2016. március 30., szerda

Tizedik fejezet

Tizedik fejezet

Saint


Nem volt időm, hogy azon aggódjak, Nash itt tölti az éjszakát, vagy, hogy hátradőljek és élvezzem mindazt, amit hagytam, hogy megtegyen velem, vagy azokat a dolgokat, amikhez elég merész voltam, hogy én megtegyem vele. Nem tudom hova tűntek azok a tipikus félelmek és bizonytalanságok, amik előjöttek, amikor a szexre került a sor, de amikor a telefonom megszólalt reggel hat óra előtt Újév napján, én még mindig nagyon meztelen voltam, és nagyon édesen be voltam burkolva egy nagyon hatalmas és meztelen férfival. Nem volt idő a kiborulásra, mert a kórház hívott, és amikor eljött az idő, hogy dolgozni menjek, az volt az elsődleges prioritásom, és nem pedig egy teletetovált, lebarnult bőr, ami keresztülnyújtózott Nash hátán, még akkor sem, ha ez kísértő és csábító lehetett.
         Sunny ideges volt. Két különböző munkatárs mondta le, és nem csak, hogy neki is be kellett mennie, és elvállalni az egyik műszakot, de szüksége volt rám, hogy én is bemenjek. Azt terveztem, hogy dolgozok ma este, ami így annyit jelentett, hogy a kórházban lettem volna egész nap, ami szörnyen hangzott, figyelembe véve, hogy Nash ébren tartott engem a kora reggeli órákban, de ez egy könnyű kiutat ajánlott, hogy a másnapi kellemetlenségekkel foglalkozzak, szóval azonnal beleegyeztem.
         Amikor leraktam a telefont, álmosan motyogva feltápászkodott, felöltözött anélkül, hogy bármiféle bűntudatot vagy szóváltást adott volna, gyors csókot nyomot a számra, és azt mondta, hogy hívjam, amikor lesz rá lehetőségem. Elment mindenfajta kérdezősködés, mindenfajta kellemetlen tánc nélkül, hogy fogjuk-vagy-nem-fogjuk-ezt-ismét-csinálni. Az én pályámon hagyta a labdát, ami világossá tette, hogy teljesen rajtam állt, hogy akartam-e folytatni a játékot vagy sem. Rám bízta ezt, ami nem olyasmi volt, amihez a karrieremen kívül hozzászoktam, és el kellett ismernem ennek az erejét, a választást, ami az enyém volt, ami vele együtt az egész helyzetet könnyebbé tette, hogy megértsem. Még azt a tényt is, hogy jó úton voltam afelé, hogy bevalljam, az egyetlen lehetőség, ha előrefelé akartam haladni, bármi is volt ez, amit most egymással csináltunk, az volt, hogy meg kellett bocsátanom neki a múlt bűneit.
         Amikor beértem a munkába, kész káosz volt. Az előző este megsérült bulizókban bővelkedett. Volt egy szörnyű lakásépítési baleset, ami magába foglalt egy láncfűrészt és egy hiányzó kezet; egy zsaru, aki belefutott egy párral való vitába, ami egy kést eredményezett a gyomrába az erőfeszítéséért; egy kisgyerek, aki bejutott a mosdó alatti tisztítószerekhez; és két szülő nő: az egyik farfekvéses, a másiknak pedig korai összehúzódásai voltak. Nekem nem volt időm, hogy bármi másra gondoljak, vagy aggódjak Sunny kíváncsi tekintete miatt, amit mindig felém lövellt, amikor ugyanabban a szobában voltunk vagy elmentünk egymás mellett a folyosón. Már vonszoltam magam, mire a tényleges műszakom késő délután megkezdődött és a pihenőben voltam, ahol kávét döntöttem magamba, mintha éltetőelem lett volna, amikor az én apró főnököm végül sarokba szorított.
         - Szóóóóóval?
         Összerándultam, és kilöttyintettem a forró folyadékot az ujjamra. Csúnya pillantást lövelltem felé, és kerestem egy papírtörlőt, amivel feltakaríthattam a rendetlenséget.
         - Szóval mi?
         A szemét forgatta és megbökött a karomon. – Szóval, milyen volta randi a doktorral? Kimerültnek hangzottál ma reggel, amikor felhívtalak, szóval feltételezem jól ment. Lefogadom, szép párt alkottatok.
         Megpróbáltam kifejezéstelen arcot vágni, de nem tudtam folyamatosan a szemébe nézni. Nem, amikor kitaszítottam a szörnyű orvost és az éjszaka többi részét azzal töltöttem, hogy alaposan züllöttem Nash-el.
         - Korábban vetettem véget a randinak.
         Szemei nagyok lettek, és összeráncolta az orrát. – Korábban vitetted haza magadat?
         Felsóhajtottam és a most már langyos kávéval teli papírpoharat a szemetesbe dobtam.
         - Bunkó volt, és annyira el volt telve magával. A barátai megdöbbentőek voltak, és a parti tényleg arról szólt, hogy egy csapat ember körbeállt és megpróbálták felülmúlni egymást. Kényelmetlenül éreztem magam, és unatkoztam, így felhívtam egy barátot, és korábban elmentem. Dr. Bennet és én tényleg nem vagyunk összeférhetőek egymással.
         Mindentudó pillantást vetett rám.
         - A srác az orrkarikával?
         - Mi van vele?
         - Ő volt az a barát, akit felhívtál?
         Visszautasítottam, hogy rosszul érezzem magam, vagy szégyenkezzek. Semmi baj nem volt Nash-el. Valójában, annyira rendben volt, hogy nehezen tudtam visszaemlékezni, miért kellett első helyen körültekintőnek lennem a lágy szívemmel és a törékeny érzelmeimmel, ha a közelemben volt.
         - Igen.
         Fura hangot hallatott, és követet engem kifelé a szobából. Az egyik orvosi asszisztens a kezembe adott néhány új dossziét, és mondta, hogy egy beteg vár rám az egyik szobába.
         - Az első pillantás alapján tudom, nem hiszed, hogy ő valójában egy nagyon kedves fickó, de tényleg az.
         Megvonta a vállát, és az ellenkező irányba kezdett sétálni tőlem. – Amit valójában gondolok, az nem számít, azt hiszem. Észrevetted egyáltalán, hogy egész nap vigyorogsz? Én még soha nem láttam, hogy ezt tetted volna. Te mindig annyira komolynak és elszántnak tűnsz, de ma – fogta a mutatóujját és a saját szája sarkát felfelé húzta – csak egy hatalmas adag boldogság vagy. Ami boldoggá tesz engem. Engem nem érdekel ki tette oda azt a mosolyt, Saint, csak az érdekel, hogy ott is maradjon.
         Mosolyogtam, én nem is igazán gondoltam erre. Fájt mindenem, és fáradt is voltam, ki volt szívva a kulcscsontom és a kedvenc fekete bugyim a szemetesbe került. Soha nem leszek képes újra abban a térdig érő csizmában ringatni magam, anélkül, hogy ne a felejthetetlen múlt éjszakára emlékezzek vissza. Én még mindig nem értettem száz százalékosan azt a tényt, hogyan tudtam összejönni egy olyan sráccal, aki akkora csalódást okozott nekem a múltban, hogyan bízhattam mindazokban a dolgokban, amitől elérte, hogy így érezzek iránta, így érezzek magammal kapcsolatban, de tagadhatatlan, hogy könnyebbnek, normálisabbnak éreztem magamat vele, mint bármelyik sráccal ezelőtt.
         Ő volt az egyetlen, akivel sikerült normális, szexi és érzéki időt töltenem, és akartam ezt, sokkal jobban akartam, mint valójában, ha hajlandó volt ezt felkínálni. Nem csak hogy kívántam Nash-t, hanem azt hiszem, tényleg kedveltem őt és el kellett ismernem, hogy törődtem vele. Annyira összegabalyodtunk ebben az egész kényes káoszban, hogy nem voltam benne biztos, hogy bármelyikünk is ki tudott volna jönni anélkül, hogy vér folyt volna, és a harag szúrásait kellett volna elszenvednünk.
         Nem engedhettem meg azt a luxust, hogy a végkimerülésig ezt ismételgessem a fejemben. A második műszakom éppen olyan mozgalmas volt, mint az első, és mire hazakerültem, túl fáradt voltam, hogy működjek, nem hogy elmélkedjek arról, mit fogok csinálni Nash-el, vagy magunkkal. A következő két napon egymás után dolgoztam, és bár akartam üzenni Nash-nek, vagy felhívni őt, hogy tudassam vele, legalább gondolok rá, nem hiszem, hogy megtaláltam volna a megfelelő szavakat. A harmadik napon úgy döntöttem kiemelek valamit a dobozból. Küldtem neki virágot a tetováló szalonba, egy szép csokor vörös, sárga és narancssárga rózsát, ami megegyezett a rajta lévő láng tetoválással. A színek mást is kifejeztek. A vörös jelentette a romantikát, és talán még a szeretetet is, a sárga volt a kedvesség és a barátság, és a narancssárga volt a szenvedély és a rajongás… minket biztosan az utolsó kettő foglalt magába. Részben azért csináltam ezt, mert az ötlet, hogy egy hatalmas tetovált srácnak virágot küldenek megnevetetett, és részben, mert meg akartam mutatni neki, hogy ő jár a fejemben.
         Folyamatosan azon gondolkodtam, hogy azt hiszi majd, ez ostobaság volt, bizonytalan voltam és aggódtam, hogyan fogadja majd. Csak megtettem, és küldtem egy kártyát, amin egyszerűen csak ez állt: Köszönöm. Hálás vagyok a fuvarért, hálás az ágyban töltött éjszakáért, és leginkább hálás vagyok azért, hogy vagy. Azt reméltem, megértette az egészet.
         A nap végére, kaptam egy képes üzenetet egy hatalmas csokorról, ami az asztal közepén foglalt helyet egy nagyon is férfias üzletben. Senki sem volt a képen, de néhány pár tetovált kéz a háttérben, amik ördögszarvakat mutattak jóváhagyólag. Ez megnevetetett. Nash válasza rövid volt, és édes:

Soha nem kaptam virágokat ezelőtt… Olyan szépek, mint te vagy.
Köszönöm.

         Nem tudtam, mit mondjak erre, de ettől úgy éreztem magam, hogy minden, amiről azt gondoltam, hogy tudom magamról téves volt. Egy mosolygós fejet küldtem vissza neki, és visszatértem a munkához. Mindig a munka volt az ahová menekültem, amikor olyan dolgok kerültek az életemben, amiket nem tudtam, hogyan kezeljek.
         Amikor aznap este hazaértem, fel akartam hívni végül, de befutott egy vészhelyzetes telefonhívás Faith-től. Úgy látszott, az anyám belefutott apa új barátnőjébe a boltban, és csúnya jelenetet rendezett. Dolgok törtek el, a tulajdon megrongálódott és az anyám ellen végül vádat emeltek. Faith könyörgött apának hogy győzze meg a barátnőjét, hogy ne emeljen vádat, tudva, hogy anya kifizette a boltban okozott kárt, de semmit nem segítséget. Azt akarta, hogy anya segítséget kapjon és nem mondtam, de teljesen egyetértettem vele. Az egész helyzet nevetségesen hangzott, és teljesen ellenőrizhetetlenné vált. Az anyám túl messzire ment, és a szavaim, hogy nem akarom kihozni őt a börtönből visszajöttek kísérteni engem.
         Vagy Faith-nek kellett volna beültetnie az összes gyereket a kocsiba, és terhesen Brookside-ba vezetnie, annak érdekében, hogy kihozza anyánkat a börtönből, vagy lenyelem a keserű pirulát és megteszem én magam. Természetesen ez volt az egyetlen lehetőség annak ellenére, hogy ez abszolút olyasmi volt, amit nem akartam megtenni. Így hagytam a munkát, felvezettem a hegyre és mentem, hogy kihozzam anyát a börtönből. Nevetséges volt, és olyan, mint valami gagyi valóság show, ami arra késztetett engem, hogy azt kívánjam, legyen idő, hogy megtaláljuk a kiindulópontot Nash-el, mert valamilyen oknál fogva, amikor vele beszélek, mindig jobban érzem magam.
         Az anyám egyáltalán nem volt izgatott, hogy lát engem. Talán, mert zavarban volt. Talán, mert valamilyen azonosítatlan ragacsos anyag borította, elkenődött a szemfestéke, és összetéveszthetetlen fekete szeme lett. Vagy talán, azért, mert egy tőlem is fiatalabb rendőrtiszt bevezette az apró kapitányság várótermébe még mindig bilincsben és szánalmasnak nézett ki. Vagy azért, mert nyugodtan elmondta neki, hogy ne hagyja ki a bírósági meghallgatást, és hogy esetleg fontolóra vehetné, hogy elkezd egy dühkezelési tréninget, mert a bíró biztos volt benne, hogy szükségessé fogja ezt tenni.
         Észrevett, és egy kicsit leeresztette a fejét. Megfogtam a karját és kivezettem az ajtón be a kocsimba. Egyetlen szót sem szólt hozzám, de észrevettem, hogy csendesen sírt. Kettészakadtam a között a két késztetés között, hogy öleljem meg, vagy fojtsam meg, de a rá irányuló frusztrációm, a helyzet és a családi állapot elérte a töréspontot.
         Kifújtam a levegőt, és ránéztem a szeme sarkából.
         - Rendben anya. Tudnom kell, hogy mi a terv. Csak folytatod, hogy minden nap a pirulákat, amiket felírtak neked egy gallon borral öblíted le, és ezt használod ürügyként a viselkedésedre? Át akarod lépni a határt és ténylegesen bántani valakit, talán magadat? Annyira elveszel a fájdalomban, és dühben, hogy elmulasztod, hogy része legyél a lányod terhességének, mert fél, hogy mit tehetsz? Utálom közölni veled a hírt, anya, de senki… úgy értem SENKI… nem lesz hajlandó a megmentésedre sietni, ha ezt így folytatod. Egy bizonyos ponton felelősséget kell vállalnod a tetteidért.
         Nem válaszolt, csak folytatta, hogy ült az anyósülésen és némán sírt, mialatt figyelmen kívül hagyott engem. Nem tudtam, mi mást mondhatnék még neki. Ez túlságosan régen, túl messze került ki a kezünkből, és nem voltam benne biztos, hogyan húzzam vissza az egészet. Amikor elértünk a házához, felhajtottam a felhajtóra, és megfordultam, hogy ránézzek. Egy kicsit szipogott és rám nézett a kivörösödött szemével.
         - Az apád volt a középiskolai szerelmem. Végigrandiztuk az egész főiskolát és én mindent feláldoztam, így ő el tudott menni fogorvosi iskolába. Egy gyönyörű családot adtam neki, és azt gondoltam, boldogok vagyunk. Sokkal jobban fájt az, amikor arra gondoltam, hogy kiszeretett belőlem, mint az a tény, hogy továbblépett. Hogy tud valakinek az érzése az másik személy iránt csak úgy eltűnni, Saint? Mindezek után?
         A szívem összeszorult érte.
         - Nem tudom, anyu, és nem teszek úgy, mintha megérteném, mennyire bántott meg téged apa, de azt tudom, hogy amit teszel, attól nem fogod sem te, sem senki más jobban érezni magát. Apa lehet, hogy kiszeretett belőled, de neked még mindig van két lányod, akik imádnak téged, és unokáid, akiknek hiányzik egy boldog és egészséges nagymama, akivel eltölthetik az időt. Mi is számítunk, anya, és mindannyian utáljuk nézni, amit magaddal teszel.
         - Én csak azt akarom, hogy ugyanannyira fájjon neki, mint amennyi fájdalmat ő okozott nekem.
         - Nos, ez nem fog megtörténni.
         - Ez nem igazságos.
         Megráztam a fejem. – Nem, ez tényleg nem az, de higgy nekem, a legkevesebb, ami nem igazságos az életben, a válás és az újrakezdés. Végig kellett néznem, ahogy a szülők rájöttek, hogy a lányuk nem más okból halt meg, mint azért, mert az emberek nem tudják, hogyan legyenek kedvesek egymással. Ez nem olyan nehéz, csak kedvesnek kellene lenni, és az emberek talán nem szenvednének feleslegesen, de nem ilyen világban élünk, így fiatal lányok halnak meg. Ez nem igazságos, anya. Az emberek kiszeretnek egymásból, ami gonoszság, és szívás, de vannak sokkal rosszabb dolgok, amiken keresztülmehetsz. Tudom, hogy ez keményen hangzik, de nagyon is igaz.
         Valami megmozdult a tekintetében, és félrenézett tőlem.
         - Elfelejtettem milyen figyelemre méltó élet az, amit magadévá tettél, Saint. Az erő, ami megvan neked, hogy megcsináld azt, amit meg kell csodálatra méltó, és ezt eléggé szem elől tévesztettem ebben az egészben. Remélem, tudod, hogy mindezek felett, nagyon büszke vagyok rád.
         Hűha. Erre nem számítottam.
         - Köszönöm, anya.
         - Most pedig, tegyél fel egy kis sminket, és talán vegyél fel egy push-up melltartót, és menj el az egyik orvossal, akivel dolgozol, és repdesni fogok a boldogságtól.
         És itt volt ő… aki majdnem úgy hangzott, mint az anyám.
         - Kerüld a bajt, anya, és talán állj le a gyógyszerekkel. – Megpróbáltam könnyednek hangzani, de biztosra vettem, hogy látta az aggodalmat a pillantásomban, ami miatta volt. Jobbat akartam neki, de rájöttem, hogy neki, magának kellett megtennie néhány lépést, annak érdekében, hogy megértse ezt.
         Becsukta az ajtót, és a bejárati ajtó felé vette az irányt. Vártam, amíg beért, majd előhúztam a telefonomat. Nem gondolkodtam, csak kikerestem a nevét a telefonomba és lenyomta a hívás gombot. Második csörgésre felvette.
         - Héj.
         - Héj. – Akaratom ellenére a hangom egy kicsit rekedtnek hangzott.
         - Mi újság?
         - Elfoglalt vagy?
         - Igen, épp most van egy ügyfelem, és még egy utána. Miért, mi a helyzet?
         Az alsó ajkamat rágcsáltam, és az ujjammal idegesen ütögettem a térdemet.
         - Semmi különös. Csak nagyon furcsa napom volt, és gondoltam talán lóghatnék veled, hogy egy kicsit jobb legyen.
         Egy hosszú percig csendben volt, és azt gondoltam, azt fogja mondani, hogy eltévesztettem a házszámot, vagy, hogy talán ha vettem volna a fáradságot, hogy hamarabb hívjam, akkor tervezhettünk volna valamit. Ezért szívtam ennyit ebben a fiú-lány dologban. Durva volt azt feltételezni, hogy el fog dobni mindent, és szakít rám időt. Tudtam, hogy az élete elfoglalt, rengeteg barátja volt, és emberek, akik a figyelméért és az idejéért küzdöttek. Ki voltam én, hogy arra kérjem, legyen elérhető a számomra, amikor végre ráveszem magamat, hogy valami másra is szánjak időt, ne csak a munkámra?
         - Igen, lóghatunk. Nem baj, ha ez később lenne? Be akarok ugrani Phil-hez. Nem nézet ki valami jól tegnap, amikor lecsekkoltam őt, és nem fogok tudni elszabadulni innen nyolcig, szóval olyan tíz körül jó lenne?
         Holnap szabadnapos voltam, így akár éjfélkor is felbukkanhatna, engem nem érdekel semmi más, amíg ez megtörténik.
         - Rendben van. Szeretnéd, hogy megetesselek téged?
         Kuncogott, és hallottam, hogy mond valamit valakinek a háttérben.
         - Nem. Menjünk csináljunk valami szórakoztatót. Vegyél fel valamit, amit nem bánsz, ha koszos lesz.
         Ez érdekesnek ígérkezett, és kíváncsivá tett, ami fura, mert utáltam a meglepetéseket.
         - Neked mi az elképzelésed a szórakozásról, Nash?
         - Ki kell várnod, és majd meglátod. Nemsokára, Saint.
         Letette, és ott maradtam, hogy csodálkozva bámuljam a telefonomat. Nem tudtam, mit csináljak, nem tudtam, mit tesz velem, de kétségem sem volt afelől, hogy jobbá tette a napomat azzal, hogy egyszerűen csak van. Átfutottam a zenéimet és megálltam a Vines-nál, és vissza, a város felé vettem az irányt.
         Felhívtam Faith-t, és tájékoztattam őt az anyánkkal kapcsolatos helyzetről. Annyira stresszesnek, annyira szomorúnak hangzott, rosszul éreztem magam miatta, de anya felnőtt nő volt és saját döntéseket kellett hoznia és szenvedni a saját következményeitől. Nem volt sok minden, amit tehettünk. Az út nagy részét végigbeszéltük. Nem tudta elhinni, hogy lógva hagytam a doktort. Nem teljesen meséltem el neki, ki volt a megmentőm. Tudtam, hogy nem tetszene neki. Azok után nem, hogy a fiatalabb önmagamat összetörték Nash meggondolatlan akciói és szavai, ami akár rám irányult, akár nem.
         Még mindig nem teljesen hittem azt, hogy nem rólam beszélt, hanem csak a szája járt. A hangjában lévő hév, a düh a szemében az, amitől hinni akartam neki, de én nem tudom. Őszintén, még ha akkor valaki másról is beszélt, a szavak akkor is kegyetlenek és szörnyűek voltak. Ha elengedem ezt az emléket, elismerem, hogy volt egy távoli lehetőség, hogy a saját összetört önérzetem, a saját megtört önbizalmam gyártotta azt, amit hallani akartam, amit akkor csak bemeséltem, hogy rólam volt szó, majd az következett, hogy be kellett valljam, minden amit tettem, minden útlezárás, amikkel szembenéztem a személyek közötti kapcsolataimban eddig, rajtam csattant. Ez volt a keserű pirula, amit le kellett nyelni.
         Egy kicsit kitakarítottam a lakást, lezuhanyoztam, befontam a hosszú hajamat, csináltam magamnak egy tál gabonapelyhet vacsorára, mert a gyomrom hol fent, hol lent volt, és feltúrtam a szekrényemet valamiért, amit nem bántam, ha összekoszolok, de nem néztem ki úgy benne, mint egy zsákos hölgy. Felvettem egy jóganadrágot, és egy begombolós flanel inget egy atlétára. Ezzel nem fogok megnyerni semmilyen díjat a Project Runway-en, de kételkedtem, hogy Nash ettől a hegyekbe menekülne. Beletelt egy másodpercbe, hogy felismerjem, nem voltam kiakadva, hogy így lát majd engem. Talán mert olyan sokszor látott már a műtősruhámban a kórházban és smink nélkül, mialatt dolgoztam. Vagy talán azért, mert nem volt olyan részem, amin nem volt még rajta vagy a keze, vagy a szája, és nem úgy tűnt, mintha bármilyen panasza is lett volna emiatt. Ha valaki más lettem volna, azt hiszem, hogy a nonverbális elismerése a meztelen alakom miatt, hatalmas löketett jelentett volna az egómnak, de mivel én ilyen furcsa voltam, csak örültem, hogy a tényleges gondolatait a tárgyról – a jókat és a rosszakat is – megtartotta magának.
         Néhány perccel tíz után érkezett meg, gyors pillantást vetett rám, odahúzott magához egy csókra, amitől lihegtem és kifulladtam, és a kocsijához vonszolt. Azt viselte, amit feltételeztem, hogy a munkában is rajta volt, és észrevettem, hogy sötét karikák voltak a szeme alatt, és egy kis borosta, a normális esetben simára borotvált állán. Nyúzottan és fáradtan nézett ki. Egy kicsit a bűntudattal küzdöttem, hogy arra kértem őt, szánjon rám egy kis időt.
         Félénken kérdeztem meg, - Hosszú hét?
         Kinyitotta nekem az ajtót, és beültetett a kocsiba. A belső tér még meleg volt és Tossers szólt a rádióban. Minden alkalommal, amikor ebben a szörnyetegben voltam, Kelta punk rock jött a hangszórókból.
         Amikor visszaszállt a kormány mögé, rám nézett, és kaptam tőle egy féloldalas mosolyt.
         - Nos, hallani felőled biztosan a fénypontja volt… és a virágok. Lavinát indítottál el. Soha nem fogom hallani ennek a végét. De Phil nincs valami jól, és én folyamatosan arról kérdezem őt, hogyan sikerült leélnem eddig az életemet anélkül, hogy tudjam ő volt az igazi apám, és ő meg folyamatosan azt mondja, hogy beszéljek az anyámmal. Inkább eszek üveget. Ráadásul most, hogy Rule visszajött a nászútjáról, el kell kezdeni kitalálni, hogy mit akarunk csinálni az új üzlettel. Annyi minden halmozódott fel.
         - Sajnálom, hogy ezt kell hallanom Phil-ről, és teljesen át tudom érezni ezt az anya dolgot. Ma ki kellett hoznom az enyémet a börtönből.
         Kitört belőle a nevetés, és rám nézett. – Viccelsz?
         - Nem. – Elmondtam neki mindent erről, ami azt jelentette, hogy teljes tizenöt percig csak én beszéltem, ahogy a városon keresztül kanyargott egy raktárépületbe a Coors Field mellett.
         Egész úton kérdéseket tett fel, de nem szakított félbe, és nem tudtam elhinni, hogy milyen zökkenőmentesen kapcsolódtam össze vele. Ez még soha nem történt meg velem. Megállt egy hatalmas garázs előtt, beütötte a kódot a nagy fém kapuba, és áthajtott rajta. Fogalmam sem volt, mit csinálunk a városnak ezen a részén, ezen a helyen, így kérdőn néztem rám.
         - Hogyan lehet szórakoztató az autójavítás?
         Kérdeztem tőle és a Charger-t az egyik zárt raktárajtó elé kormányozta.
         - Én építettem újra ezt az állatot az alapoktól kezdve. Ez volt az én mentsváram akkoriban. Ez a kocsi és Phil voltak nagyjából az egyetlen dolgok, amik távol tartottak a börtöntől. Ekkor jöttem rá, hogy termékenyebben is eltölthetem az időt, minthogy bajba kerülnék, és megpróbálnék reakciót kicsikarni az anyámból. Phil azt mondta nekem, hogy szükségem van egy klasszikusra, valamire, ami kiállná az idő próbáját. Azt mondta, hogy ha vigyázok rá, dédelgetem, szeretem, ő ugyanazt fogja tenni velem. Mostanra már rájöttem, hogy többet próbált nekem megtanítani, mint az autók. Segített elvontatni a roncstelepről, és éveket töltöttünk hogy megalkossuk ezt a fenevadat.
         Kiszállt az autóból, és beütött egy másik kódot egy másik elektromos billentyűzeten, és a nagy raktár ajtó elkezdett felemelkedni. A garázs sötét volt és első pillantásra félelmetes, de ahogy behajtott a kocsival, a fényszórók megvilágítottak egy csomó régi autót a javítás különböző szakaszaiban. Ez nyilvánvalóan nem csak egy garázs volt, hanem egy egyedi autós üzlet.
         - A haveromé, Wheeler-é ez a hely. Ő segített nekem a Charger-rel, amikor szükségem volt rá, és mi kereskedünk a munkával. Megengedte nekem, hogy néha használjam a festőüzletet.
         Nem tehettem róla, felvontam a szemöldököm. – Az autós fickó neve Wheeler? Komolyan?
         Felnevetett, és kiszállt az autóból. Az ülés mögé nyúlt és előhúzott egy fekete táskát és egy tekercs valamit, amit korábban észre se vettem.
         - A vezetékneve Hudson, és amúgy meg te beszélsz? Te meg egy Saint nevű ápolónő vagy.
         Odaadta nekem a feltekert csomagot és észrevettem, hogy ez papír. Fogalmam sem volt, mit fogunk csinálni, és ezt elmondtam neki is.
         Ő csak megfogta a másik kezemet és átnavigáltunk az autókon és a szerszámosládákon az üzlet hátuljához, ahol egy lezárt szoba volt. Még több lámpát kapcsolt fel és rám vigyorgott. Szemei a jókedv lila szálaival csillogtak. Visszafojtottam egy sóhajt. Komolyan már attól boldog lennék, ha egész nap csak bámulhatnám.
         - Akkoriban előszedtem egy rakat festékspray-t és mentem, hogy felcímkézzek egy csomó dolgot, hogy kieresszem a gőzt. Azt gondoltam, menő volt megszegni a szabályokat, hogy otthagyjam a jelemet az egész városban, amíg el nem kaptak, és Phil-nek hatalmas bírságot kellett fizetnie, hogy kihozzon a börtönből. Így kerültem bele a művészetbe, a tervezésbe. Komolyan azt gondolom, hogy le akartam bukni, amikor valami illegálisat csinálok, így az anyámnak foglalkoznia kellene velem, de ez sem akkor, sem most nem következett be, de még mindig szórakoztató festékes kannákkal festeni.
         Bementünk a szobába, ami teljesen fehér volt, egy őrült szellőztető rendszer volt benne és ventillátorok lógtak a falról, amik a légzést segítették és még egy csomó dolog volt itt, amit nyilvánvalóan a kocsik festéséhez használtak. Nash ledobta a táskát a földre és most már hallottam bennük a festékes kannák ide-oda gurulását. Kivette a papírt a kezemből, és odasétált az egyik falhoz, amiből egy drót lógott ki és egy csomó fém csipesz.
         - Nem tudok többé kimenni és falakat, épületeket és vonatokat festeni, hacsak nem fizetek azért, hogy ezt teszem, de a graffiti szórakoztató. Világos és vad, nincsenek szabályok, és miután egész nap különböző emberek dolgait tetoválom, néha szükségem van egy kis változásra. Jó, hogy kiszabadulhatok és a saját dolgomat csinálhatom, emlékezve a saját stílusomra. Wheeler megengedi nekem, hogy ezt a helyet elfoglaljam. Semmi rendetlenség, semmi rongálási díj és mindig eléggé mókás.
         Néztem, ahogy felaggatott két darab papírt, amik majdnem olyan magasak voltak, mint én és körülbelül olyan szélesek, mint az ajtó. Leguggolt, hogy elkezdje előszedni a táskából a festékesdobozok sokaságát a szivárvány minden színében. Engem még soha nem engedett be senki sem a saját kis rituáléjába ezelőtt, soha nem álltam még ennyire közel senkihez sem, hogy ezt megtegyem. Az a vonzás, amit rám gyakorolt újra megjelent.
         - Én még egy pálcikaembert sem tudok lerajzolni, Nash. – Ő egy profi művész volt, az isten szerelmére, hogyan kellene kényelmesen éreznem magamat, miközben ráadásul egy olyan fajta készségszinttel és tehetséggel játszadozom, ami elítél engem?
         Morgott valamit az orra alatt és felcsapott a fejére fordítva egy fekete baseball sapkát, ami a táskában volt. Jól állt neki.
         - Saint, nincs semmi, amin nyersz vagy vesztesz. Nem versenyzünk egymással, azért vagyunk itt, hogy szórakozzunk, és együtt töltsünk egy kis időt, a sok zaj és anélkül, hogy kihallgatnának bennünket. Csak lazulj és enged el magad.
         Megfogadtam a szavait. Nem volt választásom. Hiányzott ezen a héten és akartam vele ezt az időt. Úgy éreztem, mintha bepillantást engedett volna abba, ami a fejében volt. Egymás mellett álltunk és méregettük a hatalmas vásznat. Először ő kezdte el a sajátját, és mielőtt még felvettem volna az egyik festékes dobozt, ő már az egész hátteret megtöltötte örvénylő, alapszínekkel, amik merészek és szemet gyönyörködtetőek voltak. Nem tudtam megmondani, mit csinál, de lenyűgöző volt és lefoglalt, hogy nézzem.
         A nyelvem hegyébe haraptam és elkezdtem Bob Ross-t utánozva néhány apró kicsi fát és felhőket festeni. Mielőtt észrevettem volna, elfelejtkeztem Nash-ről, arról, hogy egy autós üzletben voltam, és elkezdtem igazán jól érezni magam. Sokkal könnyebb volt, mint valaha is gondoltam volna, hogy ilyen lehet a festés. Hozzáadtam egy szivárványt, majd szükségem volt egy kondér aranyra. Természetesen mivel volt egy ferde és deformált kondér aranyam, szükségem lett egy manóra, aki elviszi azt. Mire végeztem, annyira nevettem, hogy az oldalamat kellett szorítanom, de a papírt egy nedves, csöpögő massza borította, amit senki sem akart volna, de ez hisztérikus nevetésre késztetett, és amikor Nash átnézett a vállam fölött és csak félrebillentette a fejét és hunyorított a szemével, hogy megpróbálja kitalálni mi lehet, attól csak még jobban nevettem. Ezért mondják nekem az emberek állandóan, hogy többet kéne eljárnom szórakozni. Nem is emlékszem mikor nevettem ennyire nagyon és féktelenül.
         Megkerültem őt, hogy megnézzem az alkotását, amin dolgozott és a nevetés a torkomon akadt. Az állam leesett és hatalmas szemekkel fordultam felé.
         - Ez én vagyok? – Olyan volt a hangom, mintha fojtogatnának.
         - Komolyan? Ezt meg kellett kérdezned? – A hangja mulatságos volt, de volt valami más is mögötte.
         A kép, amit alkotott, egy karikatúra volt, eltúlzott és sokkoló. Úgy tűntek, mintha a színek leugrottak volna a papírról. Egy ápolónő volt botrányosan szexi ruhában, amit olyan fajta lányok viseltek Halloweenkor, akik portyázáson voltak. Vad, vörös haja volt és egy karikatúrás fecskendőt tartott az egyik kezében és egy szívet a másikban. Az eltúlzott arányok ellenére és a nyilvánvaló fokozástól, amitől megdöbbentően szexi lett, ő én voltam. A haj, a szem, az arc… mind én voltam. Hogy a fenébe tudta ezt megcsinálni alig húsz perc alatt, amíg játszadoztunk?
         - Ez elképesztő.
         - Folyamatosan mondogatom neked, hogy az vagy. Csak nem figyelsz rám. – Mozdult, hogy leszedje a festményt, de én kinyúltam, hogy megállítsam.
         - Megkaphatom?
         Felemelte a szemöldökét. – Persze.
         Hatalmas volt, fogalmam sem volt, mit fogok vele csinálni, de azt ahogyan ő lát engem… szexin, gyönyörűen, és irányításban… nem akartam elengedni.
         - Nash, menjünk el valahová.
         - Hogy érted ezt? Vissza fogok menni veled a lakásodra, ha ez neked is megfelel.
         Elvettem a festményt, amit felém nyújtott és a mellkasomhoz öleltem.
         - A középiskolában nem voltam egyetlen randin sem, soha nem volt egy srác sem, akivel megpróbálhattam volna valami szórakoztatót csinálni, vagy aki tapizott volna, hogy rá tudjak szólni, hagyja abba. Az első fiút majdnem húszéves koromban csókoltam meg. Az akarom, hogy vigyél el valahová, ahol a kölykök hülyéskedni szoktat. Jó móka lett volna és én soha nem voltam az a típus, aki csak leengedi a haját és elmegy szórakozni. Azt gondolom, hogy veled lenni egy kocsiban felér egy robbanással. – Szinte dögösen és szexin hangzott és teljesíthette volna minden tizenéves fantáziáját, amit mindig is úgy képzeltem el, hogy ő is benne van.
         - Saint, kint hideg van, mindkettőnknek van egy üres lakása, mindketten nagyok vagyunk, és közel sem vagyok olyan kicsi, mint amilyen középiskolában voltam. Szórakoztatónak hangozhat, de a valóság az, hogy hideg és szűk lesz. – Enyhén elvigyorodott, amikor ezt mondta és tudtam, hogy csak egy kis meggyőzésre volt szüksége.
         Az egyik kezemet a mellkasa közepére tettem, éreztem az egyenletes és állandó szívverését az ujjaim alatt és könyörgő szemekkel néztem fel rá.
         - Kérlek, Nash.
         Sóhajtott, és az egyik kezét a tarkómon összefont hajam alá tette.
         - Mindaddig, amíg rájössz, hogy valószínűleg nem fogok megállni a második bázisnál és ez az jelenti, hogy a feneked lesz az, ami meztelen és hideg lesz, addig benne vagyok.
         Kuncogtam, igazán kuncogtam, amit nem hiszem, hogy valaha is csináltam volna a ma este előtt és megcsókoltam a borostás állát.
         - Megegyeztünk.
         Bepakolta a festési bulink cuccait a csomagtartóba, remélhetőleg azért, mert azt akarta, hogy a hátsó ülés szabad legyen… cukorfalat… és elkezdtünk eltávolodni a várostól Brookside felé.
         - Hová megyünk?
         - Lookout Mountain.
         Ez Golden-en kívül esett és ahol Buffalo Bill Cody sírja található. Hallottam már róla, de igazából még sosem láttam. Azt mondják, hogy onnan fentről látni lehet az egész várost.
         - Oda szoktad vinni a lányokat?
         - Uh, nem. Mire rájöttem, hogy a lányokban több van, mint az, hogy jó az illatuk és hogy megcsinálják a házimat, ha azt mondom nekik, hogy csinosak, én teljes munkaidőben Phil-lel éltem. Az egyik haver egy játékos volt, rosszabb, mint Rule vagy én valaha is voltunk. Majdnem minden éjszakára volt magamnak egy házam, így amikor lehetőséget kaptam, hazavittem őket.
         - Mit értesz az alatt, hogy ’lehetőséget kaptál’? – Emlékeztem, hogy a középiskolába lányok lógtak rajta mindenütt. Nem úgy tűnt, mintha keményen kellett volna dolgoznia azért, hogy találjon valakit, aki hajlandó partner lenni az ágyban.
         - Együtt lógtam egy fickóval egy bandából, minden lány szerint tökéletes lázadó volt és a focicsapat kapitánya. Én csak egy srác voltam rossz hozzáállással, állandóan elmondták nekem, amikor otthon voltam, hogy micsoda egy hiba vagyok. Nem tudtam, hogyan beszéljek a lányokkal úgy, hogy számítson. Lányok áradata vett körül, akik egyszerűek voltak és irritáltak… őket nem igazán érdekelte, ki volt az a fickó. Ami azt jelentette, hogy nem tudtak Rule-nál, vagy Jet-nél maradni éjszakára. A lehetőséget határozottan meg kellett ragadni.
         Ez annyira furcsa volt. A megítélésem és a valóság akkoriban annyira másnak tűnt. Többet akartam erről kérdezni tőle, de egy sziklakiszögelléshez értünk, ami lapos volt és elég hosszú és széles, hogy leparkolja az autót. Lekapcsolta a fényszórókat, az egyik karját az ülés hátára tette és rám nézett a most már homályos belső téren keresztül.
         - Visszamehetünk a városba. Csak egy szavadba kerül.
         Nem válaszoltam neki. Felemelkedtem és helyette az ülés háttámlájánál tekergőztem. Így lehúzhattam a flanelingemet. Az autót járva hagyta, mert még Coloradóban mindig Január volt és magasan voltunk a hegy lábánál, így ez még mindig érezhető volt a kocsiban és az ablakok már be is párásodtak. Egy percig nézett engem, majd kiszállt az autóból. Kizárt dolog volt, hogy ő is úgy illett volna az ülésbe, mint én és elővette a tárcáját. Kezembe adta a négyszögletű fóliacsomagot és visszaszállt, becsukva az ajtót maga mögött. Levette a kapucnis pulcsiját és a sapkáját és ott ültünk szemben egymással.
         Azt gondoltam, meg fog ragadni engem, és magához húz, de egy halvány mosoly játszott a szája körül és hátravetette széles vállát, így el tudott nyújtózni végig a bőrülésen.
         - Ez a te játékod, Saint. Hogy akarsz játszani?
         Mindig engem helyez a vezetőülésbe, feszítve a határaimat, arra késztetve engem, hogy kimondjam, amit tőle akarok. Talán ez az, amiért én soha nem fagyok le vele, amiért soha nem kellett megkérdőjeleznem azt, ami kettőnk között történik, mert minden, ami megtörtént az volt, ami én kértem. Nem volt helye elutasításnak vagy ítélkezésnek.
         Megborzongtam és egyáltalán nem a hidegtől.
         - Azt akarom, hogy megcsókolj.
         Kinyúlt és a kezébe fogta a hajfonatomat és arra használta, hogy feltekerje. Amikor a szánk megérintette egymást, az sokkal több volt, mint egy egyszerű csók. Olyan íze volt, mint a múltnak és a jövőnek, az akkornak és a mostnak. Annyira erős volt és szilárd, de az ajkai lágyak és kutatóak. A bőre durvább volt, mint általában, de amikor közelebb húzott és az orrunk összeütközött, a kis fémdarabnak a siklása, amit viselt, simogató volt. Nyelvét az enyémmel együtt forgatta, és a fogait használta az ajkam puha belsején. Beleziháltam a csókba, és éreztem, hogy kuncog. Ezelőtt, automatikusan azt feltételeztem volna, hogy rajtam nevet. Most tudtam, hogy csak szórakozott, mert jó érzés volt, és ő ezt tudta.
         A kezeim a mellkasán voltak, és arra használtam őket, hogy elkezdjem felhúzni a pólóját a lapos hasán. Segített azzal, hogy felemelte a karját amennyire tudta. Figyelembe véve a zárt tért, és hogy milyen széles is volt ő, egy kis ravaszság kellett, hogy eltávolítsam a szövetet az útból. Libabőr táncolt végig az aranyszínű bőrén és lehajtottam a fejem, hogy a nyelvem hegyével végigsimíthassak rajtuk a kulcscsontján, amitől felmordult.
         - Most én akarlak megcsókolni téged.
         Még mindig úgy tartotta a hajamat, mint egy kötél, így lazítania kellett a fogásán, amikor végigfuttattam a nyelvemet az egyik mellbimbóján majd a másikon is.
         Káromkodott és azt motyogta, - A rossz irányba mész, csinos hölgy.
         Az ujjaimat végighúztam a kidolgozott hasizmainak domborulatain és örömmel néztem, ahogy az izmok megfeszülnek a simogatások miatt. Olyan volt, mintha a szárnyak a hasizmai mentén csapkodtak volna az éjszakai levegőben.
         - Nem, nem megyek. Egy kicsit aggódok, hogy azzal a sok fémmel dolgozzak ott lent, de határozottan a helyes irányba tartok.
         Ismét szitkozódott, és elkezdtem dolgozni az övcsatján. Ez nem olyasmi volt, amit egynél többször megtettem volna, és Nash néhány nagy teljesítményű berendezéssel volt megáldva, de engem lenyűgözött az egész és azt akartam, hogy olyan jól érezze magát, ahogy én is mindig jól éreztem magam miatta.
         - Csak csinálj úgy, mintha ott sem lennének.
         - Miért? Lehet, hogy az a kedvenc részem.
         Ismét felnevetett, de egy nyögésbe fulladt, amikor forrón és keményen a várakozó kezembe pattant. Lüktetett, vastag és sóvárgó volt, ahogy felette lebegtem. Ujjammal megdörzsöltem a csúcsán lévő karikát és válaszként az egész teste megrándult. Kifújtam a levegőt, aminek nem is voltam tudatában, hogy benntartottam és lágyan a nevemet motyogta, ahogy a nedves levegő simogatta a készen álló szerszámát.
         Leejtettem a fejemet és a piercingelt fejet a számba vettem. Ez szerkezetileg és érzésileg is túlterhelő volt, lehet, hogy neki is, mert meghajolt, és a kezével elég keményen rántotta meg a hajamat, hogy egy kicsit fájjon.
         - Jézusom. – Nem, nem egészen, csak Saint, de ezt egy jelnek vettem, hogy tetszett neki.
         Megforgattam a karikát a nyelvemen, lefelé siklottam át a rejtett súlyzókon és még lejjebb a keménységen, amíg úgy éreztem már nem bírom tovább. Visszamentem és megismételtem pontosan ugyanezt a mozdulatsort újra, csak ez alkalommal hozzáadtam az egyik kezemet a tövénél, hogy megszorítsam a szánkázó mozgásommal, mert ő túl sok volt, hogy befogadjam. Újra a nevemet mondta, éreztem, hogy a lába, amit arra használtam, hogy megtartsam magam, megfeszült és a hasa is kőkemény lett, és épp amikor elkezdtem megízlelni a csúszós, sós megkönnyebbülését, ami tudatta velem, hogy jól végeztem a munkámat, olyan keményen húzta meg a hajamat, hogy valóban fájt, és felrántott engem, le magáról.
         Nehezen lélegzett, és szemei indigó árnyalatúak voltak. – Ha sokáig csinálod még ezt, a végén az egyikünk kielégületlen és kanos lesz. Azt tippelem, hogy ez nem én leszek.
         Elkezdte lehúzogatni a jóga nadrágomat. Nagyon boldog voltam, hogy valami olyat viseltem, amiből könnyű volt kitekergőzni ezen a nagyon kicsi helyen és a nagy türelmetlen kezekkel, amik folyamatosan az utamba voltak. Felhagyott a félig lehúzott alsómmal és elkezdte letépni az atlétámat a fejemen keresztül. El kellett ismernem, örvendetes volt, hogy valóban éreztem, mennyire készen állt, mennyire szüksége volt rám. Ez egy erős hangulatfokozó volt, és amint áthúztam a bugyimat a cipőm orrán és ő felhúzta az óvszert, magára húzott engem, és mindketten olyan hangot hallattunk, amit már állatiasnak is lehetett nevezni. Torokból jövő, mély hang volt, és mindketten úgy éreztük, mintha eggyé váltunk volna.
         Egy kicsit előrehajoltam, és ő kihasználta az új helyzetemet azzal, hogy a szájába vette a mellbimbómat. Éreztem a rántás és a húzást végig a középpontomban, épp úgy, ahogy éreztem a fémet, amit viselt, ahogy kitartóan a G-pontomnak nyomódott. Fel és lemozogtam, gyors és sietős tempót vettem fel, mert hideg volt, és mert tudtam, hogy ő már közel járt. Hihetetlen érzés volt; mindig tudta, mit csináljon, hogy felépítse az élvezetet, hogy kifordítson önmagamból és csak érezzek, de mivel szűk volt a hely, ami mindkettőnket korlátozott a mozgásunkban, el tudtam mondani, hogy visszatartotta magát, láttam a nyakán megfeszülő izmokat, miközben várta, hogy utolérjem.
         - Nash…
         - A francba, Saint, segítened kell nekem. Add a kezed. – Mindkét keze segített nekem fenntartani a szexi fel és lemozgást anélkül, hogy bevertem volna a fejemet a kocsi tetejében. Lenéztem rá és a tekintete egyértelmű volt. Persze, csalhatott is volna, elengedhette volna az egyik kezét, de megint azt csinálta, feszegette a határokat, ami azt hiszem, egyértelmű volt számomra.
         Még csak nem is szerettem beismerni, hogy hozzá szoktam nyúlni magamhoz, és hogy pont ezt akarja, hogy megtegyem, és nem csak hogy előtte, de akkor, amikor épp rajta vagyok, és hozzá kapcsolódom. Ez egy egyértelmű kihívás volt, és fel kellett volna idegesítenie engem, hogy pont a szex kellős közepén dob le, aminek nosztalgikusnak és szórakoztatónak kellett volna lennie, de jönni akartam, azt akartam, hogy engedje el magát, mert éreztem, hogy lüktet benne. Éreztem, hogy mennyire érdes és kemény volt, ahol belém temetkezett és egy szálon függött, kényszerítve engem, hogy még egy lépést tegyek ki a komfortzónámból, megpróbálva kitörölni azt, amiről azt hittem, hogy tudom.
         Nem gondolkodtam, csak hagytam, hogy a kezem, amivel nem tartottam az egyensúlyomat az első ülés hátán, lesüllyedjen a hullámzó testünk, a sima és széttárt redőim közé, amíg meg nem érintettem a kis idegcsomót, ami már érzékeny és duzzadt volt.
         - Ó. – Alig volt több, mint egy suttogás, amit elnyomott a beteljesülésének kiáltása, csak attól, hogy nézett engem, ahogy megteszem, amit kért.
         Nem kellett hozzá sok, csak egy leheletnyi, könnyű simogatás az ujjam hegyével és én is átbillentem a szakadék szélén, pontosan utána. Sokkal gyorsabb voltam, de ő végighúzott engem a ziháló mellkasán, és egy csókkal pecsételte le a szánkat, aminek elégedettség és örökké íze volt.
         - Ez volt valószínűleg a legdögösebb, leggyönyörűbb dolog, amit valaha is láttam. – Rekedtnek és egy kicsit kifulladtnak hangzott.
         Nem tudtam, mit is mondja erre, sosem tudtam, így a mellizma kemény görbületére fektettem az arcomat és azt mondtam neki, - Mi már igazán jók vagyunk abban, hogy úgy szexeljünk, hogy még mindig rajtad van a nadrág.

         Szárazon felnevetett, és gyengéden simogatta a gerincemet fel és le. Nem mondta, de tudtam, hogy zavarta őt, hogy én soha nem válaszoltam a bókjaira. Nem voltam benne biztos, hogy valaha is tudni fogom, hogyan csináljam, hogy valaha is ugyanazt a személy fogjuk látni, amit ő lát, amikor rám néz.

13 megjegyzés:

  1. Nagyon szepen koszonom/koszonjuk!
    Szemely szerint imadom az angolt, de valahogy nemolyan szotarral a kezedben forditgatni, mint igy olvasni, profi forditokat meghazudtolo forditassal.
    Csak igy tovabb!
    hihetetlen vagy. Nekem suli mellett ilyenkre mar kedvem sem lenne ;)

    (Bocsanat, angol billentyűzet... :( )

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm, nagyon jól esik ilyeneket olvasni. ❤❤ Bevallom őszintén eddig ezen a könyvön szótáraztam a legtöbbet, amit eddig olvastam. Számomra ennek nagyon nehéz a nyelvezete. Rengeteg olyan szót használ amit még csak nem is hallottam sose :D:P
      Az Archer-el összehasonlítva ég és föld. :D

      Törlés
    2. Akkor azt lehet, hogy elolvasom eredetiben. De nem, tul nagy a csabitas xD

      Törlés
  2. Mint mindig szuper a fordítás- Köszi nagy élmény volt olvasni. Archert is imádom. :D

    VálaszTörlés
  3. Nagyon köszönöm neked, nagyon jó volt újfent imádom őket.

    VálaszTörlés
  4. Szia :)
    Ma olvastam végig, és imádtam :) Köszönöm szépen :)
    Puszi Kolett

    VálaszTörlés