Huszonhetedik-Huszonnyolcadik fejezet

Huszonhetedik fejezet

Archer – Hét évesen, Május

- Archer! – kiáltotta anyukám, hangja egy kicsit rémültnek hangzott. – Bébi, hol vagy?

         Az étkezőasztal alatt ültem, a nagy asztalterítő elrejtett engem, ahogy a padlón térdepeltem az akció figuráimmal.

         Haboztam, de amikor anyu ismét a kiabált nekem, ez alkalommal sokkal aggodalmasabbnak hangzott, kimásztam az asztal alól és odamentem hozzá. Nem szeretem, amikor anyut rémültnek hallom, de azt is tudtam, hogy valami folyik itt, és én is megijedtem.

         Anyu egész reggel a telefonba suttogott és az elmúlt fél órát az emeleten töltötte, a ruháit és más dolgokat csomagolt a bőröndbe.

         Ekkor bújtam el az asztal alá, és vártam, hogy meglássam mi fog történi legközelebb.

         Tudtam, hogy valami fog, mert apa a múlt éjszaka megint úgy jött haza, hogy egy másik nő parfümjétől bűzlött és arcon ütötte anyut, amikor azt mondta, hogy apu vacsorája már kihűlt.

         Volt egy olyan érzésem, hogy anyunak végre elege lett. És ha találgatnom kellett volna, hogy kivel beszélt telefonon, azt mondanám, hogy Connor bácsi volt az.

         Anyu befordult az étkező sarkán, épp amikor kimásztam az asztal alól, és kiengedett egy hangos sóhajt. – Archer, szívem, - mondta, kezét az arcomra tette és lehajolt így pontosan szembe került velem. – Megijesztettél.

         - Sajnálom, anyu.

         Arca meglágyult és rám mosolygott, kisimítva a hajamat a homlokomból. – Rendben van, de szükségem van rá, hogy megtegyél nekem valamit és ez nagyon fontos. Gondolod, hogy meg tudsz hallgatni és megtenni, amit mondok és nem kérdezel most semmit sem?

         Bólintottam.

         - Oké, ez jó. – Elmosolyodott, majd ez a mosoly eltűnt, és az aggodalmas tekintet ismét visszaköltözött a szemébe. – El fogunk menni Archer – te, én és a te… Connor bácsikád. Tudom, hogy ezt most valószínűleg nem érted és biztos vagyok benne, hogy vannak kérdéseid apukádról, de-

         - Menni akarok, - mondtam, kihúzva magamat. – Nem akarok többé vele élni.

         Anyu néhány másodpercig csak nézte az arcomat, ajkait szorosan összepréselte. Kifújta a levegőt és a kezével ismét végigszántott a hajamon. Könnyek lepték el a szemét. – Nem voltam jó anya, - mondta, és jobbra-balra ingatta a fejét.

         - Te jó anya vagy! – Mondtam. – Te vagy a legjobb anya a világon. De Connor bácsival szeretnék élni. Nem akarom, hogy apa újra megüssön téged, és hogy újra sírj.

         Szipogott és letörölte a könnyeket az arcáról, majd bólintott. – Boldogok leszünk, Archer, hallasz engem? Te és én, boldogok teszünk.

         - Rendben, - mondtam, szép arcán tartva a szememet.

         - Rendben, - mondta, végre mosolyogva.

         Ekkor kinyílt a bejárati ajtónk és Connor bácsi jött be gyorsan. Arca feszültnek tűnt.

         - Kész vagytok? – kérdezte, anyura nézve.

         Bólintott. – Ott vannak a bőröndök, - a lépcső alja felé billentette a fejét, ahol a négy csomag várakozott.

         - Jól vagy? – kérdezte Connor bácsi, tekintete végigszántotta anyut, mintha meg akart volna bizonyosodni róla, hogy teljesen itt volt.

         - Jól leszek. Vigyél el minket innen, - suttogta.

         Connor bácsi arca úgy nézett ki, mintha valaki néhány másodperce bántotta volna, majd elmosolyodott és rám nézett. – Kész vagy, kishaver?

         Bólintottam, és követtem őt meg anyut ki az ajtón. Mind a ketten körbenéztek, ahogy Connor bácsi betette a bőröndjeinket a csomagtartóba. Nem volt kint senki sem és amikor mind a ketten beszálltak az autóba, megkönnyebbültnek tűntek.

         Ahogy elindultunk, kifelé hajtva Pelion-ból, néztem, ahogy az első ülésen Connor bácsi megfogja anyu kezét és ő felé fordult, kiengedve a levegőt és egy apró mosolyt eresztett meg,

         - Te, én és a srácunk, - mondta halkan Connor bácsi. – Csak mi.

         - Csak mi, - suttogta anyu, ugyanaz a lágy tekintet suhant keresztül az arcán.

         Anyu hátranézett rám és egy másodpercre megállt, mielőtt megszólalt, - Bepakoltam a Legoidat és néhány könyvedet, bébi. – Elmosolyodott és a fejét oldalra a fejtámasznak döntötte, még mindig engem nézve. A vállában lévő feszültség úgy tűnt, minden mérföldnél egyre jobban kiengedett.

         Csak bólintottam. Nem kérdeztem meg, merre megyünk. Nem érdekelt. Amíg távol volt innen, bárhol jó volt.

         Connor bácsi anyura nézett. – Kapcsold be az övedet, Lys.

         Anyu elmosolyodott. – Ez az első alkalom évek óta, hogy úgy érzem, akaratom ellenére nem vagyok leszíjazva, - mondta és halkan elnevette magát. – De rendben, első a biztonság. – Megbillentette a fejét és rákacsintott, én meg vigyorogtam. Ez volt az az anyu, akit imádtam nézni – amikor a szemei ragyogtak és édes, tréfás tónus költözött a hangjába és olyasmit mondott, amitől kinevette magát, de a jó módon, úgy, hogy melegséget és szépséget árasztott.

         Anyu az öve felé nyúlt, majd hirtelen egy nagy lökés történt és az autónk vadul kitért. Anyu felsikított és Connor bácsi ordított, - Ó a francba! – ahogy megpróbált minket az úton tartani.

         A kocsink csak forgott és forgott majd csak annyit hallottam, ahogy a fém fémnek csapódott, üveg csörömpölést és a saját sikolyomat, ahogy a kocsi óráknak tűnő ideig pörgött, végül hangos nyikorgó hanggal megállt.

         A rémület hatalmába kerített és ekkor elkezdtem sírni, nyöszörögni, - Segítség! Segítség!

         Hangos nyögést hallottam az első ülésről, majd Connor bácsi a nevemet mondta, és hogy minden rendben lesz, közben hallottam, hogy kicsatolta a biztonsági övét, majd kirúgta az ajtót. Nem tudtam kinyitni a szememet. Úgy tűnt, mintha összeragadtak volna.

         Hallottam, hogy a hátsó ajtó kinyílik, majd Connor bácsi meleg kezét éreztem a karomon. – Minden rendben lesz, Archer. Kicsatoltam az övedet. Mássz felém. Meg tudod csinálni.

         Végre rávettem magamat, hogy kinyissam a szememet, és belenéztem a nagybátyám arcába, a kezét felém nyújtotta. Megragadtam a karját és ő kihúzott engem a meleg, tavaszi napsütésbe.

         Connor bácsi ismét beszélt, és a hangja furcsának hangzott. – Archer, velem kell jönnöd, de szükségem van rá, hogy hátat fordíts, amikor azt mondom neked, rendben?

         - Rendben. – A rémülettől és a zavarodottságtól még jobban sírtam.

         Connor bácsi megfogta a kezemet és elsétált velem a kihalt úton, én épp csak egy kicsit maradtam le mögötte. Folyton hátrafelé nézegetett arra a kocsira, amelyik belénk csapódott, de amikor nagyon gyorsan én is hátranéztem egyszer, nem úgy tűnt, mintha bárki is kiszállt volna belőle. Meghaltak? Mi történ?

         - Fordulj meg, Archer, és maradj itt, fiam, - mondta Connor bácsi és a hangja olyan volt, mintha fuldokolna.

         Úgy tettem, ahogy mondta, hagytam, hogy a fejem hátraessen, így a tiszta, kék eget láttam. Hogyan lehet, hogy bármi rossz megtörténhet az ég alatt, ami ennyire tiszta, felhőtlen és kék?

         Meghallottam egy furcsa síró kiáltást magam mögött és megfordultam, annak ellenére, hogy tudtam, ezt nem lehetne. Nem tehettem róla.

         Connor bácsikám az út szélén térdepelt, fejét hátravetette és az ég felé zokogott. Anyukám ernyedt teste volt a karjában.

         Előre hajoltam és a fűre hánytam. Néhány perccel később felálltam, beszívva a levegőt és megbotlottam hátrafelé a saját lábamba.

         Ekkor láttam meg őt, felénk sietve. Az apám. Egy fegyverrel a kezében. Színtiszta gyűlölet volt az arcán és botladozva járt. Részeg volt. Megpróbáltam félelmet érezni, de nem láttam, hogy volt bármi más is, amit most tenni tudott. Zsibbadtnak éreztem magam, ahogy Connor bácsikám felé indultam.

         Connor bácsi gyengéden lefektette anyukám testét az út szélére és felállt, most már ő is az apámra nézett. Connor bácsi felém indult és a teste mögé tolt.

         - Maradj ott, Marcus! – ordította.

         Apa megállt tőlünk néhány lépésre és ránk bámult, dülöngélve, a szemei véreresek voltak. Úgy nézett ki, mint egy szörnyeteg. Ő volt a szörnyeteg. Vadul hadonászott a fegyverrel és Connor bácsi szorosan tartott, megbizonyosodva róla, hogy pontosan a háta mögött voltam.

         - Tedd le a kibaszott fegyvert, Marcus, - köpte Connor bácsi. – Nem tettél ma már így is eleget? Alyssa… - Olyan hangot adott ki, mint egy megsebzett állat és éreztem, hogy a térde egy kicsit megroggyant, mielőtt újra kihúzta volna magát.

         - Te azt gondoltad, hogy csak úgy kivezethetsz a városból a családommal? – vágott vissza a szörnyeteg.

         - Ők sosem voltak a te családod, te beteg rohadék. Alyssa… - ismét azt a fulladozó hangot hallatta és nem fejezte be, amit gondolt. – És Archer az én fiam. Az én srácom. Te pontosan ugyanúgy tudod ezt, mint én.

         Úgy éreztem magam, mintha valaki gyomron vágott volna és egy kicsit felsikítottam, ahogy Connor keze ismét szorosan tartott. A fia voltam? Próbáltam megérteni, próbáltam értelmet találni benne. Nem tartoztam a szörnyeteghez? Nem voltam a része? Connor fia voltam. Connor volt az apukám. És az apukám egy jó ember volt.

         Kikukucskáltam a szörnyetegre, ahogy minket nézett. – Alyssa mindig is egy kurva volt. Nem kétlem. És a fiú úgy néz ki, mint te, le sem tagadhatod. – Szavai összemosódtak, mint mindig, amikor ivott.

         Connor keze ökölbe szorult az oldala mellett, és ahogy felpillantottam rá, láttam, hogy az állkapcsa nem mozgott, amikor beszélt. – Ha anyánk látna most téged, kisírná a szemét amiatt a darab szarért, aki lett belőled.

         - Baszd meg, - vágott vissza a szörnyeteg, még több düh töltötte meg a tekintetét, még inkább dülöngélt. – Tudod, kinek kellett elmondania nekem, hogy megpróbálod elhagyni a várost a feleségemmel?A feleségednek. Így van, eljött és elmondta nekem, hogy úton vagy és jobb, ha megyek és összeszedem, ami az enyém. Szóval itt vagyok, hogy begyűjtsem, ami az enyém. Habár látom, egy kicsit elszámoltam magam, - az anyukámra mutatott, aki az út szélén feküdt.

         Forró düh töltötte meg a fejemet. Connor volt az apukám. Elvitt engem és az anyukámat ettől a szörnyetegtől – és a szörnyeteg elrontotta az egészet. Pont úgy, ahogy mindig mindent elront. Gyorsan megkerültem Connor lábát és a szörny felé futottam olyan gyorsan, ahogy csak tudtam. Connor hangosan felüvöltött és hallottam, ahogy azt kiáltja, - Archer!! – mintha az élete függött volna tőle. Hallottam a lépéseit, ahogy utánam futott, amint a szörnyeteg felemelte a pisztolyt, hogy tüzeljen és én felsikítottam. De a sikolyom gurgulázva jött elő, ahogy valami éles és forró átvágta a nyakam oldalát, mint egy kés és én nekicsapódtam a kemény betonnak. A kezemet a torkomhoz emeltem, és amikor elvettem, hogy megnézzem, tele volt vérrel.

         Hallottam egy másik mély üvöltést, és fokozatosan elmosódott minden, éreztem, hogy zuhanok, de amikor feljöttem, Connor bácsi, nem várj, gondoltam álmosan, az apám, az igazi apukám, ringatott engem a karjaiban, könnyek csorogtak le az arcán.

         A szemeim megtalálták a szörnyet, aki most térdelt ott, ahol néhány perccel ezelőtt még állt. Vagy órákkal ezelőtt. Minden olyan álomszerű, lassú.

         - Kisfiam, kisfiam, édes kisfiam, - ismételte újra és újra Connor. Rólam beszélt. Az ő fia voltam. Boldogság töltötte meg a mellkasomat. Volt egy apukám, aki boldog, hogy vagyok neki.

         - Ez az egész az ő hibája, - üvöltötte a szörny. – Ha ő nem lenne, akkor Alyssa nem lógott volna még mindig a szánalmas seggeden. Ha ő nem lenne, Alyssa nem feküdne most az úton törött nyakkal! – Őröltnek hangzott, de szomorúság költözött belém és szerettem volna, ha valaki azt mondja, hogy ez nem igaz. Ez az egész az én hibám volt? Connor, az apukám emlékeztetnem kellett magamat, nem mondta azt neki, hogy ez nem így van, csak valamit a nyakamhoz nyomott, vad pillantás volt a szemében.

         Álmosan néztem fel az igazi apukámra és hirtelen észrevettem, hogy az arca üresnek tűnt és éreztem, hogy valamiért az oldalához nyúlt. Nem ott tartotta a fegyverét? Azt gondoltam, talán igen. Általában ott tartotta, még akkor is, amikor szolgálaton kívül volt. Megkértem néhányszor, hogy had nézzem meg, de mindig nemet mondott, azt mondta, egy nap elvisz engem lőni, amikor idősebb leszek, és meg tanítja majd a fegyver biztonságos használatát.

         Kezét kihúzta alólam és a fegyverével a szörnyre mutatott. A szemem lassan rá vándorolt és épp megpillantottam azt, amikor rádöbbent, mire készült az igazi apukám. A szörnyeteg is felemelte a fegyverét.

         Mindkettőjük pisztolya elsült és éreztem, hogy az igazi apukám megrándult alattam. Megpróbáltam kiáltani, de annyira fáradt voltam, annyira zsibbadt és annyira fáztam. A szemem visszavándorolt a szörnyre, aki a földön feküdt, vértócsa terjedt szét lassan körülötte.

         A szemem le akart csukódni, és az igazi apukám teste olyan nehéz volt az enyémen. De hogy lehet ez, amikor ő fölöttem állt, és az anyukám közvetlenül mellette? Annyira békésnek tűntek. Vigyetek magatokkal! Ordítottam a fejemben. De ők csak egymásra néztek és az anyukám gyengéden, de egyben szomorúan elmosolyodott, és azt mondta, Még nem. Most még nem, édes kisfiam.

         És ekkor eltűntek.

         Valahol messze hallottam, ahogy egy másik autó csikorogva megállt és lépések rohantak felém. Abban a tíz percben, ami az életemből eltelt, aminek tudtam, hogy vége, és nem egy másik autó miatt.

         Egy hangos sikoly töltötte be a levegőt és éreztem, hogy a testem megrándult.

         - Te! – sikoltotta egy női hang. Tori néni volt az. Felismertem a hangját. – Ó Istenem! Ó Istenem! Ez az egész a te hibád. – Kinyitottam a szemem. Egyenesen rám mutatott és szemei megteltek gyűlölettel. – A te hibád! – Majd újra és újra és újra sikoltott, ahogy a világ elhalványult körülöttem és a felettem lévő kék ég feketébe fordult.

Huszonnyolcadik fejezet

Bree

Nagyon, nagyon korán reggelt volt – a nap még csak fel sem jött, amikor csendesen kinyitottam Archer kapuját, kiengedtem Phoebe-t a ketrecéből és elkezdtem lesétálni a felhajtón a házához.

         Megpróbálkoztam az ajtóval, és nyitva volt, így lábujjhegyen beléptem, nem akartam felébreszteni őt. Beszívtam a levegőt és megfagytam. A nappalija szét volt szedve, minden könyv a földön, a bútorok és a lámpák felborongatva, a képek törötten hevertek a padlón. Jeges víz árasztotta el az ereimet. Ó Istenem, ó Istenem, ó Istenem. Mi történt itt?

         A fürdőszobából fény szűrődött ki, az ajtó csak résnyire volt nyitva, eléggé megvilágítva a rövid folyosót, hogy lássak, ahogy végigsétáltam Archer hálószobája felé a saját lábamon, ami olyan volt, mintha zseléből volnának, hányinger marta a torkomat.

         Befordultam a szobájába, és azonnal megláttam az összegömbölyödött, teljesen felöltözött alakját. Szemei nyitva voltak, a falat bámulta.

         Odarohantam hozzá. Bőre nyirkos volt és enyhén remegett. – Archer? Archer? Bébi, mi a baj?

         Tekintete felém mozdult, vakon, egyenesen átnézve rajtam. Sírni kezdtem. – Archer, megijesztesz. Mi a baj? Ó Istenem, orvosra van szükséged? Mi történt itt? Beszélj hozzám.

         A tekintete úgy tűnt egy kicsit kitisztult, az arcomra vándorolt. Hirtelen egyetlen gyors mozdulattal felült, és megragadott, kezei bejárták az arcomat, a hajamat, a vállamat. Tekintete egy pillanatra teljesen kitisztult, mielőtt kín árasztotta el az arcát és durván magához húzott, amitől felsikítottam. Satu szorításába tartotta a testemet, az övé annyira erősen remegett, ami majdnem olyan volt, mintha rohama lett volna a karomban.

         Ó Istenem, azt gondolta valami történt velem. – Ó Archer, sajnálom, annyira sajnálom. A telefonom tönkrement. Sajnálom. Beleejtettem egy pocsolyába a McDonalds előtt. Sajnálom, - zokogtam bele a mellkasába, a pólóját szorongattam. – Annyira sajnálom Archer bébi. Nem volt meg a számod… annyira hülye vagyok. Le kellett volna írnom. Annyira sajnálom Archer, jól vagyok. Rendben vagyok. Annyira sajnálom.

         Óráknak tűnő ideig így tartottuk egymást, a légzése visszatért a normális ritmusra. Teste megnyugodott és a szorítása lazult rajtam, amíg végül hátrahajolt és belenézett a szemembe, a sajátja még mindig kínnal volt telve, valami olyasmivel, ami nagyon közel állt a gyászhoz.

         Itt vagyok, - suttogtam, kisimítva a haját a homlokából. – Itt vagyok, Archer.

         Felemelte a kezét. Majdnem elfelejtettem, hogy milyen érzés, mondta, hirtelen elveszettnek tűnt, mint egy kisfiú. A szívem tompán vert a mellkasomban, összetörve azért a férfiért, akit szeretek, aki annyira kővé dermedt a veszteségtől, hogy elméje szabályszerűen kikapcsolt, hogy meg tudjon birkózni a kínzó félelemmel. Ó, Archer. Elfojtottam egy zokogást. Az utolsó dolog, amire most szüksége volt, hogy elveszítsen engem.

         - Mi milyen érzés? – suttogtam.

         Teljesen egyedül lenni.

      - Nem vagy egyedül, bébi. Én itt vagyok. Nem megyek sehová. Itt vagyok.

         Ekkor rám nézett és végül egy szomorú mosolyt küldött felém. Ez az a teher, amiről beszéltem, Bree. Így néz ki az irántam való szeretet terhe.

      - Szeretni téged nem egy teher. Téged szeretni megtiszteltetés és öröm, Archer. – A hangomat használom, hogy beszéljek hozzá, így meg tudtam ragadni a combját a kezemmel. Az érintkezés fontos volt – nem csak neki, de nekem is. – Nem tudsz lebeszélni arról, hogy szeresselek, még akkor sem ha megpróbálod. Ez számomra nem választás. Hanem az igazság.

         Megrázta a fejét, ismét elveszettnek látszott. Ha nem jöttél volna vissza, addig feküdtem volna itt, amíg meg nem halok. Én csak meg akarnék halni.

      A fejemet ráztam. – Nem, nem akarnál. Olyan érzés, mintha, de nem akarnál. Valahogy erőt merítenél magadba, és továbblépnél. Én hiszek benned. De neked nem kell megtenned, mert itt vagyok.

         Megrázta a fejét. Nem. Én csak elhalványultam volna itt a porban. Ettől milyennek látsz engem? Erősnek látszom neked? Az a fajta férfi vagyok, akit akarsz? Belenézett a szemembe, könyörögve, hogy mondjam el neki, amit hallani akar, de nem tudtam, mi volt az. Azt akarta, hogy azt mondjam neki, hogy lehetetlen a szerelemre? Azt, hogy nem voltam elég erős, hogy szeressem őt? Hogy a megnyugtatás, amire szüksége van tőlem, az túl sok?

         Magához húzott engem és néhány perc múlva megmozdultunk és lefeküdtünk az ágyára. Lerúgtam a cipőmet és magunkra húztam a takarót.

         Hallgattam Archer nyugodt légzését a fülemnél és néhány perc elteltével, én is lehunytam a szemem. Egymással szemben merültünk álomba, kezünk és lábunk összegabalyodott, szívünk lassú, állandó ritmusban vert.

         Valamivel később, amikor a déli nap fénye árnyékot vetett Archer hálószobájának az ablaka felett, arra ébredtem, ahogy Archer lehúzta a nadrágomat a lábamon és a pólómat a fejemen át. Kezével végigsimított a bőrömön és megcsókolt, szinte úgy, mintha szüksége volna folyamatos érintkezésre, hogy megbizonyosodjon arról, hogy valóban itt vagyok vele. Amikor a lábamat a csípője köré kulcsoltam és szorosan tartottam őt, a megkönnyebbült kifejezés, ami elárasztotta a vonásait szinte szívszorító volt. Mély, erőteljes lökéssel hatolt belém és a fejemet hátravetettem a párnára, élvezettel sóhajtozva.

         A gyönyör egyre magasabbra és magasabbra emelkedett, amíg át nem lendültem a szakadék szélén, a nevét sóhajtozva, ahogy a testem remegett a megkönnyebbüléstől. Néhány másodperccel később követett engem két utolsó rázkódó lökéssel, majd mélyen belém nyomta magát, ahogy a fejét a nyakamba temette és néhány percig csak zihált.

         Kezemmel fel és lesimogattam a hátát, szerelmes szavakat suttogva a fülébe újra és újra és újra.

         Néhány perc elteltével, az oldalára fordult, a karjába vont és szinte azonnal elaludt.

         Én ott feküdtem a homályos szobájában, hallgatva a légzését. Pisilnem kellett és a combom ragacsos volt a megkönnyebbülésétől, de visszautasítottam, hogy megmozduljak. Ösztönösen tudtam, hogy ott volt rám szüksége, ahol voltam. Egy kicsivel később, én is elaludtam, arcommal a sima mellkasán, lélegzetemmel a bőrén és a lábammal az övébe gabalyodva.

**********

         Később felébredtem és egyedül voltam az ágyban, a nap már elmozdult az égen. A fény az árnyékhatár körül most tompa és arany volt. Egész nap aludtunk?

         Felültem és kinyújtóztam, a fájó izmaim tiltakoztak a mozdulatom ellen. Nem hiszem, hogy egyáltalán megmozdultam volna – Archer szorító fogásába burkolózva.

         Felnéztem, amint besétált a hálóba egyetlen törölközővel a dereka körül, és egy másikkal, amivel a haját dörzsölte, ami már egy kicsit megnőtt, és elkezdett enyhén göndörödni hátul, és egy kicsit elől a homlokánál. Tetszett.

         - Szia, - krákogtam, mosolyogtam és a lepedőt felemeltem a mellemhez. Visszamosolygott, egy szégyenlős mosollyal és leült az ágy szélére. Szórakozottan tovább dörzsölte a haját a törölközővel még egy percig, ahogy lefelé nézett, majd letette a maga mellé az ágyra és felnézett rám.

         Sajnálom a tegnap estét. Elvesztem, Bree, annyira megijedtem és nem tudtam, mit csináljak. Újra egyedül és tehetetlennek éreztem magam. Szünetet tartott, összeszorította az ajkait és nyilvánvalóan összeszedte a gondolatait. Én… kiborultam, azt hiszem. Még csak nem is emlékszem arra, amit a nappalival tettem.

      Megragadtam a kezét és megráztam a fejem. Archer, emlékszel, hogyan reagáltam, amikor az a háló ott kint elkapott engem? Fejemmel az ablak felé intettem. Értem. Néha a félelem hozza ki a legjobbat belőled. Értem. Én vagyok az utolsó személy, akitől bocsánatot kell kérned. Te felkaptál, amikor én leengedtem és most ugyanezt fogom tenni érted. Ez így működik, rendben?

      Bólintott, annyira komolyan nézett rám. A probléma, Bree, az, hogy úgy érzem, ez neked jobb lesz, nekem meg rosszabb.

      Vállalom a kihívást, mondtam, megemelve a szemöldökömet és enyhén rámosolyogtam, megpróbálva kicsalogatni egy mosolyt tőle is.

         Működött, kifújta a levegőt és bólintott. Éhes vagy?

      Kiéhezett.

      Elmosolyodott, de ez még mindig egy kicsit szomorúnak tűnt. Egy percig néztem rá, majd előrehajoltam és köré fontam a karomat. – Szeretlek, - suttogtam a fülébe. A teste egy kissé megfeszült, de ő is körém kulcsolta a karját, és szorosan magához szorított.

         Néhány percig így ültünk ott, majd belebeszéltem a nyakába. – Szükségem van egy zuhanyra – kellemetlen. Igazán, nagyon kellemetlen.

         Végre egy kicsit elnevette magát, ahogy felkapott és letett a padlóra, majd felegyenesedett és megigazította magán a törölközőt.  Szeretem, amikor mindenhol tőlem vagy piszkos, mondta.

         Ó, tudom. Kacsintottam, megpróbálva még egy mosolyt kicsikarni tőle, ahogy az ajtó felé sétáltam, és a hangomat használtam, amint felé fordultam. – Később újra összepiszkolhatsz. Most, megmosakszom majd te meg fogsz etetni engem.

         Igenis, asszonyom, mondta, nekem adva egy másik apró mosolyt.

         Visszamosolyogtam rá, majd kifordultam a szobából és lesétáltam a folyosón, a zuhanyzó felé. Bezártam a fürdőt magam mögött és egy percig csak álltam a másik oldalon, megpróbálva rájönni, miért aggódtam még mindig annyira.