Huszonötödik fejezet

Huszonötödik fejezet

Bree

Archer-höz hajtottam és a nevét kiabáltam, amikor besétáltam a kapun. Semmi válasz, így a bejárati ajtajához mentem, bekopogtam és újra a nevét kiáltottam. Még mindig semmi. Az ajtó nyitva volt, szóval besétáltam és körbenéztem. Mint mindig, tiszta és rendezett volt, de neki nem volt semmi jele. Valahol a birtokán lehetett, túl messze, hogy meghallja a kiabálásomat vagy esetleg bement a városba?

         Megragadtam egy darab papírt és egy tollat és írtam egy gyors üzenetet arról, hogy a barátaim a városban vannak, és hogy meg fogom magyarázni, amikor találkozok vele. Leírtam neki, hova megyünk vacsorázni és megkértem, hogy csatlakozzon hozzánk. Reménykedtem, hogy fog. Reméltem, hogy amikor eljött a bisztróba, eléggé kényelmesen érezte magát, hogy újra kijöjjön. Azt akartam, hogy az életem minden egyes részében benne legyen.

         Hazavezettem és befejeztem a készülődést, majd Natalie, Jordan és én bementünk a városba a helyi biliárd szalon/pizzériába egy szokványos vacsorára.

         Rendeltünk egy hatalmas pizzát, majd az egyik darts tábla melletti asztalhoz vittük és elkezdünk egy játszmát.

         Már egy fél kancsó sört elfogyasztottunk, amikor felpillantottam és Archer állt az ajtóban. A vigyor, ami szétterjedt az arcomon azonnali volt és ledobtam a darts nyilakat a kezemből, odarohantam hozzá, karomat a nyaka köré fontam és szájon csókoltam őt.

         Kifújta a levegőt, ami olyan volt, mintha egész nap visszatartotta volna. Hátrahajoltam, felnézve az arcára, ahol feszültséget pillantottam meg, ami számomra nem volt megszokott.

         - Jól vagy? – Kérdeztem.

         Bólintott, az arca ellazult. Elléptem tőle, így már tudott beszélni. Nem mondtad, hogy a barátaid jönni fognak.

      Igazából tegnapig, miután eljöttem tőled nem is tudtam. Korábban érkeztek. Archer, van egy lehetséges gyanúsított az apám ügyében. Tegnap beszéltem a vezető nyomozóval, és azt akarja, hogy bemenjek és nézzem meg a fotókat. Ebből letartóztatás is lehet majd, fejeztem be, belenézve a szemébe, ahogy „hangosan” beszéltem a lehetőségekről.

         Bree, ez nagyszerű, mondta. Ez igazán nagyszerű.

      Bólintottam. Néhány napra haza kell mennem. Natalie és Jordan hazajönnek velem, de utána visszajövök. Ismét a homlokomat ráncoltam, arra gondolva milyen érzés lesz visszatérni Ohio-ba. Amikor felpillantottam Archer-re, ő bensőségesen nézett rám, majd ismét az a feszült kifejezés jelent meg az arcán.

         Velünk jöhetsz. Mosolyogtam fel rá.

         A szeme egy perce ellágyult, majd kifújta a levegőt. Nem hiszem, Bree. Te… érd utol a barátaidat.

      - Héj, Bree, ne várakoztass minket! Ez a te köröd! – Kiabálta Natalie.

         Elmosolyodtam, és megrántottam Archer kezét. – Gyere, találkozz a barátaimmal, - mondtam, majd utána sokkal lágyabban folytattam, - Imádni fognak téged.

         Archer egy kissé bizonytalannak tűnt, de megeresztett egy apró mosolyt, és hagyta, hogy az asztalhoz vezessem, ahol a pizzánk volt.

         Bemutattam őt Natalie-nek és Jordan-nek és a két srác kezet rázott, amíg Natalie megdöntötte a fejét és azt mondta, - Mi a fene van itt a vízben? Egy kis ásvány, ami nevetségesen dögös pasikat kreál? Költözöm.

         Elnevettem magam és az én dögös pasimhoz dőltem, belélegezve őt és a nyakába mosolyogtam. Jordan elkapta a tekintetét és az arca elsápadt. Istenem, utáltam, hogy kényelmetlenné tette az, hogy egy sráccal lát engem. Talán egy kicsit többet kellene beszélgetnünk. Felpillantottam Archer-re, aki összehúzott szemmel nézett Jordan-re – ő sem mulasztotta el a reakcióját. Persze, hogy nem – Archer Hale-t soha nem kerülheti el semmi. Amióta találkoztam vele, előfordult már velem, hogy néha lenyűgöző az, amit látunk vagy hallunk, amikor egy kicsit befogjuk a szánkat és próbáljuk megállítani, hogy ne csak a saját hangunkat halljuk meg.

         Egy kicsit dartsoztunk, beszélgettünk és pizzát ettünk. Archer mosolygott, amikor Natalie non-stop történeteit kellett hallgatnia, de a csendje sokkal kifejezőbb volt, mint általában. Megpróbáltam faggatni őt, de úgy tűnt valami zajlik benne, amit nem oszt meg velem.

         Natalie kérdéseket tett fel neki és én tolmácsoltam. Édes volt és mindenre válaszolt, amit Natalie kérdezett, de még mindig elmondhattam, hogy egy kicsit máshol járt és nem tudtam miért. Később meg kellett kérdeznem tőle. Ebben a bárban, a barátaim előtt nem volt a legmegfelelőbb hely és idő.

         Rendeltünk még egy kancsó sört és Archer már megivott egy pohárral, így kimentette magát, hogy a mosdóba menjen. Amint megtette, Jordan bukkant fel mellettem. – Beszélhetnék veled egy perce? – kérdezte. Bólintottam, arra gondolva, hogy valószínűleg szükségünk is van erre. Egész este szúrós pillantásokat lövellt Archer felé és nekem elegem volt ebből.

         Oldalra húzott, ahol már hallótávolságon kívül voltunk Natalie-tól és vett egy mély levegőt. – Figyelj, Bree, sajnálom amit Ohio-ban tettem. Seggfej dolog volt. Tudtam, hogy te… törékeny voltál és hogy pokolian sok dologgal kellett megbirkóznod, és én kihasználtam ezt. Nem fogok neked hazudni, és azt mondani, hogy nem tettem. Amúgy is tudod, egyébként. – Végigfutatta a kezét a sötétszőke haján, amitől az égnek állt, de bájos módon. – Tudom, hogy nem gondolsz engem többnek, mint egy barát és ez számomra elég. Tényleg. Azért jöttem ide, hogy megpróbáljam ezt közvetíteni neked, de már megint úgy viselkedtem, mint egy seggfej. Nem könnyű téged egy másik fickóval látni… soha nem is volt. De dolgozni fogok rajta. A barátságod többet jelent bárminél, és így a boldogságod is. Ez minden, amit el akartam mondani neked. Azt szeretném, hogy boldog legyél és bármi, amit tenni tudok – mint egy barát – meg akarom tenni. Megbocsátasz nekem? Lennél nyoszolyólány az esküvőmön, ha találok majd valakit, aki jobb, mint te?

         Halkan felnevettem, majdnem elsírtam magam, de bólintottam. – Igen, Jordan. Megbocsátok. És találni fogsz nálam jobbat. Nekem… egy kicsit magas a fenntartásom és igazán nehezen kezelhető vagyok, amikor nem kapom meg, amit akarok.

         Elvigyorodott. – Hazug. De köszönöm. Haverok? – Kinyújtotta a kezét.

         Bólintottam, elfogadva azt és magamhoz húztam őt egy ölelésre. – Igen, - suttogtam a fülébe, - és fejezd be az ördögi tekintetek küldését a barátom felé. Ha egy kicsivel több figyelmet szánnál bármi másra, akkor észrevetted volna, hogy a dögös szőke lány a mellettünk lévő asztaltól szemmel nyalogat téged. – Hátradőltem és kacsintottam.

         Jordan elnevette magát és az asztal felé nézett, ahol a lány ült, majd vissza rám. Megköszörülte a torkát és a tekintete kijózanító volt.

         - Mi van? Nem gondolod, hogy dögös? – Kérdeztem, nem egészen néztem abba az irányba, így a lány nem tudta, hogy róla beszélgetünk.

         - Ó, ő dögös, - mondta, - viszont a barátod komolyan dühösnek tűnik. Úgy néz rám, mintha ebben a pillanatban meg akarna ölni.

         Az asztalunk felé pillantottam, ahová Archer visszatért és lehúzott egy újabb pohár sört.

         - Megyek, beszélek vele. Kösz, Jor, - elmosolyodtam és elkezdtem visszasétálni az asztalunkhoz.

         Amikor odaértem, Archer-re mosolyogtam és nekidőlve megszólaltam, - Szia, - és megcsókoltam a nyaka oldalát. Kezemet a derekára tettem és megszorítottam. Egyáltalán nem volt ott semmi más, csak kemény izom és feszes bőr. Belélegeztem az illatát – Istenem, olyan jó volt, szappan és tökéletes férfiillat. Az én férfim. Elmosolyodott azzal a féloldalas, bizonytalan mosollyal, pillantása találkozott az enyémmel, majd félrenézett.

         - Héj, - suttogtam. – Mondtam már neked, hogy mennyire örülök, hogy itt vagy? – Rámosolyogtam, megpróbálva felolvasztani a hangulatát. Kitaláltam, hogy egy kicsit feszült Jordan nyilvánvaló kényelmetlenségétől vele szemben, de nem ez volt számomra a megfelelő idő, hogy megmagyarázzam az egész helyzetet. Én csak a figyelmemmel próbáltam megnyugtatni Archer-t. Nincs semmi, ami miatt aggódnia kellene – Jordan nem jelentett számára fenyegetést.

         Archer hirtelen felállt, megragadta a kezemet, és hátra a mosdók felé kezdett vezetni. Követtem őt, hosszú lábai miatt gyorsítanom kellett, hogy lépést tartsak vele.

         Befordultunk a folyosóra, ahol a mosdók voltak, és körbenézett, keresve valamit, amiben nem voltam biztos, hogy mit. – Hova viszel engem, Archer? – kérdeztem, halkan nevetve. Látszólag küldetésen volt.

         Nem válaszolt, csak messze, a homályos folyosó végéig vezetett, ahol egy ajtó állt el egy kissé a faltól. Nekinyomott az ajtónak, hozzám hajolt, megcsókolt, ami azonnal mély és birtokló lett. Felnyögtem, kemény testéhez préselve magamat. Ez Archer-nek egy új oldala volt és nem tudtam biztosan, hogy mi történik itt. Az intenzitása zavarba hozott. De ennek ellenére be voltam indulva. Azt hiszem, bármitől beindulok, amit ez a férfi tesz.

         Lenyúlt a kezével, megfogta a mellemet és az ingemen keresztül dörzsölgette a mellbimbómat. Levegőért kaptam, a kezemet a hajába fúrtam és gyengéden meghúztam. Egy másodpercre elszakította a száját az enyémtől, mielőtt hátradöntöttem a fejemet, megtámasztva a mögöttem lévő ajtón. Lehajolt a torkomhoz, és gyengéden megnyalta.

         - Archer, Archer, - nyögtem.

         Hirtelen kissé megugrottam, ahogy megszívta a nyakamon a bőrt, fogával megkarcolva a most már puha területet. Lehajtottam a fejemet, a vágy köde kitisztult, ahogy felnéztem az arcára és megpillantottam kihívó kifejezését.

         Kezemet a nyakamhoz érintettem. – Te… szándékosan megjelöltél engem?

         Lenézett a nyakamra, majd vissza az arcomra, a szeme csillogott. Egy kicsit hátralépett és azt mondta, Az életedben hány férfi akar veled lenni? Feltételezem én, Travis és az a Jordan gyerek nem az egyetlenek vagyunk. Hányan vannak még? Állkapcsa megfeszült.

         Egy másodpercig bámultam rá, nem találtam a szavakat. – Én nem… te most viccelsz? – kérdeztem. – Senki. De… mit számít hány férfi akar velem lenni? Én már tisztáztam, hogy téged választalak. Mégis mit számít? – Fejeztem be, a fájdalom nyilvánvaló volt a hangomban, még a saját fülemnek is.

         Zavaros kifejezés suhant keresztül az arcán, mielőtt ismét megacélozta magát és azt mondta, Igen, számít. Igen, kibaszottul számít, az állkapcsa ismét megfeszült. A szemem kitágult. Ezelőtt soha nem káromkodott és ez megriasztott. Vett egy mély levegőt, sebezhetőség árasztotta el a tekintetét, akár úgy gondolta, akár nem. Még csak azt sem tudom mondani nekik, hogy maradjanak távol tőled, Bree. Nekem ott kell ülnöm és néznem, és átkozottul nem tehetek semmit sem. Elfordult tőlem és annak ellenére, hogy mérges volt és hogy nekem ez nem tetszett, éreztem a forróságának hiányát, mintha valaki egy vödör hideg vizet öntött volna rám. Keresztülfutatta a kezét a haján és rám nézett, az szívének minden érzése látható volt az arckkifejezésében. Még csak nem is vagyok férfi. Nem tudok harcolni érted.

      - Elég! – mondtam hangosan. – Neked nem kell harcolnod értem. Nincs semmi, amiért bárkivel is harcolnod kellene. A tied vagyok. Már a tiéd vagyok. – Tettem felé néhány lépést és a dereka köré fontam a karomat. Nem lökött el, de nem is viszonozta az ölelésemet. Egy perc elteltével hátraléptem. Mindig is lesznek fickók, mondta.

         Felnéztem rá, majd elléptem, és mély levegőt vettem. Épp ekkor Jordan kerülte meg a sarkot, megállt, belehunyorított a folyosón lévő félhomályba és elkiáltotta magát, - Jól vagy, Bree?

         Észrevettem, hogy Archer teste megfeszült, én behunytam a szememet és lenéztem, majd vissza fel, ahogy megfordult és elsétált tőlem, vissza a folyosón, el Jordan mellett.

         - Archer! – Kiáltottam, de nem fordult meg.

         - Istenem! – Nyögtem fel, a kezemet a homlokomra tettem és Jordan felé kezdtem sétálni.

         - Sajnálom, Bree, nem tudtam, hogy félbeszakítottam valamit. Én csak a mosdót jöttem használni és észrevettem, hogy ti, srácok, mintha patthelyzetben letettek volna.

         Megráztam a fejemet. – Nem volt patthelyzet. Csak Archer… Nem tudom. Utána kell mennem. Készen álltok, hogy menjünk?

         - Natalie igen. Én azt hiszem, szerzek magamnak egy fuvart haza. – Szégyenlős mosolyt küldött felém.

         Annak ellenére, hogy mérges voltam Archer-re, Jordan-re vigyorogtam és gyengéden a karjába bokszoltam. – Ez az a Jordan, akit ismerek és szeretek, - mondtam. – Biztos vagy benne, hogy biztonságban leszel?

         Elnevette magát. – Igen, azt hiszem, meg tudom védeni magam, ha megpróbálna letámadni engem. – Kacsintott.

         Felnevettem és a fejemet ráztam. – Rendben.

         Megöleltem és azt mondta, - Még egyszer sajnálom. Egyébként szép folt. Tizenöt éves korunk óta nem láttalak ilyennel.

         Felhorkantam. – Azt hiszem ez egy biztos módja annak, hogy elmondja a férfiaknak és mindenki másnak is, hogy foglalt vagyok. – Sóhajtottam.

         Jordan elmosolyodott. – Nos, menj, és nyugtasd meg őt, hogy ez nem szükséges. Mi férfiak igazán seggfejként tudunk viselkedni, amikor bizonytalanok vagyunk és rászorulunk.

         Megemeltem a szemöldökömet. – Nem mondod?

         Halkan felnevetett és megszorította a karomat. – Majd megoldod. Reggelre otthon leszek.

         Bólintottam, és még egyszer utoljára megszorítottam a karját, majd a bárhoz sétáltam, ahol Natalie várt rám.

         - Héj, - mondta, - a játékfiúd csak úgy kisétált az ajtón.

         Nagyon sóhajtottam. – Ő nem egy játék, Nat. Nem tudom, mi van vele.

         Felhúzta a szemöldökét. – Jól van. Ha egy szakértő véleményére vagy kíváncsi, azt mondom, hogy szerelmes, és nem tudja, mit kezdjen ezzel.

         - Gondolod? – kérdeztem csendesen.

         Bólintott. – Igen. Minden jel erre utal. Megfeszült állkapocs, más férfiakra való bámulás, akik a közeledbe merészkednek, töprengő, kiszámíthatatlan viselkedés, megjelölés… - A kiszívott nyakamra mutatott. – Ki fogod szabadítani őt a szenvedéséből?

         Halkan elnevettem magam, ami egy nyögéssel fejeződött be. Néhány másodpercet ültem ott a helyzeten gondolkodva, majd megszólaltam, - Remélem. Kész vagy?

         Kisétáltunk a kocsimhoz és a kezébe adtam a kulcsot, egyetértve abban, hogy ő lesz a sofőr. Amint elindította az autót, megszólalt, - Egyébként, tudom, hogy ő számodra nem csak egy játék. Látom azt is, te hogyan nézel rá. És látom, miért kedveled őt… és azt a heget, - az utolsó szót már nyögte, - attól a karjába akarom vetni magam és megnyalni őt.

         Elnevettem magam. – Whoa! Csak óvatosan, vagy az állkapcsom elkezd kattogni és az egész úton hazáig rágódni fogok.

         Felnevetett, de egy másodperc elteltével ránéztem és nagyon elgondolkodónak tűnt. – Amire én kíváncsi vagyok, hogy látsz valami hosszú-távú dolgot vele? Úgy értem, hogyan működne ez pontosan? – A hangja kedves volt.

         Nagyot sóhajtottam. – Nem tudom. Ez az egész új még nekem. És igen, az ő helyzete annyira más – vannak kihívások. De meg akarom próbálni. Ezt tudom. Bármit is jelentsen ez… Ez olyan, mint az a pillanat, amikor megláttam őt, akkor kezdődött el az életem. A pillanat, amikor elkezdtem szeretni őt, minden a helyére kattant számomra. Amennyire összezavarodott is a helyzetünk, belül olyan érzés, mintha miden a legtökéletesebb lenne.

         Natalie egy másodpercig csendben volt. – Nos, ez költői volt, babám és én elhiszek minden egyes szót, amit mondtál, de az élet nem mindig ennyire költői. És én tudom, hogy te ezt bárkinél jobban tudod. Én csak arra bátorítalak, hogy realista legyél ezzel a helyzettel kapcsolatban, rendben?

         Rám pillantott, folytatva, - Ő sérült, édesem és én nem csak a hangszalagjára gondolok – úgy értem, Jézusom, abból amit elmeséltél, ő egy gyűlölködő háztartásban nőtt fel, a nagybátyja lelőtte őt, mindkét szülője pontosan előtte halt meg, majd egyedül és elszigetelve tartották egy őrült nagybácsival , amíg tizenkilenc nem lett, nem említve azt, hogy neki van egy olyan sérülése, ami bezárva tartja őt az elméjében, minden céllal és szándékkal – ez nyomot hagyott rajta, babám. Csoda, hogy sérült?

         Kiengedtem egy nagy sóhajt, hagytam, hogy a fejem hátraessen a fejtámlára. – Tudom, - suttogtam. – És amikor így teszel, annyira őrülten hangzik az, hogy mégis hiszek annak a lehetőségében, hogy működhetünk – hogy bárkivel is működni tud, de valahogy… tudom. Nincs semmilyen más magyarázatom mindennek ellenére, amit említettél, de ő mégis jó és kedves és bátor és okos, és néha még vicces is. – Elmosolyodtam. – Úgy értem, gondolj arra a szellemi erőre, aminek lennie kell neki, hogy túlélje azt, amit tett és ne legyen olyan dühös, mint egy magányos erdőlakó, hogy továbbra is megmaradjon a gyengéd szíve.

         - Igaz, - értett egyet. – Még a sérült emberek is csinálnak dolgokat, mert nem tudnak megbízni, vagy hinni abban, ami jó. Aggódom, hogy minél komolyabb lesz veled, annál jobban ki fog akadni. Ahol dolgozni fog, amit az életével csinálni fog, azok majdnem egyszerű dolgok, összehasonlítva az érzelmi poggyásszal.

         Ránéztem, az ajkamat harapdálva. – Nekem is van poggyászom, Nat. Én is sérült vagyok. Nem mindegyikünk az?

         - Nem ilyen mértékben, édesem. Nem ilyen mértékben.

         Bólintottam, és visszafektettem a fejemet az ülésre. – Egyébként mióta vagy te ilyen éleslátó az emberi lélekben? – kérdeztem, rávigyorogva.

         - Én egy öreg lélek vagyok, babám – ezt már tudtad. – Rám kacsintott és én vigyorogtam.

         Amikor a kunyhóm elé hajtottunk és búcsúzóul megöleltem Natalie-t, mielőtt kiugrott volna a kulcsommal, integetve a válla fölött. Megkerültem a kocsit és beültem a vezetőülésbe. Rendben vagyok, hogy egy mérföldet vezessek Archer házához. Már teljesen józannak éreztem magamat.

         Amikor odaértem, beengedtem magamat a kapun és lesétáltam a házához. Könnyedén bekopogtam és néhány másodperccel később válaszolt, egy szál farmert viselve és egy törölközővel dörzsölve a haját.

         Magamba szívtam, ahogy ott állt, annyira átkozottul gyönyörűnek, és annyira átkozottul bizonytalannak látszott.

         Halkan felnevettem. – Szia. – Sóhajtottam, besétáltam a házába és megfordultam, hogy ránézzek, amikor meghallottam, hogy az ajtó becsukódott mögötte.

         Miért nevetsz? kérdezte.

         Megráztam a fejemet és felemeltem a kezemet. Mert azt kívánom, bárcsak az én szememen keresztül láthatnád magadat. Bárcsak tudnál olvasni a gondolatomban, így tudhatnád, mennyire akarlak téged, senki mást. Lehetne most akár háromszáz férfi is, aki utánam koslatna, és nem számítana. Mert egyikük sem te lennél, Archer Hale. Egy másodpercre leejtettem a kezemet, majd azonnal vissza is emeltem. Egyikük sem az a férfi, akit szeretek. Egy kicsit megráztam a fejemet, majd folytattam. És megpróbáltam addig várni, amíg talán te is készen állsz rá, hogy kimond ezt, de… nem tudok. Mert ez szó szerint minden alkalommal ki akart robbanni belőlem. És az is rendben van, ha te nem szeretsz, vagy nem vagy benne biztos, hogy igen. De én biztos vagyok. És ki nem állhatom, hogy még egy perc elteljen anélkül, hogy ne mondjam el neked, hogy szeretlek, mert így van. Én. Szeretlek. Téged. Nagyon szeretlek.

      Ő megfagyva állt ott, amíg fecsegtem, de az utolsó öt szavamnak a kezdeténél, annyira gyorsan megszüntette a köztünk lévő távolságot, hogy a levegő a torkomon akadt és a kezeim leestek. Megragadott és olyan szorosan húzott engem a testéhez, hogy felnyüszítettem, éles hangon, ami a nevetés és a zokogás között volt.

         Felkapott, arcát a nyakamba temette, és amint köré fontam a karomat, még szorosabban húzott magához. Fejemet a vállán pihentettem és belélegeztem egyedülálló illatát. Így álltunk néhány percig.

         Végül hátrahúzódtam, és megragadtam a kezét, ahogy a kanapéhoz vezettem, ahol mindketten leültünk.

         Sajnálom, ami a bárban történt. Megmagyarázhatom? Bólintott, az ajkait egy kissé csücsörítve és én folytattam. Jordan csak a barátom, mindig is az volt, és soha nem is lesz más. Együtt nőttünk fel – tizenkét évesek voltunk, amikor találkoztunk. Tisztában voltam vele, hogy egy ideig belém volt zúgva, de tisztáztam vele, hogy csak baráti érzéseim vannak iránta. Szünetet tartottam, mielőtt folytattam volna. Erőltette a témát, miután az apám meghalt és ez volt az a szalmaszál, ami mozgásra késztetett. Enyhén elmosolyodtam. Szóval, azt hiszem, igazából köszönetet kellene mondanod Jordan-nek, hogy az utadba küldött engem. Archer is elmosolyodott, és lenézett az ölében lévő kezére. Amikor ismét elkezdtem beszélni, visszanézett az enyémre. Egyébként, ez az, amit ma este láttál – hogy keresztülverekedte magát azon a tényen, hogy mi soha nem leszünk többek barátoknál, és ami azt illeti ez jó helyre vezetett. Ennyi.

      Archer bólintott, végigfuttatva kezét a haján és azt mondta, Sajnálom – néha úgy érzem, minden túlságosan sok a fejemben. Ez… gyengévé tesz és dühössé és hozzád nem méltónak. Semmihez sem méltónak.

      Gyorsan megragadtam a kezét, majd elengedtem. Nem. Ne érezz így – kérlek ne. Istenem, adj magadnak egy kis szünetet. Nézd meg mit értél már el. Nézd meg milyen vagy, mindannak ellenére, ami veled történt. Az arcához emeltem a kezemet, ő behunyta a szemét, és a tenyerembe hajolt. – És említettem már, hogy szeretlek? – suttogtam. – És, hogy nem szokásom arra érdemtelen embereket szeretni? – Egy apró mosolyt küldtem felé.

         Kinyitotta a szemét és néhány szívdobbanásnyi ideig az arcomat pásztázta, a tekintete szinte tiszteletteljes volt, mielőtt azt mondta volna, Én is szerelmes vagyok beléd. Kifújta a levegőt. Annyira reménytelenül szerelmes. A szeme kitágult, mintha a szavak, amiket „kimondott” meglepetés lett volna. Ajkai szétnyíltak és a keze azt kérdezte tőlem, Ez elég, Bree?

      Kiengedtem a levegőt és elmosolyodtam, megengedve magamnak egy percet, hogy örüljek a felismerésnek, hogy ez a gyönyörű, érzékeny, bátor férfi itt előttem szeretett engem. Egy másodperc múlva, így válaszoltam, Ez egy nagyon jó kezdet. Enyhén megráztam a fejemet, lepillantva. A többit meg ki fogjuk találni, rendben? A kezembe vettem az övét.

         Sebezhetőség árasztotta el a vonásait, ahogy bólintott felém, az arckifejezése a kétségeit közvetítette. A szívem összeszorult. Mi a baj, Archer?

      Néhány másodperccel később előrehajolt, a kezébe fogta az arcomat és gyengéden szájon csókolt, az ajkai az enyémen lebegtek, ahogy a homlokát az enyémen pihentette és behunyta a szemét. Hátrahajolt és azt mondta, Annyira szeretlek, hogy már fáj. És valóban, úgy nézett ki, mintha fájna neki.

         Egy kis mosolyt küldtem felé és az egyik kezemet az arcához emeltem és néhány pillanatra behunyta a szemét mielőtt elvettem a kezemet. Nem kell, hogy fájjon.

      Kifújta a levegőt. De fáj. Fáj, mert félek szeretni téged. Félek, hogy el fogsz menni és ismét egyedül fogok maradni. Csak ez százszor rosszabb lesz, mert tudom, mit veszítek… Én nem tudok… Beszívott egy reszketeg lélegzetet. Képes akarok lenni szeretni téged, jobban, mint hogy attól féljek, elveszítelek, de nem tudom, hogyan. Taníts meg erre, Bree. Kérlek taníts meg engem. Ne engedd, hogy leromboljam ezt. Könyörögve nézett rám, fájdalom vésődött arcának minden vonásába.

         Ó Istenem, Archer, gondoltam, a szívem szorosan összeszorult a mellkasomban. Hogyan tanítsak meg egy férfit, aki mindent elveszített, hogy ne féljen attól, hogy az újra megtörténik? Hogyan tanítsak meg valakit, hogy bízzon valamiben, amit egyikünk sem tud garantálni? Ez a gyönyörű férfi, akit szeretek, annyira törékenynek tűnt itt ülve előttem, kifejezve az irántam való szerelmét. Kifejezve az odaadását. Teljes szívemmel azt kívántam, hogy ez egy boldog dolog legyen a számára – de megértettem, hogy miért fájt.

         Szeretni egy másik embert mindig azt jelenti, hogy megnyitod magadat a fájdalom számára. Nem akarok többet elveszíteni, mint amennyit már megtettem, de ez nem éri meg? Nem éri meg adni ennek egy esélyt? Kérdeztem.

         A tekintetemet kutatta, és bólintott, de a szemei elmondták nekem, hogy nem volt meggyőzve arról, hogy komolyan gondolta. Vettem egy mély lélegzetet. Az lesz a feladatom, hogy rávegyem, hogy higgyen. Eléggé erősen hiszek majd mindkettőnk számára, ha az kell. A karomba vettem őt, majd odacsúsztam, így az ölébe tudtam mászni és közelebb fészkeltem magam hozzá. – Szeretlek, szeretlek, szeretlek, - suttogtam, mosolyogtam, és megpróbálkoztam azzal, hogy ez a pillanat boldog legyen.

         Visszamosolygott és az ajkait az enyémekhez nyomta, azt tátogva, „Szeretlek” a számnak, mintha szerelmet lélegzett volna a testembe.

         Folytattam az ellene való légzést és egy kis idő múlva, elkezdett egy kicsit fészkelődni, elrendezve engem az ölében. A pulzusom felgyorsult, ahogy a testem reagált a közelségére, az illatára, a nagy, kemény testének az érzésére, ami az enyémnek nyomódott és különösen arra a kemény és forró valamire, ami a csípőmnek préselődött.

         Lenyúltam és megdörzsöltem a nadrágja elején lévő dudort és elmosolyodtam a nyakán. – Állandóan kemény vagy? – kérdeztem, ajkaimmal a bőrén.

         Éreztem a mellkasomon, hogy némán kuncogott és mosolyogtam azon a tényen, hogy a néhány perccel ezelőtti szomorúság és feszültség feloldódott, ahogy a testünk felhevült. Hátrahajoltam és ránéztem, gyengédség és vágy ragyogott a szemében. Felemelte a kezét. Igen, amikor a közelben vagy – ezért fintorgok állandóan. Hamisított egy fájdalmas kifejezést.

         Megdöntöttem a fejemet. – Én azt gondoltam, hogy az a természetes személyiséged.

         Az is.

      Elnevettem magam, és amikor nagyobb nyomást fejtettem ki a kérdéses a grimaszt okozó dudorra, behunyta a szemét, az ajkai szétnyíltak.

         Amikor kinyitotta a szemét, azt kérdezte, Hiányzik, hogy hallhasd azt a hangot, amit szex közben kiadnék, ha lenne hangom? Az arcomat nézte, ahogy elgondolkodtam ezen.

         Egy hajtincset kisepertem a homlokából, majd lassan megráztam a fejem. Nem, nem gondolok erre. Nem támaszkodok a hangokra, amiket kiadhatnál, hogy olvashassak benned. Látom az arckifejezésedet és a tekintetedet. Lehajoltam és az ajkamat végighúztam az övén, majd hátradőltem. Hallom a lélegzeted, és tudom, hogy az ujjaidat a csípőmbe mélyeszted, pontosan azelőtt, mielőtt elmennél. Annyi sok módja van, hogy olvassak benned, Archer Hale. És imádom minden egyes részét.

      A szemei csillogtak, mielőtt hirtelen előre mozdult, a kezébe ragadva az arcomat és hátrafektetett engem a kanapéra, mielőtt felém ereszkedett volna. Volt egy olyan érzésem, hogy a beszélgetésnek vége. Pillangók keltek életre a bordáim között és a gyomrom összeszorult. Felnyögtem, egy mély, ziháló hang szabadult fel a torkomból és hagytam, hogy elvegye, felíveltem hozzá, a középpontom kitartóan kezdett el lüktetni. Hogyan lehet, hogy ez a férfi csak most kezdett el szexelni és csakis velem, néhány héttel ezelőtt és mégis megbíztam benne a testemmel, sokkal jobban, mint akikkel eddig voltam, és akik sokkal tapasztaltabbak voltak? Archer, túltejesítette, ami volt. A szájába mosolyogtam és ő is visszamosolygott az enyémbe, habár nem hajolt hátra, hogy megkérdezze, pontosan miért mosolygok. Nyelvemmel végigsöpörtem belül a száját, az íze olyan érzéseket keltett benne, hogy meg fogok gyulladni – hogy tud valakinek a szája ennyire finom lenni, hogy azonnal beleszédülsz a vágyba? Órák teltek el, mióta sört ittam, de ő megrészegített, megrészegített a szerelemmel, a vággyal, valami leírhatatlannal, amit nem tudtam megnevezni és mégis hozzám tartozott, a testemhez és a lelkemhez – valamilyen ősi kapcsolat, ami már azelőtt ott volt, mielőtt léteztem volna, mielőtt ő létezett volna, mielőtt ő vagy én ugyanazt a levegőt szívtuk volna, valami, ami meg volt írva a csillagokban.

         Erekcióját a középpontomhoz engedte, amitől levegőért kaptam és elszakítottam a számat az övétől, felnyögtem, ahogy a fejemet hátravetettem, heves élvezet vibrált keresztül az ereimen.

         - Archer, Archer, - ziháltam, - soha nem lesz senki más számomra. – Szavaim úgy tűnt lángra lobbantották őt, légzése éles zihálásban jött ki, ahogy felhúzta a pólómat és egyetlen mozdulattal kipattintotta a melltartómat, kitéve a melleimet a hideg levegőnek.

         Az egyik mellbimbómat a meleg szájába szívta, ahogy felnyögtem, és ujjaimat a hajába fűztem, elektromos szikrák lövelltek a mellbimbómtól a megduzzadt csikómig. Csípőmet felfelé toltam, neki a keménységének és ő sziszegve szívta be a levegőt, hátrahúzódott, lenézve rám, szemhéjával félig leeresztve. Még jobban benedvesedtem, csak az arcán lévő kifejezéstől és a szám szétnyílt. Intenzitás és vágy csillogott a tekintetében, de egyben az irántam való szerelem is. Soha nem láttam még semmilyen ehhez foghatót. Az erő ebben a kifejezésben annyira áll-leesős volt, hogy néhány pillanatig csak bámulni tudtam, ahogy a vér folytatta dél felé vándorlását, amitől tele lettem kétségbeesett akarással. Olyan érzés volt, mintha az egész testem egy élő dróthuzal lenne – és ezzel együtt a szívem is. Ez már majdnem túl sok volt.

         Archer hirtelen felállt, és intett, hogy emeljem meg a karomat a fejem fölé. Megtettem, és ő felhúzta majd levette a pólómat, majd a nadrágomhoz mozdult, kigombolta, majd letolta a lábamon. Levette a cipőmet, majd teljesen lehúzta a farmerem, azt is ledobva a padlóra. Néhány másodpercig csak állt felettem, nehezen lélegzett, nadrágja sátrat formázott, gyönyörű mellkasa kirakatban volt és a tekintete a testemen kalandoztak. Az én szemem kitágult, és a vérem lüktetett a csiklómban a tekintetétől. Nem tehettem róla, a kezemet a lábam közé csúsztattam és egy ujjamat a nedvességembe nyomtam, feltárva magamat. Felnyögtem az érzéstől. Archer tekintete fellobbant, ahogy a kezemet nézte, majd felém mozdult, megpördített, így most már a hasamon voltam a kanapén, amint meglepetten beszívtam a levegőt. Hátranéztem a vállam felett, amint levette a nadrágját, és újra visszajött felém és csak lebegett felettem így éreztem a forróságát, de a bőrét nem.

         Visszanéztem a vállam mögé és az az intenzív kifejezés még mindig ott volt. Az agyamat elködösítette a vágy, de elismertem, hogy bár szeretem az édes, gyengéd Archer-t, szeretem az irányító Archer-t is. Bármi hozta ki ezt az oldalát, hogy éljen, magamhoz öleltem és még többet akartam. – Kérlek, - mondtam suttogó lélegzettel és a szeme az enyémhez rebbent, kitisztulva, mintha kijött volna a transzból.

         Kezébe vette magát és merev szerszámát a fenékvágatomhoz dörzsölte fel és le és fel és le, amíg már ziháltam és a kanapé párnáiba nyomtam magamat.

         A bejáratomhoz igazította magát, és gyengéden belém csúszott, lassan, centiről centire és megkönnyebbülésemben felnyögtem. Nem tudtam szétnyitni a lábamat, amiatt, ahogy hozzám préselte magát és attól az érzéstől, ahogy belém hatolt már majdnem túl sok volt, túl szűk és a mérete is túl nagy volt számomra, hogy ebből a szögből alkalmazkodni tudjak hozzá. De egy percre megállt, engedve, hogy a testem hozzászokjon és amikor kifújtam a levegőt, lassan, kényelmes simogatásokkal elkezdett ki és becsusszanni bennem.

         Kezemet a párna alá raktam, amin a fejemet pihentettem és az arcomat oldalra fordítottam. Lejjebb hajolt és elkapta az ajkamat egy perzselő csókra, olyan ritmusba nyalta és szívta a nyelvemet, ahogy a farka mozgott ki és be a nedvességemben. Amikor megtörte a csókot és hátradőlt, megláttam a tükörképünket a kanapéval szembeni nagy ablakban – bárki benézhetett volna, de természetesen senki nem tudott ebbe az elkerített, távoli birtokra belesni, így nem aggódtam emiatt. Csak néztem a tükörképünket, megbabonázva a látványtól és az érzésektől.

         Archer egyik térde a kanapén volt a lábam másik oldalán és a másik még mindig a padlón, térdét behajlította, ahogy hátulról jött belém. A látvány ősi volt, és az érzés felséges, ahogy a nagy, kemény farka belém hatolt és a csiklóm minden egyes alkalommal a kanapénak dörzsölődött, amikor lefelé mozdult. Olyan volt, mintha birtokolni akarna, uralkodni rajtam, eggyé olvasztani a testünket. Nem tudtam mozogni, csak elvettem, amit adott, megbíztam benne a testemmel és a szívemmel. És azt tettem. Megbíztam benne mindennel, ami benne volt.

         Az arcomat a párnába temettem és beleharaptam, nem akartam még elmenni, folytatni akartam, még tovább és tovább. Szeret engem, a szívem dalolt. És én is szerettem őt, birtokolt engem, a testemet és a lelkemet. Az összes többi dolog nem érdekelt. Minden ki fogja dolgozni magát. És ebben a pillanatban, lényem minden egyes sejtével hittem ebben.

         Archer gyorsabban kezdett mozogni, keményebben lökte belém magát, szinte büntetve és én imádtam, annyira imádtam, hogy nem tudtam megállítani az orgazmust, ami hirtelen elragadott, keresztüláramolva a belső izmaimon szinte fájdalmasan édes lassúsággal, a középpontomból kifelé terjedve, fel a gyomromig és végig lefelé a lábamon. A párnába sikítottam, belétemetve az arcomat, ahogy a testem összerándult és extázisban vonaglott.

         Archer lökési felgyorsultak és szaggatottak lettek, légzése hangosabbá vált és a középpontomban éreztem egy kis utórezgést a felismeréstől, hogy mindjárt elélvez.

         Három hosszú lökés után, minden egyesnél hangosan kifújta a levegőt, ahogy belém nyomta magát, kezét a kanapéra tette a testem mellé, hogy megtartsa a súlyát. Éreztem, hogy még nagyobbra nő bennem, kitágítva, mielőtt megéreztem a megkönnyebbülésének forróságát és rám omlott, félig rajtam, félig a kanapén volt, így a súlyának a többsége a kanapé szélére esett.

         Néhány percig mind a ketten csak ziháltunk, megpróbáltuk a szívverésünket ellenőrzés alá vonni. Archer az arcával a tarkómhoz dörgölődzött, végigcsókolva lefelé a gerincemet addig, amíg elért anélkül, hogy elmozdította volna a testét. Meleg szájának érzése alatt megnyugodtam, becsuktam a szememet és elégedetten sóhajtottam. Orrát végigfutatta a bőrömön, majd ismét megéreztem az ajkait, ahogy a szája szavakat formált, Szeretlek, szeretlek, szeretlek.

**********

         Egy kicsivel később, miután lefeküdtünk, egyedül ébredtem. Kábultan felültem és körbenéztem, de Archer-t sehol sem láttam. Felkeltem és a lepedőt a meztelen testem köré csavartam és elindultam megkeresni őt. Egy székben ülve találtam meg az előszobában, csak egy farmert viselt, aranybarna bőre csillogott az ablakon beáramló holdfényben, gyönyörűnek és törékenynek látszott, könyöke a térdén pihent és az egyik kezével a tarkóját masszírozta, ahogy lefelé nézett.

         Odamentem hozzá és letérdeltem előtte. – Mi a baj? – kérdeztem.

         Rám nézett, és egy édes mosolyt küldött felém, ami arra a férfira emlékeztetett engem, aki frissen borotvált arccal jött ki, és aki annyira bizonytalanul nézett rám. Kisepert egy hajtincset az arcomból, majd azt mondta, Szeretnél gyerekeket, Bree?

      Összevontam a szemöldökömet, és a fejemet egy kissé hátradöntöttem, ahogy kiengedtem egy apró nevetést. – Végül is, igen. Miért kérdezed ezt?

         Csak kíváncsiságból. Rájöttem, hogy igen.

      Összezavarodtam. – Te nem akarsz gyerekeket, Archer? Én nem…

         Megrázta a fejét. Nem ez az egyetlen dolog. Ez csak… hogyan tudnék eltartani egy családot? Nem tudom. Még magamat is alig tudom eltartani itt. Van egy kis pénzem, ami a szüleim biztosítási kötvényéből maradt, de a legtöbb elment a kórházi számlákra. A nagybátyám tartott el bennünket a katonaságból származó rokkantsági pénzéből és most, van egy kis biztosítási kötvényem, ami megmaradt tőle – ez ki fog tartani, amíg nem élem meg a száztíz éves kort… de ennyi. Tekintetét elfordította tőlem, kinézve az ablakon.

         Felsóhajtottam, a vállam leesett. – Archer, lehet munkád, csinálhatsz valamit, amit szeretsz. Nem gondolod, hogy az ilyen vagy olyan fogyatékkal élő embereknek bármikor lehet karrierjük? Ők-

         Akarod hallani az első alkalmat arról, amikor egyedül hagytam el ezt a birtokot? kérdezte, félbeszakítva engem.

         Tanulmányoztam az arcát, és bólintottam, hirtelen szomorúság ragadott meg, de nem tudtam biztosan, hogy miért.

         A nagybátyám négy évvel ezelőtt halt meg. Saját végrendeletet készítettet, és így elhamvasztották. Az orvos szakértői személyzet eljött, hogy elvigyék a testét és egy héttel később visszahozták a hamvait. A következő hat hónapban nem láttam senkit sem.

      A nagybátyámnak volt tartalékkészlete ételekből lent a pincében – az egyik őrült paranoiájának a részeként – és ez tartott életben olyan hosszú ideig. Elkezdtem növeszteni a hajamat, a szakállamat… akkor nem egészen tudtam, hogy miért, de most, azt hiszem ez volt a másik módja, hogy elrejtőzzek az emberek elől, akikkel tudtam, hogy végül szembe kell néznem. Őrültség, ugye? Pillantása újra megtalálta az enyémet.

         Élénken megráztam a fejemet. – Nem, ez egyáltalán nem őrültség, - mondtam lágyan.

         Szünetet tartott, rám nézett, majd folytatta. Visszatartottam a lélegzetem. Ez volt az első igazi alkalom. hogy magától megnyílt nekem, a puhatolózásom nélkül.

         Első alkalommal, amikor elmentem az élelmiszerboltba, két órába telt, hogy felsétáljak azon a felhajtón, Bree, - mondta megtörten. Két órába.

      - Ó, Archer, - suttogtam, könnyek gyűltek a szemembe, kezemmel megmarkoltam a combját, lehorgonyoztam magam hozzá. – Megcsináltad, nehéz volt, de megcsináltad.

         Bólintott. Igen, megcsináltam. Az emberek megbámultak, suttogtak. Megragadtam néhány kenyeret és mogyoróvajat, és ezen éltem egy hétig, amíg bátorságot nem gyűjtöttem, hogy ismét visszamenjek. Kifújt egy kis levegőt, az arckifejezése fájdalmas volt. Hét éves korom óta nem hagytam el ezt a földet, Bree

      Egy percre elnézett mellettem, nyilvánvalóan visszaemlékezett. Egy kicsivel később, jobb lett. Figyelmen kívül hagytam az embereket és ők is engem – csak kezdtem elvegyülni, azt hiszem. Ha valaki beszélt hozzám, a másik irányba néztem. Utána jó volt. Terveket készítettem itt, és elfoglaltam magam. Egyedül voltam, annyira átkozottul egyedül. Egyik kezét keresztül futatta a haján, arckifejezése elkínzott volt. De a legtöbb nap kifárasztottam magam…

      Éreztem, hogy könnyek csillogtak a szememben, még mélyebben megértve a bátorságát, amit Archer szerzett, hogy még egy lépést tegyen erről a földről.

         - Utána elmentél szórakozni Travis-el… és meglátogattál engem a bisztróban, - mondtam. – Megcsináltad, Archer. És ez hihetetlenül bátor dolog.          Felsóhajtott. Igen, megcsináltam. De addigra eltelt négy év. Négy év kellett, hogy megtegyek még egy lépést – és még csak nem is tetszett.

      - Nem tetszett Travis-el, mert ő a rossz személy volt, megbízhatatlan, de velem szeretted, ugye? Akkor ez rendben volt?

         Lenézett rám, szeme megtelt gyengédséggel, amikor az egyik kezét egy másodpercre az arcomra tette, majd elvette. Igen, az mindig rendben van, amikor veled vagyok.

      Odahajoltam hozzá. – Nem foglak elhagyni téged, Archer, - suttogtam, kipislogva a könnyeket a szememből, ahogy felnéztem rá.

         Tekintete még inkább melegebb lett, ahogy letekintett rám. Ez bárkinek egy hatalmas teher lehet, Bree. Úgy érezni, hogy ha elhagysz egy személyt, az egész életük porba fog hullani. Ez az, amin itt kint gondolkoztam. Azt a terhet lehet, hogy a végén rád fogom terhelni, azt a nyomást, hogy úgy érezd szeretned kell engem.

      Megráztam a fejem. – Nem, - mondtam, de a szívem tompán kalapált a mellkasomban, mert azt is megértettem, amit mondott. Nem értek egyet vele, és amennyire nyugtalan voltam ebben a pillanatban, nem volt semmilyen ok sem a világon, amiért valaha is elhagynám őt, de a bizonytalansága gyomron talált, mert volt értelme.

         Archer lenyúlt, és megbillentette egy kicsit a fejem, szeme a nyakam oldalára mozdult, ahol a kiszívott folt volt, amit nekem csinált – még mindig vörös volt, és szörnyen festett, abban biztos voltam. Összerándult, és elengedett, majd felemelte a kezét. Nem tudom, hogy tehettem ezt. Jobbat érdemelsz, mint a semmit, amit nyújtani tudok neked. De sokkal jobban fáj, ha arra gondolok, hogy elengedlek. Sóhajtott, tekintete az arcomon kalandozott. Annyi minden van, amire még rá kell jönnöm, és annyi sok dolog van ami ellenünk dolgozik. Felemelte az egyik kezét és végiggereblyézte vele a haját, arckifejezése fájdalmas volt. Az agyam megfájdul, amikor állandóan erre gondolok.

      - Akkor most ne gondolj erre, - mondtam gyengéden. – Egyszerre egy napot éljünk meg és majd csak kitaláljuk, amikor jön, rendben? Most túl soknak tűnik, mert egyszerre gondolsz mindenre. Nézzük csak lassan.

         Néhány másodpercig csak bámult rám, majd bólintott. Felálltam és az ölébe ültem, szorosan megöleltem, fejemet a nyakába temettem. Még néhány percig így ültünk, majd felkapott és visszavitt az ágyba. Amint elaludtam a karjában, álmosan eszembe jutott, hogy azt gondoltam, ha kimondjuk egymásnak, hogy szeretlek, akkor az erősebbé tesz majd minket – de helyette, Archer-nek, ez csak még magasabbra tette a mércét.