Huszonkilencedik fejezet

Huszonkilencedik fejezet

Bree

Másnap reggel visszamentem Maggie-hez dolgozni, aki egy hatalmas medveöleléssel köszöntött, szorosan a nagy kebléhez préselve engem, miközben nevettem és levegőért küzdöttem, és Norm egyszerűen annyit mondott, hogy – Bree, - de egy ritka Norm mosolyt küldött felém és biccentett, mielőtt visszafordította a figyelmét a palacsintasütőhöz, ahol a palacsintákat dobálta. Valamilyen oknál fogva, a medveölelés és a fejbiccentés is egyforma melegséggel töltött el. Otthon voltam.

         Beszélgettem a helyiekkel, akiket a munkám során ismertem meg, könnyedén mozogtam a bisztróban, kivittem a rendeléseket és ellenőriztem a vendégeket.

         Archer-re is gondoltam, mialatt dolgoztam, belegondoltam, hogy mennyire nehéz volt számára alárendeltté válni egy másik személy számára. Volt egy elképzelésem, mielőtt elhagytam Ohio-t, de nem ahhoz a mértékhez képest, amit most értettem meg. Szerettem – megtennék bármit, ami szükséges ahhoz, hogy megnyugtassam őt, hogy nem megyek sehova. De megértettem az ő küzdelmét is. Láttam, hogy gyengének érezte magát attól, hogy tudtam, hogy mennyire függött tőlem.

         Tegnap szinte félénken viselkedett velem, félrekapta a tekintetét tőlem, amikor észrevette, hogy őt nézem, miközben együtt takarítottuk össze a nappalit. Felvettem Ethan Frome-ot a padlóról, amikor felismertem a címet és kinyitottam, hogy elolvassak egy részletet, kezemet drámaian a mellkasomra tettem és sóhajt színleltem, majd fájdalmasan suttogtam, - Ki akarom nyújtani a kezemet és megérinteni téged. Gondoskodni és törődni szeretnék veled. Ott akarok lenni, amikor beteg és magányos vagy. – Megálltam, kezemet leejtve a mellkasomról. Letettem a könyvet és felemeltem a kezemet, Ez igazából gyönyörű, mondtam.

         Rám mosolygott és egyszerűen így válaszolt, Azt hiszem, ha nem lenne gyönyörű, akkor a tragédia végül nem lenne szomorú.

      De ezek után még inkább a csendbe burkolózott, csaknem zavarban volt körülöttem. Megpróbáltam kihúzni őt ebből tréfálkozással és teljesen normális viselkedéssel, de még akkor is egy kissé visszahúzódó volt, amikor aznap este búcsúzóul megcsókoltam, majd összeszedtem Phoebe-t és hazamentem kipakolni és felkészülni a következő napra. Azt hiszem, egy-két napot igénybe vesz majd, hogy jobban érezze magát.

         A következő néhány napban, sokkal inkább visszatért a normális önmagához, az egyetlen különbség, amit még mindig érzékeltem, az a mély intenzitás a szeretkezésében, ami ezelőtt nem volt ott. Majdnem olyan volt, mintha megpróbált volna minket egy emberré olvasztani, amikor összekapcsolódtunk. Már szinte durva volt a szenvedélyében. Én ezt nem bántam, sőt, Archer hálószobai személyiségének mindegyikét kedvemre valónak találtam. De nem igazán tudtam megmagyarázni a változást és vágytam arra, hogy megnyíljon nekem és elmondja, amit érzett. Amikor megkérdeztem, ő csak megvonta a vállát, mosolygott és azt mondta, hiányoztam, amíg távol voltam és megpróbálja behozni az elvesztegetett időt. Nem vettem be, de mint mindig, Archer Hale magához tér majd, amikor jó lesz és készen áll és egy pillanattal sem előbb. Gyorsan megtanultam – ne erőltessem, várjak és reménykedjek, hogy eléggé megbízik bennem ahhoz, hogy inkább előbb, mint utóbb megnyílik nekem a saját néma módján. Azt gondoltam, ahhoz volt valami köze, hogy szerette volna megérteni a saját érzéseit, mielőtt megosztja őket velem, és nem egészen tudta, hol volt most ebben a pillanatban.

**********

         Az Ohio-ból hazatért negyedik napon, bekopogtattam Anne ajtaján, aki még mindig a köntösében volt, úgy nyitott ajtót. – Ó, Bree, kedvesem! – Kiáltott fel, nyitva tartva az ajtót. – Meg kell bocsátanod nekem. Lustálkodós napom van – annyira fáradt voltam a múlt héten. – A fejét rázta. – Öregnek lenni szívás, én mondom neked.

         Elvigyorodtam és beléptem a meleg, hívogató otthonába. Mint mindig, az eukaliptusz megnyugtató illata töltötte be a levegőt. – Te? Öreg? – Megráztam a fejemet. – Aligha.

         Elnevette magát és rám kacsintott. – Jól hazudsz, de ma olyan öregnek érzem magam, mint az országút. Talán beteg leszek. – Megrázta a fejét, és a kanapéja felé intett, hogy foglaljak helyet. A kezébe adtam egy kis, becsomagolt pitét, amit hoztam. – Csináltam almás pitét, - mondtam. – Sütöttem egy kicsit és igazán élveztem.

         - Ó! Kedves tőled. És ismét sütsz, ez csodálatos. – Mosolyogva elfogadta a pitét. – Később lesz mit ennem a teámhoz. Ha már itt tartunk, kérsz egy csészével?

         Megráztam a fejemet és néhány lépést tettem a kanapé felé, majd leültem rá. – Nem, igazából csak egy percig maradok. Archer-rel találkozom és meglátogatunk néhány barlangot, amiről mesélt.

         Anne bólintott és letette a pités dobozt a kávézóasztalra és a kanapé bal oldalán leült egy kisebb szófára. – Pelion Barlangjai. Tetszeni fog neked. Vannak vízesések – csodaszépek. Voltam ott néhányszor Bill-el.

         - Gyönyörűnek hangzanak.

         - Azok is és az odafelé vezető út is csodálatos, most, hogy a levelek színe változik.

         Elmosolyodtam. – Szép napnak kellene lennie. Szükségünk van egyre, - mondtam, kifújva a levegőt.

         Anna egy szívdobbanásnyi ideig csendben volt. – Említette Archer, hogy meglátogattam, amíg te Ohio-ban voltál?

         - Nem, - mondtam meglepetten. – Meglátogattad?

         Bólintott. – Az a fiú azóta a fejembe járt, mióta először kérdeztél az apjáról és a nagybátyjáról. Évekkel ezelőtt meg kellett volna látogatnom őt. – Felsóhajtott és enyhén megrázta a fejét. – Vittem neki néhány muffin-t – felhasználtam az utolsó áfonyákat, amiket lefagyasztottam. – Intett a kezével, elutasítva a saját megjegyzését. – Egyébként, először… óvatosnak tűnt és nem mondom, hogy hibáztatom őt. Egy kicsit locsogtam és magához tért – még a házába is beinvitált engem. Fogalmam sem volt róla, hogy az a föld ennyire csodálatosan néz ki. Ezt is elmondtam neki és úgy tűnt, hogy büszke erre.

         Bólintottam, valamilyen oknál fogva ketté akartam szakadni. – Keményen dolgozik.

         - Igen, keményen. – Egy percig tanulmányozott engem. – Elmondtam neki néhány dolgot, amire emlékszem Alyssa-ról, az anyukájáról, és ez is tetszett neki.

         Megdöntöttem a fejemet, azt akartam, hogy folytassa.

         - Beszéltem neki rólad is és ez tetszett neki a legjobban – láttam a tekintetében. – Anne gyengéden elmosolyodott. – Az, ahogy Archer nézett, amikor megemlítettem a neved, ó, Bree, kedvesem – soha nem láttam még, hogy valakinek a szíve ennyire tisztán az arcára legyen írva. – Tekintete meleg volt. – Ez arra emlékeztetett engem, ahogy Bill nézett rám időnként. – Ismét elmosolyodott és így én is, a szívverésem felgyorsult.

         - Szeret téged, kedvesem.

         Bólintottam, lenézve a kezeimre. – Igen, én is szeretem őt. – Az ajkamba haraptam. – Sajnos Archer számára, azt hiszem a szerelem meglehetősen komplikált.

         Egy szomorú mosolyt küldött felém. – Úgy gondolom most, hogy már tudok arról az életről, amit él, neked adnia a szerelmét, úgy tűnik, tele van kockázattal.

         Bólintottam, mostanra a szemem megtelt könnyekkel. Meséltem neki arról, hogy mi történt, amikor visszatértem Ohio-ból és szívet tépő fájdalommal az arcán hallgatott. – Mit kellene tennem, Anne? – kérdeztem, amikor befejeztem.

         - Azt hiszem, a legjobb dolog, amit megtehetsz Archer-ért- félbehagyta a mondatot, a szemébe riadt kifejezés költözött és kezét a mellkasához kapta.

         Anne! – Kiáltottam, felugrottam és odaszaladtam hozzá. Most már zihált és hátrarogyott a kanapéra. – Ó Istenem! Anne! – Előkaptam a telefonomat a pulóverem zsebéből és reszkető kézzel tárcsáztam a 911-et.

         Megmondtam az diszpécsernek a címet, és hogy azt gondolom, a szomszédomnak szívrohama van és a lány a vonal másik végén biztosított, hogy a mentő úton van.

         Visszatértem Anne mellé, újra és újra biztosítva őt, hogy a segítség már úton volt. Folyamatosan a mellkasát markolászta, de a szemei rám fokuszáltak, így azt gondoltam, hogy megértette, amit mondtam neki.

         Ó Istenem! Gondoltam. Mi lett volna, ha nem vagyok itt?

         Tíz perccel később a mentő szirénázva érkezett meg a kis utcánkba és könnyek folytak végig az arcomon, ahogy néztem, hogy Anne-en dolgoztak, miközben ő a kanapén feküdt. Vettem egy hosszú, reszketeg lélegzetet, megpróbálva a saját szívverésemet ellenőrzés alatt tartani. – Rendbe jön? – Kérdeztem a mentőst, amikor behoztak egy hordágyat, hogy kivigyék őt. Oxigén maszk volt rajta és már egy kicsit jobban nézett ki, egy kis szín visszatért az arcára.

         - Úgy néz ki, - mondta. – Öntudatánál van és időben kaptuk el.

         - Oké, - bólintottam, kezemet magam köré fontam. – Neki nincs itt a családja. Találkozhatom majd vele a kórházban?

         - Nyugodtan jöhet vele a mentővel is.

         - Ó! Rendben. Igen, kérem, ha lehet, - mondtam, követve őket ki, közben becsuktam Anne ajtaját magunk mögött.

         Mialatt a mentő felé mentem, a jobbra pillantottam és észrevettem, hogy Archer rohant felém, az arcán lévő tekintetet nem lehetett máshogy leírni, minthogy vad. A szívem a lábamhoz zuhant. Ó Istenem, idáig rohant – valószínűleg a házából egész végig hallotta a mentőautó szirénáját. Gyorsan odaszaladtam hozzá. Azonnal megállt, amikor meglátott, nem jött közelebb, szemei tágak voltak és meredten bámultak, kezei ökölbe szorultak. Lekocogtam az utolsó néhány métert hozzá és azt mondtam, - Archer! Anne-nek szívrohama volt! Rendben van, azt hiszem, de vele megyek a kórházba. Jól van, Minden rendben. Jól vagyok.

         Kezét a feje tetejére tette és a fogát csikorgatta, úgy nézett ki, mintha azzal küzdött volna, hogy valami hatalmas dolgot fékezzen meg. Megtett egy lassú kört, majd felém fordult, egyszer bólintott, az a vad tekintet még mindig a szemében volt, de már nem az arckifejezésén. Az hírtelen furcsán üresnek tűnt.

         - Egyenesen hozzád megyek, ha megtudom, hogy jól van, - mondtam. Hátrapillantottam épp, amikor a hordágy hátsó kereke eltűnt a mentőautó belsejében. Elkezdtem hátrafelé sétálni. – Fogok egy taxit és egyenesen hozzád megyek.

         Archer bólintott, még mindig kifejezéstelenül, majd szó nélkül megfordult és elsétált tőlem.

         Csak egy másodpercig haboztam, mielőtt a mentőautóhoz kocogtam és beugrottam pont mielőtt bezárták volna az ajtót.

**********

         Addig maradtam a kórházban, ameddig biztosan nem tudtam, hogy Anne rendben lesz. Amikor az orvos végül kijött, hogy elmondja nekem, stabil az állapota, azt is megemlítette, hogy alszik, de elmondta neki, hogy itt vagyok. Felhívták a nővérét is, akinek a számát Anne adta meg, amikor először hozták be és ő reggelre itt lesz Pelion-ban. Ettől sokkal jobban éreztem magamat, és amikor végül hívtam egy taxit, éreztem, hogy a vállamról mázsás súly esik le.

         Aggódtam Archer-ért. Üzentem neki, amikor megérkeztem a kórházba, majd ismét, amikor az orvos kijött, hogy beszéljen velem, de egyszer sem válaszolt. Alig vártam, hogy lássam.

         Az ajkamba haraptam, mialatt a taxi megtette a harminc perces utat a kunyhómig. Azt mondtam Archer-nek, hogy egyenesen hozzá megyek, de fel akartam venni Phoebe-t, mielőtt a házához megyek. Bizonyára mostanra már megnyugodott. Tudta, hogy jól vagyok, még ha a kezdeti pánik meg is ijesztette őt. Hogy miért nem válaszolt az üzeneteimre, azt nem tudom biztosan, és ez ránehezedett a gyomromra.

         Kifizettem a sofőrt és kiugrottam, berohantam a kunyhómba és hívtam Phoebe-t, aki szaladt is, körmei kopogtak a keményfa padlómon.

         Néhány perccel később felhajtottam Archer kapuja elé, és beengedtem magamat és Phoebe-t. Archer ajtajához sétáltunk és halkan kopogtattam, mielőtt kinyitottam és letettem Phoebe-t. Épp csak elkezdett szitálni az eső, szürke felhők sötétítették be az eget.

         Archer házában sötét volt, kivéve a nappali sarkában álló lámpát. Archer a másik sarokban ült egy székben. Először nem is láttam őt, és így, amikor észrevettem, megriadtam, a kezemet a mellkasomhoz emeltem, és egy kicsit felnevettem. Tekintete komor volt és burkolt. Azonnal odamentem hozzá és letérdeltem előtte, fejemet az ölébe fektettem és felsóhajtottam.

         Néhány másodperc elteltével, amikor rádöbbentem, hogy mozdulatlan maradt, kérdőn néztem fel rá.

         Hogy van Anne? kérdezte.

         Felemeltem a kezemet. Rendbe jön. A nővére reggelre itt lesz. Sóhajtottam. Annyira sajnálom, hogy ez az egész epizód megijesztett téged. Nem akartalak ott hagyni, de azt sem akartam, hogy Anne egyedül legyen.

      Archer felemelte a kezét. Megértem, mondta, tekintete még mindig félig leeresztve volt.

         Bólintottam, az ajkamat harapdáltam. Jól vagy? Mire gondoltál itt ülve?

      Olyan sokáig csendben volt, hogy azt hittem, nem is fog válaszolni nekem, amikor végül felemelte a kezét és jelelt, Arra a napra.

      Megdöntöttem a fejemet. Arra a napra? kérdeztem összezavarodva.

         A napra, amikor lelőttek, amikor a nagybátyám eljött, hogy elvigyen engem és anyut apámtól.

      A szemem kitágult, de nem szóltam egy szót sem, csak néztem őt és vártam, hogy folytassa.

         Az apám a bárban volt… állítólag egy ideig elfoglalt volt. Megállt, egy másodpercre mögém tekintve, mielőtt a szemei újra megtalálták volna az enyémeket. Nem mindig volt olyan, mint amilyen a végére lett. Amikor akart, vicces volt, tele bájjal. De utána elkezdett inni és a dolgok mélyrepülésbe kezdtek. Megütötte anyát, olyan dolgokkal vádolta, amit ő tett meg.

      Akárhogy is, az anyám egyetlen férfit szeretett és az Connor bácsikám volt. Én tudtam ezt, az apám tudta, az egész város tudta. És az igazság az, hogy sokkal jobban szerettem őt.

      Egy percig ismét csendbe burkolózott, elnézve mellettem. Végül folytatta.

         És ezért, amikor aznap eljött értünk és én megtudtam, hogy az ő fia vagyok és nem Marcus Hale-é, boldog voltam. Fel voltam dobva.

      Lenézett rám, egy kis érzelemmel tanulmányozott engem, mintha saját magában lenne, elbújva. A nagybátyám lelőtt engem, Bree. Marcus Hale lőtt le engem. Nem tudom, hogy szándékosan csinálta-e vagy a fegyver csak úgy elsült, amikor dühömben felé rohantam. De bárhogy is, ő lelőtt engem és az ezt tette. Kezét a torkához emelte, végigfuttatva azt a hegen.

         Majd a kezével magára mutatott. Ezt tette.

         A szívem lesüllyedt. – Ó Archer, - fújtam ki a levegőt. Ő csak nézett engem. Szinte zsibbadtnak tűnt.

         - Mi történt velük? Az anyukáddal? – kérdeztem, felpislogtam rá és lenyeltem a torkomban lévő gombócot, ami azzal fenyegetett, hogy megfulladok tőle.

         Csak egy másodpercig hallgatott. Marcus hátulról a kocsinknak jött, megpróbálva leszorítani minket az útról. A kocsink megpördült. Az anyukám meghalt a balesetben. Behunyta a szemét egy percre, majd kinyitotta és folytatta. Miután Marcus meglőtt, holtpont alakult ki az úton közte és Connor között. Egy percre ismét némaságba burkolódzott, tekintete olyan volt, mint a bánat mély, borostyán színű medencéje. Lelőtték egymást, Bree. Az országúton, a kék tavaszi ég alatt, lelőtték egymást.

      Rémületemben elgyengültem.

         Archer folytatta. Tori felbukkant majd homályosan emlékszem, hogy egy perccel később egy másik autó is megjelent. A következő dolog, amire emlékszem, hogy a kórházban ébredek.

      Zokogás marta a torkomat, de lenyeltem. Ennyi évig, megráztam a fejemet, képtelen voltam felfogni azt a gyötrelmet, amit meg kellett tapasztalnia, ezzel éltél ennyi évig – mindezzel egyedül. Ó, Archer. Beszívtam egy hatalmas lélegzetet, kísérletet téve, hogy kordában tartsam a saját érzéseimet.

         Lenézett rám, végre érzelem csillant meg az ő szemében is, mielőtt ismét eltűnt volna.        

         Közelebb csúsztam hozzá és megragadtam a pólóját, ahogy a fejemet a hasának nyomtam, a könnyek némán folytak le az arcomon, miközben újra és újra azt suttogtam, - Annyira sajnálom. – Nem tudtam, mi mást mondhatnák még válaszul a rémület súlyára, amit az a kisfiú cipelt.

         De végre megértettem a fájdalmának, a traumájának mélységét, annak a súlyát, amit magával hordozott. És megértettem, miért utálja őt Victoria Hale. Ő nem csak a hangját kísérelte meg elvenni, de a magabiztosságát és a személyazonosságát is. Mert Archer volt az emberi megtestesítője annak, hogy a férje sokkal jobban szeretett egy másik nőt, mint ahogy őt valaha is, és hogy nem csak a szívét adta annak a nőnek, de az első szülött fiút is. És annak a fiúnak megvolt az a képessége, hogy elvegyen tőle mindent.

         Tovább tartottam Archer-t.

         Egy örökkévalóságnak tűnő idő után, hátrahajoltam. Tiéd a föld, amin a város van. Te vagy Connor legidősebb fia.

      Bólintott, nem nézve rám, úgy tűnt, hogy a legkevésbé sem érdekli ez.

         Nem akarod ezt, Archer? kérdeztem, letörölve a könnyeket a nedves arcomról.

         Lenézett rám. Mi a fenét kezdenék én vele? Még csak kommunikálni sem tudok senkivel rajtad kívül. Sokkal kevésbé működne ez az egész átkozott város. Az emberek úgy néznének rám, mintha én lennék a legviccesebb tréfa, amit valaha is hallottak.

      Megráztam a fejemet. Ez nem igaz. Te jó vagy mindenben, amit csinálsz. Igazából nagyszerű lennél benne.

      Nem akarom, mondta, kín suhant keresztül az arcán. Had legyen Travis-é. Nem akarok csinálni semmit sem ezzel. Nem csak azért, mert képtelen vagyok rá, hanem mert meg sem érdemlem. Az én hibám volt. Mattam történt, hogy azon a napon meghaltak.

      Hátrahőköltem, beszívva a levegőt. A te hibád? Te csak egy kisfiú voltál. Hogy lehetne bármi is a te hibád?

      Archer egy olvashatatlan kifejezéssel az arcán tanulmányozott. A létezésem okozta a halálukat.

      A saját választásuk okozta a halálukat. Nem egy hét éves gyerek. Sajnálom, de soha nem fogsz tudni meggyőzni engem arról, hogy akár egy cseppnyi felelősséged is van abban, ami négy felnőtt között történt azon a napon. Hevesen megráztam a fejem, megpróbálva fizikailag hangsúlyozni a szavakat, amiket „beszéltem”.

         Átnézett a vállam felett, néhány percig bámulta azt a valamit, amit csak ő látott. Kivártam.

         Régebben azt gondoltam, meg vagyok átkozva, mondta, egy apró humortalan mosollyal a szája szögletében, mielőtt grimaszolt volna. Ismét végighúzta az egyik kezét az arcán, mielőtt felemelte volna mindkettőt. Lehetetlenségnek tűnt, hogy valakinek ennyi szarsága legyen a kezében egyetlen élet során. De utána rádöbbentem, hogy valószínűleg nem el voltam átkozva, hanem ez volt a büntetésem.

      Ismét a fejemet ráztam. Ez nem így működik.

      Tekintete találkozott az enyémmel és én kifújtam a levegőt. Egyszer én is gondoltam erre, Archer. De… rádöbbentem, hogy ha igazán hiszek ebben, akkor az apámnak meg kellett érdemelni azt, hogy lelöjjék őt a saját boltjában, és én tudom, hogy ez nem igaz. Megálltam, megpróbáltam visszaemlékezni arra, hogy milyen érzés volt, amikor azt gondoltam, hogy én is el vagyok átkozva. Rossz dolgok nem azért történnek az emberekkel, mert megérdemlik. Ez egyszerűen nem így működik. Ez csak… az élet. És nem számít, kik vagyunk, el kell fogadnunk azt, amit nekünk osztanak, lehet az szar dolog, és megpróbálni a legjobbat, hogy előrelépjünk, hogy szeressünk, hogy legyen reményünk… hitünk, hogy ez volt a célja annak az utazásnak, amin vagyunk. Egy másodpercre a kezembe fogtam az övét, majd elengedtem, így folytatni tudtam. És hinned kell abban, hogy több fény süt ki azokból, akiknek a legtöbb repedésük van.

      Archer néhány szívdobbanásnyi ideig tanulmányozott engem, mielőtt felemelte volna a kezét és azt mondta, Nem tudom, hogy képes vagyok-e rá. Nagyon keményen próbálkozom, de nem tudom, hogy meg tudom-e csinálni.

      Képes vagy rá, erősítettem meg, a gesztusommal adtam hozzá elsöprő hangsúlyt. Meg tudod csinálni.

      Egy percig szünetet tartott, mielőtt megszólalt, Az egész annyira kuszának tűnik. Az egyik kezét végigfutatta rövid haján. Nem tudom megérteni az egészet – a múltamat, az életemet, az irántad való szerelmemet.

      Egy percig csak néztem fel rá, látva, ahogy az érzelmek cikáznak az arcán. Egy másodperccel később felemeltem a kezem. Nem sokra emlékszem az anyukámról. Enyhén megráztam a fejem. Rákban hunyt el, és én annyira fiatal voltam, amikor ez történt. Megnyaltam az ajkam, szünetet tartva. De emlékszem, ahogy keresztöltéseket csinált – vékony szálas hímzett képeket.

      Archer nézte a kezemet, a szavak között felpillantott az arcomra.

         Mindenesetre egyszer felvettem az egyik darabját és szörnyűnek nézett ki – az egész kusza volt, azok a csomók és egyenetlen hurkok lógtak mindenütt. Alig tudtam kivenni, amit az a kép ábrázolni akart. A szememet Archer-ön tartottam, gyorsan megszorítottam a kezét, mielőtt visszaemeltem volna őket.

         De akkor, anya odajött, kivette azt a darab szövetet a kezemből és megfordította – és ott volt ez a mestermű. Kifújtam a levegőt és elmosolyodtam. Szerette a madarakat. Emlékszem a képre – egy fészek tele fiókákkal, az anyamadár épp akkor tért vissza. Elgondolkodva megálltam. Néha azokra a kis szövetdarabokra gondolok, amikor az élet nagyon összekuszáltnak tűnik és nehéznek, hogy megértsem. Olyankor megpróbálom behunyni a szememet és hinni abban, hogy bár épp akkor nem látom a másik oldalt és hogy az, amelyikre nézek ronda és zavaros, de egy remekmű, amit csomók és laza hurkok szőttek. Hiszek abban, hogy valami csúnya dolog, valami gyönyörűt eredményez, és hogy eljön az az idő, amikor meglátom, hogy mi is az. Segítettél meglátni a saját képemet, Archer. Had segítsek én is megláttatni a tiédet.

      Archer mereven bámult le rám, de nem mondott semmit. Csak gyengéden felhúzott a karomnál fogva és az ölébe vont, a testéhez húzott engem, szorosan tartva, meleg lélegzetét a nyakam hajlatában éreztem.

         Így ültünk néhány percig, mielőtt a fülébe suttogtam volna, - Annyira fáradt vagyok. Tudom, hogy korán van, de vigyél ágyba, Archer. Tarts a karodban. Engedd, hogy én is karomba tartsalak téged.

         Mindketten felálltunk és a szobájába mentünk, ahol lassan leöltöztünk és bebújtunk a takarója alá. Közel húzott magához, és szorosan tartott, de nem tett kísérletet, hogy szeretkezzen velem. Úgy nézett ki, hogy jobban van, de még mindig távolinak tűnt, mintha valahol mélyen magában elveszett volna.

         - Köszönöm, hogy elmondtad nekem a történetedet, - suttogtam a sötétbe.

         Archer csak bólintott és közelebb húzott magához.