Jay Crownover - Nash

Jay Crownover - Nash

Prológus

Saint

Középiskola… Nem a legjobb évei az életemnek.

Minden ember életében van egy pillanat, egy adott pont, ami megváltoztatja az irányt, amerre halad, az utat, amin utazik, örökre. Az enyém Ashley Maxwell szülinapi bulijának éjszakája volt az, a középiskolás végzős évemben.

         Nem voltam egy tipikus tinédzser, aki vad partikra járt. Nem ittam, és nem szórakoztam a drogokkal és a fiúkkal, szóval tényleg semmi értelme nem volt, hogy elmenjek. Fájdalmasan szégyenlős is voltam, túlsúlyos, és kényelmetlenül éreztem magam a saját bőrömben, abban a bőrben, ami hajlamos volt csúnya pattanásokat hozni, és élénkvörösre pirulni, amikor bárki megpróbált beszélgetést folytatni velem. A középiskola folyosói kínzások voltak egy olyan lány számára, mint amilyen én voltam, de többnyire sértetlenül vészeltem át őket, mert tudtam, mikor kell leszegnem a fejemet, és nem vetni szemet barátokra, vagy fiúkra, akik az én ligámon kívül estek. Legalábbis az utolsó évemig ezt tettem, amikor is a szekrényem végül közvetlenül Nash Donovan-é mellé került.

         Az iskola első néhány hetéig, tartottam magamat, és figyelmen kívül hagytam őt, mint minden népszerű kölyköt, és gyönyörű embert. Ha nem venne észre, akkor nem tudna gúnyolódni velem, vagy még rosszabb, úgy nézne rám, hogy szánakozás süt látványosan mályvaszínű szeméből, ami szép arcán ragyog. Ez működött is addig a napig, amíg egy matek könyvet a lábához nem ejtettem, és ő felkapta, hogy visszaadja nekem. Soha nem fogom elfelejteni, azt, ahogy valójában éreztem magam, azt, hogy a szívem megállt, majd a következő másodpercben elkezdett dübörögni, amikor azok a látványos szemek rám ragyogtak. Soha nem tapasztaltam még semmilyen ehhez foghatót.

         Nash rám mosolygott, szarkasztikus és fesztelen módon kigúnyolt valamit, miközben elérte, hogy szegény, magányos szívem megforduljon. Egy kacsintással elsétált… és megbizseregtem. Egy pusztító, elárasztó bizsergés volt, ami napról napra épült, mert a zavarba ejtő incidens után, Nash a maga módján köszönt, amikor mind a ketten a szekrényünknél voltunk, és mindig mosollyal vagy biccentéssel távozott. Minden nappal egyre jobban el lettem ragadtatva, egy kicsit keményebbnek éreztem magam, és felépítettem egy fantáziát, ahol valamivel többet jelentünk, mint egymás mellett elhaladó ismerősök, valami grandiózusabbat, és romantikusabbat

         Okos lány voltam, így tudtam, hogy a vonzódásom egyoldalú, de kedvesnek és elbűvölőnek tűnt, és megmelengette a belsőmet, hogy soha nem ugratott, vagy éreztem magam rosszul a súlyom miatt, vagy nézett úgy, mint a legtöbb korombeli tette rendszeresen. Az egyszerű együttműködésünk jót tett az önbecsülésemnek, jó volt, hogy jobban éreztem magam, mint a többi tinédzser, akik a folyosón sétálgattak, hogy elaléljanak tőle, és a bajkeverő barátainak a csoportjától. Ráadásul több, mint egy hónapig dolgoztam azon, hogy elég bátorságot gyűjtsek, hogy viszonozni tudjam a köszönését, anélkül, hogy a fehér bőröm ne lobbanjon lángra. Többé nem dadogtam és feszengtem, amikor hozzám szólt, és néha a mosolyát is sikerült viszonoznom. Meglehetősen büszke voltam magamra, így amikor megkérdezte Pénteken, hogy tervezek-e elmenni Ashley Maxwell születésnapi bulijára, egyszerre voltam megdöbbent és izgatott. A borzongató várakozástól belül megreszkettem, és nem tudtam megállítani magam, hogy fejjel előre bele ne bukdácsoljak egy álmodozásba, ahol ez a kezdete volt valami többnek, és nem csak egy udvarias csevej volt a folyosón. Ez volt minden, amit tehettem, hogy ne forogjak körbe-körbe és tapsoljak a kezemmel, mint egy túlbuzgó fanatikus.

         Ez több volt, mint amit általában mondani szokott, és annyira magával ragadó és szerethető volt, hogy azt válaszoltam, hogy megpróbálhatok ott lenni. Nem akartam túlbuzgónak hangzani. Amikor rám mosolygott, és azt mondta, hogy ez fantasztikus, és majd lóghatnánk együtt, nem tudtam megakadályozni az érzést, hogy részt veszek egy laza, felügyelet nélküli középiskolás bulin, ami a legfontosabb dolognak tűnt, amin valaha is voltam eddigi rövid életem során.

         A nővérem, Faith, csinos és népszerű, zökkenőmentesen beleillett egy cápákkal teli vízbe, ami a tinédzserek társadalmi körét alkotta. Állandóan kérdezősködött a hírtelen vágyam iránt, hogy keveredni akarok a korosztályommal, figyelmeztetett, hogy a kölykök, akik aljas, és barátságtalanok, normális helyzetben kegyetlenek és gyűlölködőek tudtak lenni, amikor a társadalmi helyzet, és az alkohol is belekeveredett – de eldöntöttem, hogy nem hallgatok rá. Úgy gondoltam, hogy a legrosszabb dolog, ami történhet, hogy felbukkanok, nem találom Nash-t, vagy ő nem fog látni engem, és én megfordulok, hazajövök, és összegömbölyödök egy könyvvel, mint ahogy azt a legtöbb hétvégén tettem. Szemet hunytam az igazság felett, de a vágyam e különös fiú iránt, aki valamiként többnek látott engem, mindent felemésztő volt. Ez késztetett arra, hogy figyelmen kívül hagyjam a józan eszemet, és a saját kiélesített önvédelmi ösztönömet.

         Engedtem Faith-nek, hogy fontoskodjon körülöttem egy órát. Addig játszott a tűzvörös hajammal, amíg be nem göndörödött, valamint csinos és nőies stílusú nem lett. Hagytam, hogy feladjon egy olyan ruhát, amiben soha nem tűnnék négyes méretű pompom lánynak, de divatos, és cuki volt, és még azt is megengedtem neki, hogy egy csomó szemetet kenjen az arcomra, amitől tudtam, hogy végül a bőröm csak még rosszabb állapotban lesz. A végeredmény igazából meglehetősen szép lett. Sokkal összeszedettebbnek néztem ki, mint általában. Gondoltam, hogy csak beleolvadok a tömegbe, és igazán jól elleszek addig, amíg azok a meglehetősen mályvaszínű szemek meg nem találnak engem. Sokkal magabiztosabbnak és nyugodtabbnak éreztem magam, mint arra valaha is emlékeztem volna ezelőtt.

         Faith azt mondta nekem, hogy ne érkezzek meg a bulira, míg el nem múlt tizenegy, így idegesen várakoztam, a hajammal babráltam, és végigjátszottam minden lehetséges forgatókönyvet, amire az én túlbuzgó képzeletem gondolt. Talán megkér arra, hogy táncoljunk. Talán kivezet, és megadja nekem az első csókomat. Talán elmondja nekem az összes csodálatos dolgot, amit a felszín alatt lát bujkálni, és azt akarja, hogy legyek a barátnője. Utólag, persze, egyik sem történt meg, és én komolyan nem tudtam, hogy milyen fajta srác is volt valójában Nash, de még egy fellángolás is elég gyorsan el tud tűnni előlem.

         És így bukkantam fel Ashley Maxwell hatalmas buliján, megfelelően elkésve, felfegyverkezve Faith mini-átalakításával, és egy várakozással teli száguldó szívvel.

         Ahogy besétáltam a házba, megütött a dübörgő zene, és az optimizmus, amit kezdetben éreztem, megingott. Három srácból álló csoport, akiket felismertem a kémia óráról zsúfolódott el mellettem, hogy csatlakozzanak a súlyos testi sértéshez, ami a nappaliban zajlott. Nem találtam egy nyugodt helyet, ahol megpihentettem volna a szemem, úgy tűnt az emberek mindenhol valami olyat csináltak, amitől elpirultam. Minden tőlem telhetőt megtettem, nehogy eltátsam a számat, de éreztem, hogy az árulkodó hőség felkúszik a nyakamon, ahogy utat törtem magamnak a testek tengerén keresztül. Zavaró volt, és kezdtem azt hinni, hogy egy új frizura, és egy kis smink soha nem lenne elég ahhoz, hogy megfeleljek egy ilyen helynek, mint ez.

         A konyha egy kicsivel kevésbé tűnt zsúfoltnak, így abba az irányba mozdultam, szememmel folyamatosan Nash-t kutattam. Biztos voltam benne, ha megtalálom őt, az éjszaka megfordul. A gyomrom ismét megremegett, ahogy arra gondoltam, hogy a szobán keresztül találkozom azokkal a mályvaszínű szemekkel. Elképzeltem őket, ahogy ragyognak, és oldalt összeráncolódik a bőr, olyankor, amikor mosolygott, és azt is, hogy hirtelen megnyugodok az oldalánál, ahogy a káosz maradéka elhalványul. Az összes kellemetlenséget, ami a bőröm alá kúszott, eltűntetné.

         Ahogy befordultam a sarkon, beleütköztem valakibe, ragacsos, piros folyadékot löttyintve végig a gondosan kiválasztott ingem elején. Meglepetésemben levegőért kaptam, és az a tökfej bocsánatkérés nélkül továbbállt. Reszkettem, és belül hivatalosan is kiakadtam. Túlságosan nyilvánvaló volt, hogy én nem tartoztam ide, nem számított, hogy Nash Donovan mennyire aranyos volt. A kezem remegni kezdett, és minden csepp önkontrollomat összeszedtem, hogy visszatartsam a könnyeimet.

         Kiderült, hogy a konyha ugyanolyan rossz volt, mint a parti elől. Rosszabb igazából, mert nyilvánvalóan itt tartották a piát, és a tömeg abban a szobában a részegnél is részegebbnek tűnt. Olyan volt, mint egy goromba megjegyzések, és mocskos tekintetek aknamezején sétálni, és megpróbálni eljutni a mosogatóig, és feltakarítani. Hallottam néhány kuncogást, láttam néhány homályos tekintetet az utamba akadni, és ez elég volt. Azt terveztem, hogy elöblítek, és hazamegyek. Ez a hely és ezek az emberek nem miattam voltak itt, és ezt jól tudtam.

         - Ki hívott meg téged?

         A kérdés összemosódott, és követte egy nehéz kéz, ami a vállamra nehezedett. A hang – és a kéz – nem máshoz tartozott, mint magához a szülinaposhoz, és részeg volt. Igazán részeg, és vérszomjas. Ashley és én nem voltunk barátok, de soha nem mondott vagy tett nyíltan semmi utálatosat velem, azokban az években, amikben együtt jártunk suliba. Kicsit olyan érzésem volt, hogy hányni fogok.

         - Mi?

         - Ki hívott meg téged? – Csinos ajkán gúnyos mosoly játszott, nagy barna szemei üvegesek voltak. – Miért vagy te itt?

         El akartam neki mondani, hogy Nash kérte, hogy jöjjek, hogy azt mondta nekem, hogy ma este együtt fogunk lógni, de nem jöttek ki a szavak… mert pont akkor bukkant fel ő.

         Belépett a konyhába, az Archer ikrekkel és Jet Keller-rel a nyomában. Ezt nem lehetett szem elől téveszteni: ezek a fiúk hozták magukkal a bulit bármerre is mentek. Nash a szokásos lazán lógó szakadt farmerjében, deszkás cipőjében, és egy zenekaros pólóban volt. Baseball sapkát is húzott a homlokába, ami semmit nem tett, hogy elrejtse az arcán lévő magas pirulást, vagy a homályos és ködös tekintetét. Nyilvánvaló volt, hogy már elázott, és éreztem, hogy a csalódás első fonalai elkezdik összekötözni a megrepedt szívemet. Láttam, hogy a tekintete átfut a konyhán, megállapodik rajtam, és továbbmegy. Ez késztetett arra, hogy fájdalmas lélegzetet vegyek, és bele kellett harapnom az arcom belsejébe – keményen – hogy visszatartsa a valódi sírást.

         Olyan volt, mintha nem is látott volna meg. Nem mosolygott, nem kacsintott, és nem mutatott sok késztetést, hogy az irányomba forduljon. Olyan volt, mintha nem is léteztem volna. Zsibbadt voltam.  Éreztem, hogy az ereimben megfagyott a vér, és a mellkasom közepében minden megadta magát. Ökölbe szorítottam reszkető kezemet, és kétségbeesetten próbáltam egy menekülő utat keresni, ami még több zavarttól, és szívfájdalomtól menthet meg engem. Ashley látszólag elfelejtett mindent a kövérségemről és a csúnyaságomról, amik elrontják a buliját, és egy új kiegészítő felé ugrándozott. Ha a szívem rettenetes érzésekkel telt meg kirívó elutasításától, akkor ez gyakorlatilag megtört, amikor a karjába kapta őt, és engedte neki, hogy beszívja az arcát, amíg ő megragadta a fenekét. Zavaromban meg akartam fulladni, ahogy hátrafelé botladoztam a konyhából. Nem volt több gondolat, amit hozzáadtam volna az önfenntartáshoz, csak a menekülés. Eszeveszett, kétségbeesett szükségem volt, hogy annyi távolság legyen köztem és a buli között – de még inkább köztem és Nash között – amennyi csak lehetséges.

         Szerencsére, a könnyek nem potyogtak addig, amíg biztonságban nem voltam a kocsimba. Abban a pillanatban, ahogy belesüllyedtem a vezetőülésbe, fekete csíkokkal az ujjaimon a sminktől, amit hagytam Faith-nek hogy felkenjen, tudtam az igazságot: a gyönyörű emberek összetartoztak, és nem számított, hogy mi volt belül. Nash lehetett kedves, amikor csak ő és én voltunk a szekrényünknél, de tegyük őt be egy szobába tele emberekkel, adjunk neki egy vékony és csinos lányt, aki hajlandó lefeküdni vele, és én láthatatlan lettem. Annyira hülye voltam, hogy azt gondoltam, hogy ez bármi több volt.

         Szóval azt tettem, amit az ösztönöm súgott, és pajzsot emeltem a szívem köré. Onnantól kezdve, figyelmen kívül hagytam őt minden alkalommal, amikor megpróbált köszönni nekem. Félrenéztem, amikor rám mosolygott. Kerültem a szekrényemet amennyire képes voltam rá, amikor tudtam, hogy ott lesz, és megpróbáltam arra a tényre koncentrálni, hogy az érettségi itt van a sarkamban, és hogy el kell hagynom ezt a hegyi kisvárost, és ezt a tudatlan fiút, aki nagyon mélyen megbántotta az érzéseimet. Logikusan tudtam, hogy Nash nem tudhatta, hogyan érzek, fogalma sem volt, hogy azt gondoltam, hogy ő más, és különleges, hogy a figyelmen kívül hagyása, vagy a zavarom nem tette kevésbé dögössé.

         A kora tavaszi melegben, a főiskolai beiratkozásommal felsorakozva őszre, és a bizonytalanságaimat gondosan kategorizálva – a hamis fellángolásom fullánkja végül elkezdett begyógyulni – belebotlottam Nash-be és a barátaiba, ahogy suli után kint cigiztek… A szívem nagyot dobbant, de egyikük sem látott meg engem, és lebuktam, reménykedve siettem a kocsimhoz, és azt terveztem, hogy figyelmen kívül hagyom őt, mint ahogy azt a buli óta tettem, amikor a mély hangja megrohamozta a fülem.

         - Ő egy rakás szerencsétlenség. Ha azt akarja, hogy lefektessék, bele kellene néznie a tükörbe, és talán csinálnia kéne valamit.

         Az egyik srác vihogott az utálatos megjegyzésén, és arra gondoltam, hogy bele fogok párologni a rémisztő füstfelhőbe. Rólam kellett, hogy beszéljen, és nem tudtam megmozdulni, amikor meghallottam, amit mondott.

         Hallottam, ahogy Nash felhorkant, ahogy megpróbáltam elslisszolni, így nem vehettek észre engem, vagy a könnyeimet. Soha nem sírtam ennyit senki más miatt, és ez arra késztette engem, hogy egy kicsit – vagy nagyon – utáljam őt, ahogy tovább beszélt.

         - Úgy értem, én nem vagyok válogatós, ágyba vihetném őt. Csak szükségem lehet egy zsákra a fején, vagy valami.

         Ettől a többiek is fetrengtek a nevetéstől, amint a föld kicsúszott alólam, és zokogás marta a torkomat. Hogyan ismerhettem ennyire hihetetlenül félre valakit? Minden remény, minden gondolat, amitől más volt – amitől minden helyes fiú más tudott lenni – megsemmisült azokkal a gyűlölködő, kemény szavakkal. Szavakkal, amik örökre megváltoztatták azt, ahogy a másik nemre néztem.

         Nash Donovan egy gyönyörű, gonosz, és forró láng volt, ami megégetett engem, amikor túl közel kerültem. Ő csak az első megálló volt, a csalódások utazásán, de valahol az út mentén megtaláltam a helyem. A célomat. Csak nem tudtam, hogy amint megtettem, Nash-nek sikerül újra a feje tetejére állítania a világomat, és csak egy bolond égeti meg magát kétszer ugyanazzal a lánggal.

Első fejezet

Nash

Hálaadás… Nyolc évvel később.

A teljesen felújított Dodge Charger-em falta a kilométereket, ahogy keresztülszáguldottam a hideg Colorado-i éjszakán. A hatalmas motor dühösen morgott egy időben a dübörgő szívemmel, és a könnyű hópelyhekkel, amik a szélvédőre hulltak, így a szemem gyors pislogását hibáztattam, amellyel megpróbáltam keresztüllátni a ronda útviszonyokon, és nem az érzelmeket, amik azzal fenyegettek, hogy elérnek engem. Semmi sem volt megírva, sem a tény, hogy 120-al kellett hajtanom, sem a szörnyű ünnepi forgalom, ami kétségtelenül kézzel-lábbal tűnt el az utamból. Homályban voltam, olyan hitetlenségi állapotban, hogy zsibbadtnak éreztem magam, és alig voltam tudatában annak, ami körülöttem folyt. Épp most találtam meg a nagybátyámat Phil-t, az első és egyetlen szülő figurát, akim volt az életemben, eszméletlenül a vadászkabinja padlóján. Hideg és mozdulatlan volt. Úgy nézett ki, mint egy csontváz, a bőre ráfeszült a csontjaira, amitől túlságosan törékenynek látszott. Elrohantam a „Repülés az Életért” parkőrért, aki légi úton elszállította őt a sürgősségi osztályra Denver-be.

         Csak adjuk még hozzá a veszélyes sebességet, amivel haladok, és azt, hogy az elmém minden máson jár, kivéve az előttem lévő úton, pánikba esetten hívtam fel Cora Lewis-t, a munkatársamat, és közeli barátomat. Ő mindig gondoskodott az üzletről, felrázna a csapatokat, és mindenkitől aki számított információt szerzett volna, amikre nélkülem szükségük volt, miközben emiatt aggódniuk kellett volna. Segítene gondoskodni rólam, ahogy mindig is tette.

         Rekordidő alatt a kórházba értem, berohantam a sürgősségire, miközben a szorongás és a félelem hullámokban árasztott el. Sokkal jobban ismertem ezeket az intézményi és steril falakat, mint ahogy azt akartam – az egyik legközelebbi barátom, és helyettesítő nagytestvérem Roma Archer, összetűzésbe került egy csapat motorossal, és egy csomó golyóval nem is olyan régen, és órákon keresztül idegesen járkáltam ezeken a hosszú folyosókon, arra várva, hogy lássam, keresztül vészeli-e ezt. De ez a mostani látogatásnak olyan érzése volt, hogy talán ez határozza majd meg az életem hátralevő részét. A biztonsági őrtől aggódó pillantást kaptam. Már megszoktam. Amikor sárga, narancssárga és piros tűz tetoválásod volt a fejbőröd mindkét oldalán, és tinta borította a nyakadtól a csuklódik mindkét karodat, az emberek hajlamosak azt hinni, hogy te nem igazán vagy egy kedves fickó. A vicces dolog az volt, hogy általában sokkal kedvesebb voltam, mint a legtöbb srác, akiket úgy szerettem, mint a testvéreimet, de nem most, és ha a nővér, aki az asztal mögött ült nem mondja meg nekem, a következő másodpercben, hol van a nagybátyám, egyenesen el fogom veszíteni a józan eszemet.

         Épp tüzet készültem okádni, forróbbat, mint a tinták rajtam, amikor megláttam őt felém sétálni. Úgy nézett ki, mint egy angyal, noha a neve Saint (Szent). Illett hozzá, Saint Ford, betegségek gyógyítója, és utálója bárminek, és mindennek, aminek köze van Nash Donovan-hez. Gyönyörű volt, lélegzetelállító, és abszolút megvetett engem, nem csinált titkot belőle. Többször belefutottam már a sajnálatos gyakori utazásaim során erre az osztályra, ahol úgy tűnt állandó kelléke, mint az egyik megfigyelő ápoló.

         Együtt jártunk suliba évekkel ezelőtt, és amíg én feltűntem mindegyik összejövetelen, ő egyiken sem. Nagy ívben elkerült engem, vagy ideges, oldalpillantásokat küldött felém, mintha nem bízott volna bennem, vagy kénytelen lett volna elviselni a társaságomat. Csak most, ebben a pillanatban együttérzéssel és komolysággal nézett rám, azokkal a galambszürke szemeivel. Ez nem hagyott semmi kétséget afelől, hogy a dolgok Phil-lel nagyon, nagyon rosszak voltak.

         Kezét a vállamra tette, és úgy éreztem, össze fogok törni a gyengéd érintés alatt.

         - Nash… - Hangja lágy volt, és hallottam benne a rossz híreket. – Gyere ide, és beszélgessünk egy kicsit.

         Nem akartam. Nem akartam hallani azokat a szörnyű szavakat, amiket el kellett mondania nekem, de mert annyira csinos volt, és mert neki voltak a legszebb szemei, amiket valaha láttam, zsibbadtan tettem, amire kért. Voltak rosszabb emberek is, akiktől kaptam már rossz híreket.

         Néhány lépéssel eltávolodtunk a nővérpulttól, és felindultan néztem le rá. Meglehetősen magas volt egy lányhoz képest, így szemtől szembe voltunk, amikor a pihe-könnyű hangja, amiket mondott kiegyenlítette a szikla-kemény szavakat.

         - Tudtad, hogy Phil nagyon beteg?

         Olyan érzés volt, mintha egy barátként kérdezte volna, olyan valakiként, aki igazán törődik azzal, ami történik, és nem, mint egy egészségügyi szakember. Logikusan tudtam, hogy csak a munkáját végezte, de másfelől jobban éreztem magam, hogy így viselkedett.

         Nem volt olyan szó, ami helyesnek hangzott, vagy érződött volna, hogy erre válaszolja, így csak megráztam a fejem.

         - Felismertem a nevet a nyomtatványon, és ti ketten sok tekintetben hasonlítotok. Gondoltam lehet megtalállak itt kint.

         Lenyeltem a mennydörgő szívverésemet, és mereven bólintottam. – Ő az egyetlen családtagom. – Ez nem teljesen igaz, de ő az egyetlen olyan, aki valóban számított nekem.

         Felsóhajtott, és megpróbáltam nem meghökkeni, amikor az egyik kezét az arcomra tette. Tudtam, hogy nem kedvelt engem, és valamilyen oknál fogva, az a tény, hogy ennyire tapintatos, ennyire törődő volt, telibe talált, mert bármit is készült kitálalni nekem, az sokkal rosszabb volt, mint gondoltam.

         - Tüdőrákja van… az orvosok azt gondolják négyes stádiumú. Terjedelmes kórtörténete van. Egy ideig kapott kezelést. Elhelyeztük őt, adtunk neki folyadékot, tüdőgyulladása lehet, ezért küzd, hogy lélegezni tudjon, és az oxigénszintje veszélyesen alacsony. Nem vagyunk benne száz százalékig biztosak, hogy miért nem reagált még, de próbáljuk elérni, hogy felébredjen. A kezelőorvosa hívott egy onkológust, aki szerepelt a kórlapján. Ez súlyos helyzet, Nash. Nem tudom elhinni, hogy nem mondta el neked, mennyire beteg.

         Hagytam, hogy a fejem leessen, mintha túl nehéz lett volna, hogy a nyakam megtartsa, és az ő gyengéd ujjai cirógatták az arcomat. Ez ijesztően megnyugtató volt.

         - Került engem. – Még az én fülemnek is szánalmasan hangzott.

         Mondani akart még valami mást is, amikor egy apró terhes tündér, és egy nagydarab óriás rontott be a szobába, ahol álltunk. Nem ismertem az idősebb fickót, aki velük együtt lépet be, de elszánt kifejezés volt az arcán, ami szinte ijesztő volt. Vetett egy pillantást az üres váró szobára, és megpördült a sarkán, úgy, mint aki információra vadászott, vagy valakire, akitől választ kaphatott. A lovasság megérkezett. Saint elhúzódott, és én ösztönösen megragadtam a csuklóját. Szükségem volt a barátaimra, a rosszul sikerült, lázadó legénységem szeretetére, de most nagyobb szükségem volt rá. Nem tudtam megmagyarázni. Halvány vigyort küldött felém, és szabadon engedtem karját.

         - Megyek ellenőrzöm őt, és megnézem, hogy sikerült-e felébreszteni, így láthatod. Nash… érdemes lenne leszoknod a dohányzásról.

         Az utolsó szavai elhaltak, ahogy ledöntött egy punk-rock tündér, és elnyelt egy ölelésben, amire senki mástól nem volt szükségem. Hagytam, hogy Cora tegye a varázsát, és megpróbálkozzon azzal, hogy jobban érezzem magam. Szintén megengedtem annak a csendes, erős és magabiztos fickónak, akit az idősebb testvéremnek tekintettem, hogy megpróbáljon felkaparni engem. Rome Archer egy szikla volt, és nekem szükségem volt az ilyen fajta stabilitásra, ahogy a világom megremegett körülöttem.

         Összetartottam, miközben olyan érzéseim voltak, amik kavarogtak, és kigördültek az ellenőrzésem alól, összekuszálva a fejemet, hogy mi történt, amikor ők felbukkantak. Az is elég rossz volt, hogy az anyám itt volt, de volt képe, hogy idehozza azt a seggfejet, akihez férjhez ment, csak hogy feszegesse, a már így is rongyosra tépett idegeim határait.

         Neki épp mennie kellett, és Nashville-nek nevezett… senki sem hívott engem Nashville-nek, és élte tovább az életét… nos, senki, kivéve Cora-t. Azt hiszem, hallani a valódi nevem egy olyan anya szájából, aki feltette az összes kérdést, és a darabok a helyükre kerültek. A nyugalom, és a düh illékony folyékony magjának a határán lebegtem, és készen álltam, hogy a gyűlölet és a harag árvízébe taszítsam ezt a sürgősségit.

         Miért volt itt?

         Phil őt tette meg a legközelebbi hozzátartozójának, neki adta a meghatalmazást… mintha ő sokkal fontosabb lett volna neki, mint én.

         Miért?

         Nem válaszolt.

         Tudta, hogy beteg, és hogy mióta?

         Tudta. Phil nem akarta, hogy én aggódjak.

         Megpróbált meggyőzni engem, hogy ez az egész az én érdekemben történt, és a tetőpontot a metsző kérdéseim bombázásával értem el, amiket rázúdítottam, amikor a legjobb barátom, Rule, felbukkant a menyasszonyával. Volt egy tiszta pillanatom, és kezdtem átlátni a rettegés, harag, neheztelés páráján, és minden máson, ami feltankolta a vérem, amikor Saint rézvörös haja bukkant fel a sarkon. A szavai már egyszer megváltoztatták az életemet azon az estén.

         Fogalmam sem volt róla, hogy alig állt a lábán.

         Oldalra billentette a fejét, rám pislogott azokkal a szürke szemeivel, mintha, nem szakította volna darabokra mindennek az alapját, amiben hittem, és azt mondta, - Ébren van, és téged keres.

         - Igen?

         - Igen, azt mondta, beszélni akar a fiával… az lennél te, ugye? Ugyanúgy néztek ki srácok.

         A szó megbotránkoztatott. Abbahagytam a lélegzést, az érzékelést, és azt is hogy éljek. Gyökeret vertem a helyszínen, beleragadtam ebbe a pillanatba, amikor a szeretett nagybátyám, valahogy az apámmá változott. A hazugságok, a titkok, az elvesztegetett idő, az üres érzés, amit mindig cipeltem, hogy nemkívánatos vagyok, nem csak egy felszínes és egy nemtörődöm anya miatt, hanem az arctalan, névtelen apától id, aki újra és újra szóba került, és úgy éreztem el fogok ájulni a szédülés miatt.

         - Szent szar! – Tipikus Rule, visszahozott engem a fehér szobába egy csörömpöléssel, és vér száguldott az arcomba és a fülembe. Össze fogok omlani, és mintha csak tudta volna, Cora hirtelen ott termett, pontosan az arcomnál, és a hangja visszahozott a jelenbe. Mindig vigyáz a fiaira.

         - Nash. – Cora hangja komoly és nem hangzott ostobán. – Nem most van itt az ideje. Kibogozzuk majd a részleteket később. Ők nem számítanak. Hálásnak kell lenned, hogy még mindig itt van, és most csak erre koncentrálni. – Fényes szeme az emberére táncol, majd vissza rám. – Ráadásul nem ütheted meg őt, és úszhatod is meg. – Tüskés szőke fejével abba az irányba int, ahol anyám lapu a férjével együtt. Nem tenném túl magam rajta, hogy igazából beviszek egyet anyának. Ez az, amiért annyira szerettem őt.

         Cora oldalra állt, ahogy Saint odasétált hozzám és a könyökhajlatomra tette a kezét, csendes gesztusként, hogy kövessem őt.

         - Elkaptalak, Nash. – Szemei viharfelhők voltak, és örökké akartam bámulni őket. Ez volt az a vihar, amit soha nem bántam volna, ha elkap.

         - Igen? – Nagyon remélem, hogy ő volt az egyetlen, aki hallotta a hangom repedését, és hogy Cora valóban füllentette a hazugságomat, szemet hunyva afölött, hogy anyám a sürgősségi osztály várójának a padlóján legyen kiütve.

         - Igen. – Szinte suttogta, és meg akartam kérdezni, hogy mióta aggódik értem. Vajon ott lesz, amíg megbirkózom a példaképemmel, az egyetlen személlyel, aki adott nekem időt, szeretetet, aki olyan férfit faragott belőlem, akire büszke lehetek, még a föld alatt is? Hogyan birkóznék meg azzal a ténnyel, hogy ugyanaz a férfi hazudott nekem egész kibaszott életemben? Fogalmam sem volt, kicsoda Phil Donovan, és ennek eredményeként azon kezdtem gondolkodni, hogy fogalmam sincs kicsoda Nash Donovan. Nem tudtam megmagyarázni, mert nem ismertem Saint-et. Alig emlékeztem rá régebbről, és komolyan fogalmam sincs milyen fajta ember a csinos, és professzionális modora alatt, de akarom, hogy ott legyen, úgy éreztem, szükségem van arra, hogy ott legyen… túlságosan rossz volt, hogy kibaszottul utált engem.

         Lehet, hogy Hálaadás volt, de komolyan nehéz találni egyetlen dolgot is, amiért hálás lehetek.

Második fejezet

Saint

Egy héttel később…

Egész végig vitatkoztam magammal a rövid úton a kórháztól a lakása felé. Jobban tudhattam volna. Nem régóta voltam nővér, csak három éve, de eléggé hosszú ideje elmerültem már az orvosi területen, hogy tudjam, hülyeség volt részt venni abban, hogy a betegeket és az ő dolgaikat személyes ügykéntkezeljem. Nem kellene személyesen kötődni, nem kellene egyik esetnek sem komolyabbnak lennie a másiknál, nem kellene bármely személy által érintett családtag betegségét, vagy balesetét másképpen kezelni, mint a többiekét… de semmilyen logikus, vagy szakmai képzés sem számított, hogy rájöjjek, miért nem állt meg Nash egyszer sem a kórháznál Hálaadás óta, hogy megnézze az apját.

         Phil Donovan szinte azonnal elkerült a sürgősségiről a kórház egy magasabb szintjére, ahol az onkológiai részleg helyezkedett el, így ő nem volt többé az én páciensem. Ez nem akadályozott meg engem attól, hogy megálljak a műszakom végén és ellenőrizzem őt, és megnézzem, hogy van. Egy idősebb férfi, aki úgy nézett ki, mintha kiköpött a fia lenne, meglepően jól fogadta a prognózisát, és mindig élveztem a könnyed viselkedését. A helyzet nem nézett ki jól, ő sem nézett ki jól. De észrevettem, hogy soha nem volt egyedül. Mindig volt vele valaki a szobában, amikor bedugtam a fejem. Úgy tűnt van neki egy tetovált és piercingelt férfiakból és nőkből álló végtelen sora, akik félre lökik a látogatás okozta kényelmetlenséget, és egy beteggel töltik az időt, annak érdekében, hogy társaságot, és támogatást nyújtsanak neki. Csak az volt nyilvánvaló, hogy a saját húsa és vére nem volt közöttük. Nem az én tisztem volt megkérdezni, hogy a saját gyereke miért nem jelenik meg ezen alkalmak bármelyikén. Nem kényszerítettem magam, hogy tegyek valamit, mert Phil nem hangozott annyira csalódottnak, amikor említette Nash eltűnését.

         Nem mintha túl ideges lettem volna, hogy egy másik komor, tetovált dögösségbe futok bele egyébként, de ma este, amikor bedugtam a fejem, Cora épp egy idősebb férfivel vitatkozott. Ismertem az ő hangos énjét még abból az időből, amikor a barátját meglőtték, és majdnem meghalt a sürgősségi osztályomon. Most nagyon hangosan fejezte ki a véleményét Nash jelenlegi viselkedése miatt. Phil mondta neki, hogy hagyja őt egyedül, hogy keresztül fog jutni a dolgokon a saját idejében, és ő nem hibáztatja a fiát, hogy nem volt itt az ünnepek óta. Eléggé fel volt hergelve, kiabálta, hogy ez nem helyes, hogy Nash úgy viselkedik, mint egy nagy csecsemő, és meg fogja bánni, hogy bármennyi időt is elvesztegetett abból, amennyit együtt lehetnének, figyelembe véve, hogy Phil prognózisa nem jó. Egy kicsit őrülten nézett ki, és érdesnek hangzott, de egyet kellett értenem azzal, hogy igaza volt.

         Rosszul éreztem magam, hogy kihallgatom őket, és azt terveztem, hogy kihúzom a fejem, és hazamegyek, amikor következő állításától a hideg futott keresztül a gerincemen.

         - Még Rule-lal sem beszél. Nem válaszol a telefonra. Egész héten kihagyta a munkát. Rome elment a lakásához, és addig kopogtatott az ajtón, amíg egy szomszéd ki nem jött, és megfenyegette, hogy kihívja a zsarukat. Mondtam neki, hogy be kellett volna törnie. Azt hiszem, kísértést is érzett, mert nem kapott semmilyen fajta választ. Az ötlet, hogy Nash egyedül ül a lakásában megsértve, megpróbálva saját maga feldolgozni ezt az egészet, összetöri a szívemet. Nem tudom, mi mást tegyek.

         Phil választ mormogott, ami túl halk volt, hogy meghalljam, és felugrottam, ahogy egy másik nővér bukkant fel a sarkon. Láttam, hogy furcsa pillantást küld felém, mivel ez nem egészen az én emeletem, ritkán mentem bárhova is a sürgősségi osztályon kívül. Mielőtt kimagyarázhattam volna magam, visszamentem a saját emeletemre, vetettem egy gyors pillantást a dokumentumra Phil Donovan-ről, ami tartalmazta Nash adatait, mint értesítendő személy egy bizonyos Ruby Loften után, és elindultam, hogy teljesítsek egy küldetést, amit nem tudtam, mi is lenne az. Nem voltam benne biztos, miért voltam ennyire izgatott, hogy ennyit fektettem a Donovan férfiakba, különös tekintettel a keserű ízre, amit Nash-el való történelmem hagyott a számba.

         Szerettem a munkám. Örökkévalóság óta ápolónő akartam lenni. Amikor kicsi voltam, az volt a kedvenc játékom, hogy megjavítsam a játék babáim „hibáit”, és hogy rávegyem a nővéremet, hogy had kötözzem be őt kötszerrel és gézzel, és keményen hajtottam, a belemet is kidolgoztam, hogy a legjobb ápolónő, és gondozó legyek. Huszonöt évesen hivatalosan is sürgősségis ápolónő voltam, és azon gondolkodtam, hogy visszamegyek a suliba, és megszerzem az ápolónői mesterdiplomámat, így gyakorló ápolóorvos lehetnék.Osztályelsőként diplomáztam a Kaliforniai Állami Egyetemen L.A.-ben, és a sürgősségi ápolást választottam a kihívás, a gyors reagálás miatt, és azért, mert tudtam, hogy segíteni akartam az embereknek, amikor a legjobban szükségük volt rám. Ez más környezet volt, minden nap más-más betegekkel, és problémákkal. Rendkívül képzett voltam, teljesen belefektettem minden tudásomat, minden nap. Így tudtam, bármilyen furcsa érzés húz is ehhez az ügyhöz, és az emberekhez, akik benne voltak, nem olyasmi, amit valaha is tapasztaltam egy beteggel, vagy a szeretteikkel kapcsolatban ezelőtt.

         Tudnom kellett volna abban a pillanatban, ahogy azok a összetéveszthetetlen mályvaszínű szemek az enyémbe kapcsolódtak, megpróbálva elhelyezni engem, ahol felismert Július Negyedikén, hónapokkal ezelőtt, hogy Nash Donovan újra a feje tetejére fogja állítani az én jól elrendezett világomat. Még azután is, minden alkalommal, ahogy telt az idő, és még a sok éves harag és ellenszenv után, amit a sötéten jóképű fiatalember iránt tápláltam – aki, legyünk őszinték, csak még lenyűgözőbb lett az évek során – még mindig volt valami, ami megfogott benne. Csak egy pillantás, amitől felforrt a vérem, és egy régóta elfojtott érzése a vágynak és akarásnak azt suttogta nekem, hogy emlékezzek rá. Olyan érzés, mintha állandóan beleragadnék a vágy és a gyűlölet egy viharos forgatagába, ahol Nash aggódott, és nekem nem tetszett mennyire szélsőségesek és irányíthatatlanok azok a dolgok, melyeket éreztem. Csak néhány rövid hét leforgása alatt, ezek az érzések, és a férfi miatt, aki megihlette ezeket, csinálok valami rám teljesen nem jellemző dolgot, és nem csak a szakmai szabálykönyvem ellen, de a saját önfenntartó ösztönöm ellen is.

         A forgalom, ami átívelt a belvároson, szörnyű volt. Még nem volt hó az utakon, de hideg volt, és a Denver-i jövés- menés, a Karácsonyra készülődés csúnya dugót okozott. Arról nem is beszélve, hogy Szombat este volt, így az egész hétvégi rohanás miatt, akik kiszabadultak, és élvezik a szabadságukat, a három mérföldes út, most majdnem fél órát vett igénybe.

         Ott lenni valaki körül a múltamból, valaki körül, aki emlékszik a korábbi énemre, visszahozta az összes bizonytalanságot, amik kisebb mértékben még mindig küzdöttek a fejembe, most az agyam élvonalába kerültek. Különösen, amikor az a valaki a felnőtt megfelelője volt a ligámon-kívüli tinédzser fiúnak, akiért én fájdalmasan intenzíven, és szupertitkosan odavoltam.

         Soha nem volt könnyű elfogadni a gúnyt, és hitvány dolgokat hallani, amiket rólam mondtak. Fájt, és leromboltam a már így is sérült önbecsülésemet. Tudtam, hogy a középiskola elmúlt, és hogy néhány éven belül ezek közül az emberek közül senki nem fog többé számítani nekem, hogy Nash elért egy fázisig, de az, ahogy miatta éreztem magam, amikor figyelmen kívül hagyott, és még rosszabb volt az, ahogy bántott engem, amikor hallottam őt szörnyű dolgokat mondani rólam, értékes leckére tanítottak meg engem, amit még ma is közel tartok magamhoz. Az emberek csak akkor tudtak bántani téged, és csalódást okozni neked, ha hagytad. Nekik csak akkor van erejük ahhoz, hogy fájdalmat okozzanak neked, ha azt gondolod, hogy ők különlegesek, és még ennél is többek. Nem hagytam senkit elég közel kerülni hozzám, nem hagytam senkinek, hogy megérintsék a szívemet, vagy érzelmeket ébresszenek bennem eléggé, hogy megkockáztassam, hogy újra megtörténjen… soha. Azt hiszem, sikerült megbirkóznom azzal, hogy a barátom megcsalt az egyetemen, és könnyebben kezelni azt a tudatot, hogy a saját apám egy szoknyavadász volt. Széles-körben, a férfiak az életemben csalódást okoztak nekem, és Nash csak az első volt ebben a hosszú sorban.

         Amely lehetővé tette ezt az igényt, ezt a sürgető érzést, hogy ellenőrizzem őt, a végzetem és a tinédzserkori rémálmok még nehezebbé tették, hogy feldolgozzam. Még annak ellenére, hogy teljes nyugtalanságban, és kétségben voltam, bekormányoztam az új Jetta-mat egy helyre az úton a Victoria előtt, amiben nyilvánvalóan átalakítottak néhány lakást, és kiszálltam. Egy másodpercig bámultam az épületre, megpróbálva meggyőzni magamat, hogy törődjek a saját dolgommal, és csak menjek haza. Még mindig a műtősruhában voltam, ronda cipővel a lábamon, a hajamat szorosan befontam egy tűzpiros szalaggal, ami a hátam közepéig ért. Csak egy halvány smink maradt rajtam a tíz órás műszak után, és nem tudtam, miért gondoltam azt, hogy válaszolni fog a nekem, amikor kerülte a barátait, és az embereket, akik közel álltak hozzá.

         Megborzongtam, mert nem volt nálam kabát, és eldöntöttem, hogy vagy haza kell mennem, vagy be ide. A tekintetem egy Charger-re siklott, ami az épület előtt parkolt, és felsóhajtottam. Napi szinten foglalkoztam halállal, és szörnyű sérülésekkel. Kezelni tudtam egy rövid találkozást az emlékeim szellemével, és túlélni az összecsapást. Most már erősebb fából faragtak. Emellett, látni Phil-t ennyire betegen és szomorúan, és ahogy Nash traumatikus módon reagált a hírekre Hálaadáskor, mindkettőjük miatt aggódtam. És ennek ellenére tudtam, hogy a nyugtalanságom nem fog elmúlni.

         Beléptem a bájos régi épületbe, és körbenéztem az ajtókon lévő számokon. Úgy tűnt, hogy az alsó szinten két lakás volt, és Nash-é volt a bal oldali. Épp készen álltam, hogy kopogjak, amikor a szemközti ajtó a folyosó túloldalán kinyílt, és egy lány dugta ki rajta a fejét. Tekintete végigvándorolt rajtam, majd a riadt arcomon landolt.

         - A barátnője vagy?

         Hangja barátságos volt, talán túlságosan is, és úgy nézett ki, mintha a Sport Illustrated magazin címlapján lenne a helye. Többé nem voltam túlsúlyos, most csak normális, és egészséges, de ennek a lánynak olyan hasizmai és mellei voltak, amik megérdemeltek egy díjat. A pokolba, ha a helyében lennék, én is jóga nadrágban és sportmelltartóban sétálgatnék a fagyos Decemberi időjárásban.

         - Uh… nem.

         - Csak most költöztem be. Az elmúlt héten minden ötödik percben dörömbölt valaki az ajtón. Az őrületbe kergetett engem. Láttam azt a srácot, aki itt lakik. Totálisan helyes. Folyamatosan várom, hogy egy lány felbukkanjon, és magának követelje. Gondoltam, hogy te lehetsz az. Egyébként Royal vagyok.

         Felé bólintottam, és oldalra hajtottam a fejem. Minden egyedülálló pasinak szerencsésnek kellene tekintenie magát az új-szomszéd részlegben. Fogadok, hogy Nash imádná őt… nos, ha kijött volna a csigaházából.

         - Csak egy barát vagyok. Gondoltam megnézem őt. Saint vagyok.

         Egy kicsit nevetett, és a fejét rázta, sötétbarna haja a vállán csúszkált, mint a modelleknek a sampon reklámokban.

         - A szüleink nyilvánvalóan ugyanazt a dolgot szívták, amikor a nevünket adták. –Fejével a csukott ajtó felé biccentett, és a sötétbarna szeme szórakozottan felvillant, amíg én küzdöttem, hogy megpróbáljak úgy viselkedni, mintha ez a helyzet nem teljesen rémítene meg. Az igazán csinos lányok, mint ő, mindig megnehezítették számomra, hogy normálisan viselkedjek, és kellemetlenül érezzem magam. – Úgy tűnik, hogy a heti téma a szexi szomszéd srác ellenőrzése. Ez, valamint szuperdögös férfiaké is. Esküszöm, az összes barátja ínycsiklandó. Egyiket sem rugdosnám ki, ha meglátnám őket az ágyamban. Még azt a nagy srácot sem a viselkedésével és a heggel. Ijesztő, mint a pokol, de halálosan szexi.

         Kezdtem kényelmetlenül érezni magam. Jól kijöttem az idegenekkel, amikor véreztek, és szükségük volt a segítségemre, de ez a fajta kölcsönhatás, kívül esett a komfortzónámon, még ha egyet is értek Nash barátjainak dögösségi szintjét illetően.

         A fickó a heggel, Nash régi szobatársa, Rome Archer volt. Halálosan szexi harcos, a maga törődj-a-magad-dolgával módon. Első kézből tudtam, mert nem is olyan régen még az én betegem volt. A kórházban a következő éjszakán futó pillantásra elkaptam Rule Archer-t, ő volt Nash legjobb barátja, és ő is jóképű volt, a saját egyedülálló veszélyesen-nézek-ki módon. Azon az éjszakán később Jet Keller is felbukkant egy szőke sráccal, aki úgy nézett ki, mintha az 1950-es évekből szabadult volna, és egy másik fickóval, aki annyira tagadhatatlanul jóképű volt, hogy szükséges volt kétszer is ránézni, hogy megbizonyosodj benne, nem a szemed játszott veled egy kis tréfát. Mindhármuk, a dögösségük, és a szexi varázsuk kiszivárogtatása különböző módon jelentett bajt. Én csak nem ismertem elég jól ezt a nőt, hogy közzétegyek számára bármilyen betekintést is, nem mintha kényelmesen megtenném, még akkor sem, ha nem lenne idegen.

         Kopogtattam az ajtón, sokkal inkább azért, hogy kétségbeesetten elszabaduljak tőle, és a kíváncsi tekintete elől, mint hogy megnézzem, hogy Nash válaszol-e.

         Természetesen nem tette, és én idiótának éreztem magam. Kényelmetlenül feszengtem, egyik lábamról a másikra álltam, és ismét megpróbálkoztam a kopogással.

         - Sok szerencsét. Senki másnak nem nyitotta ki. – Vidámnak hangzott és én világos pirosra pirultam. Soha nem voltam képes túljutni azon az érzésen, mintha valaki más viccének a tárgya lettem volna. Ettől felfordult a gyomrom, annál is inkább, mert olyan módon néz, ahogy.

         Felemeltem a kezem, hogy még egyszer utoljára bekopogjak, amikor az ajtó hirtelen kitárult, és én szembekerültem egy meglehetősen meztelen mellkassal, egy dühösen mogorva, nyilvánvalóan részeg Nash Donovan-nel. Azok a szemek, amik valahol a lila és a kék szín között voltak lomhán pislogtak rám, és én kiengedtem egy riadt zihálást, ahogy megragadta azt a kezemet, amit még mindig felemelve tartottam, hogy kopogjak, és maga felé húzott.

         - Szerencsés érintésednek kell lenned, Vöröske. Jó neked. – A szomszéd nevető hangja követett engem a lakásba, amint Nash bizonytalanul hátrafelé botladozott, magával vitt engem is.

         Egy puffanással bezárta mögöttem az ajtót, és megpróbált rám koncentrálni a véreres szemeivel. Alkoholtól, cigaretta füsttől bűzlött, és nem tehettem róla, de undorodva ráncoltam az orromat. Fizikailag kézben tudtam tartani magamat. Ez követelmény volt a munkában a sürgősségin, de ebben a pillanatban vadnak nézett ki, és el kellett ismernem, hogy a haragos, mogorva jelenléte egy kissé fenyegető volt.

         Magasabb volt az átlagnál, de úgy voltam vele, ez az jelenti, hogy nem volt annyira fenyegető, mint azt gondoltam, mert annyira szokatlan és zavarodott volt a jelenlegi állapotában. Hamvába halt hazugság lenne, ha megpróbálnék úgy tenni, mintha nem vettem volna észre, hogy még a kócos és ittas állapotában is jó formában volt. Nyilvánvalóan eléggé törődött magával eltekintve a mája ostromától, és a dohányzás szörnyű szokásától.  Mindig is sötéten jóképű srác volt. Sötét szemöldöke metsző és drámai volt az arcán, egy csipetnyi ismeretlen eredetű jellemvonással mögötte. Azok a lilás színű szemek nem e világiak voltak, és felejthetetlenek. Túlságosan szépek, és finom megjelenésűek voltak egy ilyen férfias arcon.

         Azt hiszem, tény, hogy minden, amit viselt, egy fekete bokszer volt, felfedve az olíva-színű bőrének védtelen részét, amin nem kevés megtervezett tetoválás volt, ami engem egy kicsit túlterheltté tett. Szerettem a tetkókat, nekem is volt egy pár, de Nash elkötelezettsége, hogy kidekorálja a testét, egy egészen más szint volt. Úgy értem, nem voltam meglepett a grafika mennyiségétől, amiből sportot űzött, figyelembe véve a kiváló lángos tetoválást a fején, és a gyűrű piercinget az orra közepén. Ezek mind tervezettek voltak egy vallomásnak, ami azt hirdette, hogy neki nem kell senki másnak a szabályai szerint élnie, csak a sajáténak, ami azt hiszem rendben volt, és neki kedvezett, de ez már sok volt nekem, hogy befogadjam, amikor már úgy tekintettem rá, mint egy veszélyre, és mint egy szemétládára.

         Megtagadtam, hogy bevalljam, nyíltan megnéztem őt magamnak. Nem tehettem róla. Hiányos öltözetben volt, kidolgozott és gyönyörű, még akkor is, ha mindez tinták mérföldje alá rejtette.

         - Pizzát rendeltem.

         Felnéztem rá, és úgy kérdeztem, mint egy idióta:

         - Mi?

         - Azt hittem, a pizzás fiú vagy, de nem.

         Hátrabotladozott néhány lépést, megragadta a kanapé hátát, és addig csúszott lefelé, amíg a padlón nem ült, velem szemben. Kinyújtotta a lábát maga elé, és megdörzsölte nedves szemét a kezének bütykeivel. Mi a fene történik most? Olyan, mintha épp a szemem előtt tört volna össze. Elveszett saját magában.

         - Jól vagy, Nash? Rengeteg ember aggódott miattad.

         Felnevetett, ami annyira megtörtnek, annyira szaggatottnak hangzott, úgy éreztem végigkaparja a bőrömet, és libabőrt hagy maga után.

         - Nem.

         Nem követtem az elkent, vagy törött beszélgetés fonalát, talán mert teljesen megzavart a meztelen felsőtestével. Láttam már pár jól kinéző srácot alsóneműben, néhányat a munkahelyen, néhányat nem. Egyikük emléke sem érte utol Nash-t. Valakinek el kéne mondania neki, hogy mit tesz ő egy pár fekete bokszerben, tekintettel kellene lennie arra, hogy ez egy halálos fegyver a nők józanságára.

         - Nem, mi? – Komoly erőfeszítést kellett tennem, hogy megpróbáljam követni a szaggatott beszélgetésünk szétszórt megjegyzéseit.

         Hátrahajtotta a fejét, így rám tudott nézni. A lángok a fülén hozzákapcsolódtak még több tetovált lánghoz, ami összegömbölyödött a masszív vállain, és átment a mellkasa előtt. Bűnösnek éreztem magam, hogy megakartam nézni, mikhez csatlakoznak a hátán. Neki is volt egy bonyolult mintázatú szárny tetoválása, ami előtűnt, beterítette az egész bordáit, le egészen a bordázott hasizmaiig, és eltűnt a bokszere elejében a köldöke mindkét oldalán. El se tudtam képzelni, hogy egy ennyire kellemetlen dolog, mint ez, fájnia kellett, de a tetoválás lenyűgöző volt nagyságában, és részletében is, és hogy egy olyan kőkemény testen volt, mint ez.

         - Nem, nem vagyok jól.

         Kifújtam a levegőt, és leguggoltam, így az ő szintjére kerültem. Tekintete követett engem, ahogy a combjaimra ereszkedtem. Az emberek állandóan mondogatták, hogy mennyire szép a szemem, és ez pirulásra és dadogásra késztetett. Szürkék és tiszták voltak, és úgy tűnt, hogy a betegeim enyhülést találtak bennük. De én azt gondoltam, ahogy higgadtan belenéztem azokba a szomorú mélységekbe, hogy nyilvánvaló, hogy mindenki, aki azt hitte, hogy szép szemem volt, soha nem nézett bele Nash-ébe. Soha nem láttam még ilyen feltűnő és egyedi szint, mint amilyen az ő mályva kék szeme. Hollófekete szemöldök alatt ülve, olyanok, mint a mágnes.

         - Beszélned kell valakivel, családdal, barátaiddal, vagy talán egy barátnővel. Senki számára sem egy jó helyzet ez, Nash, és az ivás, és egy karton cigit elszívása egy nap, nem fogja könnyebbé tenni. Erősnek kell lenned az apád miatt, de saját magad miatt is annak kell maradnod. Úgy tűnik, sok ember van, akikre támaszkodhatsz, ők egész héten ki-be sétáltak a kórházból. Higgy nekem, ez nem az a harc, amit egyedül kell megvívnod.

         Hátralendítette a fejét, amíg a kanapé fekete bőrhuzatán nem koppant. Összeszorította a szemét. Felhúzta a lábát, és ökölbe szorított kezét a térdére helyezte. Az alsónadrágja szegélye alól még kikandikált a bőrén lévő összetekeredő művészi tetoválás, ami az egyik lábán a térdéig, a másikon pedig a lábfejéig ért. Túl sok volt számomra, hogy részekre bontsam a különböző képeket és mintákat, minden amit tudtam, hogy merész, dinamikus, és tele volt színekkel, nyilvánvalóan olyan valaki keze munkája, akinek hihetetlen ügyessége volt ehhez.

         - Néhány nappal ezelőttig, azt hittem, hogy az apám elhagyott, amikor még kisbaba voltam. Anyám azt mondta, hogy ingyenélő volt, hogy semmilyen érdeklődést nem mutatott, hogy férj, vagy apa legyen, így minden alkalommal, amikor a seggfej Loften hozzám szólt, azt mondta nekem, hogy egy rakás szemét vagyok, megpróbált eltűntetni engem, hogy ne legyek láb alatt, azt mondtam magamnak, hogy ez jó volt így, mert anyám megérdemelte a szép dolgokat, egy fickót, aki törődik vele, amióta az apám egy seggfej volt. Csakhogy Loften egy ítélkező, felületes pöcs, és alapvetően arra kényszerítette, hogy válasszon köztem és közte. Őt választotta, annak ellenére, hogy az apám mindvégig ugyanabban a kibaszott államban volt, és soha nem hagyott ott senkit.

         Olyan nevetést hallatott, amitől újra megfájdult érte a szívem, és nem tudtam megállítani magam, hogy ki ne nyújtsam a karom, és rá ne tegyem az egyik ökölbe szorított kezére. Éreztem a feszültséget, és a keserűséget, ami végigkúszott rajta.

         - Kiderült, hogy az egyetlen felnőtt, akire valaha is felnéztem, aki megmutatta nekem, hogy bármire érdemes vagyok, kibaszottul hazudott nekem, egész átkozott életemben. Phil befogadott engem, amikor az anyám kirúgott. Ő nevelt fel, megtanított engem, hogyan tetováljak, jövőt adott nekem, és megmutatta, hogyan legyek férfi. Besétáltam abba a kórházi szobába, vetettem rá egy pillantást, és eltűnődtem azon, hogy nem vettem észre azt, ami egész végig az orrom előtt volt.

         Felmordult, és hagyta, hogy a szeme újra lecsukódjon. Végig követtem a történetét, ahogy a legjobban tudtam, de elvesztettem a fonalat. Úgy éreztem, hogy valaki másnak kellene ezt elmondania, de valamilyen oknál fogva, én voltam az egyetlen, akit beengedett, mind képletesen, mind szó szerint. A múltkori éjszakáig nem tudta, hogy Phil az apja? Ez hatalmas dolog volt, és ugyanolyan nehéz keresztülmenni ezen, mint azon a tényen, hogy akit szeret gyógyíthatatlan beteg. Nem csoda, ha ki volt borulva. Nem tudtam őt hibáztatni.

         - Úgy néz ki, haldoklik… annyira kibaszottul beteg, és a fiának hívott engem. Huszonöt évig Phil bácsinak hívtam, és most, hogy már nem lehet itt sokáig, van képe fiának szólítani. Úgy nőttem fel, hogy azt gondoltam, senkinek sem vagyok elég jó. Sem az anyámnak, sem annak a faszfejnek akihez hozzáment, sem az apámnak, aki még csak nem is fáradt azzal, hogy megnézze a gyerekét, azt akivé váltam… csak Phil éreztettem velem, hogy érek valamit, és most már azt sem tudom, mit kezdjek ezzel a sok szarral. Miért nem mondta egyszerűen el? Egyébként is egész végig sokkal inkább volt apa, mint nagybácsi.

         Sóhajtottam, mert beleélte magát, és láttam, hogy minél gyorsabban csinálta, annál rosszabbul érezte magát. A másik kezemet is az övére raktam, és előre hajoltam.

         - Nem tudom, Nash. Amit én tudok, hogy az egyetlen személy, aki válaszolni tud ezekre a kérdésekre beteg, és ugyanannyira rosszul érzi magát, mint te. És tudom, hogy most mind a kettőtöknek szüksége van egymásra. Ezt az elvesztegetett időt soha nem fogod visszakapni. Minden nap látom ezt, és meg fogod bánni, ha nem lépsz túl ezen, és látogatod meg őt.

         Részeg volt, nyilvánvalóan zavarodott, és nem gondolkodott tisztán. Kétségem volt afelől, hogy emlékezni fog-e erre a beszélgetésre, amikor kijózanodik, de volt egy bosszantó részem, ami meg akarta próbálni, hogy ezt a szívszorító helyzetet kezelhetőbbé tegye a számára. Azt hittem, még mindig utálom őt, hogy még mindig őt tartom felelősnek az összetört tinédzserkori szerelmi és romantikus álmomért, de most csak sajnáltam őt. Nem számított mennyire nagy és erős volt, vagy mennyire rosszfiú volt kint az utcán, nem képes harcolni valami ellen, ami ennyire pusztító, mint a rák, különösen, amikor valaki olyat érint, akit szeret, szívás volt. Tudtam, hogy tehetetlennek, és hatástalannak érezte magát, és most nyilvánvalóan elég rémült volt ahhoz, hogy azt gondolja, elrejtőzhet egy járható út elől.

         Levegőért kaptam megdöbbenésemben, amikor mindkét hatalmas keze hirtelen ott termett az arcomon. A keze egy kicsit érdes volt, de az érintése lágy, amint a szeme hirtelen egy sötétebb indigó árnyalatra váltott. Szemhéja lecsukódott, és reszketeg légzése hirtelen lelassult, a vállain lévő lángok táncot jártak, és a mellizmai úgy néztek ki, mintha életre keltek volna.

         - Igazán gyönyörű vagy, Saint.

         Összeszűkítettem a szemem, és felemeltem a kezemet, hogy a csuklója köré kulcsoljam. Az ujjaim nem érték körbe teljesen, és nem akartam arra gondolni, hogy ez mennyire szexi volt. A nyelvem hegyén volt, hogy emlékeztessem őt, nem mindig gondolta ezt, hogy valójában, ha az emlékeim nem csaltak, azt mondta, hogy zacskót kéne húzni a fejemre, hogy felkeltsem az érdeklődését bármilyen fajta intim együttlétre a jelenlétemben. Még mindig éreztem az égést, ahogy az emlék bevillant a szemem mögött.

         - Én csak segíteni akarok.

         - Te vagy a segítség.

         Nem, nem voltam. Nem kellett volna idejönnöm. Ő nem az én problémám. Amivel küszködött, és bármilyen bonyolult, erőteljes család, amivel meg kellett birkóznia, semmi sem volt velem kapcsolatos, de olyan volt, mintha újra tizenhét éves volnék, és nem tudtam letagadni, hogy volt valami vele kapcsolatban, ami megragadott engem, csomókba húzta a túl érzékeny szívemet.

         Felsóhajtottam, és küldtem felé egy erőltetett mosolyt. – Nem, nem vagyok. Meg kell engedned az embereknek, akik szeretnek téged, akik törődnek veled, hogy átsegítsenek téged ezen. Minden rendben lesz Nash. Meglátod.

         Szeme még jobban elsötétedett, és ez olyan volt, mintha az éjfél szétterülne az égbolton. A lábujjaimon egyensúlyoztam, és erőteljesen fogta az arcomat, így amikor hirtelen előre rántott, egyszerre voltam riadt és vesztettem el az egyensúlyomat. El kellett engednem a csuklóját, hogy megtartsam magam, ahogy előreestem, és esküdni mertem volna, hogy hőség sugárzott a meztelen bőréről, amikor a tenyerem a sima csupasz mellkasán landolt, ami elég volt, hogy belé olvasszon engem örökké.

         Meg akartam kérdezni tőle, hogy mi a fenét gondolt, mit csinál. El akartam mondani neki, hogy sokkal inkább az apja kedvéért álltam meg itt, mint az övéért. Rá akartam ripakodni, hogy ő az utolsó személy a Földön, akinek engedném, hogy rám tegye a kezét a maradandó károk után, amit a szükségtelenül kegyetlen akciója, és meggondolatlan szavai hosszú évekkel ezelőtt okoztak. Nem volt lehetőségem rá.

         Egyik kezével megragadta a hosszú copfom végét, és az ujjai köré csavarta, mint egy kötelet. A másik felcsúszott a tarkómra, és teketóriázás nélkül előrerántott engem, amíg ott álltunk mellkas a mellkason, a száj a szájon, és én mindvégig fagyott voltam a hiányos öltözetű felsőteste előtt. Hatástalanul meglöktem a kőkemény vállait, megpróbáltam kiszabadulni, de túl erős volt, túl jó fogása volt a hajamban – és ha én egész őszinte akartam lenni, még részegen, elázva is ő volt az, aki pokolian jól csókolt, így az erőfeszítésem, hogy kiszabaduljak a legjobb esetben is csak bátortalan kísérlet volt.

         Jórészt azzal töltöttem az utolsó évemet a középiskolában, hogy elképzeltem, milyen lehetne megcsókolni Nash Donovan-t. Biztosítottam, hogy a fantáziámban általában voltak gyertyák, lágy zene, és ő őrülten szerelmes volt belém, amíg csak kinevettem, és elmondtam neki, hogy esélye sincs, hogy valaha is legyen egy lövése nálam. Nem lenne igazságos a sorsnak, hogy az arcomba lökje ezt, hogy annak ellenére, hogy nem különösebben törődtem vele, nem gondoltam, hogy lenne valaha is olyan helyzet, vagy meghatározott körülmény széles e világon, ahol engedném neki, hogy rám tegye a kezét… de amint teszteltem volna ezeket a hiedelmeket, úgy omlottam össze, mint a Berlini Fal.

         Ajkai kicsit szárazak voltak, bőre érdes, attól, hogy napok óta nem borotválkozott, és amikor egy aprót megmozdította a fejét, hogy végigfuttassa nyelvét az ajkaim találkozásánál, én megtagadtam, hogy kinyissam, és megéreztem annak a kis fémnek érintését a felső ajkamon, ami az orra közepébe volt fúrva. Azt hittem, hogy furcsa érzés lesz, de megborzongtam, és amikor elég erősen húzta meg a hajam, hogy levegőért kapjak a fájdalomtól, ő megkapta a lehetőséget, amit akart, és én gyorsan a felháborodástól és a dühtől elmozdultam valami nedves és idegen felé, ami felvette a szívem ritmusát, és a pulzusom szaggatottan verdesett a bőröm alatt.

         Ember, ő aztán tudott csókolni. Belemerült ebbe, mintha bármi is történik a szám és az övé között, most valahogy ez volt egyetlen dolog, ami számított neki ezen a világon. Használta a nyelvét, a fogát, és valahogy még közelebb csábított engem, így éreztem a száguldó szívverését a tenyerem alatt dobogni, ahol megpihent az egyik lenyűgöző mellizmának az égető felszínén. Megízleltem az összes bűnt, ahogy a tehetséges nyelve az enyémmel táncolt, és különös figyelmet szentelt a felső ajkam érzékeny görbületének. Volt benne egy kis csípős tequila, egy csipetnyi cigarettafüst, egy árnyalatnyi bánat, és az összetéveszthetetlen sérülések maradéka, amit saját maga okozott, a makacssága és a félelme miatt.

         Egyikünk felnyögött, a másikunk nagyot sóhajtott, és épp amikor kezdtem elfeledkezni magamról, elfeledkezni miért is voltam itt, és ki volt ez a tetovált, vigasztalhatatlan fiú, aki valami ostoba és megbocsáthatatlan dolgot csinált velem, kopogtattak az ajtón, ami szétválasztott minket. A tekintete vad, és ködös volt, szenvedéllyel és zavarodottsággal keveredve. Elhúzódtam, és lábra ugrottam, mintha a rajta lévő lángok életre keltek, és valóban megperzseltek volna engem.

         Nehezen kaptam levegőt, és úgy éreztem, mintha vagy meg akarnám rúgni, vagy rávetni magam, és végigcsókolni őt. A dörömbölés intenzitása az ajtón megnőtt, és én megköszörültem a torkomat, átlöktem a vállam fölött a most már rendetlen és kusza hajamat.

         - Megjött a pizzád.

         Ő csak felnézett rám, mintha egy másik bolygóról jöttem volna. Végigfuttatta nyelvét a nedves alsó ajkán, és rám emelte az egyik szemöldökét, mintha kényszerített volna, hogy mondjak valamit, mintha megízlelné az ízt, amit rajta hagytam.

         Mogorván néztem le rá, és sarkon fordultam, hogy az ajtó felé menjek. Hallgatnom kellett volna az ösztönömre, ami már olyan hangosan ordított rám, ahogy csak tudott, hogy jó lett volna, ha egyedül hagyom. A múlt, a fájdalmas emlékek, és vad téveszmék Pandorájának szelencéjébe volt eltemetve, amibe hagytam. Nash-nek nincs helye az itt és mostomba. Nem számít mennyire helyesnek gondoltam, nem számít, hogy ő csókolt a legjobban, vagy mennyire kétségbeesetten sikoltja a libidóm, hogy meg kell tudnom, pontosan hová tűnnek a szárnyak a hasán és a csípőjén… Tudtam, hogy sokkal több van a felszíne alatt, és azok a dolgok nem valami szépek.

         - Olyan ízed van, mint egy bár padlójának, amit már egy hónapja nem mostak fel.

         A felkaptam teli karton cigarettás dobozt, amint a reggeliző pultnál ült, ami kettéosztotta a konyhát a nappalitól, és a vállam felett hátranéztem rá.

         - Mondtam neked, hogy abba kéne hagynod. Hagyd abba, hogy úgy viselkedsz, mint egy elkényeztetett kölyök. Igen, az emberek, akiket szerettél tisztességtelen szar alakok voltak, de most már felnőtt vagy, szóval viselkedj ennek megfelelően. Azt mondtad, hogy a nagybátyád megához vett, hitt benned, megtanított téged a szakmára, amit igazán szeretsz, szóval koncentrálj mindarra, amit tett, és ne arra, amit nem, mert nem tudhatod mennyi idő az, amit még vele tölthetsz. Légy férfi, Nash. Így kezeljük azokat a dolgokat, amik megsebeztek, , és amik most a legjobban határoznak meg bennünket.

Kinyitottam az ajtót, épp amikor a pizzás fiú készen állt még egyszer kopogtatni, én kikerültem őt. Hallottam egy test csoszogását, férfi hangok motyogtak egymásnak, és majdnem kiléptem a biztonsági ajtón, amikor meghallottam a szomszéd érzéki hangját keresztüllebegni a folyosón.

         - Édesem, ha mindig ekkora forgalmad lesz naponta, be kell fektetned egy csengőbe.

         Elég hosszú ideig álltam meg, hogy hátra pillantsak a vállam felett. Nash és a pizzás srác is őt bámulta a kihangsúlyozott, ragyogó gyönyörűségében. A szemem forgattam a nyilvánvaló bámuláson. Nash tekintete az irányomba rebbent, majd vissza a gyönyörű királynőhöz.

         - Ki is vagy te, pontosan? – Kevésbé hangozott zavarodottnak és szétszórtnak.

         - Én vagyok az új szomszédod.

         Hallottam, ahogy kuncog, és ettől a fogamat csikorgattam, ahogy kilöktem az ajtót.

         - Üdvözöllek a szomszédban. – Nem kellett látnom, hogy tudjam, Nash rávigyorgott, és hogy a lányt valószínűleg elbűvölte a sötét bőre, és a tetkók, amit alig takart a bokszer.

         Ennek nem kellett volna csomót kötnie a gyomromban. Nem kellett volna, hogy arra késztessen engem, hogy ki akarjam tépni az összes mesés gesztenyebarna haját a fejéből, és hogy bele akarjak térdelni Nash golyóiba olyan keményen, hogy a jövőbeli unokái is sántítsanak majd, de ez olyan dolog volt, amire abszolút nem akartam gondolni. Sem most, sem soha.