Harmadik fejezet

Harmadik fejezet

Nash

Másfél teljes napot vett igénybe, hogy kihúzzam a fejem a seggemből, és abbahagyjam, hogy úgy viselkedjek, mint egy holdkóros. Egy rakás szemét voltam. Szétszaggatott a csókolózás Saint-tel, leginkább azért, mert egy pillanatig sem bántam meg, de azért is, mert jobban tudhattam volna. A tequila és a bánat párafelhőjében, még mindig éreztem az ízét, éreztem, ahogy hozzám nyomódik, és ez volt az egyetlen jó dolog, amit úgy tűnt fel tudtam idézni az elmúlt néhány hétben.

         Szeretném, hogy képes legyek azt mondani, hogy Saint meglepetés látogatása az arcomba vágott néhány nagyon is szükséges megvilágítást, de nem ez volt a helyzet. A hirtelen távozása után, mivel letámadtam őt, mint egy faragatlan seggfej, befejeztem azt az üveg tequila-t, amin folyamatosan dolgoztam, mielőtt félbeszakított engem, és kiütöttem magam a nappali padlóján. A következő nap is ilyen volt, csak egy bizonyos ponton a kanapéhoz botorkáltam, és sikerült néhány pizzás dobozt párnaként használnom. Ó igen, teljesen úgy viselkedtem, mint egy felelősségteljes felnőtt.

         Résnyire nyitottam a szemem, amikor a lakás bejárati ajtaja kivágódott, és nehéz léptek közeledtek oda, ahol egyenesen a saját pocsék választásaimban, és az önsajnálatban dagonyáztam. Az egyetlen személy, akinek még mindig volt kulcsa a lakáshoz, az Rule. Nyilvánvalóan végzett azzal, hogy hagyjon engem egy szánalom partiba részt venni, és belefáradt, hogy az összes hívását figyelmen kívül hagytam. Olyan érzés volt, mintha a fejem vattával lenne kitömve, és több, mint egy percbe telt, hogy a homályos tekintetem eléggé kitisztuljon ahhoz, hogy találkozzon egy dühös, halványkék szempárral.

         Rule jobban ismert engem bárkinél. Okkal voltunk barátok. Nem volt ítélkezés, nem volt kifogás, és nem volt csalódottság egyikünk részéről sem, még akkor sem, amikor néhány helyzet megkívánta, mint a mostani is. Egy csapat voltunk, nem számított mi történt, a szerep, amit egymás életében játszottunk sziklaszilárd támogatás volt, de ennél is gyakrabban nem hivatalos seggberugója a másiknak, amikor szüksége volt rá, amire most egyértelműen gondolt, ahogy keresztbefonta a karját a mellkasa előtt, és átfúrt szemöldökét rám emelte.

         - Úgy nézel ki, mint a mosott szar.

         - Nos, ez a pontos megfogalmazás, mióta én is úgy érzem magamat.

         - Már egy hét telt el. Ennyi szart voltam képes eltűrni tőled. Zuhanyozz le, mosd meg az átkozott fogadat, vegyél fel egy kibaszott nadrágot, és menjünk el megnézni Phil-t. Elég volt, haver. Igen, ez egy kellemetlen bomba volt, amit rád dobtak, de ez nem változtat azon a tényen, hogy többel tartozunk Phil-nek, mint amit valaha is képesek lennénk visszafizetni. Szóval szedd össze magad, és menjünk.

         Rámorogtam, és lehámoztam magamról a zsíros kartont. Igen, nyertes voltam. Kezemet végighúztam a lenyírt hajamon, és vártam, hogy a szoba abbahagyja azt, hogy oldalra dőljön. Nem tudtam mit mondjak annak az embernek, aki felnevelt. Azon az estén besétáltam a kórházi szobájába, belenéztem azokba a szemekbe, amik ugyanolyan színűek voltak, mint az enyém, hallgattam, ahogy fiának szólít olyan hangon, ami mögött nincs erő, és én megfordultam, és kisétáltam. Gyáva lépés volt, nem említve az érzéketlenséget, és a sekélyességet, de a fejem forgott, és nem találtam semmilyen szilárd talajt, hogy megtartsam az egyensúlyomat. Phil többet érdemelt tőlem, nem számít, hogy most már milyen szerepet tölt be az életemben; mindig ott volt nekem, támogatott engem, amikor senki más nem tette.

         Lábra löktem magam, és azonnal visszaestem a seggemre. Rule kinyúlt, és a kezét, amin egy kobrafej, és a bütykeire tetovált neve volt, a vállamra tette, hogy megtámasszon. A fejét rázta, a tüskék kék hajával elég nehéz volt, hogy a szemrehányó tekintete komolynak tűnjön.

         - Csak adj húsz percet.

         Hosszú időre lenne szükségem, hogy kisúroljam az állott pia, és az egymás után szívott cigi undorító ízét a számból

         Saint nem hazudott, olyan volt az ízem, mint egy kocsmai padlónak. Az egy teljesen más felfordulás volt, amit meg kellett próbálnom feltakarítani. Tudtam, hogy csak valamiféle szakmai elkötelezettség miatt állt meg, mert szép volt és kedves, és nyilvánvalóan hatalmas szívvel rendelkezett. Tudtam, hogy nem különösebben kedvelt engem, de félretette az ellenszenvét, vigaszt és lágy szavakat ajánlott fel, amikor a legjobban szükségem volt rájuk, és én viszonzásul, úgy viselkedtem, mint egy seggfej. Bocsánatot kellett kérnem, és megnézni, hogy le tudom-e csökkenteni a kárt a minimálisra. Azt akartam, hogy kedveljen, hogy azt gondolja, egy rendes fickó vagyok, és nem csak azért, mert azt gondoltam, hogy ő a leggyönyörűbb lány, akit valaha láttam. Ez túlmutatott a bámulatos haján, a ringó testén, és a lágy, szürke szemén. Azt akartam, hogy kedveljen, mert volt egy kisugárzása, egy finom fajta édessége, amibe bele akartam csomagolni magamat. Ennek nem volt sok értelme, de az életemben most semminek sem volt.

         Homályos emlékem volt Saint-ről a középiskolából, csinos volt, de kissé nehezebb, és kétségbeesetten szégyenlős, ami már fájdalmasnak mondható. Okos volt, és minden gyorstalpaló programban benne volt, amit a Brookside Középiskola ajánlott, így az útjaink általában soha nem keresztezték egymást. Egy ponton eszembe jutott, hogy a szekrényünk egymás mellett volt, és megpróbáltam letámadni őt, megmutatni egy mosolyt, és köszönni, de azon túl, hogy különböző körökben mozogtunk, nem gondoltam, hogy le akarna alacsonyodni egy olyan senkihez, mint én. Még mindig emlékeztem a hajára, és azokra a szemekre… még amikor az a világos szürkeség tele volt kedvességgel és megértéssel. Ő nem csak az a fajta volt, akivel a tizenéves önmagam szerencsét próbált, leginkább azért, mert szellemileg a ligámon kívül esett, és még olyan kategóriát sugárzott, amit nem értettem. Rule és én a tinédzser korunk legnagyobb részét azzal töltöttük, hogy megdugtunk mindent, ami mozgott, és úgy buliztunk, ahogy az idősebb verziónk most csodálkozna. Gátlástalan kanos kamaszok voltunk, és a lányok, mint Saint Ford, ott és akkor, nem olyan fajták voltak, hogy olyan srácokkal akarjanak bonyodalomba keveredni, mint mi.

         Csakhogy mindenki legnagyobb meglepetésére, Rule megállapodott, és néhány hét múlva hozzámegy egy jóhiszemű társadalmi hercegnőhöz. Ugyanolyan okos, ugyanolyan klasszikus és gyönyörű volt, mint Saint, és mindenével szerette Rule-t, amije csak volt. Shaw Landon volt minden pasi álomlánya, és Rule volt a szerencsés rohadék, akinél kikötött. Most Rule megbizonyosodik afelől, hogy megtartja őt örökre, mert gyűrűt húz az ujjára, és a vezetéknevét megváltoztatja az övére.

         Egy forró zuhany után, amitől a bőröm kivörösödött, és eléggé felkeltett ahhoz, hogy meg tudjam tartani a lábamat magam alatt, belebújtam egy farmerbe, és egy hosszú-ujjú meleg pólót húztam át a fejemen, aminek az elején a tetováló szalon emblémája volt, ahol Rule és én dolgoztunk. Vettem egy pillantást a komódom feletti tükörbe, és összerándultam. Arcomat egy heti borosta fedte, és az általában tiszta szemeim, most vörösek voltak. A külső megjelenésem ellenére, általában eléggé érett srác voltam. Megtanultam, hogyan ússzak az árral, és fogadjam el a dolgokat, ahogy jöttek. Kellett egy olyan fickó, mint Rule, aki társam volt a bűnben. Volt egy hozzáállása, és egy vágy, hogy keverje a szart, így nekem soha nem kellett „annak a srácnak” lennem – a lobbanékony, kiszámíthatatlan típusnak. Ráadásul, amikor a fejedre tetetsz egy elég feltűnő és élénk tetoválást, az emberek ezt úgy veszik le, hogy te nem olyasvalaki vagy, akivel szórakozni akarnának. Azonban, most a tükörkép úgy bámul vissza rám, mintha teljesen én lettem volna „az a srác”. Dühösnek, zavarodottnak tűntem, készen állva, hogy ok nélkül dobálózzak, és mindemögött  szomorúnak… igazán nagyon szomorúnak.

         Sóhajtottam, és egy egyszerű fekete baseball sapkát húztam a borotvált fejemre. Megragadtam egy kapucnis pulóvert, és visszamentem a nappaliba Rule-hoz. Épp az eldobott pizzás, és Kínai kajás dobozokat hajigálta és az üres Patron-os üveget dobta bele az újrahasznosított kukába. Hosszú ideig éltünk együtt, mielőtt házat vett és összeköltözött Shaw-val. Tudta, hogy hol volt minden, és csak egy „komolyan” tekintetet küldött felém, amikor vállat vontam.

         - Szomjas voltam.

         - Nyilvánvalóan. Ayden és közted egy raklap Panton-t kellene vennem.

         Ayden volt Shaw legjobb barátja, és felesége a másik gyerekkori haverunknak. Csinos forma volt, a lábai megbolondították a férfiakat, könnyű délies akcentussal beszélt, és mindnyájunkat az asztal alá tudott inni. Jet Keller volt a másik olyan barátom, aki megtalálta az álomlányt, és eldöntötte, hogy megtartja őt az idők végezetéig. Úgy tűnik, hogy mostanában mindenkivel ez történik körülöttem.

         Még Rome-mal is, Rule idősebbik testvérével, akire felnéztem, mert olyan fajta ember volt, aki megtalálta élete párját. Nem tudom, hogy bárki is úgy tekintene Cora Lewis-ra, mint egy álomlány, Túlságosan parancsolgató, egy kicsit túl nagyszájú, és elég sok makacsság volt csomagolva egy ilyen kicsi, színes csomagba, de Rome úgy tűnik, azt gondolta, hogy tökéletes volt. Két nagyon különböző emberek voltak, de együtt olyannyira működtek, hogy Cora az első babájukat valamikor Márciusra várja. Mindenki, akivel törődtem, szerelembe esett, és megállapodott. Ez boldoggá tett engem, de idegessé is, mert láttam, hogy milyen dolgok történtek a szerelem nevében, amikor valaki életet megváltoztató döntéseken alapul. Gyerek voltam, amikor egy nemtörődöm anya félretett engem a szerelem nevében.

         Kisétáltunk a bejárati ajtón, és megfordultam, hogy bezárjam magam mögött. Az ajtó a folyosó túloldalán kinyílt, és az istennő, aki ott lakott egy edzőtáskával a kezében jött kifelé. Csinos volt, nagyon csinos, túlságosan is kihangsúlyozó módon. Ha nem volna olyan sok minden a fejembe, és nem érezném még mindig egy rohadéknak magam, amiatt, ahogy Saint-et kezeltem múlt éjjel, jó esély lenne üdvözölni őt ebben az épületben egy sokkal személyesebb és gyakorlati módon. Mivel minden, amit fel tudtam ajánlani egy rövid bólintás volt köszönésképpen, ahogy a tekintete végigsiklott Rule őrült hajának tetejétől a kopott fekete bakancsáig.

         - Szép.

         Hangja barátságos, és flörtölő volt, sötét szemei jókedvűen csillogtak.

         - Az épület igazgatónak egy hirdetésbe kellene kitennie, hogy a kilátás a folyosón túl van, nem pedig szemben a heggyel.

         Rule megemelte a szemöldökét, amibe piercing volt szúrva, és oldalvást rám nézett. Én csak megvontam a vállam, és a bejárati ajtó felé vettem az irányt. Nyitva tartottam az ajtót a lánynak, ahogy kilépett előttünk.

         - Royal Hastings vagyok, egyébként.

         Megráztam a kezét, és Rule is követte a példám. Észrevettem, hogy a tekintete Shaw nevére villan, amit a másik keze bütykeire tetováltatott. Ez sokkal hatékonyabb volt, mint bármilyen esküvői fogadalom valaha is lenne. A gyűrű lejön, egy tetoválás soha.    

         - Nash, és ő itt Rule. Sajnálom a múlt heti zajokat, és a káoszt. Normális esetben ez egy nagyon csendes épület, és mi mindannyian összetartunk.

         Felnevetett, és felhúzta a vékony kabátja kapucniját a sötétvörös hajára. Ember, ő valóban egy feltűnő jelenség volt, és nekem körülötte kéne legyeskednem, de a vágy nem volt ott, és a következő mondatban, amit felhozott, benne is volt, hogy miért.

         - Érdekes volt, az biztos. Érdekes baráti köröd van, szomszéd. A tegnap esti lány volt a kedvencem. A szőke a sok tetoválással hangos, a barna nem tűnt nagyon barátságosnak, és a másik szőke elég csinos volt, de úgy viselkedett, mintha semmilyen jogom nem lett volna ahhoz, hogy megkérdezzem, mi folyik itt. A vöröske szuper szép volt, félénkfajta, de még így is ő volt a kedvencem. Ha azok a lányok a szexi férfi felvonuláshoz kapcsolódtak, ami be és ki hömpölygött a folyosóra, meg kell mondanom, hogy szerencsés hölgyek.

         A szememet forgattam, és Rule elnevette magát, ahogy megálltunk a járdán.

         - A türelmetlen szőke az enyém. Az esküvőszervezés közepében van, és meglehetősen védelmező a barátaival szemben, így ebben a pillanatban egy kicsit erőszakos. A barna igazából az egyik legkedvesebb ember, akivel valaha találkoztál, csak aggódik ezért a seggfejért, és azért, hogy önkényes eltávon van egész héten. Annak a fickónak a felesége, aki testhez álló nadrágot hord.

         A dögös szomszéd bólint, és folytatja a nevetést.

         - Értem.

         - A terhes szőke a tetoválással a tesómmal van, a nagy fickóval, aki úgy néz ki, mint aki le tudja szakítani az ajtót a zsanérjairól.  A szőke srác, aki Johnny Bravo-hoz hasonlít, és a másik szőke, mindkettő független… tájékoztatásképpen. – Fagyos árnyalatú tekintetét az irányomba lövellte. – Azt viszont nem tudom, ki a vöröske.

         Ez nem az a beszélgetés volt, amit egy idegen előtt akartam lefolytatni a járdán, vagy bárhol máshol, ami azt illeti, de ők mindketten csak bámultak rá, így felnyögtem, és a kezemet a kapucnis pulcsim zsebébe gyömöszöltem.

         - A sürgősségi osztályos ápolónő, Saint, megállt, hogy ellenőrizzen engem. Meglehetősen fel voltam baszva, részeg voltam, és kiütöttem magam. Alapvetően ugyanazt a dolgot mondta, ami ti srácok egész héten próbáltatok. Össze kell szednem a szarságaimat, menjek, és kössek békét Phil-lel, mielőtt túl késő lesz.

         A szomszéd vállat vont, és egy új-kinézetű négykerék meghajtásos felé fordult, ami a Charger másik oldalán parkolt.

         - Ez kedves volt tőle. Az ápolónők általában nagyon személytelenek, és érzelemmentesek, szóval édes volt tőle, hogy eljött. Legyen szép napotok, srácok.

         Néztük, ahogy elhajt, és Rule felém fordult felemelt szemöldökkel. Felmordultam, és megveregettem a zsebem, egy doboz cigit keresve. Esküdni mertem volna, hogy van, amikor eszembe jutott, hogy Saint magával vitte, amikor kisétált az ajtón.

         - Mi van?

         - Új szomszéd.

         - És?

         - És?

         A gigantikus pickup furgonja utas oldalára sétáltam, és vártam, amíg kinyitja a zárat, így be tudtam ülni. Amikor az ülésben voltam, hátrarogytam, fejemet a hideg ablaküvegen pihentettem, és becsuktam a szemem. Tudtam, hogy el kellett mennem a kórházba, de valójában nem akartam. Mit kellene mondanom Phil-nek?

         Valami olyasmit… ó, szóval te vagy a rég elveszett apám … jó tudni, egyébként, köszönöm, hogy addig vártál, amíg rákos lettél, és lehet, hogy meghalsz, hogy elmond nekem… ?

         Csak nem voltak szavak, amiknek értelme lett volna.

         - Szóval egy héttel ezelőtt, ha besétáltam volna a lakásba, pokolian esélytelen lett volna, hogy egyedül vagy. Azzal a szomszéddal, mindketten meztelenek lettetek volna.

         Kieresztettem egy nevetést, és kinyitottam az egyik szememet, hogy ránézzek.

         - Túlságosan el voltam szállva. Annyira részeg voltam az elmúlt héten, hogy esélyem sem volt, hogy fel tudjam állítani, nemhogy bejutni a bugyijába.

         De ez nem volt teljesen igaz. Amikor magamhoz húztam Saint-tet, amikor végül megnyílt nekem, és beengedett szájának meleg, nedves mélységébe, annyira kemény lettem, mint a szikla, és erről az ereimben folyó tequila semmiről sem tehetett. Mintha Rule olvasott volna a gondolataimban, megkérdezte, - Szóval, mi a helyzet az ápolónővel?

         - Vele jártunk suliba. Szuper okos volt, szégyenlős, leginkább távolságtartó volt. Nem bulizott, vagy járt el szórakozni, szóval nem hiszem, hogy igazán emlékeznél rá. Felismertem őt azon az éjszakán, amikor hazavittem Rome-ot az sürgősségiről, miután összetörte a fejét. A végzős évben a szekrényem az övé mellett volt. Most egy kicsit másképp néz ki, leadott egy kicsit a súlyából, és a haja is hosszabb. Nem úgy tűnt, hogy nagyon törődik velem, de nagyszerűen viselkedett, amikor Phil kórházba került, és kedves volt tőle, hogy megnézett engem tegnap este.

         - De miért tenné ezt, ha nem kedvel téged?

         - Komolyan nem tudom. Azt gondolom, hogy ő csak egy nagyon kedves ember.

         Rule felhorkant. – Ő dögös.

         Bólintottam. – Igen az.

         - Szívás, hogy nem bír téged.

         Kifújtam a levegőt. – Azt hiszem. Ez nem olyan, mintha egyébkén a barátnő piacon lennék.

         - Mi a fenéért nem?

         Ez egy ismerős veszekedés, amiben voltunk. Amióta eldöntötte, hogy Shaw az övé, beleártotta magát abba, hogy letelepedjek, hogy találjon egy lányt, akivel azt gondolom, hogy a szerelemnek lehet esélye, és hogy a monogámiát érdemes kipróbálni. Amíg örültem neki, az összes barátomért, hogy megtalálták „azt az egyet”, én csak nem hittem, hogy ez számomra a járható út. Amikor az anyám félredobott az idióta férje szeretetének leple alatt, még olyan fiatal korban is tudtam, hogy ez nem olyasmi, amit én valaha is csinálni fogok. Szeretni valakit elég, hogy hajlandó legyél feláldozni az életed maradék részét neki. Szerettem szingli lenni, szerettem annak a lehetőségét, hogy megtapasztaljak más nőket, más pillanatokat más emberekkel, bármikor amikor akartam. Nem volt szükségem barátnőre, hogy eleget tegyek, és nem is nagyon akarok.

         - Haver, csak most tudtam meg, hogy a nagybátyám valójában az apám, rákos, és a legjobb barátom kibaszottul meg fog nősülni kevesebb, mint egy hónap múlva. Nem említve, hogy a fogadott nagy tesóm az első gyerekét várja. Azt mond meg nekem, hogy honnan lenne időm, és szellemi kapacitásom, hogy megpróbáljak, valami csajnak a barátja legyek.

         Felnyögött, és bekormányozta a furgont a kórház parkolójába. Éreztem, hogy a pulzusom száguldani kezd, és hideg verejték ütközött ki a tarkómon. Kiszálltunk a furgonból, és az elejénél találkoztunk. Rule a kezével adott nekem egy kemény lökést, és felnyögött, amikor a bordájába könyököltem megtorlásként.

         - Erről van szó, Nash, te nem „valami csajnak”, hanem „a csajnak” a barátja leszel, és amikor erre „a lányra” időt szánsz, és a fejed nagyon gyorsan körülötte fog forogni, mert annak az ötlete, hogy nélküle legyél, a legrosszabb dolog, amit el tudsz képzelni.

         Nem tudtam, mit mondhatnék erre, így csukva tartottam a számat, és követtem őt a fotocellás ajtón keresztül, a lifthez. Önkéntelenül, a tekintetem a hosszú fehér folyosót kutatta, hogy megpillantsak egy tüzes-vörös hajat. Nem láttam őt, és nem tudtam eldönteni, hogy ettől megkönnyebbültem, vagy felbosszantott.

         Felértünk a legfelső kórházi szintre, ahol az onkológia helyezkedett el, és nekem követnem kellett Rule-t, mert nem tudtam, hogy melyik szobában volt Phil. Ember, tényleg szívás, és annyira nagyon akartam egy átkozott cigit, hogy már fájt. Az ajtó egy kicsit nyitva volt, és Rule oldalra lépett.

         - Menj be oda, és tölts egy kis idő azzal a fickóval, aki felnevelt téged. Lehet, hogy az unokaöccsének fog hívni, Nash, de mindig is úgy kezelt téged – a fenébe is, mindnyájunkat – mint a fiait. Adok nektek néhány percet, mielőtt bemennék.

         Szaggatottan bólintottam.

         Vettem egy mély lélegzetet, és kinyitottam az ajtót. A függönyök kissé oldalra voltak húzva, és a téli fény kísérteties árnyakat vetett Phil törékeny alakjára. Ő mindig is egy nagy, keménykötésű fickó volt, és most, hogy már tudtam, ő volt az apám, láttam az összes hasonlóságot közte és köztem. Sokkal több volt a szokatlan szemszínünknél. Felemelte a szemhéját, és rám nézett. Csoszogni akartam a lábamon, és a torkomat köszörülni, de nem tettem. Az ágy végéhez sétáltam, és csak néztük egymást. Annyira vékony volt, és szörnyen sápadtan nézett ki.

         Hüvelykujjammal az államat dörzsöltem, és megpróbálkoztam egy vigyorral. – A poklot is kiijesztetted belőlem, öregember.

         Felmordult, és felemelte a kezét, ami valamiféle monitorra volt csatlakoztatva, amiből mérföldhosszú vezetékek és csövek jöttek ki.

         - Belefáradtam a sok szurkálásba, és döfködésbe. Nem akartam a Hálaadást egy átkozott kórházban tölteni. Nekem csak el kellett volna mennem. Nem tudtam, hogy beteg vagyok. Azt gondoltam, csak köhögés.

         - Csak köhögés? – Nem tehettem a keserűség ellen, ami a hangomba kúszott. – Azt hittem meghaltál, amikor megláttalak a kunyhó padlóján feküdni. Van neked bármi fogalmad is arról, mit tett ez velem?

         - Bocsánatot kérek, Nash. Mindenért. Az úton hoztam néhány rossz döntést, csináltam dolgokat, amiket megbántam, de te, fiam… soha nem tartoztál egyikhez sem.

         Itt volt. Fiú, ami mindig is akartam lenni, és soha nem gondoltam, hogy lehetek. Kezemmel megdörzsöltem a tarkómat.

         - Nem tudom, mit kezdjek ezzel, Phil. Még azt sem tudom, hogy hívjalak ezek után.

         - Ahogy mindig is. Én még mindig Phil vagyok, Nash. A dolgok, amik köztem és az anyád között történtek, túl régen voltak, és semmi köze nem volt hozzád. A férfira, aki most vagy, büszkének kellene lenned… a férfi, akire én büszke vagyok, mint apa, nagybácsi, főnök, és bármi más még ezek között. Azt gondoltam, megvédlek téged, hogy talán a betegség egy jel volt. Őszintén azt gondoltam, csak el kéne menni.

         - A rák? Azt gondoltad, hogy a rák varázsütésre eltűnik, és hogy a végtelenségig el tudod rejteni? Elrejteni tőlünk?

         - Úgy tűnik ez családi vonás. Egy teljes hétig tartott, hogy bevonszold ide a segged, nem?

         Ez volt az a pont, ahol felsóhajtottam, és az ágy széléhez dőltem. Kezemet a rács köré kulcsoltam, és bámultam rá. Beteg, ez nyilvánvaló volt, de megjelent benne a könnyedség, ami soha nem volt ott ezelőtt. Azon tűnődtem, mennyire nehéz volt számára, hogy egész idő alatt színleljen, hogy meghallgasson engem, amint a képzeletbeli apámról, és a hibákról panaszkodtam, amit ráterheltem, hogy a dolgok az anyámmal és a férjével elszabadultak. Talán ez igaz volt, és az igazság tényleg szabaddá tesz.

         - El kellett rendeznem néhány dolgot a fejemben. Egyedül kellett csinálnom. – Tudtam, hogy a nyelvem hegyén kellene lennie, hogy megkérdezzem, miért nem közölte ezelőtt, hogy ő volt az apám, miért titkolózott előttem egész életemben, de azt hiszem, rettegtem a választól. Az anyám soha nem éreztette velem, hogy érdemes voltam a gondoskodására. Nem hiszem, hogy kezelni tudtam volna, ha Phil-nek bármi ilyen fajta ok volt a tettei mögött.

         - Hogy állsz mindezzel most? – Hangja bizonytalan volt, és én egy seggfejnek éreztem magam, hogy bizonytalanná tettem, hogyan is viszonyuljon hozzám.

         - Nem igazán tudom, de az életembe soha nem engedtél el, és én soha nem lennék képes úgy élni magammal, ha valami történne veled, és mi úgy hagynánk a dolgokat, ahogy voltak. Tartozok neked mindennel, amim van, és mindennel, ami vagyok. Nem fogom hagyni, hogy egyedül harcolj.

         Egy kicsit meghunyászkodott, és elfordította a fejét. A kecskeszakáll, ami a szája körül volt, az egyik oldalon kihullt, és éreztem, hogy a gyomrom lesüllyed.

         - Ez többé már nem harc, Nash. A rák hivatalosan is betört a szervezetembe. Ezek áttétek, amik átkerültek a nyirokcsomóimba. Nem sokat tehetünk, de kivárjuk.

         Nagyot nyeltem, és éreztem, hogy nedvesség kezdi égetni a szemem. A sapkámat lejjebb húztam a homlokomra, és keményen pislogtam, hogy ellenőrzés alatt tudjam tartani az érzelmeket.

         - Mi a helyzet a kemoval, vagy a sugárterápiával… a pokolba, mi a helyzet a woodoo szertartással? Nincs lehetőség?

         Megrázta a fejét, és amíg úgy éreztem a legrosszabb hírt közölte a világon, Phil úgy nézett ki, mint akinek bőven volt ideje megemészteni a sorsát, és a kielégítő válaszok hiányát.

         - Tudom, hogy ez mind új neked, és hogy nem volt elég időd, hogy igazán sok mindent megeméssz belőle, de egy ideig beteg voltam, és ez már nem az első menetem. Az idő, ami veled, és a csapat többi tagjával volt, áldás.

         Éreztem, hogy a düh ismét fortyogni kezd a gyomromba, és koncentrálnom kellett a be és kilégzésre, hogy megállítsam a kitörést.

         - Ezelőtt is beteg voltál?

         Köhögni kezdett, és kinyújtotta reszkető kezét egy pohár vízért. Megkerültem az ágyát, így a kezébe tudtam adni. A megegyező tekintetünk összekapcsolódott, és nekem vissza kellett nyelnem a savanyú ízű érzést, amit ez a beszélgetés hagyott a számba.

         - Igen. Ugyanez volt. Közvetlenül azelőtt vettem meg a boltot. Egy daganat volt az egyik tüdőmbe, és megműtöttek, hogy kivágják, majd ezután egy évig kezelésre kellett járnom. Ez volt az egyik fő oka, hogy annyira szívesen engedtem meg neked és Rule-nak, hogy a tanoncaim legyetek. Egy csomó szar munka került ki, az emberek nem értékelik a művészetet, a tetoválás mögötti munkát, komolyan. Tudtam, ha megtanítom nektek, fiúknak, hogyan kell a megfelelő módon csinálni, ti kívül és belül is tiszteletben fogjátok tartani az képességet és a szakmát, ha bármi történne velem, az örökségem jó kezekben maradna. Akkor legyőztem, azt gondoltam, talán újra le tudom.

         - Miért nem hagytad abba a dohányzást?

         - Mert leszokni nehéz. Mert azt gondoltam, legyőzhetetlen vagyok. Nem tudom, Nash. Ez nem jó ok. Azt kívánom bárcsak abbahagytam volna, és remélem, te ezt fogod tenni. Semmi ok nincs arra, hogy kísértésbe hozd a sorsot.

         Kinyitottam a számat, hogy mondjak még valamit, de mellékvágányra került, amikor az ajtó kivágódott, és Rule sétált be rajta.

         - Minden rendben van itt bent?

         - Dolgozunk rajta, kölyök. Gyere be nagyon gyorsan, akarok beszélni valamiről mindkettőtökkel.

         Rule becsukta az ajtót, és a kórházi ágy ellentétes oldalához ment. Phil kinyitotta a száját, és mielőtt elkezdett volna beszélni, egy szörnyű köhögés szakította félbe. Fájt, hogy így kellett látnom, ahogy a darabos köhögés mozgatta a törékeny testét. Beletelt néhány percbe, hogy kifújja magát, addig Rule és én nyugtalan pillantást váltottunk az ágy felett.

         - A pokolba, ez fájt. – Megköszörülte a torkát, és tekintetét kettőnk között váltogatta. – Rátok hagyom a boltot fiúk. A hely a miénk, így az ingatlan Nash nevére fog menni. Mióta elég idősek vagytok, hogy ősz hajszálakat szerezzetek nekem, ti ketten megállíthatatlan csapatot alkottok, és ti vagytok a legjobb művészek is ebben a városban. A Marked-et felhelyeztétek a térképre, stílust és nevet szereztetek neki, amit én soha nem tudtam. A saját képetekre formáztátok, és azt hiszem, mint üzleti partnerek sokat kínálhattok ennek a városnak.

         Rule és én döbbenten néztünk egymásra, majd Phil-re pillantottunk, mintha Franciául beszélt volna, és mi nem értettük volna meg. Tudtunk tetoválni, tudtunk dolgozni az ügyfelekkel, de egyikünknek sem volt fogalma arról, hogyan kell irányítani, vagy működtetni egy vállalkozást.

         - Kerestem egy új helyet, egy másik boltot LoDo-ban. Bővíteni akartam, a nevünket terjeszteni, és másfajta ügyfélkörrel dolgozni. Megtaláltam a tökéletes helyet. Öt éves bérleti szerződést írtam alá, de most… nos, most, nektek fogom adni srácok, hogy rázzátok fel, és működtessétek.

         LoDo Denver alsó belvárosi részét jelentette. Tele volt bárokkal, éttermekkel, és mindenféle kibérelhető kirakatokkal, amik csillagászati összegűeknek kellett lenniük. Rule volt az első, aki megkérdezte:

         - Uh… tudod ugye, hogy nekünk fogalmunk sincs, hogyan vezessünk egy üzletet?

         Phil a szemét forgatta, és horkantott.

         - Természetesen, tudom. Már beszéltem Cora-val. Ő lesz a ti üzletvezetőtök. Ti komolyan azt gondoltátok, hogy ha a baba ideér, telefonokra akar majd válaszolni, és időpontokat egyeztetni a csontfejeiteknek egész nap? Kizárt, hogy az a kis méregzsák ne arra született volna, hogy gondoskodjon valakiről, annyi időt akar majd a babával tölteni, amennyit tud. Adjatok neki egy irodát az új épületben, ő majd kezeli számotokra a technikai részeket, és ha ő még mindig szúrni akar, akkor a saját idejére tudja ütemezni. Minden, amit csinálnotok kell, hogy keressetek egy új boltvezetőt, és vegyetek fel személyzetet az új helyre. Hiszek bennetek fiúk. Büszke leszek rátok.      

         - Te ezt már mind eltervezted, anélkül hogy megkérdeztél volna bennünket, hogyan érzünk ezzel kapcsolatban?  - Nem tudtam visszatartani a fortyogó dühöt, amit éreztem, hogy robbanásra kész.

         - Nash… - Phil hangja egy oktávot leereszkedett. – Nekem nem volt elég időm, hogy erről vitatkozzak. A családomról akartam gondoskodni, azt akartam, hogy létrejöjjön, amiért olyan keményen dolgoztam. Ez volt az egyetlen módja, hogy elérjem azokat a dolgokat. Higgy nekem.

         Kérdés nélkül kellett volna hinni neki… az utóbbi események ezt egy kicsit megnehezítették.

         - Hol kellene találnom egy új bolt vezetőt? És hogyan várod el azt bármelyikünktől is, hogy kezeljünk egy teljesen új személyzetet? Rule-nak és nekem, fogalmunk sincs, hogyan tegyük ezeket. – Egy kicsit nyűgösnek hangoztam még a saját fülemnek is.

         - Ki fogjátok találni. Intézek néhány hívást embereknek, és van néhány kapcsolatom, amiket az évek során építettem ki. Nem foglak titeket cserben hagyni.

         Mindkettőnknek millió és egy kérdése lett volna, de Phil megint köhögő rohamot kapott, ami nem úgy tűnt, hogy egyhamar befejeződik. Nyilvánvalóan kényelmetlenül érezte magát, és mérhetetlen mennyiségű fájdalma volt. Rule elment, és kerített egy nővért, aki adott Phil-nek valamit, amitől hamarosan lecsukódtak a szemei, és a mellkasa egyenletes ritmusban emelkedett és süllyedt. Beájult, és Rule az ajtó felé intett a fejével, szóval követtem őt ki a folyosóra.

         - Szent szar.

         - Igen, ez körülbelül fedi a valóságot. – Levettem a sapkát a fejemről, majd visszacsaptam. – Mi a faszt fogunk csinálni?

         - Ez őrültség, az egész.

         - Semmi kétség, de egyszerre csak egyet lépjünk. Visszakaptunk téged, Nash. Ne feledd ezt a következő alkalommal, amikor struccot akarsz játszani, és fejedet egy hétig egy üveg tequila-ba dugni.

         Most már tudtam. – Köszönöm, Rule. Héj, adj nekem egy percet. Meg akarom próbálni elkapni Saint-tet, és bocsánatot kérni tőle.

         - Bocsánatot miért?

         - Ezen a ponton, úgy érzem, bocsánatot kell kérnem tőle azért, mert egyszerűen létezem. Kösz, hogy kihúztál engem a kábulatomból.

         - Bármikor. Találkozzunk a furgonnál. Fel kell hívnom Shaw-t. Ő még mindig nem beszélt a szüleinek az esküvőről. Engem egyáltalán nem érdekel, hogy jönnek-e vagy sem, de elég jól ismerem Casper-t ahhoz, hogy tudjam bűntudatot fog érezni, ha nem adná meg nekik legalább a lehetőséget, hogy bizonyítsák, nem olyan szörnyűek, annak ellenére, hogy mindannyian tudjuk, hogy azok.

         Felhorkantam, mert nem viccelt, és mert még mindig megnevettetett, amikor Shaw becenevét használta. A szuper fehér haja szolgáltatta ezt a kedveskedést. Szavai durva emlékeztetők voltak, hogy nem én voltam az egyetlen, akinek komolyan elbaszott családja volt. Az építőkockák, amiktől olyan vagyok, mint egy ember, megváltoztak, átrendeződtek, és más helyekre épültek be. Nem féltem a változástól, egy pillantás a testemre, és bárki láthatta, hogy… amitől rettegtem, arra vissza kellett néznem, és látnom, hogy az anyám feladott… hagyta, hogy elmenjek, semmit sem kezdhettem egy törött szívvel, amit egy lecsúszott apa hagyott hátra, és mindenre, amit velem tettek, a tényre, hogy nem az voltam, akit akart. Rá kellett döbbennem, hogy nem voltam elég jó, és annak ellenére, hogy már hosszú ideje megbékéltem azzal, hogy soha nem fogok megfelelni az elvárásainak, még mindig nyomot hagyott.