Harmadik-Negyedik fejezet

Harmadik Fejezet

Nyolc hónappal ezelőtt

Demi

         A repülő földet ért a Chicago-i O’Hare Nemzetközi repülőtéren és én összerezzenve ébredtem fel. Kába voltam a repüléstől annak ellenére, hogy mindössze csak két óra hosszáig tartott. A hangulatom jelentősen megromlott, de lenyeltem a keserű pirulát, hogy miért is voltam itt elsősorban, és azt mondtam magamnak, hogy fel a fejjel. Minél hamarabb találkozom Brody-val és leszünk túl ezen, annál hamarabb mehetek haza és süllyedhetek vissza a sötétségbe és kétségbeesésbe, ami az életem volt az elmúlt két hónapban. Könnyebb volt így, legalábbis számomra. Tudtam, hogy otthon mindenki, beleértve Huntley-t is frusztrálttá vált a viselkedésem miatt, hogy elrejtsem ezt a világ elől. Túlságosan rossz, hogy nem is érdekelt. Ők nem értették meg, hogy min mentem keresztül és pokolian biztos, hogy fogalmuk sem lehetett, hogy milyen állandó sötétségben élni, ami elpusztít engem. Én már csak egy darabkája voltam annak a személynek, aki egykor voltam és senki sem tehetett úgy, mintha tudnák, hogy milyen is ez.

         Megragadtam a kis táskámat a poggyászkiadóról, amit magammal hoztam arra a két és fél napra, míg itt leszek, és kifelé vettem az irányt oda, ahol a taxik parkoltak. Késő volt és a nap épp csak kezdett lemenni, de olyan érzés volt, mintha már napok óta ébren lettem volna. Mindenem fájt. A fejem, a karom, a lábam, a hasam. De semmi sem hasonlítható össze azzal a fájdalommal, ami éreztem, hogy a mellkasomat rágja. De okkal voltam itt, volt egy célom, és keresztül kellett ezen mennem, mielőtt megengedem magamnak, hogy felülkerekedjek a bánatomon. Leintettem egy taxit és miután becsusszantam, odaadtam Brody címét a sofőrnek. Ahogy keresztülmanővereztünk az utcákon, és magas üvegépületek zúgtak el mellettünk, belém csapott, hogy ezért az egészért hagyott el engem. Mialatt én teljes felelősséget éreztem, amiért hagytam, hogy elmenjen és kövesse az álmait, megtudni, hogy ez volt az, amit üldözött, olyan volt, mint egy arculcsapás. A gyomrom összeszorult, én meg megdörzsöltem a tompa fájdalmat. Meg kell tennem. Szükségem volt a lezárásra és Brody is megérdemli, hogy megtudja az igazat. Percekkel később, a taxi megállt a lakás előtt és megkértem a sofőrt, hogy várjon tíz percet, mielőtt elhajt. Nem voltam benne teljesen biztos, hogyan fog ez az egész zajlani, és ha szükség lenne rá, akkor kellett egy menekülési terv. Nem mintha Brody bántana engem. Sokkal inkább aggódtam a fájdalom miatt, amit magamnak okozok. A hűvös esti levegő csípte a bőrömet és a pulóveremet jobban magam köré húztam, hogy felmelegedjek. Mostanában mindig fáztam, de úgy tűnt, hogy ebben a városban rosszabb a hideg hőmérséklet miatt. Elővettem az összegyűrt papírt a zsebemből, amit Grayson adott nekem és ellenőriztem a házszámot, ami Brody-é volt Ha igazam volt, akkor láthattam innen az utcáról, hogy melyik lakás az övé és megkockáztattam, hogy felszámoljak négy emeletet és hat ablakot a jobb oldalon. Nem kaptam levegőt, amikor megpillantottam őt ott állni, egy ablaknak dőlve. Nem viselt mást, csak egy pizsamanadrágot, mégis ugyanolyan gyönyörűen nézett ki, mint ahogy emlékeztem. A visszatérő álmaimban ő volt a gazember, mégis szenvedélyesen hiányzott. Egy rövid ideig csak bámultam rá, amíg egy magas szőke fel nem tűnt mögötte és köré nem fonta a karját. Nem lökte el magától, de nem is viszonozta a meghitt ölelést. Ebben a pillanatba, ahogy ott álltam kint a járdán, nyilvánvalóvá vált számomra. Továbblépett. Mindössze két hónap után. Két hónap, ami számomra a földi poklot jelentette. Pont így, az élet végső csapást mért rám és nem maradt más, csak az összetört szívem darabkái. Könnyek égették a szememet és én örömmel fogadtam ezt a fájdalmat. Meggyőztem magamat, hogy valahol az út során tettem valamit, amivel megérdemeltem ezt, hogy ez volt az ára, amit vissza kellett fizetnem azért, ahogy a kapcsolatom kezdődött Brody-val. Ez a Karma kiegyenlítette a hibáimat, visszaállította az egyensúlyt, miután megcsaltam az ex-barátomat Brody-val. Egyértelművé vált, hogy amikor Tommy a szart is kiverte belőlem, mikor rájött, hogy mit teszünk Brody-val, nem volt elég. Brody és a szőke eltűnt az ablakból és hirtelen késztetést éreztem, hogy hányjak. A sav a gyomromból, a torkomat marta, mire megpördültem és épp időben ragadtam meg a legközelebbi kukát, mielőtt a keserű ízű folyadék kiömlött a számból. Ziháltam, amíg nem maradt már semmi, csak az üres zokogásom, és amikor már nem maradt bennem semmi, ami harcolhatott volna a kijutásért, visszaszálltam a taxiba. Tudtam, hogy rossz ötlet volt idejönni. Éreztem ezt abban a percben, amikor felszálltam a repülőre. De a józan ítélőképességem ellenére, figyelmen kívül hagytam a fejembe csengő vészharangot és eljöttem. És nem éreztem jobban magam. A sofőr úgy nézett rám, mintha bolond lennék, de figyelmen kívül hagytam.  Minél hamarabb el kellett tűnnöm innen. Csak egyetlen választásom maradt. Jeff Carter.

         - Halló? – Hallatszott Jeff hangja a telefonon keresztül és én még soha nem könnyebbültem meg ennyire, hogy hallom. Jeff Carter, Grayson bátyja volt, két évvel idősebb, de egyben az egyik gyerekkori barátom is. Tudta, hogy jövök, de egy kis részem reménykedett benne, hogy nem lesz szükségem arra, hogy felhívjam őt.

         - Jeff. Demi vagyok. – Hangosan nyeltem egy nagyot és elég hosszú ideig megpróbáltam kontrollálni az érzelmeimet, hogy megállítsam a vízesést.

         - Jól vagy? – kérdezte, a hangja tele volt aggodalommal, - miért hangzik úgy, mintha sírnál?

         Figyelmen kívül hagytam a gyors-tüzelésű kérdéseit, és arra a részre ugrottam, amiért felhívtam őt. – Otthon vagy?

         - Igen. Mi történt Demi?

         Felsóhajtottam, küzdöttem, hogy összerakjak egy értelmes mondatot a hüppögéseim és a folyamatos siránkozásom között. A hangom rekedt volt, a torkom meg olyan, mintha smirgli papírral dörzsölték volna. – Láthatlak? Ké-kérlek? Nem akarok m-most egyedül lenni. – Kétségbeesett könyörgésnek hangzott, de nem érdekelt. Szükségem volt valakire. Bárkire.

         - Persze, - válaszolta. – Hol vagy?

         - Most hagyom el Brody lakását. Mi a címed?

         Jeff megadta nekem a címet, én meg elismételtem a sofőrnek.

         - Kint foglak várni téged, - mondta.

         - Köszönöm.

         Nem kellett sok idő, hogy megálljunk Jeff lakása előtt, és az igazsághoz híven, ott várt kint rám. Kifizettem a sofőrt és amint kiszabadultam a taxiból, Jeff karjába vetettem magam. A mellkasán sírtam, és ahelyett, hogy panaszkodott volna, egyszerűen csak a hátamat simogatta és halkan csitítgatott, amíg egy kicsit meg nem nyugodtam Felkapta a táskámat onnan, ahová ledobtam, és az oldalához húzott, mielőtt felkísért volna az emeletre.

         - Saj-sajnálom, - dadogtam, az arcomat törölgetve. – Nem a-akartam csak így fe-felbukkanni.

         Jeff leültetett a kanapéra és aggodalommal a tekintetében nézett rám. – Tudtam, hogy ezen a héten a városban vagy, - válaszolta lágyan. – Grayson felhívott. Azt mondta, hogy valószínűleg fel fogsz hívni, ha valami balul sül el Brody-val.

         - Ó, Istenem, - nyögtem fel a szipogások között. – Most azt gondolhatod, hogy egy szánalmas nő vagyok. Nem volt senki másom-

         - Örülök, hogy hozzám jöttél, - mondta Jeff, félbeszakítva engem, - És nem, egyáltalán nem gondolom azt, hogy szánalmas vagy. Hozhatok neked bármit, mielőtt elkezdünk arról beszélgetni, hogy mi történt Brody-nál?

         - Egy kis víz nagyszerű lenne, köszi. És néhány fejfájás csillapító, ha van.

         Jeff bólintott és eltűnt a konyhába. Alig vettem észre magam körül valamit, kivéve a kilátást, ami a városra nyílt. Sötét volt, és a lámpák megvilágították a lélegzetelállító horizontot, megmutatva a távolba lévő Michigan-tavat. A kanapé besüppedt mellettem és odafordultam, hogy elvegyem a pohár hideg vizet Jeff kezéből. Lenyeltem a pirulákat, amiket adott és reménykedtem, hogy a lüktetés a halántékomban alábbhagy inkább előbb, mint utóbb.

         - Készen állsz rá, hogy elmond nekem, mi történt?

         Belenéztem Jeff szemébe és megtaláltam azt, ami azóta nagyon hiányzott, hogy Brody elment. Biztonságot. Megbíztam Jeff-ben, jobban, mint bárkiben ebben a pillanatban, és amikor biztos lettem benne, hogy képes vagyok újraélni az elmúlt néhány hetet, elmondtam neki mindent. Ez volt a kezdete valami újnak, és valaminek, ami sokkal többet jelentett számomra, mint amit lehetségesnek gondoltam mindazok után, amit elszenvedtem, a nyolc hosszú, és fájdalmas hét alatt.

Negyedik Fejezet

Brody

         Helyet foglaltam a zsúfolt induló csarnokban a Chicago-i O’Hare reptéren, és türelmesen vártam, hogy bemondják a járatomat. Útban voltam haza, az Alabama-i Breckinridge felé, a legjobb barátom, Grayson esküvőjére. Már csak egy hét volt addig, de nekik még egy csomó kisebb eseménytervük volt, ami megelőzte a nagy napot. Már egy éve annak, hogy elmentem, és néha nehéz volt megértenem, hogy mennyi minden történt azalatt a rövid idő alatt, amíg nem voltam ott. Sienna leült mellém és a kezembe adott egy pohár kávét, mielőtt az oldalamhoz bújt volna. Ismét elismertem, inkább keserűen, hogy az, hogy itt volt mellett rossz érzés, de hagytam, mert kitöltötte az űrt. Egy lyukat, ami az elmúlt tizenkét hónapban élt bennem és az űrt, ami sokkal nyilvánvalóbbá fog válni abban a percben, amint megérkezek a szülővárosomba. Az elmúlt évben elértem mindent, amiben reménykedtem, hogy így lesz, amikor megérkeztem Chicago-ba, és amíg a legtöbb ember csak álmodik arról a fajta sikerről, ami nekem adódott, utáltam azt a férfit, akivé tett. Sienna megszorította a kezemet és ez újra rossz érzéssel töltött el. Belenéztem a barna szemébe, és mint ezelőtt oly sokszor, összehasonlítottam ezt a szín, azzal a robbanó zölddel, amibe egész életembe szerelmes voltam.

         - Jól vagy, bébi? – kérdezte, mosolyt küldve felém. Szőke haja lófarokba volt fogva a feje tetején és azon kaptam magam, hogy az kívánom, bárcsak valahogy varázslatosan megváltoztathatnám arra a tüzes, vörös színre, ami hajtotta a démonaimat és kísértette az álmaimat. Teljesen benne találtam magam ebbe a helyzetbe, amiben Sienna is érintett volt. A főnököm lánya volt, és valahogy megtalálta a módját, hogy az ágyamba kerüljön. Kétségkívül még csak hat hónappal ezelőtt történt, és amíg mindent felemésztő bűntudattal töltöttem ezt a félig kapcsolatnak mondható valaminek a többségét, ő átmenetileg enyhítette a magányt, ami azzal fenyegetett, hogy megfullaszt engem. Egy éjszaka reménytelenül berúgtam, és miután megsajnált engem, kiöntöttem a szívemet és elmondtam neki, hogyan veszítettem el életem szerelmét. Fájt Demetria-ra gondolnom, és hogy mennyire összetörten hagytuk a dolgokat, és ez volt az oka annak, amiért egy olyan valaki, mint Sienna ennyire… kényelmes volt.

         - Igen, - válaszoltam. – Csak ideges vagyok, hogy hazatérek, és láthatok mindenkit. – És Demi-t.  Egy részem elgondolkozott azon, hogy magammal vinni Sienna-t jó ötlet volt-e, de ugyanakkor nem akartam Grayson és Huntley esküvőjére egyedül menni. Jeff lesz Demi partnere, de én még mindig aggódtam amiatt, hogy továbblépett, és ha annak kellett alávetnem magam, hogy valaki mással lássam, akkor legalább nem akartam egyedül lenni. Sienna még mélyebbre fészkelte magát az oldalamnál, de nem tartottam helyesnek, hogy köré fonjam a karomat, így nem tettem. Helyette, előhúztam a telefonomat a zsebemből, és Grayson számát tárcsáztam. Második csengetésre felvette.

         - Hé, tesó, - köszöntött boldogan. – Mi a helyzet?

         - Nem sok, csak várom, hogy felszálljak a repülőre és hazareptessem a seggem, - válaszoltam.

         - Igen, ember, alig várjuk már, hogy lássunk. Hunter folyamatosan azt kérdezgeti, hogy Brody bácsikája mikor ér ide, amivel az őrületbe kerget.

         Kuncogtam, és elmosolyodtam a keresztfiam gondolatára.

         - Én is alig várom, hogy találkozzam a kisemberrel.

         Grayson megköszörülte a torkát, és a vonal másik vége megtelt valami kínos csenddel, mielőtt ismét megszólalt volna. – Sienna veled van? – kérdezte habozva. Hangjában egy kis aggodalmat fedeztem fel.

         - Igen, miért?

         - Figyelj, haver, - kezdte. – Foglaltam nektek szobát egy hotelben a hétre. Tudod, hogy renoválásokat végzünk a farmon, így nem tudtok ott maradni. A nevedre foglaltattam a szobát Vasárnapig.

         - Azt hittem, hogy nálad és Huntley-nál fogunk megszállni.

         Nagyon sóhajtott. – Az volt a terv, de Huntley… - habozott.

         - De Huntley mi?

         Grayson szitkozódott a vonal túlsó végén, és meglehetősen biztos voltam benne, hogy végigfuttatta kezét a haján. Ezerszer láttam már, ahogy ezt csinálta. – Huntley nem akarja, hogy egy másik nővel maradj itt, - mondta. – Úgy gondolom, még mindig mérges rád mindenért, és nem szeretne semmilyen drámát sem az esküvő előtt.

         Egy sóhajjal válaszoltam, és nagy nehezen elnyomtam a haragomat. Huntley hevesen védelmezte Demetria-t és én hálás voltam neki ezért, de belefáradtam abba, hogy úgy érezzem, én vagyok a gazember. Nekem is fájt. A fenébe is, még mindig fáj. Csak megtanultam együtt élni ezzel.

         - Rendben Gray, - mondtam, megadva magam. – Küld el a foglalási infókat és megállok majd nálatok, amikor megérkeztünk.

         - Sajnálom, - válaszolta. – Megpróbáltam vitatkozni vele, de a fenébe is, makacs, és nem akartam harcolni vele, amikor az esküvő ilyen közel van. Így is eléggé stresszes.

         - Ne aggódj emiatt. Megértem. Tudom, hogy ti, srácok nehéz helyzetbe kerültetek, amikor ez az egész tönkrement Demi és köztem. Értem.

         Sienna felnézett rám, és a homlokát ráncolta. Gyanakvóan nézett rám, amíg Grayson-nal beszéltem. – Kösz, hogy ilyen jól kezeled, és még egyszer, sajnálom, hogy egy hotelben kell meghúznod magadat. Állj meg egy italra, amikor berendezkedtél, várni foglak. – A tény, hogy nem hívta meg Sienna-t a házukba, nem kerülte el a figyelmemet, de megértettem és úgy döntöttem, nem csinálok ebből kérdést.

         - Persze, tesó, nemsokára találkozunk.

         Grayson elköszönt és én véget vetettem a hívásnak, mielőtt visszacsúsztattam volna a telefont a zsebembe.

         - Mi volt ez? – kérdezte Sienna, engem bámulva.

         - Semmi, - hazudtam könnyedén, kerülve a tekintetét. – Egy hotelben szállunk meg. Grayson elküldi nekem a foglalási információkat, amikor megérkeztünk, utána megyek, és beköszönök, talán meg is iszunk valamit együtt. – Nem zavartattam magam, hogy megkérdezzem Sienna-t, rendben volt-e ezzel, mert nem érdekelt. Ami engem illett, az hogy itt volt, végtére is csak egy eszköz volt, aki kitöltötte az üres helyet. Semmi több. Csendben maradt és folytatta a magazinja olvasását, míg én minden erőmet összeszedtem, hogy ne gondoljak arra, hogy mennyire kemény hét elé nézek.

¤¤¤¤¤¤

         Miután lefolytattam egy vitát Sienna-val, a hotelben hagytam és fogtam egy taxit, ami elvitt engem Grayson és Huntley lakásához. A furgonom a garázsukban parkolt, így azt használhattam ezen a héten. A taxi hamarosan megállt, én meg gyorsan kifizettem a sofőrt, majd a bejárati ajtóhoz mentem. Mielőtt kopoghattam volna, az ajtó kivágódott és Hunter a lábamnak vetette magát.

         - Bwody! – visította Hunter, a lábamat szorongatva.

         - Hé, kisember, - válaszoltam, felkapva őt. Olyan sokat nőtt, mióta utoljára láttam és nehéz volt elhinni, hogy már két éves.

         - Hé, ember. – Üdvözlésképpen Grayson-nal összeütöttük az ökleinket, majd besétáltam a házba. Grayson követett engem ki, a külső teraszra és felmarkolt mindkettőnknek egy-egy sört. Helyet foglaltam Hunter-rel az ölemben és Grayson is követte a mozdulatot az asztal másik oldalán.

         - Jó látni téged haver, - mondta Grayson. Ivott egy kortyot a söréből, de folyamatosan rajtam járatta a tekintetét. Ismertem ezt a nézést. Megpróbált olvasni bennem, megállapítani hogy vagyok, mióta utoljára látott engem. Nem volt min aggódnia, de ezt nem mondtam ki.

         - Igen, téged is. Készen állsz arra, hogy házas ember legyél?

         Kuncogott, majd szélesen elvigyorodott. – Már akkor kész voltam, amikor Hunter megszületett, de Huntley várni szeretett volna addig, amíg lediplomázik, szóval azt mondtam neki, hogy akkor nem sokkal utána megcsináljuk.

         - Ha már megemlítettük Huntley-t, - kezdtem, miközben kortyoltam egyet a sörömből. – Hol van a menyasszony? Reméltem, hogy találkozom vele.

         Grayson lepillantott és kényelmetlenül fészkelődni kezdett. Ez csak egy dolgot jelentett. Nem fog tetszeni a válasza.

         - Ő-

         - Demi-vel van, - fejeztem be a mondatát.

         - Igen, - válaszolta. – Valami csajos estéről beszéltek.

         - Vagy csak kerül engem, - mondtam.

         Grayson sóhajtott és a kezét végigfuttatta a haján, egyértelmű jeleként a frusztrációnak és a beletörődésnek. Rosszul éreztem magam a srác miatt. A menyasszonya és a legjobb barátja között rekedt, bár nem szándékosan.

         - Huntley törődik veled, - kezdte. Befejezte a sörét, majd letette az üveget, mielőtt hátradőlt a székében. – És nem hiszem, hogy a viselkedését személyeskedésnek kellene venned. Csak megpróbál megbizonyosodni afelől, hogy Demi rendben lesz, amikor ismét találkoztok, mindazok után, ami történt.

         - Mint, ahogy te teszel velem, - állítottam.

         A mosolya féloldalas volt, amikor válaszolt, – Pontosan.

         A mellkasom összeszorult, ahogy Demetria-ra gondoltam és arra, hogy mennyire megsebezhettem őt ahhoz, hogy Huntley úgy érezze, hogy mellette kell állnia. A bűntudat, a düh és az önigazolás keveréke kavargott a mellkasomban. A nagyszüleim mellett, Demetria volt az egyetlen családom, és soha nem voltam képes elképzelni az életet nélküle. De akkor meghoztam a döntésemet és végül magam mögött hagytam őt. Tönkretettem és a folyamat során elromlott minden, amink csak volt. Ez olyasmi, amit minden egyes nap bánok és visszatérni ide azzal a lehetősséggel, hogy láthatom őt, idegessé tett. Napok óta másra sem gondoltam és nem tudtam eldönteni, hogy hajlandó lesz-e hagyni, hogy harcoljak érte.

         - A farm jól néz ki, - jegyezte meg Grayson, betörve a gondolataimba.

         - Alig várom már, hogy lássam mennyire haladtatok az épülettel, - válaszoltam. Grayson és a bátyja, Jeff, megvásárolta a farm egy harmadát, amit a huszonkettedik születésnapom után örököltem és beleegyeztek abba, hogy segítenek nekem helyrehozni. A nagyszüleim még mindig abba a régi farmerházban éltek, ahol felnőttem, és amint az új ház elkészül, beköltözhetnek oda. Még nem döntöttem el, hogy mit akarok kezdeni ezzel, de elfogadtuk, hogy ez mindig a családban marad. Hunter leugrott az ölemből, és odaszaladt, ahol Grayson ült. Grayson felkapta és a mellkasához húzta. Látni Grayson-t a fiával egy kicsit még valóságosabbá tette a mellkasomban lévő fájdalmat. Nem voltam féltékeny rá, de én is szerettem volna azt, ami neki megvolt – egy csodálatos nőt, aki minden este hazajön és egy gyereket, aki a legtökéletesebb részeinket örökölte. Demetria-val akartam ezt, mindig. És mindig is vele fogom akarni. De ugyanakkor, aggódtam, hogy ez soha nem fog velünk megtörténni és ezért magamat hibáztattam. Mert elsétáltam.

         - Jobb lesz, ha megyek, - mondtam. – Úgy tűnik, ágyba kell tenned, ezt a kis szörnyeteget.

         Grayson elmosolyodott és lepillantott Hunter-re. Valamikor kidőlt a kisember.

         - Megvárom Huntley-t, hogy hazaérjen, - válaszolta. – Bármelyik pillanatban itthon lehet.

         Ekkor meghallottuk a zár kattanását és cipő kopogását a keményfa padlón. Pont akkor néztem fel, amikor Huntley feltűnt az ajtóban és felálltam, hogy üdvözöljem őt. A mosolya meleg volt, ahogy közeledett hozzám, de láttam a határozatlanságot kavarogni a tekintetében. Hibáztathattam őt, amiért ennyire elővigyázatos volt velem? Összetörtem a legjobb barátnője szívét és valószínűleg én is pontosan így érezném magamat, ha a helyébe lennék.

         - Hé, Brody. – Megölelt és ez ismét emlékeztetett engem a megbocsátására. Nem voltam a kedvenc személye, már egy ideje így volt, de még mindig úgy kezelt engem, mintha egy barát lennék. Viszonoztam az ölelését, és válaszoltam, - Jó újra látni téged.

         Amikor elhúzódott, Grayson tűnt fel mellette és lehajtotta a fejét, hogy megcsókolja őt. Félrenéztem, valahogy kényelmetlenül éreztem magam ettől az érzelem megnyilvánulástól. Ez egy fájdalmas emlékeztetője volt annak, amit gondtalanul eldobtam magamtól, valami olyasmiért, ami már nem jelentett számomra semmit. Megköszörültem a torkomat, mire felkapták a fejüket, mintha eszükbe jutott volna, hogy nem voltak egyedül.

         - Megyek, - mondtam. – De holnap megint benézek.

         - Kikísérlek, - mondta Huntley. Bólintottam és összeütöttem az öklömet Grayson-éval, miközben ringatta az alvó Hunter-t, majd kifelé vettem az irányt. Majd meghaltam, hogy megtudjam, hogy van Demi, de szinte biztos voltam benne, hogy elvesztettem ezt a jogot. Végül, a szükség, hogy megtudjam, ellensúlyozott minden mást. Szembefordultam Huntley-val, aki engem tanulmányozott. Ez egyszerre volt mindentudó és tapintatos pillantás.

         - Hogy van? – kérdeztem, hagytam, hogy ez a kérdés kicsússzon a számon, mielőtt elvesztem az eszem. Huntley tekintete keresztüldöfött engem és az ajkai feszes vonallá préselődtek. Azon gondolkozott, hogy elmondja-e nekem vagy sem, és fohászkodtam Istenhez, hogy szánjon meg engem eléggé ahhoz, hogy elmondja, amit tudni szerettem volna.

         - Őszintén nem tudom, - válaszolta csendesen, két lépéssel közelebb jött hozzám. A tekintetét lefelé fordította egy percre, és amikor visszatért az enyémhez, elmondhattam, hogy nem hazudott. – Néha tényleg nehéz megmondani. Meglehetősen jó munkát végez azzal, hogy elrejtse a dolgokat. Kár, hogy jobban ismerem őt ennél.

         Végigfuttattam a kezemet a hajamon, és a mellkasom nehéz sóhajjal eresztett le. Tudtam olvasni a sorok között.

         - Ez rossz, hm?

         - Miért érdekel hirtelen? – kérdezte Huntley, düh szőtte be az általában édes hangját. Egy kicsit meglepett hangjának erős tónusa.

         - Mindig is érdekelt, - válaszoltam csendesen, némán esedeztem, hogy Huntley higgyen nekem.

         - Nagyon furcsa módon mutatod ezt ki, Brody. Egyetlen szó nélkül mentél el és neki meg kellett birkóznia… - Huntley gyorsan a szája elé kapta a kezét, mielőtt befejezte volna a mondatot. Valami abban, amit mondott nem tetszett nekem. Egyáltalán nem.

         - Megbirkózni mivel?

         Huntley csendben maradt és láttam, hogy a szeme csillogott a visszafojtott könnyektől. – Megbirkózni mivel? – kérdeztem meg ismét, a hangom keményebb és sokkal kitartóbb volt, mint előtte. Közelebb léptem, és Huntley feltartotta a kezét, hogy megállítson.

         - Nem tehetem, - suttogta. – Már így is túl sokat mondtam.

         - Huntley, kérlek-

         - Nem az én tisztem elmondani neked, - válaszolta gyorsan, félbeszakítva engem.

         - Akkor miért hozod fel?

         - Azért, mert dühös akarok lenni rád, Brody, - támadt nekem. – Már egy éve, hogy elmentél és te még csak most kérdezed meg, hogy hogy van Demi. Mindezek tetejében, úgy döntöttél, hogy magaddal hozod a baszó pajtásodat az esküvőnkre. Mi a baj veled? Érdekel téged egyáltalán Demi? Elég rossz neki, hogy látnia kell téged a héten, és most azzal is meg kell majd birkóznia, hogy valaki mással lásson.

         El akartam neki mondani, hogy téved, hogy miután elmentem, három hónapon keresztül minden nap felhívtam Grayson-t, hogy megtudjam, Demi jól van-e. Amit nem tudott, hogy Grayson leállt elmondani nekem. Még a hívásaimat is elkezdte figyelmen kívül hagyni, amíg abba nem hagytam a kérdezősködést. Ez megölt engem. Huntley szavai csak ismét felnyitották a régi sebeket. Mindvégig semmi mással nem éltem együtt, csak a bűntudattal, amit a szívembe cipeltem.

         - Sajnálom Brody. – Huntley egyik lábáról a másikra állt, és félrenézett, mintha többé már nem tudta volna elviselni a látványomat. Már másodszorra, nem tudtam őt hibáztatni ezért. – De tényleg elcseszted. Az egyetlen reményem, hogy te és Demi valahogy visszataláltok majd egymáshoz és meglesz mindaz, ami nekem és Grayson-nak megadatott. Jobban szeretném ezt kettőtöknek, mint bármit. – Huntley tekintete elmondott mindent, amitől rettegtem és a valóság, hogy igazán elbasztam, gyomron ütött. Ezekkel a szavakkal, Huntley lábujjhegyre állt és puszit nyomott az arcomra. Legalább nem utált engem, amiben szinte biztos voltam, és ahogy néztem, hogy visszament a házba, gyötrő érzés telepedett mélyen a csontjaimba, ami a kárt, amit egy évvel ezelőtt magam mögött hagytam, jóval nagyobbá tette, mint amit korábban gondoltam. Csak még több kérdést hagyott bennem, amiből a legnyilvánvalóbb, hogy Helyre tudom-e hozni?