Harmincadik fejezet

Harmincadik fejezet

Bree

Másnap volt a Pelion-i Rendőrségi Megemlékezési Parádé. A bisztró ablakában álltam, csipásan néztem, ahogy az autók és a furgonok elhajtanak, és az embereket, akik a járdán felsorakozva zászlókat lengettek. Zsibbadtnak éreztem magam, fájt és sajgott a szívem.

         Nem aludtam valami jól. Éreztem, ahogy Archer az éjszaka legnagyobb részében ide-oda forgolódott. Amikor reggel rákérdeztem arra, hogy nem tudott aludni, ő csak bólintott, nem nyújtva semmilyen más magyarázatot.

         Nem sokat mondott, ahogy együtt reggeliztünk és elkészültem, hogy hazamenjek és felvegyem az egyenruhámat a munkába és letegyem Phoebe-t. Úgy tűnt, mint aki elveszett a gondolataiban, még mindig elveszve a saját fejében, és mégis, amikor készen álltam távozni, szorosan magához szorított.

         - Archer, bébi, beszélj hozzám, - mondtam, nem érdekelt, ha emiatt elkésem a munkából.

         Csak megrázta a fejét, egy mosolyt küldött felém, ami nem érte el a szemét, és azt mondta, hogy látjuk egymás munka után és többet beszélünk majd.

         És most, itt álltam az ablaknál, aggódva. A bisztró már szinte kiürült, mivel az egész város a parádén volt és így zavartalanul el tudtam veszni a gondolataimban néhány percre.

         Néztem, ahogy a régimódi rendőrségi cirkáló elhalad, a tömeg hangosan ujjongott a veterán autók miatt és a keserűség végigsöpört rajtam. Archer-nek itt kellene lennie. Archer-nek kellene ott lennie az apja megemlékezési vacsoráján. És őt még csak meg sem hívták. Mi a baj ezzel a várossal? Victoria Hale, a rendkívüli gonosz ribanc volt a baja ennek a városnak. Hogyan tud egy olyan valaki, mint ő, együtt élni magával? Annyi életet tett tönkre – mindezt miért? Pénzért? Tekintélyért? Hatalomért? Büszkeségért? Csak, hogy nyerjen?

         És most az egész város leborult a következményeinek félelme előtt.

         Ahogy ott álltam, arra gondolva, amit Archer elmondott nekem múlt éjjel, a gyomrom felfordult, és úgy éreztem hányni fogok. A valóság az volt, hogy egy hétéves fiúnak ott kellett lennie azon az undorító és borzalmas napon. Vissza akartam menni az időbe és a karomban tartani őt, megvigasztalni, elvenni tőle mindezt. De nem tudtam és ez fájt.

         Az egyenruhám zsebében lévő telefon rezgése szakított ki a gondolataimból. Gyorsan elővettem és láttam, hogy a hívás Ohio-ból jön. Visszamentem a pulthoz, ahol néhány vendég ült és megálltam közel a pihenő asztal mellett, miközben fogadtam a hívást.

         - Haló, - válaszoltam halkan.

         - Bree, helló, McIntyre Nyomozó vagyok. Azért hívom, mert van néhány hírem.

         Visszanéztem a bárpult felé, megjegyezve, hogy úgy tűnt mindenkinek megvolt mindene, amire szüksége van és hátat fordítottam nekik.

         Távolról hallottam az ajtó feletti csengőt, de nem fordultam meg. Maggie tud foglalkozni az új vendégekkel, amíg végzek.

         - Hírei vannak, Nyomozó?

         - Igen. Megejtettük a letartóztatást.

         Beszívtam a levegőt. – Letartóztatták? – suttogtam.

         - Igen. A neve Jeffrey Perkins. Ő az a férfi, akit maga azonosított. Behoztuk kihallgatásra és az ujjlenyomata egyezett a helyszínen találtakkal. Ügyvédet fogadott, így nem beszél. Az apja tulajdonában van a nagy Szerencsés Ötszáz nevű vállalat.

         Hallgattam, az ajkamat harapdáltam. – Jeffrey Perkins? – kérdeztem végül.  – Az apja Luis Perkins, ugye? – kérdeztem, becsuktam a szemem, felismertem annak a férfinek a vezetéknevét, akinek a tulajdonában volt az egyik legnagyobb biztosítási vállalat Cincinnati-ben.

         A nyomozó szünetet tartott. – Igen.

         - Egy olyan ember, mint Jeffrey Perkins, miért jönne be, és rabolna ki egy élelmiszerboltot? – kérdeztem, zsibbadtnak érezve magam.

         - Bárcsak tudnék erre válaszolni, - mondta. – A legjobb becslésem szerint, kábítószerrel volt kapcsolatos.

         - Hmm, - mondtam, visszaemlékezve Jeffrey csillogó, kitágult pupillájára és az idegeskedésére. Valamit be kellett, hogy vegyen. Gazdag fiú egy rossz kábítószeres szokással? Megrázkódtam, enyhén megráztam a fejemet, hogy visszahozzam magamat a jelenbe.

         - Mi fog történni most, nyomozó?

         - Nos, most óvadékkal kiszabadult. A vád alá helyezése néhány hónapon belül meglesz, így most csak várunk erre.

         Egy percig hallgattam. – Óvadékkal kiszabadult. Szóval, még több várakozás. – Sóhajtottam.

         - Tudom. Ez nehéz ügy. De, Bree, van néhány elég jó bizonyítékunk ellene. És itt van a maga azonosítása is. Bizakodó vagyok.

         Vettem egy mély levegőt. – Nagyon köszönöm, nyomozó. Kérem, tudassa velem, ha bármi más történne.

         - Természetesen fogom. Legyen szép napja.

         - Magának is, nyomozó. Viszlát.

         Letettem és még egy percig álltam ott háttal a bisztrónak. Ez jó hír volt, szóval miért nem tudtam boldogságot, megkönnyebbülést érezni, amit kellett volna? Ott álltam a körmömet rágva, próbálva kitalálni mi legyen. Végül, vettem egy mély lélegzetet és megfordultam. Victoria és Travis Hale ült a pult végén, épp a jobb oldalon ott, ahol álltam.

         A szemem kitágult és megkaptam Victoria jeges tekintetét és Travis szemöldökráncolását.

         Megpördültem a sarkamon és elkiáltottam magam, - Maggie! Tartok egy kis szünetet. Nem érzem magam valami jól.

         Maggie aggódó tekintettel fordult felém. – Oké, édesem, - kiáltotta, ahogy hátrarohantam és ott is maradtam, amíg Travis és Tori el nem hagyta a bisztrót.

         Nem sokkal azután, miután elmentek, egy asztalt töröltem le az ablak mellett, amikor megpillantottam Archer-t az utca túlsó oldalán. A szívem száguldozni kezdett. – Maggie! – kiáltottam, - Mindjárt jövök!

         - Ó, rendben, - hallottam Maggie összezavarodott kiáltását a pihenő asztaltól, ahol éppen ült és egy magazint olvasott. Csodálkoznia kellett, hogy mi folyik ma velem.

         Kimentem az ajtón és odakiáltottam Archer-nek. Ő az utca szélén állt, nézte, ahogy a rendőrségi cirkáló elhalad, összehúzott tekintettel az arcán. Ugyanarra a dologra gondolhatott, amire én is?

         Készültem lelépni a járdáról, amikor egy kéz ragadta meg a karomat és megálltam, kissé oldalra fordultam, hogy lássam Travis-t. Elnéztem tőle balra és ott állt Victoria Hale, aki próbált úgy tenni, mintha nem is léteztem volna, a tekintete egyedül az előtte lévő felvonulásra szegeződött, hamis mosoly ült az arcán és az orrát a levegőbe emelte.

         A vállam felett Archer-re néztem, aki most elkezdett átsétálni az úton felénk.

         - Mennem kell, Travis, - mondtam, kísérletet téve arra, hogy elhúzódjak.

         - Hűha, várj, - mondta, és nem engedett el engem. – Hallottam a telefonbeszélgetésedet. Aggódom. Én csak azt akarom…

         - Travis, engedj el, - mondtam, a szívem gyorsabban kezdett verni. Ez volt az utolsó dolog, amire most Archer-nek szüksége volt.

         - Bree, tudom, hogy nem tartozom a kedvenceid közé, de ha van bármi, amiben segíteni tudok…

         - Engedj el, Travis! – Ordítottam, kicsavarva a karomat. A körülöttünk lévő tömeg hirtelen egy kicsit csendesebbnek tűnt, pillantások siklottal el a felvonulásról, lassan mozdulva el az előttük lévő útról, felénk.

         Mielőtt megfordulhattam volna, egy ököl lendült Travis arcához és ő keményen a földnek csapódott, a vér mintha lassított mozgásban spriccelt volna előttem a levegőben. Levegőért kaptam és Tori Hale is így tett és még néhány ember a közelünkben.

         Átnéztem a vállam felett és ott állt Archer, nehezen lélegzett, szemei nagyok voltak az arcán, a kezét ökölbe szorította majd kiengedte az oldala mellett.

         Rábámultam, majd visszanéztem Travis-re, aki épp akkor állt fel. Pillantása tele volt dühvel, ahogy végignézett Archer-ön. – Te szarházi, - szűrte Travis, a fogait csikorgatva.

         - Travis! – kiáltott fel Tori Hale, az arcát nem húzta eléggé szorosan össze, hogy elrejtse az ijedtségét.

         Kettőjük közé emeltem a kezem, de túl késő volt. Travis megkerült engem és Archer-re támadt, és mindketten a hátraestek, miközben az emberek levegőért kaptak és hátratántorodtak, néhányan megbotlottak a járdán, mások stabilak maradtak.

         Archer bevitt még egy ütést, mielőtt Travis durván meglökte, és Archer háta hangos csattanással érkezett a betonra. Láttam, ahogy a levegő kiszakadt belőle és a fogát csikorgatta. Travis az arca felé lendült és bevitt egyet az álkapcsába.

         Felzokogtam, félelem száguldott keresztül a testemen, mint egy gyorsan-terjedő erdőtűz.

         - Állj! – Kiáltottam! – Elég! – Travis megemelte a kezét és épp akkor, megint Archer arcához lendítette. Ó Istenem, a betonba fogja döngölni őt, itt mindenki előtt, előttem. A testemben úgy tűnt minden felgyorsult, a szívverésem hangosan dübörgött a fülemben és a pulzusom az eget verte. – Állj! – Ordítottam, a hangom zokogásba fulladt. – Testvérek vagytok! Hagyjátok ezt abba!

         Az idő mintha megfagyott volna, ahogy Travis ökle megállt a levegőben és Archer tekintete felém rebbent. Hallottam, ahogy Tori élesen beszívta a levegőt. – Testvérek vagytok, - mondtam ismét, mostanra könnyek csorogtak végig az arcomon. – Kérlek, ne csináljátok ezt. A mai nap az apátokról szól. Ő nem akarná ezt. Kérlek. Kérlek, hagyjátok abba.

         Travis meglökte Archer mellkasát, de elengedte és felállt. Archer is gyorsan lábra állt, az állkapcsát dörzsölve és körbenézve maga körül, ahogy az emberek nyíltan bámultak. Az arcán lévő tekintet színtiszta keveréke volt a zavarodottságnak, a dühnek és a félelemnek, ez a három érzelem felváltva villogott aranybarna szemeiben.

         Egy másik aranybarna szempár találta meg az enyémet, ahogy Travis ellökte az útból Archer-t, de nem túl keményen. – Nem vagyunk testvérek. Unokatestvérek vagyunk, - mondta, úgy nézett rám, mintha megőrültem volna.

         Megráztam a fejemet, a szemeim Archer-re vándoroltak, aki nem nézett rám. – Sajnálom, Archer, - mondtam. – Nem akartam kikotyogni. Sajnálom, - suttogtam. – Azt kívánom, bárcsak visszaszívhatnám.

         - Mi a szar ez? – Kérdezte Travis.

         - Menjünk! – Kiáltotta Travis-nek. – Ő egy állat! – köpte, Archer-re mutatva. – Őrültek, mindketten. Egy másodpercig sem hallgatom tovább ezt az őrültséget. – Kísérletet tett, hogy elhúzza Travis karját, de ő könnyedén lerázta magáról.

         Közelről nézett rá, valami, mintha villant volna a szemében, valami megértés féle suhant rajta keresztül.

         - Nos, ehhez elég egy egyszerű vérvizsgálat, hogy bizonyítani tudjuk, - mondta Travis, tekintete az anyjáéba fúródott. Tori elsápadt és elfordította a fejét. Travis csak nézte őt.

         - Ó, Jézusom, - mondta. – Igaz. Te tudtad ezt.

         - Nem tudok semmi ilyesmiről! – mondta, de a hangja hisztérikusan csengett.

         - Én gondoltam, - egy másik hang hallatszott a tömegből és én elfordítottam a fejemet, hogy lássam, ahogy Mandy Wright felénk sétált. – Abban a percben, amint megláttam a szemedet, ahogy az anyukád karjából felnéztél rám, tudtam. Azok a szemek Connor Hale szemei – az apukád szemei, - suttogta Mandy, tekintetét Archer-re összpontosította. Én behunytam a szemem, még több könny folyt le az arcomon.

         Ó Istenem.

         - Ennyi! – Üvöltötte Tori. – Ha te nem jössz, én megyek. A férjem az, akiről beszéltek! És minden nap egyre homályosodik az emléke – mindannyian szégyellnetek kellene magatokat. – Az egyik vörös, manikűrözött, csontos ujjával egyenként rámutatott mindegyikünkre, ugyanazzal a jeges tekintettel az arcán. És ezzel megfordult, és keresztülverekedte magát a tömegen.

         Röviden Travis-re pillantottam, majd a tekintetem visszavándorolt Archer-re. Archer egyszer rám nézett, majd Travis-re és Mandy-re, végül a tömegre, minden szem rajtunk vándorolt. Pánik söpört végig a tekintetén és rádöbbentem, hogy az emberek szájtátva bámultak rá, sugdolózva. A szívem meglódult és tettem felé egy lépést, de ő egyet hátrált, szeme ismét a tömeget pásztázta.

         - Archer, - mondtam, felé nyúlva. Megfordult és elkezdett keresztülvergődni a még mindig mozdulatlan embertömegen. Megálltam, kezemet az oldalamhoz ejtettem és lelógattam a fejemet.

         - Bree? – szólított meg Travis és én rábámultam.

         - Ne, - mondtam az összeszorított fogaimon keresztül. Utána elfordultam tőle és visszarohantam a bisztróba. Maggie az ajtóban állt.

         - Menj utána, édesem, - mondta gyengéden, kezét a vállamra téve. Nyilvánvalóan látta az egészet. Az egész város látta.

         Megráztam a fejemet. – Időre van szüksége, - válaszoltam. Fogalmam sem volt, honnan tudtam ezt. Egyszerűen csak tudtam.

         - Rendben, - mondta Maggie, - nos, legalább menj haza. Mára már egyébként is vége.

         Bólintottam. – Köszönöm, Maggie.

         - Ez csak természetes, édesem.

         - Hátul megyek majd ki. Az autóm a sikátorban parkol, így ki tudok innen szabadulni anélkül, hogy belefutnék egy lezárt útszakaszba.

         Maggie bólintott, együttérzés csillogott azokból a kedves szemeiből. – Ha bármire szükséged lenne, hívj fel, - mondta. Egy apró mosolyt varázsoltam az arcomra.

         - Rendben.

         Úgy vezettem haza, mint egy postagalamb, még csak az útra sem emlékeztem, amikor megérkeztem. Bevonszoltam magamat a kunyhómba, összeestem a kanapén és amikor Phoebe felugrott az ölembe, és elkezdte nyalogatni az arcomat, a könnyeim is elkezdtek hullani. Hogyan tudott minden ennyire elromlani néhány nap alatt?

         Úgy éreztem, mintha Archer egy időzítő bomba volna, készen állva, hogy bármelyik pillanatban felrobbanjon. Át akartam őt segíteni ezen, de fogalmam sem volt, hogyan. Tehetetlennek, felkészületlennek éreztem magamat. Letöröltem a könnyeimet, és egy kicsivel hosszabb ideig ültem ott, megpróbálva előállni egy megoldással.

         Talán el kellene tűnnünk ebből a városból – csak bedobálni a cuccainkat a kocsimba és elhajtani valami új helyre. Istenem, ez mennyire ismerősen hangzott. Nem pontosan ez volt az elképzelése Connor Hale-nek is? És nézd meg, hogy sült el. Nem valami jól.

         És különben is, hogyan érezne ezzel kapcsolatban Archer? Ő már így is azzal a ténnyel küzdött, hogy nem érezte magát valódi férfinak. Hogyan érezné magát, ha én, szereznék valahol egy munkát és ő egész nap valami lakásban ülne? Legalább itt, volt egy birtoka, feladatai, háza, tava…

         Habár most, valószínűleg ezt leromboltam neki. Az arcom összegyűrődött a bűntudattól, ami keresztüláramlott rajtam. Olyan sok időbe telt, míg eléggé kellemesen érezte magát, hogy elhagyja a házát, és most megint úgy érzi, hogy a birtokán kell rejtőzködnie – aggódott amiatt, hogy az emberek sugdolóznának és megbámulnák őt, elítélnék a fogyatékossága miatt, amitől kevesebbnek érezné magát.

         Néhány perc elteltével, fáradtan felkeltem és kivittem Phoebe-t, majd visszatértem a házba és vettem egy zuhanyt, az agyam még mindig ezerrel pörgött azon, ami a parádén történt. Át kellett mennem hozzá és bocsánatot kérnem. Nem akartam kikotyogni a titkot, amit ő nem szeretett volna elmondani. De én megtettem. És most ő volt az, akinek együtt kellett élnie a következményekkel, ha volt bármilyen is.

         Felhúztam néhány meleg ruhát, próbáltam kirázni a hideget, ami, mintha a csontjaimba ette volna magát, és lassan megszárítottam a hajamat.

         Lefeküdtem az ágyamra, és hagytam, hogy a szomorúság újra elárasszon engem. Gyenge voltam és semmilyen optimizmust nem láttam ebben a helyzetben, kivéve azt a tényt, hogy kétségbeesetten szerettem Archer-t. Azt gondoltam, ez azért volt, mert annyira őrülten fáradt voltam. Talán csak néhány perc pihenésre volt szükségem…

         Kinyitottam a szemem, amiről azt hittem, hogy csak néhány perccel ezelőtt csuktam be, és az órára pillantottam. Ó Istenem, két órát aludtam. Felültem és hátrasimítottam a hajamat.

         El kellett mennem Archer-höz. Csodálkozhatott azon, hogy miért nem egyenesen hozzá mentem. Elfordult tőlem… de adtam neki néhány órát. Remélhetőleg, most már jobban érezte magát. Istenem, kérlek, ne legyél mérges rám, gondoltam, ahogy beszálltam a kocsimba és elindítottam.

         Néhány perccel később, átsétáltam a kapuján, le a házához. Kopogtattam, elfordítottam a kilincset és teljes csend fogadott, az alkonyat az ablakon keresztül alig világította meg az előttem lévő szobát.

         - Archer? – kiáltottam, baljóslatú érzés száguldott keresztül a testemen. Leráztam magamról és ismét elkiáltottam magam, - Archer? – Semmi.

         Ekkor láttam meg a levelet, ráírva a nevemmel, ami a kanapé mögötti asztalra volt támasztva.

         Remegő kezekkel felvettem és kinyitottam, félelem költözött a testembe.

Bree,

                Ne hibáztasd magad – ami ma a felvonuláson történt, az nem a te hibád volt. Hanem az enyém, az egész az én hibám volt.

                Elmegyek, Bree. Elviszem a nagybátyám furgonját. Még nem tudom, hová megyek, de el kell mennem valahová. Rá kell jönnöm a dolgokra, és talán még egy kicsivel többet is tanulok, arról ki lehetek a világon – ha egyáltalán lehetek bárki is. Maga ez a gondolat félelemmel tölt el, de itt maradni – olyan dolgokat érezni, amiket érzek – az sokkal ijesztőbb alternatívának tűnik. Tudom, hogy nehéz ezt megérteni. Még én sem teljesen értem.

                Kétszer gondoltam azt, hogy elvesztettelek téged és csak ennek a lehetősége is elpusztít engem. Tudod, mit csináltam, amikor csak néhány percet késtél és meghallottam a mentőt a házad felé menni? A pázsitomra hánytam, majd rohantam hozzád.  Halálra rémített engem. És a helyzet az, hogy mindig lesz valami – nem csak egy mentőautó, hanem amikor később jössz haza a munkából, vagy egy srác, aki flörtöl veled, vagy… egymillió másik forgatókönyv, amit most még el sem tudok képzelni. Mindig lesz valami, ami azzal fog fenyegetni, hogy elvesz tőlem téged, még ha ez valami kis dolog is, és még ha ez csak a saját elmémbe létezik. És végül ez lesz az, ami le fog rombolni bennünket. Elkezdelek majd bántani téged, mert nem leszel képes helyrehozni engem – soha nem leszel képes eléggé megnyugtatni engem. A végén meg fogsz neheztelni rám, mert folyamatosan a kettőnk terhét kell majd cipelned. Nem hagyhatom, hogy ez megtörténjen. Azt kértem tőled, hogy ne engedd, hogy leromboljam azt, ami köztünk van, de nem hiszem, hogy képes lennék bármi másra.

                Múlt éjjel, miután elaludtál, nem tudtam, nem arra a történetre gondolni, amit a hímzéses képekről meséltél, amiket az anyukád készített. És gondoltam arra a napra is – és annyira nagyon el akarom hinni, hogy az, amit mondtál, igaz – hogy valami gyönyörű dolog keletkezhet, az össze ronda és összekuszált dolgokból – a fájdalomból, azokból a dolgokból, amik azzá tesznek engem, aki vagyok. Meg akarom látni, mi van a másik oldalon. De azt gondolom, hogy ennek érdekében, hogy ezt megtegyem, nekem kell annak lenni, aki hátat fordít. Nekem kell annak lenni, aki megteszi ezeket a lépéseket. Nekem kell megértenem, hogyan áll össze ez az egész, hogyan lesz az egésznek értelme – milyen lesz a saját képem.

                Nem kérlek arra, hogy várj rám – soha nem lennék olyan önző. De kérlek, ne gyűlölj. Soha, de soha nem akarlak bántani téged, de nem vagyok jó neked. Per pillanat senkinek nem vagyok jó és meg kell tanulnom, hogyan tudok az lenni.

                Kérlek, érts meg. Kérlek, tudd, hogy szeretlek téged. Kérlek, bocsáss meg.

Archer

         A kezeim most már úgy remegtek, mint a nyárfalevél, és a könnyek patakzottak az arcomon. Felzokogtam és elejtettem a levelet, a kezemet a számhoz kaptam.

         A levél alatt ott feküdt egy kulcscsomó, a telefonja, és egy kutyapanzióról szóló nyugta, aminek nem volt megadva a végdátuma. Ismét kiengedtem egy zokogást és a kanapéra estem – ugyan arra a kanapéra, ahol Archer ringatott, miután kimentett engem a nagybátyja csapdájából, ugyanarra a kanapéra, ahol legelső alkalommal csókolt meg. A párnába zokogtam, vissza akartam kapni őt, annyira kétségbeesetten akartam hallani a lépteit, ahogy keresztüljön az ajtón mögöttem, hogy éreztem a vágyakozást testem minden sejtjében. De körülöttem a ház csendes maradt, amit csak a fojtott zokogásom hangja tört meg.

Tamsyn Bester - Beneath Your Beautiful (Beautiful 1.)

Gondoltam feltöltöm ide pdf formátumban is, így bárki aki szeretné letöltheti és élvezheti :)
Remélem sokan fogjátok elolvasni - akik nem tették még meg :D


https://drive.google.com/open?id=0B1k0ia-fMryTMXdlN3JnSFZWems

Tizenhetedik fejezet

Tizenhetedik fejezet

Nash

Royal túlságosan is bocsánatkérő üzemmódban volt, amikor visszaértem a lakásomra. Elküldtem őt és mentem, hogy felöltözzek. Mint mondtam, tudtam, hogy ez a szar nem nézett ki jól, de gyomron vágott, hogy Saint még csak esélyt sem adott, hogy beszéljen róla velem. Csak automatikusan a legrosszabbat feltételezte a helyzetről és rólam és ez szívás volt. Tényleg szerettem őt, akartam, hogy ez igaz legyen, olyan, amihez ragaszkodnom kell, míg minden más az életemben kicsúszik az ellenőrzés alól. Magával vitte az összetört szívemet, de még annál is többet, és ettől fojtogatott a csalódás.

         Felöltöztem, megvártam a lakatost, hogy jöjjön, és visszaengedje a szomszédomat a lakásába – megint – és visszamentem Phil-hez. Olyan volt, mintha az élete homokszem volna egy homokórában és az a homok hirtelen sokkal gyorsabban kezdett volna áramolni és én szemtanúja voltam ennek. Szóval annak az érzésnek a tetejében, amivel Saint lerombolt engem, úgy éreztem, hogy Phil is lógva hagy. Tudtam, hogy ez nem volt racionális, mégis így éreztem.

         Mialatt az ágya mellett ültem, küzdöttem a késztetés ellen, hogy üzenjek neki, hogy megpróbáljak magyarázatot magyarázat után küldeni, hogy könyörögjek még egy esélyért, és hogy ne adja fel azt, amit együtt felépítettünk, hogy elmondjam neki, mennyire szükségem van rá, hogy én nem tudom ezt nélküle csinálni, nézni, ahogy Phil elhalványul. Megfékeztem magam. Nem tudtam megtenni. Szerettem őt, de szerettem magamat is és nem tudok olyannal lenni, aki nem értékeli azért, mert magát se tudja. Fájt, de ez is ugyan olyan valóságos volt, mint ahogy a dolgokat láttam.

         Néhány nappal a nagy jelenet után, nagyon meglepődtem, amikor küldött egy egyszerű üzenetet. Nem tudtam, hogy mi volt az, amit sajnált. Talán, hogy darabokra tépte a szívemet a feltárt érzéseim mellett, hogy következtetéseket vont le, hogy második alkalommal menekült el tőlem anélkül, hogy engedte volna, hogy megmagyarázzam, hogy nem hisz bennem, bennünk – vagy mindenért együttvéve? Nem tudtam, mit válaszoljak neki és Phil elkezdett mozogni az alvás és az ébrenlét között, így nem akartam elvesztegetni semennyi időt sem, hogy megpróbáljam megjavítani ezt a különleges kerítést. Nem, amikor ő hivatalból kihúzta ennek a lehetőségét.

         Az egyik percben Phil tudta, hogy Denver-ben van, és hogy én ki vagyok, a következőben visszatért a haditengerészetbe, vagy a Keleti Partra, ahol újraélte a vad partizós napjait. Megpróbáltam kényelmesebbé tenni neki ezt, ápoló személyzetet biztosítani a lakásán éjjel-nappal, de a rák nyilvánvalóan előrehaladt, a legtöbb létfontosságú szervébe beleette magát. Az idő elillant. Nem voltam bent a munkában egész héten, szerencsére nekem nemcsak legjobb barátaim voltak, de legjobb munkatársak is a világon és ők folytatták és felvették azt a lazaságot, amit magam mögött hagytam. Tudtam, hogy mindannyian aggódtak értem, szomorúak voltak amiatt, ami Phil-el történik, de most szükségünk van erre az időre egymás között és azt hiszem, ezt mindannyian tiszteletben tartják.

         Ültem a megbízható fotelben bután bámulva a SportsCenter-t, amikor Phil kinyújtotta remegő kezét és a karomra tette. Lenémítottam a TV-t és lenéztem rá. A szemei – a szemeim – csipásak és egy csipetnyit sárgás árnyalatúak voltak, de erősen az enyémekbe fúródtak.

         - Tegyél meg nekem valamit, fiam.

         Éreztem, hogy a légzésem megremegett és a tüdőm fájdalmasan összezárult. Ez volt a legnehezebb dolog, amin valaha is keresztül kellett mennem az életemben, beleértve azt is, amikor az egyik legközelebbi barátomat a földre küldtem még nagyon fiatal koromban.

         - Persze, Phil. Bármit, amire szükséged van.

         Ujjai a karom köré kulcsolódtak és láttam, hogy küzd, hogy rám mosolyogjon az oxigén maszkja mögül.

         - Jó életem volt, ugye tudod? – Megmozdította a fejét, amit azt hiszem, bólintásként kellett értelmeznem. – Beutaztam a világot, csodás dolgokat láttam. Sikeres vállalkozásba kezdtem saját erőmből és soha nem tartoztam elszámolással a főnökömnek. Szerelembe estem, majd kikerültem belőle százszor. Segítettem egy csoport csodálatos kölyöknek, hogy saját családjuk legyen és ott voltál nekem te. Egyáltalán nem bánok semmit és leginkább abban bízok, hogy ugyanígy fogod élni az életedet te is.

         Kifulladtnak hangzott. Hallottam, hogy mennyire nehéz számára kierőltetni a szavakat. Kifújtam a levegőt és mosolyt erőltettem az arcomra.

         - Nos, én még csak egyszer voltam szerelmes és nem működött valami jól, de a többihez megpróbálok a legkeményebben megfelelni.

         - Az ápolónő?

         - Az ápolónő, - erősítettem meg.

         - Ne add még fel, Nash. Ha számít neked, ha azt szeretnéd, hogy a tiéd legyen, akkor ne add fel.

         - Mi van, ha ő már feladott engem?

         - Akkor szeresd őt eléggé ahhoz, hogy ne tudjon semmi mást tenni, mint visszajönni. Az egyik részem mindig azon tűnődik, hogy én eléggé könnyen feladtam az anyádat.

         Huh. Ő volt az utolsó ember, akit ebbe a szobába akartam tudni. Az anyámnak semmi keresnivalója nem volt itt.

         - Talán. Azt szeretnéd, hogy ezt tegyem, megbánás nélkül élni az életet?

         A szeme lecsukódott és a fogása meglazult a karomon. A szívem elkezdett dörömbölni. Minden alkalommal, amikor lehunyta a szemét, azon tűnődtem, hogy valaha kifogja-e őket nyitni újra.

         - Azt szeretném, hogy apának szólíts. Én ezt soha nem kaptam meg, soha nem volt elég bátorságom, hogy megkérjelek, de szeretném, ha úgy gondolnál rám, mint az apádra. Ez minden, amit akarok.

         Bassza meg. Nem tudtam gondolkodni, nem tudtam a pulzusomat ellenőrzés alatt tartani. Szükségem volt egy doboz cigire és egy üveg olcsó tequila-ra, hogy átvészeljem ezt. Fel akartam kelni és kimenni néhány percre, és összeszedni a szarságaimat, de nem volt itt az ideje, hogy összeakaszkodjak vele.

         - Phil… Apa. Jézusom, te voltál az egyetlen, aki felnevelt engem. Anyám és az a seggfej megpróbáltak lerombolni engem, megpróbáltak belelökni egy olyan dobozba, ami túl kicsi volt. Te vagy az egyetlen szülő, akit valaha is ismertem és nem számít, hogy minek hívlak.

         - De az ’apa’ kellemesen hangzik. Ez volt az egyetlen dolog, amit valaha is igazán akartam tőled.

         A szaggatott légzése egy kicsit egyenletessé vált és észrevettem, hogy a szája egy kicsit ellazult a maszkja alatt. A mellkasa még emelkedett és süllyedt, így feltételeztem, hogy csak elbóbiskolt és hátradőltem a székben. Ez brutális volt. Nem tudtam, hogyan fogok kijönni ennek a másik oldalán, ami alapvetően nem változott meg.

         Felálltam és bementem a konyhába, hogy megnézzem, találok-e egy sört vagy valami erősebbet. A pultnak támaszkodtam, a fejemet lelógattam, és nem voltam benne biztos, hogy sírni akartam-e vagy összetörni mindent, ami a kezem ügyébe kerülhet. Ez érzelmileg már túl sok volt, túl sok érzés egy személynek, hogy megpróbálja keresztülverekednie magát. Elkezdtek összekuszálódni, túlságosan beborítani, és ezektől úgy éreztem, meg fogok fulladni.

         Nem tudom mennyi ideig álltam így, mennyi ideig kellett mondogatnom magamnak, hogy lélegezzek. Egyszer csak kopogtattak az ajtón, és rádöbbentem, hogy nagyon késő van, és sokáig voltam tudtomon kívül.

         Éjfél körül járhatott, senkinek nem kellene itt lennie, de a barátaim nem igazán játszanak a megszokott szabályok szerint és Rule-nak hatodik érzéke volt ahhoz, amikor a dolgok rosszul álltak nekem, így egyáltalán nem lettem volna meglepve, ha helyszíni ellenőrzést tart. Megforgattam a nyakamat a merev vállaim körül, amíg egy csúnya-hangos recsegés fel nem hangzott és odamentem az ajtóhoz. Gondolkodás nélkül felrántottam és majdnem seggre estem, amikor egy puha test csapódott az enyémnek, amint elég hely akadt, hogy átférjen rajta.

         A karom reflexszerűen zárult az apró dereka köré, miközben az övé a nyakam köré fonódott. Az orrát a nyakamba temette és a vörös hajának végtelen hullámai mindenhol ott voltak a karomon és a kezemen. Éreztem a nedvességet az arcán, ahogy azt a durva állkapcsom széléhez dörzsölte. Nem mondott semmit, csak szorosan tartott és sírt, értem, magáért, értünk és én csak álltam ott döbbenten és bizonytalanul. Egy dolgot tudtam: ha megint megpróbál elsétálni, nem fogom csak úgy elengedni. Túlságosan szeretem őt, túl szorosan kapaszkodom belé… épp, ahogy Phil mondta.

         - Saint?

         A karja még szorosabban szorította a nyakamat és visszahúzódott, így szemtől szembe kerültünk egymással. Az a szürkeség most ezüstösen és tisztán csillogott a könnyek fényén keresztül. Ő volt a legszebb és a legszívesebben fogadott dolog, amit valaha is láttam.

         - Nash, ó Istenem… - Az ajkába harapott és megragadta az arcomat. – Annyira sajnálom.

         Felemeltem az egyik szemöldökömet és felnyúltam, hogy az ujjaimat a finom csuklója köré fonjam.

         - Tudom, megkaptam az üzenetedet. Én csak nem tudom, hogy mit sajnálsz.

         Pislogott rám és láttam, hogy nehézségeket okot, hogy sorba rendezze a gondolatait. Aranyos volt, amikor kínban volt.

         - Többnyire azt sajnálom, hogy nem hittem benned és magamban. Igazán szeretem magamat, Nash. Azt hiszem, egy olyan életet néztem, ahol egyedül és félelemben éltem, hogy rájöjjek erre. Azt hiszem, talán berúgtad az ajtót és nem tudtam elrejteni többé. Számomra sok dolog adódott és teljesen megérdemlem a legjobb fajta szerelmet. Megérdemlem a szerelmedet.

         A szívem összes darabját, amit azt gondoltam, magával vitt, most benyúlt és visszatette őket egy jobb, rugalmasabb módon.

         - Te megérdemelsz bármit és mindent, amit valaha is akartál, Saint.

         Rám mosolygott, de ez szégyenlős volt és egy kicsit ideges. – Az, amit hosszabb időn át akartam, amellett, hogy ápolónő legyek… te vagy. Annyira kibaszottul szerelmes vagyok beléd, Nash Donovan.

         Felkaptam őt egy csont-ropogtató ölelésbe, ami miatt nyüszített egyet. Annyira keményen csókoltam meg, hogy meglepett, hogy nem okoztam fájdalmat vele egyikünknek sem. Amikor letettem, behúztam őt a házba és becsuktam az ajtót.

         - Mit csinálsz te itt? – Nem tudtam, miért volt ilyen későn apámnál. Nem mintha, nem könnyebbültem volna meg, hogy látom őt. Csak azzal, hogy itt volt, néhány dolgot, amitől fulladoztam, kevésbé éreztem nyomasztónak.

         - Elmentem Phoenix-be, hogy megnézzem az anyámat. Meg voltam bántva és úgy viselkedtem, mint egy rémült iskolás lány. Nem gondolkoztam, nem figyeltem, és azt hittem, hogy a távolság segít. Volt egy meghitt beszélgetésünk, anyámnak és nekem, és rájöttem, hogy nem tudok állandóan más szemmel magamra nézni, csak a sajátommal. Mindannyian követünk el hibákat, kapásból mondunk bántó dolgokat, de nem ezek határozzák meg azt, akik vagyunk. Már hazafelé tartottam, amikor Royal felhívott engem. Belefutott Cora-ba és hallotta, hogy Phil nem igazán van jól. Megszegtem minden sebességkorlátozást Új Mexikó és Denver között. Soha nem bocsátottam volna meg magamnak, ha ezt egyedül kellett volna csinálnod.

         Istenem, szerettem őt.

         - Szükségem van rád. – A hangom megtört, amikor ezt mondtam és az érzések, amiken keresztüllépdeltem, hogy fölöttük tartsam a fejemet, most ismét elkezdtek emelkedni.

         - Tudom, és nekem is szükségem van arra, hogy itt legyek veled. Így működik a szerelem. – A kezemért nyúlt és megszorította. – Hogy van?

         Megráztam a fejemet és hagytam, hogy előreessen. Az egyik kezét a tarkómra kulcsolta és puszit nyomott a borostás arcom élére.

         - Napról napra egyre rosszabb. Nem sokszor hagytam el az oldalát. Az alvás és az ébrenlét között sodródik, elfelejti, hol van, és mikor. A nővérek úgy gondolják, hogy csak napok kérdése, ha nem órák.

         Közelebb húzódott hozzám és hagytam, hogy az ölelésébe vonjon. A haja annyira lágy volt, tavasz és napfény illát árasztotta, annak ellenére, hogy az éjszaka közepe volt.

         - Sajnálom. Ez rettenetes. Tehetek érted bármit is?

         Megcsókoltam a füle mögött és éreztem, hogy megborzongott. – Ez az. Hacsak nem akarsz elengedni és elmenni nekem egy csomag cigiért és egy kis piáért.

         Hátrahúzódott, és mogorván nézett rám. Rávigyorogtam.

         - Csak viccelek. Már attól, hogy itt vagy, kevésbé szívás. Annyira boldog vagyok, hogy végre látod, mennyire csodálatos is vagy.

         - Nos, talán lehet, hogy vannak még itt-ott pillanatok, úgyhogy légy velem türelmes, de rájöttem, hogy ha valaki annyira tehetséges, olyan gondoskodó, hogy szerelmes belém, akkor biztosan nagyon különleges vagyok.

         Az egyetlen válasz, amit adhattam, hogy újra megcsókoltam őt. Máskor, más helyen, megtaláltam volna a legközelebbi helyet, ahol elveszhettem volna benne, de amennyire boldog voltam, hogy itt van, hogy hivatalosan is az enyém, még mindig a kezemben voltak más sürgető kérdések is. Felsóhajtottam az ajkán és behunytam a szemem.

         - Phil-lel kell maradnom. Nem lehetek máshol, amikor elmegy.

         Ő is felsóhajtott és csak lélegeztük ki és be egymást.

         - Nem megyek sehová, Nash. Ha itt maradsz, akkor én is.

         Vitatkozni akartam vele. Nem voltam épp oda az ötletért, hogy ilyen roncsként, ennyire sebezhetőnek lásson engem, de be kellett vallanom, hogy kellemesen hangzott, hogy itt legyen, hogy támaszkodhassak rá. Nagyot nyeltem és visszavezettem a szobába, ahol Phil volt. Az egyik kezét a szája elé kapta és észrevettem, hogy az ujjai remegtek. Friss könnyek fényes bevonata szökött azokba a szívszorító szemekbe, de lerázta, és elszakította magát tőlem, hogy az ágyhoz menjen. Szemei mindenütt ott voltak és megérintette a csuklóját finom ujjaival. Késve jöttem rá, amint lerogytam a fotelbe, hogy ápolónői teendőit csinálta. Hosszú percekig állt ott, majd zaklatott arckifejezéssel fordult vissza hozzám. Felálltam, hogy szerezzek egy másik széket, de határozottan az ölembe vetette magát és összegömbölyödött, így ölelte át magát a mellkasomnál.

         - A pulzusa nagyon gyenge, elnyomható; légzése sekélyes és nehézkes.

         - Igen.

         Megrázta a fejét. – Annyira sajnálom.

         Egy kicsit felhorkantam és megpusziltam a feje búbját. – Folyton ezt mondod.

         - Mert tényleg, nagyon sajnálom.

         Olyan közel húztam magamhoz, amennyire csak tudtam, és tompa érzéssel a gyomromba néztem az apámra.

         - Tudom. Ma este azt mondta nekem, hogy megbánás nélkül éljem az életet. Azt is mondta, hogy olyan keményen szeresselek téged, amitől nem tudsz elmenekülni, majd megkért, hogy szólítsam apának.

         A hangom megtört és első alkalommal azóta, mióta mindez elkezdődött, minden, amit éreztem kezdett kiszivárogni. Szerencsére sötét volt és az egyetlen személy, aki tudott róla, Saint volt. Nedvesség kényszerített kiutat az egyik szememből és elvesztem a csillogó hajában.

         Tenyerét a szívemre tette és gyors ritmusban kezdett dobolni az ujjaival.

         - Meg tudod tenni ezeket a dolgokat érte. – Hangja lágy volt és gyengéd, mintha félt volna attól, hogy esetleg megijeszt engem.

         - Most, hogy itt vagy, meg tudom tenni.

         Ezután csendben maradtunk, csak tartottuk egymást a sötétben és vártuk, hogy meglássuk, mit tartogat számunkra a következő nap. Tudtam, hogy bármi is az, együtt nézünk szembe vele és ez sokkal elviselhetőbbé tette azt, hogy szembenézzünk ezzel az elkerülhetetlen valamivel.

         Phil másnap hol ébren volt, hol nem. Néha pontosan tudta, hogy ki vagyok és egyfolytában vigyorgott rám és Saint-re. Unszoltam őt, hogy menjen haza, mondtam neki, hogy nem kell maradnia, mert már így is hiányzott a munkából, de nem moccant. Ide-oda ugrált, ápolónősködött, ellátta a barátnői teendőit is és én hálás voltam mindezért. Phil megnevetette őt, amikor ébren volt és tiszta tudatú. Csavart történeteket mesélt az elpazarolt ifjúságomról Jet-tel és az Archer ikrekkel, ami a szörnyű tetoválásaimhoz vezetett, amiket más dolgokkal borítottam be, egy mutasd-és-mond el történettel. Nem sokáig bírta és Saint fantasztikus volt vele akkor is, amikor én feleslegesnek és tanácstalannak éreztem magam.

         Nagyon nehéz időszak volt, amikor elbóbiskolt, amikor azt gondolta, valahol máshol van egy másik időben. Fájdalmat akartam okozni dolgoknak, amikor az anyámról és a katasztrofális kapcsolatáról motyogott. Ettől az összes megvetés, amit iránta éreztem a felszínre tört és az összes régi fájdalom és azok a kisebbrendűségi érzések beszivárogtak és felforrtak. Saint jó munkát végzett azzal, hogy emlékeztetett arra, az anyám véleménye többé már nem nyomott sokat a latba, és hogy az emberek, akik számítottak az életemben imádták, aki voltam és ők nem változtatnának meg semmit sem rajtam. Hogy ő nem változtatna meg egyetlen dolgot sem rajtam.

         Másnap kora reggel, nagyon, nagyon korán, még a nap sem kelt fel, amikor valami megváltozott. A fotelben hol szunyókáltam, hol nem, Saint a másik szobában aludt a kanapén, de valami a levegőben megváltozott és a szemem kipattant. Felkeltem és elindultam apám ágyához, és lenéztem rá. Szeme félárbócra volt eresztve és láttam, szó szerint láttam, ahogy küzd, harcol minden egyes lélegzetvételért. A szívem szabálytalan ritmust vett fel és tudtam, ez csak egy ilyen megérzés volt, hogy eljött az idő. Az utolsó homokszem pergett le a homokórában.

         - Héj. – Csak suttogásra voltam képes és a szeme az irányomba villant.

         Nem tudtam volna megmondani, hogy látott-e engem egyáltalán, hogy megtudta volna-e mondani, hogy ki vagyok, de felemelte a törékeny kezét és én a sajátomba vettem. Érzelmek fojtogatták a torkomat, amikor láttam, hogy a csontváz-szerű mellkasának egyre hosszabb idő kellett, hogy felemelkedjen és lesüllyedjen. Csontos ujjai az enyémek köré kulcsolódtak és nem tudom, hogy valóban kimondta, vagy csak én akartam, hogy kimondja, de esküdni mertem volna, hogy a szavak ott lebegtek körülöttünk mielőtt a szemei utolsó alkalommal csukódtak le.

         Nem tudom mennyi ideig álltam ott, nem tudom, hogy bármilyen hangot kiadtam-e vagy sem, de nem lélegzett többé, és én csak tartottam a kezét és zsibbadtan néztem le rá. Fojtott hangot hallottam és felnéztem, hogy lássam Saint-et az ajtóban állni, kezét a szája előtt tartotta, és a szemei hatalmasra tágultak az arcán. Tudta és megszakadt a szíve értem.

         Odajött hozzám, hátulról a derekam köré fonta a karját és csak álltunk ott, csendben és szomorúan, gyászolva és egy kicsit elveszetten.

         - Azt hiszem, azt mondta nekem, épp mielőtt elment, hogy mindig velem lesz. – Rekedtnek és bizonytalannak hangzottam.

         - Ő mindig veled lesz, Nash. Ő egy részed és benne lesz mindenben, amit csinálsz. Ő mindig itt lesz, hogy vigyázzon rád. – Éreztem, hogy az egyik ujjbegyét végighúzta a gerincem vonalán, ahol a sárkány aludt, nyugodtan.

         - Igen, de ez nem lesz ugyanaz nélküle.

         Lágy lélegzete a tarkómat cirógatta, ahogy a kezemet az övé fölé kulcsoltam, ahol a hasamon feküdt.

         - Nem, nem lesz, de meg fogod tenni a legjobbat, hogy az emlékét életben tartsd.

         Átkozottul biztos, hogy megteszem. Ez a legkevesebb, amit megtehetek, mindenért, amit Phil tett, nem csak értem, de a többi önfejű lelkekért is, akiket a családomnak tekintettem.

         A következő néhány nap teljes káosz volt. Úgy éreztem magam, mintha én lennék a vihar szeme, ami körülöttem tombolt. Saint a kezébe vette az irányítást, mielőtt a nap feljött volna. Rendbe tette a testét, hogy elszállíthassák oda, ahová kellett és meghagyta Phil utolsó kívánságát. Egy óra leforgása alatt Phil lakása tele lett emberekkel. A lányok magukra vállalták, hogy megszervezzék a temetést. Mivel Phil-t hamvasztani fogják, néhány napig fel volt ravatalozva, miután elment. Én elvesztettem azt a képességet, hogy beszéljek, hogy mások között legyek, és csak akkor válaszoltam, amikor beszéltek hozzám, így Saint volt az, akik megcsinálta mindezt. A csajom, aki félénk, bizonytalan és ideges volt, átvette az irányítást, mint ahogy a sürgősségin is csinálta, és én, ha próbáltam volna sem tudtam volna őt még ennél is jobban szeretni. Elmondhatom, hogy a barátaim észrevették, hogyan rázott fel, hogyan nyújtott támaszt, és ők is mindannyian egy kicsit szerelmesek lettek belé. Semmit sem tudtam volna nélküle csinálni.

         A srácok feladata volt, hogy mindenkit értesítsenek arról, hogy Phil elhunyt. Állandóan csörögtek a telefonok, kérdések és válaszok repkedtek; egyik nap a másikba olvadt és én az egésznek a közepén voltam, legtöbbször zsibbadtan és érzéketlenül. Azt hiszem egy bizonyos ponton, Rule észrevette a kómás állapotomat, és amíg volt egy csomó munka és részlet, amit még kezelni kellett, meg kellett ünepelni Phil életét és a legcsodálatosabb embert, aki feltétlenül a lista élén volt, szóval megkérte Rome-ot, hogy röptében szervezzen egy virrasztást a Bárban. Elvégre is Donovan-ek voltunk, így ez illett is hozzánk.

         Valamikor a harmadik Jameson és Cola-m között történt, ahogy Saint az oldalamnál támaszkodott, miközben a Pogues a „Waltzing Matilda”-t játszotta, a zenegépből pedig a „If I Should Fall from Grace with God” szólt, mialatt mindenki szomorú történeteket mesélt arról, hogyan volt Phil hatással az életükre, hogy a hideg és a reakcióhiány végül halványulni kezdett. Szomorú voltam, magányos, és féltem, de ezeken felül elhatároztam, hogy büszkévé teszem az öregemberemet és ő is azt akarta volna, hogy erre összpontosítsak.

         Közel húztam magamhoz Saint-et. Megpusziltam a szeplős orra hegyét és azt mondtam, - Köszönöm neked.

         Összeráncolta a szemöldökét. – Mit?

         Mindent, de ez nem igazán vágott ide. – Azt, hogy vagy.

         A szemei fényesek lettek és ezüstösen csillogtak, amit hajlamosak voltak megtenni akkor, amikor valami olyat mondok, ami eléri a szívét, és olyan erősen ölelt meg, hogy nem kaptam levegőt. Elengedtem, magamban elköszöntem Phil-től és tósztra emeltem a poharamat, amitől mindenki teli tüdőből fütyült és kiabált. Ez egy lelkesítő elbocsátás volt, egy megfelelő mód, hogy búcsút mondjunk neki. Az össze ember, akit Phil megérintett, a család, amit segített felépíteni, megtisztelték az emlékét és egymást, miközben megfelelően fűszerezve és megbánás nélkül élik az életet.

         Másnap volt a búcsúztató. A lányok találtak egy szép kis templomot a belvároshoz közel, ami majdnem meg is lett töltve. Phil-nek légiónyi barátja volt, voltak akik motorral érkeztek, régi haditengerészeti haverok – beleértve Cora apját is, aki a bébi Remy-t tartotta, egy csapat életre szóló ügyfél és elég exbarátnő és szerető, hogy nem tehettem mást, csak a fejemet ráztam és összepacsiztam a fejemben lévő sráccal.

         Az egész csapat kint állt, üdvözölve a vendégeket, akik beléptek. Furcsa látvány volt, normálisan mindannyian annyira színes és világos ruhákat hordtunk, most meg fekete és szürke árnyalatba voltunk öltözve. Még ez alkalomra Rule haja is komor, fekete volt. Imádtam, hogy mindannyian körül akartak venni engem, hogy volt egy rakat kar, ami készen állt megragadni, ha elesnék, de meglehetősen szilárdnak éreztem magam, amíg Saint nem vándorolt túl messze az oldalam mellől. Ő volt a szikla, amibe itt és most kapaszkodnom kellett.

         A templom belsejéből, a Jonny Cash féle „Danny Boy” változat csendült fel és én is alanyává váltam a fárasztó férfi öleléseknek, szívszorító öleléseknek és a lányoktól kapott pusziknak. Cora már nyíltan sírt és én csak akkor láttam, hogy ezt csinálja, amikor terhes volt és amikor Rome-ot meglőtték. Rule téliesen kék szeme is egy kicsit üvegesnek és élesnek tűnt, de az arcát Shaw feje búbjába temette, hogy elrejtse, mialatt besétáltak.

         Megragadtam Saint kezét és ajkamhoz emeltem, így meg tudtam puszilni a kézfejét.

         - Kész vagy?

         Kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de egy homlokráncolás kíséretében ismét becsukta, amikor egy magas sarkú cipő hangja a betonon félbeszakított minket. Nem tudtam elhinni, hogy itt volt, vagy, hogy vette a bátorságot, hogy magával hozza őt is. Fenyegető tekintettel néztem mindkettőjükre.

         - Mit csináltok ti itt? – Nem rejtettem el a hangomban lévő keserűséget.

         Az anyám megköszörülte a torkát. – Igazán, Nashville, hogy nézne ki, ha nem lennénk itt?

         Komolyan? Éreztem, hogy a hátsó fogaim összekoccantak.

         - Nem érdekel, hogyan nézne ki. Ez Phil családjának az ideje, azoké az embereké, akik szerették őt. Meghoztad a döntésedet és azok nem mi voltunk, szóval csak menj el.

         Éreztem, ahogy Saint ujjai a könyököm köré kulcsolódtak.

         - Nevetséges vagy. – Anyámnak mindig is az voltam.

         Kinyitottam a számat, hogy visszavágjak, amikor Grant úgy döntött, hogy ő is beszáll a beszélgetésbe.

         - Mindig is egy önző kölyök voltál. Most pedig, állj félre az útból, mielőtt valaki kijön és belebotlik ebbe a jelenetbe. Ne legyél nevetséges… ha sikerül ezt megtenned.

         Vöröset láttam. Ki fogom tépni a torkát. Be fogom törni az orrát. Azt fogom csinálni… hogy visszahúzom a felháborodott barátnőmet, mert elém lépett és beledöfte az ujjbegyét Grant nyakkendőjének a közepébe. Ritkán látni, hogy ennyire felhúzza magát, így tettem egy lépést előre, és a kezemet a vállára fektettem, hogy szilárdan megtartsam őt.

         - Hogy merészeli? – A nevemben is dühős volt, füstölgött és teljesen benne volt a vöröshajú rohamának a közepében. Óriási volt, de Grant összehúzta a szemét és tett egy lépést előre. – Maga nem más, mint egy elitista zsarnok. Olyan szerencsés volt, hogy esélye nyílt felnevelnie egy boldog és egészséges gyereket és mégis eldobta magától. Nash egymilliószor jobb férfi, mint ami maga valaha is lesz. – Szemei villámokat szórtak, ahogy felváltva nézett anyámra és Grant-re. – Maguk önzőek és szörnyűek és megérdemlik egymást. Nem érdemlik meg azt a jogot, hogy Nash a fiúk legyen.

         Grant fojtott hangot hallatott és még egy lépést tett felé. Megkerültem Saint-et, az egyik kezemet a mellkasa közepére tettem, és hátralöktem őt. Biztos voltam benne, hogy megértette a komolyságát annak, amit mondtam neki.

         - Ha csak csúnyán nézel rá, el fogok törni minden csontot a testedben, majd amikor összeforrtak, ismét el fogom törni mindet. Amikor kölyök voltam, fasz voltál és én nem tehettem ez ellen semmit. Többé már nem vagyok gyerek, így érdemes lenne elgondolkodnod ezen.

         - Te most fenyegetsz engem? – Felháborodottnak és fontoskodónak hangzott.

         - Nem, én csak elmondtam, hogy is van ez. Nem akarom, hogy itt legyél, egyikőtök sem. Most pedig, ha megbocsátotok nekünk, beszédet kell mondanom apám tiszteletére.

         Az anyám úgy nézett ki, mintha mondani akart volna még valamit, de mint ahogy mindig is tette, amikor Grant kezdte elvezetni őt, készségesen engedelmeskedett. Lenéztem Saint-re és féloldalasan rámosolyogtam.

         - Csináljuk meg.

         Megszorította a kezemet és megemelte az egyik barnásvörös-színű szemöldökét. – Az igazi neved Nashville?

         Megtettem, amit soha nem gondoltam volna, hogy egy ilyen durva napon tenni fogok: elnevettem magam. – Igen, és soha nem említem még egyszer.

         Besétáltam a templomba és leültettem őt Cora mellé, aki azonnal egy ölelésbe vonta a csajomat. Folytattam az utamat a pódium felé, amit az urna és egy kis emlékmű mellett állítottak fel, amit a lányok csináltak. Az elmúlt évekből voltak Phil-ről képek, az első tetováló gépe, a bőrdzsekije, a haditengerészeti egyenruhájának sávjai… ez illő és figyelmes tisztelet volt. Ránéztem erre a szemem sarkából, megköszörültem a torkomat és hagytam, hogy a pillantásom végigvándoroljon a tömegen.

         Láttam, hogy Rule felém bólint, hogy Jet egy kicsit megdönti a fejét, hogy Rowdy egy félvigyort küld felém és hogy Cora folyamatosan némán sírt Rome vállán. És ott voltak azok a lágy szürke szemek, amiken megállapodtam. Ő csak nézett engem, nyugodtan és nagyon értékesen. Figyelmen kívül hagytam mindenki mást és arra koncentráltam, amit el kellett mondanom neki.

         - Phil Donovan-t egy csomó dolognak hívtam már életem során. Barátnak, főnöknek, mentornak, nagybácsinak és végül… apának. Mindez volt, és még ennél is sokkal több. Phil befogadott mindenkit, aki elveszett volt és megpróbálta a helyes irányba terelni, amíg azt meg nem találta az illető. Ezáltal, összehozott egy rakás dühős, frusztrált, céltalan lelket, és most itt vagyunk egymásnak. Ezt a családot Phil-nek köszönhetjük.

         Torokköszörüléseket hallottam és láttam, hogy a testek mocorogtak az üléseken.

         - Amikor fiatalabb voltam, olyan akartam lenni, mint Phil, ha felnövök. Azt gondoltam, hogy nagyon király volt, neki volt a legnagyszerűbb munkája és csodáltam, hogy a saját szabályai szerint élte az életét, miközben megpróbált minden tőle telhetőt megtenni, hogy gondoskodjon rólam. Nagyszerű fickó volt, és ha akkor megkérdeztétek volna tőlem, mire akarná, hogy emlékezzenek, azt mondtam volna, hogy a művészetére, hogy létrehozott egy helyet a kreativitás és az egyéniség számára, amit felvirágoztatott. Most… - Kellett egy másodperc, hogy megköszörüljem a torkomat és ökölbe szorítsam a kezemet magam előtt az emelvényen. – Most, azt hiszem a válaszom az lenne, hogy rám. Olyan férfi vagyok, akire büszke lehet az apja. Meg fogom őrizni az álmát, az örökségét, életerejét, és az emlékével fogok csinálni minden egyes lépést. Azt is hiszem, hogy büszke lenne ránk. A kísérletek, a küzdelmek, az útlezásárok ellenére, amit az élet úgy döntött, hogy az utunkba dob, szerelmesek vagyunk, megházasodunk, gyerekeink lesznek, vállalkozásokat növelünk, és olyan dolgokat csinálunk, amik boldoggá tesznek minket. Azt hiszem, ez minden, amit valaha is akart bármelyikünktől is. Phil Donovan hiányozni fog, az apám hiányozni fog – de élni fog mindenkiben, mindannyiunkban, akiknek az életét megérintette és segítette.

         Nem volt semmi más, így köszönetet mondtam, elmondtam a tömegnek, akiknek a legnagyobb része csendesen zokogott, hogy bárki, aki meg akar még osztani valamit, az szívesen feljöhet és megragadhatja a mikrofont, én meg lementem és helyet foglaltam a csajom mellett.

         Könnyek hagytak nyomot sápadt arcán és odagömbölyödött hozzám, fejét a vállamon nyugtatta.

         - Köszönöm. – A hangja reszketeg volt, ahogy kifújta a levegőt.

         - Mit?

         - Hogy vagy.

         Ez volt az. Átkaroltam a vállát és hallgattam az embereket, akik történeteket meséltek arról, mennyire csodálatos volt az apám, mennyire volt rájuk hatással, és amikor mindenki elmondta, amit akart, és vége lett, azt gondoltam, felvihetném a hamvait valahová a hegyekbe, meghajthatnám a Charger-t és elengedhetném őt. Ez egy olyan befejezés lenne, amit helyeselne.