Mia Sheridan - Archer's Voice

Mia Sheridan - Archer's Voice

Legenda Chorin-ról a Kentaurról

A Kentaurok egy csoport, arról voltak ismertek, hogy olyanok, mint egy megriadt csürhe, részegeskedtek és garázdalkodtak, buján viselkedtek. De Chiron nem olyan volt, mint a többi – Ő volt az úgynevezett ’Jó Kentaur’ és a ’Sebesültek Gyógyítója’, bölcsebb, szelídebb, és igazságosabb, mint a fajátja.

Sajnos a barátja, Herkules lelőtte őt, egy mérgezett nyíllal, amikor a többi kentaurral harcolt. Mivel Chiron hallhatatlan volt, nem talált megkönnyebbülést ettől a gyógyíthatatlan sebesülésből, és életét kínzó fájdalomban élte.

Végül Chiron rálelt Prométeuszra, aki szintén fájdalomtól szenvedett. Prométeuszt örök gyötrelemre ítélték az Istenek, és egy sziklához kötötték ki, ahová minden reggel, egy sast küldtek, hogy megegye Prométeusz máját, ami minden este visszanőtt neki.

Chiron felajánlotta, hogy szívesen feladja az életét Prométeuszért, ebből adódóan megszabadítja mindkettőjüket az örök gyötrelemtől. Chiron holtan esett össze Prométeusz lábánál. De a jóságáért és a szolgálataiért, Zeusz Chiron egy részét csilaggá tette, egy csillagképpé, a Nyilassá, ahol a szépségét minden alkalommal láthatják.

Chiron sebe jelképezi a szenvedésének átalakító erejét – hogy mennyire személyes a fájdalom, mind fizikailag, mind érzelmileg, ami az erkölcsi és lelki erejének forrásává válhat.

Első fejezet

Archer – hét évesen, Április

- Fogd meg a kezem! Megvagy, - mondtam igazán lágyan, a helikopter felemelkedik a földről, ahogy Duke megragadta Kígyószem kezét. Olyan csendesen próbáltam játszani, amennyire csak tudtam – anyát ismét megütötték, és nem akartam felébreszteni, amikor a szobájában alszik. Mondta, hogy nézzek mesét az ágyban vele, és egy ideig azt is tettem, de amikor láttam, hogy elaludt, lejöttem a földszintre játszani a G. I. Joe játékommal.

A helikopter leszált, az én emberem leugrott, és a szék alá futott, amire én egy törölközőt tettem, és bunkert készítettem alatta. Felkaptam a helikoptert, és újra felemeltem a földről, whop, whop, whop hangot hallattam. Azt kívántam, bárcsak csettinthetnék az ujjammal, és ezt egy valódi helikopterré alakíthatnám. Akkor kivinném ebből anyut, és elrepülnénk innen – elrepülnénk tőle, el a fekete szemektől, és anyu könnyeitől. Nem érdekelt, hogy a végén hol kötnénk ki, amíg nagyon, nagyon messze van.

Visszakúsztam a bunkerembe, és néhány perccel később, meghallottam a bejárati ajtó nyitódását és csukódását, majd nehéz léptek szelték át az előcsarnokunkat, végig a folyosót, odáig, ahol játszottam. Kikukucskáltam, és megláttam egy pár fényes fekete cipőt, és egy mandzsettát, amit felismertem, hogy egy egyenruhához tartozó nadrágé.

Olyan gyorsan másztam elő, amennyire csak tudtam, és mondtam, hogy – Connor bácsi! – ahogy letérdelt, és én belevetettem magam a karjába, megbizonyosodva, hogy távol maradok az oldalától, ahol a pisztolyát és a rendőrségi elemlámpáját tartotta.

- Héj, kis ember! – mondta, megölelve engem. – Hogy van az én hős megmentőm?

- Jól. Megnézed a földalatti erődömet, amit építettem? – kérdeztem, elhajolva, és büszkén a vállam felett visszamutattam az erődre, amit az asztal alatt alakítottam ki takarókat és törölközőket használva. Meglehetősen király lett.

Connor bácsi elmosolyodott, és mögém pillantott. – Természetesen. Jó munkát végeztél, Archer. Soha nem láttam még, hogy egy erőd ennyire áthatolhatatlan legyen, mint ez. – Rám kacsintott, és még szélesebben mosolygott.

Elvigyorodtam. – Akarsz játszani velem? – kérdeztem.

Mosolyogva összekócolta a hajamat. – Most nem lehet haver. Később, oké? Hol van az anyukád?

Éreztem, ahogy az egész arcom lehervadt. – Um, nem igazán érzi jól magát. Lepihent. – Ránéztem Connor bácsi arcára, és bele aranybarna szemébe. A kép, ami eszembe jutott erről rögtön az volt, hogy az ég vihar előtt sötét, és ijesztő. Enyhén hátráltam, de amilyen gyorsan jött, Connor bácsi szeme olyan gyorsan tisztult ki, és ismét az ölelésébe vont, megszorítva engem.

- Oké, Archer, rendben, - mondta. Eltolt magától, és a karomat tartotta, ahogy a szeme végigszántotta az arcomat. Rámosolyogtam, és a viszonozta.

- Olyan a mosolyod, mint anyukádnak, tudod?

A mosolyom kiszélesedett. Imádtam anyu mosolyát – meleg és gyönyörű volt, és ettől úgy éreztem szeretnek.

- De úgy nézek ki, mint apu, - mondtam, a földet néztem. Mindenki azt mondta, hogy egészséges megjelenésem volt.

Ő csak bámult rám egy percig, úgy nézett ki, mintha mondani akart volna valamit, majd meggondolta magát.

- Nos, ez egy jó dolog haver. Az apukád egy jóképű ördög. – Rám mosolygott, de ez nem ért el a szeméig. Néztem őt, azt kívánva, bárcsak úgy néznék ki, mint Connor bácsi. Anyu egyszer mondta nekem, hogy ő a legjóképűbb férfi, akit egész életében valaha látott. De ezek után bűntudatosnak tűnt, mintha neki nem kellett volna ezt mondania. Valószínűleg azért, mert ő nem az apukám, azt hiszem. Amúgy Connor bácsi rendőr – egy hős. Amikor felnövök, olyan akarok lenni, mint ő.

Connor bácsi felállt. – Megyek, megnézem, hogy anyukád felébredt-e. Játssz az akciófiguráiddal, és egy perc múlva visszajövök, oké haver?

- Oké. – Bólintottam. Újra összekócolta a hajamat, majd a lépcső felé sétált. Vártam néhány percet, majd csendben követtem őt. Kikerültem minden nyikorgást, a korlátba kapaszkodva, ahogy előrefelé mentem. Tudtam hogyan legyek csendben a házban. Fontos volt, hogy tudtam mennyire csendben kell lennem a házban.

Amikor felértem a lépcső tetejére, megálltam anyu szobájának az ajtaja előtt, hallgatóztam. Az ajtó résnyire nyitva volt, de ez nem volt elég.

- Jól vagyok Connor, komolyan, - mondta anyukám lágy hangja.

- Nem vagy jól, Alyssa, - szűrte, a hangja a végén megtört, ami megijesztett engem. – Jézus. Meg akarom ölni. Végeztem ezzel, Lys. Végeztem ezzel a mártírsággal. Te azt hiszed, megérdemled. De. Archer. Nem, - mondta, úgy ejtette ki az utolsó három szót, amiből tudtam, hogy úgy szorítja össze az állkapcsát, ahogy azt már korábban láttam. Általában, amikor apa a közelben volt.

Néhány percig nem hallottam semmit, csak anyu lágy sírását, mielőtt Connor bácsi ismét elkezdett beszélni. Ez alkalommal a hangja furcsán hangzott, kifejezéstelen volt.

- Tudni akarod, hol van most? Elment a bárból és hazavitte Patty Nelson-t. Vasárnap óta háromféleképpen baszta meg őt a lakókocsijában. Ott hajtottam el, és a kocsim belsejéből hallottam.

- Istenem Connor, - anyu hangja elcsuklott. – Megpróbálod ezt a dolgot rosszabbá tenni –

- Nem! – ordította, és egy kicsit felugrottam. – Nem, - most már sokkal csendesebben mondta. – Megpróbálom megláttatni veled, hogy elég. Ez már elég. Ha azt hiszed vezekelned kell, akkor megtetted. Nem látod? Neked soha nem volt elég hited, de a vita kedvéért, had mondjam el neked – megfizetted, Lys. Hosszú ideje visszafizetted. Most már mindannyian fizetünk érte. Krisztusom, tudni akarod, mit éreztem, amikor meghallottam azokat a hangokat a lakókocsiból? Be akartam robbanni oda, és kiverni a szart is belőle, amiért megaláz téged, ilyen módon tiszteletlen veled. És ettől az egész szarságtól boldognak kellene lennem, hogy valaki mással van, és nem veled, bárkivel, mint azzal a nővel, aki kibaszottul a bőröm alá férkőzött, és egy légkalapáccsal sem tudtalak kiásni téged onnan. De helyette, rosszul éreztem magam. Rosszul, Lys. Rosszul, hogy nem bánik veled jól, annak ellenére, hogy jól bánhatna veled, mert tudtam, hogy soha nem leszel újra az enyém.

Néhány percig csend volt a szobában, és én be akartam kukucskálni, de nem tettem. Minden, amit hallottam anyu lágy sírása és egy kis csörgés.

Végül, Connor bácsi folytatta, hangja most már nyugodt volt, gyengéd, - Had vigyelek el innen téged, bébi, kérlek, Lys. Had védjelek meg téged és Archer-t. Kérlek. – Hangja tele volt valamivel, aminek nem tudtam a nevét. Beszívtam egy megnyugtató lélegzetet. El akart vinni minket innen?

- Mi a helyzet Tori-val? – Kérdi anyu csendesen.

         Eltelt néhány perc, mire Connor bácsi válaszolt, - El fogom mondani Tori-nak, hogy elmentünk. Tudnia kell róla. Egyébként a házasságunk már nem volt valódi évek óta. Meg kell értenie.

         - Nem fogja Connor, - mondta anyu, ijedtnek hangzott. – Nem fogja megérteni. Tenni fog valamit, hogy keresztbe tegyen nekünk. Mindig is utált engem.

- Alyssa, mi már nem vagyunk többé gyerekek. Ez nem valami hülye versengéses szarságról szól. Ez a való élet. Arról szól, hogy szeretlek téged. Arról, hogy megérdemeljük, hogy legyen egy életünk együtt. Rólam, rólad és Archer-ről.

         - És Travis? – kérdezte gyendesen.

         Csend. – Ki fogok valamit találni Tori-val, - mondta. – Nem kell emiatt aggódnod.

         Még több csend, majd anyu folytatta, - A munkád, a város…

         - Alyssa, - mondta Connor bácsi, a hangja gyengéd volt, - Ezek közül egyik sem érdekel. Ha nem vagy, semmi más nem számít. Még mindig nem érted? Felmondok, eladom a földet. Együtt fogjuk élni az életet, bébi. Meg fogjuk találni a boldogságot. Távol innen – távol ettől a helytől. Valahol, ahol a sajátunknak hívjuk majd. Bébi, nem akarod ezt? Mond, hogy igen.

         Még több csend, csak olyan lágy hangokat hallottam, mintha csókolóztak volna. Láttam őket csókolózni ezelőtt, amikor anyu nem tudta, hogy kémkedem, mint, ahogy most is csináltam. Tudtam, hogy ez helytelen – anyukáknak nem kellene olyan férfiakat megcsókolni, akik nem a férjük. De azt is tudtam, hogy az apukáknak sem kellene minden alkalommal részegen hazajönniük, és megütni a feleségeiket az arcukon, és hogy az anyukáknak nem kellene olyan kedves tekintettel nézni a nagybácsikra, mint az a kifejezés, ami anyu arcán szokott lenni mindig, amikor Connor bácsi itt van. Ez az egész összekeveredett, összezavarodott, és nem voltam benne biztos, hogyan rendezzem ezt az egészet. Ezért kémkedtem utánuk, hogy megpróbáljam megérteni.

         Végül, ami nagyon hosszú időnek tűnt, anyu suttogott, így én alig hallottam, - Igen Connor, vigyél el minket innen. Vigyél el minket nagyon, nagyon messze. Én, te és Archer. Találjuk meg a boldogságot. Akarom ezt, akarlak téged. Te vagy az egyetlen, akit valaha is akartam.

         - Lys… Lys… Én Lys-em… - Hallottam Connor bácsi ziháló légvételei között.

         Elosontam, és visszamentem a földszintre, kikerülve a zajos helyeket, nem ejtve egy hangot sem, bele a csendbe.

Második fejezet

Bree

Átlendítettem a hátizsákomat a vállamon, felkaptam a kis kutyaszállító boxot az anyósülésről, és becsuktam a kocsi ajtaját magam mögött. Egy percig mozdulatlanul álltam, csak hallgattam, ahogy reggeli tücsökciripelés visszhangzik mindenfelé, majdnem, de nem eléggé ahhoz, hogy elnyomva a fák lágy suhogását a szélben. Az ég felettem élénk kék volt, és ki tudtam venni a csillogó tó vízének egy kis szeletét az előttem lévő nyaralók közül. Egy fehér színűre sandítottam, aminek az ablakában még mindig egy kis jelzés hirdette, hogy Kiadó. Egyértelműen öregebb volt, és enyhén lelakott, de volt egy bája, ami azonnal elvarázsolt engem. El tudtam képzelni, hogy a kis verandán ülök esténként, nézem, ahogy környező fák lengenek a szélben, amint a hold mögöttem feljön a tó fölé, a fenyőnek és a tó vizének illatával a levegőben. Magamban elmosolyodtam. Reméltem, hogy a belső is rejt egy kis kellemességet, vagy legalábbis tisztaságot.

- Mit gondolsz, Phoebs? – kérdeztem lágyan. Phoebe felvakkantott a kosarából egyetértésében.

- Igen, én is azt hiszem, - mondtam.

Egy öreg sedan hajtott fel az én VW Bogaram mellé, és egy öreg, kopaszodó férfi szállt ki belőle, majd felém sétált.

- Bree Prescott?

- Ez vagyok én. – Elmosolyodtam, és tettem néhány lépést, megrázva a kezét. – Köszönöm, hogy találkozik velem ilyen rövid határidőn belül, Mr. Connick.

- Kérlek, szólíts George-nak, - mondta, visszamosolyogva rám, és a nyaraló felé sétált, minden lépésünkkel elhalt fenyőtűket, és port kavartunk fel. – Nem probléma találkozni veled. Most már nyugdíjas vagyok, így nincs igazából menetrendem, amit tartanom kell. Ezért működik jól ez a munka. – Felsétáltunk a három falépcsőn a kis verandára, és előhúzott egy kulcskarikát a zsebéből, és elkezdte keresni a megfelelőt.

- Meg is van, - mondta, betéve a kulcsot a zárba, és belökve a bejárati ajtót. A por és az állott penész szaga üdvözölt, ahogy beléptünk, és körbenéztem.

- A feleségem át szokott jönni, olyan gyakran, amikor csak lehetősége van, és letörölgeti a port, meg felmos, de amint látod, jól jönne egy alapos tisztítás. Norma nem tud olyan jól fordulni a csípőízületi gyulladása meg a többi miatt. Ez a hely egész nyáron üresen állt.

- Jól van ez. – Rámosolyogtam, az ajtónál leraktam Phoebe ketrecét, és előrementem oda, amit én konyhának láttam. Bent többre van szükség, mint egy felmosás – inkább egy teljes felsikálás. De én azonnal megszerettem. Érdekes volt, és tele bájjal. Amikor felemeltem egy pár takarófóliát, megláttam, hogy a bútorok régiek, de ízlésesek. A fa padló széles deszkákból volt, gyönyörűen rusztikus, és a festékek színei mind finomak és megnyugtatóak voltak.

A konyhai berendezések régiek, de messze nincs szükségem egy konyhára egyébként. Nem biztos, hogy valaha is újra főzni akarok.

- A hálószoba és a fürdőszoba hátul- Kezdte mondani Mr. Connick.

- Kiveszem, - vágtam közbe, majd felnevettem és enyhén megráztam a fejem. – Úgy értem, ha még mindig kiadó, és rendben van, akkor kiveszem.

Kuncogott. – Nos, igen, ez nagyszerű. Had hozzam ki a bérleti szerződést az autóból, és mindent elrendezünk. Ezek mellett felsoroltam a biztonsági berendezéseket, de tudok magának dolgozni, ha ez probléma.

Megráztam a fejem. – Nem, az nem probléma. Jól hangzik.

- Rendben akkor, mindjárt visszajövök, - mondta, és az ajtó felé ment.

Amíg kint volt, megragadtam a lehetőséget, és végigsétáltam a folyosón, és bekukkantottam a hálószobába, és a fürdőbe. Mind a kettő kicsi volt, de a célra pont megfelelőek. Az a dolog, ami megragadta a figyelmemet az a hatalmas ablak a hálóban, ami egyenesen a tóra nézett. Nem tudtam elrejteni a mosolyomat, ahogy vetettem egy pillantást az apró kikötőre, ami a nyugodt, átlátszó vízhez vezet, döbbenetesen kék a ragyogó reggeli fényben.

Két csónak volt kint, nem voltak többek, mint egy pont a horizonton.

Hírtelen, kinézve erre a vízre, az volt a legfurcsább érzésem, hogy sírni akarok – de nem a szomorúságtól, hanem a boldogságtól. Épp amint megéreztem, el is kezdett halványulni, egy különös nosztalgikus érzéssel hagyva ott engem, amit nem tudtam megmagyarázni.

- Itt is van, - kiáltott Mr. Connick, és hallottam, ahogy az ajtó becsukódik mögötte. Elhagytam a szobát, hogy aláírjam a papírokat, egy olyan helyért, amit az otthonomnak hívhattam – legalábbis egy kis ideig – reménykedve, hogy ez az a hely, ahol végül békét találtam.

**********

Norma Connick a nyaralóban hagyta az összes tisztító szerét, és így azután, hogy becipeltem a bőröndömet az autóból, és letettem a szobába, munkához láttam. Három órával később, félrelöktem egy nedves hajtincset a szemem elől, és megálltam, hogy megcsodáljam a munkámat. A fa padló tiszta, és pormentes, mindegyik bútorról leszedtem a takarófóliát, és az egész hely alaposan le lett portalanítva. Találtam ágyneműket és törölközőket az előszobaszekrényben, kimostam és megszárítottam őket a kicsi mosó és szárítógépben a konyha mellett, majd megcsináltam az ágyamat. A konyhát és a fürdőt átmostam, és fertőtlenítettem, és kinyitottam az összes ablakot, hogy beengedjem a meleg nyári szellőt, ami a tó felől jött. Nem akartam túlságosan kihasználni ezt a helyet, de mostanra, elégedett voltam.

         Kicsomagoltam néhány piperecikket, amit beledobáltam a bőröndömbe, és beraktam őket a gyógyszeres szekrénybe, majd vettem egy hosszú, hideg zuhanyt, lemosva a takarítás óráit, és még több órai utazást a testemről. A tizenhat órás utat az otthonomtól két nyolc órára osztottam, az estét egy kis út melletti motelben töltöttem, és folyamatosan vezettem le a másik nyolc órát, hogy ma reggel érkezzek meg. Megálltam egy kis Internet kávézóban New York-ban tegnap, és online kerestem kiadó ingatlant abba a városba, amerre tartottam. Ez a város Main volt, azért választottam, mert az úti célom egy népszerű turistalátványosság volt, és így több órányi keresés után, a legközelebbi, amit találtam, a tavon át volt, egy kis városban, aminek a neve Pelion.

         Miután megszárítkoztam, felvettem egy tiszta rövidnadrágot, és egy pólót, és felkaptam a telefonomat, hogy felhívjam a legjobb barátnőmet, Natalie-t. Az első üzenetem óta hívott már néhányszor, és elmondtam neki, hogy eljöttem, és visszaírtam neki. Tartoztam neki egy igazi telefonhívással.

         - Bree? – válaszolt Natalie, hangos beszélgetés hangja hallatszott a hátérben.

         - Héj, Nat, rosszkor hívlak?

         - Tartsd, kimegyek. – Kezével eltakarta a telefont, és mondott valamit valakinek, majd visszatért a vonalba. – Nem, nem hívsz rosszkor! Majd meg haltam, hogy beszéljek veled! Anyával és a nagynénémmel ebédelek. Tudnak várni néhány percet. Aggódtam, - mondta, hangja enyhén vádaskodó.

         Sóhajtottam. – Tudom, sajnálom. Maine-ben vagyok. - Elmondtam neki hova tartok.

         - Bree, csak úgy megpattantál. Jézusom. Bepakoltál egyáltalán valamit?

         - Néhány dolgot. Eleget.

Kieresztett egy sóhajt. – Oké. Nos, mikor jössz haza?

         - Nem tudom. Azt gondoltam, itt maradok egy kis ideig. Egyébként, Nat, nem említettem, de fogytán vagyok a pénzemből – sokat költöttem a bérlésemhez szükséges biztonsági rendszerekre. Munkára van szükségem, legalábbis pár hónapig, hogy eleget spóroljak össze a hazaútra és a néhány hónapos megélhetésre, ha visszamegyek.

         Nat szünetet tartott. – Nem sejtettem, hogy ilyen rossz a helyzet. De Bree, édesem, van egy főiskolai diplomád. Gyere haza, és használd. Neked nem kell úgy élned, mint valami csavargó egy városban, ahol nem ismersz senkit. Máris hiányzol. Avery-nek és Jordan-nek is hiányzol. Hagyd, hogy a barátaid segítsenek visszatérni az életbe – szeretünk téged. Tudok neked küldeni egy kis pénzt, ha ez azt jelenti, hogy sokkal gyorsabban jössz haza.

         - Nem, nem, Natalie. Komolyan. Én… szükségem van erre az időre, oké? Tudom, hogy szeretsz engem. Tudom, - mondtam gyorsan. – Én is szeretlek téged. Ez csak olyasmi, amit meg kell tennem.

         Ismét szünetet tartott. – Jordan miatt?

         Az ajkamat rágcsáltam pár pillanatig. – Nem, nem teljesen. Úgy értem, talán az volt a szalmaszál, de nem, nem futok Jordan elől. Ez csak olyan utolsó dolog, amire szükségem van, tudod? Minden annyira… nagyon sok.

         - Ó édesem, egy személy csak elvenni tud sokat. – Amikor csendben voltam, felsóhajtott, és azt mondta, - Szóval a félig furcsa, rögtönzött túra már segít? – hallottam a mosolyt a hangjában.

         Csendesen felnevettem. – Bizonyos szempontból, talán. Másfelől, még nem igazán.

         - Szóval, még nem tűntek el? – kérdezte Natalie csendesen.

         - Nem, Nat, még nem. De jó érzem magamat ettől a helytől. Komolyan. – Megpróbáltam vidámnak hangzani.

         Nat ismét szünetet tartott. – Édesem, én nem gondolom, hogy ez a helyről szól.

         - Nem úgy értem. Csak, hogy ez a hely úgy hat, hogy elszabaduljak egy kicsit… ó, a mindenit, menned kell. Anyukád és a nagynénéd rád várnak. Beszélünk erről egy másik alkalommal.

         - Oké, - mondta habozva, - Szóval, biztonságban vagy?

         Megálltam. Soha nem éreztem teljesen biztonságban magamat. Képes lennék rá újra? – Igen, és gyönyörű itt. Találtam egy nyaralót közvetlenül a tónál. – Kinéztem a mögöttem lévő ablakon, még egy pillantást vetve a gyönyörű vízre.

         - Meglátogathatlak?

         Elmosolyodtam. – Had rendezkedjek be. Talán mielőtt visszamennék?

         - Oké, megegyeztünk. Nagyon hiányzol.

         - Te is hiányzol nekem. Hamarosan megint hívlak, rendben?

         - Oké. Viszlát édesem.

         - Viszlát, Nat.

         Letettem a telefont, és nagy ablakhoz sétáltam, lehúztam a rolót az új hálószobámban, és bemásztam a frissen bevetett ágyamba. Phoebe elhelyezkedett a lábamnál. Abban a pillanatban elaludtam, amint a fejem a párnához ért.

**********

Madárcsicsergésre, és arra ébredtem, hogy a távoli víz a partnak csapódik. Átfordultam, és az órára néztem. Csak hat óra múlt. Kinyújtóztam és felültem, betájolva magamat.

         Felkeltem, Phoebe csaholt mögöttem, és megmostam a fogamat a kis fürdőbe. Miután kiöblítettem a számat, tanulmányoztam magamat a gyógyszeres szekrény tükrében. A sötét karikák a szemem alatt még mindig ott voltak, habár egy kicsivel elhalványultak az öt órán át tartó alvástól. Megcsipkedtem az arcomat, hogy egy kis színt csempésszek beléjük, és küldtem magamnak egy nagy, széles, hamis mosolyt a tükörbe, majd megcsóváltam a fejemet. – Rendben leszel, Bree. Erős vagy, és újra boldog leszel. Hallasz engem? Van valami jó ebben a helyben. Érzed ezt? – Felszegtem a fejemet, és egy perccel tovább bámultam magamat a tükörben. Sok ember tart buzdító beszédet a saját tükörképének a fürdőben, ugye? Teljesen normális. Lágyan felhorkantam, és ismét enyhén megráztam a fejemet. Leöblítettem az arcomat, majd a hosszú, világosbarna hajamat gyorsan egy laza copfba fogtam a tarkómon.

         A konyhába mentem, és kinyitottam a fagyasztót, ahová a mélyhűtött kaját raktam be, ami jegelve volt a hűtőtáskában a kocsiba. Nem hoztam sok kaját magammal – csak néhány dolgot, amit otthon a hűtőmben volt – néhány mikrozható ételt, tejet, mogyoróvajat, kenyeret, és egy kis gyümölcsöt. És egy fél zacskó kutyakaját Phoebs-nek. De ez elég volt néhány napig, mielőtt találnom kellett egy helyi élelmiszerboltot.

         Bedobtam egy tésztás ételt a mikróba, felültem a pultra, majd nekiálltam enni egy műanyag villával. Amíg ettem, kinéztem a konyhai ablakon, és észrevettem, hogy egy idős nő kék ruhában és rövid ősz hajjal kijött a mellettem lévő nyaralóból, és a verandám felé sétált egy kosárral a kezében. Amikor meghallottam lágy kopogását, beledobtam a mostanra kiürült ételes dobozt a szemetesbe, és mentem ajtót nyitni.

         Kitártam az ajtót, és az idős hölgy melegen rám mosolygott. – Hello kedvesem. Anne Cabbott vagyok. Úgy tűnik te vagy az új szomszédom. Üdvözöllek a környéken.

         Visszamosolyogtam rá, és elvettem a kosarat, amit felém nyújtott. – Bree Prescott. Köszönöm szépen. Milyen kedves. – Felemeltem a kendő szélét a kosárról, és az áfonyás muffin édes illata lebegett felém. – Ó a mindenit, finom illatuk van, - mondtam. – Szeretne bejönni?

         - Igazából, azért jöttem, hogy megkérdezzem, lenne-e kedved átjönni hozzám a verandára egy kis jeges teára. Frisset készítettem.

         - Ó, - haboztam, - oké, rendben. Csak egy perc, had vegyek fel cipőt.

         Visszaléptem a házba, és letettem a muffinokat a konyhapultra, majd visszamentem a hálószobába, ahol lerúgtam a flip-floppomat.

         Amikor visszaértem a bejárathoz, Anne a verandám szélén állt, rám várva. – Milyen szép éjszaka. Megpróbálok kiülni esténként, és élvezni ezt. Meglehetősen hamar panaszkodni fogok, mennyire hideg is van.

         Elkezdtünk sétálni az ő nyaralója felé. – Szóval maga itt él egész évben? – kérdeztem, átnézve rá.

         Bólintott. – A legtöbbünk a tónak ezen az oldalán egész éves lakó. A turistákat nem érdekli ez a város. Odaát, - fejével a tónak a távolabbi vége felé intett, ebből a távolságból alig látható, - van az összes turisztikai látványosság. A legtöbben ebben a városban nem bánják ezt, még. Természeten minden meg fog változni. A nő, akié a város, Victoria Hale, egy rakás új fejlesztést tervez, hogy ide is elcsalogassa a turistákat. – Felsóhajtott, ahogy megmásztuk a lépcsőket a verandájához, és leült az egyik fonott székbe. Én leültem a kétszemélyes nyugágyba, és hátradőltem a párnára.

         A verandája gyönyörű, és otthonos volt, tele kényelmes, fehér fonott székekkel és világos kék és sárga párnákkal. Virágcserepek voltak mindenhol – petúnia és burgonyaszőlő hullámzik lépcsőzetesen az oldalán.

         - Maga mit gondol arról, hogy idehozzák a turistákat?

         Enyhén a homlokát ráncolta. – Ó, nos, én szeretem a csendes kicsi városunkat. Én azt mondom, hagyjuk őket ott a másik oldalon. Mi még járókelő hidat is kapunk, ami elég az én ízlésemnek. Ráadásul, én szeretem a mi kis városunk érzését. Állítólag társasházakat állítanak fel itt, így nem lesznek többé tóparti nyaralók.

         A homlokomat ráncoltam. – Ó, sajnálom, - mondtam, rádöbbenve, hogy úgy értette, el kell költöznie.

         Elutasítóan legyintett a kezével. – Rendben leszek. A bővítések miatt be fogják zárni a vállalkozásokat, és ezért jobban aggódom.

         Bólintottam, még mindig homlokráncolva. Egy percig csendben voltunk, mielőtt megszólaltam. – Amikor kislány voltam, vakációztam a szüleimmel a tó másik oldalán.

         Felkapta a teás kancsót a mellette lévő kis asztalról, mindkettőnknek öntött egy pohárral, és a kezembe adta az egyiket. – Igen? Mi hozott vissza téged most?

         Ittam egy kortyot a teából, szándékosan nyerve pár másodpercet. Végül megszólaltam, - Egy rövid kiránduláson vagyok. Boldog voltam ott, azon a nyáron. – Megvontam a vállam. Megpróbáltam mosolyogni, de beszélni a családomról még mindig visszahozta a szorító érzést a mellkasomba. Ellazítottam magamat, ami reméltem egy kellemes kifejezést eredményez.

         Tanulmányozott engem néhány percig, kortyolva a teájából. Aztán bólintott. – Nos, kedvesem, azt hiszem, ez egy jó tervnek hangzik. És azt gondolom, hogy ha ez a hely boldoggá tett téged azelőtt, újra meg fogja hozni a boldogságot. Azt hiszem, egyes helyek megegyeznek az emberekkel. – Melegen elmosolyodott, és én viszonoztam a mosolyt. Nem mondtam el neki, hogy a másik ok, amiért itt voltam, hogy ez volt az utolsó hely, ahol a családom igazán boldog és gondtalan volt. Anyukámnál mellrákot diagnosztizáltak, amikor hazaértünk a kirándulásból. Hat hónappal később meghalt. Ettől kezdve, csak én és az apám voltunk.

         - Mennyi ideig tervezel maradni? – kérdezte Anne, kirántva engem az ábrándozásomból.

         - Nem tudom biztosan. Nem igazán van konkrét útitervem. Gondoltam szereznem kell egy munkát. Ismer valakit, aki alkalmazna?

         Letette a poharát. – Igazából, igen. A városban lévő bisztrónak szüksége van egy reggeli pincérnőre. Nyitva vannak reggelinél és ebédnél. Bent voltam a minap, és ott volt a hirdetés. A lánynak, aki ezelőtt dolgozott ott, kisbabája született, és úgy döntött otthon, marad vele. A városban jobb oldalt van a főúton – a Norm’s. Nem tévesztheted el. Mindig szép, és mozgalmas. Mond nekik, hogy Anne küldött. – Kacsintott rám.

         - Köszönöm. – Elmosolyodtam. – Ezt fogom tenni.

         Egy percig csendben ültünk, mindketten a teánkat kortyolgattuk, a tücskök ciripeltek a háttérben, és az alkalmi szúnyogok zümmögtek a fülemnél. Hallottam a hajósok távoli kiáltásait a tavon, valószínűleg hamarosan beérkeznek, és jó éjszakát kívánnak egymásnak, és a tó lágy hangja, ahogy a partnak csapódik.

         - Békés itt.

         - Nos, remélem, ezt nem találod ki előre, kedvesem, de úgy tűnik, jól jönne egy adag békesség.

         Kiengedtem egy sóhajt, és lágyan felnevettem. – Maga jól tud olvasni az emberekben, - mondtam. – Nem téved.

         Ő is lágyan elnevette magát. – Mindig jó volt a lecövekelt embernek. Az én Bill-im szokta azt mondani, hogy nem tudott elrejteni előlem semmit, még ha próbálta is. Természetesen, a szerelem és az idő is ezt fogja tenni. Így ha rátalálsz egy másik személyre, aki gyakorlatilag a másik feled – nem tudod elrejteni magad. Habár néhányan jók a próbálkozásokban, azt hiszem.

         Felbillentettem a fejemet. – Részvétem. Mennyi ideje annak, hogy elment a férje?

         - Ó, most már tíz éve. Még mindig hiányzik nekem. – Melankólia keresztezte röviden a vonásait, mielőtt megrántotta a vállát, és a poharam felé bólintott. – Szeretett egy kis buorbon-t tölteni az édes teájába. Felélénkítette őt. Természetesen nem bántam. Mosolyogva tartani őt, csak egy-két percet vett el az időmből.

         Csak egy kicsit kortyoltam a teából, és a szám elé tettem a kezemet, hogy ne köpjem ki. Miután lenyeltem, elnevettem magam, és Anne rám vigyorgott.

         Egy perc után bólintottam. – Azt hiszem a férfiak, ilyen téren meglehetősen egyszerűek.

         Anne elmosolyodott. – Mi nők ezt fiatalon megtanuljuk, ugye? Van otthon egy fiú, aki vár rád?

         Megráztam a fejemet. – Nincs. Van néhány jó barátom, de senki más nem vár rám otthon. – Ahogy a szavak elhagyták a számat, az igazi magányosság érzése, olyan érzést keltett, mint egy ütés a gyomromba. Ez nem volt újdonság a számomra, és mégis valahogy, kimondva a szavakat oly módon hozzák vissza az otthont, amit a tudás önmagában nem. Kiittam a pohár teámat, kísérletet téve, hogy lenyeljem az érzelmeket, amik hírtelen felülkerekedtek rajtam.

         - Mennem kellene, - mondtam. – Nagyon szépen köszönöm a teát, és a társaságot. – Anne-re mosolyogtam, és ő visszamosolygott rám, elkezdett feltápászkodni, ahogy én is tettem.

         - Bármikor, Bree. Ha szükséged van bármire, tudod, hol találsz.

         - Köszönöm, Anne. Ez nagyon kedves. Ó! Tennem kell egy kitérőt a gyógyszertárba. Van egy a városban?

         - Igen. A Haskell’s. Csak vezess vissza a városba, amerről jöttél, és meg fogod látni bal oldalon. Pontosan az első jelzőlámpa előtt van. Nem tévesztheted el.

         - Oké, nagyszerű. Köszönöm ismét, - mondtam, lelépve a lépcsőn, és egy aprót integettem neki.

         Anne bólintott, mosolyogva, és visszaintegetve.

         Ahogy a saját udvaromon keresztül visszasétáltam, hogy magamhoz vegyem a pénztárcámat, észrevettem egy magányos pitypangot tele bolyhokkal. Lehajoltam, és kiszakítottam a földből, az ajkamhoz tartottam, becsukva a szemem, és visszaemlékezve Anne szavaira. Egy perc után, azt suttogtam, hogy ’Béke’, mielőtt megfújtam, és ahogy a bolyhok ellebegtek a látótérből, reménykedtam, hogy valahogy az egyik mag magával cipeli a kívánságomat valaminek vagy valakinek, akinek lesz ereje valóra váltani.

Harmadik fejezet

Bree

Az ég épp csak kezdett halványulni, amikor behajtottam Pelion-ba, a csendes, szinte régimódi kis belvárosba. A legtöbb üzlet családiasnak tűnt, vagy egyéni tulajdonnak, és hatalmas fák sorakozta a járdák mentén, ahol az emberek még mindig sétáltak a hűvösebb, nyár-végi szürkületben. Imádtam a napnak ezt a részét. Volt valami varázslatos benne, valami reménykedő, valami, ami azt mondta – Nem hitted, hogy lehetséges, de egy másik napon megcsináltad, ugye?

         Megláttam a Haskell’s-t, és behajtottam a tőle jobbra lévő parkolóba, és beálltam egy helyre.

         Még nem volt szükségem élelmiszerekre, de néhány alapvető szükségleti dologra igen. Ez volt az egyetlen, amiből egyáltalán kifogytam. Annak ellenére, hogy ma több mint öt órát aludtam, ismét fáradt voltam, és készen álltam egy könyvvel az ágyamba gubózni.

         Tíz perc alatt megjártam a Haskell’s-t, és a sötétedő alkonyatban az autóm felé sétáltam. Az utcai lámpákat felkapcsolták, amíg a boltban voltam, és álmodozó ragyogásba vonta a parkolót. Feljebb húztam a vállamon a táskámat, és a műanyag zacskót egyik kezemből a másikba raktam, amikor az alja kiszakadt, és a vásárolt dolgaim a betonra estek, néhány el is gurult a közvetlen közelemből. – A francba! – Szitkozódtam, lehajolva, hogy összeszedjem a cuccaimat. Kinyitottam a hatalmas táskámat, és elkezdtem beledobálni a samponomat, és a kondicionálómat, amiket felkapkodtam, amikor észrevettem, hogy valaki megáll a perifériás látómezőmben, és megriadtam. Felnéztem, épp amikor egy férfi lehajolt, térdre ereszkedett az aszfalton, és a kezembe adott egy doboz Advilt, ami elgurult, nyilvánvalóan pontosan az útjába. Rábámultam. Fiatal, bozontos, hosszú és enyhén hullámos haja volt, aminek kétségbeesetten szüksége lett volna egy nyírásra, és az arcszőrzete is sokkal elhanyagoltabbnak nézett ki, mint kellett volna. Jóképű is lehetett volna, de nehéz volt pontosan megállapítani milyen az arca a túlságosan hosszú szakálla, és haja alatt, ami a homlokába lógott, és leért az állkapcsáig. Farmert és egy kék pólót viselt, ami ráfeszült széles mellkasára. A póló valamilyen módon egy üzenetet hordozhatott, de most annyira halvány és kopott volt, hogy bárkinek találgatnia kellett, hogy mit is jelenthetett.

         Ezt néhány rövid másodperc alatt megállapítottam, és ez arra késztetett, hogy a kinyújtott keze felé nyúljak, ami a fájdalomcsillapítós gyógyszeres üveget tartotta, és ekkor, találkozott a tekintetünk, és úgy tűnt összekuszálódtak. Az övé mélyek és whiskey színűek voltak, hosszú sötét szempillákkal keretezve. Gyönyörű.

         Ahogy bámultam rá, olyan érzés volt, mintha valami megmozdult volna kettőnk között, mintha ki kellene nyújtanom a kezemet és megpróbálnám megragadni a testünk körül lévő levegőt – olyan, mintha a kezemet visszahúzva valami kézzelfoghatót, valami puhát és meleget tartanék. A homlokomat ráncoltam, összezavarodtam, de képtelen voltam félrenézni, de a szemei gyorsan elnéztek az enyémektől. Ki ez a különös kinézetű férfi, és miért ülök itt megfagyva előtte? Enyhén megráztam a fejem, és visszakényszerítem magam a valóságba. – Köszi, - mondtam, elvéve az üveget a még mindig kinyújtott kezéből. Nem mondott semmit, és nem is nézett rám ismét.

         - A fenébe, - még egyszer csendesen szitkozódom, visszafordítva a figyelmemet a földre kiszóródott dolgokra.    A szemem kitágult, amikor megláttam, hogy egy doboz tampon kinyílt, és néhány közülük a földön landolt. Ölj meg most. Felkapkodott néhányat, és a kezembe adta, én gyorsan begyömöszöltem a táskámba, majd felnéztem rá, ugyanakkor, amikor ő is rám, de nem volt semmi reakció az arcán. Ismét, félrenézett a szemeivel. Éreztem, hogy a pirosság elárasztja az arcomat, és megpróbálkoztam egy kis beszélgetéssel, ahogy még több tampont adott a kezembe, én kikaptam őket, és belehajítottam a táskámba, elnyomva egy hisztérikus kuncogást.

         - Rohadt műanyag zacskó, - kilélegeztem, gyorsan beszéltem, majd vettem egy mély lélegzetet, mielőtt folytattam, ez alkalommal egy kicsit lassabban. – Nem csak a környezetre káros, de igazán megbízhatatlan is. – A férfi a kezembe adott egy Almond Joy cukorkás zacskót és egy tampont, és én elvettem tőle, majd beleejtettem a nyitott táskámba, belül felnyögve. – Megpróbáltam jó lenni, és használni a saját újrahasznosítható bevásárlótáskámat. Még egy olyan igazán aranyosat is vettem, amin szórakoztató minták vannak… indiai kacskaringós minták, pöttyök, - megráztam a fejemet, beletéve az utolsó tampont is a földről a táskámba, - de mindig vagy a kocsiba hagyom őket, vagy otthon, - ismét megráztam a fejemet, ahogy a férfi a kezembe adott még két Almond Joy cukorkát.

         - Köszi, - mondtam. – Azt hiszem, megvan a többi. – A kezemmel a megmaradt földön lévő négy Almond Joy cukorkás zacskó felé intek.

         Felnéztem rá, az arcom ismét felforrósodott. – Akciósak voltak, - magyaráztam. – Nem terveztem, hogy egyszerre eszem meg őket, vagy ilyesmi. – Nem nézett rám, ahogy feltápászkodott, de esküdni mertem volna, hogy láttam, ahogy az ajka egy aprót rándult. Pislogtam és el is tűnt. Rásandítottam, elvéve a cukorkákat a kezéből. – Én csak szeretem, ha van csoki a házban, tudod, egy kis élvezet kedvéért. Ennek itt ki kell tartania néhány hónapig. – Hazudtam. Amit vettem legfeljebb pár napig fog kitartani. Valószínűleg meg fogok enni belőlük néhányat a hazafelé vezető úton.

         A férfi felállt, és így én is ezt tettem, felemelve a táskámat a vállamra. – Oké, nos, köszönöm a segítséget, hogy megmentettél engem… és az én… személyes dolgaimat… a csokimat, a kókuszomat… és a mandulámat… - Egy kicsit felnevettem, zavart hangon, majd enyhén grimaszoltam. – Tudod, igazán kisegíthetnél, ha beszélnél, és kihúznál engem a szenvedésemből. – Rávigyorogtam, de azonnal elkomolyodtam, amint az arca lehervadt, szemei megremegtek, és egy üres kifejezés váltotta fel a melegséget, amit esküdni mertem volna, hogy egy perccel ezelőtt ott volt.

         Megfordult, és kezdett elsétálni.

         - Héj, várj! – Kiáltottam, kezdtem utána lépni. Megállítottam magamat, homlokráncolva, ahogy elment tőlem, teste kecsesen mozgott, amint lassan elkezdett kocogni az utcán. A veszteség legfurcsább érzése árasztott el engem, amint átvágott az úton és kisétált a látóteremből.

         Beszálltam a kocsimba, és ültem ott, mozdulatlanul néhány percig, csodálkozva ezen a furcsa találkozáson. Amikor végül elindítottam a motort, észrevettem, hogy volt valami a szélvédőn. Megmozdultam, hogy bekapcsoljam az ablakmosót, amikor megálltam és előrehajoltam, sokkal közelebbről megnézve. Pitypang magok voltak szétszóródva az üvegen, és amint egy könnyű szellő megfújta őket, a bolyhokat végül elkapta a mozgó levegő, és finoman táncoltak le a szélvédőmről, ahogy elrepültek, távolodva tőlem, abba az irányba, amerre a férfi eltűnt.

**********

Következő reggel korán ébredtem, kikászálódtam az ágyból, felhúztam a redőnyt a hálószobámban, és kinéztem a tóra, a reggeli nap visszatükröződött rajta, meleg, arany árnyalatot képezve. Egy hatalmas madár repült fel, és kitudtam venni egyetlen hajót a vízen, közel a távolabbi parthoz. Igen, meg tudnám ezt szokni.

Phoebe leugrott az ágyról, és leült a lábamnál. – Mit gondolsz, kislány? – suttogtam. Ő ásított.

Vettem egy mély lélegzetet, megpróbálva összeszedni magamat. – Nem ma reggel. – suttogtam. – Ezen a reggelen jól vagy. – Lassan a zuhany felé sétáltam, minimálisan ellazulva, a remény minden egyes lépéssel virágot bontott a mellkasomban. De ahogy elfordítottam a csapot, a világ körülöttem elhomályosult, a zuhany az eső hangjává alakult, a tetőt verdeste. Rettegés fogott el, és megfagytam, ahogy a hangos menydörgés hangja dübörgött a fülemben, és a hideg fém érzése, amint elmozdult a meztelen mellemen. Összerezzentem ahogy a fegyver megrándult, amint végigszántott a mellbimbómon, a hidegtől megkeményedtek, a könnyek gyorsan folytak lefelé az arcomon. A hang a fejemben olyan volt, mint a vonat éles hangú visítása, ahogy csikorogva megállt a fém síneken. Ó Istenem, Ó Istenem. Visszatartottam a lélegzetemet, várva, hogy a fegyver elsüljön, jéghideg terror száguldott keresztül az ereimen. Megpróbáltam apára gondolni, aki a szobán túl a saját vérében feküdt, de a saját félelmem annyira mindent felemésztő volt, hogy nem tudtam semmi másra koncentrálni. Kontrolálatlanul elkezdtem reszketni, az eső folyamatosan verte a –

Egy kocsi ajtó csapódott kint, visszarántva engem az itt és mostba. Ott álltam a zuhany előtt, a víz tócsát alkotott a padlón, ahol a függöny nyitva volt. Hányás kúszott fel a torkomon, és épp időben fordultam meg, hogy a csészébe ürítsem a feltoluló epét. Néhány percig ültem ott zihálva, és reszketve, megpróbálva összetartani a testemet. A könnyek azzal fenyegettek, hogy kibuggyannak, de nem hagytam nekik. Összeszorítottam a szememet, és elkezdtem száztól visszafelé számolni. Amikor elérkeztem az egyhez, vettem egy újabb mély lélegzetet, és botladozva lábra álltam, megragadva egy törölközőt, hogy feltöröljem az egyre növekvő tócsát a nyitott zuhanyzó előtt.

Levettem a ruháimat, és beléptem a meleg vízsugárba, hátrahajtottam a fejem, és becsuktam a szemem, megpróbálva ellazulni, és visszatérni a jelenbe, és a remegést ellenőrzés alatt tartani.

- Rendben vagy, rendben vagy, rendben vagy, - kántáltam, lenyeltem az érzelmet, a bűntudatot, a testem még mindig enyhén remegett. Rendben szeretnék lenni. Tudtam ezt, de mindig egy kis ideig tartott, hogy kirázzam az érzését annak, hogy ott vagyok, azon a helyen, a teljes fájdalom és terror pillanatában, majd néha órák múlva a szomorúság elhagy, de soha nem teljesen.

Minden reggel előjött ez a visszaemlékezés, és minden este újra erősebbnek éreztem magamat. Minden hajnal azzal a reménnyel töltött el, hogy ez egy új nap lesz, ami felszabadít majd engem, és hogy átjutok majd rajta anélkül, hogy el kelljen viselnem annak a fájdalmát, hogy a gyász az éjszakához láncolt, ami örökre elválasztotta az akkort a mostól.

Kiléptem a zuhanyzóból és megszárítkoztam. Megnézve magamat a tükörbe, azt gondoltam, hogy jobban nézek ki, mint a legtöbb reggelen. Annak ellenére, hogy a visszaemlékezés nem ért véget itt, jól aludtam, ami nem sokszor fordult elő az elmúlt hat hónapban, és éreztem a megelégedettség érzését, amit az ablakomon túl lévő tónak tulajdonítottam. Mi lehetett békésebb, mint a víz hangja, ahogy a gyengéden a homokos partnak csapódik? Bizonyára egy része beszivárgott a lelkembe, vagy legalábbis, segített nekem, hogy a szükséges alvást megkapjam.

Visszamentem a szobámba, és felhúztam egy khaki rövidnadrágot, és egy fekete gombos egészen rövid ujjú inget. Azt terveztem, hogy elmegyek a városban lévő bisztróba, amit Anne említett, és tisztességesen akartam kinézni, amióta érdeklődni szeretnék a – remélhetőleg még mindig elérhető állás iránt. Kezdtem kifogyni a pénzből. Szükségem volt egy munkára olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak lehetséges.

Megszárítottam a hajam, és hagytam leomlani, majd feltettem egy minimális sminket. Felhúztam a fekete szandálomat, és az ajtóhoz mentem, a meleg, reggeli levegő simogatta a bőrömet, ahogy kiléptem, és becsuktam az ajtót.

Tíz perccel később, felhajtottam a járdához a Norm’s előtt. Klasszikus, kis városi bisztrónak nézett ki. Benéztem a nagy, üveg ablakon, és észrevettem, hogy Hétfő reggel nyolc órakor már félig tele volt. A Segítőt Felveszünk tábla még mindig az ablakban volt. Igen!

Kinyitottam az ajtót, a kávé és a bacon illata üdvözölt engem, és beszélgetések és a lágy nevetések hangja áramlott a bokszok és az asztalok felől.

Előre sétáltam, és helyet foglaltam a pultnál, két fiatal nő mellett, akik levágott rövidnadrágban és atlétában voltak – nyilvánvalóan nem az irodába menet álltak meg reggelizni

Amint leültem a piros, linóleum szerű anyaggal bevont bárszékre, a nő amelyik mellettem ült rám nézett és elmosolyodott.

- Jó reggelt, - mondtam és visszamosolyogtam.

- Jó reggelt! – mondta

Felkaptam az előttem lévő menüt, és egy pincérnő, egy idősebb nő rövid ősz hajjal, a konyhaablakban állva, visszanézett a válla fölött rám, és azt mondta, - Mindjárt a tiéd vagyok, kedvesem. – Zaklatottnak látszott, ahogy átlapozta a jegyzettömbjét. A hely csak félig volt tele, de ő nyilvánvalóan egyedül volt, és nem tudott lépést tartani. A reggeli tömeg mindig gyors kiszolgálást keres, így időben oda tudtak érni a munkába.

- Nem kell sietni, – mondtam.

Néhány perccel később, amikor kivitt néhány ételt, és odajött hozzám, szórakozottan megkérdezte, - Kávét?

- Kérek. És csapzottnak tűnik – megkönnyítem magának, és a hármas számot mondom – ha erre kerül a sor.

- Egészségedre, kedvesem. – Nevetett. – Biztos van tapasztalatod a pincérkedésben.

- Igazából, - elmosolyodtam, és a kezébe adtam a menüt, - Igen, és tudom, hogy ez nem épp a megfelelő alkalom, de láttam a Segítőt Felveszünk táblát az ablakban.

- Komolyan? – kérdezte. – Mikor tudsz kezdeni?

Elnevettem magam. – Amint lehetséges. Visszajöhetek később, hogy kitöltsem a jelentkezési lapot vagy –

- Nincs rá szükség. Van pincérnői tapasztalatod, szükséged van egy állásra, fel vagy véve. Gyere vissza később, hogy kitöltsd a szükséges papírokat, de a Norm’s a férjemé. Jogom van felvenni egy másik pincérnőt, és én felveszlek téged. – Kinyújtotta a kezét. – Maggie Jansen vagyok, egyébként.

Rávigyorogtam. – Bree Prescott. Nagyon szépen köszönöm.

- Te vagy az egyetlen, aki jobbá tette a reggelemet, - kiáltotta, ahogy elment pulttól, hogy újratöltse a kávéscsészéket.

Nos, ez volt a legkönnyebb interjú, amin valaha voltam.

- Új vagy a városban? – kérdezte a mellettem lévő fiatal nő.

Felé fordulok, mosolyogva. – Igen, csak tegnap költöztem ide, igazából.

- Nos, üdvözöllek Pelion-ban. Melanie Scholl vagyok, és ő a húgom Liza. – A lány a jobbján előre hajolt, és kinyújtotta a kezét.

Megráztam, azt mondva, - Igazán örülök, hogy megismerhetlek.

Észrevettem, a megkötött fürdőruha zsinórját kikandikálni az atlétája hátulján, és megkérdeztem, - Vakáción vagytok itt?

- Ó nem, - nevetett Melanie, - a túlparton dolgozunk. Vízi mentők vagyunk a következő néhány hétig, amíg a turisták itt vannak, majd télre visszamegyünk dolgozni a családi pizzériába.

Bólintottam, a kávémba kortyolva. Azt gondoltam, hogy korombelinek néznek ki, Liza valószínűleg a fiatalabb. Hasonlítanak egymásra a vörösesbarna hajukkal, és az ugyanolyan hatalmas, kék szemükkel.

- Ha bármi kérdésed van a városról, csak kérdezz minket, - mondta Liza. – Azzal csináljuk a saját bizniszünket, hogy megtudjuk az összes mocskos dolgot. – Kacsintott. – Elmondjuk neked, hogy kivel randizz, és azt is, hogy kit kerülj el. Eléggé sok pletykába futunk bele mindkét városban – rengeteg információval rendelkezünk.

Felnevettem. – Oké, észben tartom. Igazán boldog vagyok, hogy találkoztam veletek lányok. – Kezdtem előrefelé fordulni, amikor valami megragadta a figyelmemet. – Héj, igazából, lenne egy kérdésem valakiről. Elejtettem néhány dolgot a gyógyszertár parkolójában múlt este, és egy fiatal férfi megállt nekem segíteni. Magas, szikár, jó felépítésű, de… nem tudom, nem mondott egy szót sem… és hosszú szakálla volt.

- Archer Hale, - szakított félbe Melanie. – Megdöbbentett, hogy megállt segíteni neked. Igazából nem szentel senkinek sem figyelmet. – Megállt. – És neki sem szentelnek figyelmet, azt hiszem.

- Nos, nem hiszem, hogy túl sok választása lett volna, - mondtam. – A cuccaim szó szerint a lábai elé gurultak.

Melanie megvonta a vállát. – Mégis szokatlan. Higgy nekem. Különben is, azt hiszem, süket. Ezért nem beszél. Volt valamilyen balesete, amikor kölyök volt. Mi csak öt és hat évesek voltunk, amikor történt, a városon kívül, az országúton. A szüleit megölték, és a városi Rendőrkapitányt, a nagybátyját is. Azt hiszem ekkor vesztette el a hallását. A Briar Road végén lakik, valaha a másik nagybátyjával, aki otthon tanította őt, de az a nagybácsi is meghalt néhány éve, és most egymagában él ott. Amíg a nagybátyja meg nem halt, soha nem jött be a városba. Most már alkalmanként látjuk őt. Teljesen magának való.

- Hűha, - mondtam, a homlokomat ráncolva, - ez annyira szomorú.

- Igen, - csicsergi Liza, - mert, láttad a testét? Természetesen, genetikai adottság. Ha nem volna olyan antiszociális, csinálnám vele.

Melanie a szemét forgatta, én a kezemet az ajkam elé tettem, így a kávé nem tudott kijönni a számból.

- Kérlek, te kurva, - mondta Melanie, - egyébként akkor is csinálnád vele, ha egyszer rád nézne.

Liza egy másodpercig elgondolkodott, majd megrázta a fejét. –Kételkedem, hogy egyáltalán tudja, mit kezdjen a testével. Igazi szégyen. – Melanie ismét a szemét forgatta, majd felnézett az órára a rendelést leadó ablak fölött.

- Ó a mindenit, mennünk kell, vagy el fogunk késni. – Elővette a pénztárcáját, és odakiáltott Maggie-nek. – Itt hagyom a pénzt a pulton, Mags.

- Köszönöm, drága, - kiabált vissza Maggie, ahogy gyorsan elment mellettünk, két tányért tartva. Melanie leírt valamit egy szalvétára, és odaadta nekem. – Itt van a számunk, - mondta. – Hamarosan csajos estét tervezünk a tó másik oldalán. Talán lenne kedved eljönni velünk?

Elvettem a szalvétát. – Ó, oké, nos, talán. – Elmosolyodtam. Én is lekapartam a számomat egy szalvétára, és odanyújtottam neki. – Nagyon köszönöm. Ez kedves tőletek. – Meglepett, hogy mennyire feldobta a hangulatomat, hogy beszélhettem ezzel a két lánnyal a saját korosztályomból. Talán ez az, amire szükségem volt, gondoltam, hogy emlékeztessenek, hogy a tragédia előtt egy olyan ember voltam, akinek voltak barátai és élete. Olyan egyszerű volt úgy érezni, hogy az egész létezésem, azzal a szörnyű nappal kezdődött és ért véget. De ez nem volt igaz. Emlékeztetnem kellett erre magamat, amennyire csak lehetséges. Természetesen, a barátaim otthon, megpróbáltak hónapokon keresztül elráncigálni szórakozni néhányszor az apám halála után, de nem álltam rá készen. Talán szórakozni olyan emberekkel, akik nem ismerik a tragédiámat jobb lehet – végül is, nem erről szól ez a kiruccanás? Egy ideiglenes elszabadulásról? A reményről, hogy egy új hely, meghozza a gyógyulást? És akkor lenne erőm szembenézni újra az élettel.

Liza és Melanie gyorsan távoztak, odakiáltva, és integetve néhány embernek, akik az étteremben ültek. Egy perccel később, Maggie letette elém a tányéromat.

Ahogy ettem, elgondolkodtam azon, amit arról a srácról, Archer Hale-ről mondtak. Most már értelmet nyert – süket volt. Kíváncsi vagyok, hogy ez miért nem merült fel bennem hamarabb. Ezért nem beszélt. Nyilvánvalóan tudott szájról olvasni. És teljesen vérig sértettem, amikor megjegyzést tettem arról, hogy mondjon már valamit. Ezért hervadt le az arca, és ment el úgy. Belül összerezzentem. – Szép volt, Bree. – mondtam csendesen, ahogy beleharaptam a pirítósba.

Bocsánatot fogok kérni tőle, ha legközelebb találkozunk. Kíváncsi vagyok, hogy ismeri-e a jelnyelvet. Megtaníthatnám, hogy tudjon beszélni, ha akarna velem. Én jól ismertem. Az apám is süket volt. valami Archer Hale-ben kíváncsivá tett engem – valami, amit nem tudtam megmagyarázni. Valami, ami túlment azon a tényen, hogy nem hallott, vagy beszélt, és hogy én alaposan ismertem ezt a bizonyos fogyatékosságot. Elgondolkoztam egy percig, de nem jött a válasz.

Befejeztem a reggelimet, és Maggie elhessegetett, amikor a számlát kértem. – Az alkalmazottak ingyen ehetnek, - kiáltott, letörölve a kávét a pultról. – Gyere vissza két óra után bármikor, hogy kitöltsd a papírokat.

Rávigyorogtam. – Oké, - mondtam. – Találkozunk délután. – Otthagytam a borravalót a pulton, és kimentem az ajtón. Nem rossz, gondoltam. Mindössze egy nap ebben a városban, és már volt otthonom, munkám, és barátra leltem a szomszédban, Anne-ben, és talán Melanie-ban és Liz-ben is. Volt egy kis extra rúgózás a lépésimben, ahogy a kocsi felé sétáltam.

Negyedik fejezet

Bree

         A következő reggel korán kezdtem a Norm’s-ba. Norm a konyhában dolgozott, legtöbbször morcos, és zsémbes volt, és nem sokat beszélt hozzám, de láttam, hogy néz Maggie-re, ami nem lehetett más, mint imádat. Gyanítottam, hogy ő igazából nem volt más, mint egy nagy maci – nem ijesztett meg. Azt is tudtam, hogy jó pincérnő voltam, és hogy Maggie stressz-szintje jelentősen csökkent kezdésem után egy órával, és úgy gondoltam, hogy Norm-al is kapásból kijöttem.

         Az étterem nyüzsgött, a munka könnyű, és a helyiek, akik itt ettek kellemesek voltak. Nem panaszkodtam, és az első néhány nap gyorsan és simán telt el.

         Szerdán, miután végeztem a munkában, hazavezettem, lezuhanyoztam, és átöltöztem, belebújtam a fürdőruhámba, egy farmer rövidnadrágba, és egy fehér atlétába, azzal a szándékkal, hogy lemegyek a tóhoz, és egy kis felfedezést teszek. Rátettem Phoebe-re a pórázát, és bezártam magam mögött az ajtót.

         Amint elhagytam a házam, Anne kiáltott rám az udvaráról, ahol a rózsabokrait locsolta. Mosolyogva sétáltam oda hozzá.

         - Hogy állsz a berendezkedéssel? – kérdezte tőlem, letéve a locsolóját, és kerítéséhez sétált, ahol megálltam.

         - Jól! Át akartam jönni, és megköszönni, hogy tudatta velem a bisztróba lévő pozíciót. Megkaptam az állást, és most ott pincérnősködöm.

         - Ó ez nagyszerű! Maggie egy drágakő. Ne hagyd, hogy Norm rád ijesszen – ő csak ugat, de nem harap.

         Elnevettem magam. – Erre meglehetősen hamar rájöttem. – Kacsintottam. – Nem, jó volt. Én csak le akartam vezetni, és megnézni a tavat egy kicsit.

         - Ó, jó. A kikötő itt nem nagyon alkalmas sétára – persze ezt már valószínűleg kitaláltad. Ha végigmész a Briar Road-on, követni tudod a jeleket a kis strandhoz. – Röviden útbaigazított, majd hozzátette, - Ha akarod, van egy biciklim, amit már nem használok. Az ízületi gyulladásommal, nem tudom úgy megfogni a kormányt, hogy biztonságban érezzem magam. De gyakorlatilag új, és van egy kosara is a kutyusodnak. – Lenézett a szóban forgó kiskutyára. – Szia. Mi a neved? – Lemosolygott Phoebe-re, és ő boldogan csaholt, és egy kis táncot járt.

         - Köszönj szépen, Phoebe. – Mosolyogtam.

         - Milyen aranyos kislány vagy te, - mondta Anne, enyhén lehajolva, hogy Phoebe meg tudja nyalni a kezét.

         Felállt és azt mondta, - A bicikli a vendégszobában van. Meg szeretnéd nézni?

         Megálltam. – Biztos benne? Úgy értem, imádnék biciklivel menni a tóhoz, az autó helyett.

         - Igen, igen, - maga felé intett, ahogy elkezdett a ház felé sétálni. – Szeretném látni, hogy használják. Én áfonyaszedésre használtam. Vadon nőnek. Hozz néhány zacskót, és tedd bele őket a kosárba, ha végeztél. Szoktál sütni?

         - Um, - mondtam, követve őt be a nyaralójába. – Igen. Egy ideje már nem csináltam.

         Visszanézett rám. – Nos, talán az áfonya inspirálni fog téged, hogy újra kötényt ragadj. – Elmosolyodott, ahogy kinyitott egy ajtót rögtön a fő hálószobától jobbra.

         A nyaralója szórakozottan festett, jól használható, védőhuzattal bevont bútorokkal, sok csecsebecsével, és bekeretezett fényképekkel. A szárított eukaliptusz illata lógott a levegőben. Azonnal megnyugtatónak és boldognak éreztem.

         - Itt is van, - mondta Anne, kigurítva a biciklit a szobából, ahová másodpercekkel korábban ment be. Nem tudtam mást, mint vigyorogni. Egyike volt azoknak a régi stílusú bicikliknek, amiknek nagy kosara volt elől.

         - Ó, jóságos Istenem! Ez mesés. Biztos benne, hogy azt akarja, hogy használjam?

         - Semmi sem tenne boldogabbá, kedvesem. Valójában, ha működőképes, megtarthatod.

         Rámosolyogtam, kigurítva a verandára. – Nagyon szépen köszönöm. Ez nagyon kedves magától. Igazán… köszönöm.

         Kijött mögöttem, és segített levinni a lépcsőn. – Részemről az öröm. Boldoggá tesz a tudat, hogy használva van, és élvezik.

         Ismét elmosolyodtam, megcsodálva, amikor valami szöget ütött a fejembe. – Ó! Kérdezhetek valamit? Belefutottam valakibe a városba, és valaki más, akivel szintén találkoztam említette, hogy ő a Briar Road végén lakik.  Archer Hale? Ismeri őt?

         Anne a homlokát ráncolta, ugyanakkor elgondolkodónak is tűnt. – Igen, ismerem őt egyébként. Igazából a kis strandhoz az ő földje mellett mész el. Nem tévesztheted el – valójában az az egyetlen birtok azon az úton. – Egy másodpercig, mintha elmélázott volna valamin. – Igen, Archer Hale… Úgy emlékszem rá, mint egy édes kisfiúra. Most már nem beszél. Valószínűleg azért, mert nem hall.

         Felkaptam a fejemet. – Tudja, hogy mi történt vele pontosan?

         Szünetet tartott. – Volt egy nagy autóbaleset a városon kívül az idő tájt, amikor az én Bill-imnél diagnosztizálták a betegségét. Feltételezem, nem szenteltem olyan sok figyelmet a részletekre, mint a város többi része tette – csak velük együtt gyászoltam. De amit tudok, hogy Archer szülei, és a nagybátyja, Connor Hale, a város tulajdonosa, és rendőrkapitánya, meghalt azon a napon, de mindenesetre lesújtotta Archer-t ami a balesetben történt. Hmm, most, hogy belegondolok… - szünetet tartott. – Elment, hogy a másik nagybátyjával éljen, Nathan Hale-el. De ő is meghalt négy, vagy öt évvel ezelőtt – valamilyen rákban, ha jól emlékszem. – Elnézett mellettem, néhány percig a messzeségbe bámult. – Néhányan azt mondják a városban, hogy valami nincs rendben a fejével, Archer-nek, úgy értem. De én nem tudok erről. Talán csak rá vetítik a nagybátyja személyiségét. A fiatalabbik húgom Nathan Hale-el járt iskolába, de soha nem volt teljesen jó. Átkozottul okos, de mindig kicsit furcsa volt. És amikor hazajött a seregből, ő csak még inkább… más lett.

         A homlokomat ráncoltam rá. – És ők odaküldtek egy kisfiút, hogy éljen vele?

         - Ó nos, gondolom a jelenléte rendben volt a megyében. És különben is, amennyire én tudom, ő volt az egyetlen családtagja, aki megmaradt annak a fiúnak. – Ismét elcsendesedett egy percre. – Az eredeti Hale fiúkkal nem beszéltem évek óta. De az biztos, hogy mindig feltűnést keltettek. Hmm. – Néhány szívdobbanásnyi ideig ismét csendben maradt. – Most, hogy belegondolok, ez valóban egy szomorú helyzet a fiatalabbik Hale fiúval. Néha a kisvárosokban, az emberek, akik már itt élnek egy örökkévalóság óta… beleolvadnak a háttérbe, azt hiszem. A város megkísérelte, hogy túllépjen a tragédián, és Archer éppen csak elveszett ebben a kavarodásban. Milyen kár.

         Anne újra elhallgatott, mintha elveszett volna a múltban, és én azt gondoltam, jobb, ha megyek.

         - Hmm, nos, - elmosolyodtam, - ismét köszönöm az útbaigazítást. Később majd még benézek.

         Anne felderült, és úgy tűnt visszatért a jelenbe. – Igen, az remek lenne. Legyen szép napod! – Elmosolyodott, megfordult, és megragadta a locsolókannát, amit a verandára rakott, ahogy átkerékpároztam a bejárati kapuján.

         Betettem Phoebe-t a kosárba, és amint a biciklin voltam, elkezdtem lassan tekerni a Briar Road bejárata felé, miközben azon gondolkodtam, amit Anne mondott nekem a Hale testvérekről, és Archer Hale-ről. Nem úgy tűnt, mintha bárki is ismerné a pontos történetet arról, hogy mi történt Archer-rel – vagy elfelejtették a részleteket? Tudom milyen az, amikor elveszted mindkét szülődet, bár nem egy csapásban. Hogyan kezdenél mégis megbirkózni egy ilyen dologgal? Vajon az elméd lehetővé teszi, hogy feldolgozz egy ilyen veszteséget – nem őrülnél bele a bánatba, ha ez a sok minden egyszerre öntené el a szívedet? Némelyik nap, úgy éreztem, alig vagyok képes összetartani az érzelmeimet pillanatról pillanatra. Feltételeztem, mindannyian különböző módon birkóztunk meg – a fájdalom és a gyógyulás egyéni, mint ahogy az emberek is, akik megtapasztalták őket.

         A látvány, ami a birtokának kellett, hogy legyen, kirántott engem a gondolataimból. Magas kerítés vette körül, a fák csúcsai megszámlálhatatlanok, és vastagak voltak, hogy bármit is lássak a magas szerkezet felett. Kinyújtottam a nyakamat, hogy megnézzem, milyen messzire nyúlik a kerítés, de az útról nehéz volt megmondani, és a másik oldalon pedig erdő volt. A szemem visszatért a kerítés elejéhez, ahol észrevettem egy reteszt, de az zárva volt.

         Nem voltam benne biztos, miért álltam ott, csak néztem, és hallgattam a szúnyogok zümmögését. De néhány perc után, Phoebe lágyan ugatni kezdett, és én folytattam az utamat a strandhoz, ahová Anne irányított.

         Néhány órát a tóparton töltöttem, úsztam és napoztam. Phoebe a törölközőm sarkán feküdt az árnyékban, elégedetten szunyókálva. Forró Augusztusi nap volt, de a tó felől jövő szellő, és a fák árnyéka a part mögött kényelmessé tette. Volt néhány ember messzebb a kis strandon, de leginkább kihalt volt. Kitaláltam, hogy ez azért lehetett, mert a tónak ezt az oldalát, csak a helyiek használták. Lefeküdtem a törölközőre, amit magammal hoztam, és felnéztem a hajladozó fák tetejére, és a világosan kék ég foltjaira, hallgatva a víz nekicsapódását a homoknak. Néhány perccel később, behunytam a szemem, csak hogy pihenjek egy kicsit, de helyette elaludtam.

         Apáról álmodtam. Csak ez alkalommal, nem halt meg azonnal. Összegömbölyödött a konyhában épp időben, hogy lássa, ahogy egy férfi kiszáguldott a hátsó ajtón.

         - Életben vagy! – mondtam, elkezdtem felülni a padlóról, ahol az a férfi ott hagyott engem.

         Ő bólintott, gyengéd mosollyal az arcán.

         - Jól vagy? – kérdeztem akadozva, félénken.

         - Igen, - mondta, és én megriadtam az apámtól, mert soha nem használt a hangját, csak a kezét.

         - Tudsz beszélni, - suttogtam.

         - Igen, - mondta ismét, enyhén felnevetve. – Természetesen. – De ez volt az a pillanat, amikor észrevettem, hogy az ajkai nem mozogtak.

         - Vissza akarlak kapni, apa, - mondtam, a szemem könnyel telt meg. – Annyira nagyon hiányzol.

         Arca komolyra fordult, és úgy tűnt, hogy a köztünk lévő távolság megnőtt, annak ellenére, hogy egyikünk sem mozdult. – Annyira sajnálom, hogy nem lehetünk veled mindketten, Kicsi Méhecském, - mondta, a becenevemet használva.

         - Mindketten? – suttogtam, összezavarodottan, nézve, hogy a távolság kettőnk között egyre nagyobb lesz.

         Hírtelen, eltűnt, és én egyedül maradtam. Sírtam, és a szemeim lecsukódtak, de megéreztem valakinek a jelenlétét, ahogy felettem állt.

         Felriadtam, forró könnyek csorogtak le az arcomon, az álom szélei elhalványultak. Ahogy ott feküdtem, megpróbálva összekaparni az érzelmeimet, esküdni mertem volna, hogy hallottam, hogy valaki távolodik, a mögöttem lévő erdőn keresztül.

**********

         Korán értem a bisztróba másnap reggel. Annak ellenére, hogy jól aludtam, volt egy különösen rossz visszaemlékezésem reggel, és bajban voltam, hogy kirázzam a melankóliát, ami még mindig belém kapaszkodott.

         Elmerültem a reggeli hajtásban, folyamatosan leszegtem fejjel, és az agyam azzal foglalkozott, hogy felvegyem a rendeléseket, kivigyem az ételt, és újratöltsem a kávét. Kilencre, mire az étterem kezdett kiürülni, jobban éreztem magam, könnyebbnek.

          Épp újratöltöttem a fűszertartókat a pulton, amikor a bisztró ajtaja kinyílt, és egy fiatal férfi rendőr egyenruhában sétált be. Levette a sapkáját, és végigfutatta a kezét rövid, hullámos, barna haján, mielőtt bólintott Maggie-nek, aki visszamosolygott rá, és elkiáltotta magát, - Trav.

         Tekintete felém mozdult, ahogy a pult felé sétált, és a szemünk egy másodperc töredékére összekapcsolódott. Arca egy mosollyal felderült, az egyenes, fehér fogai kivillantak, amint helyet foglalt előttem. – Nos, te lehetsz az oka annak, hogy Maggie-nek ezen a reggel mosoly van az arcán. – mondta, kinyújtva a kezét. – Travis Hale vagyok.

         Ó, egy másik Hale. Visszamosolyogtam rá, elfogadva a kezét. – Szia Travis. Bree Prescott.

         Leült, hosszú lábait a pult alá húzva. – Örülök, hogy találkoztunk, Bree. Mi hozott téged Pelion-ba?

         Óvatosan válogattam meg a szavaimat, nem akartam valamilyen fura nomádnak tűnni. Habár, azt hiszem volt velem valami ebben a pillanatban, mert úgy döntöttem, hogy teljesen őszinte leszek. – Nos Travis, mostanában szereztem meg a diplomámat, és úgy döntöttem, hogy kiveszek egy fajta utazási szabadságot. – Mosolyogtam. – Ami ebben a csinos kis településben ért végett.

         Elvigyorodott. – Fedezd fel, ameddig tudod. – Mondta. – Tetszik. Bárcsak én is többször tettem volna meg.

         Visszamosolyogtam, kezébe adva egy menüt, épp, amikor Maggie feltűnt mögöttem. Megragadta a menüt, és bedobta a pult alá. – Travis Hale mostanra már emlékezned kéne a dolgokra, - mondta, rám kacsintva. – Azóta jár ide, mióta az anyukája ülésmagasítóba ültette, hogy elérje az asztalt. Anyukádról beszélve, hogy van?

         Elmosolyodott. – Ó, jól van. Ismered, állandóan elfoglalt, soha nem hiányzik a társadalmi körökből. Ráadásul, most extrán elfoglalt a város kibővítési terveivel.

         Maggie összepréselte az ajkait, de azt mondta, - Nos, mond meg neki, hogy üdvözlöm, - és kedvesen elmosolyodott.

         - Átadom, - mondta Travis, visszafordulva felém.

         - Szóval a vezetékneved Hale, - mondtam. – Akkor kapcsolatban állhatsz Archer Hale-el.

         Travis kissé összehúzta a szemöldökét, és néhány pillanatig zavarodottnak tűnt. – Archer? Igen, ő az unokatesóm. Ismered őt?

         - Ó, nem, - mondtam, a fejemet rázva. – Néhány nappal ezelőtt belefutottam a városban, és ezért kérdeztem róla… ő egy kicsit…

         - Furcsa? – fejezte be Travis.

         - Más, - javítottam ki. Intettem a kezemmel. – Eddig csak néhány emberrel találkoztam, és ő volt az egyikük, szóval… Úgy értem, nem úgy találkoztam vele, de… - Megragadtam a kávéskannát, és kérdőn felé emeltem. Ő bólintott, és elkezdtem kiönteni neki egy csészével.

         - Nehéz olyannal találkozni, aki nem beszél, - mondta Travis. Egy pillanatig elgondolkodva nézett. – Próbálkoztam vele éveken keresztül, de ő nem reagált kedvesen. A saját világában él. Sajnálom, hogy ő is része volt a fogadtatásodnak. Egyébként, jó, hogy itt vagy. – Elmosolyodott, és kortyolt egyet a kávéjából.

         - Köszi, - mondtam. – Szóval te vagy Pelion rendőrtisztje? – kérdeztem, a nyilvánvalót állítva, csak hogy beszélgetést kezdeményezzek.

         - Aha, - mondta.

         - Jó úton halad a Rendőrfőnöki címért, - szakította félbe Maggie, - épp úgy, mint előtte az apja. – Kacsintott, visszasétálva az asztalhoz a pult mellett, amit mi a szünetekre használtunk.

         Travis felemelte a szemöldökét, és elmosolyodott. – Majd meglátjuk, - mondta, de nem tűnt kétségbeesettnek.

         Én csak rámosolyogtam, és ő is felmosolygott rám. Nem említettem, hogy Anne beszélt nekem az apjáról, aki feltételeztem, hogy Connor Hale volt. Gondoltam furcsán venné ki magát, ha tudná, hogy már kérdezősködtem az családjáról. Vagy legalábbis, a tragédiáról, ami velük történt.

         - Hol szállsz meg? – kérdezte.

         - Ó, a tó jobb oldalán, - válaszoltam. – A Rockwell Lane-en.

         - George Connick egyik kiadó lakásában?

         Bólintottam.

         - Nos, Bree, szívesen körbevezetnélek valamikor, ha ráérsz. – Whiskey színű szemével engem vizslatott.

         Elmosolyodtam, tanulmányozva őt. Jóképű volt, ez semmi kétség. Meglehetősen biztos vagyok benne, hogy nem csak barátilag hívott el. Ebben a pillanatba a randizás nem a legbriliánsabb terv számomra. – Ne haragudj, Travis, a dolgok jelen pillanatban… komplikáltak.

         Néhány pillanatig tanulmányozott, és elpirultam a tekintete alatt. – Én egy meglehetősen egyszerű fickó vagyok, Bree. – Kacsintott.

         Elnevettem magam, hálásan, hogy megtörte a feszültséget. Elég könnyen elbeszélgettünk, amíg befejezte a kávéját, és folytattam a fűszertartók feltöltését a pulton, és a feltakarítást.

         Norm kijött a konyhából, épp akkor, mikor Travis felállt, hogy távozzon. – Flörtölsz az új pincérnőmmel? – morgolódott Norm.

         - Nekem kell, - válaszolta Travis, - valamilyen ismeretlen okból. Maggie még mindig nem fogja engedni, hogy besavanyodjon a segged. – Travis Maggie-re kacsintott, aki a pult mellett lévő asztalt törölte le. – El fog jönni a napja. Fenntartom a reményt.

         Norm horkantott, beletörölve a kezét a zsírfoltos kötényében, ami elfedte a nagy hasát. – Ezen az éjszakán velem jön haza, - mondta. – Mit akarna tőled?

         Travis kuncogott, elfordult, hogy távozzon, de odakiáltott Maggie-nek. – Tudod, hol találsz, amikor megunod ezt a rosszkedvű fafejet.

         Maggie elnevette magát, leseperte a rövidnadrágjáról a só és borsszemeket, és Norm morgolódva visszament a konyhába. Az ajtónál, Travis visszafordult felém, és azt mondta, - Az ajánlatom áll, Bree. 

         Elmosolyodtam, ahogy bezárta az ajtót maga mögött.

         - Vigyázz, - mondta nekem Maggie, - Az a fiú le fogja varázsolni rólad a nadrágot. – De mosolygott, ahogy ezt mondta.

         Elnevettem magam, a fejemet rázva, és kinéztem az ablakon, ahogy Travis Hale beszállt a rendőrautójába és elhajtott a járdától.

**********

Azon az estén, újra letettem a biciklimet a Briar Road-on, és áfonyát szedtem az út széle mentén. Amikor a szatyrom félig tele lett, és az ujjhegyeim is sötétlilára színeződtek, hazaindultam. A visszaúton, a biciklimen ültem a poros út mellett Archer birtoka előtt, és különösebb ok nélkül néztem az előttem lévő kerítést – vagy legalábbis nem olyan okkal, amit meg tudtam volna magyarázni magamnak. Néhány perc múlva, elkezdtem hazafelé tekerni.

         Azon az éjszakán azt álmodtam, hogy a tó partján feküdtem. Éreztem a homokot a meztelen bőröm alatt, a szemcsék a húsomba vájtak, ahogy előre-hátra ringatóztam rajta, egy férfi súlyával felettem. Nem volt félelem, sem szorongás – akartam őt ott. A víz feljött egyenesen a lábamhoz, mint egy sima, hűvös selyem simogatná a bőrömet, és megnyugtatta a homok durva fulánkjait.

         Zihálva ébredtem, a mellbimbóm fájdalmasan nyomódott a pólómnak, és a pulzusom ritmusosan lüktetett a lábam között. Ide-oda forgolódtam, míg végül hajnal körül elaludtam.

Ötödik fejezet

Bree

A következő nap szabadnapos voltam a bisztróban. Amikor felkeltem, és ránéztem az órára, 8:17-et mutatott. Kissé meghökkentem. Hónapok óta nem aludtam ilyen sokáig, de gyanítottam, hogy ez várható volt, mert az előző este alig aludtam. Lassan felültem, középpontba hozva a szobát. Súlyosnak és kótyagosnak éreztem magam, ahogy az ágy oldalához lendítettem a lábamat. Az álommal telt fejem alig kezdett kitisztulni, amikor kintről jött egy hang, csak egy letört ág, vagy a távolban egy motorcsónak indult be, de az agyam megragadta, és egyenesen egy ébren lévő rémálomba katapultált – megfagytam, rémület ragadta meg az izmaimat, az agyam síkoltott. Keresztülnéztem az ajtó kis ablakán, ami elválasztott engem és aput. Észrevett engem a perifériás látóterében, és elkezdte jelelni, hogy Bújj el újra és újra, amint a férfi üvöltött vele, hogy tegye le a kezét. Apa nem hallotta őt, és a keze folytatta a mozgást csak nekem. A testem megrázkódott, ahogy a fegyver elsült. Felsírtam, és a kezemet a szám elé kaptam, hogy elfojtsam a hangot, ahogy hátrafelé botladoztam, azonnal megtelve döbbenettel és horrorral. Elbotlottam egy doboz szélébe, és hátraestem, magam alá húzva a lábamat, megpróbálva olyan kicsinek látszani, amennyire csak tudtam. Nem volt itt telefon. A szemem körbepásztázta a szobát keresve valamit, ami mögé elbújhatok, valahova ahova bemászhatok. És ez volt az a pillanat, amikor az ajtó kitárult…

A valóság visszatért, ahogy a világ körülöttem kitisztult, és éreztem, hogy az ágytakarót markoltam az öklömben. Kiengedtem egy ziháló lélegzetet, és reszketve felálltam, pont időben értem a fürdőbe. Istenem, nem tudom ezt örökké csinálni. Meg kellett állítani. Ne sírj, ne sírj. Phoebe a padlón ült a lábamnál, halkan vinnyogva.

Néhány perc múlva, összeszedtem magam. – Rendben van, kislány, - mondtam, megnyugtatóan megpaskolva Phoebe fejét, miatta, de magam miatt is.

A zuhanyzóhoz botladoztam, és harminc perccel később, ahogy felvettem a fürdőruhámat, egy rövidnadrágot, és egy kék atlétát, egy kicsit jobban éreztem magam. Vettem egy mély lélegzetet, becsuktam a szemem, és megkeményítettem magam. Rendben voltam.

Miután befejeztem egy gyors reggelit, felhúztam a papucsomat, megragadtam a könyvemet és a törölközőmet, hívtam Phoebe-t, és kiléptem a meleg, kissé fülledt levegőre, a szúnyogok máris körülöttem zümmögtek, és egy béka brekegett valahol a közelben.

Mélyen belélegeztem a friss levegőt, a fenyő, és a tó vízének friss illata megtöltötte a tüdőmet. Amint felszálltam a biciklimre, Phoebe elől volt a kosárban, végre képes voltam kilélegezni.

Ismét letekertem a Briar Road-on, és leültem a kis strandon, oda, ahol néhány nappal ezelőtt is voltam. Belemerültem a regényembe, és mielőtt ráébredtem volna, már be is fejeztem, és két óra csak úgy elszaladt. Felálltam és kinyújtóztam, kinézve a csendes tóra, hunyorogtam, hogy lássam a másik oldalt, ahol a hajók, és a jetskik végigszántották a vizet.

Ahogy összehajtogattam a törölközőmet, arra gondoltam, hogy ez milyen szerencse, hogy a tónak ezen az oldalán kötöttem ki. A békesség és a csend az, amire szükségem volt.

Visszaraktam Phoebe-t a kosárba, és feltoltam a biciklimet az enyhe lejtőn az úthoz, és lassan pedálozni kezdtem vissza Archer Hale kerítése felé.

Oldalra húzódtam, ahogy egy postakocsi haladt el mellettem, a sofőr integetett. A kerekek felverték a kavicsokat, így köhögtem, elhessegetve a poros levegőt előlem, ahogy visszakanyarodtam az útra.

Tekertem úgy harminc métert megint, majd félrehúzódtam, és megálltam újra megnézni a kerítést. Ma, mert, ahogy a Nap ferdén állt az égen, észrevettem néhány téglalapot a fán, ami egy kicsit világosabb volt, mintha jelzés függött volna rajta, majd el lett távolítva.

Épp, amikor elkezdtem újra megmozdulni, észrevettem, hogy a kapu félig nyitva van. Megálltam, és csak bámultam néhány másodpercig. A postás valamit szállíthatott ide, és nyitva hagyta.

Előre toltam a biciklimet, és a kerítésnek döntöttem, amint egy kicsit jobban kitártam a kaput, és bedugtam a fejem.

Beszívtam a levegőt, ahogy megpillantottam a gyönyörű kikövezett felhajtót, ami egy kis fehér házhoz vezetett, körülbelül harminc méterre onnan, ahol álltam. Nem tudtam, mit vártam pontosan, de ez nem az volt. Minden tiszta, rendes, és gondozott volt, egy nagyon kis területű smaragdzöld, mostanában lenyírt fű látszott néhány fa között, valamint a felhajtó egyik oldalán, és közvetlenül bal oldalt egy kis kert fából készült raklapon.

Visszahúzódtam, kezdtem becsukni a kaput, amikor Phoebe kiugrott a bicikli kosárból, és keresztülpréselte magát a keskeny nyíláson.

- A fenébe! – szitkozódom. – Phoebe!

Újra kinyitottam a kaput csak egy kicsit, és ismét bekukkantottam. Phoebe a felhajtón állt, visszanézve rám, csaholva.

- Rossz kutya! – suttogtam. – Gyere vissza ide!

Phoebe rám nézett, majd sarkon fordult, és még messzebb ment. Felnyögtem. Nos, a fenébe is! Keresztülsétáltam a kapun, magam mögött kissé nyitva hagytam, és folytattam Phoebe hívogatását, aki látszólag azt gondolta, hogy megcsókolom a kis kutyus seggét, amennyiben hallgat rám.

Ahogy közelebb értem, észrevettem egy hatalmas kövekkel kirakott teraszt, és a ház előtt lévő sétányt, ami mindkét oldalon felépült, és hatalmas lombos növények díszítették.

Amint a szemem körbepásztázta az udvart, hírtelen felfigyeltem egy hangos, dörömbölő zajra, ami minden másodpercben felhangzott. Valaki fát vágott? Ez lehetett ez a hang?

Phoebe körbe ügetett a ház körül, ki a látóteremből.

Felbillentette a fejemet, hallgatózva, és a súlyomat egyik lábamról a másikra helyeztem át. Mit kellene csinálnom? Nem hagyhattam itt Phoebe-t. Nem mehettem vissza a kapuhoz, hogy hangosan kiabáljak Archer-nek, hogy válaszoljon – mivel nem hallott.

Be kellett mennem utána. Archer ott volt bent. Nem olyan lány voltam, aki hajlandó volt veszélynek kitenni magát. Nem úgy, mint előtte – és mégis, a veszély megtalált engem. De, mégis. Besétálni egy ismeretlen területre, nem olyasmi, amit örömmel csináltam. Átkozott kicsi, neveletlen kutya. De ahogy ott álltam elgondolkodva, felkészítve magamat, hogy Phoebe után menjek, Archer-re gondoltam. Azt ösztönöm azt súgta, hogy biztonságos. Ennek számítania kellett valamit. Hagyni fogom, hogy egy gonosz férfi, kétségbe vonja a saját ítélőképességemet az életem további részében?

Arra gondoltam, hogyan állt fel a karomon a szőr azon az éjszakán, abban a pillanatban , amikor meghallottam a csengőt a bejárati ajtónkon. Valami bennem felismerte a rosszat, de most itt álltam, és valami bennem azt súgta, hogy nem voltam veszélyben. A lábam előremozdult.

Lassan sétáltam végig a felhajtón, belélegezve az enyv szúrós szagát, és a frissen nyírt fű illatát, továbbra is halkan szólongattam Phoebe-t.

Észrevettem egy köves utat a ház körül, végigfuttatva a kezemet a festett fán. Bekukkantottam a ház mögé, és ott volt ő, meztelen hátát fordította felém, ahogy felemelt egy baltát a feje fölé, hátizmai megfeszültek, amint lecsapott, pontosan középébe, így három darab keletkezett, és landolt a homokban.

Lehajolt, és felszedte őket, majd egy fa alatt lévő gondosan felhalmozott rakásra tette, amit az egyik oldalán egy nagy ponyva takart.

Amint megfordult a tönk körül, ahol kisebb darabokat aprított, megpillantott engem, és megriadt, majd megfagyott. Mindketten ott álltunk egymást bámulva, a szám enyhén szétnyílt, az ő szeme kitágult. Egy madár csicsergett valahol a közelben, és a válasz visszhangzott a fák közül.

Becsuktam a számat, és elmosolyodtam, de Archer még néhány pillanatig csak bámult, mielőtt a szeme gyorsan végigsöpört rajtam, majd visszatért az arcomra, most már összeszűkülve.

Az én szemem is végigvándorolt rajta, a jól kidolgozott meztelen mellkasán, minden izmon, és hullámos hasán. Valójában még soha nem láttam nyolc kockát, de itt volt, pontosan előttem. Sejtetem, hogy a kissé furcsa, néma remeték nem voltak mentesek a kivételes fizikumtól. Jó neki.

Khaki nadrágot viselt, ami a térdénél le volt vágva, és a derekánál meg volt kötve egy… az egy kötél? Érdekes. Szemem lefelé vándorolt a lábán lévő munkás bakancsra, majd vissza az arcára. Fejét oldalra billentette, ahogy tanulmányoztuk egymást, de az ő tekintete ugyan olyan maradt – bizalmatlan.

A szakálla olyan érdesnek tűnt, mint a legelső alkalommal, amikor láttam őt. Látszólag, a fűnyírás fortélyát nem terjeszti ki a saját arcszőrzetére. Az használhatna egy kis igazítást. Amilyen hosszú volt, már egy ideje növeszthette – valószínűleg egy éve.

Megköszörültem a torkomat. – Szia. – Elmosolyodtam, közelebb lépve, így könnyebben tudott a számról olvasni. – Ne haragudj, uh, hogy megzavarlak. A kutyám beszaladt ide. Hívtam őt, de nem hallotta. – Körbenéztem, nem láttam Phoebe-t.

Archer kisöpörte a túlságosan hosszú haját a szeméből, és a szemöldökét összevonta a szavaimtól. Megfordult, felemelte a baltát, és belevágta a fatönkbe, majd visszafordult hozzám. Nehezen nyeltem.

Hírtelen, egy kis fehér szőrgolyó lőtt ki az erdőből, és Archer felé rohant, leülve a lábához, zihálva.

Archer lenézett rá, majd lehajolt, és megpaskolta a fejét. Phoebe lelkesen megnyalta a kezét, jobban csaholva, amikor visszahúzta a kezét és felállt. Kis áruló.

- Ez ő, - mondtam, a nyilvánvalót állítva. Ő folytatta a bámulást.

- Uh, szóval, ez a hely, - folytattam, körbeintve a kezemmel, a birtokára mutatva, - igazán szép. – Ő csak folytatta a bámulásomat. Végül, felszegtem a fejem. – Emlékszel rám? A városból? A cukorkák? – Elmosolyodtam.

Csak bámult.

Istenem, el kellett tűnnöm. Ez kínos volt. Megköszörültem a torkomat. – Phoebe, - hívtam. – Gyere ide, kislány. – Phoebe engem nézett, még mindig Archer lábánál ült.

A szememet Archer és Phoebe között váltogattam. Mind a ketten teljesen mozdulatlanok voltak, két pár szem vizslatott engem.

Jól van.

A szemem Archer-en állapodott meg. – Értesz engem? Amit mondok? – kérdeztem.

A szavaim úgy tűntek, egy kicsit felkeltették az érdeklődését. Egy pillanatig bámult rám, majd összepréselte az ajkait, és kiengedett egy sóhajt, mint, aki meghozott egy döntést. Megkerült engem, és a háza felé indult, Phoebe szorosan követte őt. Megfordultam, hogy nézzem őt, összezavarodottan, amikor hátrapillantott rám és intett a kezével, hogy menjek utána.

Azt feltételeztem, hogy visszakísér engem a kapuhoz. Utána siettem, gyors léptekkel, hogy lépést tudjak tartani a hosszú lábaival, és a kis árulóval, aki a Phoebe névre hallgatott, és aki egész idő alatt Archer-rel maradt, de megfordult izgatottan csaholva, hogy megnézze követem-e.

Amikor felzárkóztam oda, ahol rám várva állt, azt mondtam, - Te nem egy olyan baltás gyilkos, vagy valami ilyesmi vagy, ugye? – Vicceltem, de ismét megtörténhet velem, hogy ha sikítanék, senki nem lenne, aki meghallana engem. Bízz az ösztönödben, Bree, emlékeztettem magamat.

Archer Hale felvonta a szemöldökét, lemutatott az enyhe lejtőn, ahol a baltáját hagyta a tönkbe verve. Lenéztem oda, majd vissza rá.

- Jól van, - suttogtam. – Ez az egész baltás-gyilkosos dolog, nem igazán fog működni, ha nincs nálad a balta.

Ugyanaz a halvány ajakrándulás, amit már láttam a gyógyszertár parkolójában meghozta számomra a döntést. Követtem őt a házához vezető maradék úton.

Kinyitotta a bejárati ajtaját, és levegőért kaptam, amikor megpillantottam a belsőt, és megláttam egy nagy, téglából készült kandallót, aminek két oldalán mennyezetig érő könyvespolc volt, tele kemény, és puhakötésű könyvekkel. Elkezdtem felé sétálni, mint egy agyzsibbasztó, könyvimádó robot, de megéreztem Archer kezét a karomon, és megálltam. Feltartotta az ujját, jelezve, hogy egy perc és itt lesz, és bement a házba. Amikor néhány perccel később visszajött, egy írótömb volt a kezében, és elkezdett rá írni valamit. Vártam, és amikor felém fordította, nagyon szép, csupa nagybetűkkel az volt ráírva, hogy:

IGEN, ÉRTELEK TÉGED.

VAN BÁRMI, AMIRE SZÜKSÉGED VAN?

Szememet az övéhez kaptam, és a szám válaszra nyílt, de becsuktam, mielőtt válaszoltam volna a kérdésére. A durva kérdésére, egyébként. De komolyan, akarok én bármi mást? Egy percig az ajkamat rágtam, a két lábam között váltogatva a súlyomat, ahogy engem nézett, várva a válaszomra. Az arcán lévő kifejezés óvatos, és éber volt, mintha fogalma sem volna, hogy válaszolni fogok neki, vagy meg fogom harapni, és ő készen állt mindkettőre.

- Uh, én csak, rosszul éreztem magam a múltkori miatt. Én nem tudtam, hogy te nem… beszélsz, én csak azt akartam, hogy tudd, hogy nem volt szándékos az, amit mondtam… Én csak… Új vagyok a városban és… - Nos, ez igazán jól ment. Jézusom. – Szeretnél bekapni egy pizzát, vagy valamit? – kérdeztem hírtelen, a szeme kitágult. Nem döntöttem el pontosan, hogy errefelé megyek, csak megtörtént. Reménykedőn néztem rá.

Visszabámult rám, mintha egy bonyolult matematikai probléma lettem volna, amit nem tudott megfejteni.

A homlokát ráncolta, majd a tollat az írótömbre vitte, nem szakítva meg a szemkontaktust. Végül, lenézett, amint leírta, majd felemelte a papírt nekem.

NEM.

Nem tehettem a nevetés ellen, ami kirobbant belőlem. Ő nem mosolygott, csak nézett rám óvatosan. A nevetésem elhalt. Azt suttogtam, - Nem?

Egy pillanatnyi zavartság futott át az arcán, ahogy rám nézett, és felkapta a tömböt, és leírt valami mást. Amikor feltartotta, egy szót adott hozzá az elsőhöz. Így most ez állt rajta:

NEM,

KÖSZI.

Kiengedtem a lélegzetem, és éreztem, hogy az arcom felforrósodik. – Oké. Megértem. Nos, még egyszer bocsánat a parkolóban történt félreértésért. És… sajnálom, hogy megzavartalak téged ma… a kutyámmal… - Felkaptam Phoebe-t a karomba. – Nos, örülök, hogy megismertelek. Ó! Egyébként, igazából nem is ismerlek téged. Én tudom a nevedet, de én Bree vagyok. Bree Prescott. És kiengedem magam. – Hüvelykujjammal hátraböktem a vállam felett, és visszafelé kezdtem sétálni, majd sebtében megfordultam, és fürgén lementem a felhajtón a kapu felé. Hallottam a lépéseit mögöttem, ahogy az ellenkező irányba sétált, feltételeztem, vissza a farakásához.

Kiengedtem magam a kapun, de nem zártam be teljesen. Helyette, ott álltam a másik oldalon, kezemmel még mindig a meleg fán. Nos, ez furcsa volt. És zavarba ejtő. Mit gondoltam, amikor megkértem, hogy pizzázzon velem? Felnéztem az égre, kezemet a homlokomra téve, grimaszolva.

Ahogy ott álltam erre gondolva, felmerült bennem valami. Meg akartam kérdezni Archer-t, hogy ismeri-e a jelelést, de az ügyetlenségem miatt, kiment a fejemből. Majd kihozta azt a hülye papírtömböt. De most döbbentem rá, hogy Archer Hale egyszer sem nézett az ajkamra, amikor beszéltem. A szememet nézte.

Megfordultam, és keresztül sétáltam a kapun, visszamenve a háza mögötti farakáshoz, Phoebe-vel a kezemben.

Ott állt, kezében a baltával, egy darab fa volt felállítva a tönkön, de ő nem csapott le rá. Csak bámulta, egy kis homlokráncolással az arcán, elmerülve a gondolataiban. És amikor észrevett engem, egy meglepett kifejezés futott keresztül az arcán, mielőtt a szemében ugyanaz a szűk óvatosság telepedett le.

Amikor Phoebe észrevette őt, ismét elkezdett csaholni, és ugatni.

- Nem vagy süket, - mondtam. – Egész jól hallasz.

Egy percig mozdulatlan maradt, majd belevágta a baltát a tönkbe, elsétált mellettem, és visszanézett ugyanúgy, ahogy azt az első alkalommal tette, jelezve, hogy kövessem őt. Megtettem.

Keresztülsétált a ház ajtaján, és ismét előbukkant ugyanazzal az írótömbbel és ceruzával a kezében.

Egy perc múlva, feltartotta a papírt:

NEM MONDTAM NEKED, HOGY SÜKET VAGYOK.

Megálltam. – Nem, nem tetted, - mondtam lágyan. – De nem tudsz beszélni?

Engem nézett, majd felvette a tömböt, és fél percig írt, majd felém fordította:

TUDOK BESZÉLNI. CSAK SZERETNÉM MEGMUTATNI A SZÉP KÉZÍRÁSOMAT.

Bámultam a szavait, megemésztve őket, összeráncolt szemöldökkel, majd felnéztem az arcára. – Azt gondolod, vicces vagy? – kérdeztem, még mindig homlokráncolva.

Felvonta a szemöldökét.

- Jól van, - mondtam, felbillentettem a fejem. – Nos, érdemes lenne dolgoznod rajta.

Pár másodpercig álltunk ott egymást bámulva, amikor mélyet sóhajtott, ismét felemelte a papírt, és írt:

VAN VALAMI MÁS IS, AMIT SZERETNÉL?

Felnéztem rá. – Ismerem a jelnyelvet, - mondtam. – Meg tudlak tanítani. Úgy értem, nem sikerülne megmutatnod a szépírásodat, haha, de gyorsabb módja a kommunikációnak. – Reménykedőn elmosolyodtam, megpróbálva őt is mosolyra késztetni. Vajon mosolyogott? Képes egyáltalán rá?

Néhány pillanatig bámult rám, mielőtt gyengéden letette a tömböt és a tollat a földre magam mellé, felegyenesedett, felemelte a kezét, és jelelt, Már ismerem a jelnyelvet.

Egy kissé meghökkentem, és egy gombóc képződött a torkomban. Több, mint hat hónapja senki nem jelelt nekem, és ez felidézte az apámat, a jelenlétét a középpontba.

- Ó, - fújtam ki a levegőt, a hangomat használva, mert Phoebe a karomban volt. – Jól van. Ezen a módon kellene beszélned a nagybátyáddal.

A homlokát ráncolta, valószínűleg kíváncsi, egyáltalán honnan tudok a nagybátyáról, de nem kérdezett rá. Végül, azt jelelte, Nem.

Pislogtam rá, és egy perc múlva megköszörültem a torkomat. – Nem? – kérdeztem.

Nem, ismételte meg.

Ismét csend.

Kilélegeztem. – Nos, Tudom, hogy hülyén hangzik, de én azt gondoltam, hogy talán mi lehetünk… barátok. – Megvontam a vállam, kényelmetlenül felnevettem.

Archer ismét összehúzta a szemét, de csak nézett rám, még írni sem írt le semmit.

Közte és a tömb között váltogattam a tekintetem, de amikor tisztává vált, hogy nem fog „mondani” semmit, azt suttogtam, - Mindenkinek szüksége van barátokra. – Mindenkinek szüksége van barátokra?Komolyan, Bree? Te jó ég, ez szánalmasan hangzott.

Ő csak nézett rám.

Felsóhajtottam, ismét zavarban éreztem magam, de csalódottnak is. – Oké, nos, azt hiszem, jól illessz magadhoz. Én most csak elmegyek. – Őszintén, miért voltam csalódott? Travis-nek igaza volt – ez a srác nem válaszolt valamilyen kedvesen.

Mozdulatlanul bámult rám, a mély, whiskey színű szeme fellobbant, ahogy elkezdtem hátrálni. Ki akartam seperni a bozontos haját az arcából, és megszabadulni attól a szakálltól, így igazán meg tudtam volna pillantani, hogyan néz ki. Úgy tűnt igazán szép arca lehet, a bozontos szőrzet alatt.

Nagyot sóhajtottam. – Oké. Nos, akkor, azt hiszem, folytatom az utamat… Csak fogd már be, Bree, és MENJ. Tisztán látszik, hogy ez az alak semmit nem akar tőled.

Éreztem, hogy a szeme követ engem, amint megfordultam, és a felhajtóra sétáltam, majd ki a kapun, ez alkalommal határozottan becsuktam magam mögött. Nekidőltem egy percre, szórakozottan vakargatva Phoebe állát, azon tűnődve, mi volt a baj velem. Mi volt ennek az egésznek az értelme? Miért nem kaptam fel az átkozott kutyámat, és mentem el?

- Átkozott kutya, - mondtam Phoebe-nek, még jobban vakargatva. Megnyalta az arcomat, enyhén borzosan. Elnevettem magam, és megpusziltam a hátát.

Amint a biciklimen ültem, és kezdtem eltekerni onnan, újra meghallottam az aprítást.

Hatodik fejezet

Archer – hét évesen, Május

Hol voltam?

Úgy éreztem, mintha a YMCA medencéjében úsznék felfelé, de a felszín egyre jobban és jobban távolodott volna. A hangok elérték a fülemet, és fájdalom nyílalt a nyakamba, majdnem olyan, mint egy nagyon rossz torokfájás, ami belül is és kívül is fáj. Megpróbáltam visszaemlékezni, hogyan sérültem meg, de a fejem körül csak árnyékok voltak. Ellöktem őket.

Hol voltam?

Anyu?Az anyukámat akartam.

Megéreztem a könnyeket, forrók és nehezek voltak, kicsordultak a szememből, végig az arcomon. Megpróbáltam nem sírni. Az erős férfiaknak nem kellene sírniuk. Az erős férfiak megvédenek másokat, mint Connor bácsikám. Csak hogy ő is sírt. Annyira erősen, az ég felé kiabállt, és térde esett ott a járdán.

Ó nem. Ó nem. Ne gondolj arra.

Megpróbáltam megmozdítani a testem, de olyan érzés volt, mintha valaki súlyt kötött volna a karomhoz és a lábamhoz, beleértve az ujjaimat, és a lábujjaimat is. Azt hittem, hogy egy kicsit sikerült megmozdulnom, de nem voltam benne biztos.

Hallottam, hogy egy női hang azt mondja, - Shhh, felébredt. Hagyd, hogy lassan tegye meg. Hagy, hogy magától csinálja.

Anyu, anyu.  Kérlek legyél itt te is. Kérlek legyél jól. Kérlek ne feküdj az út másik oldalán.

Még több forró könny szabadult ki a szememből.

Hírtelen az egész testemet forró bizsergés járta át, és tűk szúrtak a bőrömbe. Próbáltam segítségért kiáltani, de nem hittem, hogy az ajkaim szétváltak volna. Ó Istenem, a fájdalom mindenhol ott volt, mint amikor egy szörnyeteg előjön a sötétben az ágyam alól.

Néhány percig csak lélegeztem, majd egyre közelebb és közelebb jött az, amit én a felszínnek éreztem, kinyitottam a szemhéjamat, hunyorogva, mert erős fény volt pontosan felettem.

- Kapcsold le a lámpát, Meredith, - hallottam a balomról.

Ismét kinyitottam a szemem, hagytam, hogy hozzászokjon a fényhez, és megláttam, hogy egy idősebb nővér rövid, szőke hajjal, lenézett rám.

Kinyitottam a számat. – Anyu – próbáltam mondani, de semmi nem jött ki.

- Shhh, - mondta a nővér, - ne próbálj beszélni, édesem. Baleseted volt. Kórházban vagy, Archer, és mi igazán jól fogunk bánni veled, oké? Az én nevem Jenny, és ő itt Meredith. – Szomorúan elmosolyodott, és egy fiatalabb nővérre mutatott maga mögött, ellenőrizve valamit az ágyam mellett lévő gépen.

Bólintottam. Hol volt az anyukám? Még több könny folyt le az arcomon.

- Oké, jó fiú vagy, - mondta Jenny. – A nagybátyád, Nathan kint van. Had engedjem be őt. Igazán boldog lesz, hogy felébredtél.

Néhány percig feküdtem ott a plafont bámulva, mielőtt kinyílt és becsukódott az ajtó és Nate bácsi nézett le az arcomra.

- Üdv újra itt, kicsi katona, - mondta. Szeme vörös volt, és úgy nézett ki, mint aki már egy ideje nem zuhanyozott. De Nate bácsi valamilyen módon mindig is egy kicsit furcsa volt. Némelyik nap kifordítva hordta a pólóját, máskor felemás cipőt viselt. Azt gondoltam, hogy ez vicces. Elmondta nekem, hogy ez azért van, mert az agya sokkal fontosabb dolgokkal volt elfoglalva, nem volt ideje azon gondolkodni, hogy a megfelelő ruhát vegye fel. Azt hittem, ez egy jó válasz. Ráadásul, időnként adott nekem dolgokat, mint cukorkát vagy tíz dollárt. Azt mondta, hogy kezdjem el biztos helyre tenni, valahová, ahol senki nem tudja megtalálni. Azt is mondta, hogy később meg fogom neki köszönni, és rám kacsintott, mintha tudnám, hogy az a bizonyos ’később’ mikor jön el.

Ismét kinyitottam a számat, de Jenny és Nate bácsi, mindketten megrázták a fejüket, és Jenny a mellettem lévő asztal felé nyúlt valamiért. Megfordult, egy írótömbbel, és egy tollal a kezében, és odaadta őket nekem.

Elvettem tőle és felemeltem, hogy ráírjak egy szót:

Anyu?

Jenny félrenézett a szemével, Nate bácsi pedig lebámult a lábára. Abban a pillanatban, az egész baleset az agyamba kezdett el sikítani – képek és szavak ugrottak be az elmémbe, így hátravetettem a fejemet a párnára, és összeszorítottam a fogamat.

Kinyitottam a számat és ordítottam, és ordítottam, és ordítottam, de a szoba csendes maradt.

Hetedik fejezet

Bree

Szombaton, ahogy kiblokkoltam a bisztróban, egy szám tűnt fel a telefonomon, ami nem volt ismerős.

- Hello, - válaszoltam.

- Héj, Bree? Itt Melanie. Múlt héten találkoztunk a bisztróban.

- Ó, szia! – mondtam, köszönésképpen intettem Maggie-nek, ahogy az ajtó felé sétáltam. – Igen, persze, emlékszem rád.

Maggie elmosolyodott, majd visszaintegetett.

- Ó jó! – mondta. – Nos remélem, nem rosszkor kaptalak el, de én és Liza ma este szórakozni megyünk, és tudni akartuk, hogy lenne-e kedved csatlakozni hozzánk.

Kiléptem a fülledt délutáni napsütésbe, és a kocsim felé kezdtem sétálni. Gondolatban emlékeztettem magam arra, hogy ismét normális lány próbálok lenni, normál lányos dolgokat csinálni. – Um, nos, igen, oké, jól hangzik. Remek, imádnám.

- Oké, nagyszerű! Felveszünk téged. A kilenc megfelel?

- Igen, jó lesz. Addigra kész leszek. – Megadtam neki a címem, és ő pontosan tudta, hogy merre volt, így elköszöntünk egymástól, és letettük.

Épp amikor betettem a kulcsot a gyújtásba, észrevettem egy csapat tíz tizenkét éves forma fiút az utca másik oldalán, akik harsányan nevettek. A srácok közül egy nagyobbik meglökött egy kisebb gyereket, aki szemüveget viselt, és a keze tele volt könyvekkel. Amikor a nagy srác egy különösen nagyot lökött a kisebbiken, a fiú előretántorgott, könyvei a járdára szóródtak. A többiek még jobban nevettek, és elindultak, az egyikük visszakiáltott maga mögött. – Szép volt, szörnyszülött! – Még az utca túloldaláról is láttam a zavart, ami a kicsi fiú arcán suhant keresztül, mielőtt leguggolt volna, hogy összeszedje a könyveit.

Kiskrapek. Istenem, utáltam a szájhősöket.

Átkeltem az úton, hogy segítsek a fiúnak.

Amikor odaértem, óvatosan felnézett rám, álla kisé rángatózott. Észrevettem, hogy volt egy halvány heg, ahol valószínűleg megműtötték, hogy összevarrják a felrepedt ínyét. – Héj, - mondtam csendesen, egy kis mosolyt küldve felé, és lehajoltam, hogy segítsek neki összeszedni a könyveit. – Jól vagy?

- Igen, - válaszolt csendesen, a szeme az enyémbe mélyedt, majd elfordult, ahogy az arca elvörösödött.

- Könyvmoly vagy, huh? – kérdeztem, fejemmel a könyvek felé intek.

Bólintott, még mindig szégyenlősen.

Lenéztem a kezemben lévő könyv címére. – Harry Potter… hmm. Ez egy jó könyv. Tudod, hogy miért szeretem ezt annyira?

A szeme megtalálta az enyémet, és fejével nemet intett, de nem nézett félre.

- Mert ez egy hátrányos helyzetű fiúról szól, akiben senki nem hitt – vicces látni, egy kölyköt szemüvegben, aki a nagynénje és a nagybátyja lépcsője alatt él. De tudod mit? A végén elég jó dolgokat csinál, annak ellenére, hogy minden összeesküdött ellene. Nincs jobb annál, mint azt nézni, hogy valaki, akit nem vártál, hogy nyer, felemelkedik, nem gondolod?

A kisfiú szeme nagyra tágult, és bólintott a fejével.

Felálltam, és ő is így tett. Ahogy a kezébe adtam a könyveket, amiket összegyűjtöttem, azt mondtam, - Folytasd az olvasást. A lányok imádják. – Rákacsintottam, és arcán hatalmas vigyor tört ki, ami felém sugárzott. Visszamosolyogtam, és megfordultam, hogy távozzak, amikor észrevettem Archer Hale-t, aki egy ajtóban állt, csak néhány üzlettel arrébb, minket nézve, egy intenzív, olvashatatlan kifejezéssel az arcán. Rámosolyogtam, felemelve a fejemet, és valami úgy tűnt ismét keresztüláramlik kettőnk között. Pislogtam, és Archer félrenézett, elfordult, hogy lesétáljon az utcán. Visszanézett rám egyszer, amint távolodott, de amikor elkaptam a pillantását, ő ismét azonnal megfordult, és folytatta a sétálást.

Ott álltam néhány pillanatig, néztem, ahogy Archer elsétál az egyik irányba, majd elfordítottam a fejem, hogy lássam, ahogy a kisfiú az ellenkező irányba indult el. Kifújtam egy sóhajt, megfordultam, és visszamentem az úton a kocsimhoz.

Megálltam a helyi növényboltban a városon kívül, és vettem virágot, földet, és néhány műanyag virágtartót.

Amikor hazaértem, átöltöztem egy rövidnadrágba, és egy pólóba, és néhány órát azzal töltöttem, hogy újraültettem a virágokat, a verandára helyezve őket, valamint gyomláltam, és az elülső lépcsőt is lesepertem. Az egyik közülük meg volt lazulva, és egyre csak lazult, de én egy sorscsapás voltam, amikor az otthoni javítási projektekre került a sor. Fel kellett hívnom George Connick-ot.

Amikor hátraléptem, hogy megcsodáljam a munkámat, nem tudtam nem elmosolyodni a kis kunyhómon. Imádnivaló volt.

Bementem a házba, és vettem egy hosszú zuhanyt, kisikáltam a koszt a körmöm alól, és mindenhol megborotválkoztam. Utána bekapcsoltam a kis rádiót, ami a házikóban volt, és egy helyi zeneadót hallgattam, és egy kis időt a hajamra fordítottam, megszárítva, és begöndörítve a hajvasalóval, így hosszú és hullámos lett. Gondosan megcsináltam a sminkemet, majd bekentem a lábamat, ami szépen mutatott a feszes, kötött, sötétezüst ruhámban, aminek nyitott volt a háta. Hétköznapi volt, mégis szexis, és reméltem, hogy illeni fog oda, ahová ma este megyünk. Még egy kicsit lazábbra vettem, amikor belecsusszantam a fekete szandálomba.

Utoljára a diplomaosztó bulimon volt rajtam ez a ruha a kollégiumban. Berúgtam a becsületesen megosztozott hordós sörömtől, nevettem egy másik lánnyal az emeletemről, és csókolóztam egy sráccal, akiről mindig is azt gondoltam, hogy cuki, de nem beszéltünk addig az éjszakáig. Nem csókolt valami jól, de én elég részeg voltam, hogy ne érdekeljen.

Ahogy ott álltam, visszaemlékezve arra a lány, aki voltam, hiányzott. Hiányzott a régi énem. Nem voltam egy tragédiával megjelölt lány. Nem voltam naiv a világ dolgaiban. Tudtam, hogy nem garantált semmit, és hogy az élet nem mindig volt igazságos. De az apám és én együtt túléltük az anyukám betegségének a tragédiáját, és erősek maradtunk. Egyszer sem gondoltam arra, hogy azonnal elragadták tőlem, abban az öntudatlan pillanatban, hogy egyedül és tántorogva hagyott engem. És hogy nem búcsúzhattam el.

Talán ez az utazás, amin voltam, nem ad választ, ahogy reménykedtem. Bár nem igazán volt egy megfontolt választás.

Ohio-ban minden az apámra, a gyászomra, a félelmemre, és az egyedüllétemre emlékeztetett. Néhány zsibbadt hónap után egy éjszakán összepakoltam egy kis bőröndöt, beraktam Phoebe-t a kutyahordozóba, beszálltam az autómba, és elhajtottam. Úgy éreztem ez volt az egyetlen lehetőség. A szomorúság fullasztó volt, klausztrofóbiás. El kellett szabadulnom.

Kényszerítettem magam, hogy abbahagyjam mielőtt túl mélyre süllyedtem volna a félelembe és a melankóliába. Szombat este volt, hétvége. És hétvégén, a normális lányok elmennek szórakozni a barátnőikkel, és mulatnak egy jót. Megérdemeltem egy kicsit ebből, ugye… ugye?

Melanie és Liz kilenc előtt néhány perccel hajtottak fel a házikóm elé, és amikor megláttam a fényszóróikat, kimentem, bezárva magam mögött.

A Honda kis ajtaja kivágódott, és Justin Timberlake szűrődött ki onnan, megtörve az éjszaka csendjét.

Elvigyorodtam, ahogy kinyitottam a hátsó ajtót, és beszálltam Melanie-hoz, és Liz-hez, melegen köszöntve őket, - Héj!

- Dögösen nézel ki! – mondta Liza, hátranézve a válla fölött, amint Melanie elindult.

- Köszi, - mosolyodtam el. – Ti is! – Mind a ketten szoknyát és ujjatlan trikót viseltek, és megkönnyebbülést éreztem, hogy egy hasonló ruhadarabot választottam.

Ahogy harminc percig hajtottunk a tó másik oldalán, beszélgettünk a munkámról a bisztróban, és hogy eddig mennyire szeretem Pelion-t, és Melanie és Liz mesélt nekem egy kicsit a nyári vízi mentő munkájukról.

Felhajtottunk egy bár elé, ami a Keserű Tópart Végi Kocsma nevet viselte, egy kis, fából készült épület az út szélén parkolóval előtte. Amint kiszálltunk Melanie autójából, észrevettem, hogy az eleje horgászbotokkal, homárketrecekkel, csónakázási jelekkel, horgászdobozokkal, és más tóval kapcsolatos dolgokkal volt díszitve.

Besétáltunk, ahol sör és popcorn illat, nevetések hangja, hangos beszélgetés, és a biliárdgolyók egymáshoz csattanásának a hangja fogadott bennünket. A bár belülről nagyobban tűnt, mint ahogy azt a külseje mutatta. Olyan érzés volt, mintha egyszerre merültem volna bele a hasonlóba és a trendibe, még több halászati dologgal, és jelekkel, amik a falakat díszítik.

Megmutattuk a személyinket a kidobónak, és helyet foglaltunk egy asztalnál, a bárnál. Mire megkaptuk az első kör italunkat, az ajtónál már kész sor állt.

Az első húsz percet nevetéssel és beszélgetéssel töltöttük. Melanie és Liza felmérték a srácokat, akiket cukinak gondoltak, és igyekeztek nem nyilvánvalóan csinálni. Melanie szinte azonnal észrevett valakit, és szemezni kezdtek. Ez működött, és néhány perc múlva, odajött, és felkérte őt táncolni.

Melanie követte őt, el a mi asztalunktól, visszanézett, és kacsintott, amint Liza és én a fejünket ráztuk, nevetve. Jeleztük a pincérnek, hogy kérünk még egy kört. Máris jól szórakoztam.

Amint megbillentettem a sörömet, egy férfi sétált be a látóterembe. A feje meg volt fordulva, de meg tudtam nézni a széles vállát, és hosszú izmos lábát, ami egy viseltesnek tűnő nadrágba volt bújtatva. Ó, hűha. Hamisíthatatlan látványa, a testfelépítése, és a hullámos barna haja pislogásra késztetett, és a szemem végigvándorolt rajta, ahogy kezdett megfordulni. Felém fordult, nevetve valamin, amit a mellette lévő srác mondott, és a szemünk találkozott. Travis Hale. Szemei enyhén kitágultak, és a mosolya nagyobb lett, ahogy az asztalunk felé kezdett szlalomozni.

Két lány, aki mögötte cammogott, megállt, és lehangoltnak tűntek, amikor meglátták, hogy merre tart. Majd a mögöttük lévő csoporthoz fordultak.

- Bree Prescott, - mondta, szeme egy pillanatra a mellemre vándorolt, mielőtt visszatért az arcomhoz.

- Travis Hale, - válaszoltam, mosolyogva, és még egyszer meghúztam a sörömet.

Rám vigyorgott. – Nem tudtam, hogy itt leszel ma este. – Liza-ra nézett, majd egyszerűen üdvözölte, - Liza. – Ő ivott egy kortyot az italából, és megszólalt, - Héj, Trav.

Liza felállt, és bejelentette, - Elmegyek a női mosdóba. Mindjárt jövök.

- Ó, oké, akarod, hogy veled menjek? – kérdeztem, és kezdtem felállni.

Travis a karomra tette a kezét. – Biztos vagyok benne, hogy meg tudja oldani, - mondta.

- Megleszek, - mondta Liza, szeme a karomon lévő kézen függött. – Néhány percen belül visszajövök. – És ezzel a mondattal megfordult, és elsétált.

Travis visszanézett rám. – Szóval, azt hittem, hogy én voltam az egyetlen, aki felajánlotta, hogy körbevezet téged.

Felnevettem, majd megvontam a vállam, a szempilláimon keresztül felnézve rá.

Ismét elvigyorodott. Igazán szép mosolya volt. Némileg ragadozószerű, feltételeztem, de ez rossz dolog volt? Azt hittem ez attól függ. De már két kör volt bennem, így ez akkor és ott jó érzés volt.

Travis odahajolt hozzám. – Szóval, Bree, ez az utazás, amin vagy… mikor fog véget érni?

Megfontoltam a kérdését. – Nekem nincs különleges tervem, Travis. Feltételezem, végül meg fogok fordulni, és haza fogok menni. – Belekortyoltam a sörömbe.

Bólintott. – Gondolod, hogy itt maradsz egy ideig?

Elmosolyodtam. – Attól függ, - mondtam, kissé homlokráncolva.

- Mitől?

- Attól, hogy biztonságban érzem-e itt magam, - mondtam hírtelen. Nem volt szükséges elmondanom ezt, de a sör megütötte az üres gyomromat, és a véráramomban ez olya, volt, mint egy igazságszérum.

Felsóhajtottam, és lehámoztam a sörösüveg címkéjének a szélét, hírtelen szabadnak érezve magamat.

Travis néhány pillanatig tanulmányozott engem, majd lassú mosolyra húzta a száját. – Nos, akkor az jó, mert mint kiderült, a biztonság a specialitásom.

A szememet az arcához emeltem, és nem tehettem róla, elnevettem magam az öntelt kifejezésén. – Ó, nekem van egy olyan érzésem, hogy maga minden, csak nem biztonságos, Hale rendőrtiszt.

Megbántottságot színlelt, és ráeresztette a testét arra a helyre, amit Liza tett szabaddá néhány perccel ezelőtt. – Nos, ez mélyen megsebzett, Bree. Miért mondtad ezt?

Elnevettem magam. – Nos, először is, - előre hajoltam, - ha azok a szőkék, akikkel bejöttél mérgező nyilakat tudtak volna lőni a szemükkel, tizenöt perce halott lennék. És az a vörös a balomon, nem tudja levenni a szemét rólad, amióta ideértél. Azt hiszem láttam, hogy letörölt egy kis nyálat az ajkairól. Van egy olyan érzésem, hogy nekik mind terveik voltak veled ma este. – Megemeltem az egyik szemöldököm.

Szemét rajtam tartotta, nem pillantva egyik felé sem. Visszahajolt a székén, oldalra billentette a fejét, és karját a háttámlára tette. – Nem tehetek arról, ami az emberek fejében van. És egyébként, mi van, ha nekem más terveim vannak? Mi van, ha az én tervemben te vagy benne? – Lustán elmosolyodott.

Istenem, ez a srác jó volt. Tele hűvös varázzsal és önbizalommal. De jó érzés volt ártatlanul flörtölni valakivel – örültem, hogy nem teljesen felejtettem el hogyan kell.

Visszamosolyogtam rá, és kortyoltam a sörömből, szememet rajta tartva.

Szeme az ajkamra tapadt, ami körbeölelte az üveg száját, és enyhén fellobbant.

- Biliárdozol? – kérdeztem egy perc után, hogy témát váltsak.

- Bármit megteszek, amit csak akarsz, - válaszolta egyszerűen.

Felnevettem. – Oké, akkor nyűgözz le a geometriai tudásoddal, - mondtam, és kezdtem felállni.

- Feltétlenül, - válaszolt, megfogva a kezemet.

Odamentünk a biliárdasztalhoz, és Travis rendelt nekünk még egy kör italt, ahogy a sorunkra vártunk. Egy kis idő múlva, Melanie, Liza és a srácok akikkel találkoztak mind odajöttek, és az éjszaka további részét nevetéssel és biliárdozással töltöttük. Tavis túl jól játszott, és minden játszmát könnyedén megnyert, egyértelműen örömét lelte benne, hogy megmutassa a képességét. Liza korábban átváltott vízre, így haza tudott minket vinni, és közel az éjfélhez én is így tettem. Nem akartam a holnapot, ami szabadnapom volt, az ágyban lábadozva tölteni.

Amikor a fények jelezték, hogy a bár zárni készül, Travis a testéhez húzott engem, és azt mondta, - Istenem, Bree, te vagy a leggyönyörűbb lány, akit valaha láttam. – Hangja olyan volt, mint a selyem. – Had vigyelek el vacsorázni ezen a héten.

Az italoknak, amiket korábban ittam, elmúlta hatásuk, és hirtelen enyhén kényelmetlenül éreztem magam Travis egyenes mozdulatai, és flörtölése miatt. – Um… - kibúvót kerestem.

Liza hírtelen mondata félbeszakított minket. – Készen vagy, Bree? – és Travis küldött felé egy bosszús pillantást.

- Mindenkinek kell ennie, - válaszolt Travis, visszanézve rám, és elbűvölően mosolygott. Felnevettem, és haboztam leírni a számomat egy szalvétára Travis-nek, és mentálisan feljegyeztem, hogy még több percet kell vennem. A mobilomat Cincinnati-ben hagytam, amikor eljöttem, és be kellett szereznem egyet azok közül az eldobható telefonok közül. Ez működött, de folyamatosan elfelejtettem percekkel feltölteni.

Jó éjszakát kívántam mindenkinek, és Liza, Melanie és én távoztunk, végig nevetve az utat a kocsiig.

Amikor az útra rákanyarodtunk, Melanie megjegyezte, - Travis Hale, Bree? Jesszus, te eljöttél egyenesen Pelion-ig, hogy nagyligásokkal randizz, ugye? A fenébe, Main állam nagyligásaival?

Elnevettem magam. – Ez az, amit Travis Hale gondol?

- Nos, igen. Úgy érem, befordul, de én nem hibáztatom őt. A lányok általában rávetik magukat – próbálják megszerezni őt. Talán végül te leszel az, akinek ez végre sikerül. – Hátrakacsintott rám, és Liza elnevette magát.

- Ti lányok…

- Ó, nem, nem, - mondták egyszerre. Majd Liza folytatta. – A barátaink közül túl sokan kavartak vele, majd azt gondolták, hogy szerelmesek. Mi láttuk a pusztítást, amit maga mögött hagyott. Csak légy óvatos.

Elmosolyodtam, de nem mondtam semmit. Az óvatos volt a középső nevem ezekben a napokban. Azonban, annak ellenére, hogy az este végére Travis flörtje enyhén kényelmetlenné tett, büszke voltam magamra, hogy egyáltalán tettem néhány lépést abba az irányba. És jól szórakoztam.

Egy kicsivel többet beszéltünk azokról a srácokról, akikkel ők találkoztak, és mielőtt észrevettem volna, felhajtottunk a házikóm elé.

Kimásztam, és csak suttogtam, mert nem akartam felébreszteni a szomszédokat, - Sziasztok! Nagyon szépen köszönöm az estét!

- Majd hívunk! – kiáltották, integetve, majd elhajtottak. Megmostam az arcomat és a fogamat, és azon az éjszakán, mosolyogva mentem az ágyhoz, arra gondolva, hogy remélem talán felébredni is mosolyogva fogok.

Nyolcadik fejezet

Bree

Zihálva ébredtem. Mielőtt fel tudtam volna ülni, egyenesen egy visszaemlékezésbe katapultáltam. Erős volt, és élénk, közvetlenül követtem az apám gyilkosságát – befejezve azzal, ahogy a földön feküdt egy vértócsában, élettelen szemekkel a mennyezetet bámulta. Az ágytakarót markoltam, átvészeltem, ugyanaz a hangos, visító hang kitöltötte az elmém, amíg a valóság végül megragadott, és a körülöttem lévő világ kitisztult.

         Néhány perccel később, a vécé fölé hajoltam, könnyek úsztak a szemembe. – Miért? – nyögtem, az emlékek visszahozták a teljes önsajnálatot, a teljes fájdalmat és gyászt.

         Felkászálódtam, és remegve a zuhanyzóba mentem, visszautasítottam, hogy a nap maradék részét az ágyban töltsem, mint ahogy most akartam, mint ahogy azt hónapokig csináltam azután az éjszaka után.

         A visszaemlékezés egész biztos kiölte a múlt éjszakai boldog zümmögést.

         Vettem egy gyors zuhanyt, és belebújtam a rövidnadrágomba és az atlétámba. Valamilyen oknál fogva, lent tölteni az időt a kis strandon a Briar Road-on, bizonyos fokú elégedettséggel töltött el. Igen, volt ott apámról egy álmom, de a szomorúság ellenére, hogy hiányzott, a remény érzésével ébredtem fel belőle. Szerettem ott lenni.

         Felszálltam a biciklimre, Phoebe a kosárban ült elől. A reggel világos volt, és máris forró. Augusztus vége volt – fogalmam sincs, Main-ben mikor változnak az évszakok, de most olyan érzés volt, mintha nyár lett volna.

         Ráfordultam a Briar Road-ra, hagytam, hogy a biciklimet siklani, ahogy mindkét lábamat oldalra emeltem. Néhány rövid pillanatig elvettem a kezemet a fogantyúról, és hagytam, hogy a biciklim magát irányítsa, áthajtva a földúton lévő apró köveken, és elnevettem magam. Phoebe néhányszor felugatott, mintha azt mondaná, - Légy óvatos, te vakmerő.

         - Tudom, értékes a rakomány. Nem fogom összetörni magunkat, Phoebs.

         Amikor megérkeztem a tóhoz, letettem a törölközőmet és a hűtőládámat a szokásos helyemre, és belegázoltam a hűvös vízbe, Phoebe a partról nézett engem. A víz finom volt, gyengéden a combomnak csapódott, ahogy messzebbre gázoltam. Végül, teljesen elmerültem, és úszni kezdtem, a víz a testem körül áramlott, mint egy hűvös simogatás.

         Ahogy megfordultam, és visszafelé tartottam, meghallottam egy állatot, leginkább egy hatalmas kutyát, gondoltam, üvöltve, mintha nagy fájdalomban lett volna. Phoebe izgatottan ugatni kezdett, oda-vissza rohangálva a parton. Teljesen kikászálódtam a vízből, és megálltam hallgatózni, az üvöltés a bal oldalamon folytatódott, Archer Hale birtokának az irányában.

         Kíváncsi voltam, hogy a földje esetleg kiterjedt egészen a kis strandig? Azt hittem, hogy ezt nagyon jól tudta. Az erdő széléig sétáltam, félretoltam néhány tüskebokrot, és hunyorogva keresztülnéztem a fákon, nem láttam semmi mást, csak még több fát. De körülbelül harminc méterre, megláttam egy egész bokornyi szedret. Beszívtam a levegőt, az izgalom elárasztott engem. Apa őrülten jó szedres kosárkát tudott készíteni Ha látná ezt a bőséget előttem. Elindultam a bokor felé, de amikor egy ág a meztelen hasamba vágott, felszisszentem, és meghátráltam. Nem voltam szeder szedéshez öltözve. Ezt egy másik napra kell áttenni.

         Visszatértem a törölközőmhöz, megszárítkoztam, majd leültem. Néhány órát ott töltöttem, olvasva és napozva, mielőtt Phoebe és én hazafelé vettük volna az irányt. Szokás szerint, egy rövid időre megálltam Archer kapuja előtt, ismét kíváncsivá tett, hogy mik azok a kifakult helyek a kerítésén.

         - Kukkoló vagy, Bree? – suttogtam magamnak. Ahogy eltekertem onnan, meghallottam ugyanazt a fájdalmas kutyaordítást. Reméltem, hogy bármi is volt az, Archer kézben tartotta.

**********

Hazamentem, és átöltöztem, majd a belvárosba hajtottam, hogy megálljak a Pelion Városi Könyvtárban.  Egy órát töltöttem ott, beszerezve néhány új könyvet. Sajnos, Cincinnati-ben hagytam az e-könyv olvasómat, és így visszatértem a papír alapú olvasmányokra. Nem is vettem észre, mennyire hiányzott a kezemből egy régi könyvnek az érzése és az illata. És semmi letöltése, semmi költség. A Facebook-on sem voltam több mint egy hónapja, és nem is hiányzott.

Az anyósülésre dobtam a könyvhalmot, majd az élelmiszerboltba mentem, hogy felszerelkezzek a hétvégére. Egy jó ideig ott voltam, minden egyes soron végigmentem, elolvastam a címkéket és megtöltöttem a kosaramat. Mire kész lettem, hogy távozzak, a kassza előtt lévő nagy ablak tájékoztatott arról, hogy kint besötétedett.

         - Szia, - mosolyogtam rá egy fiatal nőre a kassza mögött.

- Héj, - mondta, kipukkasztva a rágóját. – Van bármiféle kupon?

- Ó, nincs, - mondtam, megrázva a fejem. – Soha nem jöttem rá arra hogyan működnek. Akármikor próbálkoztam, a végén mindig tizenkét doboz valamivel végeztem, amit soha nem ettem meg, és mosószappanokkal, amik nagy csomót hagytak… - elhallgattam, amikor rájöttem, hogy a lány előttem az egyik kezével húzta le a termékeimet, a másikkal meg a sms-t ír a telefonján, ami a pulton feküdt. Egy szót sem hallott abból, amit mondtam. Oké, rendben.

- Hatvankét dollár, nyolcvanhét cent, - mondta, ismét kipukkasztva a rágóját.

Kivettem a pénzt a tárcámból. Csak hatvan dollárt. A fenébe.

- Ó, a mindenit, - mondtam, az arcom felforrósodott, - Sajnálom, azt hittem figyelmes voltam. Csak hatvan dollárom van. Vissza kell vinnem valamit.

Nagyot sóhajtott, és a szemét forgatta. – Mit akarsz visszavinni?

- Uh, - elkezdtem áttúrni a már bepakolt táskát, - mit szólsz ehhez? Nem igazán van szükségem erre. – A kezébe adtam az új szivacsot, amit vettem, csak hogy kicseréljem a házamban a régit.

- Ez csak hatvannégy cent, - mondta.

Pislogtam, és valaki a sorban mögöttem felmordult. – Ó, um, nos, lássuk csak… - egy kicsit mélyebbre ástam. – Ó! És ezek? Ezekre sincs igazán szükségem. – A kezébe adtam egy új borotvacsomagot, amit beszereztem. Értük nyúlt, én meg visszahúztam. – Várj, voltaképpen eléggé szükségem van ezekre. Félig lengyel meg minden. – Nevettem idegesen. A kasszás lány nem tette. – Um… - visszadugtam a fejem a táskámba, még több morgás véltem felfedezni mögöttem.

- Uh, kösz, - hallottam, ahogy a kasszás mondja, és amikor felnéztem az összezavarodott arcára, lassan azt mondta, - Kifizette neked, - fejével a jobbra intett. Zavarodottan előre hajoltam, és elnéztem az elkeseredett arcot vágó férfi mellett, aki közvetlenül mellettem állt, hogy megpillantsam Archer Hale-t mögötte állni, szemét rám függesztette. Melegítő felsőt viselt, felhúzott kapucnival, annak ellenére, hogy alig volt hideg.

Elmosolyodtam, enyhén megbillentettem a fejem. A kasszás megköszörülte a torkát, felhívva magára a figyelmet. Elvettem a blokkot a kezéből, és előrébb léptem, hogy megálljak a pult végénél.

- Nagyon szépen köszönöm, Archer. – Mondtam.

Archer rajtam tartotta a szemét. A pultos, és az idős férfi rólam, Archer-re nézett, mindkettőjük arcán zavart kifejezés ült.

- Vissza fogom fizetni, természetesen. – Ismét elmosolyodtam, de ő nem. Kissé megráztam a fejem, körbenéztem, észrevéve, hogy az emberek a kasszáknál a jobb és baloldalamon most már minket néztek.

Az idős férfi kifizette a néhány dolgát, majd egy perc múlva elhaladt mellettem, és Archer egy hatalmas zacskó kutyakaját tett a futószalagra.

- Ó! – mondtam, - Voltam lent a tónál ma, és gondoltam, hogy egy kutyát hallottam ordítani a birtokodról. Úgy hangzott, mintha fájdalma lett volna. – Engem bámulva, átadott néhány bankjegyet a kasszásnak. Ismét körbenéztem, minden szem ránk szegeződött. Nem úgy tűnt, hogy Archer Hale tudatában lett volna nekik.

Kifújtam a levegőt, és jeleltem Archer-nek, Ezek az emberek minden lében kanalak, ugye?

Ajakrándulás. Pislogás. És eltűnt.

Elvette a megvásárolt cuccot, és elsétált mellettem. Megfordultam, és utána toltam a bevásárlókocsimat, ismét bolondnak és feszélyezettnek éreztem magamat. Magamban a fejemet csóváltam, és a kocsim felé vettem az irányt. Vetettem még egy utolsó pillantást Archer irányába, és észrevettem, hogy ő is visszanézett rám.

A szám tátva maradt, amikor felemelte a kezét, és jelelt, Jóéjszakát, Bree. Újra megfordult, és másodpercekkel később eltűnt. A kocsimnak dőltem, és vigyorogtam, mint egy féleszű.

Kilencedik fejezet

Archer – Tizennégy évesen

Az erdőn sétáltam keresztül, átlépve a helyeket, amiket fejből ismertem, hogy kificamíthatja a bokámat, kikerülve az ágakat, amiket tudtam, hogy látszólag kinyúlhatnak, és megragadhatnak engem, ha túl közel megyek. Úgy ismertem ezt a földet, mint a tenyeremet. Most már hét éve, hogy nem hagytam el.

         Irina a jobb oldalamon kóborolt, tartva a tempómat, de felfedezve a dolgokat, amiket a kutya orr érdekesnek talált. Csettintettem, vagy tapsoltam, ha hívnom kellett őt, hogy zárkózzon fel hozzám. Öreg kutya volt, és csak az idő felében válaszolt nekem – vagy azért, mert nehezen hallott, vagy csak makacs volt, nem tudom pontosan.

         Megtaláltam a hálócsapdát, amit segítettem Nate bácsinak felállítani néhány nappal ezelőtt, és elkezdtem leszerelni. Értékeltem, hogy ez a fajta dolog segít lecsendesíteni a hangokat, amiket Nate bácsi, úgy tűnt a fejében hall, és azt a tényt is értékeltem, hogy ez a feladat elfoglalttá tett, de amit ki nem állhattam, hogy az éjszaka közepén hallottam a bennük elfogott állatok hangjait. És így körbejártam a birtokot, hogy szétszedjem azokat, amiket összeraktunk néhány nappal azelőtt, és megkeresem azokat is, amiket Nate bácsi saját maga tett le.

         Épp amikor befejeztem, hangokat, nevetést, és a víz fröcskölését hallottam, ami a tó felől jött. Letettem a dolgokat, amiket a kezembe gyűjtöttem össze, és kísérletképpen az emberek hangja felé sétáltam, hallottam, ahogy a parton játszottak.

         Amint a fák széleihez értem, megpillantottam őt. Amber Dalton-t. Olyan érzés volt, mintha felnyögtem volna, de természetesen, semmiféle hang nem jött ki. Fekete bikiniben volt, és kifelé jött a tóból, csurom nedvesen. Éreztem, hogy megkeményedek a nadrágomban. Nagyszerű. Mostanában állandóan ez történt, de valahogy, ez, ahogy Amber-re reagáltam, arra késztetett engem, hogy furcsán érezzem magam, szégyenkezőnek.

         Annak ellenére, hogy megbántam az egész kérdést, megpróbáltam erről megkérdezni Nate bácsit tavaly, amikor tizenhárom lettem, de ő csak odadobott nekem néhány újságot, amikben meztelen nők voltak, aztán bement az erdőbe, hogy felállítson néhány csapdát. Az újságok nem igazán magyarázták meg, de szerettem nézni őket. Valószínűleg túl sok időt töltöttem azzal, hogy azokat bámultam. És azután becsúsztattam a kezemet a nadrágomba, és addig simogattam magam, amíg megkönnyebbülésemben fel nem sóhajtottam. Nem tudtam, hogy ez jó vagy rossz, de túl jó érzés volt, hogy megálljam.

         Annyira nagyon bámultam Amber-t, néztem a nevetését, és ahogy kicsavarta a haját, hogy nem vettem észre, hogy megérkezik.

         Hirtelen, megszólalt egy hangos, férfihang, - Nézzenek csak oda! Itt van egy Kukkoló Tom az erdőben! Miért nem mondasz valamit, Kukkoló Tom? Van valami mondanivalód?- Majd motyogott valamit az orra alatt, de elég hangosan ahhoz, hogy meghalljam, - Kibaszott őrült.

         Travis. Az unokatesóm. Legutoljára közvetlenül azután láttam őt, amikor elvesztettem a hangomat. Még mindig ágyhoz voltam kötve Nate bácsinál, amikor Travis, és az anyukája, Tori néni, átjöttek, hogy meglátogassanak engem. Tudtam, hogy azért volt ott, hogy lássa, mondok-e bármit is arról, amiről azon a napon tudomást szereztem. Nem tettem. Egyébként sem számított.

         Travis csalt a Go Fish nevű kártyajátékban, majd elnyafogta az anyukájának, hogy én voltam az, aki csalt. Túl fáradt voltam, és túlságosan fájt, minden féle módon, hogy érdekeljen. A fejemet a fal felé fordítottam, és úgy tettem, mintha aludnék, addig, amíg el nem mentek.

         És most, ott volt a parton Amber Dalton-nal. Forró szégyen öntötte el az arcomat a gúnyos szavai miatt. Minden szem felém fordult, ahogy ott álltam, kiterítve, és megalázottan. Kezemet a sebhelyemhez emelten, hogy elfedjem azt. Nem tudtam biztosan, miért, csak megtettem. Nem akartam, hogy lássák – a bizonyítékot, amitől bűnös, és sérült lettem – ronda.

         Amber lenézett a földre, úgy tűnt, mint aki zavarban volt, majd egy másodperccel később felnézett Travis-re, és megszólalt, - Gyerünk már Trav, ne legyél aljas. Képtelen rá. Még beszélni sem tud. – Az utolsó mondatot gyakorlatilag suttogta, mintha az, amit kimondott, valamiféle titok lett volna. Néhány szem szánalommal szegeződött rám, elkapva a tekintetüket, amikor az enyém találkozott az övékkel, másoké izgalommal csillogott, azt figyelve, mi fog következőnek történni.

         Az egész arcom a megaláztatástól lüktetett, ahogy mindenki folytatta a bámulásomat. Úgy éreztem odafagytam. A vér zúgott a fülemben, és úgy éreztem meghibbantam.

         Végül, Travis odament Amber-höz, és a dereka köré fonta a karját, magához húzva őt, és nedvesen megcsókolta a száját. Merevnek tűnt, kényelmetlennek, ahogy Travis az övéhez dörgölte az arcát, szemei nyitva voltak, rajtam csüngtek, ahogy ott álltam Amber mögött.

         Ez volt a katalizátor, ami végül mozgásra bírta a lábamat. Megpördültem, elestem egy kis kőben magam mögött, és elterültem a földön. A kavicsok, mint a tűlevelek, belemélyedtek a kezembe, és egy ág végigkarmolta az arcomat, ahogy elestem. Hangos nevetés robban ki mögülem, és feltápászkodtam, gyakorlatilag rohantam vissza a házam biztonságos menedéke felé. Reszkettem a szégyentől, és a haragtól, és valamitől, ami olyan volt, mint a gyász. Habár, hogy mit gyászoltam abban a pillanatban, fogalmam sem volt.

         Egy szörnyszülött voltam. Okkal voltam ott kint egyedül, elszigetelve – én voltam a hibás oly sok tragédiáért, oly sok fájdalomért.

         Értéktelen voltam.

         Keresztüldobogtam az erdőn, és amikor könnyek szöktek a szemembe, kiengedtem egy néma ordítást, felkaptam egy követ és Irina-ra dobtam, aki nem hagyta el az oldalamat, amióta a parton lévő emberek elkezdtek gúnyolódni velem.

         Irina nyüszített, és oldalra ugrott, ahogy a kis kő eltalálta a hátsóját, majd azonnal visszatért mellém.

         Valamilyen oknál fogva, ez az ostoba kutya visszajött hozzám, miután ilyen kegyetlen voltam vele, és ez volt az, amikor a könnyek könyörtelenül elkezdtek folyni az arcomon. A mellkasom megemelkedett, és én letöröltem a nedvességet, ami a szememből jött.

         A földre rogytam, és Irina-t a karomba vontam, magamhoz ölelve őt, a szőrét simogatva, és azt mondogattam magamban, hogy sajnálom, sajnálom, sajnálom, újra és újra, reménykedve, hogy a kutyáknak volt gondolatolvasó képességük. Ez volt minden, amit fel tudtam ajánlani. A fejemet a bundájába fúrtam, és reméltem, hogy megbocsátott nekem.

         Néhány perccel később, a légzésem kezdett lelassulni, és a könnyeim is felszáradtak. Irina továbbra is az arcomhoz simult, kis nyüszítéseket hallatva, amikor haboztam a simogatások között.

         Meghallottam a tűlevelek ropogását magam mögött, valakinek a lába alatt, és tudtam, hogy ez Nate bácsi. Folyamatosan előre néztem, ahogy leült mellém, felhúzva a térdeit, úgy, mint ahogy az enyémek voltak.

         Néhány hosszú percig, mindketten így ültünk, nem mondva semmit, csak bámultunk előre, Irina zihálása, és időnkénti lágy nyüszítése volt az egyetlen hang közöttünk.

         Néhány perccel később, Nate bácsi kinyúlt, kezemet az övébe vette, és megszorította. Keze durva volt, és száraz, de meleg, és nekem szükségem volt a kapcsolatra.

         - Ők nem tudják, ki vagy te, Archer. Fogalmuk sincs róla. És meg sem érdemlik, hogy tudják. Ne hagyd, hogy a véleményük fájdalmat okozzanak neked.

         Belemerültem a szavaiba, újra lejátszva őket a fejembe. Úgy véltem, hogy észrevette a, ez valahogy megváltozott. Számomra a szavainak nem volt teljesen értelme, Nate bácsi szavainak általában nem voltak, de valahogy egyébként megvigasztaltak engem. Mindig úgy tűnt, hogy közvetlenül a hátárán van valami mélynek, és mindenki másnak az elvárásától elmaradt, de ő értette a saját gondolatainak a mélységét. Bólintottam felé, anélkül, hogy elfordítottam volna a fejemet.

         Ott ültünk egy ideig, majd felálltunk, bementünk a házba vacsorázni, és bekötözni a megvágott arcomat.

         A nevetés és a fröccsenés hangja a távolban egyre halványabb és halványabb lett, amíg végül teljesen eltűnt.