Prológus: Jay Crownover - Rowdy

Prológus

Salem

Nem sok jelentős emlékem van a gyerekkoromból.

         Túl sok volt a szabály. Túl sok volt az előírás. Túl sok rosszalló tekintetet kaptam az apámtól és nem elég támogatást és gerincet az anyámtól.

         Loveless-ben laktunk, ami egy kis Texas-i város volt, fájdalmasan pontos névvel. Egy lelkész lánya voltam, és ha ez nem járt volna elég elvárással, a férfival, aki szeretett a pulpitus mögött lenni, akkor az otthonunkban élő zsarnok csak még magasabbra tette a lécet. Azt várták el tőlem, hogy csendes, magányos és konvencionális legyek. A probléma az volt… hogy az soha nem én voltam.

         Amikor kilenc voltam, meggyőztem anyámat, hogy had próbáljak ki egy nagyon exkluzív tánccsoportot. Vágytam valami másra, valamire, amitől a napok kevésbé lettek volna gyötrelmesek. Annyira büszke voltam, olyan izgatott, amikor csatlakoztam a csapathoz, csak ott volt az apám, hogy elmondja nekem, a tánc nem volt megengedett, és egyik lánya sem fog látványosságot csinálni magából. Nem tűrné el. Így ment tönkre minden az életemben és az anyám soha nem tűnt úgy, hogy kiállt és szembeszállt volna vele, még akkor sem, ha ez azt jelentette volna, hogy a lányai valami olyasmit csinálnának, amit kétségbeesetten akartak. Bármi, ami az apám akarata ellen történt, vagy amit helytelennek és szégyenletesnek ítélt, az egyedülállóság és az élvezet bármilyen értelmével egyetemben a járdára taszított. A szüleim egy túl kicsi dobozba akartak szorítani, amit fehére festettek volna és egy hagyományos masnival kötöttek volna meg. Az, hogy az vagyok, aki, soha nem lesz elég jó.

         Amitől ez a helyzet még rosszabb volt, hogy a húgom volt a szüleim szíve csücske. A tökéletesen nagyszerű lány. Én is teljes szívemből szerettem Poppy-t. Szelíd volt és kedves, de engedelmes és szófogadó is, ugrásra készen állt, bármire, amire az apám benyújtotta az igényét.

         Soha nem leszek olyan tökéletes és szolgálatkész, mint az én imádnivaló kishúgom. Nem terveztem, hogy a végén olyan boldog háztartásbeli legyek, mint az anyám. És pokolira biztos voltam benne, hogy nem fogok illeszkedni a hagyományos Mexikói nőnek a formájába, amit az apám annyira kétségbeesetten akart tőlem. Szóval kilenc évesen úgy döntöttem, hogy a saját utamat fogom járni. Láttam a fényt az alagút végén, csak türelmesnek kellett lennem.

         Amikor elérkezett az idő, kiszabadultam. Pontosan egy olyan fajta sráccal vágtam neki az útnak, akit az apám gyűlölt. Alig voltam tizennyolc, még nem igazán nőttem fel, de ki kellett jutnom. El kellett futnom… Én csak nem láttam semmilyen más módot, hogy túléljem. Elmenekültem Loveless-ből, leráztam a port a csizmámról és soha nem néztem vissza.

         Nagyon keveset bántam meg a választásaimból, amelyet akkoriban magamtól hoztam. A mai napig az a nő vagyok, aki kiáll a döntései mellett – legyenek azok jók vagy rosszak. Független vagyok. Erős akaratú. Az életben a saját utamat jártam, és eddig a pontig, rendkívül sikeres voltam rajta. Voltak időszakok, amikor megbotlottam. Voltak alkalmak, amikor egyedül feküdtem a sötétben és csak sírni akartam. Voltak csendes pillanatok, amik lesújtottak rám, emlékeztetve engem, hogy nem a szüleim voltak az egyetlen emberek, akiktől futottam abból az apró Texas-i városból. De összességében, megpróbáltam elfogadni a boldogságom és a jólétem teljes felelősségét és hogy ez volt az az út, amit szerettem.

         Még mindig tartottam a kapcsolatot a húgommal, Poppy-val. Közel álltunk egymáshoz annak ellenére, hogy feleségül ment egy olyan férfihoz, akiért néhány évvel ezelőtt nem voltam túlságosan oda. Még mindig Loveless-ben élt. Annyira mély volt a gyűlöletem a hely és az emlékek iránt, amik ott éltek, hogy nem tudtam rávenni magamat, hogy részt vegyek a húgom lakodalmán, ami természetesen az apám templomában zajlott, az ő vigyázó tekintete alatt. Szerettem utazgatni, így Poppy, amikor látogatóba jött, kedvet kaphatott volna bármelyik nagyvároshoz, amelyiket abban a pillanatban az otthonomnak hívtam. A látogatásai egyre gyérebbek lettek az évek során, és most már csak akkor van kapcsolatom vele, amikor egy gyors telefonbeszélgetést folytatunk le.

         Eleinte a cigányvándorlásom Phoenix-be vitt, majd Reno-ba, mielőtt L.A. szólított, amit gyorsan követett New York. A méretéért még New Orleans-t is kipróbáltam és néhány évre berobbantam Austin-ba is. Legutóbb Vegas-ban landoltam és volt valami a fényekben, a zajokban, az emberek folyamatos áramlásában, abban, hogy ez egy igazán mulandó városnak hatott, hogy itt ragadtam. Sokkal hosszabb ideig maradtam a neon dzsungelben, mint a listán lévő bármely másik helyen, és egy igazán jövedelmező karriernél állapodtam meg, ami mindazokon a döntéseken függött, amiket meghoztam, miközben a szüleim annyira biztosra vették, hogy halálra ítélem a jövőmet.

         Nagyszerű munkám volt, gyilkos lakásom és még egy sráccal is találkozgattam, aki a közelében lebegett annak, hogy valami komolyabb legyen, mint ami nekem normálisan tetszett, amikor a semmiből hívásom érkezett Phil Donovan fiától.

         Phil Donovan az én világomban legendának számított – egy valóságos Istennek a tetováló iparban. Olyan tetováló fickó volt, akikké más tetováló srácok válni akartak. Ő volt az a művész, akire azt mondod, hogy dolgozzon rajtad. Egy úttörő volt. Híres. Az alatta lévő gyakornokok listája mérföld hosszú volt. Phil páratlanul tehetséges férfi és a fia, Nash szerint, beteg volt és az esélye, hogy keresztülvészeli ezt szinte lehetetlen volt. Nash örökölte Phil boltját Denver belvárosának a szívében és azt is feladatául kapta, hogy felállítson egy új tetováló szalont és felfuttassa a még divatosabb Alacsonyabban fekvő Belváros – „LoDo” – városrészében. Phil beledobta a nevemet a kalapba Nash számára, hogy fontolóra vegyen, mint az üzlet menedzsere.

         Az idősebb férfival csak egyszer találkoztam. Egy Vegas-ban tartandó gyűlés alatt és én egyszerűen csak találkozni akartam a közismerten jóképű művésszel. Nos, Phil valóban gyönyörű példája volt a rock-and-roll-os öregedésnek, de kedves, udvarias is volt és valami a viselkedésében az én meglehetősen önfejű lelkemhez beszélt. Végül órákon keresztül beszélgettünk. Felajánlotta, hogy tetovál rám és kizárt dolog volt, hogy nemet mondjak neki. A következő napot a tűje alatt töltöttem és végül életem egész története az ő éber, lila tekintete alatt bontakozott ki. Olyan volt, mintha felmentett volna minden bűn alól, amit valaha is elkövettem egy nagy, tetovált és hűvös pápával.

         Amikor megkérdezte hová valósi vagyok, és én azt válaszoltam „mindenhová”, ő csak nevetett. Amikor megemlítettem, hogy Texas-ban egy nagyon konzervatív városban nőttem fel, amit Loveless-nek hívnak, éreztem, hogy valami megváltozott a viselkedésében. Sokkal elszántabb lett, egy teherautónyi kérdést tett fel és mire az elegáns, gyönyörű és nagyon tradicionális Guadalupe-i Szűz tetoválás kész lett a vádlimon, úgy éreztem, hogy Phil jobban ismert engem, mint ahogy én magamat.

         Elköszöntünk egymástól és soha nem gondoltam volna, hogy ez több volt egy olyan találkozásnál, ahol lett egy gyilkos tetoválásom Phil Donovan-től, ami teljes egészében kérkedésre adott okot. Nash hívása teljesen készületlenül ért, így arra készültem, hogy elutasítom. Szomorú voltam Phil miatt, de nem igazán akartam elhagyni Vegas-t. Colorado hideg volt és hegyvidékes. Nekem egyáltalán nem volt szükségem ezekre a dolgokra. Készen álltam arra, hogy lerakjam, amikor Nash megemlítette, hogy nézzem meg a boltot az Interneten. Hogy csekkoljam a művészeket és a munkájukat. Elmondta, hogy Phil teljesen biztos volt abban, hogy engem érdekelne ez a munka és a költözés, amit csináltam. Megvontam a vállam, leráztam és letettem a telefont, de a kíváncsiságomat felkeltette, így valóban rákerestem az üzletre a telefonomon.

         A Marked-nek csodálatos hírneve volt. Az értékelések az eget verdesték és a művészek portfóliói arról, miket csináltak lélegzetelállító volt. De az, hogy az egész világom egy pillanat alatt Vegas-ból Denver-be vándoroljon, nem történt meg addig, amíg át nem tértem az egyes művészek hivatalos oldalaira.

         A telefonom apró kijelzőjén ott volt, ami szilárd és amire mindig jól emlékeztem fiatalkoromból. Az egyetlen dolog, amit egy homályos helyen tartottam, nem számított, hol voltam, vagy hogy éreztem magam. Az, aki visszanézett rám, a felnőtt változata volt annak a kék-szemű fiúnak, aki az egyetlen személy volt az életemben, aki miatt valaha is elfogadottnak éreztem magam. Az egyetlen személy, aki mindig olyan érzést keltett bennem, hogy minden rendben lesz, hogy az, hogy én én vagyok valójában egy nagyon jó dolog.

         Rowland St. James… Rowdy. A szomszéd fiú, aki annyira édes volt, annyira tágra nyílt- szemű, aki annyira félt, hogy visszaküldik a rendszerbe, aki annyira félt, hogy egyedül marad.

         Az első alkalom, amikor Poppy átvonszolta az udvaron, hogy velünk játsszon, emlékeztem rá, mennyire küzdött azzal, hogy rájöjjön, hogyan érezze jól magát, hogyan kell ellazulni és jól szórakozni. Olyan kicsi volt, de annyira nagy, szomorú szemekkel, hogy a szívem összeszorult miatta. Minden kisgyereknek tudnia kellene, hogyan kell játszani, hogyan kell a homokban hemperegni és ricsajt kelteni, és úgy tűnt, hogy minden gyerek tudta ezt, kivéve Rowdy-t.

         Azt hiszem, nagyon rosszul éreztem magam miatta, mert pontosan tudtam, hogyan érzett. Én még szinte alig voltam kamasz, és még akkor sem akartam arra gondolni, hogy lehorzsolt térddel, és szakadt nadrággal menjek át, amikor az apám ilyen zsarnok volt. Le lettem volna ordítva, meg lettem volna bűntetve, az összes kiváltságom – az a kevés, amim volt – vissza lett volna vonva, és a világon lévő összes szórakozás sem érte meg azokat a következményeket, amiket okozna, így általában, belenyugodva ültem a járda szélén és néztem, ahogy mindenki más jól érezte magát. Egyszer csak Rowdy része lett ennek a képnek, és én már nem akartam többé ott ülni egyedül.

         Ekkor tudtam meg először, hogy milyen művészien tehetséges is volt ő. Papírral rajzolni tiszta és rendezett dolog volt, általában unalmas, és így kizárt dolog volt, hogy bajba kerüljek, vagy, hogy a végén a földön játszunk kör-x-et, vagy akasztófát. Kevésbé tudtam, hogy átadni néhány sima rajzlapot és néhány színes ceruzát Rowdy-nak, az fel fogja nyitni a művészi lehetőséget, ami le fog venni a lábamról. Már tíz évesen is képes volt mesteri képeket és tájakat készítenie, amik eléggé valóságosak voltak ahhoz, hogy kiérdemeljék azt, hogy bekeretezzék és kifüggesszék őket a falra. A fiú gyakorlott volt és ez volt az első alkalom, amikor igazán mosolyogni láttam őt. Imádott rajzolni, imádott skiccelni és a festékekkel szórakozni, így bármikor, amikor végül a járda szélén kötöttünk ki, ez volt az, amit együtt csináltunk. Rajzolgattunk és firkálgattunk. Én szívtam vele, de imádtam, hogy ez boldoggá tette őt.

         Még a korkülönbségünk és a nyilvánvaló ellentétünk ellenére is, Rowdy megértette, milyen az, amikor többet akarunk, és többek akarunk lenni, mint amibe jelenleg bele voltunk ragadva. Rokonlélek volt és mosolyra késztette a szívemet, amikor a napjaim annyira sivárak és kietlenek voltak. Mi csak két gyerek voltunk, akik megpróbáltak egy olyan háztartásba alkalmazkodni, ami nem igazán akart minket, de még megérteni sem. Külsőleg nézhettünk úgy ki, mint a saját családunk, vagy a saját életünk, de legalább kint ki tudtunk állni együtt. Ő egész egyszerűen a legjobb barátom lett, akim valaha is volt – és még mindig az volt. Néha azonban azon tűnődtem, hogy elégedett volt-e azzal, hogy a járda szélén legyen velem, vagy rendben volt-e azzal, hogy az orrát az üveghez nyomta, csak azért, mert ő volt a másik ember az életemben, akit elvakított Poppy tökéletessége. Néztük, ahogy körülöttünk minden mozog, soha nem éreztük úgy, hogy benne lennénk, vagy akarnának minket, de ő soha nem vette le a szemét az én kishúgomról.

         Mindig is tudtam, hogy számára a Cruz lányok közül Poppy volt az, aki felkeltette az érdeklődését, de valahogy elfelejtettem az utolsó pillanataimat Loveless-ben. Épp amint a Belvedere kihúzott a szüleim felhajtójáról, megpillantottam a ragyogó égszínkék szemét a visszapillantó tükörben. Kiugrottam az autóból és abban a töredék másodpercben a rokonlelkünből valami megváltozott és a mélyebb kötelékünk a sehová sem tartozásból átalakult valami mássá. Idősebbnek láttam őt, sokkal többnek, mint egy összezavarodott tinédzser fiú. Még csak tizenöt éves volt, túl fiatal ahhoz, hogy ilyen sok veszteség és kétségbeesés legyen az ő szívszorító tekintetében. Túl fiatal volt, hogy hirtelen ennyire felnőttnek tűnjön és még valami másnak. Egy fél pillanat alatt kívánatossá és tiltottá vált az én hirtelen megbokrosodott szívemnek. Egyikünk sem állt készen a másikra; tizennyolc évesen fogalmam sem volt, mennyire drasztikusak lesznek majd a tetteim, vagy, hogy milyen hosszú távú hatásai lesznek a múltra nézve, de búcsúzóul meg kellet csókolnom őt, tudatni akartam vele, hogy milyen sok különböző módon számított, annak ellenére, hogy én elmegyek, és soha nem térek vissza.

         Épp most, köszönet a szerencsés véletlennek és Phil Donovan-nek, Rowdy visszabámult rám, teljes felnőtt és gyönyörű valójában. Még mindig szőke volt, még mindig úgy mosolygott, amitől a szívem bukdácsolt, de nagyobb volt, rosszfiúsabb és azok a kék szemek most már versenyre keltek a figyelemért a tintákkal, amik a látható bőrének a legnagyobb részét elfedték. Olyan volt, mintha mindent láttam volna, mert hirtelen egy kristálygömb közepében akartam lenni, ami elmondja nekem, hogy így kellene kinéznie a jövőmnek.

         Anélkül, hogy egy másodpercet is gondolkodtam volna, visszahívtam Nash-t és elfogadtam az állást. Azt hiszem, mondott valamit az interjúval kapcsolatban, de alig hallottam őt a fülemben áramló vér miatt. Persze szerettem volna további részleteket is megtudni, mielőtt összepakolok és elmegyek innen, de volt egy új úti célom és ez a cél lebegett a szemem előtt. Szerettem volna látni, hogy még mindig ott volt-e a szinkron, ami köztünk volt, a tagadhatatlan kapcsolat és a húzás, amitől olyan jól működtünk együtt, amikor még túl fiatalok voltunk és túlságosan elveszettek ahhoz, hogy tudjuk, mit kell csinálni ezzel.

         Egy percet vett igénybe, hogy megszakítsam a kapcsolatot jelenlegi üzlettel, ahol dolgoztam, főleg azért, mert épp aláírtak egy szerződést valamilyen tetováló valóságshow-ra és azt gondolom, hogy odatenni engem a fogadópulthoz, az egyike lett volna a nagy értékesítési pontnak. Még szakítanom is kellett Mr. Többet Akarok-kal és New York-ba menni egy fotózásra, amit már lefoglaltam egy tetováló magazin számára. Mivel a napok egyre csak teltek, én egyre jobban és jobban idegesebb lettem. Colorado-ban akartam lenni, legeltetni akartam a szememet Rowdy felnőtt változatán. Majd meghaltam, hogy lássam, mit tettek vele az évek, amellett, hogy tagadhatatlanul szexi lett. Mindig is a legjobb személyisége volt. Barátságos és fesztelen, noha az élete minden volt, csak rózsás nem. Mindig csodáltam őt. Irigyeltem, mert úgy tűnt, hogy bármivel, amit az élet elé gördített, azzal úszik tovább. Én a tökéletes ellentéte voltam. Mindent csataként fogtam fel, egy harc volt a túlélésért és ez fárasztó volt.

         A mindenért való harcolás elérte, hogy azokért a dolgokért küzdjek, amik ténylegesen számítottak, mert belemerültek a zajba, és elveszítik a jelentőségüket.

         Bedobáltam mindenemet az autómba és ismét nekivágtam az útnak. Ez volt az első alkalom, hogy úgy hagytam el egy helyet egy másik felé tartva, hogy világos cél lebegett a szemem előtt. Nemcsak a várakozással szemben lévő boldog dolog miatt, amibe egy másik életből kapaszkodtam, hanem a csábítás miatt is, hogy segítsek felépíteni egy tetováló birodalmat, kiterjeszteni Phil örökségét a világ felé a következő generáció tetováló isteneivel, izgalmas volt és imádtam a jó kihívásokat. Amikor Májusban megérkeztem Denver-be, le voltam döbbenve, hogy mennyire gyönyörű is ez a hely valójában. A város annyira tiszta volt, és ahogy a Sziklás-hegység kimagasodott a távolban, az valóban lélegzetelállító látvány. Ennek volt egy élete, vagyis egy hangulata, ami különbözött a többi helytől, ahol valaha is voltam és én azonnal rosszul éreztem magam, hogy kapásból elutasítottam ezt. Amikor beszívtam a levegőt olyan érzés volt, mintha a hegyi levegő csinált volna valamit a belsőmben. Vagy talán csak azért, mert fojtogatott az oxigénhiány. Denver egy mérfölddel a tengerszint felett feküdt és egy városi lány számára, megpróbálni lélegezni ebben a magasságban egy kicsit trükkösnek bizonyult.

         Találtam egy kis, bútorozott lakást. Elvégre mestere voltam annak, hogy kilépjek az életemből és egyik helyről a másikra pattanjak. Tartottam magamnak egy buzdító beszédet, hogy meggyőzzem magamat, nem vagyok teljesen őrült, hogy egy egészen új államba költözök egy szeszély és egy csinos fiú képe miatt. Azon kaptam magam, hogy vonzóbbá varázsoltam magam, megcsináltam a hajamat, vérvörös rúzst kentem a számra és felvettem a legnagyobb gyilkos pár magas sarkúmat és elindultam, hogy elbűvöljem az új, potenciális munkáltatómat.

         Az új főnököm nagyon cuki volt. Csak úgy, mint az üzleti partnere. Komolyan, benne kellene lenniük egy naptárban, mint a Denver-i dögösen tetovált és piercingelt férfiak. Azonban ők is óvatosan megszemléltek. Megnézték a tetoválásaimat, nem bámuló, kukkoló módon, hanem hogy lássák, meg tudom-e mondani a különbséget a jó és a rossz munka között. Átmehettem az ellenőrzésen, mert az apró, szőke a kisbabával és a hozzáállásával rám mosolygott és azt mondta nekik, hogy vegyenek fel, mert jobbat nem fognak találni. Mr. Szexi a lángos tetoválással a fején, Nash, mintha nem tudtam volna, hogy ki ő azokkal az egyedülálló szemekkel, felajánlotta nekem az állást. Természetesen elfogadtam.

         A srác a fekete taréjjal a fején és a fesztelen magatartásával megejtett néhány gúnyos megjegyzést és rám villantott egy mosolyt, amitől felforrt volna a vérem, ha nem vettem volna észre a nagyon is nyilvánvaló jegygyűrűt, amit viselt. Azok ketten csak bajforrások voltak. A legjobb fajtából és elmondtam nekik, hogy tudtam, ez nagyszerű alkalom lesz és izgatott vagyok ezért a lehetőségért a földszinten, amit kaptam. Minden kész volt, hogy menjünk és elmondtam nekik, hogy nagyon izgatott vagyok a kezdés miatt, amikor meghallottam a hangját.

         Mélyebb volt, finomabb, de a baritonja alatt lágy, Texas-i akcentus érződött, amire emlékeztem azokból az évekből. Amikor a feje búbja feltűnt a lépcső tetején, észrevettem, hogy a szeme kitágult, néztem, ahogy elismerés és izgalom költözött beléjük. Nem tudtam mást tenni, csak mosolyogni. Annak ellenére, hogy kevésbé tűnt izgatottnak, hogy lát engem, az, hogy néztem őt boldoggá tett és tudtam, egyszerűen csak tudtam, hogy a helyes döntést hoztam meg. Elindultam felé, mintha egy erőtér húzott volna minket egymáshoz és hallgattam, ahogy a sarkaim egy időben kopogtak a fapadlón a szívverésemmel.

         Megálltam pontosan előtte. Még így is, hogy egy lépcsőfokkal lentebb volt és a magas sarkúmmal együtt is magasabb volt, mint én. Széles volt és erős. Úgy nézett rám, mintha valamifajta jelenés lettem volna.

         Az voltam. Egy szellem voltam a múltjából, épp úgy, ahogy ő is az enyémből.

         Végighúztam az ujjamat az orrnyergén, harcoltam a késztetés ellen, hogy előrehajoljak és a tátott szájára nyomjam a sajátomat.

         Kimondtam a nevét, a valódi nevét, így tudta, hogy valóban én voltam az – Hello Rowland – és ettől válaszul az egész teste megrándult. – Az már biztos, hogy szépen megnőttél. – Némán bámultuk egymást egy percig és láttam, hogy az összes szín kiszivárgott az arcából. Fojtott hangon ő is visszasuttogta a nevemet.

         Volt egy hatalmas horgony tetoválás a nyakán. Úgy nézett ki, mintha élne, ahogy a pulzusa lüktetett a tinta alatt.

         Hátranéztem a vállam fölött és a megzavarodott közönséghez szóltam. - Lecsaptam rá, ez nagyszerű lesz. Találkozunk Hétfőn a munkában. E-mail-ezzétek el formanyomtatványokat, amiket ki kell töltenem.

         Megbizonyosodtam róla, hogy a kezem súrolja Rowdy mellkasát, amikor elhaladtam mellette a lépcsőn lefelé menet. Éreztem a vágtató szívverését, éreztem, ahogy megremegett. Biztos vagyok benne, hogy inkább a sokktól, mint attól, hogy értékelje bármilyen nőies varázsomat, de nem érdekelt.

         Egész életemben első alkalommal tudtam, hogy pontosan ott voltam, ahol lennem kellett.