Ötödik fejezet

Ötödik Fejezet

Huntley

         Becsuktam az ajtót magam mögött és kiengedtem egy sóhajt. A hét az esküvőnkhöz közeledett, ami még alig kezdődött el, és én máris úgy éreztem magam, mintha golyók elől térnék ki. Utáltam, hogy ilyen csúnyán viselkedem Brody-val, de még mindig dühös voltam rá. Nem érdekelt, hogy nem volt jogom annak lenni egy év eltelte után. Lerombolta a legjobb barátomat, és úgy hagyott el bennünket, hogy nekem kellett őt összeraknom újra. Megráztam a fejemet, és elnevettem magam a saját képtelenségemen. Nem volt szükségem arra, hogy belekeveredjek a Demi és Brody drámába egy héttel azelőtt, hogy hozzámennék életem szerelméhez. Rossz előjel.

         Felsétáltam az emeletre, és megálltam, hogy benézzek Hunter-höz. Az én kis emberem szétterült az ágyán, a haja ezerfelé állt. Ugyan úgy rúgta le magáról a takarót, mint ahogy Grayson szokta, amikor melege volt. Annyira hasonlított az apjára, hogy az már ijesztő. Az életem nem fordult ki magából, ahogy vártam, és annak ellenére, hogy nagyon fiatalon vállaltuk Hunter-t, ő volt a legjobb dolog, ami valaha is történt velünk. Nem bántam meg őt, egyetlen másodpercre sem.

         Az ajtónak dőltem, amikor két erős kar csúszott a derekam köré. Grayson illata elárasztott, és ellazulva a kemény mellkasának dőltem. – Készen állsz, hogy ágyba bújjunk? – kérdezte csendesen. Ásítottam, amitől elkuncogta magát. – Ezt igennek veszem.

         - Ne haragudj. – Ismét ásítottam. – Nagyon fáradt vagyok.

         - Engedek neked egy fürdőt. – Grayson megpuszilta a fejem búbját, és néztem, ahogy elsétált a folyosón a hálószobánk felé. A válla fölött hátranézett, egy önelégült mosoly bujkált az arcán. Tudta, hogy őt bámulom. Amikor eltűnt, gyorsan besurrantam Hunter szobájába és lekapcsoltam a Scooby-Doo-s éjjeli lámpát. Megpusziltam a homlokát és belélegeztem az édes illatát. Olyan nagyon szerettem őt, hogy a szívem szinte szétrepedt. Amikor besétáltam a hálószobánkba, Grayson a mosdónál állt, mindössze egy szál pamut pizsamaalsóban. Nem tudom, miért zavartatta magát mégis. Jobban szeretett meztelenül aludni. Odaballagtam hozzá, út közben lehúzva a cipőmet, és hátulról megöleltem őt. Megcsókoltam a két válla között és egymáshoz préseltem a testünket, mert imádtam a meleg bőrének érzését az arcomon. Miután a napot Demi-vel töltöttem, kifáradtam. Grayson megfordult, hogy szembekerüljünk egymással és én szorosabban tartottam őt.

         - Minden rendben? – kérdezte. A mutatóujjával megdöntötte az államat és figyelmesen nézett rám.

         - Azt hiszem, - válaszoltam. – Csak hosszú volt a nap.

         Elgondolkodva bólintott és ellökte magát a mosdókagylótól. Az orrát az enyémhez dörgölte, eszkimó puszit adva nekem. – Emeld.

         Mosolyogva felemeltem a kezemet. Imádott így leöltöztetni, és ettől mindig dédelgetve éreztem magam. Amikor a póló lekerült rólam, a nadrágom követte, mint ahogy a melltartó és a bugyi is. Grayson tekintete elsötétedett, világító Jade zöld árnyalatúvá vált. Akartam őt, és ő tudta ezt, mert ő is akart engem, de látta, hogy fáradt vagyok és mivel annyira figyelmes férfi volt, a karjába kapott és beleeresztett a forró, gőzölgő vízbe.

         - Ó Istenem, ez jó, - nyögtem fel, éreztem, ahogy az izmaimban lévő feszültség szétoszlik a körülöttem lévő vanília illat és buborékok között.

         Grayson megköszörülte a torkát, mire felpillantottam. – Mi az?

         Vidáman megrázta a fejét. – Te jobban tudod, mit tesznek ezek a hangok, bébi. Az őrületbe kergetnek.

         - Sajnálom, - válaszoltam elpirulva. – Csak annyira jó érzés.

         Grayson felegyenesedett, én meg szemérmetlenül bámultam a tökéletességét. Egy kicsit nagyobb lett a diploma óta, az izmai sokkal határozottabbak lettek. A munkája a Whitley University Sport Rehabilitációs Központjában fitten tartotta őt, és ez tetszett. Nagyon tetszett.

         - Nem nézhetsz így rám. – Grayson hangja érdes volt egy kis rekedt felhanggal, amikor csak akkor tűnt elő, amikor fel volt izgulva.

         - Hogyan? – kérdeztem ártatlanul, nagyon is jól tudva, hogy milyen pillantást vetettem rá.

         - Úgy, hogy akarsz engem.

         A szám felkunkorodott, ahogy folytattam Grayson bámulását a szempilláim alól. – Mindig akarlak téged, Gray. – Ez igaz volt. A fizikai szükségem iránta soha nem szűnt meg, nem számít hány alkalommal, és hányféle módon kapott meg engem.

         Ismét lehajolt, így a tekintetünk egy szintre került. Megérintette az arcomat és a forró víz ellenére kirázott a hideg. – Fáradt vagy, - mondta csendesen, a szemem alatti karikákat simogatta, amiket többé már nem takart a smink. – De én mindig vevő vagyok egy kis éjszakai összebújásra.

         Könnyedén felnevettem, újra és újra szerelmes lettem belé.

         - Tökéletesen hangzik, - sóhajtottam. Akármennyire is szerettem volna leizzadni a leendő férjemmel, fáradt voltam. Az utóbbi időben sokat szundikáltam.

         Grayson megcsókolt, majd felállt. – Élvezd a fürdődet, bébi. Találkozunk az ágyban.

         Bólintottam és néztem, ahogy kisétált, mielőtt belesüllyedtem volna a forró vízbe. Az érzés virágot bontott a mellkasomban, a testem minden részecskéjében, amihez már hozzászoktam, és mégis élveztem, minden alkalommal, amikor elárasztott engem, mert olyan érzés volt, mintha az első alkalommal éreztem volna. A megelégedettséget. Igazi, romlatlan elégedettséget.

Grayson

         Huntley felsóhajtott és mélyebbre fúrta magát az oldalamnál. A feje a mellkasomon pihent, én meg a karomat a dereka köré fontam. Már csak néhány nap választott el minket az esküvőnktől és gyakran olyan érzés volt, mintha egy örökkévalóságot venne igénybe, hogy odaérjünk. Miután Hunter megszületett, Huntley kivett egy kis szabadságot a suliból, amíg én azon kezdtem dolgozni, hogy létrehozzam a Sport Rehabilitációs Központot a Whitley-n. Amikor az idő megfelelő volt, Huntley befejezte a diplomáját és elkezdett heti néhány napot tanácsadóként dolgozni az itteni általános iskolában, Breckinridge-ben. Annyira büszke vagyok rá. Eltökélte, hogy eléri a céljait és még így is a legjobb anya a fiúnknak. Ekkor elmosolyodtam, a kis kétévesünkre gondolva a folyosó végén. Alig várom már, hogy még több gyerekkel töltsem meg ezt a házat. Apró lánykákkal, akik pont úgy néznek ki, mint Huntley.

         - Miért mosolyogsz így?

         Lepillantok és észreveszem, hogy Huntley zöld tekintettel bámul fel rám. A szívem kihagyott egy ütemet, ugyan úgy, ahogy minden egyes alkalommal, amikor ránéztem.

         - Boldog vagyok, - válaszolom. – És alig várom már, hogy a feleségem legyél.

         Huntley szemei csillogtak és láttam bennük a világot. Ő volt az én világom. A mi kis családunk volt a világom.

         - Ne sírj, - mormoltam, az arcát törölgetve.

         - Ne törődj velem, - suttogta. – Sokszor megtörtént már. Ezekben a napokban úgy tűnik, szivárgok, amikor boldog vagyok.

         Felkuncogtam. – Boldog vagy?

         - Eszelősen.

         - Nos, akkor lehet, tennem kellene valamit.

         Huntley elmosolyodott, én meg csókolt leheltem az ajkaira. – Kérdezni szeretnék tőled valamit, - mondtam. Egy ideig már gondolkodtam ezen, de az idő egyszerűen nem volt alkalmas az összes esküvői tervezgetéssel együtt.

         - Természetesen, bébi. Bármit.

         Nagyot nyeltem, idegesnek éreztem magam. Istenem, ez a nő teljesen elvette az eszemet. – Azt hiszem, megpróbálkozhatnánk egy másik babával.

         Visszatartottam a levegőt és néztem, ahogy Huntley szeme hatalmasra tágult. – Úgy értem, ha készen állsz rá, - tettem hozzá gyorsan. Nem akartam, hogy úgy érezze nyomás alatt van, ha még nem szeretne másik babát. Meg tudtam érteni, ha nem állt készen, de imádkoztam Istenhez, hogy az legyen. Életem egyik legjobb időszaka volt, amikor Huntley Hunter-rel volt terhes. Látni, ahogy a pocakja egyre növekszik a babánkkal valami olyasmi volt, amit ismét meg akartam tapasztalni. A szoba néma csenddel telik meg, majd egy suttogás töri meg azt.

         - Oké.

         A szívem majd kiugrott a mellkasomból és lecsúsztam Huntley mellé, így az arcunkat csak centiméterek választották el egymástól.

         - Oké? – kérdeztem, mert újra hallani akartam.

         Huntley egy aprót bólintott és fogva ejtettem a száját, egy mély, hosszú csókra.

         - Mond ki, - motyogtam az ajkainak. – mond, hogy lesz még egy babánk.

         Éreztem, hogy az ajkai mosolyra húzódnak, majd kimondta. – Lesz még egy babánk.

         Ezek voltak a legédesebb szavak, amiket valaha kimondtak. És ezután be is fejeztük a beszédet.