Tizennyolcadik fejezet

Tizennyolcadik fejezet

Salem

Lehetelten lett volna visszaaludni mindazok után, ami történt, így mire Rowdy-nak és nekem munkába kellett mennünk, mindketten vonszoltuk magunkat. Ő még inkább, mivel korábban kellett elmennie a szokásosnál, hogy kárpótoljon egy vendéget, mivel elmulasztotta őt, amikor késett és másnapos volt. Poppy nem szeretett volna egyedül maradni a lakásban és nem tudtam őt hibáztatni ezért. Szóval úgy döntöttem, hogy magammal viszem és munkába állítom az üzletben. Végre minden fel lett címkézve, össze lett rendezve és leltározva volt. Mindössze egy hétre voltunk attól, hogy egy teljesen működőképes boltunk legyen a tetováló szalon fölött és már voltak érdeklődő üzenetek a bejövő postafiókomban az online rendelt árukkal kapcsolatban. Mindkét üzlet nagyon forgalmas volt, a srácoknak és az új művészeknek is egy hónappal korábban betelt a naptárjuk, szóval tudtam, hogy Nash-nek és Rule-nak fel kell majd venni valakit, aki kereskedelmi szempontból kezelni tudta az üzletet. Ez egy jóféle probléma volt, és reménykedtem, hogy a srácok is ugyanúgy látják ezt.

         Cora izgatott volt, hogy extra segítséget kap ezen a zsúfolt napon. Igazából volt néhány piercinges időpontja délután, így Poppy-t munkára fogta az irodában, hogy frissítse a portfóliókat és dolgozzon valamilyen táblázatkezelőn, aminek valami köze volt az irodaszerekhez és azokhoz a dolgokhoz, amiket a srácok rendeltek a saját területükre. Cora izgalomba jött egy papírtörölköző miatt vagy valami ilyesmi, ami nevetésre késztette Poppy-t. Cora egyre inkább bepörgött és sokkal hevesebb volt, mint általában, ami Rowdy-nak elég volt ahhoz, hogy rákérdezzen erre. Ő egyszerűen csak leintette és a téma ejtve is lett, legalábbis addig, amíg a pulthoz nem ment az ügyfelével, egy lánnyal, aki egy dermal-t (a dermal piercing a test szinte bármely felületébe beültethető. Nem igényli a testrész átszúrását.) szeretett volna a füle mögé rakatni, és észrevettem egy hatalmas, kövér, csillogó gyűrűt azon a bizonyos ujjon, miközben Cora a kezembe adta a távozási papírokat.

Éreztem, hogy az állam leesett, ahogy kinyúltam, hogy a sajátomba vegyem az ő sokkal kisebb kezét. – Eljegyeztek?

Az üzlet forgalmas volt és a háttérben a fecsegések nem kis zaja hallatszott, de amikor elhangzott a kérdésem, a hely hirtelen eléggé elcsendesedett ahhoz, hogy hallani lehessen azt is, ha egy gombostű leesik. Cora visszarántotta a kezét és az arca élénk rózsaszínűre pirult. A türkiz színű szeme vidáman, míg a barna elérzékenyülve és lágyan csillogott felém.

- Talán. – Elnevettem magam és újra kinyúltam, hogy megnézzem a gyűrűt a bal kezén.

         Végtére is ez volt Cora, semmi unalmas gyémánt vagy hagyományos arany. Helyette ez egy olyan gyűrű volt, ami az ujja köré tekeredett és két gyöngyszem ült egymás mellett, amik ellensúlyozták egymást, mivel az egyik krémszínű arany topáz volt, míg a másik egy régi kék zafír. Nem egészen egyezett meg a két-színű szemével, de az ötlet megvolt és ez nyilvánvaló. Soha nem képzeltem volna, hogy egy olyan nagy, és mogorva fickó, mint Rome Archer, egy ilyen valamit, mint ez az eljegyzési gyűrű, ilyen tökéletessé varázsol.

         Megéreztem Rowdy-t a vállam felett, ahogy kinyúlt és elvette a kezemből Cora-ét.

         - Tudtam, hogy múlt éjszaka készült valamire. Titokzatoskodó rohadék. – Elengedte Cora kezét és odanyúlt, hogy megszorítson engem a tarkómnál fogva. Nem voltam benne biztos, hogy ez egy figyelmeztetés volt-e, hogy ne is álmodjak róla, vagy, hogy valami ilyen gyönyörűséges gyűrűt tartogat számomra a közeljövő. – Gratulálok, de miért nem említettél semmit sem, Csing?

         Úgy gondoltam, hogy nagyon aranyos, hogy a srácok Csing-nek hívják őt. Ez a Csingilingnek a rövidítése, mert annyira kicsi, és szőke volt. Még ha a személyisége élesebbnek is hatott, mint a kis erdei tündérnek, a becenév illet rá.

         Cora megvonta a vállát. – Nemtom. Még mindig egyfajta sokkos állapotban vagyok.

         Rowdy elnevette magát. – Ó, ugyan már. Mindannyian tudjuk, hogy Rome egy régi-vágású fickó. Természetes, hogy tisztességes asszonyt csinál belőled és megkéri a kezedet.

         Kinyújtotta a kezét maga elé és megforgatta, így a kintről jövő fény ragyogott és megcsillant az ékszeren. Valóban egy nagyon menő és divatos Disney-karakternek nézett ki.

         - Nem kérdezte meg. – Mindkét szemöldöke a magasba szaladt és a szája kaján vigyorra húzódott. – Kijelentette.

         Ettől Rowdy elnevette magát, én meg egyszerűen csak bámulni tudtam rá. – Te most viccelsz velem!

         - Nem. Elvitt vacsorázni, ami nagyon jó volt, mivel nem igazán akadt együtt töltött időnk, mióta Remy megszületett. Ezután hazamentünk, és én azt gondoltam, hogy apám és a baba még mindig ott lesznek, de Rome megkérte apámat, hogy vigye el őt éjszakára. – Gyorsan pislogott és felhúzta az orrát. Azt hittem, elkezd sírni, de megfékezte magát. – Az apám engedélyét kérte, ami annyira őrültség. Rome soha nem kért senkitől semmit, soha. – A mellkasára tette a kezét és felsóhajtott. – Letérdelt, és kijelentette, hogy nem érdekli, ha örökké egy bérházban fogunk élni vagy, hogy egy sátorban az erdő közepén, amíg mindvégig együtt leszünk. Ezután kijelentette, hogy feleségül fog venni, és nekem nincs más választásom. – Felém villantotta a gyűrűt. – Majd az ujjamra húzta ezt, és azt mondta, hogy soha többé nem szabad levennem.

         Nem gondoltam, hogy ez annyira romantikusnak hangzott volna, de úgy tűnik az lehetett, mert ez volt az első alkalom, amire valaha is emlékszem, hogy Cora-t ilyen álmodozó tekintetűnek lássam.

         - Nos, gratulálok. – Nagyon örültem neki. Igazán jó csaj, és volt egy gyönyörű családja. Ez egy szép változása volt a korareggeli horrornak, ami az ajtómon kívül zajlott.

         - Már el voltam jegyezve vagy egy millió évvel ezelőtt, és az egy szar dolog volt. De ez az egész teljesen más érzés, amikor a megfelelő személy teszi meg. Mintha csak a sejtjeimbe lett volna beleépítve és egyszerűen tudod, hogy ennek így kell lennie.

         Rowdy ujjai megszorították a tarkómat, mire én felnéztem rá, egy kicsikét hátradöntve a fejemet. Az égszínkék tekintete csak úgy ragyogott az arcán.

         - Nos, mond meg a nagy embernek, hogy mi mindannyian nagyon boldogok vagyunk miattatok, és remélem arra is rájöttél már, hogy ez az jelenti, hogy Rule lesz majd a felelős Rome legénybúcsújáért, amikor eljön az idő, ugye?

         Kinyitotta a száját, majd úgy csukta be, hogy a fogai is összekoccantak. Összehúzott szemmel nézett Rowdy-ra. – Csak a holttestemen át.

         Megpördült a harci fegyverhez illő csizmájának sarkain és elindult felfelé a lépcsőn. Rowdy elengedte a tarkómat és a csípőjével az asztal szélének támaszkodott. Egy olyan témára váltott, amit megpróbáltam hatékonyan elkerülni.

         - Úgy gondolom, össze kéne csomagolnod Poppy-t és átjönni hozzám néhány napra, amíg a zsaruk megpróbálják megtalálni ezt az Oliver fickót, hogy odaadják neki a távoltartási végzést.

         Mióta a húgom elhidegült férje felszívódott és nem tudtunk rájönni, hogyan találta meg Poppy-t, rábukkanni sokkal nehezebb feladatnak bizonyult, mint amilyennek lennie kellett volna. És igazából a távoltartási végzés sem garantált semmiféle védelmet. Royal brutálisan egyértelművé tette Poppy-nak, amikor elmagyarázott neki mindent, hogy emiatt a rendőrség felhatalmazást kap, hogy letartóztassa Oliver-t, amiért megszegi a végzést, de nagyon egyszerűen keresztül tudta volna verekedni magát ezen, ha ugyanannyira meg lett volna a szándéka megtalálni őt, mint ahogy tűnik.

         Letámasztottam a könyökömet az asztal szélére és a szempilláimon keresztül felnéztem rá. – Igen. Ettől valószínűleg egy kicsikét jobban érezné magát a dolgok miatt. – Sóhajtottam. – Valószínűleg én is egy kicsivel jobban érezném magam.

         Kinyújtotta a kezét és könnyedén megrángatta a hajamat. – Meg fogják találni őt.

         - Mit gondolsz, hogyan tudta meg, hogy hol keresse őt, hogy hol élek?

         - Fogalmam sincs. Talán rád keresett az interneten. Mindössze annyit kellett tennie, hogy rád keres a Google-n és a neved felugrik, mint az itteni üzletnek a menedzsere. Abban nem vagyok biztos, hogyan szűkítette le azt, hogy melyik lakóházban élsz. Gondolod, hogy Poppy esetleg megemlítette valakinek, hogy nálad száll meg?

         Volt ott még valami a jelentés alatt, de nem akartam hallani annak ellenére, hogy hangos volt és egyértelmű. Felsóhajtottam és úgy mozdultam, hogy a homlokomat a kemény, izmos combjára fektessem.

         - Az gondolod, hogy beszélt a szüleink egyikével, ugye?

         A kezét a tarkómra tette és masszírozni kezdte a fejbőrömet. – Számodra az elsétálás mást jelent. Te soha nem törődtél azzal, hogy mit gondolnak, soha nem akartál beilleszkedni abba a mintába, amit ők alakítottak ki neked. Poppy nem volt ilyen. Ő tisztelte apád véleményét. A kedvében akart járni, és azt akarta, hogy feltétel nélkül szeresse őt. Ebből a szokásból nehéz kitörni.

         Megemeltem a fejemet és felálltam, így közvetlenül mellette voltam. Ha bárhol máshol lennénk a munkahelyen kívül, akkor valószínűleg rávetettem volna magamat, és agyba-főbe csókoltam volna.

         - Tudnál figyelni itt elől csak egy pillanatig? Fel kell szaladnom az emeletre és beszélnem vele nagyon gyorsan.

         Bólintott és keresztbefonta karját a mellkasa előtt. – Csak lazán bánj vele. Tudom, hogy számodra már hosszú ideje és sok mérföldnyire van, de próbálj meg visszaemlékezni milyen volt a parancsai és a tetője alatt lakni.

         Nem tudtam ellenállni a késztetésnek, hogy végig ne futtassam az ujjhegyemet a csábítóan befeszített bicepszén, ahogy megkerültem őt és felfelé vettem az irányt. Cora irodájának az ajtaja nyitva volt, ő meg épp telefonált az asztalánál. Poppy épp az egyik varázstükör előtt állt és pofákat vágott, ami hangos nevetésre késztetett, ami miatt megfordult, hogy rám meredjen.

         - Mi az? Nem ezt kell bennük csinálni? Nem tudom, hogyan fogja használni ezeket bárki is, amikor ruhákat próbálnak. Ez megbolondítja a tükörképedet és teljesen előnytelennek állít be.

         - Az öltözőkben normális tükrök vannak. Ezek csak a szórakozásként szolgálnak.

         Odajött hozzám és leült egy retro, velúr heverőre, ami most pontosan a szoba közepén helyezkedett el. Lila bársony borította és ugyanolyan bolondos és cifra volt, mint az üzlet többi dekorációja. Egy kellemes hely a barátoknak és férjeknek, hogy kényelembe helyezzék magukat, amíg a hölgyeik vásárolnak.

         - Ez a hely annyira király, Salem. Látom, hogy sok van benne belőled. Ez valóban a tökéletes hely és a tökéletes munka számodra.

         - És még jobb lesz, amikor a srácok rászánják az időt és hozzáadják a művészetet is a gyűjteményhez, és még mindig dolgozom azon, hogy meggyőzzem Rowdy-t, hogy a banda készítsen egy szexi naptárat.

         Ő csak nevetett ezen, annak ellenére, hogy én halálosan komolyan beszéltem erről. Azok a srácok lerepítenék őket a polcokról, ha el tudnám érni, hogy beleegyezzenek ebbe. Tudtam, hogy ez eléggé elképzelhetetlen, de nekem még mindig nagyon tetszett az ötlet.

         Kinyúltam, és a vállára tettem a kezemet. – Szeretnék kérdezni tőled valamit, és azt akarom, hogy őszinte legyél velem, Poppy. Elmondtad anyának, vagy apának, hogy Denver-ben vagy velem? Csak tudni szeretném, hogyan találhatta ki Oliver pontosan, hogy hol van a lakásom. Denver egy meglehetősen nagy város. Nem úgy hangzik, mintha egyszerűen csak rátalált volna a szerencse.

         Láttam, ahogy elsápadt a karamella-színű arcbőre alatt. A méz-színű tekintete kitágult és észrevettem, hogy az alsó ajka remegni kezdett. Vigasztalóan megszorítottam a vállát és magamhoz húztam egy féloldalas ölelésre.

         - Poppy, semmi baj. Csak szerettem volna tudni. Azt akarom, hogy biztonságban legyél.

         - Felhívtam anyát, hogy tudassam vele, jól vagyok. Az egy dolog, hogy apa megvédte Oliver-t, amiért bántott engem, de úgy gondoltam, hogy kizárt dolog, hogy anya eltűrte volna azt, ami a gyerekével történik. Elmondtam neki, hogy veled maradok, és hogy nemsokára visszamegyek, hogy összeszedjem a maradék holmimat, és hogy beadjam a válópert. – Nagyot nyelt és elhúzódott tőlem, így kezét végig tudta futtatni a haján. – Anya azt mondta, hogy menjek haza. Azt mondta, hogy minden meg fog oldódni, ha van elég hitem, és hogy bíznom kellene Istenbe és benéznem egy tanácsadásra… Azt mondta, hogy csalódott bennem, és hogy apát elpusztította az árulásom. – Olyan élesen nevetett fel, hogy meglepődtem azon, hogy nem köpött vért, amikor kibökte a szavakat. – Az én árulásom. El tudod ezt hinni? – Nos, természetesen, el tudtam. Ezért mentem el, de ő tovább beszélt, így nem volt meg a lehetőségem, hogy elmondjam ezt neki. – Nem mondtam el, hogy merre van a lakásod. Soha nem tenném ezt veled. Tudom, hogy ha azt akartad volna, hogy tudják hol élsz, akkor te magad mondta volna el nekik.

         - Ó, Poppy.

         - Tudom. Úgy érzem, hogy jobban kellett volna tudnom. Annak az ötlete, hogy Oliver figyelhetett téged, követhetett volna a munkából hazáig vagy valami ehhez hasonló, attól a bőröm bizseregni kezd. Tudom, hogy veszélyes, és nem tudom elhinni, hogy ennyire meggondolatlanul a tűzvonalba tettelek téged, azok után, hogy kérdés nélkül befogadtál engem.

         Annak az elképzelése, hogy a férje követhetett engem, hogy rájöjjön, hol lakom, nem is jutott az eszembe, de erre nekem is felállt a hátamon a szőr. Ez határozottan nyugtalanító volt.

         - Nehéz, amikor rájössz, hogy az emberek, akiket a legjobban szeretsz, azok törődnek veled a legkevésbé. Apa mindig is sokkal inkább koncentrált a templomra, és saját magára, mint arra, hogy mi történik a saját házában. Úgy gondolta, hogy az irányítás és a dominancia az a szeretet és a megértés helyettesítője. – A szememet forgattam. – És anya meg csak követte a példáját. Soha nem volt hely számunkra abban a házban, hogy bármi mások legyünk, csak az ő kicsi, tökéletes babájuk. Nem kellett volna, hogy véleményünk legyen, de amikor mégis lett – megvontam a vállam – nem tudták kezelni azt. Neked újra és újra el kell ismételned magadnak, hogy egyik sem a te hibád volt.

         - Mégis úgy érzem, hogy mindegyik az.

         Megint megöleltem, mert rájöttem, hogy a húgomnak végül szüksége lesz egy kis szakmai segítségre, amikor ez az egész lecsillapodik. Túl hosszú ideje volt már benne apám machinációiban és egy bántalmazó kapcsolatban ahhoz, hogy a szeretetem és a támogatásom elég legyen, hogy képes legyen megérteni mindent.

         - Rowdy azt szeretné, hogy menjünk át hozzá, és maradjunk nála, amíg biztosan nem tudjuk, hogy Oliver-nek már kézbesítették a távoltartási végzést. Royal azt mondta, hogy amikor megtalálják, a rendőr megpróbálja meggyőzni, hogy a legjobb, amit tehet, hogy visszamegy Texas-ba, de amíg ez meg nem történik, addig egy agglegénylakásban fogunk táborozni.

         Morgott valamit az orra alatt és lábra állt előttem, így felkavart állapotában oda-vissza tudott járkálni.

         - Neked és Rowdy-nak együtt kellene lógnotok és élvezni az együtt töltött időt. Egy örökkévalóságba telt, hogy végre együtt legyetek, és most újra itt vagyok az egésznek a kellős közepében.

         Nem is olyan régen annak az ötlete, hogy ott van közte és köztem, attól ismét kirekesztettem volna Rowdy-t és ellöktem volna magamtól. Az a félelem, hogy amit iránta érzett, valahogy megsemmisítené azt, amit most irántam érzett, eltűnt. Most már láttam abból, ahogy rám néz. Éreztem, minden egyes érintésben és láttam minden hetyke mosolyban, amit felém küldött. Amikor szeretett, akkor szívét-lelkét beleadta, teljesen és örökre. Tudtam ezt, mélyen a csontjaimban, épp úgy, ahogy Cora mondta. Ami most köztünk van, az ott volt mindig is. Mindkettőnknek szüksége volt időre, hogy felnőjön és megtalálja az útját egy szilárd és egészséges helyre, amit mindketten élvezni tudunk.

         - Nem állsz közöttünk, mi veszünk körül téged, mert mindketten nagyon törődünk veled, és nem akarjuk, hogy többé bántódás érjen. Éveken keresztül mindketten távolról védtünk téged. Most egységes oldalon állunk és Isten segítsen meg bárkit is, aki megpróbál átjutni rajtunk. – Megemeltem az egyik szemöldökömet és kemény pillantást lövelltem felé. – Anyát és apát is beleértve.

         Összeszorította a szemét és a kezének élét odanyomta hozzá. – Én egyszerűen belefáradtam ebbe az egészbe, Salem.

         Ki hibáztatta ezért? Felpillantottam, amikor Cora kijött az irodájából. A mosoly ott virított az arcán, ahogy mindig és valóban, azzal a szép gyűrűvel és a még szebb férfival, akitől kapta, minden oka megvolt rá, hogy oda-vissza fel legyen villanyozva a boldogságtól.

         - Nem akarok kíváncsiskodni. – Hát persze, hogy akart. Ez volt Cora, aki egyenesen a közepében terem bármilyen drámának, ami a Marked világában folyik, úgyhogy csak a szememet forgattam és én is felálltam. – De mindketten kimerültnek látszotok és még mindig apánál van a gyerekem, így én ráérek majd később hazamenni. Miért nem mentek haza, majd át Rowdy-hoz, így kipihenhetitek magatokat a nap további részében? – A piercingelt szemöldöke fel-le táncolt, amitől úgy nézett ki, mint egy pajkos tündér. – Majd én figyelek a bejáratra és bezárom az üzletet, ha az utolsó vendég is elmegy.

         Ez már hivatalos volt, része lettem egy családnak. Cora lecsapott, hogy gondoskodjon rólam, épp úgy, ahogy a legénység többi tagjával is tette. Meg tudtam volna csókolni őt ezért. A húgomra néztem és semmi kétségem nem volt afelől, hogy egy délutáni alvási jót tenne neki. Sötét karikák voltak a szeme alatt és leharcoltnak és üresnek tűnt. Szinte szó szerint láttam az árnyékos tekintetében, ahogy a szíve és a lelke sajog fájdalmában.

         - Azt hiszem, ez egy jó ötlet. Útközben felhívom Royal-t és meglátjuk, hogy van-e bármilyen információja Oliver-ről.

         Cora komolyan fordult hozzám, - Nem ez az első alkalom, hogy egy srác nem képes elfogadni a ’nemet’ válaszul, ami pusztítást végzett az egyik lányunkkal. Tudom, hogy az ilyen helyzet mennyire stresszes és veszélyes tud lenni. Vigyáznod kell rá.

         Megkerültem a heverőt és egy szoros ölelésbe vontam Cora-t, és valami tényleg lecsapott rám, annyira állandóan és határozottan, amikor köszönetet mondtam neki, mielőtt elhúzódott és kerek-perec azt mondta, - Gondoskodnunk kell a mieinkről.

         Poppy is lábra ugrott és Cora felé küldött egy reszketeg mosolyt. – Annyira boldog vagyok, hogy a nővérem megtalált titeket, és ezt a helyet. Valóban úgy gondolom, hogy ez az, ahová a végzet mindig is szánta.

         Cora elnevette magát és követett minket le a lépcsőn, ahogy visszaballagtunk az üzletbe. – Természetes, hogy ez az a hely, ahol Salem-nek lennie kell. Rowdy itt van, és úgy gondolom, hogy bárki számára is elég nyilvánvaló, aki kellő figyelmet szentelt rá, hogy a végén úgyis együtt végzik.

         Lementünk a földszintre és csak egy másodpercet kellett várnom Rowdy-ra, hogy felnézzen abból, amin éppen dolgozott. Amikor megtette, azok a nyárias-színű szemek elűzték a fagyos félelmet és az aggodalmat.

         - Elviszem Poppy-t a lakásodra. Kimerült és már csak egy szalmaszálon lóg.

         Tekintetével megkerült engem, és ránézett a gyorsan hervadó húgomra és bólintott. – Rendben. Adsz nekem húsz percet, és követlek titeket, hogy biztosan tudjam, hogy biztonságban vagytok? Az utolsó két időpontomat törlöm erre a napra.

         Jobban éreztem volna magam, ha ő is ott van, de úgy gondoltam, hogy Poppy és én rendben leszünk, amíg együtt vagyunk, ráadásul nem is megyünk az én lakásomra, csak az övére. – Azt hiszem, minden rendben lesz, de ha korábban jössz haza, amikor végeztél, nem fogok panaszkodni. Poppy-nak tényleg szüksége van a pihenésre. Meg tudsz állni majd nálam út közben, és felvenni Jimbo-t és összekapni néhány cuccát?

         Megkérte az ügyfelét, hogy adjon neki egy másodpercet, és letette a gépet, amit használt és levette a fekete latex kesztyűt a kezéről. Felállt és a zsebéből előszedte a kulcsait. Babrált velük, amíg ki nem szedett belőlük kettőt, és a kezembe nem adta. A tenyerembe tette őket, majd lehajolt, így a szája közvetlenül a fülem mellé került és belesuttogott, - Egy másik első. Ezelőtt egy lánynak sem volt még kulcsa a lakásomhoz.

         Mindenhol felforrósodtam és végig akartam csókolni az arcát, de a munkahelyen voltunk és nem ez volt a megfelelő idő. Ujjaimat a fém köré kulcsoltam és rámosolyogtam. – Az első és utolsó.

         Egyetértésében megdöntötte az állát és visszafordult, hogy befejezze a lenyűgöző gésa tetoválást, amit az ügyfelére varrt éppen.

          Visszamentem Poppy-hoz és beleakasztottam a karomat az övébe, miután ismét köszönetet mondtam Cora-nak, majd kikormányoztam a húgomat az üzletből. Egy kicsit csoszogott mellettem, és amikor a kocsihoz értünk, belesüppedt az anyósülésbe és nem szólt semmit sem hozzám, miközben kifelé bámult az ablakon. Ez nyomasztó és elszomorító volt, hogy csak a legkevesebbet említsem. Hagytam, hogy így tegyen, és amikor Rowdy lakásához értünk, volt valami kimondatlan beleegyezés, hogy azt terveztük, berohanunk, csak hogy biztonságban legyünk. Egyikünk sem akart kint lógni a nyílt téren, amíg biztosan nem tudjuk, hogy a hatóságok megtalálták Poppy hamarosan-már-csak-exférjét…

         Volt már pár holmim, ami szétszórva hevert Rowdy lakásában. Ösztönösen hetek óta építettem ki az utamat az életébe, az üresen hagyott helyére. Otthonosan berendezkedtem anélkül, hogy észrevettem volna, hogy ezt csinálom. Csak szükségem volt a kutyámra és néhány dologra a húgom számára és a végtelenségig itt tudtam volna táborozni.

         Épp készültem becsukni az ajtót és lezárni a zárat, amikor egy másik autó motorja felpörgött és a kerékcsikorgás hirtelen megállásra késztetett. Átnéztem a nyitott ajtó fölött, amit még mindig tartottam, és éreztem, hogy az összes vér kifut az arcomból.

         Egy Sedan állt meg egyenesen az én kocsim mellett és a vezetőoldali ajtó hevesen vágódott ki. Mielőtt reagálni tudtam volna bármilyen más módon, mint hogy lefagytam meglepetésemben és megdöbbenésemben, egy alacsony férfi szállt ki az autóból és a húgomra mutatott, oda, ahol idegesen ácsorgott a járdán az autóm mellett. Tudtam, hogy ez nem egy fényes helyzet.

         - Szállj be ebbe a kocsiba, Poppy. – Nem kiabált, nem vett fel semmilyen testhelyzetet, csak elmondta, hogy mit csináljon azon a hűvösen nyugodt hangon, ami már ijesztő volt.

         - Nem. – Nem Poppy mondta ezt. Hanem én. De kizárt dolog volt, hogy hagyjam őt bárhová is elmenni vele. Ápolatlannak és őrültnek nézett ki, és egyértelmű veszélyt sugárzott az egész megjelenése.

         Szinte vibrált dühében, amikor odaugattam neki a nemleges választ, és ahelyett, hogy kiterjesztette volna a haragját, vagy felemelte volna a hangját és utánam jön, módszeresen elővarázsolt egy pisztolyt valahonnan a háta mögül és egyenesen rám mutatott vele.

         Sok nagyvárosban éltem már és a városnak nem mindig a jobb felén. Láttam már pisztolyt ezelőtt és még olykor-olykor tanúja is voltam pisztolyos erőszaknak egy klubban az út során. Ami azonban soha nem történt meg velem ezelőtt az az, hogy szembenézzek az egyiknek az csövével, aminek a másik oldalán egy férfi egyértelműen készen állt arra, hogy meghúzza a ravaszt.

         - Szállj. Be. A. Kocsiba. Poppy. – Minden egyes szó lassú, megfontolt és gonoszsággal átszőtt volt.

         Hallottam, hogy a húgom nyöszörgött és éreztem, hogy a közöttünk lévő feszültség felhorgad és üvölt azzal a kényszerrel, hogy kitörjön. A kezem összeszorult az ajtókereten, miközben pislogás nélkül meredtem a pisztolyra.

         - Mozgás! Mert le fogom lőni a nővéredet. Egyébként is meg kellene tennem, hogy szívességet tegyek apátoknak.

         Nagyon nyeltem, de nem voltam hajlandó reagálni. Volt egy olyan érzésem, hogy ha a szempillám egyszerűen csak rosszul rándul meg, akkor indokoltnak érezné, hogy meghúzza a ravaszt. Miért nem gondoltam én ezt át? Természetesen, ha követett engem haza, hogy megnézze, hol lakom, akkor ez a holdkóros követhetett engem Rowdy lakásához is. A pokolba, ez a patkány akár egész nap az üzlet előtt ólálkodhatott, csak arra várva, hogy eljöjjön az ideje. Idiótának éreztem magam, és a húgom lesz az egyetlen, aki meg fogja ezt szenvedni.

- Ó Istenem. – Suttogta Poppy a szavakat és a szemem sarkából láttam, hogy megmozdult.

- Ne! – Nem tudtam megállítani a figyelmeztetést és megrándultam, amikor a pisztoly egy dörrenés kíséretében elsült. Levegőért kaptam és néztem, ahogy a golyó végigkorcsolyázott az autóm motorháztetején. Önkéntelenül is megugrottam és rémületemben nem tudtam abbahagyni a remegést. Én mindig is független és magabiztos voltam, aki képes volt vigyázni saját magára, de most visszasírtam, hogy nem vártam húsz percet Rowdy-ra, hogy velünk jöjjön. Nem mintha veszélybe akartam volna keverni őt, de attól, hogy közel volt hozzám, adott valami olyan érzést, hogy minden rendben lesz, nem számít mi történik, és volt egy olyan érzésem, hogy most kétségbeesetten használni tudtam volna ezt, miközben a pisztoly ismét az arcom szintjébe került.

- Le foglak lőni. Nem érdekelsz. Csak azt akarom, ami az enyém.

Poppy úgy mozdult, hogy köztem és a fegyver között legyen. Ki akartam nyújtani a kezemet, megragadni és visszahúzni őt magamhoz, de most nem akartam megkockáztatni, hogy meghúzza a ravaszt és eltalálja.

- Poppy, ha beszállsz a kocsiba, abban a pillanatban le fog lőni engem, amint becsukod az ajtót. Mindkettőnket bántani fog.

Annyira nagyon remegett, hogy alig bírt állva maradni. A méz-színű szeme hatalmasnak hatott az arcán, és nem láttam semmilyen más módot, hogy ennek ne vérrontás legyen a vége.

           - Nem. Nem fog. Tedd le a pisztolyt, Oliver, és akkor beszállok az autóba.

Elnevette magát, és épp olyan tébolyultnak és őrültnek hangzott, mint ahogy kinézett. Te nem osztogathatsz utasításokat. Én vagyok az, aki parancsol. Szállj be a kibaszott kocsiba, Poppy.

            - Figyelj, a rendőrség már így is keres téged. Egyszerűen elsütöttél egy pisztolyt egy zsúfolt utcán. Mégis mit gondolsz, mennyi időd van, mielőtt körbevesznek téged a zsaruk? Ha azt akarod, hogy veled menjek, akkor tedd le a pisztolyt és úgy teszek. Nem mozdulok el innen, amíg meg nem teszed. Le kell lőnöd ahhoz, ha bántani akarod Salem-et.

              A francba. Ez nem volt jó. Egyáltalán nem. Azt kellett volna mondanom Poppy-nak, hogy fusson, hogy mozduljon valamerre, hogy csináljon valamit – bármit, ahelyett, hogy beszáll abba a kocsiba egy férfival, aki már így is bebizonyította, hogy képes megtörni őt, de nem kaptam meg rá a lehetőséget. Oliver visszament a vezetőoldali ajtóhoz és a hátsó ülés irányába dobta a pisztolyt. Ha Poppy beszáll abba a kocsiba, mint ahogy úgy tűnt, már elhatározta, kizárt dolog volt, hogy meg tudta volna szeretni a fegyvert előtte.

                - Most pedig szállj be. – Úgy tűnt, hogy a vágya arra, hogy az ellenőrzés alatt tartsa a húgomat ellensúlyozta azt, hogy fenyegessen és ártson nekem. – Nem mondom még egyszer. Egy engedelmes feleség hallgat a férjére.

                - Ne tedd ezt, Poppy. – Kétségbeesetten könyörögtem neki.

Átnézett rám a válla fölött. – Szállj be a kocsiba és hívd a rendőrséget.

                - Bántani fog téged – meg fog ölni. Nem mehetsz el vele.

                - El kell. Meg fogsz menteni engem. Mindig megmentesz.

                Kinyitotta a Sedan utas oldali ajtaját és becsusszant az ülésre. Oliver rám nézett a kocsi teteje fölött és ujjával pisztolyt formált. Úgy tett, mintha egyenesen fejbe lőne pont akkor, amikor a szirénák gyenge hangjait meghallottuk. Ő is becsúszott az ülésre és elszáguldott a húgommal, aki elszörnyedt arccal nézett vissza rám az ablakból.

                Előhalásztam a mobilomat és tárcsáztam a 911-et, Royal-t, Rowdy-t, a szüleimet, és Sayer-t ebben a sorrendben. A rendőrség már úton volt és mielőtt Rowdy-ra kiabálhattam volna, hogy szükségem van rá, és hogy ide kell jönnie, hogy összetartson, nyomozókkal és járőrökkel lettem körülvéve. Mindegyikük egymillió kérdést tett fel nekem.

                Milyen színű volt az autó?

                Láttam a rendszámot?

                Mit viselt?

                Milyen ruha volt Poppy-n?

                Tudom, hogy milyen fegyver volt?

                Szerintem bántani fogja Poppy-t – vagy magát?

                Hová vihette őt?

                A kérdések nem akartak véget érni és legtöbbjükre nem tudtam összefüggően válaszolni. Zsibbadtnak éreztem magamat. Olyan érzésem volt, mintha belesétáltam volna egy rossz akció filmbe és a történet vakítóan nyilvánvaló módon csavarodott volna. Miért is nem tudtam jobban? Hangtalanul sírtam. Annyira nagyon remegtem, hogy az izmaim már fájtak. Úgy éreztem, mintha a szavak, amiket hozzám beszéltek épp csak valami fehér zaj lett volna a vérem zubogása és a dübörgő szívverésem fölött. Magzati pózba szerettem volna gömbölyödni a földön, és előre-hátra ringatózni. Be akartam szállni a kocsimba és elszáguldani egy kiválasztott irányba, mintha varázsütésre megtalálhattam volna Oliver-t és a húgomat, ha megteszem ezt. Meg akartam fojtani Oliver-t, belerúgni az apámba és megrázni az anyámat, hogy egy kis életet vigyek belé.

                Hallottam, hogy a káoszon keresztül a nevemet kiabálják. Elkaptam Rowdy hatalmas alakját és szőke haját, ahogy utat tört magának a tömegen, elszántan, hogy odajusson hozzám. Amint a karja körém zárult, egymillió darabra törtem. Összeestem és engedtem, hogy megtartson, miközben sírtam, átkozódtam és bosszút esküdtem mindenkire. Ezelőtt soha nem vettek el tőlem senki olyat, akivel törődtem. Persze, én elmentem, elsétáltam, mert úgy éreztem ezt kellett tennem, de ha valaki olyat, akit szerettem, ilyen brutális és aljas módon szakítanak el tőlem, az széttépett és tárva nyitva hagyott engem. Ez egy teljesen új megítélését adta azoknak a sebeknek, amiket Rowdy szenvedett el egész élete során. A karomat a dereka köré kulcsoltam és megesküdtem Istenre, az univerzumra, és mindenkire, aki meghallgat engem, hogy soha többé nem fogom elengedni őt.

                Éreztem, hogy megpuszilta a fejem búbját, miközben visszaszorított. - Foglak. – Megtette. Határozottan és én hagytam.

                - Tudom. Én is foglak téged.

                Most már csak erősnek kell maradnunk és megtartanunk egymást, amíg Denver legjobbjai ezután az őrült után erednek, aki elrabolta a kishúgomat.