Negyedik fejezet

Negyedik fejezet

Saint

A kisfiú, akin dolgoztam, túl aranyos volt. Valószínűleg öt vagy hat éves lehetett, és a seb, ami a feje tetején volt, egy kicsi csúnya, de úgy tűnt, elviseli. Az anyuka hisztérikus roncs volt, mintha hajlamosak lettek volna erre, amikor a gyerekük megsérült, de pár öltés és tanács után, hogy adjon neki Tylenol-t, és hogy a gyerek viseljen sisakot, amikor biciklizik, már úton is voltak ki a kórházból. Persze, el kellett csennem egy nyalókát, hogy a fiatal páciensnek adjam. Ki nem állhattam, ha mosoly nélkül távoztak. Kicsi gyerekekkel dolgozni kemény, de mindig boldoggát tették a belsőmet, amikor rendbe hoztam, és útjára bocsátottam őket a felszáradt könnyeikkel.

         Lehúztam a gumikesztyűt, és bólintottam a szolgálatban lévő sürgősségis orvosnak, ahogy a következő ajtón bement a beteghez. Influenza szezon volt, így mi felvettünk egy meglehetősen állandó ritmust, nem beszélve a hideg időjárásról, amitől a hajléktalan lakosság ki és be járt a különböző időjárással összefüggő sérülésekkel és betegségekkel. Mindig száz százalékosnak kellett lennem, mert soha nem tudhattam, hogy mi van a sarkon túl, amitől a napom felgyorsulhat, és a munkámat kihívásokkal telve és érdekesen tartotta. Azonban, amikor befordultam a sarkon, észrevettem egy ismerősen magas, sötét alakot a regisztrációs pultnak dőlve, így meg kellett állnom, és dönteni, hogy meg akarok-e fordulni és a másik irányba szaladni, mielőtt észrevenne engem. Nash nem olyan kihívás volt, amivel különösen foglalkozni akartam ma.

         Irritált engem, hogy olyan önző módon viselkedik, amíg valaki, aki közel áll hozzá, szenved, de még ennél is jobban dühös voltam magamra, hogy feladtam és belekeveredtem, amikor jobban is tudhattam volna. Szinte már megsértődtem ezen, annak ellenére, hogy mindenfajta rossz dolog felé taszigált, a csók, amit rám kényszerített, amitől egész éjjel forgolódtam az ágyban, és ha elég keményen koncentráltam, még mindig éreztem az ízét, amit a számon hagyott. Huh… miért kellett neki ennyire emlékezetesnek lennie minden módon?

         Összeszűkítettem a szemem, és kihúztam a vállam, ahogy felé tartottam. A nővér az asztal mögött olyan tekintettel nézett rám, amit én úgy tudnék leírni, hogy áhítat. Valószínűleg egy tízessel volt idősebb nála, négy gyereke volt, és a férje rendőr, de ez nem állította meg őt, hogy a karizmatikus csapdába essen, amit Nash úgy tűnt, nagyon könnyedén árasztott a másik nem felé.

         - Mit csinálsz te itt lent? Az apád a felső szinten van. – Láttam, ahogy összerezzent, amikor az apa szót használtam, de visszautasítottam, hogy rosszul érezzem magam emiatt. Nekem bajom volt azzal, hogy belebotlok a szavakba, és kimondjam azt, amit valójában gondolok az emberekről, de valamilyen oknál fogva ez nem volt probléma, amikor vele beszéltem.

         Odaadtam a papírokat, amiket tartottam, a fogadó nővérnek, és keresztbefontam a karomat a mellkasom előtt, ahogy megfordult, így szembekerült velem. A baseball sapka, amit viselt árnyékba vonta az arca felső részét, de így is láttam a sötét karikákat a szeme alatt, és hogy a feszültség finom fehér vonalai keretezik szájának mindkét oldalát. Összességében sokkal jobban nézett ki, mint a legutóbb, amikor láttam őt. Nos, jobban, leszámítva a tényt, hogy teljesen fel volt öltözve, és annak ellenére, hogy nem akartam, még mindig élénk részletességgel képzeltem el őt félmeztelenül. Igazán tudni akartam, hogy mi volt az eleje a hatalmas tetoválásnak, ami a hátához kapcsolódott

         - Van egy perced? – Hangja mogorva volt, de enyhítette a kérdés élét egy féloldalas vigyorral, amitől a szívem bukdácsolni kezdett.

         - Nem igazán. Meglehetősen hektikusak vagyunk ma. Az időjárás miatt az emberek megőrültek, ezért extra elfoglaltak vagyunk.

         Felsóhajtott, és megmozdult, így a kezét bele tudta dugni a kapucnis pulcsija zsebébe. A szemem sarkából észrevettem, hogy egy másik nővér is megjelent, megkerülte az asztalt, és kíváncsian figyelt bennünket.

         - Csak egy másodpercig fog tartani, kérlek, Saint.

         Nem igazán gondoltam, hogy egy nagy, kemény, tetovált srác használt olyan szavakat, mint a kérlek, nem úgy, hogy megingat vele. Nem kívánt hatással volt rám, és tudtam, hogy jó ötlet volt távolságot tartani tőle. Épp azon voltam, hogy visszautasítsam, amikor a másik nővér a pult mögött, aki egyértelműen lecsapott erre a jóképű arcra, felajánlotta, - Vállalom a következő szobát, amibe csak most jöttek. Menj és vegyél szusszanásnyi öt percet.

         Küldeni akartam felé egy pillantást, de ő csak segíteni próbált, szóval az ajkamba haraptam, és a várószoba felé intettem. Több privát hely is volt a kórházban, ahová vezethettem volna, de egyedül lenni vele idegessé és nyugtalanná tett.

         - Kövess engem oda ki.

         Bólintott, és úgy tett, ahogy kértem. Éreztem, hogy a tekintete lyukat égetett a hátamba, és vennem kellett néhány nyugtató lélegzetet, és megbizonyosodni afelől, hogy felöltöttem a közömbös maszkot, mielőtt ismét szembefordultam vele. Felsóhajtott, és az egyik vállát a kávégépnek támasztotta, ahol megálltam. Egy hosszú pillanatig csak bámultuk egymást. Azon voltam, hogy feldobom a kezem, és elsétálok, mert a csend és az intenzív tekintete nyugtalanná tett, amikor a halk szavai megleptek engem.

         - Phil állapota nagyon rossz. Elmondta nekem, hogy nincs semmi, amit tenni lehetne. Haldoklik, és úgy tűnik, ő csak gördül az árral, és én nem tudom, hogyan. Előbb itt kellett volna lennem.

         Hangja komor volt, és a szeme, ami a sapkája sötét karimája alatt látható volt, a lila egy világosabb árnyalatában tündökölt. Észrevettem, mennyire üvegesek voltak, mennyi érzelmet próbált lenyelni, és minden csepp önuralmamat igénybe kellett vennem, hogy ne nyúljak ki, és érintsem meg őt, hogy megpróbáljam megnyugtatni. Ő nem egy vadállat volt, akinek szüksége volt a gyengédségre… még ha ez a fajta hangulat is áradt belőle.

         - Sajnálom. A négyes stádium ronda, és szörnyű a prognózis, nem számít milyen fajta rákról van szó.

         Szaggatottan bólintott, és hátrabillentette a fejét, így rám tudott nézni a baseball sapkája alól.

         - Sajnálom a múltkori éjszakát. Igazán részeg voltam, a szarjaim mindenhol ott voltak, és esküszöm, hogy én nem vagyok olyanfajta srác. Nagyon kedves volt tőled, hogy átjöttél, és megnéztél engem, és én úgy viselkedtem, mint egy seggfej. Én csak bocsánatot akartam kérni, és elmondani, hogy köszönöm.

         Döbbent voltam. Nem ezt vártam tőle, így csak bámultam rá, mint egy idióta. Úgy értelmezte a hallgatásomat, mint egy visszautasítás, mert levette a sapkáját, és az egyik kezével durván megdörzsölte a borotvált fejét. Sötét szemöldökei a gyönyörű szeme fölé ereszkedtek le, és az orrlyukai egy kicsit kitágultak. A piercinggel, amit az orra közepén viselt, úgy nézett ki, mint egy dühős bika.

         - Ne nehezítsd meg nekem ezt, Saint. Az életem kisiklott, és ezt a szart már nehéz kezelnem. Tudom, hogy nem kedvelsz engem, így extra kedves volt tőled, hogy beugrottál. Amit nem értek, hogy miért nem kedvelsz.

         Meghátráltam, és védekező állást vettem fel. Persze, okom volt zárkózottnak lenni, és távolságot tartani tőle, de soha nem akartam, hogy a kellemetlen és a nyugtalan érzésem, ami körülötte volt tapintható legyen másoknak, különösen neki nem. Az utolsó dolog, amit akartam, hogy újraéljem azt a pillanatot, bármelyik pillanatot. Kizárt dolog volt, hogy valaha is meg fogom neki mondani, hogy az elutasítása, a durva szavai, örökre megváltoztattak engem, örökre megváltoztatták azt, hogyan nézzek a másik nemre. Megalázó volt, és nyilvánvalóan sokkal jobban volt emlékezetes a számomra, mint bárki másnak. Ha nem emlékezett rá, én nem fogom emlékeztetni őt. Megrázta a fejét, és visszatette a sapkát a fejére. Ellökte magát a kávégéptől, és megvonta a hatalmas vállát.

         - Akkor rendben. Majd elkerülöm a sürgősségit, amennyire tudom, mert világos számomra, hogy igazán kényelmetlenül érzed magad miattam. Én csak azt akarom, hogy tudd, nagyra értékelem, hogy eljöttél, amikor nyilvánvaló, hogy inkább kaparnád ki a saját szemed egy tompa kanállal. Te egy nagyon kedves lány vagy, Saint. Mindig is ezt gondoltam.

         A kapucniját a sapkájára húzta, megfordult, és elsétált tőlem. Amikor eltűnt a szemem elől, kezemet a mellkasomban dübörgő szívemre kellett szorítanom, és arra koncentrálni, hogy ne hiperventilláljak. Mindig azt gondolta, hogy kedves vagyok? Akkor miért bátorított, sürgetett engem, hogy lépjek ki a komfort zónámból, hogy aztán úgy tegyen, mintha nem is léteztem volna? A fene essen belé, előttem csókolt meg egy másik lányt, amikor én azt hittem, hogy miattam volt ott. Hogy mondhatta azokat az utálatos dolgokat, amiktől csúnyának és értéktelennek éreztem magam a mai napig? A helyes srácoknak nem kellene bántaniuk a kedves lányokat… vagy legalábbis egy tökéletes világban nem kellene.

         Nem kaptam több időt, hogy ezen rágódjak, mert az egyik nővér fordult be a sarkon, kétségbeesetten keresve engem.

         - Baleset volt az autópályán. Négy autó ütközött, többszörös sérültek jönnek. Legalább négy szobára lesz szükség, ha nem többre. A mentők három percen belül itt lesznek, szóval mindenki a fedélzetre.

         Nem volt időm, hogy többé Nash miatt aggódjak, vagy a múlton, vagy azon hogyan billentett ki az egyensúlyomból mindig, amikor szemtől szembe került velem. Félre löktem mindent, és határozottan belerázódtam a szerepbe, amibe a legkényelmesebben éreztem magam. Itt nem volt kérdésem, semmi kétségem, nem voltam félénk, vagy bizonytalan, magabiztos és nyugodt voltam. Csak visszamentem dolgozni, és azt tettem, amiben a legjobb voltam… segítettem másokon.

Ez egy hosszú, és fárasztó műszak volt. Sokáig kellett maradnom, mert miután elláttuk a baleset áldozatait, volt egy tűzesetünk, egy másik baleset, és nem egy, hanem két lőtt sebünk. Nyugtalan és kaotikus volt, és értékeltem, hogy esélyt adott félre tenni az összes érzelmemet, hogy újból belefutottam Nash-be, és jelentéktelennek, és múlandónak kategorizálni őket.

         Kisétáltam, vonszolva a lábaimat, és kilazítottam a hosszú hajamat a szoros copfból a fejem tetején, amikor belefutottam az egyetlen emberbe a nővéremen kívül, akit barátomnak tekintettem itt Denver-ben. Sunshine Parker az ápolási igazgató asszisztense volt, a főnököm, és valószínűleg a legőszintébb és legnyíltabb ember, akivel valaha találkoztam. Ő csak egy pici, apró dolog volt, részben filippínó, hollófekete hajjal, és egy mosollyal, ami napokig fent volt. Elviselhetővé tette az áthelyezést erre a sürgősségi osztályra, miközben tekintettel volt az összes furcsa társadalmi kapcsolatomra, ami ha új környezetbe kerülök gyakran kihívást jelentett. Néhány évvel volt idősebb nálam, teljesen elkötelezte magát a karrierje iránt, és a rászorulók megsegítésére. Annyira szerettem volna a nyomdokaiba lépni. Ugyanolyan volt, mint én, csak neki nem volt probléma, hogy beszéljen az emberekkel, vagy interakcióba keveredjen velük, mint egy normális ember. Ő nem némult meg az egyszerű beszélgetésektől.

         - Héj. Kemény nap?

         Ujjaimmal keményen masszíroztam a fejbőrömet, ahol a hajam csapdába esett, és be kellett ismernem, hogy teljesen kimerültem. Ma túlzott mennyiségű vért, és beleket láttam, még egy sürgősségihez képest is, és a rövid beszélgetésem Nash-el megviselt. Szörnyen éreztem magam miatta, és amiatt amin keresztül ment, de az is kikészítette az idegeimet, hogy egyáltalán törődtem ezekkel a dolgokkal. Immunis akartam rá lenni. Csak úgy tűnik, hogy ezt a lehetőséget a hormonjaim nem tették lehetővé.

         - Jobban voltam. Forgalmas műszak volt.

         Átdobta a csillogó haját a válla fölött, és félrebillentette a fejét.

         - Te egy csodálatos nővér vagy, Saint.

         Az ilyen fajta bókokat el tudtam fogadni. Rávigyorogtam, és előhúztam a telefonomat, ahogy csörögni kezdett. A képernyőn a nővérem arca bukkant fel, szóval elnémítottam a hívást, és visszalöktem a mobilt a zsebembe. Imádtam Faith-t, nagyon, de az utóbbi időben csak akkor hívott, amikor valami baj volt a szüleinkkel, pontosabban az anyánkkal, és a dráma tudott várni egy másodpercet.

         - Köszönöm, Sunny. Ezt mindig jó hallani, és tőled, ez sokat jelent

         Rám vigyorgott, és kezét a vállamra tette, ami komikusnak kellett volna tűnnie, mert sokkal kisebb volt, mint én.

         - Rendben. Tehát higgy nekem, amikor azt mondom, hogy az életedben többet kell találnod, mint ez a sürgősségi, vagy bármilyen sürgősségi. Ez egy munka, egy karrier, és igen, fontos dolog, ami odaadást, és áldozatot igényel, de nem követeli meg, hogy elveszítsd magadat benne. Te egy szeretnivaló, nagyszerű nő vagy, aki előtt fényes jövő áll. Sok hasonlóságot látok közöttünk. Higgy nekem, amikor azt mondom, hogy egyik sem jelent semmit, ha nincs semmi másod.

         Zavarodott arcot vágtam, és áthelyeztem a súlyomat, így a keze leesett a vállamról.

         - Miért hoztad ezt fel, Sunny?

         Egy kicsit felnevetett, és ismét átdobta a vállán a hosszú haját.

         - Hallottam a szóbeszédet, hogy Dr. Bennet elhívott téged egy italra, és te hidegen visszautasítottad. Miért tennéd ezt? Helyes, és sok közös van bennetek, ezért tudom, hogy lenne miről beszélgetnetek. Miért nem fontoltad meg? Csak aggódom miattad. Majdnem két éve vagyok itt, és soha nem keveredtél velünk, soha nem nyitottál. Kedvellek. Azt akarom, hogy a lehető legjobb életet éld.

         Dr. Bennet jó kórházi fogás volt. Huszonnyolc éves, kidolgozott, mint egy fitnesz modell, hullámos fekete hajától, és ábrándos zöld szemétől, a legtöbb ápolónő, és más nőnemű lények is, akik keresztezték az útját kásává olvadtak. Totális szoknyavadász volt, de egy látszólag kedves srác, és az elmúlt hat hónapban célzásokat tett, hogy szeretne engem jobban megismerni a munkán kívül is. Általában leráztam magamról a figyelmet. Nem olyan fajta lány voltam, akivel az orvosok randizni akartak, és kizárt dolog volt, hogy a piacon lettem volna egy irodai kavarásért – nem, amikor keményen próbáltam olyan normálisan viselkedni, amennyire tudtam. De ő csak laposan meghívott egy randira Hálaadáskor. Ahelyett, hogy válaszoltam volna, vagy megpróbáljak keresztülbotladozni egy mentségen, elszalasztottam a pillanatot, amikor a Repülés az Életért infó befutott, és megpillantottam Phil Donovan nevét. Láttam az információkat a dokumentumon, és az volt az egyetlen gondolatom, hogy meg kell találnom Nash-t, és megnézni, mi van vele. Nem pontosan leépíteni akartam az orvost, de bármi is húzott Nash felé még mindig erősebb volt, mint jobban megismerni egy jóképű orvost.

         - Ugyan már, Sunny. Komolyan nem hiszem, hogy Bennet típusa lennék, és azért nem mentem el vele, mert valóban nincs időm. Dolgozom, és tudod, hogy az anyámmal milyen őrültek a dolgok. Jó életet élek.

         - Egy jó élet nem egyenlő a teljes élettel, Saint. Ha egy férfi randira hív téged, akkor azt mondanám, hogy határozottan a típusa vagy. Venned kell egy új tükröt, olyat, amelyik pontosan megmutatja, amit mindenki más lát, amikor rád néznek. Soha nem fogom megérteni, hogy nem látod, hogy meglehetősen sok férfi típusa vagy.

         El akartam mondani neki, hogy téved, hogy láttam, amit mindenki más is látott, de nincs az a látványos dekoltázs, a szép homokóra alak, vagy a mesés haj, ami le tudná győzni azt a tényt, hogy nehezen építek ki kapcsolatot emberekkel, hogy eléggé megbízzak valakiben, hogy beengedjem, és a felengedés szinte lehetetlen volt számomra, vagy azt a tényt, hogy megpróbáljak kicsit beszélgetni, vagy úgy viselkedni, mint egy tipikus lány szinte leküzdhetetlen feladat volt a számomra. Mindig nagyon aggódtam, hogy rossz dolgot mondok, vagy teszek. Még több magyarázkodástól mentett meg, hogy a telefonom megint rákezdett. Gyakorlatilag láttam a nővérem csalódott arcát a vonal másik végén.

         - Ezt fel kell vennem, Sunny, de komolyan, köszönöm, hogy vigyázol rám.

         - Természetes dolog, barátnőm. Valakinek kell… túl elfoglalt vagy azzal, hogy másokkal törődj, így nem foglalkozol eléggé magaddal.

         Mintha az igazát bizonyítanám, amint átlépte a kórház fotocellás ajtaját, Faith hangja csendül élesen a fülembe.

         - Figyelmen kívül hagyod a hívásaimat?

         Faith és én közel álltunk egymáshoz. Mivel csak egy év volt köztünk, együtt vészeltük át a sulit, amíg ő le nem érettségizett. Elmenni a West Coast egyetemre szükséges lépés volt számomra, de nehéz volt, hogy magam mögött kellett hagynom őt. Mostanra feleségül ment az egyetemi szerelméhez. Négy gyerekük volt, mindegyikük kevesebb, mint hét éves, és az ötödiket várta. Ő volt az elsődleges ok, amiért visszajöttem Denver-be, annak ellenére, hogy imádtam a tengerpartot, hiányzott a kórház, és a személyzet az egyetemi tanulmányom befejezése utáni munkából Kaliforniában, és nagyon nehéz volt visszatérni a városba, ami a fiatalabb önmagamra emlékeztetett minden nap.

         - Nem. Sokáig kellett dolgoznom, és kifelé menet elkapott a főnököm egy kis beszélgetésre. Mi a helyzet?

         Hallottam, hogy felsóhajt, amint az egyik gyerkőc a háttérben felsikított.

         - Beszéltél anyával a héten?

         Tekintettel az őrült hetemre, és hogy felváltva büntettem és szidtam magam Nash miatt, nem, az anyám nem került fel a radaromra.

         - Nem. Elfoglalt voltam. Miért, történt valami vele?

         A szüleim közel harminc éve voltak házasok, ebből huszonötöt töltöttek boldogan. Egy bizonyos ponton, amíg én elmentem, és Faith elkezdte a családalapítást, az apám úgy döntött, hogy otthon maradni anyámmal már nem volt szórakoztató. Közülünk egyikünk sem tudva róla, elkezdett találkozgatni a sokkal fiatalabb fogászati asszisztensével, aki vele dogozott. A házasságuk addig küzdött, míg anyám nem bírta többé a hűtlenséget, és a sértegetést. Ennek eredménye egy komoly pereskedés, és egy csúnya válás lett, ami két évvel ezelőtt kezdődött. Elhúzódott, tele gyűlölettel és civakodással, és ezt nemcsak egymás ellen fordították, hanem gyakorlatilag belevontak idegeneket, és Faith-t meg engem is. Ez volt a másik ok, amiért hazajöttem. Vissza akartam kapni az anyámat.

         Anya azt akarta, hogy semmi közünk ne legyen apánkhoz. Dühös volt, irracionális, és csak Faith-re és a gyerekekre koncentrált. Ez a nővéremet az őrületbe kergette, és túl sok könnyes és kétségbeesett telefonhívás után, jelentkeztem a Denver-i Egészségügyi Orvosi Központba, és hazajöttem, hogy segítsek, és megpróbáljam minimalizálni a károkat. Anyám az összeomlás szélén állt. Láttam, hogy közeledik, mint a fény az alagút végén, de nem úgy tűnt, hogy lesz bármi is, amit tehetek, hogy megakadályozzam azt. Önmagát gyógyította, pirulákat szedett, és a súlyának megfelelő mennyiségű bort ivott, hogy megpróbáljon megbirkózni a fájdalommal. Ez mindannyiunknak szívás volt, mert annak ellenére, hogy az apám akciója mindannyiunknak fájt, lehetetlen volt, hogy teljesen kivágjuk őt az életünkből, és ez az anyámat az őrületbe kergette.

         - Igen, történt valami. Az egyik szomszéd felhívott, hogy tudassa velem, a tűzoltóság kint volt a háznál. Úgy látszik, kiment a hátsó udvarra, és az összes régi családi fényképet rárakta a grillre, és úgy döntött elégeti őket.

         Felnyögtem, és elindultam a parkoló felé, ahol a kocsim parkolt.

         - Komolyan?

         Faith kifújta a levegőt, és hallottam, mennyire fáradt is volt. – Igen. A tűz a szél, és az öngyújtó folyadék miatt, amit használt, elszabadult az ellenőrzése alól. A hátsó udvar egy része tűzet kapott. Azt hiszem nem lett volna nagy ügy, ha anya úgy reagál rá, hogy megpróbál vizet locsolni rá, vagy valami, de a szomszéd azt mondta, anya csak állt ott, és nézte a tüzet, mialatt úgy nevetett, mint egy holdkóros, amíg a tűzoltóság meg nem érkezett. Az egész környéket leégethette volna. A háztulajdonosok szövetsége nem boldog.

         Üvöltött valamit az egyik gyereknek, és motyogott valamit a férjének, amíg beszálltam az autóba, és ráadtam a gyújtást.

         - Mélyvízbe kerül, Saint, és én nem tudom, hogyan akadályozzam meg. A végén elmeosztályra, vagy börtönbe fog kerülni, ha nem találunk ki valamit. Az apró dolgokból a veszélyesig ment. Mi van, ha megpróbálja bántani magát?

         Ki kellett kapcsolnom a rádiót, amikor egy Band of Skulls dal harsant fel, ahogy elindítottam a kocsit. Feltekertem a fűtést, és ujjaimmal a kormányon doboltam.

         - Szabadnapos vagyok Csütörtökön. Megyek, és beszélek vele.

         - Ó, Saint, ne. Ettől csak mindketten idegesek lesztek. Nekem csak ki kellett adnom ezt valakinek. Annyira belefáradtam már mindkettőjükbe.

         - Ez annyira szomorú, Faith. Valakinek meg kell próbálnia értelmet beszélni bele. Kirakták őt, ettől még nincs vége a világnak. Tudom, hogy nagyon nehezen viselte apa megcsalását, pokoli dolog, hogy új barátnője van, de neki komolyan le kell állnia ezzel, és továbblépnie. Mi megtettük. – Azt hiszem, ez számomra könnyebb volt, mert nekem soha nem voltak elvárásaim a férfiakkal kapcsolatban, akik valaha is képesek lennének hű maradni egy nőhöz.

         Faith felhorkant, és hallottam, hogy a vonal sistereg, ahogy áttette a telefont az egyik válláról a másikra.

         - Mondja az a lány, aki hagyja, hogy az elmúlt nyolc évben, egy átlagos fiú elrontsa a szerelmet. Nézz szembe vele, Saint, a nők ebben a családban nem kezelik jól a szívfájdalmat.

         Muszáj volt önkéntelen zajt csapnom, mert a hangja éles lett, amikor megkérdezte, - Megint láttad őt?

         Fogaimon keresztül fújtam ki a levegőt, becsuktam a szemem, és hagytam, hogy a fejem hátraessen az ülésre. Soha nem kellett volna megemlítenem, hogy belefutottam Nash-be, amikor eljött, hogy felvegye Rome-ot, a néhány hónappal ezelőtti bárharc után. Minden, amit akarta, hazamenni, venni egy forró zuhanyt, és lemosni ezt a napot a lefolyón.

         - Az egyik családtagja az onkológiai osztályon van a kórházban. Néhányszor belefutottam.

         A torka mélyéről felmorgott, és ettől a védelmező gesztustól kuncogtam.

         - Megmondtad neki, hogy menjen a pokolba?

         Faith már régóta azt gondolta, hogy ki kellett volna tálalnom Nash-nek, elmondani, hogyan éreztem magam, a szörnyű, meggondolatlan szavaitól, és az ajtajánál hagyni a kárt, amit tett. Azt gondolta, hogy szálka volt az oldalamban, amit csak gyorsan, és tisztán ki kell húzni.

         - Nem. Én csak bekapcsoltam a pantomim tudásomat. Tátott szájjal, félszegen bámultam rá, amíg kényelmetlenül nem kezdte érezni magát, és elment.

         Egy kicsit elnevette magát, és hallottam, hogy a férje feltett neki egy kérdést.

         - Igazán nagyon rossz, hogy nem szedett fel egy csomó kilót, vagy támadta meg valami furcsa húsevő betegség, amitől undorítóan nézett volna ki.

         A párás ablakra egy szívet rajzoltam a mutatóujjammal.

         - Nem. Még mindig nagyon jól néz ki, jobban, mint a középiskolában, csak sokkal több tetoválással… és tudod, kidolgozottan. – Nevetségesen jóképű volt, és azok a szemek… Istenem, azok a szemek le tudták varázsolni a bugyikat.

         - Az szívás, és neked nem kellene észrevenned. Azt kellene mondanod neki, hogy egyen szart, és dobja fel a talpát. Maradj távol tőle, Saint. A saját érdekedben. Nézd, mennem kell. Justin-nak szüksége van rám, hogy vigyázzak a gyerekekre, amíg ő befejezi a vacsorát.

         - Meg foglak csörgetni, miután beszéltem anyuval.

         - Ugh, rendben. Még mindig úgy gondolom, hogy úgy hangzik, mint egy katasztrófára várni, hogy megtörténjen. – A magabiztossága elsöprő volt, de meg kellett bizonyosodnom arról, hogy az anyám tényleg nem ment túl messzire a szívfájdalma miatt.

         - Valószínű, de meg kell tennem. Puszild meg a gyerekeket a nevemben.

         - Meg fogom. Komolyan, Saint, kerüld el Nash Donovan-t. Nem hiszem, hogy a szíved valaha is helyrejött az első alkalomból, amikor beletaposott.

         Elköszöntem tőle, és a mobilomat az anyósülésre dobtam magam mellé.

         Igaza volt. A szívem már soha többé nem lesz ugyanolyan, mindazok után, amit velem tett. Még ha nem is tudta, hogyan érzek iránta, még ha úgy jött le, mint egy kedves srác néhány röpke találkozás után, az, ahogy vakon lerombolt mindent, megbocsáthatatlan, még most is.

         Amikor elmentem az egyetemre, el a városból, a dolgok kezdtek megváltozni a számomra. Az egészséges kaliforniai életmód megváltoztatta a fizikai megjelenésemet, és hogy ott senki nem tudta, ki voltam, nem tudták, hogy egy kockafej voltam, barátok nélkül, könnyebben tudtam beszélni az emberekkel. Viszont a fiúk figyelmét nem éppen könnyen tartottam kézben, de kezelhető volt, és mint olyan, mellékesen elkezdtem randizni. Néhány srác jobban tetszett, mint a többi, néhánnyal eléggé elengedtem magam, és hagytam őket eljutni az első bázisig, még a másodikig is, de ez nem volt addig, amíg el nem kezdtem az első munkámat a kórházban Los Angeles-ben, és nem találkoztam egy férfi ápolóval, Derek-kel, akivel elég kellemesen éreztem magam, eléggé megbíztam valakibe, hogy ténylegesen lefeküdjek vele.

         Már három hónapja randiztunk, kedves volt, ugyanolyan szenvedélyes az orvosi és egészségügyi területen, és a másokon való segítésben, mint én, és nagyon, nagyon aranyos volt. Úgy tűnt kedvel engem, nagyon. Újra és újra elmondta nekem, hogy azt gondolta, vicces, okos, csinos vagyok, és szórakoztató volt körülöttem lenni, és soha nem erőltetett. A dolgok természetesen haladtak előrefelé… egyik dolog követte a másikat, és végül az ágyban kötöttünk ki. Itt történt, hogy az első és egyetlen kapcsolatom, amit valaha is megpróbáltam elérni, szétesett. Az az ötlet, hogy csupaszon, meztelenül kitárulkozzak valakinek, halálra rémített. Az ítélkezés gondolata miatt, és hogy rájön a hiányosságaimra, kiütéses lettem, és elborított a hideg veríték. Nem volt abban semmi romantikus és szexi, hogy egy lány átverekszi magát a szexen, folyamatosan sírt, és az ajtóhoz menekült, amint vége lett.

         De Derek egy csodálatos srácnak bizonyult, és velem akart maradni, dolgozni akart rajta, végül elgyengültem, és beleegyeztem, hogy az egész kapcsolatnak adjak egy második esélyt. Csak a szex soha nem működött úgy, ahogy én szerettem volna, soha nem ment úgy, ahogy ő akarta, és nem telt bele sok idő, mielőtt egy másik nővér karjaiban találtam. Természetesen a lány nem sírt, amikor rájuk nyitottam Derek lakásában. Az árulás szúrt, és ez teljesen megerősített abban, hogy nem igazán tudtam megbízni egy srácban, hogy ők mindig biztos fogásnak tekintik egy lánnyal való kavarást, és  megerősítette a bizonytalanságomat minden nap. Emellett, Derek mindig is sokkal több volt nekem, mint én neki, és őszintén szólva, mentséget adott, hogy elsétáljak, amikor annyira kedvesnek és gondoskodónak tűnt, ami valójában megkönnyebbülés volt. Fárasztó volt megpróbálni erőltetni, hogy megpróbáljak úgy tenni, mintha a szex jobb lett volna, és élvezetesebb… nem hibáztattam, hogy olyan lányt akart, aki normálisan viselkedett az ágyban.

         Miközben előrefelé haladtam, volt egy srác, vagy kettő, aki iránt eléggé érdeklődtem, hogy újra próbálkozzak, és azt hittem, hogy az egyéjszakás kalandokban kevesebb nyomás lenne. Azt gondoltam, hogy ha egy srác nem ismer engem, nem tudja, milyen állásban dolgozok, talán sakkban tarthattam volna a visszautasítás irracionális félelmét, és a ronda ítélkezést. Soha nem működött. Mindig rosszul éreztem magam, és csak azt akartam, hogy vége legyen, szóval a második alkalommal, miután fagyos jégcsapnak hívtak, eldöntöttem, hogy abbahagyom, bármi is történjen. A jövőben abbahagytam a megszokott fiú-lány dolgokon való gondolkodást.

         Nem egészen Nash-t, és a tettét hibáztattam az összes kavarásomért. Közülük sok belőlem alakult ki, egyszerűen csak én voltam. Én voltam a kakukktoját, az, aki nem igazán illik sehová. Faith olyan magas volt, mint én, neki szintén fényes, vörös haja volt, de az övé kezelhető, és nem hiszem, hogy az életében valaha is lett volna egy pattanása. Vidám volt, és népszerű, röplabdázott, és benne volt mindenfajta bizottságban és klubban. Tökéletes keveréke lett a szüleinknek, és valahogy mégis sikerült egy elragadó, és kedves lánynak lennie. Senki sem tudta, hogy mit tegyen velem, még otthon sem, ahol tudtam, hogy feltétel nélkül szerettek. Még annak érdekében, hogy segítsenek, a szüleim diétából diétába hajszoltak, egyik bőrgyógyásztól a másikig vonszoltak, és mindenféle tevékenységre beírattak, amik csak pénzkidobásnak bizonyultak. Tudtam, hogy a szándékaik jók voltak, hogy azt akarták jöjjek ki a csigaházamból, és éljek teljes életet, de minden, amit sikerült elérniük, hogy még rosszabbul és kínosabban éreztem magam a saját bőrömben.

         Természetesen, a problémáim közül egyiken sem segítettek, amikor a Derek-kel töltött idő bebizonyította, hogy a férfiakban nem lehetett megbízni, és apám úgy döntött, hogy unatkozik az anyámmal, és le akarta cserélni őt egy újabb modellre. Nem számított, hogy mi egy szerető, gondoskodó, sziklaszilárd család voltunk, ami segítette és támogatta egymást. Nem, ami számított, az pár hetyke cici, és teljes fogsoros mosoly, amitől tíz évvel fiatalabbnak érezte magát. Nem gondolta át kétszer, hogy kettétöri a családunkat, és engem ott hagytak egy mélységes megállapodással, amit a férfiak mindig könnyebb választásnak tartottak. Ha odateszel egy csinos lányt, aki megszerezhető, és előttük fénylik, a péniszük végül őket fogja választani, és ez szívás volt.

         Annak ellenére, hogy tudtam, ő nem az enyém, egy extravagáns fantáziát építettem köré, akihez, azt gondoltam, hogy Nash egy nap vissza fog térni. Tetszett, hogy benne volt a művészetben, hittem a grafiti festés iránti vágyában, és tele volt tetoválásokkal, meg piercingekkel, amik veszélyesek, és fantasztikusak voltak. A legtöbb kamaszlány ezt tette. Azt gondoltam, hogy ő más, azt gondoltam, hogy az, ahogy kapcsolatba lépett velem a szekrényünknél, és ahogy az iskolában bánt velem a többi tipikus tinédzserfiú fölé emelte. Amikor rájöttem mennyire tévedtem, az összetört engem, és a kiásott gödörben, ahol az önérzetem, és a magabiztosságom minden összetört darabja volt, csak még mélyebbre süllyedtek. Ezért lettem ápolónő, miközben megtaláltam egy nagyobb célt, hogy képessé tegyen magam arra, hogy bemenjek abba a mély, és sötét lyukba, és kihozzam az összes törékeny darabkámat. Nem voltam teljesen egész, de sokkal jobb látványt nyújtottam, mint amilyen kamasz koromban voltam.

         Faith-nek igaza volt. A Ford nők nem kezelik jól a szívfájdalmat, és vonakodtam elismerni, hogy egy részeg csók Nash-el nagyobb hatással volt rám, több választ csalt ki belőlem, mint a három hónapos szelíd udvarlás Derek-kel. Elég okos voltam, hogy tudjam, ez így nem volt jól, meg kellett fogadnom Faith szigorú figyelmeztetését, és elkerülnöm őt. Nash Donovan nem jó az önérzetemnek, vagy alkalmas arra, hogy tisztán és rendezetten tartsam az életemet, érthető módon ez most már veszett ügy volt.