Tizedik fejezet

Tizedik fejezet

Bree

Néhány nappal azután, hogy Archer Hale integetett nekem az élelmiszerbolt parkolójában, korai műszakban dolgoztam a bisztróban, és amikor aznap délután hazaértem, észrevettem, hogy Anne az elülső verandán ült. Odasétáltam, üdvözöltem őt, és ő mosolyogva kérdezte, - Jeges teát, kedvesem?

         Kireteszeltem a kapuját, keresztülsétáltam rajta, majd fel a lépcsőjén. – Nagyszerűen hangzik. Ha nem bánja a serpenyő és sült szalonna illatomat.

         Elnevette magát. – Azt hiszem, el tudom viselni. Milyen volt a műszakod?

         A verandai hintaszékébe roskadtam, hátradőltem, és a kis ventilátor felé mozdítottam a testem, ami mellette ment. A kényelemtől felsőhajtottam.

         - Jól, - válaszoltam. – Szeretem a munkát.

         - Ó, az jó, - mondta, kezembe adva egy pohár teát, amit kiöntött. Hálásan belekortyoltam, majd ismét hátradőltem.

         - Láttam, hogy felvesznek téged a Scholl lányok múlt éjszaka, és én annyira boldog voltam, hogy látom, találtál néhány barátot. Remélem nem bánod, hogy egy ilyen kíváncsiskodó szomszédod van. – Kedvesen elmosolyodott, és én viszonoztam a mosolyt.

         - Nem, egyáltalán nem. Igen, átmentem velük a tó másik oldalára. Belefutottunk Travis Hale-be, és vele lógtunk A Keserű Vég nevű kocsmában.

         - Ó, az össze Hale fiúval találkoztál.

         Elnevettem magam. – Igen, van még több?

         Elmosolyodott. – Nem, a fiatalabb generációk között csak Archer és Travis. Feltételezhetően valójában most már csak Travis-nek van meg az

esélye, hogy egy másik Hale generációt hozzon létre.

         - Miért mondja ezt?

         - Nos, nem sokszor látom Archer Hale-t kijönni a birtokáról, hogy randizzon, sokkal kevésbé esélyes, hogy feleségül vegyen valakit, de ismét, nem sok minden tudok róla, kivéve, hogy nem beszél.

         - Beszél, - mondtam. – Én beszéltem vele.

         Anne meglepetten nézett, és enyhén felfelé billentette a fejét. – Nos, nekem fogalmam sem volt. Soha nem hallottam, hogy egy szót is szólt volna.

         Megráztam a fejem. – Ismeri a jelbeszédet, - mondtam. – És én is. Apukám süket volt.

         - Ó, értem. Nos, ezt soha nem gondoltam volna. Azt hittem, hogy úgy mutatja be magát, mint valaki, aki nem sok mindent akar csinálni senki mással, legalábbis azon a néhány alkalmat leszámítva, amikor a városban láttam őt. – Enyhén a homlokát ráncolta.

         - Nem hiszem, hogy valaha bárki is igazán próbálkozott volna, - mondtam, vállat vonva. – Semmi baj nincs vele, kivéve talán az ember ismeretét, és hogy nem tud beszélni, - mondtam, átnézve a válla felett, elképzelve Archer-t. – És a divatérzéket. – Elvigyorodtam.

         Visszamosolygott. – Igen. Érdekes megjelenése van neki, ugye? Persze, elképzelem, ha kezelésbe vennéd, sokkal tisztességesebben is kinézhetne. Igen jóképű személyek hosszú sorából származik. Igazából, az összes Archer fiú nagyon jól nézett ki, gyakorlatilag embertelenül. – Kislányosan felnevetett, én meg rávigyorogtam.

         Ittam egy nagy kortyot a teából, és oldalra hajtottam a fejemet. – Nem emlékszik, pontosan mit történt a két testvérrel Archer balesetének napján?

         Megrázta a fejét. – Nem, csak amit a városban hallottam. Nem tudom mi történ közöttük, ami azt a tragédiát okozta. Megpróbálok visszaemlékezni rájuk, milyenek voltak – mennyi lány ájult el tőlük száz mérföldes körzetben. Természetesen a fiúk kihasználták a lehetőséget, még Connor is, aki hármuk közül a legkevésbé volt lármás. De amennyire emlékszem, közülük csak egyetlen lány keltette fel az érdeklődésüket, és ő Alyssa McRae volt.

         - Mindhármukét? – Kérdeztem, a szemem kitágult. Ez egy történetnek ígérkezik.

         - Hmm, - mondta, a távolba révedve. – Itt velük ez egy jó kis szappan opera volt, leginkább Connor és Marcus Hale között. Azok ketten mindig versengtek valamin. Ha ez nem sport volt, akkor lányok, és amikor Alyssa a városba jött, akadt egy lány, akiért versenghettek. Nathan Hale-t nem igazán mozgatta meg a dolog, hogy érdeklődést mutasson iránta, de azt hiszem, ezt a másik kettő nem is nagyon bánta. Mint ezelőtt említettem, ő mindig is egy kicsit más volt.

         - Ki nyerte el őt? – suttogtam.

         Anne pislogott, és rám nézett, mosolyogva. – Marcus Hale. Hozzáment feleségül – gyorslövetű házasságnak hívtuk akkoriban. Alyssa családot akart alapítani. De elvesztette a babát, és évekig nem sikerült, majd újra teherbe esett, Archer-rel. – Megrázta a fejét. – Miután hozzáment Marcus-hoz, az a lány állandóan szomorúnak látszott, és Connor Hale is. Mindig azt gondoltam, hogy érezték, Alyssa rossz döntést hozott. Természetesen, az ivást, és a nők után való koslatást, amit Marcus Hale mindig is csinált, az esküvő után is folytatta, így nagyjából az egész város tudta, hogy Alyssa hibát vétett.

         - És akkoriban lett Connor Hale Rendőrkapitány?

         - Igen, az lett. Ő is megházasodott, próbált továbblépni, gondolom. És lett neki Travis.

         - Hűha. És utána minden véget ért azzal a tragédiával.

         - Igen, igen… nagyon szomorú. – Rám nézett. – De, kedvesem, te képes vagy beszélni Archer-rel, szóval azt hiszem, ez csodálatos. – Megrázta kissé a fejét. – Ez ráébreszt arra, mennyire kicsinyesek is voltunk mindannyian azzal a fiúval. – Szomorúnak tűnt, és elveszett a gondolataiban.

         Néhány percig mindketten csendben ültünk, a teánkat kortyolgatva, mielőtt megszólaltam, - Jobb, ha lezuhanyozom, és átöltözök. Ma ismét le fogok biciklizni a tóhoz.

         - Ó jó. Örülök, hogy bicikli jól bevált számodra. Töltsél annyi időt a tónál, amennyit tudsz. Az idő hamarosan megváltozik.

         Elmosolyodtam, és felálltam. – Fogok. Köszönöm, Anne. És köszönöm a beszélgetést is.

         - Én köszönöm, kedvesem. Mosolyt csalsz egy idős hölgy arcára.

         Rávigyorogtam, intettem, ahogy lesétáltam a lépcsőjén, és át a kapuján.

**********

         Egy órával később, a Briar Road-on bicikliztem lefelé, a kosaramban egy üveg vízzel, a törölközőmmel, és az én édes, csíntalan kiskutyámmal.

         Ahogy elhajtottam Archer háza mellett, megállítottam a biciklimet, lábamat végighúzva a homokban. A kapuja kissé nyitva volt. Bámultam rá, teljesen megállva. Nem láttam postakocsit elhajtani az úton. Magától hagyta nyitva? Megbillentettem a fejem, a helyzetet vizsgálva. Felemeltem az egyik ujjamat, és az ajkamat ütögettem vele, gondolkozva. Teljesen ciki lenne ismét hívatlanul beállítani a birtokára? Vagy kissé nyitva hagyta a kaput, mint egy meghívás gyanánt? Teljesen nevetséges volt még csak erre is gondolnom? Valószínűleg.

         Előre kormányoztam a biciklimet, és a magas kerítésnek döntöttem, felkapva Phoebe-t, és bedugtam a fejem a nyitott kapun, csak egy gyors pillantást szándékoztam vetni belülre. Archer elfelé sétált, a háza felé, de amikor meghallotta a kapuja nyikordulását, megfordult, szeme rajtam állapodott meg, nem volt bennük semmi meglepetés.

         Beléptem. Szia, mondtam, letéve Phoebe-t, és jelelve. Valójában abban reménykedtem, hogy a nyitva hagyott kapud azt jelentette, hogy rendben vagy azzal, ha bejövök, és hogy nem követek el újra birtokháborítás. Elfintorodtam, kezemet az arcomhoz vontam, és visszatartottam a lélegzetemet, ahogy a válaszát vártam.

         Mély, borostyánszínű szemével engem nézett néhány másodpercig, ahogy a vörösség az arcomra kúszott, és valami gyengédség jelent meg a kifejezésében.

         Farmert viselt, ami úgy nézett ki, mint ami menten szétbomlik, rengeteg lyuk volt rajta, valamint egy testhez simuló fehér pólót – túlságosan testhez simulót – és a lába csupasz volt.

         Mutatni akarok neked valamit, mondta.

         Kiengedtem a levegőt, és nem tudtam semmit tenni a mosollyal, ami az arcomra kúszott.

         De utána oldalra döntöttem a fejem, összezavarodottan. Tudtad, hogy jövök?

         Lassan megrázta a fejét. Azt gondoltam, lehet. Látom a biciklinyomokat.

      Az arcom ismét elpirult. – Ó, - leheltem, nem jelelve. – Um…

         Akarod látni, vagy sem?

         Egy másodpercig csak néztem rá, majd bólintottam. Rendben. Várj, hol van a baltád?

      Felemelte az egyik szemöldökét, néhány szívdobbanásnyi ideig tanulmányozott engem. Azt gondolod, vicces vagy?

      Elnevettem magam, örömet érezve, hogy felhozta a legutóbbi beszélgetésünket. Touché. Vigyorogtam. Mit akarsz mutatni nekem?

      Odaát vannak.

      Ők? kérdeztem, előrefelé sétálva vele, le a felhajtón, a fákon keresztül.

         Bólintott, de nem fejtette ki bővebben.

         Phoebe meglátta, ahogy egy madár keresztülrepül a pázsiton, és a nyomába eredt olyan gyorsan, amennyire rövid lábai engedték.

         Elértük a kis házát, és tettünk néhány lépést lefelé az apró verandán, ami csak egy fehér hintaszéknek, és egy tároló doboznak volt elég nagy.

         Oldalra mozdította a hintaszéket, és én levegőért kaptam.

         Ó édes Istenem! mondtam, beszívtam a levegőt, és előre sétáltam.

         Ez volt az a hang, amit említettél, hogy néhány nappal ezelőtt hallottál? Kitty (cica) éppen akkor szült meg.

      Elvigyorodtam, ahogy lenéztem az alvó anya kutyára, és a három apró, barna kutyakölyökre, akik lustán elnyújtóztak a hasánál, világosan, mintha épp most ettek volna, és tejkómába estek. De utána összeráncoltam a szemöldökömet, amikor feldolgoztam, amit mondott, és rá néztem. A kutyád neve Kitty?

      Kisöpörte a haját az arcából, rám nézve. Hosszú történet. A nagybátyám bizalmasan elárulta nekem, hogy az állatok a birtokán kémek, akik neki dolgoztak, és eszerint nevezte el őket. A teljes neve Kitty Storms. Őt az Orosz Külföldi Hírszerző Ügynökség képezte ki. Most nekem dolgozik.

      Uh ó, ez nem volt jó. Értem, mondtam. És te elhiszed ezt? Óvatosan néztem rá.

         Nos, a műveletei legtöbbször a mókusok követésében merült ki, és úgy tűnik, intett oda, ahol a kicsikkel együtt aludt, titkos találkákkal termékeny férfiakkal. Valami táncolt a szemében, ami szórakozottságnak tűnhetett.

         Kieresztettem egy nevetést, majd megráztam a fejem, Szóval a nagybátyád egy kicsit…

      Paranoiás volt, mondta. De ártalmatlan. Ő egy jó fickó volt. Azt gondoltam, a fájdalom egy rövid villanását láttam, ami elfutotta a vonásait, mielőtt ismét a kölykök felé fordította a fejét.

         Megérintettem Archer karját, és ő megrándult, majd felém fordult. Hallottam, hogy a nagybátyád néhány éve elhunyt. Részvétem.

      Lenézett rám, szemei az arcomat fürkészték. Bólintott, alig észrevehetően, és ismét visszafordult a kutyusok felé.

         Néhány pillanatig a profilját tanulmányoztam, észrevéve mennyire kellemes látvány volt, legalábbis az, amit láttam. Utána lehajoltam, hogy közelebbi pillantást vessek a kutyakölykökre.

         Felvigyorogtam Archer-re, aki mellém guggolt. Felvehetek egyet? kérdeztem.

         Bólintott.

         Fiúk, vagy lányok?

      Két fiú, egy lány.

      Felemeltem az egyik kicsi, meleg, puha testet, a mellkasomhoz tettem, és ringatni kezdtem, orromat a lágy bundájába fúrtam. A kölyök nyögdécselt és az arcomhoz kezdett dörgölőzni, nedves orra kuncogásra késztetett.

         Archer-re néztem, aki engem bámult, apró mosollyal az ajkán. Ez volt az első alkalom, hogy ilyet kaptam tőle, így kissé megriadtam. Bámultam őt, szemünk találkozott, és összekapcsolódott, mint legelső alkalommal, amikor találkoztunk. Zavarodottnak éreztem magam, mintha minden bennem felgyorsult volna. Rámeredtem, szórakozottan dörzsölgettem az arcomat a kutyus dundi pocakjának bársonyos puhaságához.

         Egy perc után, lettem a kölyköt, így tudtam jelelni, Köszönöm, hogy megmutattad őket ne-

         Kinyúlt, és megállította a kezem, a szemembe nézve. Kérdőn pillantottam rá, majd szememet nagy kezére irányítottam, ami az enyémen pihent. Gyönyörű keze volt, erős, de ugyanakkor finom is. Visszanéztem rá.

         Felemelte mindkét kezét, és azt mondta, Te beszélhetsz a jól bevált módon. Én hallak téged, emlékszel?

      Pislogtam rá, és néhány pillanat múlva felemeltem a kezem, Ha megfelel neked, szeretnék a te nyelveden beszélni. Apró mosolyt eresztettem meg.

         Bámult engem, megfejthetetlen kifejezéssel a szemében, mielőtt felállt.

         Vissza kell mennem dolgozni, mondta.

         Dolgozni? kérdeztem.

         Bólintott, úgy döntött nem bonyolítja. Nos, akkor rendben.

         Akkor, azt hiszem, mennem kéne?

      Csak nézett engem.

         Visszajöhetek? kérdeztem. Hogy lássam a kutyusokat?

      Egy másodpercig a homlokát ráncolta rám, majd bólintott.

         Kifújtam a levegőt, Oké. Ha a kapud nyitva lesz, tudni fogom, hogy bejöhetek.

      Ismét bólintott, ez alkalommal csak egy kicsit, alig észrevehetőt.

         Még néhány pillanatig bámultuk egymást, mielőtt elmosolyodtam, és megfordultam, visszasétáltam a felhajtóján. Hívtam Phoebe-t, aki ez alkalommal jött is, és felkaptam őt. A kapuja felé fordultam, és ő még mindig ugyanazon a helyen állt, engem nézve. Intettem egy kicsit, és becsuktam a kaput magam mögött.