33.-34.-35. fejezet + Epilógus :)

Harmincharmadik fejezet

Bree

Az elkövetkezendő két napban mindössze kétszer hagytuk el Archer házát – szerencsénkre, a héten két szabadnapom volt egymás után. Egyszer elmentünk az élelmiszerboltba a rákövetkező reggelen miután hazajött, és visszafelé felvettük Phoebe-t is. És azon az estén elmentünk vacsorázni a tó másik oldalára. A büszkeség Archer szemében, miközben rendelt egy pohár bort nekem és egy kólát magának vigyorgásra késztetett és rákacsintottam. Nézni, ahogy magabiztosan belerázódik ebbe, gyönyörű dolog volt és kiváltságosnak éreztem magamat, hogy tanúja lehettem neki. Fel akartam sóhajtani és elájulni az egyszerű bájától és a gyönyörű mosolyától és azt is észrevettem, hogy a pincérnő, aki felszolgált nekünk, ugyanígy érzett, miközben a sebhelyére nézett és egész este körülötte legyeskedett. Egyáltalán nem bántam, sőt, még tetszett is. Imádtam. Hogyan hibáztathatnám őt? Mint ahogy Natalie is mondta, arra inspirálja a nőket, hogy meg akarják ölelni, majd végignyalni őt. De ő az enyém volt. Én voltam a legszerencsésebb lány a földön.

         Sokat beszélgettünk arról, amit abban a három hónapban csinált, amíg odavolt, az emberekről, akikkel találkozott, a szobákról, amiket kibérelt, hogy a magányosság, amit érzett nem volt kevesebb, mint azelőtt, de ez alkalommal más volt. Arra a következtetésre jutott, hogy a különbség az volt, hogy végül megtalálta magát, és többre volt képes, mint amit tudott, vagy feltételezett magáról.

         Meg kell szereznem a jogosítványomat, mondta vacsora közben.

         Bólintottam. – Igen, tudom, te illegális vezető, - válaszoltam, felvonva a szemöldökömet.

         Elmosolyodott a vacsorája mellett. Ha Travis elkap engem, le fog csukatni és még a kulcsot is el fogja hajítani. Megemelte mindkét szemöldökét. Travis-t említve, találkoztál vele egyáltalán? Megpróbált beszélni veled? Arckifejezése óvatos volt.

         Megráztam a fejem. – Néhányszor, de elkerültem őt. Rövidre fogtam magam, és ő nem erőltette. És Victoria Hale miatt rádió csend volt.

         Egy másodpercig tanulmányozott, majd bólintott. A te válladon hagytam ezt az egész zűrzavart és ezért bocsánatot kérek. Én vagyok az, akit Tori utál, nem te. Azt hiszem, úgy gondoltam, hogy ez könnyebb lesz majd neked, abban a tekintetben, ha eltűnök. Egy pillanatra félrenézett, majd vissza rám. El fogok menni és beszélek majd Travis-el és Tori-val. Azon gondolkodtam, hogy velem jönnél-e és tolmácsolnál nekem?

      Csak pislogtam rá. – Persze, hogy veled megyek, Archer, de pontosan mit szeretnél nekik mondani?

         Azon gondolkodtam, hogy visszaszerzem a föld tulajdonjogát, Bree… a városban. A tekintete fogva tartotta az enyémet, mialatt a válaszomra várt.

         Néhány másodpercig csak tátogtam rá, majd becsuktam a számat. – Kész vagy erre? – suttogtam.

         Nem tudom, válaszolta, ismét elgondolkodva nézett. Talán nem… de úgy érzem, lehetnék. Úgy érzem, talán lehetnek néhányan ebben a városban, akik segíthetnek majd ezt egy kicsit könnyebbé tenné… Maggie, Norm, Anne, Mandy… meg még néhányan. És ez az, ami a különbséget fogja jelenteni. Ez az, amitől azt gondolom, hogy legalább meg kellene próbálnom.

      Evett egy falatot, majd folytatta. A szüleim, sok hibát vétettek, az elejétől kezdve a legvégéig. De jó emberek voltak. Szerethető emberek. A nagybátyám, Marcus, nem volt jó – és Travis is többnyire megkérdőjelezhető. És Victoria a legrosszabb közülük. Nem érdemlik meg, hogy itt nyerjenek. És talán én sem, de lehet, hogy igen. És emiatt a lehetőség miatt akarom megpróbálni.

      Kinyúltam és megragadtam a kezét, büszkeség száguldott keresztül a véremen. – Bármire is van szükséged, itt vagyok veled. Bármi legyen is az.

         Rám mosolyogott, majd egy ideig csendben ettünk, mielőtt eszembe nem jutott a hívás a nyomozótól, amit a parádé napján kaptam és beszámoltam erről Archer-nek. Nyugtalannak tűnt. Óvadék ellenében kiszabadult? Veszélyben lehetsz?

      Megráztam a fejemet. – Nem, nem hiszem. Neki fogalma sincs, hol vagyok és ügyvédek veszik körül. A rendőrség tudja kicsoda. Ez csak… csalódás, hogy az egész procedúra ennyire elhúzódik. Én csak azt szeretném, ha ez az egész dolog véget érne, és valószínűleg ez egy nagy megpróbáltatás lesz… vissza kell majd utaznom Ohio-ba. – Ismét megráztam a fejemet.

         Archer kinyúlt és megragadta a kezemet. Megszorította, majd visszahúzta és jelelt, Akkor veled fogok menni. És el fogják ítélni őt. Ennek az egésznek vége lesz. És addig is biztonságban vagy itt velem, az oldalamnál.

      Elmosolyodtam, melegség árasztott el. – Sehol máshol nem lennék szívesebben, - suttogtam.

         Én sem.

      Befejeztük a vacsoránkat és visszahajtottunk Archer házához, ahol az este maradék részét és a másnap legnagyobb részét az ágyban töltöttük, újra felfedezve a másik testét és fürödve a másik jelenlétében. Boldogság vett körbe minket. A jövő fényesnek és reménytelinek látszott és abban a pillanatban, a világ tökéletes volt.

**********

         Másnap reggel korán keltem, kihámoztam magam Archer karjából és lágyan megpusziltam búcsúzásképpen, amíg aludt. Karja kinyúlt és visszahúzott magához, miközben én hangosan felnevettem, ő meg féloldalasan és álmosan vigyorgott. A szívem meglódult ettől a nevetségesen kora reggeli mosoly szépségétől és hátrahajoltam, majd azt mondtam, - Maradj itt, ne mozdulj. A lehető leghamarabb visszajövök. – Némán kuncogott, az egyik szemét kinyitotta, majd igenlően bólintott. Ismét elnevettem magam, felálltam és az ajtó felé vettem az irányt, mielőtt úgy döntenék, hogy lefújom a munkát.

         Épp mielőtt elhagytam volna a szobáját, még egyszer visszafordultam, hogy egy pillantást vessek rá. Ő újra rám mosolygott, felemelte a kezét és jelelt, Annyira boldoggá teszel engem, Bree Prescott.

      Megálltam az ajtóban, megbillentettem a fejemet és visszamosolyogtam rá. Valami ezzel a pillanattal kapcsolatban, nagyon, de nagyon fontosnak tűnt. Valami azt súgta nekem, hogy maradjak itt, szívjam magamba és vigyázzak rá. Nem tudtam biztosan, hogy miért árasztott el ez az érzés, de a fejemet az ajtókeretnek döntöttem, egy pillanatig álltam ott és magamba szívtam őt. – Boldogan foglak tartani téged, Archer Hale. – Ezután elvigyorodtam és kisétáltam az ajtón.

         Azt terveztük, hogy Archer találkozik velem egy korai ebédre, mielőtt a tömeg elkezd beáramlani, így tudtam, hogy nemsokára látni fogom őt. Nem kell, hogy túl sokáig hiányozzon.

         A bisztró ezen a reggelen extra forgalmas volt és az órák csak úgy repültek. Körülbelül háromnegyed tizenegykor, kivittem az utolsó reggeli specialitást, és elkezdtem feltakarítani a rohanás után.

         - Héj, Norm, - kiáltottam. – Hogy mentek a dobostorták, amíg odavoltam? – Csináltam egy rakattal Újév előtt, mielőtt elhagytam a bisztrót. Olyan, mintha egymillió évvel ezelőtt történt volna. Úgy mentem el erről a helyről, hogy még mindig vágytam Archer-re, mélyen a csontjaimban és visszajöttem ide, miután otthagytam őt az ágyban. Az én erős, gyönyörű, néma férfimet. Annyira eszelősen büszke vagyok rá.

         - Úgy tűnt, az embereknek tetszett, - válaszolta Norm. – Talán sütnöd kellene még egy csokorral.

         Elvigyorodtam. Ez azt jelentette, hogy imádták és Norm értékelné, ha még többet csinálnék. Az utóbbi időben sokat tanultam, hogy a szeretet arról is szól, hogy megtanuljam beszélni az emberi nyelvet

         - Leülsz velem ide egy csésze kávéra? – kérdezte Maggie, miközben összepasszítottam két ketchup-os üveget. – Azt hiszem, tartozol három órányi magyarázattal. De most megelégszem a tizenöt perces verzióval. – Nevette el magát.

         Elmosolyodtam. – Igazából, Maggie, Archer körülbelül negyed óra múlva itt lesz. Mi szólnál a harminc perces verzióhoz ebéd után?

         Fújtatott egyet. – Jól van. Azt hiszem, elfogadom, amit kapok. – Bosszúságot tettetett, de én elnevettem magam, mert az arcán lévő kifejezés korábbról és a könnyek, amik legördültek az arcán, elmondott nekem mindent, amit tudnom kellett. Nagyon boldog volt miattam, és megkönnyebbült, hogy Archer visszatért biztonságban és gond nélkül.

         Néhány perccel később az ajtó feletti csengő megszólalt és a kérdéses férfi ott állt az ajtóban, és rám mosolyogott. Visszagondoltam arra a hónapokkal korábbi napra, amikor először szedte össze a bátorságát, hogy keresztülsétáljon a bisztró ajtaján, és most meg magamba szívtam a látványát. Ugyanaz az édes, gyengéd kifejezés volt az arcán, amikor elkapta a pillantásomat és elmosolyodott, de most olyan módon tartotta magát, ami elmondta nekem, hogy magabiztosnak érzi magát, mert szívesen látott volt.

         Engedélyeztem magamnak, hogy néhány pillanatig magamba szívjam a látványát, mielőtt rohanva megkerültem a pultot és a karjába vetettem magam. Körbefordult velem, miközben én nevettem, majd letett, szégyenlősen nézett rá Maggie-re.

         Maggie legyintett a kezével. – Miattam nehogy abbahagyd. Semmi sem tesz engem boldogabbá, mint együtt látni titeket. Üdvözöllek itthon, Archer.

         Archer megbillentette a fejét, és elmosolyodott, majd felnézett, amikor Norm visszajött hátulról. – Ti ketten, miért nem hagyjátok abba, hogy látványosságot csináltok magatokból és ültök le ott hátul? Egy kis magánélet. – Archer-re pillantott és az arca egy nagyon kicsit ellágyult. – Archer, - mondta, - nagyon jól nézel ki.

         Archer küldött felé egy mosolyt és kinyújtotta a kezét, majd megrázta, utána rám mosolygott és én vigyorogtam rá, a szívem dalolt. – Mehetünk? – kérdeztem.

         Leültünk egy asztalhoz a bisztró hátsó részében és Maggie odakiáltott, - Mit hozhatok nektek?

         - Minden rendben, Maggie, - kiáltottam vissza. – Egy percen belül leadom majd a rendelést.

         - Oké, - kiabált vissza, ismét helyet foglalva a pihenő asztalnál.

         Átnyúltam az asztal felett és megfogtam Archer kezét, épp amikor az ajtó feletti csengő újra megszólalt. Felnéztem, és a vér megfagyott az ereimben, a bőröm bizseregni kezdett és egy fojtott hang jött fel a torkom mélyéről. Ő volt az.

         Nem. Ó Istenem. Nem, nem, nem. A fülemben, mintha harangok csengtek volna hangosan és én megfagytam.

         Vad tekintete szinte azonnal megtalálta az enyémet és a tiszta gyűlölet megtöltötte a vonásait.

         Ez nem valóság. Ez nem a valóság, Kántáltam magamban, miközben éreztem, hogy hányás marja a torkomat. Lenyeltem, és újra felnyüszítettem.

         Archer hátrafordította a fejét abba az irányba, amerre néztem és azonnal felállt, amikor észrevette a mögötte lévő férfit. Én is lábra álltam, amik annyira reszkettek, hogy nem tudtam biztosan, hogy képes leszek-e megállni egyenesen, egy hatalmas adag adrenalin száguldott keresztül a szervezetemen.

         A férfi nem úgy tűnt, mint aki észrevette volna az előttem álló Archer-t és a jobb oldalamon, egyenesen csakis rám koncentrált.

         - Leromboltad a kibaszott életemet, te ribanc, - szűrte a fogain keresztül. – Tudod te, hogy ki vagyok? Az apám épp készült átruházni rám a vállalatot, mielőtt te ujjal kezdtél mutogatni rám. Azt hiszed, hogy hagyni foglak téged elsétálni, miközben én elvesztettem mindent?

         Az elmém sikoltozott, a vér hangosan áramlott a fülemben, ami lehetetlenné tette, hogy értelmet találjak a szavainak.

         A szemei véreresek voltak és túlságosan csillogtak, épp úgy, mint a legutóbbi alkalommal. Be volt lőve valamivel. Vagy ez, vagy teljesen, totálisan megőrült.

         Kérlek, kérlek hívd a rendőrséget Maggie. Ó Istenem, Ó Istenem, hogyan lehetséges ez?

         És akkor minden egy pillanat alatt történt. Valami megvillant a férfi kezében és a szoba, mintha megfordult volna a tengelye körül, mert észrevettem, hogy egy pisztoly volt az. Felemelte és egyenesen rám szegezte. Láttam egy rövid villanást, miközben Archer elém vetette magát, hátával nekem csapódva, majd mind a ketten elestünk, én a padlón landoltam Archer alatt.

         És akkor meghallottam egy másik lövést, majd Travis hangját, ahogy azt kiálltja, - Erősítésre van szükségem! – a rádió adóvevőjébe.

         Hátrahajoltam, azonnal észrevéve, hogy a férfi, aki tüzet nyitott rám, a padlón fekszik mozdulatlanul, és hogy Archer sem mozdult. Kiengedtem egy elfojtott zokogást és előredőltem, felé nyúlva. Az oldalán feküdt, arca a padló felé nézett. Hátrafelé húztam őt, így most már a hátán feküdt és elkínzottan felkiáltottam, amikor megláttam, hogy a pólójának az elejét már átitatta a vér.

         Ó nem, Ó Istenem, nem, nem, nem. Kérlek, ne. Kérlek, ne.

         A zokogásom összekeveredett az összes körülöttem lévő zajjal, léptekkel, lágy sírással, amiről azt gondoltam, hogy a Maggie-é, Norm komoly hangjával, és a székek csikordulásával, amit végighúztak a padlón. De a szemem nem mozdult el Archer-ről.

         Magamhoz húztam őt, ringattam, kezemmel végigsimítottam az arcát, miközben újra és újra suttogtam neki, - Tarts ki, bébi, tarts ki. Szeretlek, Archer, szeretlek, ne merészelj most itt hagyni engem.

         - Bree, - hallottam, ahogy Travis csendesen szólított, miközben a mentő szirénájának a hangja egyre hangosabb lett a bisztrón kívül. – Bree, had segítselek föl.

         - Nem! – Sikoltottam, közelebb húzva Archer-t magamhoz. – Nem! Nem! – Még jobban ringattam őt, arcomat közvetlenül az övéhez tettem, érezve a durva borostáját az enyémen és újra suttogtam neki, - Ne hagyj el engem, szükségem van rád, ne hagyj el engem.

         De Archer nem hallott, már elment.

Harmincnegyedik fejezet

Bree

Te hoztad a csendet,

A legszebb hangot, amit valaha hallottam,

Mert ez volt az, ahol voltál.

És most ezt magaddal vitted.

És az összes zaj, az összes hang a világon,

Sem lehet elég hangos, hogy átszúrja az összetört szívemet.

Felnézek a csillagokra, a végtelen és örök csillagokra és azt suttogom,

Gyere vissza hozzám,

Gyere vissza hozzám,

Gyere vissza hozzám.

Harmincötödik fejezet

Bree

Az egész város összegyűlt, hogy lerója tiszteletét Archer Hale-nek.

         A Pelion-i emberek, fiatalok és idősek egyaránt összejöttek, hogy megmutassák támogatásukat azért a férfiért, aki azóta csendes része volt a közösségnek, mióta megszületett. A néma sebe, az észrevétlen elszigeteltsége, most mindenki számára érthetővé vált és végül, a gyengéd szíve és bátor viselkedése ösztönözte az üzleteket, hogy zárjanak be és azok, akik ritkán jöttek ki az otthonukból, azok is csatlakoztak ahhoz a hatalmas támogatói csoporthoz, amit a város valaha is látott. Egy néma, kicsi csillag, ami mindig kívülre esett, amit alig vették észre ezelőtt, most olyan fényesen ragyogott, hogy az egész város megállt, hogy felbámuljon a gyönyörűségére, a most már eléggé nyitott szemeikkel, hogy köszöntsék, ahogy része lesz a kis csillagzatuknak.

         Újra és újra azt hallgattam, hogy az én és Archer története arra ösztönözte az embereket, hogy jobbak legyenek, hogy kezet nyújtsanak azoknak, akiket senki sem lát, hogy barátai legyenek azoknak, akiknek nincsenek, hogy sokkal barátságosabban nézzenek másokra, és felismerjék a fájdalmat, amikor szembejön velük és azután tegyenek valamit ellene, ha képesek rá.

         Ezen a hideg Februári napon, az egyik oldalamon Maggie-vel, a másikon Norm-mal sétáltam és helyet foglaltunk, miközben az emberek kedvesen mosolyogtak rám és bólintottak. Visszamosolyogtam és én is intettem nekik. Ez most már az én közösségem is volt. Én is része voltam ennek a csillagképnek.

         Kint esni kezdett és a távolban hallottam a mennydörgés robaját. Most már nem féltem. Amikor jön egy vihar, mondtam neki, rád fogok gondolni, semmi másra, csakis rád. És mindig ezt tettem. Mindig.

         Archer ezelőtt már egyszer elment – három hosszú hónapra, amikor annyira kétségbeesetten hiányzott minden egyes nap. Ez alkalommal három keserves hétre ment el tőlem, mielőtt visszatért volna. Mély kómában volt és az orvosok nem tudták nekem megmondani, mikor ébredhet fel, vagy, hogy egyáltalán felébred-e. De én vártam. Mindig várnék rá. És imádkoztam és minden éjszaka suttogtam a mennyekbe, hogy gyere vissza hozzám, gyere vissza hozzám, gyere vissza hozzám.

         Január végén egy másik esős napon, épp amikor mennydörgés robbant és villámlás világította be a kórházi szobát, kinyitotta a szemét és rám nézett. A saját szívem is dübörgött a fülemben, hangosabban, mint a kint lévő mennydörgés és felugrottam a székből, ahol ültem és az oldalához rohantam, zokogással küszködve, - Visszatértél. – Felemeltem a kezeit és az ajkaimhoz húztam, újra és újra megpuszilva őket, a könnyeim az ujjaira, a bütykeire hullottak, azokra a gyönyörű kezekre, amik egy teljes nyelvet tartottak magukban, amik tudatták velem azt, ami a fejében és a szívében volt. Szerettem azokat a kezeket. Szerettem őt. A könnyeim folyamatosan hullottak.

         Néhány percig csak nézett rám, mielőtt elhúzta a kezét az enyémtől és lassan jelelt, ujjai mereven mozogtak, Miattad jöttem vissza.

         Fojtott sírás közepette felnevettem és a fejemet a mellkasára helyeztem és szorosan magamhoz szorítottam, miközben egy nővér száguldott be a szobába.

         És most, az egész város várt, miközben Archer a pódium felé sétált, még mindig mereven a törzsén lévő kötéstől, és a műtéttől, amivel helyre kellett hozni a belső szerveit.

         Még egyszer körbenéztem. Travis a szoba hátsó részében állt, még mindig az egyenruháját viselte. Elkaptam a tekintetét és bólintottam felé. Ő visszaintett és egy kicsit elmosolyodott. Még mindig nem tudom pontosan, hogyan érzek Travis-el kapcsolatban, de megérdemelte a tiszteletemet, amiért azon a szörnyű napon hősiesen viselkedett.

         Nemrég derült ki, hogy a férfi, aki rám talált aznap, Jeffrey Perkins, heroin függő volt és elvágta magát a családjától. Azért bukkant fel az élelmiszerboltunkban, mert pénzre volt szüksége és arra, hogy helyrehozza a helyzetét. A dílere adta meg a nevét a jogalap részeként, hogy mentse a saját bőrét. Nyilvánvalóan, Jeffrey felbukkant azon az éjszakán vértől befröcskölve és arról hablatyolt, hogy lelőtt egy fickót a csemegeboltban.

         Elkezdte összeszedni magát és az apja már épp kezdte visszafogadni a családba, amikor azonosítottam őt azon a fotón.

         A letartóztatása után az apja újra kitagadta, ő meg visszatért a drogokhoz.

         Travis összetűzésbe került az anyjával. Jó zsaru volt, jó ösztönökkel és felismerte, hogy milyen is volt valójában az anyja – egy bosszúszomjas nő, tele gyűlölettel és keserűséggel, aki bármit megtenne, hogy megtartsa, amit jogosan az övének tekintett – a várost, a pénzt, tiszteletet, társadalmi helyzetet.

         Ott volt akkor is, amikor Victoria Hale kihallgatott engem, ahogy Jeffrey Perkins letartóztatásáról beszéltem. Összerakta a darabkákat.

         Milyen más módon talált volna rám egy kattant heroin függő a bisztróban azon a szörnyű napon? Alábecsültük az irántam való gyűlöletét, azt a személyt, aki lényegében megtett mindent az évek során, amit a manipulációival elért. Amikor Travis eljött hozzám és mesélt nekem az összetűzésről és az anyja tagadásáról, a tagadásról, amit Travis nem hitt el, elmesélte, hogy azt mondta az anyjának, hogy költözzön el, vagy vizsgálatot fog indítani ellene. Annak ellenére, hogy tudta, nem volt elég bizonyítéka, hogy bíróság elé húrcolja őt, nem maradt számára semmi sem Pelion-ban, a szégyent kivéve.

         Most, Victoria Hale távozásával és egy végrehajtó jelenlétéve, aki bizonyítja majd az igazat, Archer örökölte a Hale család földjét egy évvel a huszonötödik születésnapja előtt.

         Travis soványnak tűnt, borotválatlannak és szinte zsibbadtnak, mintha nem aludt volna. Neki is megvolt a saját karrierje abban, hogy megpróbálja manipulálni az életeket. De mindezek után, a legjobbtól tanulhatott. Mélyen legbelül, én nem hittem, hogy Travis bárkinek is igazi kárt akart volna okozni. Az anyja már más történet volt. Az a benyomásom volt, hogy annak látni Tori-t, aki valójában volt, és amire képes, valamilyen drámai módon megváltoztatta Travis-t. Mély szomorúság volt a szemében és az információkat monoton stílusban szállította nekem, majd ismét otthagyott a bánatommal, miközben a kórházban vártam, hogy Archer visszatérjen hozzám.

         Csend borult a nézőtérre, ahogy Archer a lépcsők rövid sorához sétált.

         Norm kiállt oldalra, azt jelelte, Verd laposra őket, és megemelte felé az állát, a tekintete komoly volt. Egy meglepett kifejezés suhant keresztül Archer arcán, majd bólintott neki. Az ajkamba haraptam, visszatartva a zokogásom.

         Mrs. Aherne, a város könyvtáros nője, aki az elmúlt négy év során könyvek százait vizsgálta át Archer-nek a kőművességtől a jelbeszédig, viszont soha egyszer sem kérdezett tőle semmit, vagy próbálta volna bármilyen módon bevonni őt, most jelelt, Mindannyian mögötted állunk, Archer. Könnyek csillogtak a szemében és az arcán lévő tekintet elárulta nekem, hogy azt kívánja, bárcsak jobban csinálta volna. Archer rámosolygott és bólintott, visszajelelte, hogy Köszönöm.

      Ahogy elfoglalta a színpadot és a pódium mögé állt, bólintott a tolmácsnak, aki a jobbján állt, egy férfi, akit felvett, hogy segítsen neki foglalkozni az egész várossal, és az ilyen alkalmaknál, mint ez.

         Archer elkezdte mozgatni a kezeit, a tolmács pedig beszélni kezdett. A tekintetemet csakis Archer-ön tartottam, néztem, ahogy a kezei szárnyaltak, annyira kecses és biztos volt a mozdulataiban. A szívem büszkeségtől lebegett.

         Köszönöm, hogy mindannyian eljöttek, mondta, szünetet tartva, és körbenézve. Ennek a városnak a földje már nagyon hosszú ideje a családom tulajdona, és úgy kívánom irányítani, mint ahogy a többi Hale is irányította előttem – tudással és hittel, hogy mindenki, aki itt lakik, számít, hogy mindenkinek van beleszólása abba, hogy mi történjen Pelion-ban és mi ne. Nyomatékosan körbenézett az összes arcon a tömegben, mielőtt folytatta volna. Elvégre Pelion nem csak a földet jelenti, amin áll, hanem az embereket is, akik az utcákon sétálnak, vezetik az üzleteket, élnek és szeretnek az otthonaikban. Ismét megállt. Azt hiszem, kellemes földtulajdonosnak fognak majd találni engem és azt is említettem már, hogy remek hallgatóság vagyok. A tömeg felnevetett és Archer egy pillanatig szégyenlősnek tűnt, lepillantott, mielőtt folytatta. Lesz ma este egy szavazás a városban lévő fejlesztésekről, és tudom, hogy néhányan nagyon szenvedélyesek azzal kapcsolatban, hogy ez megvalósuljon. De szeretném, ha mindenki tudná, hogy ha a jövőben valaha is, bárkinek bármilyen kérdése vagy javaslata lenne, az ajtóm mindig nyitva fog állni.

      A tömeg csak nézte őt, mosolyogtak és helyeslően bólogattak, megtalálva a másik pillantását is, és nekik is bólintottak.

         Végül, Archer kinézett a tömegből és a szelíd, halk zúgolódások teljesen megszűntek, ahogy a tekintete megtalálta az enyémet. Bátorítóan rámosolyogtam, de néhány másodpercig csak bámult rám, mielőtt újra felemelte volna a kezét.

         Itt vagyok neked. Miattad vagyok itt. Itt vagyok, mert te megláttál engem, nem csak a szemeddel, de a szíveddel is. Itt vagyok, mert tudni szeretted volna, mit kellett mondanom és mert igazad volt… mindenkinek szüksége van barátokra. Halkan elnevettem magam, letörölve egy könnycseppet az arcomról. Archer csak bámult rám, tekintete tele volt szerelemmel.

         Miattad vagyok itt, mondta, és miattad mindig is itt leszek.

      Kifújtam egy hatalmas sóhajt, a könnyek most már szégyentelenül folytak le az arcomon. Archer gyengéden rám mosolygott, majd visszanézett a tömegre.

         Ismét szeretném megköszönni, hogy itt vannak, és a támogatásukat is. Alig várom, hogy mindannyijukat sokkal jobban megismerjem, fejezte be.

         Valaki a terem hátsó részében tapsolni kezdett, majd még néhányan csatlakoztak hozzá, amíg már az egész terem tapsolt és fütyült, Archer meg vigyorgott és még egyszer szégyenlősen lepillantott, és én még több könnyet hullattam, de most már rajtuk keresztül nevettem is. Néhányan felálltak, és még többen követték őket, amíg már az egész hallgatóság állt és élénken tapsoltak neki.

         És ahogy körbemosolygott a tömegen, a tekintete ismét rajtam állapodott meg, felemelte a kezét és jelelt, Bree-lek téged, és én elnevettem magam, majd visszajeleltem, Archer-lek téged. Istenem, annyira Archer-lek téged.

      Ezután kezet fogott a tolmáccsal, majd lelépett a pódiumról, én meg elmozdultam a helyemről, Maggie megszorította a kezemet, miközben elsétáltam mellette. Felé vettem az irányt, céltudatosan, és amikor elértük egymást, az inge alatti kötés ellenére, a karjába vett és körbeforgatott, miközben némán nevetett az ajkamon, és azok az aranybarna színű szemek tele voltak melegséggel, szerelemmel.

         És magamban azt gondoltam, hogy Archer Hale hangja a leggyönyörűbb dolog széles e világon.

Epilógus

Öt évvel később

Néztem a feleségemet, aki lustán hintázott a függőágyunkban, az egyik lábát finom húzgálva a fűben, miközben előre-hátra mozgott a nyári napsütés alatt. Egy aranybarna hajtincsét a finom ujja köré csavarta, a másik kezével pedig lapozott egyet a könyvben, amit a gömbölyödő pocakján nyugtatott.

         Vad férfi büszkeség árasztotta el a testemet, miközben bámultam az én Bree-met, a nőt, aki szeretett engem és a gyerekeinket szívének minden egyes darabjával.

         A három éves ikerfiaink, Connor és Charlie, a közeli fűben bohóckodtak, addig forogtak körbe-körbe, amíg el nem szédültek, a nevetésük vidáman repült ki a szájukból, miközben a fűre estek vihogva. Fiúk.

         Nevüket az apukánkról kapták, a férfiakról, akik annyira hevesen szerettek minket, hogy amikor szembekerültek az életveszélyes helyzettel, az egyetlen gondolatuk az volt, hogy minket mentsenek. Megértettem. Mindezek után, most már én is apa voltam.

         Lassan Bree-hez sétáltam, amikor meglátott engem, a hasára fordította a könyvet és hátradöntötte a fejét, majd álmosan rám mosolygott. Itthon vagy.

      Leguggoltam a függőágy oldalához, és jeleltem, A megbeszélést gyorsan lerendeztük.

      A bankban voltam, hogy tárgyaljak egy darab föld vásárlásáról, ami a város határán kívülre esett. Jól ment.

         A város leszavazta a bővítési terveket, amit Victoria Hale helyezett kilátásba öt évvel ezelőtt, amikor átvettem a földet. De ahogy ez kiderült, a lakók nem voltak ellen a bővítésnek, vagy, hogy egy kicsivel több üzletet hozzanak be, csak annak a bizonyos módnak voltak ellene, amit Tori Hale a fejébe vett. Szóval, amikor javasoltam néhány félpanzió (szoba reggelivel) megnyitását, amit ez a furcsa, történelmi hangulatot árasztó város mindig is szeretett, a lakosság túlnyomó része igennel szavazott.

         A negyedik fog megépülni azon a földön, amit ma reggel vásároltam meg.

         A város gyarapodott, az üzletek virágoztak, és amint az kiderült, én egy nagyon jó üzletember voltam. Ki gondolta volna? Egy este, amikor az első szavazat eredménye megérkezett a tervem támogatására, megkértem Bree kezét.

         - Tudtam, - mondta csendesen. – Tudtam. – Azt mondta nekem, hogy a hangom számított, és a szerelme arra késztetett, hogy higgyem el, hogy ez igaz lehet. És néha, mindez egyetlen személyt takart, aki hajlandó hallgatni a szívedre, a hangra, amit senki más soha nem is próbált meg meghallani.

         Magam mellett a fűről leszakítottam egy pitypangot, tele bolyhokkal és mosolyogtam, miközben átnyújtottam Bree-nek. Megbillentette a fejét és a tekintete melegséget sugárzott, ahogy elvette az ujjaim közül és azt suttogta, - Az összes kívánságom valóra vált már. – A fiainkra pillantott és azt mondta, - Ez itt az övék. – Lágyan megfújta és a bolyhok táncra keltek a levegőben és a nyári ég felé szálltak.

         A tekintetem ismét találkozott az övével, és a kezemet a pocakjára tettem, érezve, ahogy a babánk mozgott alatta.

         Fiú lesz, ugye tudod, mondta mosolyogva.

         Valószínűleg. Vigyorogtam. Azt hiszem, nekünk az összes Hale férfi lesz. Rendben vagy ezzel?

      Lágyan elmosolyodott. Igen, tökéletesen rendben, mondta, majd hozzátette, Amíg csak egy van odabent, addig rendben vagyok azzal, hogy egy kis ökör lesz. Elnevette magát, átnézett a kicsi duóra, akik még mindig a füvön pörögtek, azokra, akik attól a naptól meg sem álltak, amióta a világra jöttek. Kicsi lázadók.

         Némán nevettem, majd háromszor tapsoltam, felkeltve a figyelmüket. Felkapták a kicsi fejüket és elkezdtek kiabálni, - Apu, apu! – amíg egyszerre nem énekelték ezt a szót.

         Hozzám szaladtak, és hagytam, hogy azt higgyék ledöntöttek a lábamról, hátammal a füvön landoltam, miközben megragadtak, majd ismét nevettek, és ez a gyönyörű hang keresztülhasított a birtokunkon.

         Felültem, magammal húztam a fiúkat is. Melyik férfi fog nekem segíteni ma az építésben?

      Én! Én! Jelelték együtt.

         Rendben, jól van. Sok munkánk lesz, ha időre be szeretnénk fejezni ezt a hozzátoldást, mielőtt a kisöcsétek, vagy a kishúgotok megérkezik. Kinyújtottam feléjük a kezemet, és ők rátették a saját, kicsi kezüket az enyémre, komolyan nézve bele a szemembe.

         Elvettem a kezemet és jeleltem, Testvérek az idők végezetéig, és ők is utánam jelelték, ünnepélyesnek és komolynak látszottak.

         Rendben, mondtam, Megvan a legfontosabb paktum.

      Talán egy nap, majd nekem is több kapcsolatom lesz a saját testvéremmel. Jobb lett, mióta átvettem a várost és ő lett a Rendőrfőnök, és még ha tudtam is, hogy Travis szerette az unokaöccseit, nekünk még mindig volt mit megoldanunk.

         A fiaim bólintottak a pici fejükkel, aranybarna szemeik hatalmasok voltak az arcukon – két ugyanolyan arc, ami úgy nézett ki, mint az enyém. Le se tudtam volna tagadni.

         - Rendben, futás befelé fiúk. Csinálok nektek ebédet, amíg apukátok összeszedi a szerszámokat, - mondta Bree, felülve a függőágyban, majd saját magán nevetett, amikor visszaesett, képtelen volt felhúzni a testét.

         Megragadtam a kezét, és a karomba vontam őt, megcsókolva az ajkait és újra szerelmes lettem belé, csak úgy, ahogy minden nap megtettem legalább ezerszer.

         Azon az estén, négy évvel ezelőtt a Pelion-i templomban, amikor Bree végigsétált a gyertyafényes folyosón a padsorok között Norm karjában, elállt a lélegzetem, és megfogadtam neki, hogy örökké szeretni fogom, csakis őt, és ezt a lelkem legmélyéről így is gondoltam.

         És még most is, az élet összes őrültségével és zajával, a saját munkámmal és Bree virágzó vendéglátó üzletével együtt, minden este, mielőtt elalszom, szentelek figyelmet arra, hogy a feleségem felé forduljak és némán mondjam neki, hogy Csak te, mindig csak te. És a szerelme csendesen körém fonódik, fogva tartva, lehorgonyozva, és emlékeztetve engem arra, hogy a leghangosabb szavak azok, amiket megélünk.