezt. A csajom, aki félénk, bizonytalan és ideges volt, átvette az irányítást, mint ahogy a sürgősségin is csinálta, és én, ha próbáltam volna sem tudtam volna őt még ennél is jobban szeretni. Elmondhatom, hogy a barátaim észrevették, hogyan rázott fel, hogyan nyújtott támaszt, és ők is mindannyian egy kicsit szerelmesek lettek belé. Semmit sem tudtam volna nélküle csinálni.
         A srácok feladata volt, hogy mindenkit értesítsenek arról, hogy Phil elhunyt. Állandóan csörögtek a telefonok, kérdések és válaszok repkedtek; egyik nap a másikba olvadt és én az egésznek a közepén voltam, legtöbbször zsibbadtan és érzéketlenül. Azt hiszem egy bizonyos ponton, Rule észrevette a kómás állapotomat, és amíg volt egy csomó munka és részlet, amit még kezelni kellett, meg kellett ünepelni Phil életét és a legcsodálatosabb embert, aki feltétlenül a lista élén volt, szóval megkérte Rome-ot, hogy röptében szervezzen egy virrasztást a Bárban. Elvégre is Donovan-ek voltunk, így ez illett is hozzánk.
         Valamikor a harmadik Jameson és Cola-m között történt, ahogy Saint az oldalamnál támaszkodott, miközben a Pogues a „Waltzing Matilda”-t játszotta, a zenegépből pedig a „If I Should Fall from Grace with God” szólt, mialatt mindenki szomorú történeteket mesélt arról, hogyan volt Phil hatással az életükre, hogy a hideg és a reakcióhiány végül halványulni kezdett. Szomorú voltam, magányos, és féltem, de ezeken felül elhatároztam, hogy büszkévé teszem az öregemberemet és ő is azt akarta volna, hogy erre összpontosítsak.
         Közel húztam magamhoz Saint-et. Megpusziltam a szeplős orra hegyét és azt mondtam, - Köszönöm neked.
         Összeráncolta a szemöldökét. – Mit?
         Mindent, de ez nem igazán vágott ide. – Azt, hogy vagy.
         A szemei fényesek lettek és ezüstösen csillogtak, amit hajlamosak voltak megtenni akkor, amikor valami olyat mondok, ami eléri a szívét, és olyan erősen ölelt meg, hogy nem kaptam levegőt. Elengedtem, magamban elköszöntem Phil-től és tósztra emeltem a poharamat, amitől mindenki teli tüdőből fütyült és kiabált. Ez egy lelkesítő elbocsátás volt, egy megfelelő mód, hogy búcsút mondjunk neki. Az össze ember, akit Phil megérintett, a család, amit segített felépíteni, megtisztelték az emlékét és egymást, miközben megfelelően fűszerezve és megbánás nélkül élik az életet.
         Másnap volt a búcsúztató. A lányok találtak egy szép kis templomot a belvároshoz közel, ami majdnem meg is lett töltve. Phil-nek légiónyi barátja volt, voltak akik motorral érkeztek, régi haditengerészeti haverok – beleértve Cora apját is, aki a bébi Remy-t tartotta, egy csapat életre szóló ügyfél és elég exbarátnő és szerető, hogy nem tehettem mást, csak a fejemet ráztam és összepacsiztam a fejemben lévő sráccal.
         Az egész csapat kint állt, üdvözölve a vendégeket, akik beléptek. Furcsa látvány volt, normálisan mindannyian annyira színes és világos ruhákat hordtunk, most meg fekete és szürke árnyalatba voltunk öltözve. Még ez alkalomra Rule haja is komor, fekete volt. Imádtam, hogy mindannyian körül akartak venni engem, hogy volt egy rakat kar, ami készen állt megragadni, ha elesnék, de meglehetősen szilárdnak éreztem magam, amíg Saint nem vándorolt túl messze az oldalam mellől. Ő volt a szikla, amibe itt és most kapaszkodnom kellett.
         A templom belsejéből, a Jonny Cash féle „Danny Boy” változat csendült fel és én is alanyává váltam a fárasztó férfi öleléseknek, szívszorító öleléseknek és a lányoktól kapott pusziknak. Cora már nyíltan sírt és én csak akkor láttam, hogy ezt csinálja, amikor terhes volt és amikor Rome-ot meglőtték. Rule téliesen kék szeme is egy kicsit üvegesnek és élesnek tűnt, de az arcát Shaw feje búbjába temette, hogy elrejtse, mialatt besétáltak.
         Megragadtam Saint kezét és ajkamhoz emeltem, így meg tudtam puszilni a kézfejét.
         - Kész vagy?
         Kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de egy homlokráncolás kíséretében ismét becsukta, amikor egy magas sarkú cipő hangja a betonon félbeszakított minket. Nem tudtam elhinni, hogy itt volt, vagy, hogy vette a bátorságot, hogy magával hozza őt is. Fenyegető tekintettel néztem mindkettőjükre.
         - Mit csináltok ti itt? – Nem rejtettem el a hangomban lévő keserűséget.
         Az anyám megköszörülte a torkát. – Igazán, Nashville, hogy nézne ki, ha nem lennénk itt?
         Komolyan? Éreztem, hogy a hátsó fogaim összekoccantak.
         - Nem érdekel, hogyan nézne ki. Ez Phil családjának az ideje, azoké az embereké, akik szerették őt. Meghoztad a döntésedet és azok nem mi voltunk, szóval csak menj el.
         Éreztem, ahogy Saint ujjai a könyököm köré kulcsolódtak.
         - Nevetséges vagy. – Anyámnak mindig is az voltam.
         Kinyitottam a számat, hogy visszavágjak, amikor Grant úgy döntött, hogy ő is beszáll a beszélgetésbe.
         - Mindig is egy önző kölyök voltál. Most pedig, állj félre az útból, mielőtt valaki kijön és belebotlik ebbe a jelenetbe. Ne legyél nevetséges… ha sikerül ezt megtenned.
         Vöröset láttam. Ki fogom tépni a torkát. Be fogom törni az orrát. Azt fogom csinálni… hogy visszahúzom a felháborodott barátnőmet, mert elém lépett és beledöfte az ujjbegyét Grant nyakkendőjének a közepébe. Ritkán látni, hogy ennyire felhúzza magát, így tettem egy lépést előre, és a kezemet a vállára fektettem, hogy szilárdan megtartsam őt.
         - Hogy merészeli? – A nevemben is dühős volt, füstölgött és teljesen benne volt a vöröshajú rohamának a közepében. Óriási volt, de Grant összehúzta a szemét és tett egy lépést előre. – Maga nem más, mint egy elitista zsarnok. Olyan szerencsés volt, hogy esélye nyílt felnevelnie egy boldog és egészséges gyereket és mégis eldobta magától. Nash egymilliószor jobb férfi, mint ami maga valaha is lesz. – Szemei villámokat szórtak, ahogy felváltva nézett anyámra és Grant-re. – Maguk önzőek és szörnyűek és megérdemlik egymást. Nem érdemlik meg azt a jogot, hogy Nash a fiúk legyen.
         Grant fojtott hangot hallatott és még egy lépést tett felé. Megkerültem Saint-et, az egyik kezemet a mellkasa közepére tettem, és hátralöktem őt. Biztos voltam benne, hogy megértette a komolyságát annak, amit mondtam neki.
         - Ha csak csúnyán nézel rá, el fogok törni minden csontot a testedben, majd amikor összeforrtak, ismét el fogom törni mindet. Amikor kölyök voltam, fasz voltál és én nem tehettem ez ellen semmit. Többé már nem vagyok gyerek, így érdemes lenne elgondolkodnod ezen.
         - Te most fenyegetsz engem? – Felháborodottnak és fontoskodónak hangzott.
         - Nem, én csak elmondtam, hogy is van ez. Nem akarom, hogy itt legyél, egyikőtök sem. Most pedig, ha megbocsátotok nekünk, beszédet kell mondanom apám tiszteletére.
         Az anyám úgy nézett ki, mintha mondani akart volna még valamit, de mint ahogy mindig is tette, amikor Grant kezdte elvezetni őt, készségesen engedelmeskedett. Lenéztem Saint-re és féloldalasan rámosolyogtam.
         - Csináljuk meg.
         Megszorította a kezemet és megemelte az egyik barnásvörös-színű szemöldökét. – Az igazi neved Nashville?
         Megtettem, amit soha nem gondoltam volna, hogy egy ilyen durva napon tenni fogok: elnevettem magam. – Igen, és soha nem említem még egyszer.
         Besétáltam a templomba és leültettem őt Cora mellé, aki azonnal egy ölelésbe vonta a csajomat. Folytattam az utamat a pódium felé, amit az urna és egy kis emlékmű mellett állítottak fel, amit a lányok csináltak. Az elmúlt évekből voltak Phil-ről képek, az első tetováló gépe, a bőrdzsekije, a haditengerészeti egyenruhájának sávjai… ez illő és figyelmes tisztelet volt. Ránéztem erre a szemem sarkából, megköszörültem a torkomat és hagytam, hogy a pillantásom végigvándoroljon a tömegen.
         Láttam, hogy Rule felém bólint, hogy Jet egy kicsit megdönti a fejét, hogy Rowdy egy félvigyort küld felém és hogy Cora folyamatosan némán sírt Rome vállán. És ott voltak azok a lágy szürke szemek, amiken megállapodtam. Ő csak nézett engem, nyugodtan és nagyon értékesen. Figyelmen kívül hagytam mindenki mást és arra koncentráltam, amit el kellett mondanom neki.
         - Phil Donovan-t egy csomó dolognak hívtam már életem során. Barátnak, főnöknek, mentornak, nagybácsinak és végül… apának. Mindez volt, és még ennél is sokkal több. Phil befogadott mindenkit, aki elveszett volt és megpróbálta a helyes irányba terelni, amíg azt meg nem találta az illető. Ezáltal, összehozott egy rakás dühős, frusztrált, céltalan lelket, és most itt vagyunk egymásnak. Ezt a családot Phil-nek köszönhetjük.
         Torokköszörüléseket hallottam és láttam, hogy a testek mocorogtak az üléseken.
         - Amikor fiatalabb voltam, olyan akartam lenni, mint Phil, ha felnövök. Azt gondoltam, hogy nagyon király volt, neki volt a legnagyszerűbb munkája és csodáltam, hogy a saját szabályai szerint élte az életét, miközben megpróbált minden tőle telhetőt megtenni, hogy gondoskodjon rólam. Nagyszerű fickó volt, és ha akkor megkérdeztétek volna tőlem, mire akarná, hogy emlékezzenek, azt mondtam volna, hogy a művészetére, hogy létrehozott egy helyet a kreativitás és az egyéniség számára, amit felvirágoztatott. Most… - Kellett egy másodperc, hogy megköszörüljem a torkomat és ökölbe szorítsam a kezemet magam előtt az emelvényen. – Most, azt hiszem a válaszom az lenne, hogy rám. Olyan férfi vagyok, akire büszke lehet az apja. Meg fogom őrizni az álmát, az örökségét, életerejét, és az emlékével fogok csinálni minden egyes lépést. Azt is hiszem, hogy büszke lenne ránk. A kísérletek, a küzdelmek, az útlezásárok ellenére, amit az élet úgy döntött, hogy az utunkba dob, szerelmesek vagyunk, megházasodunk, gyerekeink lesznek, vállalkozásokat növelünk, és olyan dolgokat csinálunk, amik boldoggá tesznek minket. Azt hiszem, ez minden, amit valaha is akart bármelyikünktől is. Phil Donovan hiányozni fog, az apám hiányozni fog – de élni fog mindenkiben, mindannyiunkban, akiknek az életét megérintette és segítette.
         Nem volt semmi más, így köszönetet mondtam, elmondtam a tömegnek, akiknek a legnagyobb része csendesen zokogott, hogy bárki, aki meg akar még osztani valamit, az szívesen feljöhet és megragadhatja a mikrofont, én meg lementem és helyet foglaltam a csajom mellett.
         Könnyek hagytak nyomot sápadt arcán és odagömbölyödött hozzám, fejét a vállamon nyugtatta.
         - Köszönöm. – A hangja reszketeg volt, ahogy kifújta a levegőt.
         - Mit?
         - Hogy vagy.

         Ez volt az. Átkaroltam a vállát és hallgattam az embereket, akik történeteket meséltek arról, mennyire csodálatos volt az apám, mennyire volt rájuk hatással, és amikor mindenki elmondta, amit akart, és vége lett, azt gondoltam, felvihetném a hamvait valahová a hegyekbe, meghajthatnám a Charger-t és elengedhetném őt. Ez egy olyan befejezés lenne, amit helyeselne.

31 megjegyzés:

  1. Szia, köszönöm szépen ezt a részt is.
    Hát mit ne mondjak, szép kis sírást rendeztem itt ezekben az esti órákban. Ez volt a legmeghatóbb és legszomorúbb rész az egész sorozatban. Nagyon sajnálom, hogy így alakult, én igazán bíztam és hittem a teljes happy endben, de az élet nem tündérmese. Nash és Phil ennél sokkal több időt érdemeltek volna együtt. Sokkal többet!
    Saint és Nash együtt viszont tündériek, és még ebbe a szomorú helyzetben is jót tettek a lelkemnek!
    Még egyszer hálás köszönet, és izgatottan várom jövőhéten a befejezést

    ui: magamnak összeraktam egy pdf fájlba a részeket, ha esetleg gondolod átküldöm neked e-mailbe vagy valamilyen üzenetbe, és ki tudod tenni ide az oldalra, hogy egybe le tudják tölteni, akik szeretnék elolvasni.. természetesen a blog fel van tüntetve rajta. De csak egy ötlet, ha benne vagy, akkor megírom a nevem, és facebookon kapcsolatba tudunk lépni! :)

    Szép hétvégét!
    Jenni

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Míg fordítottam nekem is el kélt 1-2 zsepi 😢 Annyira imádom őket! ❤️💕
      Köszönöm szépen a felajánlást meg a javaslatot, de én eredetileg word-be csinálom és majd úgy fogom átkonvertálni PDF-be. Szóval meglesz egyben is a rész, amit majd a legvégén kirakok ide. ☺️ - hogy aki esetleg meg nem olvasta az is megtehesse 😊

      Törlés
    2. Szia :D, nagyon örülök, hogy megtaláltam a blogodat :D, szuper :D!!
      Már vártam Nash következő fejezetét, le a kalappal az igényes fordításért :D hálásak vagyunk Neked! Várom már Rowdy történetét is!

      Törlés
    3. Szia :D, nagyon örülök, hogy megtaláltam a blogodat :D, szuper :D!!
      Már vártam Nash következő fejezetét, le a kalappal az igényes fordításért :D hálásak vagyunk Neked! Várom már Rowdy történetét is!

      Törlés
  2. Már az előző könyv befejezése óta készültem erre a részre, mégis megríkatott.
    Most nem is tudom összeszedni a gondolataimat.
    Köszönöm szépen a fejezetet.
    Várom a befejezést!
    Lora ^.^

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Én is felkészültem lelkileg, mégis néha abba kellett hagynom a fordítást, hogy összeszedtek magam. 😢😥

      Törlés
  3. Köszönöm. :) Tegnap találtam meg a blogodat, és azóta minden szabad percemben Nash történetét olvastam. Minden fejezet fantasztikus volt, a fordítások nagyon jók. :) Ez a fejezet pedig megindító volt, folytak a könnyeim. Még egyszer köszönöm! :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm ☺️ Örülök, hogy ennyire tetszik és hogy egyre többen vagytok, akik rám találtok. 😊❤️💕

      Törlés
  4. Szia! Tudtam, hogy eljön ez a rész, de felkészülni nem tudtam rá... Küzdök, némán zokogok, Philért de főleg Nashért!
    Saint iránti haragom eltűnt és most már igazán szeretem őt amiért végre méltó társa lett Nashnek! Ahogy szembeszállt Granttal... Az a jelenet az egyik kedvencem. Nem csak a részben hanem az egész könyvben. És persze Saint szerelmi vallomása... Azért voltak szép Pillanatok! :)
    Köszönöm Évi! Sajnálom hogy itt a vége, de meg lesz és újraolvashatom, amikor csak akarom! Istenkirály vagy! Imádatom! ❤❤😘

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Én az az igazság, hogy nem tudnék kedvenc részt kiválasztani, mert mindegyik az számomra 😊
      Igaz, hogy jövőhéten vége, de utána jön a Rowdy és csak remélni tudom, hogy legalább ilyen jó lesz ☺️

      Törlés
  5. Hűha, már második héten ébredek arra, hogy NASH VAN! Azért igazán elviselhetőbbek így a reggelek! ;)
    Csodálatos és borzalmas rész volt egyben, egy igazi lelki hullámvasút... A kedvenc részem az volt, amikor Saint megmondta a magáét Nash "anyjának" a férjének, aki arra se méltó, hogy megjegyezzem a nevét.. pfúúúj! Szép volt Saint, szerintem ezt titokban Corától tanulta :D
    De már megint összevissza fecsegek... köszönöm szépen a részt, várom a jövőhetet, aztán egybe újra nekiugrok az egésznek, mert Nash Szuperszexi Donovanből sosem elég!

    További jó munkát és sok kitartást ezekhez a lehetetlen srácokhoz!
    Roxi

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm szépen! :D
      Én is mindenképpen elolvasom majd egybe, mert nekem eddig a négy rész közül ez tetszett a legjobban. Nem tudom, miért? (lehet azért, mert én fordítottam? :P )
      További jó olvasást! :*

      Törlés
  6. Köszönöm szépen!
    Emma

    VálaszTörlés
  7. Ez egy bömbis rész.én a villamoson bőgtem.:-)
    Köszi a fordítást! Ugye a Rowdy részt is olvashatjuk!?lécciiiiiiiiii ;-)

    VálaszTörlés
  8. A szomorú rész ellenére ismét fantasztikus munkát végeztél, élvezet volt olvasni!
    Köszönöm szépen!
    Üdv: Nana

    VálaszTörlés
  9. Pontosan egy tonna zsebkendővel jön nekem az írónő.
    Köszönet a fejezetért!
    Annabella

    VálaszTörlés
  10. Hálás köszönet... ismét! (:

    VálaszTörlés
  11. Nagyon szívesen!! 😊☺️❤️💖😘

    VálaszTörlés
  12. A szívem szakadt meg ismét :(
    Fájdalmas de egyben csodálatos is volt ez a rész. Nagyon szépen köszönöm!

    VálaszTörlés
  13. Jaj nagyon köszönöm ,hát nagyon imádtam és meghatott nagyon szeretem őket ,és téged is hogy olvashatom köszönöm puszi

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm szépen! 😘💕❤️☺️

      Törlés
  14. Köszönöm. Megrendített ez a rész. Sajnos már átéltem és elengedtem az én Anyukám. Remélem a történetnek boldog vége lesz és felkészíthetjük a szívünket Rowdy, Asa könyvére. Remélem megörvendeztetsz bennünket a fordítással.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nagyon sajnálom 😞😥
      És igen. Ezután Rowdy története jön, ami remélem ugyanilyen jó lesz

      Törlés
  15. Nagyon szépen köszönöm a fordítást!!

    VálaszTörlés
  16. Jaj, nekem!!! Örülök, hogy a gyerekeim már alszanak, és nem láthatják az anyjukat, miközben a laptop képernyőjének zokog! Nagyon szomorú rész volt!

    VálaszTörlés