Harmincegyedik fejezet

Harmincegyedik fejezet

Bree

A napok vonszolták magukat. A szívem, mintha megnyílt volna, nehezen feküdt a mellkasomban és a könnyek állandóan azzal fenyegettek, hogy megindulnak. Annyira nagyon hiányzott, hogy a legtöbb nap úgy éreztem magam, mintha víz alatt lettem volna – körbenéztem és kíváncsi voltam, miért nem tudtam csatlakozni, miért volt mindenki és minden ennyire homályos, távoli és megközelíthetetlen.

         Aggódtam is – mit csinál? Hol alszik? Hogyan kommunikál azokkal, akikkel kapcsolatot kell teremtenie? Fél? Megpróbáltam kikapcsolni azt, hogy ez volt az egyik oka, amiért elment. Kevesebbnek érezte magát, mint egy férfi, mert annyira függött tőlem a külvilágban. Nem pontosan ezt mondta, de tudtam, hogy ez az igazság. Nem akarta úgy érezni magát, mintha én lettem volna az anyukája, sokkal inkább ő volt az egyenrangú felem, a védelmezőm, az, akitől néha én függtem.

         Megértettem. Mégis összetörte a szívemet, hogy az volt a megoldása erre a problémára, hogy itt hagy engem. Vissza fog jönni? Mikor? És amikor, és ha megteszi, még akkor is szeretni fog engem?

         Nem tudtam. De várok. Örökké várni fogok, ha az kell. Megmondtam neki, hogy soha nem hagyom el és nem is fogom. Itt leszek, amikor visszatér.

         Dolgoztam, meglátogattam Anne-t, aki gyorsan meggyógyult, sétáltam a tó mentén, tisztán tartottam Archer házát és folyamatosan hiányoltam őt. A napjaim csak araszoltak, az egyik üresen gördült a másikba.

         A város egy ideig buzgón pletykálkodott, és amitől én teljesen szelet fogtam, amikor ez az egész kiderült az az volt, hogy senki nem volt túlságosan meglepett, hogy Archer is Connor fia volt. Az emberek azon töprengtek, hogy ha Archer visszatér, akkor követelni fogja-e azt, ami jogosan az övé volt, vagy, hogy visszajön-e egyáltalán. De engem egyik sem érdekelt. Én csak őt akartam.

         Meglepően, a parádé után, rádió tilalom volt Victoria Hale miatt. Azt gondoltam, hogy ez távol állt attól, hogy aggasztó legyen – nem olyan típusú nőnek tűnt, aki nyugodtan fekszik és elfogadja a vereséget – de túlságosan is fájt, hogy bármilyen aktív megmozdulást tegyek ellene. Talán csak hitt abban, hogy Archer nem fog fenyegetést jelenteni számára. És talán, nem is jelentett. Fájt a szívem.

         A parádét követően Travis megpróbált velem néhányszor beszélni, de én rövidre zártam és megköszöntem, hogy nem erőlteti. Nem utáltam őt, de annyi sok lehetőséget elszalasztott, hogy jobb ember legyen, amikor Archer is a képbe került. Helyette azt választotta, hogy lekicsinyel valakit, aki már így is olyan sok mindennel küzdött. Csak névileg volt Archer testvére.

         Az ősz télbe fordult. A vibrálóan színes levelek elszáradtak és lehulltak a fáról, a hőmérséklet drámaian lecsökkent és a tó is befagyott.

         Egy nap November vége felé, néhány héttel azután, hogy Archer elment, Maggie odajött hozzám, ahol a pult mögött épp újratöltöttem és a kezét a vállamra tette. – Tervezed, hogy hazamész Hálaadásra, Bree kedvesem?

         Felálltam és megráztam a fejemet. – Nem. Itt maradok.

         Maggie szomorúan nézett rám. – Édesem, ha visszajön, amíg nem vagy itt, felhívlak téged.

         Hevesebben ráztam a fejemet. – Nem, itt kell lennem, amikor visszatér.

         - Rendben, édesem, rendben, - mondta. – Nos, akkor átjössz hozzánk Hálaadásra. A lányunk és a családja a városban lesznek. És Anne és a nővére is átjön. Nagyszerűen fogjuk érezni magunkat.

         Maggie-re mosolyogtam. – Rendben, Maggie. Köszönöm.

         - Jó, - elmosolyodott, de valahogy még mindig szomorúnak tűnt.

         Norm később leült velem ahhoz az asztalhoz, ahol a szünetet szoktuk tartani, amikor már zárni készültünk és az összes vendég elment, maga elé tett egy szeletet a tökös pitémből és nagyot harapott belőle, - Te csinálod a legjobb tökös pitét, amit valaha is ettem, - mondta, és én elkezdtem sírni, egyenesen ott, az asztalnál, mert tudtam, hogy Norm így mondja el nekem, hogy szeretett.

         - Én is szeretlek! – zokogtam, majd Norm összeráncolt homlokkal felállt. – Aw, Jézusom. Maggie! – kiáltotta, - Bree-nek szüksége van rád.

         Talán egy kicsit túlcsordultak az érzelmeim.

**********

A November Decemberbe fordult és Pelion-t elérte az első enyhe hóesés. Betakart mindent, mágikus érzést vetített a városra, amitől csak még inkább régimódinak látszott, mint azok a Thomas Kinkade festmények.

         December másodikán volt Archer születésnapja. Kivettem ezt a napot és a kandalló előtt töltöttem a házába, Ethan Frome-ot olvasva. Nem ez volt a legjobb választás – igaza volt, ez a leg lehangoltabb könyv, amit valaha is írtak. De ez az ő napja volt, és közel akartam őt érezni magamhoz. – Boldog Születésnapot, Archer, - suttogtam az éjszakába, és kívántam valamit. Gyere vissza hozzám.

         Egy hideg Szombati napon, körülbelül egy héttel később, összegömbölyödve ültem a kanapémon Phoebe-vel, egy takaróval és egy könyvvel, amikor lágy kopogást hallottam az ajtón. – A szívem megugrott a mellkasomban, gyorsan felálltam és kikukkantottam az ablakon, egy eső miatt megázott fiúnak a képe száguldott keresztül az elmémen.

         Melanie állt a verandán, egy hatalmas kabátban, egy élénkrózsaszín sálban és sapkában. A szívem lesüllyedt. Szerettem Melanie-t, de egy rövid másodpercig megengedtem magamnak a reményt, hogy Archer jött vissza hozzám. Elindultam, hogy beengedjem őt.

         - Szia, - mosolyodott el Melanie.

         - Gyere be, - mondtam, megrázkódva a fagyos hidegtől, ami berobban a nyitott ajtón keresztül.

         Melanie belépett és becsukta az ajtót maga mögött. – Azért jöttem, hogy felvegyelek téged, hogy megnézzük, ahogy Pelion Karácsonyfáján felkapcsolják a világítást. Gyerünk. Öltözz, - intézkedett.

         Kiengedtem egy sóhajt. – Melanie…

         Megrázta a fejét. – Nem-nem. Nem fogadok el nemleges választ. Nem engedem, hogy Pelion macskás hölgye legyél.

         Nevettem, annak ellenére, hogy rólam volt szó. – Pelion macskás hölgye?

         - Hmm hmm. – Csinos vonásain szomorúság söpört végig. – Már két hónapja elment, Bree. És tudom, hogy hiányzik neked – tudom. De nem fogom hagyni, hogy itt ülj, ebben a házikóban és éjjel-nappal emészd magad miatta. Ez nem egészséges. – A hangja egyre gyengédebb lett. – Azt választotta, hogy elmegy, édesem. És tudom, hogy megvolt rá az oka. De neked még mindig van egy életed. Még mindig vannak barátaid. Hiányozhat – de kérlek, ne hagyd abba, hogy élj.

         Egy könnycsepp némán folyt le az arcomon, amit letöröltem, és szipogtam egyet. Bólintottam, miközben még egy könnycsepp csorgott le az arcom másik oldalán. Melanie a karjába zárt és megölelt. Egy perc elteltével, hátralépett. – Hideg van. Jól be kell csomagolnod magad. Olyat vegyél fel, amin nincsenek macskaszőrök.

         Egy apró nevetést eresztettem meg és az utolsó könnycseppet is letöröltem az arcomról. – Rendben, - suttogtam, és elindultam, hogy felöltözzek.

         Ahogy a belváros felé autóztunk, Karácsonyi égők pislákoltak mindenfelé. Mióta elment, első alkalommal éreztem valamit, ami közel állt a békességhez, miközben körbenéztem a kicsi városon, amit egyre jobban megszerettem, ami tele volt olyan emberekkel, aki most már részei voltak a szívemnek.

         A város közepén összegyűlt tömegben találkoztunk Liza-val és többet mosolyogtam, mint az elmúlt két hónapban. A két lány felvilágosított engem a legfrissebb randi történeteikkel és a karjukat az enyémekbe fonták, ahogy a fán lévő égőket, éljenzések és füttyögések közepette felkapcsolták.

         Belélegeztem a metsző, Decemberi levegőt és felnéztem az égre, ami teli volt csillagokkal és magamban suttogtam, Gyere vissza hozzám. A békesség érzése elárasztott és körbenéztem, közelebb húzva a barátaimat, és különösebb ok nélkül mosolyogtam.

**********

         A Karácsony jött és ment. Annak ellenére, hogy Natalie könyörgött nekem, hogy menjek haza és töltsem ezt vele, nemet mondtam és helyette egy másik ünnepet töltöttem Maggie-vel és Norm-mal. Jobban csinálom, kísérletet teszek, hogy éljem az életem, de Pelion-ban kellett lennem. Itthon kellett lennem, ahol Archer tudta, hol keressen.

         Jól van? Az ablakomnál álltam, néztem a befagyott tavat, a hó szelíden esett és azon tűnődtem, hogy meleg helyen volt-e, és volt-e elég pénze? Az a régi furgon még mindig működött? Hiányoztam neki annyira, amennyire ő hiányzott nekem? – Gyere vissza hozzám, - suttogtam ezredik alkalommal, mióta elment.

         Szilveszterkor, a bisztró csak délig volt nyitva. Melanie és Liza kérte, hogy menjek velük egy nagy buliba a tó másik oldalára valamilyen fickó otthonába, akit ismertek, és aki egész éven át ott élt. Igent mondtam, de most, miközben magamra húztam a kis fekete ruhát, amit Mandy butikjába vettem erre az alkalomra, azt fontolgattam, hogy felhívom a lányokat és lemondom. Egyszerűen nem voltam buli hangulatba. De tudtam, hogy rám erőltetnék, és nem fogadnának el nemleges választ, így csak felsóhajtottam és folytattam, hogy megcsináljam a hajamat és kisminkeljem magam.

         Egy kis időbe telt, mire a hajamat a fejem tetejére tűztem, amit én úgy gondoltam, hogy szép és óvatosan felvittem a sminkemet. Először éreztem magam csinosnak, mióta Archer elment és magával vitte a vággyal és imádattal teli tekintetét, azt, amitől a legkívánatosabb nőnek éreztem magamat a világon. Behunytam a szemem és vettem egy mély levegőt, lenyelve a gombócot, ami a torkomban keletkezett.

         Liza és Melanie nyolckor vett fel engem és fél órával később meg is érkeztünk a buliba, ami egy burjánzó kúriában volt a városon kívül. Levegőért kapkodtam, miközben felhajtottunk a hosszú felhajtón. – Lányok, azt nem mondtátok, hogy egy filmcsillag házába jövünk!

         - Szép, ugye? Gage Buchanan. Az apjáé az itteni üdülőhely. Egy fasz, amikor az akar lenni, de emlékezetes partikat dob össze, és általában kapunk meghívást, mivel a húgával, Lexi-vel barátok vagyunk.

         Bólintottam, megcsodálva ezt a gyönyörűen megvilágított házat és az autókat, amik előtte parkoltak. Amikor megálltunk, egy piros kabátot viselő inas kinyitotta az ajtónkat, majd Melanie a kezébe adta a kulcsot.

         Elsétáltunk az elől lévő hatalmas szökőkút mellett, fel az ajtóhoz, ahol egy komornyik üdvözölt bennünket, aki még csak nem is mosolygott, de egy söprögető mozdulattal intett, hogy kerüljünk beljebb. Liza kuncogott, miközben a ruhatárhoz mentünk.

         A ház belseje még lélegzetelállítóbb volt, az előtérből rögtön egy lépcsősor vezetett felfelé, rengeteg márvány és csillogó csillárok lógtak mindenhol, a bútorok klasszikusak voltak, és drágának látszottak és eléggé hatalmasaknak ahhoz, hogy kitöltsék a helyiséget. Minden nagynak és túlméretezettnek tűnt. Olyan érzésem volt, mintha Aliz Csodaországában lettem volna, miközben keresztülsétáltunk a tágas folyosón, amiket hatalmas portrék borítottak, valamint a padlótól a plafonig érő ablakok, és mindegyikük egy különálló teraszra vezetett.

         Végigbolyongtunk az egész házon, amit én csodálkozással fogadtam magamba, amíg Liza és Melanie beszélgettek és én fél füllel hallgattam őket.

         A ház gyönyörűen fel volt díszítve, arany és fekete szalagok és lufik voltak mindenhol és az asztalok tele voltak szilveszteri trombitákkal és konfettivel, amiket szórni lehet majd, amikor az óra éjfélt üt. Az emberek nevettek és beszélgettek, de én egyszerűen nem tudtam hangulatba kerülni. Idegesnek és elkeseredettnek éreztem magamat, mintha ebben a pillanatban valahol máshol kellene lennem, de nem tudom biztosan hol és miért. Lassan körbefordultam, megnézve a magam körül lévő embereket, keresve valamit… de nem tudtam, hogy mit.

         Amikor beléptünk a bálterembe, egy nő tálcával a kezében odajött hozzánk és egy pohár pezsgővel kínált bennünket. Mindhárman elvettünk egyet-egyet és szórakozottan körbenéztem.

         - Bree? Föld hívja Bree-t, - nevetett fel Liza. – Merre jársz?

         Küldtem felé egy mosolyt, visszatérve az itt és mostba. – Sajnálom, csak ez a hely egy kicsit túl sok.

         - Nos, akkor hajtsd fel! Táncolnunk kell!

         - Oké. – Nevettem el magam, megpróbálva lerázni magamról a különös érzést.

         Végeztünk a pezsgőnkkel és a táncparkett felé vettük az irányt, és miközben táncoltunk és nevettünk és a pezsgő bekerült a véráramomba, képes voltam visszatérni a jelenbe.

         Kezdtük elhagyni a táncparkettet, ahogy a gyors számot, amire táncoltunk és lassabb váltotta fel.

         - Ó, héj, ott van Stephen és Chris, - mondta Melanie, két fiatalabb férfi felé nézve, akik a tánctér másik oldalán álltak és beszélgettek. Észrevették Liza-t és Melanie-t, majd elmosolyodtak és intettek, hogy menjenek oda hozzájuk.

         Melanie karjára tettem a kezemet. – Menjetek, beszéljetek velük. Egyébként is szükségem van egy kis friss levegőre.

         Melanie a homlokát ráncolta. – Biztos vagy benne? Kimehetünk veled.

         Megráztam a fejem. – Nem, nem, komolyan, jól vagyok. Esküszöm.

         Haboztak, majd azt mondta, - Rendben, de ha túl sokáig leszel, a keresésedre indulunk. – Mosolyodott el, és kacsintott. – És ha megtesszük és te egy üres szobában leszel a család macskáját dédelgetve, abból beavatkozás lesz.

         Elnevettem magam. – Esküszöm, hogy nem leszek sokáig.

         Kisétáltam a teremből, a hatalmas erkély felé, amit útközben láttam, és amikor kiléptem, mély levegőt vettem. Hideg volt, de nem fagyos és a sok tánc után, örömmel üdvözöltem a bőrömet ért hideg levegőt.

         Végigsétáltam az erkély mentén, kezemet végighúztam a kőből készült korláton. Varázslatosnak tűnt itt kint – a hatalmas, cserepes fákat, amiket csillogó fények díszítettek, a ház külső része mentén helyeztek el és közöttük kis, meghitt padok voltak, amin mindössze csak két személy fért el. Áthajoltam a korláton, lenézve a vendégekre, akik beszélgettek és nevetgéltek az erkély alatt, majd felegyenesedtem, és csak álltam ott néhány percig, mélyeket lélegeztem és felnéztem a csillagokra.

         Volt egy olyan különös érzésem, hogy valaki figyelt engem. Lassan körbefordultam, ugyanaz az érzés, amit bent a házba éreztem, újra elárasztott. Enyhén megráztam a fejemet és visszahoztam magam a jelenbe.

         Egy pár robbant ki az erkélyre, nevetve, miközben a férfi a nőt fogdosta, aki játékosan ellökte őt magától, majd visszahúzta egy csókra.

         Félrenéztem, a szívem, a kettőjük közötti meghitt látványra összeszorult. Kérlek, gyere vissza hozzám. Fohászkodtam magamban.

         Az ajtó felé sétáltam, a párt megkerülve és egyedül hagyva őket, majd ismét beléptem a házba. Amikor visszaértem a folyosóra, megálltam és vettem egy mély levegőt, mielőtt a bálterem felé vettem az irányt. Megriadtam, amikor megéreztem egy kezet a karomon, elakadt a lélegzetem és lassan megfordultam. Egy magas, jóképű férfi, koromfekete hajjal és gyönyörű, mélykék színű szemmel állt közvetlenül mögöttem. Tekintete végigsiklott rajtam. – Egy tánc? – kérdezte egyszerűen, majd kinyújtotta a kezét, mintha az igenlő válaszom már előre eldöntött lett volna.

         - Um, rendben, - mondtam halkan, kiengedve a levegőt és elfogadva a kezét.

         A férfi a táncparkettre vezetett és megállt középen, magához húzva engem. – Mi a neved? – suttogta a fülembe a kérdést, mély hangja olyan volt, akár a selyem.

         Egy kicsit hátrahajoltam, belenézve a kék szemébe. – Bree Prescott.

         - Örülök, hogy megismerhetlek, Bree Prescott. Én Gage Buchanan vagyok.

         Hátradőltem. – Ó, ez a te házad! Köszönöm, hogy meghívtál. Liza és Melanie Scholl barátja vagyok. Nagyon gyönyörű a házad.

         Gage elmosolyodott, majd könnyedén megpördített, teste folyékonyan mozgott a zenére. Könnyen tudtam követni őt, még annak ellenére is, hogy bevallom, nem vagyok valami jó táncos.

         - És miért van az, hogy ezelőtt az éjszaka előtt még nem találkoztam veled? Nehezen tudom elhinni, hogy egy ilyen gyönyörű lányról, mint te, nem beszélnek a városban. Fontos lehetett volna. – Kacsintott.

         Felnevettem, kissé hátradőlve. – Pelion-ba élek, - mondtam. – Esetleg – Hírtelen abbahagytam a mondatot, ahogy a körülöttünk lévő hangos csicsergés megszűnt, a beszélgetés most már csak egy halk mormogás volt a tömegben, a zene, az „In My Vein” hangereje úgy tűnt, mintha megemelkedett volna, ahogy a körülöttünk lévő hangok elhaltak. Gage megállt, így én is, ahogy összezavarodottan körbenéztünk.

         És ekkor pillantottam meg őt. A táncparkett szélén állt, azok a gyönyörű whiskey-színű szemek végigvándoroltak rajtam, az arckifejezése megfejthetetlen volt.

         A szívem a torkomba ugrott, majd hangosan levegőért kaptam és a kezemet a szám elé raktam, színtiszta boldogság töltöttem meg a testem minden egyes sejtjét. Úgy nézett ki, mint egy Isten, ahogy ott állt, valahogy magasabbnak, nagyobbnak látszott, és úgy tűnt, olyan tekintélye van, ami ezelőtt nem volt, de a szemeiben még mindig megvolt az a gyönyörű gyengédség. Megbabonázva pislogtam. A sötét haja hosszabb volt, a gallérjánál felkunkorodott, és fekete öltönyt meg nyakkendőt viselt egy világos színű inggel. A vállai még szélesebbnek látszottak, a termete még nagyobbnak, és a szépsége még intenzívebbnek tűnt. Magamba szívtam a látványát, a szívem háromszor olyan gyorsan vert.

         Homályosan érzékeltem, hogy az emberek minket néztek, miközben tettem egy lépést felé és ő is felém mozdult, mintha egy mágnes erő vonzana minket egymáshoz, amit egyikünk sem tud kontrollálni. Hallottam, hogy egy idősebb nő a tömegben azt motyogja, - Kiköpött mása Connor Hale-nek, nem? – a hangja lágy volt, álmodozó.

         A táncparketten lévő emberek oldalra húzódtak, hogy utat engedjenek neki és én most már álltam, rá várva. A fények pislákoltak körülöttünk és a zene felerősödött, miközben Archer odaért hozzám a tánctéren és valahová a jobb oldalamra nézett.

         Megéreztem egy kezet a karomon, és akkor elszakítottam a tekintetemet Archer-ről és felnéztem Gage-re, akiről el is felejtkeztem, és aki elmosolyodott, majd lehajolt és azt suttogta, - Hirtelen nyilvánvalóvá vált számomra, hogy már foglalt vagy. Örültem a találkozásnak, Bree Prescott.

         Kiengedtem egy sóhajt és visszamosolyogtam rá. – Én is örültem a találkozásnak, Gage. – Úgy tűnt Gage Buchanan kedvesebb srác volt, mint ahogy Liza és Melanie beharangozta őt. Bólintott Archer-nek, majd elindult és eltűnt a tömegben.

         Visszanéztem Archer-re és néhány pillanatra nem csináltunk mást, csak bámultuk egymást, mielőtt felemeltem volna a kezemet és jeleni kezdtem, Itt vagy, könnyek szúrták a szememet, öröm burkolt be engem.

         Kiengedett egy sóhajt, melegség árasztotta el az arckifejezését, ahogy ő is felemelte a kezét. Miattad vagyok itt, mondta. És ekkor az arcán a leggyönyörűbb mosoly bontakozott ki, amit életemben valaha is láttam, és a karjába vetettem magam, sírva és nyakhajlatába zihálva, szorosan tartva őt, az életem árán is kapaszkodva abba a férfiba, akit szerettem.