2016. május 29., vasárnap

Harmincadik fejezet

Harmincadik fejezet

Bree


Másnap volt a Pelion-i Rendőrségi Megemlékezési Parádé. A bisztró ablakában álltam, csipásan néztem, ahogy az autók és a furgonok elhajtanak, és az embereket, akik a járdán felsorakozva zászlókat lengettek. Zsibbadtnak éreztem magam, fájt és sajgott a szívem.
         Nem aludtam valami jól. Éreztem, ahogy Archer az éjszaka legnagyobb részében ide-oda forgolódott. Amikor reggel rákérdeztem arra, hogy nem tudott aludni, ő csak bólintott, nem nyújtva semmilyen más magyarázatot.
         Nem sokat mondott, ahogy együtt reggeliztünk és elkészültem, hogy hazamenjek és felvegyem az egyenruhámat a munkába és letegyem Phoebe-t. Úgy tűnt, mint aki elveszett a gondolataiban, még mindig elveszve a saját fejében, és mégis, amikor készen álltam távozni, szorosan magához szorított.
         - Archer, bébi, beszélj hozzám, - mondtam, nem érdekelt, ha emiatt elkésem a munkából.
         Csak megrázta a fejét, egy mosolyt küldött felém, ami nem érte el a szemét, és azt mondta, hogy látjuk egymás munka után és többet beszélünk majd.
         És most, itt álltam az ablaknál, aggódva. A bisztró már szinte kiürült, mivel az egész város a parádén volt és így zavartalanul el tudtam veszni a gondolataimban néhány percre.
         Néztem, ahogy a régimódi rendőrségi cirkáló elhalad, a tömeg hangosan ujjongott a veterán autók miatt és a keserűség végigsöpört rajtam. Archer-nek itt kellene lennie. Archer-nek kellene ott lennie az apja megemlékezési vacsoráján. És őt még csak meg sem hívták. Mi a baj ezzel a várossal? Victoria Hale, a rendkívüli gonosz ribanc volt a baja ennek a városnak. Hogyan tud egy olyan valaki, mint ő, együtt élni magával? Annyi életet tett tönkre – mindezt miért? Pénzért? Tekintélyért? Hatalomért? Büszkeségért? Csak, hogy nyerjen?
         És most az egész város leborult a következményeinek félelme előtt.
         Ahogy ott álltam, arra gondolva, amit Archer elmondott nekem múlt éjjel, a gyomrom felfordult, és úgy éreztem hányni fogok. A valóság az volt, hogy egy hétéves fiúnak ott kellett lennie azon az undorító és borzalmas napon. Vissza akartam menni az időbe és a karomban tartani őt, megvigasztalni, elvenni tőle mindezt. De nem tudtam és ez fájt.
         Az egyenruhám zsebében lévő telefon rezgése szakított ki a gondolataimból. Gyorsan elővettem és láttam, hogy a hívás Ohio-ból jön. Visszamentem a pulthoz, ahol néhány vendég ült és megálltam közel a pihenő asztal mellett, miközben fogadtam a hívást.
         - Haló, - válaszoltam halkan.
         - Bree, helló, McIntyre Nyomozó vagyok. Azért hívom, mert van néhány hírem.
         Visszanéztem a bárpult felé, megjegyezve, hogy úgy tűnt mindenkinek megvolt mindene, amire szüksége van és hátat fordítottam nekik.
         Távolról hallottam az ajtó feletti csengőt, de nem fordultam meg. Maggie tud foglalkozni az új vendégekkel, amíg végzek.
         - Hírei vannak, Nyomozó?
         - Igen. Megejtettük a letartóztatást.
         Beszívtam a levegőt. – Letartóztatták? – suttogtam.
         - Igen. A neve Jeffrey Perkins. Ő az a férfi, akit maga azonosított. Behoztuk kihallgatásra és az ujjlenyomata egyezett a helyszínen találtakkal. Ügyvédet fogadott, így nem beszél. Az apja tulajdonában van a nagy Szerencsés Ötszáz nevű vállalat.
         Hallgattam, az ajkamat harapdáltam. – Jeffrey Perkins? – kérdeztem végül.  – Az apja Luis Perkins, ugye? – kérdeztem, becsuktam a szemem, felismertem annak a férfinek a vezetéknevét, akinek a tulajdonában volt az egyik legnagyobb biztosítási vállalat Cincinnati-ben.
         A nyomozó szünetet tartott. – Igen.
         - Egy olyan ember, mint Jeffrey Perkins, miért jönne be, és rabolna ki egy élelmiszerboltot? – kérdeztem, zsibbadtnak érezve magam.
         - Bárcsak tudnék erre válaszolni, - mondta. – A legjobb becslésem szerint, kábítószerrel volt kapcsolatos.
         - Hmm, - mondtam, visszaemlékezve Jeffrey csillogó, kitágult pupillájára és az idegeskedésére. Valamit be kellett, hogy vegyen. Gazdag fiú egy rossz kábítószeres szokással? Megrázkódtam, enyhén megráztam a fejemet, hogy visszahozzam magamat a jelenbe.
         - Mi fog történni most, nyomozó?
         - Nos, most óvadékkal kiszabadult. A vád alá helyezése néhány hónapon belül meglesz, így most csak várunk erre.
         Egy percig hallgattam. – Óvadékkal kiszabadult. Szóval, még több várakozás. – Sóhajtottam.
         - Tudom. Ez nehéz ügy. De, Bree, van néhány elég jó bizonyítékunk ellene. És itt van a maga azonosítása is. Bizakodó vagyok.
         Vettem egy mély levegőt. – Nagyon köszönöm, nyomozó. Kérem, tudassa velem, ha bármi más történne.
         - Természetesen fogom. Legyen szép napja.
         - Magának is, nyomozó. Viszlát.
         Letettem és még egy percig álltam ott háttal a bisztrónak. Ez jó hír volt, szóval miért nem tudtam boldogságot, megkönnyebbülést érezni, amit kellett volna? Ott álltam a körmömet rágva, próbálva kitalálni mi legyen. Végül, vettem egy mély lélegzetet és megfordultam. Victoria és Travis Hale ült a pult végén, épp a jobb oldalon ott, ahol álltam.
         A szemem kitágult és megkaptam Victoria jeges tekintetét és Travis szemöldökráncolását.
         Megpördültem a sarkamon és elkiáltottam magam, - Maggie! Tartok egy kis szünetet. Nem érzem magam valami jól.
         Maggie aggódó tekintettel fordult felém. – Oké, édesem, - kiáltotta, ahogy hátrarohantam és ott is maradtam, amíg Travis és Tori el nem hagyta a bisztrót.
         Nem sokkal azután, miután elmentek, egy asztalt töröltem le az ablak mellett, amikor megpillantottam Archer-t az utca túlsó oldalán. A szívem száguldozni kezdett. – Maggie! – kiáltottam, - Mindjárt jövök!
         - Ó, rendben, - hallottam Maggie összezavarodott kiáltását a pihenő asztaltól, ahol éppen ült és egy magazint olvasott. Csodálkoznia kellett, hogy mi folyik ma velem.
         Kimentem az ajtón és odakiáltottam Archer-nek. Ő az utca szélén állt, nézte, ahogy a rendőrségi cirkáló elhalad, összehúzott tekintettel az arcán. Ugyanarra a dologra gondolhatott, amire én is?
         Készültem lelépni a járdáról, amikor egy kéz ragadta meg a karomat és megálltam, kissé oldalra fordultam, hogy lássam Travis-t. Elnéztem tőle balra és ott állt Victoria Hale, aki próbált úgy tenni, mintha nem is léteztem volna, a tekintete egyedül az előtte lévő felvonulásra szegeződött, hamis mosoly ült az arcán és az orrát a levegőbe emelte.
         A vállam felett Archer-re néztem, aki most elkezdett átsétálni az úton felénk.
         - Mennem kell, Travis, - mondtam, kísérletet téve arra, hogy elhúzódjak.
         - Hűha, várj, - mondta, és nem engedett el engem. – Hallottam a telefonbeszélgetésedet. Aggódom. Én csak azt akarom…
         - Travis, engedj el, - mondtam, a szívem gyorsabban kezdett verni. Ez volt az utolsó dolog, amire most Archer-nek szüksége volt.
         - Bree, tudom, hogy nem tartozom a kedvenceid közé, de ha van bármi, amiben segíteni tudok…
         - Engedj el, Travis! – Ordítottam, kicsavarva a karomat. A körülöttünk lévő tömeg hirtelen egy kicsit csendesebbnek tűnt, pillantások siklottal el a felvonulásról, lassan mozdulva el az előttük lévő útról, felénk.
         Mielőtt megfordulhattam volna, egy ököl lendült Travis arcához és ő keményen a földnek csapódott, a vér mintha lassított mozgásban spriccelt volna előttem a levegőben. Levegőért kaptam és Tori Hale is így tett és még néhány ember a közelünkben.
         Átnéztem a vállam felett és ott állt Archer, nehezen lélegzett, szemei nagyok voltak az arcán, a kezét ökölbe szorította majd kiengedte az oldala mellett.
         Rábámultam, majd visszanéztem Travis-re, aki épp akkor állt fel. Pillantása tele volt dühvel, ahogy végignézett Archer-ön. – Te szarházi, - szűrte Travis, a fogait csikorgatva.
         - Travis! – kiáltott fel Tori Hale, az arcát nem húzta eléggé szorosan össze, hogy elrejtse az ijedtségét.
         Kettőjük közé emeltem a kezem, de túl késő volt. Travis megkerült engem és Archer-re támadt, és mindketten a hátraestek, miközben az emberek levegőért kaptak és hátratántorodtak, néhányan megbotlottak a járdán, mások stabilak maradtak.
         Archer bevitt még egy ütést, mielőtt Travis durván meglökte, és Archer háta hangos csattanással érkezett a betonra. Láttam, ahogy a levegő kiszakadt belőle és a fogát csikorgatta. Travis az arca felé lendült és bevitt egyet az álkapcsába.
         Felzokogtam, félelem száguldott keresztül a testemen, mint egy gyorsan-terjedő erdőtűz.
         - Állj! – Kiáltottam! – Elég! – Travis megemelte a kezét és épp akkor, megint Archer arcához lendítette. Ó Istenem, a betonba fogja döngölni őt, itt mindenki előtt, előttem. A testemben úgy tűnt minden felgyorsult, a szívverésem hangosan dübörgött a fülemben és a pulzusom az eget verte. – Állj! – Ordítottam, a hangom zokogásba fulladt. – Testvérek vagytok! Hagyjátok ezt abba!
         Az idő mintha megfagyott volna, ahogy Travis ökle megállt a levegőben és Archer tekintete felém rebbent. Hallottam, ahogy Tori élesen beszívta a levegőt. – Testvérek vagytok, - mondtam ismét, mostanra könnyek csorogtak végig az arcomon. – Kérlek, ne csináljátok ezt. A mai nap az apátokról szól. Ő nem akarná ezt. Kérlek. Kérlek, hagyjátok abba.
         Travis meglökte Archer mellkasát, de elengedte és felállt. Archer is gyorsan lábra állt, az állkapcsát dörzsölve és körbenézve maga körül, ahogy az emberek nyíltan bámultak. Az arcán lévő tekintet színtiszta keveréke volt a zavarodottságnak, a dühnek és a félelemnek, ez a három érzelem felváltva villogott aranybarna szemeiben.
         Egy másik aranybarna szempár találta meg az enyémet, ahogy Travis ellökte az útból Archer-t, de nem túl keményen. – Nem vagyunk testvérek. Unokatestvérek vagyunk, - mondta, úgy nézett rám, mintha megőrültem volna.
         Megráztam a fejemet, a szemeim Archer-re vándoroltak, aki nem nézett rám. – Sajnálom, Archer, - mondtam. – Nem akartam kikotyogni. Sajnálom, - suttogtam. – Azt kívánom, bárcsak visszaszívhatnám.
         - Mi a szar ez? – Kérdezte Travis.
         - Menjünk! – Kiáltotta Travis-nek. – Ő egy állat! – köpte, Archer-re mutatva. – Őrültek, mindketten. Egy másodpercig sem hallgatom tovább ezt az őrültséget. – Kísérletet tett, hogy elhúzza Travis karját, de ő könnyedén lerázta magáról.
         Közelről nézett rá, valami, mintha villant volna a szemében, valami megértés féle suhant rajta keresztül.
         - Nos, ehhez elég egy egyszerű vérvizsgálat, hogy bizonyítani tudjuk, - mondta Travis, tekintete az anyjáéba fúródott. Tori elsápadt és elfordította a fejét. Travis csak nézte őt.
         - Ó, Jézusom, - mondta. – Igaz. Te tudtad ezt.
         - Nem tudok semmi ilyesmiről! – mondta, de a hangja hisztérikusan csengett.
         - Én gondoltam, - egy másik hang hallatszott a tömegből és én elfordítottam a fejemet, hogy lássam, ahogy Mandy Wright felénk sétált. – Abban a percben, amint megláttam a szemedet, ahogy az anyukád karjából felnéztél rám, tudtam. Azok a szemek Connor Hale szemei – az apukád szemei, - suttogta Mandy, tekintetét Archer-re összpontosította. Én behunytam a szemem, még több könny folyt le az arcomon.
         Ó Istenem.
         - Ennyi! – Üvöltötte Tori. – Ha te nem jössz, én megyek. A férjem az, akiről beszéltek! És minden nap egyre homályosodik az emléke – mindannyian szégyellnetek kellene magatokat. – Az egyik vörös, manikűrözött, csontos ujjával egyenként rámutatott mindegyikünkre, ugyanazzal a jeges tekintettel az arcán. És ezzel megfordult, és keresztülverekedte magát a tömegen.
         Röviden Travis-re pillantottam, majd a tekintetem visszavándorolt Archer-re. Archer egyszer rám nézett, majd Travis-re és Mandy-re, végül a tömegre, minden szem rajtunk vándorolt. Pánik söpört végig a tekintetén és rádöbbentem, hogy az emberek szájtátva bámultak rá, sugdolózva. A szívem meglódult és tettem felé egy lépést, de ő egyet hátrált, szeme ismét a tömeget pásztázta.
         - Archer, - mondtam, felé nyúlva. Megfordult és elkezdett keresztülvergődni a még mindig mozdulatlan embertömegen. Megálltam, kezemet az oldalamhoz ejtettem és lelógattam a fejemet.
         - Bree? – szólított meg Travis és én rábámultam.
         - Ne, - mondtam az összeszorított fogaimon keresztül. Utána elfordultam tőle és visszarohantam a bisztróba. Maggie az ajtóban állt.
         - Menj utána, édesem, - mondta gyengéden, kezét a vállamra téve. Nyilvánvalóan látta az egészet. Az egész város látta.
         Megráztam a fejemet. – Időre van szüksége, - válaszoltam. Fogalmam sem volt, honnan tudtam ezt. Egyszerűen csak tudtam.
         - Rendben, - mondta Maggie, - nos, legalább menj haza. Mára már egyébként is vége.
         Bólintottam. – Köszönöm, Maggie.
         - Ez csak természetes, édesem.
         - Hátul megyek majd ki. Az autóm a sikátorban parkol, így ki tudok innen szabadulni anélkül, hogy belefutnék egy lezárt útszakaszba.
         Maggie bólintott, együttérzés csillogott azokból a kedves szemeiből. – Ha bármire szükséged lenne, hívj fel, - mondta. Egy apró mosolyt varázsoltam az arcomra.
         - Rendben.
         Úgy vezettem haza, mint egy postagalamb, még csak az útra sem emlékeztem, amikor megérkeztem. Bevonszoltam magamat a kunyhómba, összeestem a kanapén és amikor Phoebe felugrott az ölembe, és elkezdte nyalogatni az arcomat, a könnyeim is elkezdtek hullani. Hogyan tudott minden ennyire elromlani néhány nap alatt?
         Úgy éreztem, mintha Archer egy időzítő bomba volna, készen állva, hogy bármelyik pillanatban felrobbanjon. Át akartam őt segíteni ezen, de fogalmam sem volt, hogyan. Tehetetlennek, felkészületlennek éreztem magamat. Letöröltem a könnyeimet, és egy kicsivel hosszabb ideig ültem ott, megpróbálva előállni egy megoldással.
         Talán el kellene tűnnünk ebből a városból – csak bedobálni a cuccainkat a kocsimba és elhajtani valami új helyre. Istenem, ez mennyire ismerősen hangzott. Nem pontosan ez volt az elképzelése Connor Hale-nek is? És nézd meg, hogy sült el. Nem valami jól.
         És különben is, hogyan érezne ezzel kapcsolatban Archer? Ő már így is azzal a ténnyel küzdött, hogy nem érezte magát valódi férfinak. Hogyan érezné magát, ha én, szereznék valahol egy munkát és ő egész nap valami lakásban ülne? Legalább itt, volt egy birtoka, feladatai, háza, tava…
         Habár most, valószínűleg ezt leromboltam neki. Az arcom összegyűrődött a bűntudattól, ami keresztüláramlott rajtam. Olyan sok időbe telt, míg eléggé kellemesen érezte magát, hogy elhagyja a házát, és most megint úgy érzi, hogy a birtokán kell rejtőzködnie – aggódott amiatt, hogy az emberek sugdolóznának és megbámulnák őt, elítélnék a fogyatékossága miatt, amitől kevesebbnek érezné magát.
         Néhány perc elteltével, fáradtan felkeltem és kivittem Phoebe-t, majd visszatértem a házba és vettem egy zuhanyt, az agyam még mindig ezerrel pörgött azon, ami a parádén történt. Át kellett mennem hozzá és bocsánatot kérnem. Nem akartam kikotyogni a titkot, amit ő nem szeretett volna elmondani. De én megtettem. És most ő volt az, akinek együtt kellett élnie a következményekkel, ha volt bármilyen is.
         Felhúztam néhány meleg ruhát, próbáltam kirázni a hideget, ami, mintha a csontjaimba ette volna magát, és lassan megszárítottam a hajamat.
         Lefeküdtem az ágyamra, és hagytam, hogy a szomorúság újra elárasszon engem. Gyenge voltam és semmilyen optimizmust nem láttam ebben a helyzetben, kivéve azt a tényt, hogy kétségbeesetten szerettem Archer-t. Azt gondoltam, ez azért volt, mert annyira őrülten fáradt voltam. Talán csak néhány perc pihenésre volt szükségem…
         Kinyitottam a szemem, amiről azt hittem, hogy csak néhány perccel ezelőtt csuktam be, és az órára pillantottam. Ó Istenem, két órát aludtam. Felültem és hátrasimítottam a hajamat.
         El kellett mennem Archer-höz. Csodálkozhatott azon, hogy miért nem egyenesen hozzá mentem. Elfordult tőlem… de adtam neki néhány órát. Remélhetőleg, most már jobban érezte magát. Istenem, kérlek, ne legyél mérges rám, gondoltam, ahogy beszálltam a kocsimba és elindítottam.
         Néhány perccel később, átsétáltam a kapuján, le a házához. Kopogtattam, elfordítottam a kilincset és teljes csend fogadott, az alkonyat az ablakon keresztül alig világította meg az előttem lévő szobát.
         - Archer? – kiáltottam, baljóslatú érzés száguldott keresztül a testemen. Leráztam magamról és ismét elkiáltottam magam, - Archer? – Semmi.
         Ekkor láttam meg a levelet, ráírva a nevemmel, ami a kanapé mögötti asztalra volt támasztva.
         Remegő kezekkel felvettem és kinyitottam, félelem költözött a testembe.


Bree,
                Ne hibáztasd magad – ami ma a felvonuláson történt, az nem a te hibád volt. Hanem az enyém, az egész az én hibám volt.
                Elmegyek, Bree. Elviszem a nagybátyám furgonját. Még nem tudom, hová megyek, de el kell mennem valahová. Rá kell jönnöm a dolgokra, és talán még egy kicsivel többet is tanulok, arról ki lehetek a világon – ha egyáltalán lehetek bárki is. Maga ez a gondolat félelemmel tölt el, de itt maradni – olyan dolgokat érezni, amiket érzek – az sokkal ijesztőbb alternatívának tűnik. Tudom, hogy nehéz ezt megérteni. Még én sem teljesen értem.
                Kétszer gondoltam azt, hogy elvesztettelek téged és csak ennek a lehetősége is elpusztít engem. Tudod, mit csináltam, amikor csak néhány percet késtél és meghallottam a mentőt a házad felé menni? A pázsitomra hánytam, majd rohantam hozzád.  Halálra rémített engem. És a helyzet az, hogy mindig lesz valami – nem csak egy mentőautó, hanem amikor később jössz haza a munkából, vagy egy srác, aki flörtöl veled, vagy… egymillió másik forgatókönyv, amit most még el sem tudok képzelni. Mindig lesz valami, ami azzal fog fenyegetni, hogy elvesz tőlem téged, még ha ez valami kis dolog is, és még ha ez csak a saját elmémbe létezik. És végül ez lesz az, ami le fog rombolni bennünket. Elkezdelek majd bántani téged, mert nem leszel képes helyrehozni engem – soha nem leszel képes eléggé megnyugtatni engem. A végén meg fogsz neheztelni rám, mert folyamatosan a kettőnk terhét kell majd cipelned. Nem hagyhatom, hogy ez megtörténjen. Azt kértem tőled, hogy ne engedd, hogy leromboljam azt, ami köztünk van, de nem hiszem, hogy képes lennék bármi másra.
                Múlt éjjel, miután elaludtál, nem tudtam, nem arra a történetre gondolni, amit a hímzéses képekről meséltél, amiket az anyukád készített. És gondoltam arra a napra is – és annyira nagyon el akarom hinni, hogy az, amit mondtál, igaz – hogy valami gyönyörű dolog keletkezhet, az össze ronda és összekuszált dolgokból – a fájdalomból, azokból a dolgokból, amik azzá tesznek engem, aki vagyok. Meg akarom látni, mi van a másik oldalon. De azt gondolom, hogy ennek érdekében, hogy ezt megtegyem, nekem kell annak lenni, aki hátat fordít. Nekem kell annak lenni, aki megteszi ezeket a lépéseket. Nekem kell megértenem, hogyan áll össze ez az egész, hogyan lesz az egésznek értelme – milyen lesz a saját képem.
                Nem kérlek arra, hogy várj rám – soha nem lennék olyan önző. De kérlek, ne gyűlölj. Soha, de soha nem akarlak bántani téged, de nem vagyok jó neked. Per pillanat senkinek nem vagyok jó és meg kell tanulnom, hogyan tudok az lenni.
                Kérlek, érts meg. Kérlek, tudd, hogy szeretlek téged. Kérlek, bocsáss meg.
Archer


         A kezeim most már úgy remegtek, mint a nyárfalevél, és a könnyek patakzottak az arcomon. Felzokogtam és elejtettem a levelet, a kezemet a számhoz kaptam.

         A levél alatt ott feküdt egy kulcscsomó, a telefonja, és egy kutyapanzióról szóló nyugta, aminek nem volt megadva a végdátuma. Ismét kiengedtem egy zokogást és a kanapéra estem – ugyan arra a kanapéra, ahol Archer ringatott, miután kimentett engem a nagybátyja csapdájából, ugyanarra a kanapéra, ahol legelső alkalommal csókolt meg. A párnába zokogtam, vissza akartam kapni őt, annyira kétségbeesetten akartam hallani a lépteit, ahogy keresztüljön az ajtón mögöttem, hogy éreztem a vágyakozást testem minden sejtjében. De körülöttem a ház csendes maradt, amit csak a fojtott zokogásom hangja tört meg.

5 megjegyzés:

  1. Ó a francba!!! Ez a történet a végtelenségig elszomorít engem :(
    Sok hasonlót olvastam már,de ez kikészít. Várom hátha jön valami reménysugár amitől kicsit jobb lesz,de neeem. Szegény Archer teljesen megértem,hogy miért megy el de én teljesen hülye vagyok és szerettem volna ha végre rájuk talál a jól megérdemelt boldogság. Ehelyett még több dráma és persze sírás. Ennek ellenére nagyon a szívemhez nőtt a történet és még mindig azt remélem, hogy minden rendbe jön. Nagyon szépen köszönöm a munkád és várom a folytatást! :)♥♡

    VálaszTörlés
  2. Szia!
    Azt gondoltam az előző résznél, hogy jobb ha hallgatok. Ezért nem írtam semmit. Mondhatnám hogy - képletesen értve - visszafojtott lélegzettel vártam a katasztrófát. És tessék!
    Na de hogy ez történjen arra álmomban se gondoltam. Nagyon szomorú vagyok és nincs kire haragudnom, nincs kit hibáztatnom. Mert nem számít, hogy Bree kikotyogta a titkot, Archer ezt már előtte eldöntötte!
    Egyet remélek! Azt, hogy a múlt nem ismételi meg önmagát. Jesszusom hány fejezet van még? Tetőzik a történet. Nem vagyok kész elengedni ezt a történetet!...
    Köszönöm neked! ❤ :) :*

    VálaszTörlés
  3. Nagyon szívesen. ❤️
    Még 5 + 1 fejezetek nem kell elengedni a történetet, ☺️

    VálaszTörlés
  4. Szeretem ezt a könyvet...Ez a történet csodálatosan van megírva,köszönöm a fordítást.Valójában a köszönöm nem is igazán tudja kifejezni azt ,hogy mennyire hálás vagyok érte.Hatalmos ölelés :)

    VálaszTörlés