Huszonhárom- Huszonnegyedik fejezet

Huszonharmadik fejezet

Bree

A következő reggel Archer-t az ágyában hagytam a lepedőkbe gabalyodva. A takaró alig fedte az izmos fenekének gömbjeit és a karjai átölelték a párnát a feje alatt, így a gyönyörű hátsó része, az összes kemény felület és domborulat teljesen a kirakatban volt. Rövid ideig azon gondolkodtam, hogy felébresztem, hogy újra élvezzem azokat a felületeket és domborulatokat, de tudtam, hogy Phoebe-nek valószínűleg el kellett végeznie a dolgát és sajnos elhanyagoltam a kunyhómat és az életemet – ami egy szeméttelep volt és nem maradt egyetlen tiszta fehérneműm sem. Így elszakítottam magam a látványtól, hogy elvégezzem a szükséges házimunkát, és egy apró, puha csókot nyomtam Archer vállára. Fáradt volt –tegnap éjszaka az összes energiáját elhasználta. Erre az emlékre összeszorítottam a combomat, és kényszerítettem a lábamat, hogy vonszoljon ki a kis hálószobából.

         Amikor hazaértem, gyorsan kiengedtem Phoebe-t és vettem egy hosszú, forró zuhanyt.

         Miután felöltöztem, bekapcsoltam a telefonomat és észrevettem, hogy volt egy pár üzenetem –mindkettő Natalie-tól, ami elmondta, hogy a nyomozó, aki az apám gyilkosságnak vizsgálatán dolgozott, néhányszor felhívta engem keresve, és ezért fel kellene hívnom őt. Vettem egy mély levegőt és leültem. Hónapokon keresztül hívogattam a nyomozót, hogy nyomon kövessem az apám gyilkosságát, de soha nem volt meg egy darabka bizonyíték sem. Amikor leléptem, nem ellenőriztem. Nem gondoltam volna, hogy szükséges. De most, hirtelen lett valami új hír? Miért?

         Tárcsáztam a számot, amit meg mindig fejből tudtam, és amikor McIntry nyomozó felvette, és elmondtam neki ki vagyok, melegen üdvözölt. – Bree, hogy van?

         - Valójában jól vagyok, nyomozó. Tudom, hogy egy ideje nem jelentkeztem és a telefonszámon is megváltozott...

         - Semmi baj. Örülök, hogy megadta nekem a barátja számát, akinél a bűncselekmény után szállt meg. –Észrevettem, hogy nem a ’gyilkosság’ szót mondta.

         - Szóval van valami hír? – Kérdeztem, egyenesen rátérve a lényegre.

         - Igazából, van. Van egy gyanúsítottunk az ügyben. Azt szeretnénk, ha bejönne egy azonosításra, - mondta gyengéden.

         A szívverésem felgyorsult és kifújtam a levegőt, - Ó, - majd csendesen ültem ott.

         A nyomozó megköszörülte a torkát. – Tudom, hogy ez meglepetés a sok eltelt hónap után, de valójában ezt az információt egy kisstílű drogdílertől kaptuk, hogy megspóroljon egy kis börtönbe töltött időt.

         - Rendben, - mondtam. – Mikorra kellene visszamennem?

         - Amint lehetséges. Milyen hamar érne ide?

         Az ajkamba haraptam. – Uh… - egy percig gondolkodtam rajta, - három nap?

         - Ha ez a leggyorsabb, hogy ideérjen, akkor addig dolgoznunk kell.

         Éreztem, hogy enyhén megdermedtem. – Rendben van, nyomozó, felhívom, amint a városban leszek.

         Elköszöntünk egymástól, és letettük én meg jó hosszú ideig ültem az ágyamon, csak bámulva ki az ablakon, és olyan érzés volt, mintha egy buborék most robbant volna szét. Nem teljesen voltam biztos benne, hogyan osztályozzam ezt, mert tudtam, hogy boldog vagyok, hogy esetleg áttörés lehet az apám ügyében. Ha letartóztatás történt… nem kellett többé menekülnöm… végre teljesen biztonságban érezhettem magam. És az apám megkaphatja azt az igazságszolgáltatást, amit megérdemelt.

         Felkaptam a telefonomat és tárcsáztam Natalie-t, majd elmondtam neki a híreket. Amikor végeztem, kiengedett egy nagy sóhajt és azt mondta, - Istenem, Bree, féltem, hogy túl erősen reménykedem, de… annyira reménykedtem, - fejezte be csendesen.

         - Tudom, - mondtam. – Tudom. Én is.

         Egy másodpercig csendben volt, mielőtt megszólalt volna, - Figyelj, van egy ötletem. Mi lenne, ha odarepülnék, és veled jönnék vissza, hogy társaságot szolgáltassak?

         Kifújtam a levegőt. – Megtennéd?

         - Igen, persze, hogy megtenném. Ráadásul tudod, hogy az anyámnak egy csomó mérföldje gyűlt össze a rengeteg utazástól. Semmibe sem fog nekem kerülni.

         Elmosolyodtam. – Az nagyszerű… imádnám. Lesz majd egy jó hosszú utunk, hogy bepótoljuk a kimaradt időt.

         Hallottam a mosolyt a hangjában, amikor azt mondta, - Jó. Elintézem. Képes leszel egy időre elszakadni a munkától?

         - Igen, biztos vagyok benne, hogy rendben lesz. Az emberek, akikkel dolgozom nagyszerűek, és amikor elmondom majd neki, hogy mi a helyzet…

         - Bree, tudják ugye, hogy te csak ideiglenes vagy ott?

         Megálltam és hátrafeküdtem az ágyamra. – Nem említettem meg ezt nekik, nem. – A kezemet a homlokomra tettem. – És az a helyzet, hogy ez nem ideiglenes, Nat. Én úgy… úgy döntöttem, hogy maradok. – Becsuktam a szemem, várva a reakciójára.

         - Mi? Maradsz? Komolyan beszélsz? Amiatt a srác miatt, akit említettél? – Meglepettnek és összezavarodottnak hangzott.

         - Többnyire igen. Én csak… ez egy kicsit bonyolult. El fogok neked minden mesélni az úton, oké? Rendben van így?

         - Oké… rendben, igen. Alig várom, hogy lássalak, édesem. Elküldöm majd a járatom részleteit.

         - Oké, köszönöm szépen. Szeretlek.

         - Én is szeretlek, bébi. Majd jelentkezem.

         Letettük, és néhány percig csak feküdtem ott, hálás voltam a legjobb barátomnak, hogy eljön idáig, hogy velem együtt tegye meg az utat. Ez az egész dolgot könnyebbé teszi. És utána vissza fogok jönni. Azt mondtam Natalie-nek, hogy itt maradok. És hangosan kimondva ezt másvalakinek is Archer-en kívül, rájöttem, hogy mennyire helyes is volt. Kizárt dolog, hogy visszaköltözzek Ohio-ba. Most már itt volt az életem. Az életem Archer-rel – bármit is jelentett ez, tudtam, hogy igaz.

**********

         A következő nap a munkában haboztam beszélni Maggie-nek az Ohio-ban lévő helyzetről, és hogy vissza kellett mennem oda. Nem osztottam meg vele apám halálának a részleteit, de ugyanolyan megértő és együtt érző volt, mint amilyen tudtam, hogy lesz. Meleg ölelése és megnyugtató szavai lecsillapítottak engem – hosszú ideje már annak, hogy valaki úgy viselkedett velem, mint ahogy azt egy anya tenné.

         Bár hálás voltam, hogy ebben az esetben volt egy kis szünet, mert tudtam, hogy ez egy ritka eset volt, amikor egy bizonyos idő már eltelt, és aggódtam, hogy az, hogy egyszerűen visszatérek Ohio-ba elő fogja hozni a kétségbeesés és a gyász érzését. Pelion-ban biztonságban éreztem magamat – biztonságban Archer-rel. Még be kellett neki erről számolnom. Tegnap elvégeztem néhány dolgot a házikómban, majd hét óra körül elaludtam, annyira fáradt voltam. Utáltam, hogy nincs rá módom, hogy kommunikáljak vele, amikor nem vagyunk együtt. De tudtam, hogy hébe-hóba jót tett számunkra, hogy külön töltöttünk egy napot. Az utóbbi időben gyakorlatilag elválaszthatatlanok voltunk, és egy kis távolság egészséges dolog volt.

         Ahogy közeledett a műszakom vége, a csengő megszólalt és felpillantottam, hogy lássam Travis-t besétálni, egyenruhában és pilóta napszemüvegben. Majdnem a szememet forgattam azon, mennyire nevetségesen jóképű is volt, nem csak azért, mert ez már önmagában is gáz volt, hanem, azért a tényért is, mert annyira nyilvánvaló volt, hogy tudta ezt.

         - Travis, - mondtam, tovább törölgetve az előttem lévő étlapokat.

         - Héj, Bree, - mondta, ajkai felkunkorodtak, ami egy őszinte mosolynak tűnt.

         - Mit hozhatok neked? – Kérdeztem.

         - Kávét.

         Bólintottam és megfordultam, hogy elvegyek egy csészét. Kiöntöttem a kávét, letettem elé, majd elfordultam.

         - Még mindig dühös vagy rám? – Kérdezte.

         - Nem vagyok dühös, Travis. Csak nem vagyok lenyűgözve attól, ahogy az unokatestvéreddel bánsz.

         Összepréselte az ajkait. – Figyelj, Bree, ő a családom, és sok évig nem kommunikáltunk egymással – tudom, hogy ez többnyire az én hibám, de én és Archer mindig is… versengtünk, amikor gyerekek voltunk. Lehet, hogy ez egy kicsit messzire ment, mint amennyire hagynom kellett volna, amikor megjelentél. Ezt bevallom. De ő is játszadozik, higgy nekem.

         - Versengés? – gúnyolódtam. – Jézus, Travis. – Enyhén megemeltem a hangomat és néhány ember idenézett, majd félrekapták a tekintetüket, amikor erőltetett mosolyt küldtem feléjük, mielőtt visszafordultam volna Travis-hez. – Nem gondolod, hogy egyszer az életében megérdemel valakit, aki mellette áll? Nem gondolod, hogy megérdemel valakit, aki támogatja őt, ahelyett, hogy versenyzik ellene? Nem tudtad volna megpróbálni, hogy te legyél az a személy?

         - Szóval számodra ez az – valami szánalom egyezség?

         Behunytam a szemem és vettem egy mély levegőt, így nem öntöttem a kancsó forró kávét az arcába. – Nem, neki nincs szüksége senki szánalmára. Ő… hihetetlen, Travis. – Elképzeltem őt a fejemben, a gyengéd szemét, azt, ahogy a mosolya felvillanyozza az arcát, amikor őszintén boldog. – Ő elépesztő. – Lepillantottam, hirtelen egy kicsit zavarban éreztem magam.

         Travis egy másodpercig csendben volt. Kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, amikor a csengő ismét megszólalt és én felpillantottam. A szemem nagyra tágult.

         Natalie állt ott, és a barátunk, Jordan kissé mögötte, kezével a zsebében és úgy tűnt, zavarban volt.

         Ledobtam az étlapot a kezemből és megkerültem a pultot. – Ó Istenem. Mi kerestek ti itt? – Sikítottam. Még mindig vártam az üzenetet, ami elmondja, melyik járattal jön. Natalie gyorsan odasietett, hogy találkozzon velem és megöleltük egymást, nevetve.

         - Meglepetés! – mondta, még egyszer utoljára szorosan megölelve engem. – Hiányoztál.

         - Nekem is hiányoztál, - válaszoltam, a mosolyom lehervadt, ahogy Jordan-re pillantottam, aki még mindig nem mozdult el az ajtóból.

         Natalie is odanézett, majd vissza rám. – Gyakorlatilag könyörgött, hogy hozzam magammal, így személyesen kérhetett bocsánatot.

         Kiengedtem egy sóhajt és intettem Jordan-nek, hogy jöjjön oda hozzánk. Megkönnyebbülés árasztotta el az arcát és odasétált hozzám és magához ölelt. – Annyira sajnálom, Bree, - mondta, hangja komoly volt. Visszaöleltem őt. Nekem is hiányzott. Jordan volt az egyik legjobb barátom. Én, Jordan, Natalie és a barátunk, Avery elválaszthatatlanok voltunk általános iskola óta. Együtt nőttünk fel. De Jordan volt az a jelképes szalmaszál, aki miatt beledobáltam a cuccaimat a hátizsákomba és elhagytam a várost.

         A gyászom és az érzelmi zűrzavarom csúcspontján, elmentem hozzá, mint egy barát, de sarokba szorított, majd megcsókolt, erőltette, annak ellenére, hogy ellenálltam, elmondta nekem, hogy szerelmes belém, könyörgött azért, hogy hagyjam neki, hogy gondoskodjon rólam. Ez túl sok volt, és az utolsó dolog, amire szükségem volt abban a pillanatban.

         Natalie mindkettőnk köré fonta a karját és mindannyian halkan felnevettünk, és végül elhúzódtunk egymástól. Körbenéztem a helyiségen – csak néhány ember volt a bisztróban és Maggie hátul volt Norm-mal, a konyhát zárták éppen.

         - Gyertek, üljetek le a pultnál, amíg befejezem, - mondtam, mosolyogva.

         Natalie leült Travis mellé, aki ránézett, kortyolva a kávéjából.

         - Hát szia, - mondta Natalie, meglibbentve hosszú, szőke haját és keresztberakta a lábát, ahogy elfordult a bárszéken, így félig szembe került vele. A legjobb flörtölős mosolyát villantotta rá. Felhorkantam. Figyelmen kívül hagyott és Travis is.

         - Travis Hale, - válaszolta, visszamosolyogva és kinyújtotta felé a kezét.

         Enyhén megráztam a fejemet és bemutattam Travis-t Jordan-nek.

         Köszöntek egymásnak, majd Travis felállt, letéve egy ötöst a pultra.

         - Bree, - mondta, rám pillantva. – Natalie, Jordan, élvezzétek az itt tartózkodásotokat Pelion-ban. Örülök, hogy találkoztunk. Bree, mond meg Maggie-nek, hogy üdvözlöm. – Ezután megfordult és távozott a bisztróból.

         Natalie felé fordultam, aki még mindig a fenekét nézte, amint a járőrautójához sétált. Visszafordult felém. – Nos, nem csodálom, hogy itt akarsz maradni.

         Felnevettem. – Nem ő az oka, amiért maradni akarok.

         Natalie Jordan-re nézett, aki egy étlapot tanulmányozott. Komolyra fordultam, és témát váltottam. Évek óta volt egy olyan érzésem, hogy Jordan odavolt értem, de nem tudtam, hogy azt gondolta, szerelmes belém. Én is szerettem őt, de nem úgy, és tudtam, hogy soha nem is fogom úgy. Csak reménykedtem, hogy valahogy vissza tudunk térni a barátsághoz, ami azelőtt volt. Komolyan hiányzott nekem.

         - Ettetek már? – Kérdeztem. A konyha bezárt, de tudtam volna csinálni nekik egy szendvicset vagy valamit.

         - Igen, gyorskajáltunk körülbelül egy órája. – Natalie Jordan-re nézett, aki még mindig az étlapot bámulta. – Te nem vagy már megint éhes, ugye?

         Felnézett. – Nem, csak nézelődöm. – Letette, nyilvánvalóan még egy kicsit kényelmetlenül érezte magát. Megköszörültem a torkomat.

         - Rendben, had szóljak Maggie-nek, hogy elmegyek és hozom a cuccomat.

         Tizenöt perccel később, a kisautómban voltunk és a házikóm felé tartottunk.

         Hagytam, hogy Jordan berendezkedjen az előszobában, Natalie meg a szobámba cipelte a holmiját, és mindannyian lezuhanyoztunk, majd leültünk az előszobába, ahol beszélgettünk és nevetgéltünk Natalie történetein arról, hogy az új főnökével randizgat. Jordan már sokkal ellazultabbnak tűnt és én annyira boldog voltam, hogy itt vannak.

         - Be akartok menni a városba vacsorázni? - Kérdeztem. – Átszaladok és megkérdem Archer-t, hogy lenne-e kedve velünk jönni, amíg ti elkészültök.

         - Miért nem hívod egyszerűen fel? – Kérdezte Natalie.

         - Nos, ő nem pontosan beszél, - mondtam csendesen.

         - Huh? – mondták Jordan-nel egyszerre.

         Beszéltem nekik Archer-ről, és arról hogyan nőtt fel, egy kicsit a nagybátyjáról és amit a balesetről tudtam, annak ellenére, hogy nem mondott nekem semmi személyesett róla.

         Mind a ketten tágra nyílt szemekkel bámultak rám. – Szent szar, édesem, - mondta Natalie.

         - Tudom, srácok, - válaszoltam. – Ez egy őrült történet – és még csak nem is ismerem az egészet. De várjatok, amíg találkoztok vele. Annyira édes és… bámulatos. Nekem kell majd tolmácsolnom nektek, de folyékonyan ismeri a jelnyelvet.

         - Hűha, - mondta Jordan. – Szóval, ha még igazán soha nem jött ki a birtokáról azokban az években és nem beszél, akkor pontosan mit tervez az életével?

         Lepillantottam. – Még mindig próbálja kitalálni, - mondtam, hirtelen úgy éreztem meg kell védenem őt. – Ki fogja találni. Csak még dolgozik néhány alapon.

         Rám néztek és valamilyen oknál fogva hirtelen zavarban éreztem magamat. – Egyébként, - folytattam, - el fogom neki mondani a terveinket és remélhetőleg bele fog egyezni, hogy velünk jöjjön. – Felálltam, és elindultam, hogy felvegyem a cipőmet és a kabátomat.

         - Rendben, - mondta Natalie. – Szóval ez egy farmer és póló hely vagy elegánsan kellene felöltöznöm?

         Elnevettem magam. – Határozottan farmer és póló hely.

         - Gondolod, hogy Travis is ott lesz? – kérdezte tőlem.

         Felnyögtem. – Ó srácok, annyira sok minden van, amibe be kell majd avatnom benneteket. Eltarthat egy darabig. Nem sokára jövök, rendben?

         - Oké! – Csicseregte Natalie, felállva. Jordan épp a kisbőröndjét túrta át valamiért.

         - Oké, - mondta ő is, hátranézve.

         Kimentem, beugrottam az autómba és Archer útja felé vettem az irányt.

Huszonnegyedik fejezet

Archer

A mosogatónál álltam, nagy kortyokban ittam egy pohár vizet. Épp most értem haza a kutyákkal való futásból a parton. Nem fogom tudni ezt túl sokáig csinálni, ha az idő rosszabbra fordul.

         Ott álltam, azon gondolkodva, hogy mit fogok ma csinálni, és nehéz érzés telepedett a gyomromba, amit nem tudtam, hogyan kezeljek. Ugyanez az érzésem volt futás előtt is és azt gondoltam, hogy a testedzés kitisztítja majd a fejemet. Nem tette.

         Nyugtalan, tiszta és egyszerű voltam. Nyilvánvalóan ez nem fizikai nyugtalanság volt. Hanem mentális. Amikor reggel felébredtem, Bree illatát éreztem körülöttem az összegabalyodott lepedőkön, boldognak és elégedettnek éreztem magam. De miután rájöttem, hogy elment, felkeltem és megpróbáltam kitalálni, hogy mit kezdjek a napommal. Számtalan project volt, amin dolgozhattam volna, de egyik sem érdekelt. Volt egy bizonytalan érzésem, hogy ez egy olyan téma volt, amelyre komolyan figyelmet kellett szentelnem. Mit fogsz kezdeni az életeddel, Archer? Bree felvetett már nekem dolgokat – és ebben a pillanatban, minden, amit éreztem a bizonytalanság volt. Soha nem vártam, hogy bárki is bejön és felnyitja számomra a világot, de ő pont ezt csinálta. És most voltak lehetőségeim, amit ezelőtt nem gondoltam, hogy lehetnek. De mindegyik körülötte forgott. És ez megijesztett engem. Ez kiijesztette az átkozott életet is belőlem.

         Meghallottam egy kopogást a kapumon és letettem a poharat. Bree korábban végzett?

         Kisétáltam a házamból a kapu felé és megláttam Travis-t lefelé jönni a felhajtón felém.

         Álltam, arra várva, hogy odaérjen hozzám, kíváncsian, hogy mi a fenét akarhatott.

         Feltette a kezét egy ’ne lőj le’ pózba, én meg oldalra döntöttem a fejemet, és vártam.

         Travis elővett egy összehajtogatott papírt a hátsó zsebéből és amikor odaért, ahol álltam, a kezembe adta. Elvettem, de nem nyitottam ki.

         - Kérelem a tanulói engedélyre, - mondta. – Neked csak magadnál kell tartanod a születési anyakönyvi kivonatodat és bizonyítékot a címedről. Egy vízszámlát vagy valamit, amin rajta van.

         Felvontam a szemöldökömet, lepillantva a papírra. Mi tartogatott most a tarsolyában?

         - Bocsánatkéréssel tartozom neked a sztriptíz klubos dolog miatt. Az… éretlen és gyerekes volt. És én igazán boldog vagyok, hogy látom, te és Bree mennyire jól kijöttök egymással. Azt hiszem, komolyan kedvel téged, ember.

         Meg akartam kérdezni tőle, hogy honnan tudta ezt – én tudtam, hogy kedvel engem, talán még többet is érzett, de vágytam arra, hogy halljam, amit rólam mondott Travis-nek, ha mondott egyáltalán bármit is. Persze, még ha képes is lettem volna rá, nem lett volna jó ötlet megkérdezni tőle – csak szórakozott velem, nagy valószínűséggel. De én nem tudtam, hogyan beszéljek az érzéseimről Bree-vel. Tudtam, hogy a szex nem egyenlő a szerelemmel, szóval honnan tudhatnám, hogy szeret-e engem, ha nem mondja? És ha nem mondja, az azt jelenti, hogy nem szeret? Minden össze volt zavarodva és nem volt senki, akivel beszélhettem volna.

         És a vicc az volt, hogy én tudtam, szeretem őt – hevesen és a szívem minden egyes részével, még a töröttekkel is, még azokkal is, amiket úgy éreztem, hogy méltatlanok és értéktelenek. És talán ezek tették ki a legtöbb részét.

         - Szóval, - folytatta Travis, - köthetünk fegyverszünetet? Szerelemben és háborúban mindent szabad, meg minden? Te győztél, elnyerted a lányt. Nem hibáztathatsz egy srácot, aki megpróbálta, ugye? Semmi neheztelés? – Kinyújtotta a kezét.

         Lenéztem a kezére. Éppen annyira bíztam Travis-ben, mint amennyire el tudtam hajítani őt, de annak mi volt az értelme, hogy háború legyen köztünk? Igaza volt – én nyertem. Bree az enyém volt. Egyedül ezzel a gondolattal, egy vad birtoklási vágy száguldott rajtam keresztül. Kinyúltam és megráztam a kezét még mindig bizalmatlanul méregetve őt.

         Travis a fegyvertartó övén pihentette a hüvelykujjait. – Szóval azt hiszem, már tudod, hogy Bree barátai a városban vannak – az otthoni barátai.

         A homlokomat ráncoltam, és enyhén hátrahúztam a fejemet, és eltávolodtam tőle. Travis-nek egy ’ó, a francba’ kifejezés jelent meg az arcán. – A fenébe, nem mondta el neked? – Kérdezte. Félrenézett, majd vissza rám. – Nos, biztos vagyok benne, hogy ez nehéz neki, úgy értem, itt van, kedvel téged, de egy bizonyos ponton haza fog menni, vissza a valódi életébe. Nehéz helyzetben van.

         Haza? A valódi életéhez? Mi a fenéről beszélt?

         Travis tanulmányozott engem és kifújta a levegőt, majd az egyik kezét végigfutatta a haján. – A francba ember, nem ringattad magad abban a hitben, hogy itt fog maradni és egész életében egy kisvárosi bisztróban fog dolgozni, ugye? Hogy itt fog lakni ebben a kis viharvert kunyhóban, amit te háznak nevezel, és egy csomó gyereket fog szülni, akiket nem lesz módot támogatni? – Felnevetett, de amikor én nem tettem, a mosolya lehervadt és szánakozó tekintet váltotta fel. – Ó a fenébe, pontosan ebben reménykedtél, igaz?

         Vér áramlott a fülembe. Pontosan nem képzeltem el egyiket sem, de annak a gondolatától, hogy egyáltalán elmegy, jeges félelem száguldott keresztül az ereimen.

         - Basszus. Figyelj Archer, amikor azt mondtam neked, hogy elnyerted őt, én csak úgy értettem, hogy ideiglenesen, néhány forró éjszakára, egy kis enyelgésre a furgonodban. Úgy értem, ez jó neked, megérdemled, ember. De a francba is, ne kezdj el fantáziálni ennél többről. Lehet, hogy azt mondja, marad – valószínűleg még így is gondolja egy ideig. De egy olyan lány, mint Bree, aki egyetemre ment, végül akar majd egy életet. Itt van, hogy ideiglenesen elszabaduljon, hogy begyógyítsa a sebeit – majd el fog menni. És miért ne tenné? Valójában mit tudsz neki nyújtani? Bree gyönyörű – mindig lesz olyan srác, aki akarni fogja őt és többet tud neki adni. – Megrázta a fejét. – Te mit tudsz neki adni, Archer? Valójában?

         Megfagyva álltam ezelőtt a seggfej előtt. Nem voltam olyan ostoba, hogy ne vegyem észre, mit csinált. Kijátssza a kártyáit. De sajnos számomra, a kártya, amit kijátszott az igazság alapja volt. Győztes keze volt és tudta ezt.

         Ezért jött ide – hogy leromboljon az igazsággal. Hogy emlékeztessen arra, egy senki vagyok. És talán ez egy jó emlékeztető volt.

         Még csak azt sem tudom, hogy akarja-e őt még. Lehet, hogy nem. De ez most rólam szólt, nem arról, hogy az övé lesz-e. Nyerni fog, ha nem így, akkor úgy. Láttam – tudtam. Egyszer már láttam ugyanezt a tekintetet egy másik férfi arcán. Emlékeztem rá, mit jelent.

         Vett még egy mély lélegzetet, egy kicsit úgy tűnt zavarban volt, vagy talán csak úgy tett. Megköszörülte a torkát. – Egyébként, - a kezemben lévő papírra mutatott, - sok szerencsét az engedéllyel. Nem kellene mindenhová gyalog menned. – Bólintott felém. – Vigyázz magadra, Archer.

         Ezután megfordult, és visszasétált a felhajtómon, majd ki a kapun. Hosszú ideig álltam ott, kicsinek éreztem magamat, elképzeltem Bree-t, hogy elmegy és megpróbáltam emlékezni arra, hogyan kell lélegezni.