Tizennegyedik fejezet

Tizennegyedik Fejezet

Demi

         Arra ébredtem fel, hogy a fejem lüktet. A szemhéjaim túl nehezek voltak és olyan érzés volt, mintha lenyeltem volna egy doboz cigarettacsikket. Meghallottam egy torokköszörülést, majd besüppedt az ágy. Nagy erőfeszítéssel kinyitottam az egyik szememet és láttam, hogy Huntley ült le mellém.

         - Mennyi az idő? – kérdeztem. Összerezzentem, amikor a hangom felismerhetetlenül csengett, még a saját fülemnek is.

         - Egy kicsivel múlt tizenegy, - válaszolta. – Hogy érzed magad?

         Felnyögtem és a könyökömre támaszkodtam, majd a homlokomat ráncoltam, amikor észrevettem a félig levetkőztetett állapotomat. A pizsama nadrágom és atlétám volt rajtam, de nem emlékeztem, hogyan kerültek rám. Elkezdtem kétségbeesetten körbenézni, mert kíváncsi voltam, hogy hazahoztam-e valakit a múlt éjjel. Huntley látta a rémületet a szememben, és nyugtatólag a vállamra tette a kezét.

         - Nyugalom, - mondta halkan, - senki sincs itt. – Előrehajolt és elvett egy pohár narancslevet és néhány szem Tylenolt az éjjeliszekrényről. – Idd meg ezt, jobban fogod érezni magad tőle.

         Motyogtam egy „köszönömöt” és egy korttyal lenyeltem a Tylenolt egy kis narancslével.

         Huntley engem nézett és észrevettem, hogy a viselkedése a szokásosnál kicsit tompább volt. A fejtámlának döntöttem a hátamat. – Jól vagy? – kérdeztem.

         Habozott, majd válaszolt, - Elszaladok a mosdóba, aztán beszélünk, rendben?

         Felállt, de megragadtam a karját és megállítottam őt. – Mi a baj? A tegnap estéről van szó? – Apró töredékekre és emlékfoszlányokra emlékszem csak a tegnap estéből, de a részletek még mindig kicsit homályosak.

         Huntley visszaült mellém, és láttam, hogy a szeme megtelik könnyel.

         - Kezdesz kiakasztani, - mondtam, a torkomban hatalmas gombóc kezdett el formálódni.

         - Van valami, amit el kell mondanom. – Letörölt egy könnycseppet, ami az arcára hullott, és felpillantott, hogy találkozzon az aggódó tekintetemmel.

         - Nyögd ki, kislány. Nem vagyok gondolatolvasó.

         - Én… én… - megállt és kellett egy pillanat, hogy összeszedje magát. – Ez nehezebb, mint gondoltam.

         Szüksége volt egy kis időre, és én megadtam neki. Így vártam, és amikor készen áll, hogy elmondja nekem, mi bántja ennyire, meghallgatom.

         - Én… én… terhes vagyok. – Könnyekben tört ki, és ötletem sem volt, hogy mit mondjak. Az érzések, amik megrohantak, egy hatalmas nagy katyvasz volt.

         - Ez csodálatos! – mondtam. A lelkesedésem hamis volt és imádkoztam, hogy ne vegye észre a hangomban. Egy gyilkos másnapossággal szenvedtem, és semmi több, annak ellenére, hogy fenyegető érzés bontakozott ki a szívemben és a lelkemben. Nem akartam darabokra esni ettől. Nem Huntley előtt. – Miért sírsz? Boldognak kellene lenned.

         - Az vagyok, - sírt tovább, az arca vörös és püffedt volt, - de annyira féltem elmondani neked.

         - Miért?

         - M-mert nem akarom, hogy utálj engem!

         Bámultam a legjobb barátnőmre, és néztem, ahogy az ajkai remegtek. Rettegett attól, hogy megossza velem a híreket, mert félt, hogy utálni fogom őt. Soha nem tudnám ezt tenni. Túlságosan is szerettem őt.

         Közelebb csúsztam hozzá, és megfogtam a reszkető kezét. – Soha nem lennék képes utálni téged, - lenyeltem a torkomban keletkező hatalmas gombócot, - és sajnálom, hogy féltél velem megosztani a hírt. Örülök neked Huntley, komolyan. Grayson tudja?

         Megrázta a fejét. – Nem, csak tegnap voltam az orvosnál, aki megerősítette. Azt akartam, hogy te tudd meg először.

         Megszorítottam a kezét. – Hányadik hétben jársz?

         Küldött felém egy valódi kis mosolyt. – Még csak a tízedikben.

         - Biztos vagyok benne, hogy Grayson nagyon izgatott lesz.

         - Tudom, hogy az lesz, - könnyedén felnevetett. – Azt szerette volna, ha lesz még egy babánk, de egy kicsikét mindketten sejtettük, hogy már terhes vagyok, amikor úgy döntöttünk, hogy újra megpróbáljuk. Nem gondoltam, hogy másodjára ennyire könnyen teherbe fogok esni.

         - Ennek így kellett lennie, - suttogtam, éreztem, hogy az én szemem is égni kezd. Azt szerettem volna, ha Huntley azt gondolja, hogy tényleg így kellett lennie, mert örültem neki, de valóban így kellett történnie, mert egy kis részem meghalt belül. Ettől rossz barát voltam? Valószínűleg.

         Huntley megtörölte az arcát, és megölelt. Ne ess szét, mondogattam magamban.

         - Annyira nagyon szeretlek, Demi. Te vagy a legjobb barátom.

         - Tudom, - válaszoltam csendesen, próbálva nem engedni az érzéseimnek, hogy átvegyék felettem a hatalmat. – Én is szeretlek.

         Elhúzódtunk egymástól és Huntley szégyenlősen nézett rám. – Jól érzed magad a tegnap este történtek után? – kérdezte. Most rajtam volt a sor, hogy kicsit összehúzzam magam.

         - Nem tudom, - válaszoltam, - Nem sok mindenre emlékszem. Ki tudnál segíteni a részletekkel?

         - Egy kicsit túl sokat ittál, - magyarázta. – És Brody-nak kellett hazahoznia téged.

         Zavarodottságomban a homlokomat ráncoltam. – Brody?

         Huntley bólintott és ugyanazt a kérdést láttam a tekintetében, mint ami az én agyamba is felvillant: Miért tenné ezt meg? Mert még mindig érdekled.

         Már azzal, hogy rágondoltam emlékeket idézett elő a tegnap estéről, és ahogy felvillantak az agyamban, a testem megmerevedett, a szemem pedig óriásira tágult. Az éjszaka nagyrészt drámamentes volt és a végén… Brody és én… szexeltünk… a raktárban.

         - Mi az? – kérdezte Huntley. Nyilvánvalóan rossz munkát végeztem azzal, hogy elrejtsem a döbbenetemet.

         Megráztam a fejemet, hamis mosolyt erőltetve az arcomra. – Semmi. Jól vagyok.

         - Biztos?

         - Igen. Minden rendben.

         Tudtam, hogy nem hitt nekem, de nem vallott rá, hogy erőltesse a dolgokat.

         - Oké, - egyezett bele, majd nagy sóhaj kíséretében felállt. – Mennem kell, de találkozunk majd a ma esti próbavacsorán?

         Bólintottam. – Igen, ott leszek.

         Huntley már félúton volt az ajtó felé, amikor megállt és visszafordult hozzám, - Biztos, hogy jól vagy?

         - Igen, jól vagyok, - hazudtam. – Esküszöm.

         Kiment a szobából, majd hallottam, ahogy néhány perccel később a bejárati ajtó becsukódott mögötte. A fejtámlának dőltem és tudtam, hogy egy hajszál választott el a kiborulástól. Egyszerre túl sok volt, hogy megbirkózzak vele. Lerúgtam magamról a takarót és keresztülcsoszogtam a plüss szőnyegen egészen a fürdőszobáig. Bámultam magamat a tükörben és visszafojtottam a zokogást, amikor nem ismertem meg azt a lányt, aki a tükörből nézett vissza. Már eltelt egy kis idő, mióta így éreztem magam, de minden elölről kezdődött amikor Brody megjelent.

         Elfordítottam a zuhanyt és megvártam, hogy a víz felforrósodjon, mielőtt belépek. A forró víz enyhítette a fájó izmaimat, de a szívem még mindig nehéznek bizonyult a mellkasomban. Egy katasztrófa voltam és ezt csak még rosszabbá tette számomra, hogy hagytam, hogy Brody megdugjon engem, mint egy lotyót annak a bárnak a raktárában. – Ó, Istenem, - kiáltottam fel, hagytam hogy végre átszakadjon a gát. Lecsúsztam a nedves csempéken, és összegömbölyödve átkaroltam a lábamat és a homlokomat a térdemre fektettem. Bűntudat árasztotta el a véremet és száguldott keresztül az ereimen. Huntley és Grayson a második babájukat várták és nem tudtam eléggé önzetlen lenni, hogy teljesen örülni tudjak a boldogságuknak. Annyira nagyon szerettem volna izgatott lenni miattuk. De nem voltam és nyíltan hazudtam a legjobb barátomnak, hogy mennyire örülök ennek a hírnek. Megcsaltnak éreztem magam, mert annyi mindent elvettek tőlem. Bűntudatot éreztem, mert soha nem kellene irigykednem Huntley és Grayson boldogságára. Összetörtnek éreztem magam, mert néhány nap alatt ismét minden darabokra hullott körülöttem. Egyedül éreztem magam, mert elvesztettem mindent, amiről álmodtam. Beleértve saját magamat is. Fogalmam sincs hová menjek innen. Kivéve, hogy nincs is választásom, de előremenni és túllépni ezen, pontosan az, amit ezelőtt is tettem. Erről szólt az élet, nem igaz? A csapások felé emelkedni és legyőzni az esélyeket. Egyszer már megtettem, szóval menni fog most is. Nem igaz?

         A testem megrázkódott minden egyes zokogásnál, és addig sírtam, amíg már nem maradt bennem semmi. Amikor véget ért, nem voltam benne biztos, hogy képes leszek-e kihúzni magamat ebből a gödörből. Amíg vissza nem emlékeztem Brody utolsó szavaira, amit akkor suttogott, amikor tegnap este ágyba bújtatott.

         - Szeretlek. Örökké.