Második fejezet

Második fejezet

Salem

Néztem a nagyon csinos szőke nőt, aki az asztal előtt állt velem szemben. Nyilvánvalóan ideges volt. Észrevehetően kilépett a komfortzónájából… a személyre szabott nadrágkosztüm és a Gucci táska a karján furcsaság volt, mert valószínűleg ez volt az első alkalom az életében, hogy betette a lábát egy tetováló szalonban. A legbarátságosabb mosolyomat villantottam rá és felvontam rá a szemöldökömet, miközben a manikűrözött kezeit az előttem lévő asztalra helyezte. Az volt a dolgom, hogy kezeljem a forgalmat, hogy megbizonyosodjak arról, hogy az ügyfelek tudják, mit kapnak, és hogy összepasszoljanak a megfelelő művésszel. Az is az én dolgom volt, hogy megbizonyosodjak afelől, hogy nem engedem meg senkinek sem, hogy hibázzon, mert örökre a bőrükön fogják viselni annak a jelét.

         A nő valószínűleg egyidős volt velem, olyan huszonnyolc-huszonkilenc körül, de olyan kisugárzása volt, mint aki nem igazán tudta, mit is keresett a Denver-i Szentekben. Ez volt az új üzlet, amit Nash megnyitott, miután az apja elhunyt. Ez pontosan a szívében volt LoDo divatos, előkelőbb részének, és sokkal modernebb és letisztultabb volt, mint a Capitol a Colfax-en. A művészeket, akik itt dolgoztak, Rule és Nash választotta ki. Képzettek voltak, és meglehetősen klasszak, és mivel ez egy vadonatúj üzlet volt, Nash ennek is jó hírnevet akart felépíteni, mivel kettős tulajdonsággal rendelkezett, mint az, hogy ruháknak és egyéb tetoválási témájú árunak adott helyet, és én a legtöbb időt itt töltöttem, nem ott, ahol a fiúk tanyáztak. Ők váltogatták egymást, így az egyikük mindig az új üzletben volt, hogy segítsen az ajtón bejövő forgalmat irányítani.

         Ma Rowdy napja volt és normálisan ez felvillanyozott volna engem – ha nem határozta volna el, hogy úgy tesz, mintha nem is ismernénk egymást, és mintha nem is léteznék. Ez már egy hónapja tartott, és minden alkalommal, amikor azok az égkék színű szemek rajtam landoltak, egy másodperccel később félre is nézett és az álla rángatózott bosszúságában. Megpróbáltam sarokba szorítani, többször is elkapni őt egyedül, így mindent meg tudtunk volna beszélni, de a fiú jó volt abban, hogy elkerüljön és én még soha nem üldöztem egyetlen férfit sem, így nem voltam benne biztos, hogyan kezdjek hozzá, úgy, hogy ne tűnjek kétségbeesettnek.

         Észrevettem, hogy a szőke nagyot nyelt, miközben idegesen fészkelődött, én meg megkérdeztem tőle, - Hogy vagy ma, babám?

         Felém kapta a tekintetét és az ajkai egy kicsit szétnyíltak. Valóban döbbent volt, egy nagyon kifinomult és country-klubos módon. Szemének a színe olyan volt, mint az óceán, és rémültnek látszott, miközben csak pislogott rám.

         - Én… - Elhallgatott és észrevettem, hogy a tekintete valahová a fejem fölé rebbent, ahogy a szó szoros értelmében éreztem, hogy Rowdy mögém sétált. Annyira érzékeny voltam rá, annyira tisztában voltam azzal, hogy hol volt, és milyen az illata, ami befolyásolta a körülötte lévő levegőt, hogy nem kellett átnéznem a vállam fölött, hogy tudjam, ott volt. A csinoska ismét nyelt egy nagyot és a szemei még jobban kitágultak. Rowdy dögös volt, és amikor mosolygott, nagyon nehéz volt, hogy ne szeressen belé az ember, de ez a nő úgy tűnt, mint aki kész állt elájulni, vagy hányni.

         - Tudok válaszolni bármilyen kérdésére, drágám?

         Az elmúlt hetekben gyorsan megtanultam, hogy Rowdy nagyszabású flörtölő volt. Mindig volt egy vigyora, egy kedves szava és egy különös csillogás a szemében egy lány számára. Könnyed bája volt, és humora is, amivel elérte, hogy az ügyfelei és barátai nyugodtnak érezzék magukat. Ha nem ismertem volna azt a kisfiút, aki volt, nem vettem volna ezt készpénznek, de tudtam, hogy több volt a gondtalan viselkedés és fesztelen személyiség mögött, amit a világnak mutatott.

         Nézni, ahogy a szín kifutott a nő arcából, miközben a vállam fölött felnézett Rowdy-ra, megkérdeztem tőle, - Nem akar leülni egy percre és átnézni a portfóliókat vagy valami? Hozhatok egy pohár vizet és megbeszélhetjük, hogy mi hozta ma ide a Denver-i Szentekbe. – Ismét rámosolyogtam, reménykedve, hogy ez segíti lenyugtatni őt és talán elvonja a figyelmét arról, ami miatt megbénult a rémületében.

         Lassan, a tökéletesen beállított frizurás fejét tagadólag egyik oldalról a másikra mozgatta. Felemelte a kezeit a pultról és néztem, ahogy azok szorosan az oldala mellett ökölbe szorultak. Ismét csak rám pislogott, majd visszakapta a tekintetét oda, ahol Rowdy fenyegetően tornyosult mögöttem és botladozva hátralépett.

         - Én csak nem állok még készen erre.

         Ez egy meglehetősen extrém válasz volt, hogy megfutamodjon egy kis festéktől, de én nem voltam az a típus, aki ítélkezett. Inkább menjen el most, minthogy bárkinek is vesztegesse az idejét, vagy visszamondja az időpontját, vagy kiakadjon, amikor a székbe ül. Ez soha nem tett jót az üzletnek.

         - Tudja, hol talál meg minket, ha meggondolja magát.

         Rowdy hangja megnyugtatást sugárzott, és volt egy pillanatnyi szélcsend, amikor is úgy tűnt, hogy megnyugodott. Megmarkolta a táskáját, majd kétségbeesett pörgéssel megfordult és rohanni kezdett az ajtó felé. Furcsa volt, de határozottan nem a legfurcsább dolog, amit egy tetováló szalonban valaha is láttam. Éreztem, ahogy Rowdy megmozdult mögöttem és tudtam, hogy megint el fog sétálni tőlem anélkül, hogy bármit is mondott volna és én végeztem azzal, hogy engedjem, hogy figyelmen kívül hagyjon.

         Annak ellenére, hogy a bolt tele volt, és a többi művész, mind ügyfelen dolgozott, én felugrottam a székből, amin ültem és megragadtam az inge elejét. Fekete volt, fehér szegéllyel, rajta gyöngyház fényű csattal az elején, és én egész nap csodáltam, ahogy feltűrte az ujját és felfedte a színes grafikát, ami mindkét alkarját befedte. A napom jó részét azzal töltöttem, hogy néztem őt, és egyáltalán nem éreztem rosszul magam emiatt. A homok-szőke színű szemöldökét összevonta rám és a horgony, ami a nyaka oldalát fedte megugrott, amikor felnyúlt és az ujjait a csuklóm köré fonta.

         - Engedd el.

         Ösztönösen közelebb rántottam, így kénytelen volt egy kicsit lehajolni, és minden, amit láttam, azok a nyár-kék színű szemek voltak.

         - Fejezd be azt, hogy kerülsz engem. – A hangom kimért volt, de befejeztem a vele való játszadozást. Együtt kellett dolgoznunk, de ami még ennél is fontosabb, miatta voltam itt és egy bizonyos ponton meg kellett ezt tudnia és megértenie ennek a fontosságát.

         - Én nem kerüllek téged. – Minden szívesen látott és mézes-mázos kedvesség, ami általában bevonta a szavait, eltűnt, amikor hozzám beszélt. Észrevettem, hogy a szeme sarka megrándult, amikor még közelebb húztam őt, így szinte egy levegőt szívtunk.

         - De, azt teszed és én végeztem ezzel. Nem akarsz velem beszélni, nem akarod, hogy elkapjalak, rendben van, de még csak nem is kérdeztél Pop- Ki sem ejthettem a teljes nevét a számból mielőtt a másik keze lecsapott a számra és a kezét, ami már a csuklóm köré tekeredett arra használta, hogy előrerántson, és a mellkasához vonjon engem. Lehajtotta a fejét, így az ajka közvetlenül a fülem mellé került.

         - Még csak ne is gondolj arra, hogy odáig mész velem, Salem.

         Megborzongtam és nem a félelemtől. Végre egészen hozzá voltam préselődve, csak a hely és az idő volt teljesen rossz. Ezt a tényt bizonyította Cora éles hangja, ami felcsattant Rowdy szólítva és azt mondta neki, hogy engedjen el.

         A keze azonnal eltűnt és így a kemény testének a nyomása is az enyémen. Visszafordultam, hogy ránézzek és láttam, hogy az orrlyukai kitágultak, és hogy a ragyogó szemei elsötétültek. Dühös volt, nagyon dühös és végül annak a fiúnak egy kis része, akire emlékeztem, átszűrődött rajta.

         - Végül úgyis beszélnünk kell majd. – A hangom nyugodt maradt és még mosolyogtam is rá. Úgy éreztem, mintha minden lépéssel, amit felé teszek, csak még messzebbre fogom taszítani őt.

         Hátrált néhány lépést és összehúzta a szemét. – Nem, ha rajtam múlik.

         Oldalra döntöttem a fejemet és megemeltem rá az egyik szemöldökömet. – Nem beszélni a múltról nem jelenti azt, hogy eltűnik.

         Mélyen a torkából felmordult és a tekintetét az apró szőke nőre irányította, aki az üzlet emeleti részlegéből jött le, és megállt mellettem. Cora-nak még csak most lett babája Rule bátyjától és én el sem tudtam hinni, hogy milyen csodálatosan nézett ki. Olyan apró, de ugyanolyan bátor is volt, mint a baba előtt, legalábbis nekem mindenki ezt mondta. A kisbaba Remy, vagy RJ, ahogy Cora gyakrabban nevezte, otthon maradt Cora apjával, amíg Cora fél napokat az üzletben töltött, és a barátja elment dolgozni a saját bárjába. Nekem még találkoznom kellett Rule idősebbik testvérével, de kíváncsi voltam arra az emberre, aki teljes munkaidőbe bele tudott törődni a tüzes személyiségébe. Egy maroknyi kedvesség volt, még ha bele is ütötte az orrát mindenbe, amihez nem sok köze volt. Rowdy-t és engem kötelékek kötöttek össze, és az, hogy meglazítsam és visszakössem őket egy szép masniba, nehezebbnek bizonyult, mint gondoltam.

         - Mi folyik itt? Ügyfeleink vannak, te seggfej.

         Rowdy a válla felett hátralövellt egy pillantást, majd visszanézett rám. Láttam, hogy a szeme összeszűkült, majd a jóképű arca megváltozott, és a hűvös macska, aki soha nem borzolta fel a bundáját újra a felszínre bukkant. A rendíthetetlen mosoly visszatért az arcára és a sötétkék árnyékok, amik a szemében táncoltak, eltűntek.

         - Ne aggódj, mi csak felállítottunk pár határt. – Az apró szőkére kacsintott és megpördült a cowboy csizmájának a sarkán, és visszatért a helyére. Az elkövetkezendő harminc percig nem volt megbeszélt időpontja, de garantáltam, hogy meg fogja találni a módját, hogy elfoglalja magát addig, hogy ne kelljen többé kapcsolatba lépnie velem.

         Cora nekitámasztotta a csípőjét a pultnak és várt, amíg útjára bocsátottam két ügyfelet és feljegyeztem egy másikat. Persze egy kicsit megrázott Rowdy reakciója arra, hogy megpróbáltam felhozni a húgom nevét, de engem inkább az nyugtalanított, hogy valójában mennyire dühösnek is tűnt rám nézve. Nem láttam őt egy évtizede, és amikor elhagytam Loveless-t, ő egy kamasz fiú volt, akinek még az egész élete előtte állt. Nem tudtam elképzelni, hogy mi történt a távollétemben, ami miatt ennyire féktelen harag áramlott felém.

         Poppy és Rowdy szoros kapcsolatban maradtak, miután én elmentem. Tudtam ezt, mert mielőtt hazaköltözött volna, Poppy és én állandó kapcsolatban voltunk; most a kommunikációnk sokkal korlátozottabb. Tudtam, hogy amikor együtt leérettségiztek a középiskolában, Rowdy jelentkezett az Alabamai Egyetemre, hogy felvegyék, mert a húgom úgy döntött, hogy oda fog járni, annak ellenére, hogy Rowdy-nak a Notre Dame jobb felvételi csomagot kínált. Amit nem tudtam, és amin most csodálkoztam, hogy milyen dolgok történhettek kettőjük között, ami miatt Rowdy elmenekült nem csak a kishúgomtól, hanem a jövőjétől és az iskolától is. Szükségem volt arra, hogy beszéljen velem, ha valaha is össze akarok rakni mindent, amit elmulasztottam az elmúlt tíz évben, hogy világos képet kapjak arról a valakiről, akivé Rowdy vált, mint egy felnőtt férfi.

         Cora várt, amíg telefonon beszéltem, majd megkérdezte tőlem, hogy felmegyek-e vele az emeletre. Nem igazán akartam, de rájöttem, hogy nem tudtam neki nemet mondani. Nash és Rule végül is aláírták a fizetési csekkemet, de gyorsan rájöttem, hogy Cora volt a csapat úgymond kormánylapátja. Ő kormányozta a hajót és nem akartam én lenni az, aki ilyen korán az itt foglalkoztatásom alatt a hullámokat generálja.

         Szerettem Denver-t. Tetszett a barátságos és friss hangulat, ami itt volt. Tetszettek a kollégáim és a belső körben lévő férfiak és nők. Rule felesége kedves volt és kétség sem volt afelől, hogy a tetovált szívtipró megtalálta a másik felét ebben az ízléses szőkében. Nash barátnője olyan volt, mint egy barack. Nem igazán beszélt sokat, de amikor megtette, mindig kedves volt és éleslátó, és úgy nézett Nash-re, mintha a holdról jött volna. Jet-tel csak egyszer találkoztam, de a felesége, Ayden be- és kiugrált az üzletből, hogy legalább kétszer egy héten beszélgessen Cora-val, és én mindig is azt gondoltam, hogy lázadó volt. És természetesen imádtam Cora-t. Okos volt, pimasz és tele pozitív hozzáállással. Ő számomra olyan fajta lány volt, még most is, akinél rettegtem, hogy kihúzom a gyufát, de ez nem változtatott azon a tényen, hogy ők mindannyian nagyon jó emberek voltak és nem is kérhettem volna jobb helyet a földön, amikor végre rájöttem, hogy hol kellene lennem.

         Az emelet szinte teljesen üres volt. Volt ott egy iroda, amin Cora a fiúkkal osztozott és egy csomó üres hely, ami csak arra várt, hogy betöltsék és egy divatos, retro, tetováló butikká váljon. Ez csinálna pénzt. A fiúknak abba kellett hagyniuk a mellébeszélést arról, hogy mit akarnak ide felhelyezni és csak csinálni. Azt hiszem, a vásárlás ötlete és egy üzlet felépítése online ijesztő volt számukra és valójában Phil távozása is még meglehetősen friss volt, így mindenki megpróbált megállni a saját lábán, mint az üzlettulajdonosok is. Jó dolog volt, hogy itt vagyok. Ez teljesen az én területem volt. Imádtam az ruhákat. Imádtam a tetoválást és a kultúrát. Alig vártam, hogy közismert nevet szerezzek a Marked-nek és a mögötte lévő embereknek.

         Besétáltam Cora rendetlen irodájába és leültem az asztalával szemben levő székre. Nem ment át a másik oldalra, hanem felugrott a szélére és oda-vissza lengette a lábát. Két különböző színű szeme volt, így könnyű volt félelemmel vegyes áhítattal nézni rá. Tisztelnem kellett, mert nem kertelt, amikor letámadott.

         - Nézd, Salem, kedvellek. Voltaképpen meglehetősen a szívemhez nőttél és azt gondolom, hogy te vagy az, akire mindannyiunknak szüksége van ennek az üzletnek a következő fázisában, amikor a fiúk végre összeszedik magukat. De Rowdy a családom, és teljesen ki van fordulva önmagából az első nap óta, mióta felvettünk téged és ezt nem csak szakmailag értem. Nem tudok mindent, de azt igen, hogy amióta felbukkantál, ő nem önmaga és nekem ez egyáltalán nem tetszik.

         A hajamat átvetettem a vállam fölött és végigfutattam az ujjaimat a sötét tincseken.

         - Pontosan mit tudsz? – A hangom világos volt és kíváncsi, hogy vajon megosztotta-e vele a mögöttes okokat, mivel úgy tűnt nagyon fel volt tűzelve, hogy újra felbukkantam az életében. Megemelte a vállát, majd hagyta leesni. Tényleg a legaranyosabb dolog volt a világon.

         - Tudom, hogy riasztó ütemben égeti át magát a lányokon és hogy ők utána mindannyian megköszönik neki. Tudom, hogy egyikőjük sem ragaszkodik, és mégsem tűnik úgy, mint aki le tudná venni rólad a szemét.

         Nos, ez nem egészen az volt, mint amit ezek után vártam és azt hiszem, tudta ezt. Amikor az egyik sötét szemöldökömet felvontam rá, ő egy szemérmes mosolyost küldött felém.

         - Egy percnél tovább soha nem tapad ugyanarra a lányra, ami nem éppen szokatlan ezzel a bandával kapcsolatban. A többiek sok mérföldet futottak le, amíg megtalálták a megfelelő lányt. Csak Rowdy többször is említette, hogy ő már találkozott a megfelelő lánnyal, aki nem akarta őt, így most nincs semmi oka arra, hogy keressen még egyet. Elmondta nekem, hogy az a lány történetesen a húgod. Összetörte őt, de most egész jól van, és nem vesz semmit és senkit sem komolyan. Legalábbis így tett, amíg te be nem sétáltál az ajtón. Úgy tűnt, kurvára komolyan vesz téged.

         Keresztbe tettem a lábamat és lenéztem a nyitott orrú papucscipőmre. Fekete volt, piros masnival a sarkán. Nagyon aranyos volt és félelmetesen passzolt a hozzáillő, piros ceruzaszoknyámhoz. Úgy öltöztem fel, hogy szexinek érezzem magam, és úgy, hogy én irányítok. Olyan kinézetet öltöttem magamra, hogy felkeltsem a figyelmet és leginkább azért csináltam ezt, mert én annyira le voltam értékelve, amikor fiatal voltam és tetszett a pozitív válasz, amit erre mindig kaptam. Nincs az a megszámlálható stílus és lendület az unalmas penge szélén, ami úgy vágott belém, mint egy emlékeztető, hogy Rowdy szerette a kishúgomat.

         Felnéztem Cora-ra és egy aprót bólintottam. – Szerette Poppy-t. A család, aki Loveless-ben mellettünk lakott, örökbe fogadta Rowdy-t, amikor tíz éves volt. Nagyon kedvesek voltak, de egy rakat gyerekük volt, ott voltak a sajátjaik is és azok is, akiket az államtól vettek át. Rowdy szégyenlős volt, csendes, és nagyon szomorú. Egy nap Poppy és én kint fogócskáztunk és véletlenül meglátta őt a tornácon ülni. Emlékszem, hogy minket nézett, de nem szólt semmit sem, majd Poppy odarohant hozzá és megkérdezte tőle, hogy játszana-e velünk.

         Éreztem, ahogy egy lágy mosoly kúszott az ajkamra erre az emlékre. Már akkor is magas és nyurga volt a korához képest. Az is kizárt dolog volt, hogy elszalasszam azt a csillogó arany-színű hajat és azokat az élénk kék szemeket, a városban, ahol döntően mexikói-amerikai családok laktak. Ő valami más volt. Valami új és bizonytalan, valami izgalmas és váratlan az életben, ami állandóan monotonnak és sivárnak tűnt. A szomorúság és az elégedetlenség ellenére, ami sütött róla, még mindig láttam benne az erőt és a dacot, ami olyan régen magamban is megvolt. Meg akartam nyugtatni őt, de látni is akartam, hogy mi történik, amikor valaki azzal a sok kihasználatlan lehetőséggel kiszabadul. Át akartam ezt élni vele és kiállni mellette, így érezhettem, hogy végül milyen megszabadulni a beilleszkedés láncaitól. Szerettem volna megölelni és elmondani neki, hogy rendben van az, ha szomorú, dühös, elveszett és csalódott volt. El akartam neki mondani, hogy úgy jó, ahogy van, amit én is kétségbeesetten szerettem volna hallani. Még most is el akartam neki mondani, hogy minden rendben lesz, de ő nem állt meg nekem elég hosszú ideig ahhoz, hogy megmagyarázzam azt, hogy miatta voltam itt és most, hogy mindketten szabadok voltunk, valami csodálatossá és törhetetlenné fejlődhetnénk és nőhetnénk együtt. Neki csak adnia kellett volna nekem egy esélyt.

         - Azt hiszem, attól a pillanattól fogva szerette őt. – Felsóhajtottam és lenéztem a kezemre, amik már öntudatlanul is összefűződtek. – Az apám egy nagyon tradicionális ember. A családja Mexikó Városból emigrált, amikor még csak kisbaba volt és ő tényleg hisz a régi dolgokban. Túlságosan is vallásos és nem bánta, hogy Poppy Rowdy-val barátkozott, mert árva volt és a nevelőszülei aktív tagjai voltak a templomunkban, ahol apám elnökölt a gyülekezet fölött. De soha nem nézett volna jó szemmel egy romantikus kapcsolatra kettőjük között, és Rowdy tudta ezt. Ez soha nem állította meg abban, hogy a szívét a markában hordja. Azt hiszem, csak arra várt, hogy mindketten idősebbek legyenek, hogy főiskolára menjenek, majd amikor Poppy kikerül apám szárnya alól, látni fogja, hogy nekik együtt kell lenniük.

         Cora lába abbahagyta a hintázást és egyenesen az szemembe nézett.

         - Szóval mi történt?

         Szárazon felnevettem, és átdobta a hosszú hajamat a vállam fölött. – Jó kérdés.

         Most rajta volt a sor, hogy felvonja hitetlenkedő szemöldökét, csak az övébe csillogó, rózsaszín piercing volt szúrva.

         - Nem tudod?

         - Nem. Annyit tudok, hogy otthagyta a főiskolát, elhagyta Poppy-t és csak lelépett a térképről. Egy párszor itt-ott kérdeztem róla a húgomat, de semmilyen részletet nem árult el.

         - A munka miatt vagy itt, Salem, vagy Rowdy miatt? – Ez teljesen Cora-ra vallott, hogy ilyen nyersen tegye fel a kérdést.

         Eljátszadozhattam volna kacéran, mosolyogva és félresöpörtem volna, de kedveltem az őszinteségét és nyíltságát, így úgy gondoltam, hogy ugyanezt kellene nyújtanom nekem is. Ráadásul nem féltem attól, hogy a csapat bármelyike is megtudja, hogy az egyikükért voltam itt. Tudniuk kellene, hogy végül megoszthassák ezt Rowdy-val is.

         - Mindkettő. Mindkettő miatt jöttem.

         Olyan hangot hallatott, ami a horkantás és a nevetés keveréke volt, majd leugrott az asztalról.

         - Nem hiszem, hogy bármilyen fogalma is lenne azzal kapcsolatban, hogy mit csináljon veled. Azt hiszem, fél tőled.

         Felálltam és a kezemmel kisimítottam a szoknyámat. Néztem, ahogy aggodalmas hangot adott ki magából és az egyik karját a mellkasához nyomta. A kettős-színű szeme nagynak tűnt az arcán.

         - Jól vagy?

         Grimaszolt és egy kicsit rózsaszínűre pirult. – Mennem kell. Úgy látszik, itt az ideje, hogy megetessem a fiamat.

         Aww… mennyire édes volt? – Ne aggódj. A nap további részében menni fog az üzlet. Kezelni tudom, bármi is maradt a délutáni tömegnek.

         Bólintott és a táskájáért nyúlt. Nem lepődtem meg azon, hogy világos sárga és fekete zebra csíkos volt. Cora határozottan színes volt megjelenésében és személyiségében is.

         - Próbálj meg kedvesen játszani Rowdy-val a nap további részében. Nyilvánvalóan kettőtöknek szüksége van egy Isten-hozzád beszélgetésre, és ha a lábamat fel kell dugnom a seggébe annak érdekében, hogy lássa ezt, akkor boldogan megteszem.

         Követtem őt a lépcső tetejéhez és az egyik kezemet a vállára tettem, mielőtt elindult volna lefelé.

         - Nem. Saját magának kell eljutnia oda. Hetekig hagytam, hogy lábujjhegyen mászkáljon körülöttem és rengeteg időt adtam neki, hogy alkalmazkodni tudjon ahhoz az gondolathoz, hogy visszatértem az életébe és hogy nem is fogok elmenni. Nyilvánvalóan még nem áll készen rám.

         Egy kicsit elnevette magát, és folytattuk az utunkat az üzletbe. A váró megtelt azalatt a tizenöt perc alatt, amíg az emeleten voltam, így egy kis időt vett igénybe, hogy mindenkit elhelyezzek és tisztázzam a dolgokat. Odahajolt és suttogott, így csak én hallottam. – Csak, hogy tudd, egy kisebb vagyont fizetnék azért, hogy abban a szűk focinadrágban lássam őt, amit fiatalabb korában viselt. Egyszer kiGoogle-ztam őt és láttam egy képet abból az időből, amikor az Alabama-nál játszott.

         Drámaian meglegyezte a kezével az arcát és egy aprót intett nekem is, amikor kiment az ajtón. Nevetnem kellett és véletlenül, amikor átnéztem a vállam fölött, rajtakaptam, hogy Rowdy engem bámult.

         Most az egyszer, a dühös fény eltűnt a tekintetéből, miközben pislogás nélkül nézett rám. Egy másodperc töredékéig a napnál is világosabban láttam. Az ok, amiért annyi ágazat és disszonancia volt kettőnk között. Az ok, amiért nem tudta kezelni azt, hogy hirtelen visszatértem az életébe, a tengerkék kékségbe volt felvázolva. Amikor Rowdy rám nézett, minden, amit látott a múlt volt, és amin szenvedve kellett keresztül mennie, a veszteség, amit a kezem hagyott és a szívfájdalom, amivel a húgom ajándékozta meg. De számomra, amikor ránéztem, mindent, amit láttam, a jövő volt, és minden ígéret és lehetőség, ami egy szexi, szőke és tetovált csomagba volt bebugyolálva, ami maga a felnőtt Rowdy St. James volt. Valamilyen módon, valahogy, el kellett kezdenünk látni ugyanazt a dolgot, ha valaha is lesz egy lövésem megmutatni neki azt, hogy van élet egy másik után, egy élet a veszteség után, különösen, ha az egyik végig a rossz személlyel volt, és a veszteség közvetlenül előtte volt, miközben jóvá akarta tenni a hibáit.