Tizenkilencedik fejezet

Tizenkilencedik fejezet

Rowdy

Ez egy nyomorult éjszaka volt. A rendőrség nem volt valami segítőkész, és ha Royal nem bukkant volna fel és nem lett volna hivatalos kapcsolata Salem és a nyomozó között, aki az ügyön dolgozott, akkor úgy éreztem, hogy meglehetősen jó esély lett volna rá, hogy a csajom a végén bezárassa magát.

         Érthetően kétségbeesett volt, de még ennél is jobban, dühös. Dühös volt magára, amiért kíséret nélkül hagyta el az üzletet annak ellenére, hogy folyamatosan azt hajtogattam neki, hogy nem számított volna az sem. Oliver-nek fegyvere volt és eltökélte, hogy magával hurcolja Poppy-t. Függetlenül attól, hogy ott lettem volna velük vagy sem, a golyó, az akkor is golyó, és esélyes lett volna, hogy fenyegetésnek tekint, és először azért lőtt volna, hogy eltávolítson engem az útból. Csendben kellett volna maradnom, mert ez csak még dühösebbé tette, és még inkább felzaklatta magát. Ismertem ezt az érzést. Az ötlet, hogy egy őrült fegyveres pisztolyt szegezzen rá és tüzeljen bárhol az ő közelében, arra késztetett, hogy mindenkinek fájdalmat okozzak.

         Dühös volt Poppy-ra, amiért elment Oliver-rel, de teljesen hamuszürkévé vált, amiért Poppy egy ilyen ember mellett kötött ki, mint a férje, az apjuk és az ő elcseszett szülősége miatt. Láttam, hogy vihar készülődik és úgy gondoltam, hogy a legjobbat fogom cselekedni, amikor végül kitör. Egyenlőre csak annyit tehettem, hogy a karomba tartom őt, elmondom, hogy minden rendben lesz, és némán könyörgő tekintetet küldök Royal felé, Salem feje fölött, miközben ő kapaszkodott belém és felváltva sírt és a világot átkozta.

         Poppy-ért is aggódtam. Közelről és személyesen is láttam, hogy mennyire tébolyodott a férje. A tény, hogy fényes nappal fegyvert rántott két ártatlan nőre megmutatta, hogy nem törődött a következményekkel, vagy azzal, hogy elkapják. Fanatikusan arra koncentrált, amit elhatározott, és ettől a szemében Poppy még kevesebbnek tűnt. Csapdába esett egy autóban egy fegyveres támadóval, aki a tulajdonaként tekintett rá. Számára ő csak egy megszállottság volt, és az embereket időről-időre megtöri és elpusztítja a birtoklásuk. Nem voltam képes erre túl erősen gondolni, vagy különben a belsőmben minden le akart volna állni, és én nem tudtam ezt tenni, és vigyázni Salem-re, mint ahogy szüksége volt rám.

         Lehet, hogy nem úgy szerettem Poppy-t, ahogy Salem-et, de attól még mindig fontos volt számomra. Még mindig megmaradt egy helye a múltamban és a szívemben és kétségtelenül része volt a rozoga családomnak is. Elég embert veszítettem már el, akikkel az életem során törődtem. Kizárt dolog volt, hogy akár csak még egyet is elveszítsek.

         Salem nappalijában ültem a kanapén. Másnap kora reggel volt és ő egyszerűen álomba zuhant, miután végtelennek tűnő órákon át oda-vissza szántotta a padlót. Még álmában is nyöszörgött és nyugtalan volt. Elgondolkodva, kis körökben simogattam a hüvelykujjammal a halántékát és vakon bámultam a televíziót. Az alján információ futott végig Oliver és a Sedan kinézetéről. Teljesen szürreális volt nézni Poppy leírását. Olyan érzés volt, mintha egy idegen lenne, csak még egy ismeretlen arc, aki a végén rossz helyzetbe került. Utáltam ezt, és utáltam, hogy ez történik vele és azokkal, akik szeretik őt.

         Jimbo a másik oldalamon feküdt, összegömbölyödve. Kezdte egy kicsit kinőni a bútort, de nem hagyta el Salem oldalát azóta, hogy a rendőrség lelépett és azt hiszem, szegény fickó rosszul érzi magát amiatt, hogy ő nem tudott segíteni. A kutya a nagy, aranyszínű tekintetét Salem-en tartotta, miközben ő motyogott álmában és megrándult. Kinyújtottam a másik kezemet és megsimogattam vele a kutyus feje búbját.

         - Minden rendben, barátom. Nehéz biztonságban tartani a gazdádat. – Az orrán át fújta ki a levegőt, mintha pontosan tudta volna, hogy miről beszéltem, és a farka is oda-vissza kezdett el járni.

         Lepillantottam Salem-re és láttam, ahogy összeráncolja a szemöldökét, amitől mély vonalak keletkeztek a hollófekete ívek között. Az ujjaimmal kisimítottam őket és felsóhajtottam.

         - Valószínűleg ez a legrosszabb alkalom, hogy elmondjam neked, de én… - Hirtelen megfordult, így most már a hátán feküdt és egyenesen rám nézett. Azokban a végtelen, fekete tekintetekben ott volt a múltam, a jövőm, az összes titkom, és minden álmom, amim valaha is volt. Olyan volt, mint belenézni örökké, és tudni, hogy ő mindig ott lesz ennek az egésznek a közepén. - … szeretlek. Megállás nélkül és örökké szeretni foglak.

         A hosszú szempilláit lehunyta egy pillanatra, majd ismét felemelte. Mint a csillagokat az éjszakai égbolton, láttam az érzéseit, ahogy az éjsötét mélységekből rám ragyogtak.

         - Én is szeretlek. Nem tudtam volna ezt nélküled végigcsinálni. Te mindig is erősebbé tettél engem, amikor egyedül voltam. Mindig szükségem volt egy okra, hogy maradjak; veled soha nem ez volt a helyzet. Veled maradni az egyetlen lehetőség, amim van, mert az egyetlen hely, ahol lenni akarok, ott van, ahol te.

         Ez volt az egyetlen dolog, amit mindig is akartam, hogy mondjon nekem. Lehajoltam, így lágy csókot nyomhattam a szájára. – Lehet, hogy hosszú ideig tartott rájönnöm, hogy különbség van az első és az igaz szerelem között, de Salem, semmi sem igazabb annál, mint amit irántad érzek.

         Válaszolni akart, de megszólalt a telefonja, és mind a ketten megmerevedtünk és nagy, ideges tekintettel néztünk egymásra. A telefonért nyúltam, és egy kicsit összerezzentem, amikor megláttam Royal számát a kijelzőn. Nem tudtam elhinni, miközben a kezem valójában remegett, ahogy elhúztam az ujjamat a képernyőn, hogy fogadjam a hívást.

         - Halló.

         - Rowdy? – A hangja halk volt és hallottam, hogy nagy felfordulás volt a háttérben ott, ahonnan hívott.

         - Igen, Salem-mel vagyok. Van valami híred?

         Salem felhúzta magát és a két kezével megragadta az én szabad kezemet. Sápadt volt és a sötét szeme úgy nézett ki, mintha elnyelte volna az egész arcát. Félelem csillogott bennük, letelepedett, mint egy szikla a gyomromban, és a mellkasomat összeszorította a szükség, hogy képes legyek valamit tenni érte.

         - Talán Salem-mel kellene beszélnem. – Royal hangja nyugodt és halk maradt, de a szavai megráztak, mintha az egész lényemen földrengés söpört volna végig.

         A szívem lesüllyedt és az ujjaim reflexszerűen Salem keze köré kulcsolódtak. – Kihangosítalak.

         - Rendben. – Egy másodpercet várt, miközben elvettem a telefont a fülemtől, majd a barátnőm és közém tartottam, miután kihangosítottam.

         - Rajta, Royal.

         Felsóhajtott a vonalon keresztül és hallottam a szirénákat és a felfordulást a háttérben. – Először is, Poppy rendben van. Egy mentőautóban úton van a kórház felé Albuquerque-ben.

         Salem felnyögött, és előredőlt, így a homlokával a vállamnak tudott támaszkodni. – Köszönöm Istenem.

         - Igen. Az állami járőr riasztást kapott egy autóról, amit a férje vezetett, miután már átlépte az államhatárt. Úgy látszott visszaindult Texas-ba vele.

         - Gondolom. – Megkönnyebbültem, de volt valami abban, ahogy Royal beszélt, távolság, hogy simán szakmailag elmesélte az eseményeket, ami riasztó volt. Szó szerint éreztem, ahogy egy másik bombát készül ledobni.

         - Umm… Poppy eléggé rossz állapotban volt, amikor a rendőrök végre odaértek hozzá. Nem tudom, hogy a sérülések milyen mértékűek, de azt igen, hogy ez nem jó. – Tudtam, hogy csak Salem kedvéért ferdíti el az igazságot. Kövér könnycseppek csillogtak Salem fekete szempilláin és tudtam, hogy ő is olvasott a sorok között.

         - Mi van még, Royal? Csak bökd ki, hogy minél hamarabb elindulhassunk Új Mexikóba.

         Ismét nagyot sóhajtott és végre a rendőri személyisége egy kicsit megrepedt. A hangja egy kissé remegett, de éppen elég érzelem volt benne, hogy a szakmai szerepe barátiba forduljon át.

         - A férje nem volt egyszerű eset. A rendőrök egy negyvenöt perces autósüldözés után sarokba szorították őt egy autós pihenőnél. Még mindig nála volt a fegyver. – Egy másodpercig szünetet tartott, én meg megdermedtem, ahogy Salem körmei olyan keményen mélyedtek a bőrömbe, hogy felsértették azt. – Patthelyzet alakult ki.

         - A francba. – Ez csak úgy kicsúszott, de Salem bólintott. Olyan volt, mint hallgatni a legrosszabb félelmeinket, amik lejátszódtak.

         - Igen. Fegyvert tartott Poppy fejéhez. Azzal fenyegetőzött, hogy lelövi őt, és saját magát is. A járőr túsztárgyalót hívott, hogy tárgyaljon vele. Biztos vagyok benne, hogy egy órán belül az egész benne lesz a hírekben.

         Salem kábán oda-vissza ingatta a fejét, mint aki tagadni akarta, hogy ez az egész szörnyűség az ő kishúgával történt meg.

         - A nap végén a SWAT megelőző intézkedéseket vezetett be, hogy enyhítse a fenyegetést.

         Salem engedett a halálos szorításon és felállt. Kimerültnek és törékenynek látszott, de ahogy mindig, volt benne annyit erő, hogy ne hajoljon meg.

         - Mi történt, Royal?

         - Oliver Martinez meghalt.

         Kiengedtem egy nagy sóhajt és megkönnyebbült pillantást váltottunk Salem-mel. – Jó.

         - Igen, nos, a túszt végül kimentették… de, Rowdy… - A hangja elhalkult, és meg kellett köszörülnie a torkát. – A szegény lány megjárta a poklot. Tanúja volt annak, hogy a szeme láttára öli meg magát az, akihez feleségül ment. Nem számít, hogy mennyire bántalmazta őt, vagy, hogy milyen szörnyű is volt az az ember… ez megváltoztat egy embert. Ő már nem lesz ugyanaz a személy ez után az élmény után.

         Egy féloldalas ölelésben a mellkasomhoz húztam Salem-et, ahogy a könnyek végül kiszabadultak a pelyhes szempilláinak csapdájából. – Persze, hogy nem, de gondoskodni fogunk róla és segítünk a gyógyulásában. Erre való a család.

         - Tudom. Szerencsés, hogy része ennek a csapatnak.

         - Köszönöm a friss híreket, Royal.

         - Ez csak természetes. Ha bármi másra szükségetek van, csak szóljatok. Megírom nektek, hogy hova szállítják őt.

         Salem köszönömöt motyogott, amit elnyelt a pólóm anyaga, majd véget vetettem a hívásnak és most már mindkét karomat arra használtam, hogy olyan szorosan öleljem őt magamhoz, amennyire csak tudtam.

         - Rendben lesz. Poppy egy Cruz és ti, lányok igazi harcosok vagytok.

         A derekam köré fonta a karját és az arcát a mellkasomra fektette oda, ahol a szívem kiszámíthatatlan ritmusban dübörgött az adrenalintól és a megkönnyebbüléstől.

         - Igen, de egy életen át tartó harcba egy idő után belefáradunk. – Elhúzódott és felnézett rám, és én láttam, éreztem, és szagoltam a levegőben. A vihar lesújtott a földre és készen állt arra, hogy mindent a földdel egyenlővé tegyen a múltjában. – Itt az ideje, hogy egyszer és mindenkorra leszámoljunk ezzel.

         Csak megvontam a vállamat egyetértésemben. – Először menjünk, gondoskodjunk a húgodról.

         Egy bólintással elhúzódott tőlem. – Szeretlek, és imádom, hogy pontosan tudod, mire van szükségem és nem borulsz ki ettől.

         Már a telefonomon böngésztem, hogy járatot találjak Albuquerque-be. Szerencsére ez csak egy rövid repülőút volt és nem tellett túl hosszú időbe, hogy Poppy mellett legyünk. Felpillantottam a kijelzőről és egy féloldalas mosolyt küldtem Salem felé.

         - Mindig is volt egy kis cigány vér benned, Salem. Amíg visszatérsz hozzám, hajlandó vagyok elengedni téged bárhová, ahová csak menni akarsz. Én itt leszek, amikor visszajössz.

         Láttam, ahogy az alsó ajka megremeg a szavaimra, és mielőtt elküldhettem volna a nevetségesen drága, utolsó percben lefoglalt repülőjegyet, rám vetette magát és a karom tele lett egy remegő, reszkető nővel. Mindkét kezével megragadta az arcomat és úgy csókolt meg, hogy ebben benne volt az örökkévalóság érzése is.

         - A cigányok látják a jövőjüket a kristálygömbjükben, Rowdy. Kitalálod, mit látok az enyémben?

         - Minket?

         Egy kicsit elnevette magát, és újra megcsókolt. – Határozottan magunkat. Megyek, összeszedek néhány dolgot, amit elviszek Poppy-nak, és ki kell találnunk, mit kezdünk Jimbo-val, mivel mindketten elmegyünk és fogalmam sincs, hogy meddig leszünk távol.

         Egy csomó embert ismertem, akik megragadták volna a lehetőséget, hogy segítsenek nekem a kutyussal, de valamilyen oknál fogva az első ember, akit felhívtam, Sayer volt, és ennek semmi köze nem volt ahhoz, hogy volt egy hatalmas kertje.

         Sayer, természetesen azt mondta, hogy félredob mindent és átjön, hogy felvegye a kutyát. Őszintén örült, hogy Poppy rendben volt, de csendesen megsúgta nekem, hogy volt néhány ismerőse, aki áldozati tanácsadóként dolgozott, és hogy be tudja majd ajánlani Poppy-t, ha eljön az idő. Sayer jó ember volt és rendkívül megértő. Minél többet beszéltem vele, annál inkább beengedtem őt, és annál inkább rádöbbentem, hogy mennyire büszke vagyok, hogy ugyanaz a vér folyik az ereinkben. Boldog voltam, hogy azt szerette volna, hogy része legyek a családjának, és alig vártam, hogy én is bemutassam őt az enyémnek.

         Mindössze fél órába telt, hogy Sayer felbukkanjon és begyűjtse Jimbo-t. A lányok összeölelkeztek és még több könny hullott, miközben kifelé taszigáltam Salem-et az ajtón és a repülőtér felé rohantunk. Mindketten idegesek és nyugtalanok voltunk, ahogy átvánszorogtunk a biztonsági kapun, és türelmetlenül vártuk, hogy felszálljunk. Mivel egyikünk sem aludt a múlt éjjel, elbóbiskoltunk, amint a repülő elérte az utazómagasságot, és amikor a kerekek a földet érintették, mindketten felriadtunk, és visszajöttek az emlékek, hogy valaki, akit szeretünk, megsérült, egyedül volt, és több mint valószínű, hogy alapjában megváltozott a legutóbbi tragédia miatt, amit túlélt. Ez nehézzé és vastaggá tette a köztünk lévő vibrálást, de tartottuk egymást és nem engedtünk ennek.

         A kórházban egy kis munkát vett igénybe, hogy láthassuk Poppy-t. Még mindig egy csomó rendőr, járőr, és nyomozó rohangált körbe, és a média is itt ólálkodott, mint a keselyű. Az ápolószemélyzet tudta, hogy ki volt Salem és rögtön elkezdték a hátánál fogva tessékelni, de ő nem akart menni nélkülem. Mivel nem voltam közvetlen családtag, nem fognak beengedni engem, hogy láthassam Poppy-t. Úgy gondoltam, hogy sokkal fontosabb, hogy Poppy egy ismerős arcot pillanthasson meg, mint harcba szállni a szabályokkal, de Salem erről hallani sem akart. És az ő jellegzetes módján, elbűvölt és félreállított mindenkit, akit szükségesnek gondolt, annak érdekében, hogy eltisztítsa előlem az utat, hogy bemehessek vele a szobába.

         Majdnem azt kívántam, hogy bárcsak maradtam volna a folyosón. Poppy szörnyen nézett ki. Az arca gyakorlatilag eldeformálódott az ütésektől, amiket el kellett viselnie. A haja kusza és csapzott volt, a tincseire rászáradt vér tapadt, és annak ellenére, hogy a szeme fekete, kék és duzzadt volt, hogy fogalmam sem volt, hogyan látott ki rajtuk, láttam a furcsa, üreges pillantást azokban a jellegzetesen ragyogó mélységekben. Túl megtörtnek tűnt, és bár szerettem volna megfordulni és úgy tenni, mintha semmi sem történt volna, Salem beviharzott hozzá és gyengéd ölelésbe vonta a húgát, majd előre-hátra ringatóztak a csövek és a monitorok körül, amik Poppy-ba voltak dugva.

         Nem volt megbánás. Nem voltak haszontalan szavak a részvétről. Salem mindössze annyit tett, hogy tartotta Poppy-t, miközben ő csak sírt és sírt. Nem volt semmi, ami jobbá tehette volna ezt a helyzetet, vagy a húgát, és Salem tudta ezt, így csak az erejét ajánlotta fel, ami valójában az egyetlen dolog volt, amire Poppy-nak ebben a pillanatban szüksége volt. Nem tudtam pontosan, hogy mit is kezdjek magammal, úgyhogy csak álltam az ajtóban és néztem az előttem kibontakozó szívszorító jelenetet. Mint egy férfi, aki törődött ezzel a két nővel, aki egész életében más-más módon szerette őket, és tehetetlen dühvel töltött el, hogy mindketten olyan mélységesen szenvedtek és nem volt semmi, amit tehettem volna ez ellen. Ha Oliver nem lett volna már halott, úgy éreztem, embervadászatra indultam volna, így magam tudtam volna elintézni őt.

         Poppy megérezhette a hőséget, amit a haragom és a nyugtalanságom árasztott, mert a csípője mellett megpaskolta a kórházi ágyat és intett, hogy menjek oda.

         Olyan finomat ültem le, ahogy csak tudtam, és megfogtam a kezét. Körmei töredezettek voltak, némelyik le is tört és fekete ujjnyomok voltak a csuklójától a könyökéig. Bármit is erőltetett rá Oliver, ő küzdött ellene, mint egy bajnok. Soha nem volt könnyű így látni valakit, nem is beszélve olyanról, aki fontos volt a számodra.

         - Annyira örülök, hogy ti, srácok ott voltatok egymásnak, amíg ez az egész tartott. – A hangja karcos volt, és úgy hangzott, mintha sok erőfeszítést vett volna igénybe, hogy egyáltalán hang jöjjön ki a torkán. Rám hunyorgott a feldagadt szemén keresztül, és láttam az őszinteségét és a szívét, ahogy visszatükröződött rám. – Tudom, hogy ez eléggé nehéz lehetett mindkettőtök számára is.

         Soha többé nem akartam elveszteni senki, akit szerettem, de ez az eset, ez az értelmetlen erőszakos viselkedés és a rosszindulat, elég egyértelművé tette, hogy nem számít, milyen döntéseket hoztam, nagyon jól lehet, a sorsnak más tervei voltak és a veszteség is csak az élet része. Sokkal jobb ötletnek tűnt, hogy élvezzem az életet, ami azokkal adatott meg, akik számítanak, mint hogy gyötörjön, és azon aggódjak, hogy mi fog történni, ha kifutok az időből.

         - Csak az számít, hogy jól vagy, hogy minél hamarabb hazavigyünk téged.

         Elfordította a fejét, hogy Salem-re nézzen, majd behunyta a szemét. – Többé már nem tudom, hogy hol van az otthonom. Ez az, amit Oliver folyton hajtogatott nekem: „Velem vagy otthon, mivel hozzám tartozol.” Milyen otthon néz így ki? – Láttam, hogy remeg és láttam, ahogy Salem gerince megmerevedett.

         - Otthon az, ahol olyan emberek vannak, akik szeretnek téged, és akiknek szüksége van rád. Otthon az, ahová tartozol, nem számít, mik a hibáid, vagy mennyire különbözik az életed másoktól. Otthon az, ahonnan el tudsz menni, de mindig tudod, hogy oda vissza is térhetsz. Poppy, otthon az, ahol én vagyok. Ahol Rowdy van. Visszajössz velünk Denver-be, így gondoskodni tudunk rólad, és segíthetünk neked.

         Ez volt a végső küzdelem. Salem nem fogja ezt az egészet hagyni, amíg egy utolsó alkalommal nem beszélt az apjával. El fogja vágni a kapcsolatot, minden szálat, ami őt és Poppy-t is a múlthoz láncolta, örökre összetöri őket. Vissza fog menni Loveless-be.

         A bensőmbe minden követelni akarta, hogy engedje meg nekem, hogy vele menjek. Én akartam lenni az ő sárkányölője, a támadóvonala, de tudtam, hogy hagynom kell, hogy egyedül menjen. El kellett engednem őt, hogy majd visszatérjen. Engednem kellett, hogy egyedül csinálja, mert ez nem az én harcom volt. Vigyázok majd Poppy-ra és meggyőződöm róla, hogy rendben lesz, amíg Salem megteszi a legtöbbet, hogy mindkettőjüket szabaddá tegye.

         Poppy-nak nem volt több energiája, hogy vitatkozzon, vagy még többet beszéljen. Tudtam, hogy Salem mellette szeretett volna maradni, így én egyedül hagytam őket, és kimentem, hogy otthon mindenkit tájékoztassak a fejleményekről, arról, hogy mi történt. A banda azt tette, amit mindig, és összeszedtek mindenkit. Rule és Nash azt mondta, hogy ne aggódjak a munka miatt. Cora megkérdezte, hogy szükségem van-e rá, hogy összeszedje a babát és levezessen Új Mexikóba. Ayden felajánlotta, hogy elmegy a kutyáért, és megdöbbent, amikor elmondtam neki, hogy már a nővéremnél van. Ezt a ’meg-kell-tennem’ listám élére helyeztem, amikor is visszatérek Denver-be. Mindenki találkozni akart Sayer-rel, hiszen nyílván hamarosan egy hatalmas részét fogja kitenni az életemnek.

         Még két nap kellett hozzá, amíg Poppy-t kiengedték és a rendőrség is végzett vele. Addigra mindannyian készen álltunk, hogy hazatérjünk. Poppy már rosszul volt a bökdöséstől és a szurkálástól és az állandó emlékeztetőtől, hogy mi történt vele. Hevesen vitatkozott Salem-mel, miszerint vissza akart térni Loveless-be és szembenézni az apjukkal. Poppy csak azt akarta, hogy felejtse el, de Salem hajthatatlan volt azzal kapcsolatban, hogy majd ő összeszedi Poppy dolgait és intéz néhány végső szót az apjukhoz. Megpróbáltam kimaradni ebből, mert megértettem mindkét oldalnak az érvelését, és tudtam, hogy nem volt semmi, ami megállíthatta volna Salem-et, amikor valamit a fejébe vett. Valójában én fogok hazarepülni Poppy-val és elhelyezni őt, amíg Salem kibérel egy SUV-ot és Új Mexikóból Loveless-be vezet. Ez egy olyan helyzet volt, ami mindkét testvért más okból ugyan, de nyugtalansággal töltötte el.

         Azon a napon, amikor Poppy-t végül kiengedték, a kórház előtt álltunk a taxira várva, hogy kivigyen minket a repülőtérre, és észrevettem, hogy Salem-nek valami járt a fejében. Ideges volt, a hajával babrált és nem nézett közvetlenül a szemembe. Öt perccel később elegem lett, és felhúztam őt magamhoz a felkarjánál fogva, így szemtől szembe kerültünk. Megpusziltam az orra hegyét, amíg himbálódzott és lágyan azt mondtam neki,

         - Hagyd abba.

         Morcosan nézett rám és rácsapott a bicepszemre, ahogy visszahelyeztem őt a lábára. – Mit hagyjak abba?

         - Azt, amire éppen gondolsz. Csak állj le. Megbízom benned, hogy visszajössz. Neked is meg kell bíznod bennem, hogy törődök a családommal. A kristálygömb minket mutat, emlékszel, ugye?

         Grimaszolt, majd felsóhajtott. – Tudom. Csak annyira össze van törve és te meg olyan édes vagy és én meg azt szeretnem, hogy minden jobb legyen. Csak egy rövid pillanatra bevillant a kétség, ez minden. Tudom, hogy te vagy a legjobb személy, aki most segíthet neki a gyógyulásban. Te vagy az egyetlen ember, akiben megbízom vele kapcsolatban.

         Lehajoltam, hogy megcsókoljam a pimasz kis száját. Mindig olyan íze volt, mint a legjobb dolognak mindenből. Imádtam, ahogy belém olvadt, és azt, ahogy a nyelve körözött és kavargott az enyémmel. Elhúzódtam és a homlokomat az övének támasztottam.

         - Tudod, hogy azt mondtad, hogy még mindig szerettél volna első lenni néhány dologban, amivel meg tudtál lepni engem?

         Egy kicsit elnevette magát, és bólintott, összekoccantva a fejünket. – Van egy nagyon fontos első, amit szeretném, ha megtennél értem, amíg Texas-ban vagy.

         Elhúzódott, így egymást bámultuk és azt hiszem, meg kellett látnia a tekintetemben, hogy mennyire fontos volt a kérésem, mert anélkül beleegyezett, hogy akár elmondtam volna neki, hogy mi is az.

         - Megteszem, amit csak szeretnél, Rowdy.

         Féloldalas vigyort villantottam rá és elmagyaráztam neki, hogy mire volt szükségem, hogy megtegye nekem. Mire végeztem, mindkettőnknek könnyes volt a szeme és szükségünk volt, hogy öleljük egymást csak egy pillanatra.

         Az ajtó mögöttünk süvítve kinyílt és Poppy úgy gurult ki rajta, mint egy összetört baba. Segíteni fogok neki a gyógyulásban, épp úgy, ahogy mindenki más is a tévelygő családomban. Mi kiegészítettük egymás töredezett és sérült darabjait, és ez csak is együtt sikerülhetett, ahogy megismertük a saját értékeinket, és hogy hogyan néz ki a feltétel nélküli szeretet és elfogadás. Ez volt Poppy számára a tökéletes hely, hogy elfelejtse a múltat és megtalálja a békéjét és a jövőjét.

          Besegítettem az egyik Cruz testvért a taxiba, míg a másikat megcsókoltam búcsúzóul mindenemmel, amim csak volt. Ez egy furcsa visszaemlékezése volt a tíz évvel ezelőtt történteknek. Amikor is ismét vigyáznom kellett Poppy-ra és nézni Salem-et, ahogy elmegy csinálni a saját dolgát. Csakhogy ez alkalommal tudtam, hogy ennek most más vége lesz, és ahelyett, hogy átkoztam volna a sorsot és a balszerencsét, megköszöntem azoknak a dolgoknak, a jóknak és a rosszaknak is, hogy visszahozták ezt a két nőt az életembe.

         Bármi is történik itt és ezután, mindig is hálás leszek minden egyes pillanatért, ami azokkal adatott meg, akiket szerettem.