Huszonhárom- Huszonnegyedik fejezet

Huszonharmadik fejezet

Bree

A következő reggel Archer-t az ágyában hagytam a lepedőkbe gabalyodva. A takaró alig fedte az izmos fenekének gömbjeit és a karjai átölelték a párnát a feje alatt, így a gyönyörű hátsó része, az összes kemény felület és domborulat teljesen a kirakatban volt. Rövid ideig azon gondolkodtam, hogy felébresztem, hogy újra élvezzem azokat a felületeket és domborulatokat, de tudtam, hogy Phoebe-nek valószínűleg el kellett végeznie a dolgát és sajnos elhanyagoltam a kunyhómat és az életemet – ami egy szeméttelep volt és nem maradt egyetlen tiszta fehérneműm sem. Így elszakítottam magam a látványtól, hogy elvégezzem a szükséges házimunkát, és egy apró, puha csókot nyomtam Archer vállára. Fáradt volt –tegnap éjszaka az összes energiáját elhasználta. Erre az emlékre összeszorítottam a combomat, és kényszerítettem a lábamat, hogy vonszoljon ki a kis hálószobából.

         Amikor hazaértem, gyorsan kiengedtem Phoebe-t és vettem egy hosszú, forró zuhanyt.

         Miután felöltöztem, bekapcsoltam a telefonomat és észrevettem, hogy volt egy pár üzenetem –mindkettő Natalie-tól, ami elmondta, hogy a nyomozó, aki az apám gyilkosságnak vizsgálatán dolgozott, néhányszor felhívta engem keresve, és ezért fel kellene hívnom őt. Vettem egy mély levegőt és leültem. Hónapokon keresztül hívogattam a nyomozót, hogy nyomon kövessem az apám gyilkosságát, de soha nem volt meg egy darabka bizonyíték sem. Amikor leléptem, nem ellenőriztem. Nem gondoltam volna, hogy szükséges. De most, hirtelen lett valami új hír? Miért?

         Tárcsáztam a számot, amit meg mindig fejből tudtam, és amikor McIntry nyomozó felvette, és elmondtam neki ki vagyok, melegen üdvözölt. – Bree, hogy van?

         - Valójában jól vagyok, nyomozó. Tudom, hogy egy ideje nem jelentkeztem és a telefonszámon is megváltozott...

         - Semmi baj. Örülök, hogy megadta nekem a barátja számát, akinél a bűncselekmény után szállt meg. –Észrevettem, hogy nem a ’gyilkosság’ szót mondta.

         - Szóval van valami hír? – Kérdeztem, egyenesen rátérve a lényegre.

         - Igazából, van. Van egy gyanúsítottunk az ügyben. Azt szeretnénk, ha bejönne egy azonosításra, - mondta gyengéden.

         A szívverésem felgyorsult és kifújtam a levegőt, - Ó, - majd csendesen ültem ott.

         A nyomozó megköszörülte a torkát. – Tudom, hogy ez meglepetés a sok eltelt hónap után, de valójában ezt az információt egy kisstílű drogdílertől kaptuk, hogy megspóroljon egy kis börtönbe töltött időt.

         - Rendben, - mondtam. – Mikorra kellene visszamennem?

         - Amint lehetséges. Milyen hamar érne ide?

         Az ajkamba haraptam. – Uh… - egy percig gondolkodtam rajta, - három nap?

         - Ha ez a leggyorsabb, hogy ideérjen, akkor addig dolgoznunk kell.

         Éreztem, hogy enyhén megdermedtem. – Rendben van, nyomozó, felhívom, amint a városban leszek.

         Elköszöntünk egymástól, és letettük én meg jó hosszú ideig ültem az ágyamon, csak bámulva ki az ablakon, és olyan érzés volt, mintha egy buborék most robbant volna szét. Nem teljesen voltam biztos benne, hogyan osztályozzam ezt, mert tudtam, hogy boldog vagyok, hogy esetleg áttörés lehet az apám ügyében. Ha letartóztatás történt… nem kellett többé menekülnöm… végre teljesen biztonságban érezhettem magam. És az apám megkaphatja azt az igazságszolgáltatást, amit megérdemelt.

         Felkaptam a telefonomat és tárcsáztam Natalie-t, majd elmondtam neki a híreket. Amikor végeztem, kiengedett egy nagy sóhajt és azt mondta, - Istenem, Bree, féltem, hogy túl erősen reménykedem, de… annyira reménykedtem, - fejezte be csendesen.

         - Tudom, - mondtam. – Tudom. Én is.

         Egy másodpercig csendben volt, mielőtt megszólalt volna, - Figyelj, van egy ötletem. Mi lenne, ha odarepülnék, és veled jönnék vissza, hogy társaságot szolgáltassak?

         Kifújtam a levegőt. – Megtennéd?

         - Igen, persze, hogy megtenném. Ráadásul tudod, hogy az anyámnak egy csomó mérföldje gyűlt össze a rengeteg utazástól. Semmibe sem fog nekem kerülni.

         Elmosolyodtam. – Az nagyszerű… imádnám. Lesz majd egy jó hosszú utunk, hogy bepótoljuk a kimaradt időt.

         Hallottam a mosolyt a hangjában, amikor azt mondta, - Jó. Elintézem. Képes leszel egy időre elszakadni a munkától?

         - Igen, biztos vagyok benne, hogy rendben lesz. Az emberek, akikkel dolgozom nagyszerűek, és amikor elmondom majd neki, hogy mi a helyzet…

         - Bree, tudják ugye, hogy te csak ideiglenes vagy ott?

         Megálltam és hátrafeküdtem az ágyamra. – Nem említettem meg ezt nekik, nem. – A kezemet a homlokomra tettem. – És az a helyzet, hogy ez nem ideiglenes, Nat. Én úgy… úgy döntöttem, hogy maradok. – Becsuktam a szemem, várva a reakciójára.

         - Mi? Maradsz? Komolyan beszélsz? Amiatt a srác miatt, akit említettél? – Meglepettnek és összezavarodottnak hangzott.

         - Többnyire igen. Én csak… ez egy kicsit bonyolult. El fogok neked minden mesélni az úton, oké? Rendben van így?

         - Oké… rendben, igen. Alig várom, hogy lássalak, édesem. Elküldöm majd a járatom részleteit.

         - Oké, köszönöm szépen. Szeretlek.

         - Én is szeretlek, bébi. Majd jelentkezem.

         Letettük, és néhány percig csak feküdtem ott, hálás voltam a legjobb barátomnak, hogy eljön idáig, hogy velem együtt tegye meg az utat. Ez az egész dolgot könnyebbé teszi. És utána vissza fogok jönni. Azt mondtam Natalie-nek, hogy itt maradok. És hangosan kimondva ezt másvalakinek is Archer-en kívül, rájöttem, hogy mennyire helyes is volt. Kizárt dolog, hogy visszaköltözzek Ohio-ba. Most már itt volt az életem. Az életem Archer-rel – bármit is jelentett ez, tudtam, hogy igaz.

**********

         A következő nap a munkában haboztam beszélni Maggie-nek az Ohio-ban lévő helyzetről, és hogy vissza kellett mennem oda. Nem osztottam meg vele apám halálának a részleteit, de ugyanolyan megértő és együtt érző volt, mint amilyen tudtam, hogy lesz. Meleg ölelése és megnyugtató szavai lecsillapítottak engem – hosszú ideje már annak, hogy valaki úgy viselkedett velem, mint ahogy azt egy anya tenné.

         Bár hálás voltam, hogy ebben az esetben volt egy kis szünet, mert tudtam, hogy ez egy ritka eset volt, amikor egy bizonyos idő már eltelt, és aggódtam, hogy az, hogy egyszerűen visszatérek Ohio-ba elő fogja hozni a kétségbeesés és a gyász érzését. Pelion-ban biztonságban éreztem magamat – biztonságban Archer-rel. Még be kellett neki erről számolnom. Tegnap elvégeztem néhány dolgot a házikómban, majd hét óra körül elaludtam, annyira fáradt voltam. Utáltam, hogy nincs rá módom, hogy kommunikáljak vele, amikor nem vagyunk együtt. De tudtam, hogy hébe-hóba jót tett számunkra, hogy külön töltöttünk egy napot. Az utóbbi időben gyakorlatilag elválaszthatatlanok voltunk, és egy kis távolság egészséges dolog volt.

         Ahogy közeledett a műszakom vége, a csengő megszólalt és felpillantottam, hogy lássam Travis-t besétálni, egyenruhában és pilóta napszemüvegben. Majdnem a szememet forgattam azon, mennyire nevetségesen jóképű is volt, nem csak azért, mert ez már önmagában is gáz volt, hanem, azért a tényért is, mert annyira nyilvánvaló volt, hogy tudta ezt.

         - Travis, - mondtam, tovább törölgetve az előttem lévő étlapokat.

         - Héj, Bree, - mondta, ajkai felkunkorodtak, ami egy őszinte mosolynak tűnt.

         - Mit hozhatok neked? – Kérdeztem.

         - Kávét.

         Bólintottam és megfordultam, hogy elvegyek egy csészét. Kiöntöttem a kávét, letettem elé, majd elfordultam.

         - Még mindig dühös vagy rám? – Kérdezte.

         - Nem vagyok dühös, Travis. Csak nem vagyok lenyűgözve attól, ahogy az unokatestvéreddel bánsz.

         Összepréselte az ajkait. – Figyelj, Bree, ő a családom, és sok évig nem kommunikáltunk egymással – tudom, hogy ez többnyire az én hibám, de én és Archer mindig is… versengtünk, amikor gyerekek voltunk. Lehet, hogy ez egy kicsit messzire ment, mint amennyire hagynom kellett volna, amikor megjelentél. Ezt bevallom. De ő is játszadozik, higgy nekem.

         - Versengés? – gúnyolódtam. – Jézus, Travis. – Enyhén megemeltem a hangomat és néhány ember idenézett, majd félrekapták a tekintetüket, amikor erőltetett mosolyt küldtem feléjük, mielőtt visszafordultam volna Travis-hez. – Nem gondolod, hogy egyszer az életében megérdemel valakit, aki mellette áll? Nem gondolod, hogy megérdemel valakit, aki támogatja őt, ahelyett, hogy versenyzik ellene? Nem tudtad volna megpróbálni, hogy te legyél az a személy?

         - Szóval számodra ez az – valami szánalom egyezség?

         Behunytam a szemem és vettem egy mély levegőt, így nem öntöttem a kancsó forró kávét az arcába. – Nem, neki nincs szüksége senki szánalmára. Ő… hihetetlen, Travis. – Elképzeltem őt a fejemben, a gyengéd szemét, azt, ahogy a mosolya felvillanyozza az arcát, amikor őszintén boldog. – Ő elépesztő. – Lepillantottam, hirtelen egy kicsit zavarban éreztem magam.

         Travis egy másodpercig csendben volt. Kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, amikor a csengő ismét megszólalt és én felpillantottam. A szemem nagyra tágult.

         Natalie állt ott, és a barátunk, Jordan kissé mögötte, kezével a zsebében és úgy tűnt, zavarban volt.

         Ledobtam az étlapot a kezemből és megkerültem a pultot. – Ó Istenem. Mi kerestek ti itt? – Sikítottam. Még mindig vártam az üzenetet, ami elmondja, melyik járattal jön. Natalie gyorsan odasietett, hogy találkozzon velem és megöleltük egymást, nevetve.

         - Meglepetés! – mondta, még egyszer utoljára szorosan megölelve engem. – Hiányoztál.

         - Nekem is hiányoztál, - válaszoltam, a mosolyom lehervadt, ahogy Jordan-re pillantottam, aki még mindig nem mozdult el az ajtóból.

         Natalie is odanézett, majd vissza rám. – Gyakorlatilag könyörgött, hogy hozzam magammal, így személyesen kérhetett bocsánatot.

         Kiengedtem egy sóhajt és intettem Jordan-nek, hogy jöjjön oda hozzánk. Megkönnyebbülés árasztotta el az arcát és odasétált hozzám és magához ölelt. – Annyira sajnálom, Bree, - mondta, hangja komoly volt. Visszaöleltem őt. Nekem is hiányzott. Jordan volt az egyik legjobb barátom. Én, Jordan, Natalie és a barátunk, Avery elválaszthatatlanok voltunk általános iskola óta. Együtt nőttünk fel. De Jordan volt az a jelképes szalmaszál, aki miatt beledobáltam a cuccaimat a hátizsákomba és elhagytam a várost.

         A gyászom és az érzelmi zűrzavarom csúcspontján, elmentem hozzá, mint egy barát, de sarokba szorított, majd megcsókolt, erőltette, annak ellenére, hogy ellenálltam, elmondta nekem, hogy szerelmes belém, könyörgött azért, hogy hagyjam neki, hogy gondoskodjon rólam. Ez túl sok volt, és az utolsó dolog, amire szükségem volt abban a pillanatban.

         Natalie mindkettőnk köré fonta a karját és mindannyian halkan felnevettünk, és végül elhúzódtunk egymástól. Körbenéztem a helyiségen – csak néhány ember volt a bisztróban és Maggie hátul volt Norm-mal, a konyhát zárták éppen.

         - Gyertek, üljetek le a pultnál, amíg befejezem, - mondtam, mosolyogva.

         Natalie leült Travis mellé, aki ránézett, kortyolva a kávéjából.

         - Hát szia, - mondta Natalie, meglibbentve hosszú, szőke haját és keresztberakta a lábát, ahogy elfordult a bárszéken, így félig szembe került vele. A legjobb flörtölős mosolyát villantotta rá. Felhorkantam. Figyelmen kívül hagyott és Travis is.

         - Travis Hale, - válaszolta, visszamosolyogva és kinyújtotta felé a kezét.

         Enyhén megráztam a fejemet és bemutattam Travis-t Jordan-nek.

         Köszöntek egymásnak, majd Travis felállt, letéve egy ötöst a pultra.

         - Bree, - mondta, rám pillantva. – Natalie, Jordan, élvezzétek az itt tartózkodásotokat Pelion-ban. Örülök, hogy találkoztunk. Bree, mond meg Maggie-nek, hogy üdvözlöm. – Ezután megfordult és távozott a bisztróból.

         Natalie felé fordultam, aki még mindig a fenekét nézte, amint a járőrautójához sétált. Visszafordult felém. – Nos, nem csodálom, hogy itt akarsz maradni.

         Felnevettem. – Nem ő az oka, amiért maradni akarok.

         Natalie Jordan-re nézett, aki egy étlapot tanulmányozott. Komolyra fordultam, és témát váltottam. Évek óta volt egy olyan érzésem, hogy Jordan odavolt értem, de nem tudtam, hogy azt gondolta, szerelmes belém. Én is szerettem őt, de nem úgy, és tudtam, hogy soha nem is fogom úgy. Csak reménykedtem, hogy valahogy vissza tudunk térni a barátsághoz, ami azelőtt volt. Komolyan hiányzott nekem.

         - Ettetek már? – Kérdeztem. A konyha bezárt, de tudtam volna csinálni nekik egy szendvicset vagy valamit.

         - Igen, gyorskajáltunk körülbelül egy órája. – Natalie Jordan-re nézett, aki még mindig az étlapot bámulta. – Te nem vagy már megint éhes, ugye?

         Felnézett. – Nem, csak nézelődöm. – Letette, nyilvánvalóan még egy kicsit kényelmetlenül érezte magát. Megköszörültem a torkomat.

         - Rendben, had szóljak Maggie-nek, hogy elmegyek és hozom a cuccomat.

         Tizenöt perccel később, a kisautómban voltunk és a házikóm felé tartottunk.

         Hagytam, hogy Jordan berendezkedjen az előszobában, Natalie meg a szobámba cipelte a holmiját, és mindannyian lezuhanyoztunk, majd leültünk az előszobába, ahol beszélgettünk és nevetgéltünk Natalie történetein arról, hogy az új főnökével randizgat. Jordan már sokkal ellazultabbnak tűnt és én annyira boldog voltam, hogy itt vannak.

         - Be akartok menni a városba vacsorázni? - Kérdeztem. – Átszaladok és megkérdem Archer-t, hogy lenne-e kedve velünk jönni, amíg ti elkészültök.

         - Miért nem hívod egyszerűen fel? – Kérdezte Natalie.

         - Nos, ő nem pontosan beszél, - mondtam csendesen.

         - Huh? – mondták Jordan-nel egyszerre.

         Beszéltem nekik Archer-ről, és arról hogyan nőtt fel, egy kicsit a nagybátyjáról és amit a balesetről tudtam, annak ellenére, hogy nem mondott nekem semmi személyesett róla.

         Mind a ketten tágra nyílt szemekkel bámultak rám. – Szent szar, édesem, - mondta Natalie.

         - Tudom, srácok, - válaszoltam. – Ez egy őrült történet – és még csak nem is ismerem az egészet. De várjatok, amíg találkoztok vele. Annyira édes és… bámulatos. Nekem kell majd tolmácsolnom nektek, de folyékonyan ismeri a jelnyelvet.

         - Hűha, - mondta Jordan. – Szóval, ha még igazán soha nem jött ki a birtokáról azokban az években és nem beszél, akkor pontosan mit tervez az életével?

         Lepillantottam. – Még mindig próbálja kitalálni, - mondtam, hirtelen úgy éreztem meg kell védenem őt. – Ki fogja találni. Csak még dolgozik néhány alapon.

         Rám néztek és valamilyen oknál fogva hirtelen zavarban éreztem magamat. – Egyébként, - folytattam, - el fogom neki mondani a terveinket és remélhetőleg bele fog egyezni, hogy velünk jöjjön. – Felálltam, és elindultam, hogy felvegyem a cipőmet és a kabátomat.

         - Rendben, - mondta Natalie. – Szóval ez egy farmer és póló hely vagy elegánsan kellene felöltöznöm?

         Elnevettem magam. – Határozottan farmer és póló hely.

         - Gondolod, hogy Travis is ott lesz? – kérdezte tőlem.

         Felnyögtem. – Ó srácok, annyira sok minden van, amibe be kell majd avatnom benneteket. Eltarthat egy darabig. Nem sokára jövök, rendben?

         - Oké! – Csicseregte Natalie, felállva. Jordan épp a kisbőröndjét túrta át valamiért.

         - Oké, - mondta ő is, hátranézve.

         Kimentem, beugrottam az autómba és Archer útja felé vettem az irányt.

Huszonnegyedik fejezet

Archer

A mosogatónál álltam, nagy kortyokban ittam egy pohár vizet. Épp most értem haza a kutyákkal való futásból a parton. Nem fogom tudni ezt túl sokáig csinálni, ha az idő rosszabbra fordul.

         Ott álltam, azon gondolkodva, hogy mit fogok ma csinálni, és nehéz érzés telepedett a gyomromba, amit nem tudtam, hogyan kezeljek. Ugyanez az érzésem volt futás előtt is és azt gondoltam, hogy a testedzés kitisztítja majd a fejemet. Nem tette.

         Nyugtalan, tiszta és egyszerű voltam. Nyilvánvalóan ez nem fizikai nyugtalanság volt. Hanem mentális. Amikor reggel felébredtem, Bree illatát éreztem körülöttem az összegabalyodott lepedőkön, boldognak és elégedettnek éreztem magam. De miután rájöttem, hogy elment, felkeltem és megpróbáltam kitalálni, hogy mit kezdjek a napommal. Számtalan project volt, amin dolgozhattam volna, de egyik sem érdekelt. Volt egy bizonytalan érzésem, hogy ez egy olyan téma volt, amelyre komolyan figyelmet kellett szentelnem. Mit fogsz kezdeni az életeddel, Archer? Bree felvetett már nekem dolgokat – és ebben a pillanatban, minden, amit éreztem a bizonytalanság volt. Soha nem vártam, hogy bárki is bejön és felnyitja számomra a világot, de ő pont ezt csinálta. És most voltak lehetőségeim, amit ezelőtt nem gondoltam, hogy lehetnek. De mindegyik körülötte forgott. És ez megijesztett engem. Ez kiijesztette az átkozott életet is belőlem.

         Meghallottam egy kopogást a kapumon és letettem a poharat. Bree korábban végzett?

         Kisétáltam a házamból a kapu felé és megláttam Travis-t lefelé jönni a felhajtón felém.

         Álltam, arra várva, hogy odaérjen hozzám, kíváncsian, hogy mi a fenét akarhatott.

         Feltette a kezét egy ’ne lőj le’ pózba, én meg oldalra döntöttem a fejemet, és vártam.

         Travis elővett egy összehajtogatott papírt a hátsó zsebéből és amikor odaért, ahol álltam, a kezembe adta. Elvettem, de nem nyitottam ki.

         - Kérelem a tanulói engedélyre, - mondta. – Neked csak magadnál kell tartanod a születési anyakönyvi kivonatodat és bizonyítékot a címedről. Egy vízszámlát vagy valamit, amin rajta van.

         Felvontam a szemöldökömet, lepillantva a papírra. Mi tartogatott most a tarsolyában?

         - Bocsánatkéréssel tartozom neked a sztriptíz klubos dolog miatt. Az… éretlen és gyerekes volt. És én igazán boldog vagyok, hogy látom, te és Bree mennyire jól kijöttök egymással. Azt hiszem, komolyan kedvel téged, ember.

         Meg akartam kérdezni tőle, hogy honnan tudta ezt – én tudtam, hogy kedvel engem, talán még többet is érzett, de vágytam arra, hogy halljam, amit rólam mondott Travis-nek, ha mondott egyáltalán bármit is. Persze, még ha képes is lettem volna rá, nem lett volna jó ötlet megkérdezni tőle – csak szórakozott velem, nagy valószínűséggel. De én nem tudtam, hogyan beszéljek az érzéseimről Bree-vel. Tudtam, hogy a szex nem egyenlő a szerelemmel, szóval honnan tudhatnám, hogy szeret-e engem, ha nem mondja? És ha nem mondja, az azt jelenti, hogy nem szeret? Minden össze volt zavarodva és nem volt senki, akivel beszélhettem volna.

         És a vicc az volt, hogy én tudtam, szeretem őt – hevesen és a szívem minden egyes részével, még a töröttekkel is, még azokkal is, amiket úgy éreztem, hogy méltatlanok és értéktelenek. És talán ezek tették ki a legtöbb részét.

         - Szóval, - folytatta Travis, - köthetünk fegyverszünetet? Szerelemben és háborúban mindent szabad, meg minden? Te győztél, elnyerted a lányt. Nem hibáztathatsz egy srácot, aki megpróbálta, ugye? Semmi neheztelés? – Kinyújtotta a kezét.

         Lenéztem a kezére. Éppen annyira bíztam Travis-ben, mint amennyire el tudtam hajítani őt, de annak mi volt az értelme, hogy háború legyen köztünk? Igaza volt – én nyertem. Bree az enyém volt. Egyedül ezzel a gondolattal, egy vad birtoklási vágy száguldott rajtam keresztül. Kinyúltam és megráztam a kezét még mindig bizalmatlanul méregetve őt.

         Travis a fegyvertartó övén pihentette a hüvelykujjait. – Szóval azt hiszem, már tudod, hogy Bree barátai a városban vannak – az otthoni barátai.

         A homlokomat ráncoltam, és enyhén hátrahúztam a fejemet, és eltávolodtam tőle. Travis-nek egy ’ó, a francba’ kifejezés jelent meg az arcán. – A fenébe, nem mondta el neked? – Kérdezte. Félrenézett, majd vissza rám. – Nos, biztos vagyok benne, hogy ez nehéz neki, úgy értem, itt van, kedvel téged, de egy bizonyos ponton haza fog menni, vissza a valódi életébe. Nehéz helyzetben van.

         Haza? A valódi életéhez? Mi a fenéről beszélt?

         Travis tanulmányozott engem és kifújta a levegőt, majd az egyik kezét végigfutatta a haján. – A francba ember, nem ringattad magad abban a hitben, hogy itt fog maradni és egész életében egy kisvárosi bisztróban fog dolgozni, ugye? Hogy itt fog lakni ebben a kis viharvert kunyhóban, amit te háznak nevezel, és egy csomó gyereket fog szülni, akiket nem lesz módot támogatni? – Felnevetett, de amikor én nem tettem, a mosolya lehervadt és szánakozó tekintet váltotta fel. – Ó a fenébe, pontosan ebben reménykedtél, igaz?

         Vér áramlott a fülembe. Pontosan nem képzeltem el egyiket sem, de annak a gondolatától, hogy egyáltalán elmegy, jeges félelem száguldott keresztül az ereimen.

         - Basszus. Figyelj Archer, amikor azt mondtam neked, hogy elnyerted őt, én csak úgy értettem, hogy ideiglenesen, néhány forró éjszakára, egy kis enyelgésre a furgonodban. Úgy értem, ez jó neked, megérdemled, ember. De a francba is, ne kezdj el fantáziálni ennél többről. Lehet, hogy azt mondja, marad – valószínűleg még így is gondolja egy ideig. De egy olyan lány, mint Bree, aki egyetemre ment, végül akar majd egy életet. Itt van, hogy ideiglenesen elszabaduljon, hogy begyógyítsa a sebeit – majd el fog menni. És miért ne tenné? Valójában mit tudsz neki nyújtani? Bree gyönyörű – mindig lesz olyan srác, aki akarni fogja őt és többet tud neki adni. – Megrázta a fejét. – Te mit tudsz neki adni, Archer? Valójában?

         Megfagyva álltam ezelőtt a seggfej előtt. Nem voltam olyan ostoba, hogy ne vegyem észre, mit csinált. Kijátssza a kártyáit. De sajnos számomra, a kártya, amit kijátszott az igazság alapja volt. Győztes keze volt és tudta ezt.

         Ezért jött ide – hogy leromboljon az igazsággal. Hogy emlékeztessen arra, egy senki vagyok. És talán ez egy jó emlékeztető volt.

         Még csak azt sem tudom, hogy akarja-e őt még. Lehet, hogy nem. De ez most rólam szólt, nem arról, hogy az övé lesz-e. Nyerni fog, ha nem így, akkor úgy. Láttam – tudtam. Egyszer már láttam ugyanezt a tekintetet egy másik férfi arcán. Emlékeztem rá, mit jelent.

         Vett még egy mély lélegzetet, egy kicsit úgy tűnt zavarban volt, vagy talán csak úgy tett. Megköszörülte a torkát. – Egyébként, - a kezemben lévő papírra mutatott, - sok szerencsét az engedéllyel. Nem kellene mindenhová gyalog menned. – Bólintott felém. – Vigyázz magadra, Archer.

         Ezután megfordult, és visszasétált a felhajtómon, majd ki a kapun. Hosszú ideig álltam ott, kicsinek éreztem magamat, elképzeltem Bree-t, hogy elmegy és megpróbáltam emlékezni arra, hogyan kell lélegezni.

Tizenharmadik fejezet

Tizenharmadik fejezet

Nash

- Cora elhozta a babát. Nem tudom elhinni, hogy milyen pici.

Bólintottam, és Phil kezébe adtam egy pohár vizet. Szörnyen nézett ki. Fájt, hogy így kellett látnom őt, egyre gyengülve, a lakásában lévő hálószobát lényegében egy kórteremmé alakították át. Minél több idő telt el, annál soványabb lett, sokkal sápadtabbnak tűnt, és hallottam, hogyan zihált és szívta be majd fújt ki minden egyes lélegzetvételt. Lehajtottam a fejem és a szőnyeget bámultam a Vans-om (cipőmárka) között. Nem akartam, hogy lássa, milyen nehezekké váltak számomra ezek a látogatások.

- Úgy néz ki, mint egy apró játék baba, amikor Rome a karjában tartja. Szinte belefér az egyik nagy medve mancsába. Túl kicsi, hogy tudja még, de már az összes férfit az életében az ujja köré csavarta. – Viccelődtem, de igaz volt.

Remy Josephine Archer egy göndör, szőke-hajú, tökéletesen miniatűr mása volt az anyukájának. A szemei még sötétek voltak, de középen nem lehetett összetéveszteni a tiszta, éles Archer-ökre jellemző kék színt. Olyan lesz majd, mint Rule és Remy szeme. Büszkévé fogja tenni a névrokonát és Cora apja már most szerelmes az ő unokájába, arról beszél, hogy Brooklyn-ból Denver-be költözik. A kis R. J. volt az első baba a tákolt családunkban és nem volt semmi kétség, hogy rettentően túl lesz védelmezve és nevetségesen imádva. Nem is érdemel ennél kevesebbet.

- Hogy megy a bolt Cora nélkül?

         Phil elkezdett köhögni és a szemöldököm alól felnéztem rá. Nagyon szörnyen hangzott, amitől a szívem annyira összeszorult, hogy egy pillanatra megállt.

         - Lehetne jobb is. Nem tudok olyan sok ügyfelet fogadni, nagyon sok volt, amit kézben tartott. A nap első fele elveszik az új ügyfelekkel, megcsinálom a szarokat az interneten és kifizetem a számlákat. Ez szívás. Az új boltban elkezdődött az építkezés, így amikor nem a Marked-ben próbálom kezelni az üzletet, akkor ott vagyok. Rule és Rowdy talált egy pár jó művészt, akiket fel fogunk venni próbaidőre és meglátjuk, hogy fognak működni az új helyen, de valakit keresni kell az asztalhoz is és előre ültetni. – Megráztam a fejemet.

         Ismét köhögött és ettől az egész vékony alakja rázkódott és remegett. – Nem fogsz találni egy másik Cora-t. Ő egy olyan fajta, hogy amikor készen áll, vissza fog térni. Azt akarom, hogy hívd fel azt a lányt, akivel legutóbb Vegas-ban találkoztam. Kötöttem ott egy megállapodást és ő volt az egyike az elsőrendű modelleknek, aki miatt a fickók képeket vettek.

         Nevetve horkantam fel. – Nekem egy üzletvezetőre van szükségem, nem egy modellre.

         - Neked szükséged van valakire, aki kezelni tud minden rossz magatartással rendelkező fickót, akiket odadobtok és illeszkedik a bolt többi részéhez. Valakire, akinek van szíve és egy bizonyos tökössége. Ő okos, és gyönyörű. Okkal szereztem róla infót. Hívd fel, és ha érdekli őt, majd eljön egy interjúra.

         Csak boldoggá akartam őt tenni, így beleegyeztem. – Ha te mondod.

         - Én. Lehet, hogy beteg vagyok, de még mindig tudom mitől fog a bolt futni. Ráadásul azt hiszem, talán sokkal szívesebben jönne segíteni nektek, srácok és sikeressé tenni a boltot, mint bárki más, akit csak véletlenül szedtek majd fel.

         - Miért gondolod ezt?

         - Mert a múlt összeköt minket, Nash. Egyikünk sem lenne ott, ahol most vagyunk azok nélkül a dolgok nélkül, amik akkoriban velünk történtek. A neve Salem Cruz. Mond neki, hogy tőlem tudsz róla és talán megemlíthetnéd neki, hogy fel kellene keresnie a bolt honlapját, így meg tudja nézni a művészek oldalát.

         Rejtélyes és kitérő volt, de ez elég jellemző Phil-monológ volt, így nem kérdőjeleztem meg. Különben is, témát váltott.

         - Hogy van a csinos nővér?

         Ez egy jó kérdés. Fogalmam sem volt, hogy van. Azóta, mióta a kórházban töltötte az éjszakát velem, amíg mindannyian Cora-ra és a babára vártunk, enyhén kerülgető lett. Még mindig együtt töltöttük az időt, még mindig együtt töltöttük az éjszakát, olyan gyakran, amennyire mindkettőnk időbeosztása engedte, de most volt ott valami, valamiféle távolság, valamilyen pajzs, amit felhúzott, és annak ellenére, hogy nem akartam magamnak bevallani, most már mélyen benne voltam, és olyan volt, minta távolodna tőlem.

         Meg akartam kérdezni tőle, azt akartam, hogy beismerje együtt vagyunk, hogy ez a dolgok közöttünk komoly és majdnem három hónap elteltével látnia kellett volna, hogy elköteleztem magam vele, vele és senki mással. De ahelyett, hogy közelebb került volna, úgy tűnt nagyobb távolságot akarta közöttünk. Még azt sem engedte meg, hogy bármit tegyek érte Valentin napon. Ez egy nehéz helyzet volt és amíg nekem nem volt probléma, hogy az ágyra nyomjam őt, amitől látta és érezte, mennyire tökéletesnek is gondoltam őt, az ágyon kívül komolyan aggódtam, hogy ha megpróbálom ezt felcímkézni, megpróbálom kényszeríteni őt, hogy bevallja törődik velem azon túl, amit el tudtam érni, hogy a sötétben érezzen, elmenne.

         Értettem, hogy óvatos akart lenni, hogy nem volt teljesen meggyőződve arról, hogy bízhat bennem… hogy bízhat bármelyik srácban, igazából. Nem tudtam hibáztatni őt. Mesélt nekem az apjáról és a barátnőjéről, és arról a néhány srácról, akikkel összejött, amíg főiskolára járt, és hogy mindkét esetben a hűtlenség hagyott maradandó nyomot a lány már amúgy is bizalmatlan lelkén. Egy kis értelmet akartam rázni bele. Olyan keményen dolgoztam azon, hogy közel kerüljek hozzá, kizárt dolog volt, hogy elszúrjam azzal, hogy a farkamat az első hajlandó nőbe dugom, aki az utamba kerül, de én csak nem tudtam úgy tenni, hogy megkérem, higgye el ezt.

         Eléggé elkendőzte a helyzetet a főiskolán lévő sráccal, de amikor az apjáról beszélt, arról, hogy a családja mennyire közel állt egymáshoz, arról, hogy az anyja mélyvízbe került az árulása miatt, hallottam a hangjában, hogy ez mennyire nehéz volt a számára. Az ő hűtlensége elég mélyen belevágott nemcsak az anyja, de a Ford család összes női tagjába ahhoz, hogy maradandó sebeket szerezzenek. Beszélt arról, mennyire tolerálta az apja és az ő választását, arról, hogy a másik arcát mutatta, hogy a békét és az apját az anyja életében tartsa, de a harag ott volt minden szó mögött, amit kimondott. Nem mondhattam, hogy ezt felróttam neki, mert még kívülről is láttam, hogy az apja szar dolgot tett és cserben hagyta a családját. Én csak azt nem tudtam, hogy Saint valaha is el fog-e jutni egy olyan helyre, ahol ezt az egészet el tudja engedni és hitét tenni arra, hogy én nem ilyen vagyok… hogy nem jött el neki annak a ténynek az időszaka, hogy az emberek esendőek is lehetnek, még azok az emberek is, akikre egész életünkben felnéztünk. A harag, ami fortyogott benne indokolt volt, de ha nem tudta kitalálni mit csináljon vele, én nem tudom ez mit jelent számunkra a jövőre nézve.

         Az apja csalódást okozott neki, megszilárdította a bizalmatlanságának az alapját, amitől én a földre kerültem évekkel ezelőtt és nem tudtam, hogyan láttassam meg vele, hogy bármit megtennék, ami az erőmből telik, hogy még egyszer ne hagyjam cserben. Én nem az apja voltam, és soha nem is akarok olyan ember lenni, aki eldobja a szerető családját egy gyorsan megszerezhető darabért.

         - Ő nehéz eset.

         Elnevette magát, egy valódi nevetéssel és ettől én is a padlóra mosolyogtam. Éreztem, hogy kinyúlt és az egyik vékony kezét a lehajtott fejem tetejére tette. Behunytam a szemem és éreztem, hogy a levegő megremeg a mellkasomban.

         - Ez az életed jelmondata ebben a pillanatban, Nash. ’Nehéz’. Erős férfi vagy, egy jó ember és képes vagy kezelni bármit, amit az élet az utadba hajít, nem számít, mennyire nehéz is az. Azt akarom, hogy tudd, hogy ez a férfi – az, aki most vagy – egy olyan férfi, akire büszke lehetsz. Te vagy a legnagyszerűbb dolog, amit valaha is létrehoztam. Ne kételkedj ebben.

         Nos, a francba is, ettől csak mindenütt ordítani akartam. Ökölbe kellett szorítanom a kezemet, hogy visszatartsak minden érzelmet.

         - Minden, amit valaha is akartam, hogy az anyám mondja nekem ezt. Most már tudom, hogy hallani ezt tőled – attól az embertől, aki itt volt nekem – ezerszer értékesebb. Köszönöm, Phil.

         Még mindig okozott egy kis nehézséget, hogy úgy gondoljak rá, mint ’apa’. Az ujjai megveregették a borotvált fejemet.

         - Bátrabbnak kellett volna lennem. Nem kellet volna annyira azzal foglalkoznom, hogy utálni fogsz, mert nem mondom el neked. Azt akartam, hogy az anyád felelősséget vállaljon, de amikor végelegesen hozzám költöztél… el kellett volna mondanom az igazat.

         - Nos, azt kívánom, bárcsak hamarabb tudtam volna, bárcsak lett volna időm, hogy értékeljem azt, hogy az egyik szülőm büszke rám. A választás, amit meghozott, könnyűvé tette számomra megemészteni azt a tényt, hogy bár életet adott nekem, soha nem volt igazán az anyám.

         - Már jóval azelőtt büszke voltam rád, hogy rájöttem volna, a fiam vagy, Nash. Anyád bonyolult nő, neki mindig elég egyértelmű elképzelése volt arról, hogyan kellene kinéznie az életének. Sem te, sem én nem illettünk ebbe a képbe.

         Elhúzta a kezét, és én végül felnéztem rá. Ha ezt mind lenyeltem volna – az érzéseket, az elvesztett időt – a történelem üveges és fényes lett volna a szemeiben.

         - Csak hagynia kellett volna, hogy elvigyél engem abból a mozgásból. Ez egy csomó szívfájdalomtól mentett volna meg mindenkit.

         - Nem mehetünk vissza az időben, fiam, minden, amit tehetünk, hogy okosabban és sokkal alaposabban megyünk előre. – Köhögő roham tört rá, ami mintha nem akart volna véget érni és végül szüksége volt oxigénre és néhány fájdalomcsillapítóra. Mindkettővel segítettem neki és rájöttem, hogy rövidebbre kell fognom a látogatási időt.

         Lefektettem őt, és megpróbáltam nem aggódni minden egyes alkalommal, hogy amikor látom őt, olyan érzés, mintha az utolsó alkalom lenne.

         - Hívd fel Salem-et. Ő az, akire nektek, srácoknak szükségetek van, és azt gondolom, szeretni fogjátok őt.

         - Miért érzem úgy, hogy több van ebben a történetben, mint amennyit elmondasz nekem?

         Egy gyenge mosolyt küldött felém és a szemei lecsukódtak. – Ismersz engem; Mindig szívesen nyújtok segítő kezet, ha tudok: te, Rule, Jet, Rowdy, Cora. Megcsináltam az elveszett lelkekből a saját kis családomat. Remélem, ahogy az idő halad előre, tovább fogjátok vinni ezt a hagyományt. Minden jóra megtanítottalak, amit úgy gondoltam, meg kellett tanulnod azért, hogy jó életed legyen, fiam.

         Tényleg azt tette. Minden leckét az élethez, amit úgy érzett, tudnom kell, a saját egyedi módján tanította meg nekem. Beszálltam a Charger-be és benyomtam a rádiót, így hangosan hallgathattam a zenét. A Flatfott 56 robbant keresztül a hangszórókon, és azon gondolkoztam, hogy ha esetleg kiszorítanék minden más érzést, akkor nem éreznék fájdalmat azért, hogy látom Phil-t eltűnni a szemem elől. Küldtem Saint-nek egy üzenetet, mert tényleg ő volt az egyetlen dolog, amitől jobban fogom érezni magamat.

Persze, el tudtam volna menni a Bárba, hogy lerészegedjek Asa-val, felhívhattam volna Rome-ot és elmehettünk volna súlyokat emelni az edzőterembe, Rule eldobott volna mindent és eljött volna, hogy meghallgasson, Rowdy is elhúzta volna magát onnan, akinél ma este volt, és jött volna, hogy szórakoztasson és Jet… nos, Jet szinte már soha nem volt a városban, de tudtam, hogy őt is felhívhatnám. Voltak barátaim, emberek, akik szerettek, akik közvetlenül mellettem szenvedik el a veszteséget, és mégis ő volt az egyetlen, aki tompította az égést, a széttépés érzését, ami az ilyenfajta látogatások után maradt.

Rendelek pizzát. Átjössz munka után?

Ő: Nem lesz az már késő?

Nem számít… Valójában ez alkalommal maradhatnál éjszakára.

         Ez övön aluli volt, puhány és passzív-agresszív. De szarul éreztem magam, így megpróbáltam magam egy kicsit megerősíteni a következő üzenetre.

Durva látogatásom volt Phil-el. Úgy tűnik, már alig tart ki. Szeretnélek látni téged, és szeretném, hogy velem maradj.

Egy ideig nem érkezett válasz, úgyhogy el kellett indítanom az autót és hazafelé venni az irányt. Az egész belsőm összekuszálódott és savanyú íz töltötte meg a számat. Meg akartam ütni valamit vagy hagyni, hogy valami megüssön engem.

Felhajtottam a Victorian elé, amikor végül válaszolt. Ez bosszantott. Ezelőtt soha nem kellett várnom, hogy halljak egy csaj felől, különösen egy olyan csaj felől, akinél nem igazán tudtam, hogy ugyanolyan szinten érdeklődik-e irántam, mint ahogy én iránta. Már többé nem kételkedtem magamban, de utáltam, hogy ezt felkavarta bennem.

Ő: Sajnos bejött egy srác, akit eltalált egy szögbelövő pisztoly. Ha nem bánod, hogy egy kicsit később bukkanok majd fel, akkor ott leszek. Menj és egyél nélkülem.

Mi a helyzet azzal, hogy velem maradsz?

         Erőltetnem kellett a szerencsémet. Túl nyitottnak éreztem magam, összevéreztem mindent, amit mindenhol éreztem és kizárt dolog volt, hogy megállítsam az áramlást.

Ő: Beszélhetünk erről később? Még két beteget kaptam. Mennem kell dolgozni. Később találkozunk.

         Sóhajtottam, teljesen felszakítottnak és elégedetlennek éreztem magamat, amikor ezt küldte: Annyira sajnálom Phil-t. Ez nem tisztességes, és sajnálom, hogy fáj neked.

         Ez volt az a dolog vele kapcsolatban, hogy nem számított milyen messzinek tűnt is ő, volt ott valami, valami kötelék, ami miatt hittem, hogy végül magához tér és rájön, hogy mi valami csodálatosak és különlegesek lehetnénk együtt.

         Kiszálltam a kocsiból és felhívtam a pizzériát, ami már a keresztnevemen ismert engem. Megrendeltem a vacsorát és visszatettem a mobilomat a hátsó zsebembe, amikor egy női hang káromkodása és egy hangos dübörgés felkeltette az érdeklődésemet

         A szomszédom a bezárt lakásának ajtaja előtt állt, amit a magas sarkúja orrával eltökélten rugdosott, ami még a rózsaszínnél is rózsaszínűbb volt. Olyan nyelvezetet használt, amitől vigyorogtam és rosszallóan nézett rám, amikor megkérdeztem, hogy tudok-e segíteni valamiben. A sötétvörös haját átdobta a vállán és a kezét a csípőjére tette. Ma úgy nézett ki, mintha egy divatbemutatóról jött volna, kivéve az elégedetlen arckifejezését.

         - Mindig bezárom magam mögött az ajtót. Minden ajtót, ami normális esetben jó dolog, de nem akkor, amikor a kulcsom a másik oldalon van. A mobilomat a kocsiban hagytam és csak két lépést tettem a folyosón, amikor rájöttem, hogy nem kaptam fel azt a rohadt kulcsot. – Drámaian felnyögött és a levegőbe dobta a kezét. – Így a mobilom a kocsiban ragadt, a kulcsom meg a lakásomban, és én egy idióta vagyok.

         Ráemeltem az egyik szemöldökömet, mert felmordult és kezét végigfuttatta a haján.

         - Használhatod a telefonomat, hogy felhívd a házmestert, bár lehet, hogy gyorsabb lenne, ha egy lakatost hívnál. Rendeltem pizzát; gyere át és lógj ott egy kicsit.

         Szemöldöke összeszaladt és a homlokát ráncolta rám. – Ettől nem fog a barátnőd kiborulni?

         Fogalmam sem volt. – Nem tudom.

         - A kiborulást, vagy a barátnőt?

         - Mindkettőt. Akarod használni a telefonomat vagy sem?

         Sóhajtott és követett engem a lakásomba. Odaadtam neki a mobilt és használta az Internetet, hogy találjon egy lakatost, aki itt lesz egy órán belül. Ledobta magát a kanapémra és a mennyezetet bámulta.

         - Ha be tudnék jutni a furgonomba, ott van egy tolvajkulcs készletem. Lefogadom, hogy be tudnék törni.

         Megkínáltam egy sörrel és helyet foglaltam a kanapéval szemközt.

         - Miért van neked olyanod?

         Úgy folytatta, mintha nem is hallott volna engem. – És a társam… Jézus, ha meghallja ezt, soha nem fogom tudni jóvá tenni. Kizártam magunkat a járőr autóból két héttel ezelőtt.

         Mi van? – Royal?

         Elfordította a fejét, hogy rám nézzen és láttam, hogy elszólta magát. – Igen?

         - Mit csinálsz pontosan?

         Kifújta a levegőt és a sört a két keze között forgatta. – Zsaru vagyok.

         Ismét, mi van? – Komolyan? – Nem tudtam elrejteni a hangomban lévő hitetlenséget.

         - Igen. Megmondtam, hogy nem fogod elhinni, ha elmesélem neked, mit csinálok. Senki sem teszi. Tavaly végeztem az akadémián, így egy újonc rendőr vagyok, de mégis egy rendőr.

         Hagytam, hogy a hitetlenkedő tekintetem végigjárja a nevetséges cipőjét és a mutatós ruháját. – Tényleg? Nem tudlak elképzelni jelvénnyel és fegyverrel, ahogy megmented az életemet.

         - Még lány vagyok, de igen, járőrözök. Ezért van, hogy állandóan túlórázom, és amiért azt hiszem, jól tudok olvasni az emberekben.

         Kopogtattak az ajtón és mentem, hogy elhozzam a pizzát. Letettem elé a kávézóasztalra , és nem zavartattam magam, hogy találjak egy tányért. Ez nem olyan volt, mintha megpróbáltam volna lenyűgözni őt, vagy valami. A szemét forgatta és megragadott egy szeletet.

         - Nos, az ösztönöd ami Saint-ről volt, teljesen téves. Azt mondtad, érdeklődik irántam, hogy belém van esve, de az utóbbi időben úgy érzem, minden, ami velem csinál, hogy a saját farkamat kergetem.

         Royal elnevette magát és azt gondoltam, tényleg jelentett valamit, hogy a legkevésbé sem vonzódtam hozzá. Annyira lecsaptam Saint-re, hogy annak ellenére, hogy tudtam, a szomszédom vitathatatlanul gyönyörű és vicces volt, egyszerűen nem volt az esetem.

         - Nash, láttam őt. Amikor jön, amikor elmegy, mindig ugyanaz a kifejezés van az arcán. Izgatott, hogy láthat téged, hogy veled lehet, de ezek alatt, meg van rémülve. Nem ismerem a teljes történetet, de ha rávesz arra, hogy a saját farkadat kergesd, akkor higgy nekem, amikor azt mondom, kizárt dolog, hogy nem tesz meg ő is ugyanannyi kört, hogy elkapja a saját farkát.

         Istenem, én is ezt reméltem, mert ha én vagyok az egyetlen, aki szédül és akinek hányingere van, akkor ez az út kevésbé lesz szórakoztató.

         - Együtt jártunk középiskolába, meglehetősen különböző körökben mozogtunk. Belebotlottam a sürgősségin tavaly, amikor az egyik haverom egy bárban verekedésbe keveredett. Akkoriban volt ez a meggyőződése rólam, és nyilván azt hitte, hogy igazán szörnyű dolgokat mondtam róla és ez nyomot hagyott rajta. Tényleg szörnyű dolgokat mondtam, mert forrófejű és bunkó voltam, de azok nem róla szóltak. Most úgy tűnik, nem tud ezen túllépni, annak ellenére, hogy már olyan, mintha egy másik életben történt volna.

         Kemény pillantást lövellt felém, és kinyúlt egy másik szelet pizzáért.

         - Egy lánynak az első szerelem nagydolog. Soha nem leszünk túl rajta.

         - Nem hiszem, hogy az szerelem volt.

         Rám mutatott a sörösüvegének a nyakával és hunyorított a sötét szemével. – Azt hiszem, tévedsz. Ha ennyire szorosan kapaszkodik bele, hogy még mindig fél, hogy hátat fogsz neki fordítani, és ismét megsebezni őt, annak ellenére, hogy nyilvánvalóan megváltoztál és valóban törődsz vele, akkor ez első szerelem volt.

         Vitatkozni akartam, de láttam, mennyire erős is tudott lenni az első szerelem. Shaw attól a pillanattól kezdve szerelmes volt Rule-ba, vagy megpillantotta őt, és bár neki évekig tartott ezt észrevenni, Shaw soha nem ingott meg az iránta való odaadásban. Cora első szerelme összetörte a szívét azzal, hogy hűtlen volt és elhagyta őt, és ez majdnem a tökéletes szerelmébe került, ami után kutatott, amikor Rome beszáguldott az életébe. Az első szerelem valóban erős, és ha én ezt tényleg elhomályosítottam Saint-nek, akkor nagyon jó esély volt rá, hogy esetleg soha nem fog beengedni engem, soha nem fog megbízni bennem eléggé.

         El akartam mondani a csinos szomszédomnak, hogy mennyire azt gondoltam, hogy ez szívás, amikor lágy kopogás hangzott fel az ajtón. Azt gondolva, hogy ez a lakatos lesz, felálltam, és kitártam az ajtót. Éreztem, hogy az állam leesett meglepetésemben, amikor szembekerültem azzal a lánnyal, akit nem tudtam kiverni a fejemből. Úgy nézett ki, mint aki egyenesen a munkából jött. A haja kontyba volt tűzve a feje tetején és még mindig a műtősruhájában volt. Meg akartam kérdezni tőle, hogy szabadult el ilyen korán, de a tekintete Royal-on állapodott meg és a szája szoros, egyenes vonallá vált. Még csak rám sem pillantott.

         - Héj.

         Azok a vihar-felhő színű szemek felém rebbentek és lágy, rózsaszín pír árasztotta el az arcát.

         - Héj.

         - Korábban jöttél el a munkából.

         A tekintete visszapattant Royal-ra, aki felállt és idejött az ajtóhoz.

         - Igen. Az egyik lány véletlenül korábban jött be és én aggódtam amiatt, hogy mit fogsz csinálni a látogatás után. – Egy határozott cérnavékony vád volt a hangjában.

         A homlokomat ráncoltam rá, fájt, hogy azt gondolta, én csak az időt helyettesíteném vele, bárkivel, aki ezt megtenné. Ő volt az egyetlen, aki miatt jobban éreztem magam a Phil-el való látogatás után. Azt kívántam, bárcsak rávehetném őt, hogy elhiggye ezt. Royal kilesett mögöttünk, ahogy az első biztonsági ajtó kinyílt és egy srác munkásruhában, szerszámosládát cipelve bedugta a fejét.

         - Valaki kizárta magát?

         Saint idegesen fészkelődött előttem, ahogy Royal elsuhant mellettünk. Rám kacsintott, és megveregette Saint vállát, amint a saját ajtaja felé vette az irányt.

         - Köszönöm, hogy megmentettél, Nash. Ő jó srác, kislány, ne hagyd, hogy elmenjen.

         Tettem egy lépést hátra, és figyeltem, a szó szoros értelmében figyeltem, ahogy Saint azzal küzdött, hogy bejöjjön-e utánam, vagy sem. Rá volt írva a sápadt arcára és a határozatlanságától egy kicsit rosszul lettem. Eldöntöttem, hogy ha nem jön be, akkor ennyi volt. Nem tudtam ezt már tovább csinálni. Kedveltem őt – a fenébe is, sokkal többet éreztem iránta a kedvelésnél – de ez az ismeretlen, ez az üldözés, csak még egy dolog volt az életemben, ami a következményekkel együtt púp volt a hátamon. Bármennyire is szerettem volna, hogy ez működjön, egyszerűen csak őt akartam, de valamikor neki is adnia kell nekem valami szilárdat, amibe kapaszkodhatok.

         Felnyúlt és elkezdte kibontani a csomót, ami az összes rézszínű haját összetartotta. Félrenézett tőlem és elsiklott mellettem, így a mellkasaink alig érintették meg egymást. Becsuktam az ajtót és követtem őt oda, ahová leült a szék karfájára.

         - Köszönöm, hogy átjöttél.

         Egy aprót bólintott, állát leszegve.

         - Ez egyre nehezebb lesz. Phil prognózisa nem volt túl jó, amikor elhagyta a kórházat.

         Megálltam az oldalánál és kinyújtottam a kezemet, hogy az ujjamat az álla alá tegyem. Kényszerítettem, hogy felnézzen rám, hogy találkozzon a tekintetemmel. Sötétebb szürke árnyékok voltak a gyöngyház szürke mögött, ahogy felnézett rám.

         - Én csak kisegítettem egy szomszédot, ezt ugye tudod?

         Becsukta a szemér, így nem igazán tudtam, hogy mi folyik abban az összetett elméjében.

         - Nem számít. Nekünk nem volt ilyen fajta igényünk egymásra.

         Ennyi volt. Én többet akartam, de ő nem akart semmit. Éreztem, hogy a gyomrom lesüllyedt és elléptem tőle. Követte a mozdulatomat, és a homlokát ráncolta.

         - Kár, Saint. Én akartam. Nem tudom, mi ez – A kezemmel kettőnkre mutattam – de számomra jelent valamit, és ha te nem tudod ugyanezt elmondani, akkor én nem akarok az a srác lenni, akivel csak egyéjszakás kalandjaid vannak, mert én meg csak veled akarok lefeküdni, és senki mással. Ez többé már nem elég nekem, és őszintén szólva szarul érzem magam

         A bejárati ajtóhoz sétáltam, készen arra, hogy kinyissam azt és örökre a maga útjára küldjem őt. Mérges voltam és ideges és nem törődtem azzal, hogy ezt elrejtsem. Nem volt már semmiféle hely a fejemben, hogy szétválasszam mennyire volt köze ennek hozzá, és mennyi, amit Phil miatt éreztem.

         - Ma este veled akartam tölteni az éjszakát, mert az egyetlen személy, aki valaha is rávett engem, hogy érek valami, haldoklik és nekem látnom kell ezt és semmit sem tehetek ezért. Semmi sem teszi ezt jobbá. Semmi sem hozza ezt helyre, de amikor veled vagyok… - Kezemet végighúztam az arcomon és megragadtam a tarkómat – egy töredékkel kevésbé fáj. Arra késztetsz, hogy a jóra akarjak összpontosítani, az emlékekre, amik boldoggá tesznek, de az nyilvánvalóan nem ugyanezt jelenti számodra. Még csak arra sem veszed a fáradtságot, hogy velem töltsd az egész éjszakát, Saint. Értem én, te nem úgy vagy benne ebben, mint én, szóval mehetsz. Köszönöm, hogy benéztél.

         A kezem a kilincsen volt és tikkasztó hőség lüktetett a bőröm alatt. Utáltam nézni, ahogy elmegy, de az eszem józanságáért és békéjéért, ez volt a helyes döntés. Készen álltam kirántani az ajtót, amikor hirtelen köztem és a fa között termett. Kezeit a mellkasom közepére tette, és széttárta rajta az ujjait. A szívverésem felgyorsult, erősebben kezdett dübörögni, mintha megpróbált volna kitörni a mellkasomból és a kezében landolni.

         - Nash. – A hangja alig volt több, mint suttogás.

         - Nem tudom már ezt tovább csinálni, Saint. Még csak azt sem tudom, hogy mi ez.

         - Sajnálom, komolyan. Nem akarlak eltaszítani, vagy elutasítani bármi is van köztünk. Én csak nem tudom, hogyan csináljam ezt veled. Nem akarok egy féltékeny, félénk lány lenni, de az vagyok. Megláttam Royal-t és egyenesen meg akartam fordulni és soha vissza sem jönni.

         Kezei elindultak felfelé a mellkasomon és megfogták az arcom mindkét oldalát.

         - Jobban érzem magam attól, hogy azt gondolom, nem számítana, ha valami megkérdőjelezhető dolgot csináltál volna vele, mert nem jelentünk semmit egymásnak. Nem tud fájni, ha nincs semmilyen valódi érzésünk egymás iránt.

         A logikája nevetséges volt. Persze még mindig tudott fájni, mert még ha meg is győzte magát, hogy nincs semmiféle érzése irántam, a reakciója akkor is feltépett engem, mert pokolian biztos vagyok benne, hogy nekem voltak érzéseim iránta.

         - Minden, amit látok, az te vagy. Miért nem tudod ezt megérteni? Senki sem ragyog olyan fényesen az égen, amire nézek, mint te. Számomra nincs nap, nincs hold, nincsenek csillagok az égen, csak a viharfelhők végtelen mérföldje, amik annyira nagyon szürkék.

         Feljebb mozdította a kezeit és ujjaival nyomot rajzolt a lángokon a fülem fölött. Igyekezett megnyugtatni engem, megpróbálni a kopott éleket újra összeállítani és varratokat tenni a sebbe, amiket akaratlanul okozott.

         - Annyira nagyon szeretnék ebben hinni, Nash. Nem tudom ezt megmagyarázni neked, de az egyik részem úgy akar látni engem, mint ahogy te teszed, de a nagyobb, hangosabb része, nem hajlandó elhinni, hogy ez lehetséges.

         Kezemet a finom csuklója köré fontam. Az ujjaim átérték őket, mert a annyira törékenyek voltak és éreztem, hogy a pulzusa kalapált a sápadt bőre alatt.

         - Mit akarsz, Saint? Mit akarsz igazán?

         Kezeit elvette a fejemről és hagyta, hogy megpihenjenek a vállaimon. A szemei szürkén kavarogtak, ahogy küzdött, hogy ellenőrzése alatt tartsa a mélyben csapkodó érzelmeket.

         - Az akarom, hogy apukád rendben legyen, és hogy neked ne kelljen nézned a szenvedését. Azt akarom, hogy képes legyek élvezni azt az időt, amit együtt töltünk, úgy, mint egy normális ember, és nem akarom folyamatosan várni az elkerülhetetlent. Támogatni akarlak a munkában. Azt akarom, hogy az anyám lépjen túl az apámon és hagyja abba, hogy kárt tegyen magában. Leginkább azt akarom, hogy biztos legyek abban, hogy ez a dolog, amit csinálunk, egyikünket sem fog otthagyni szomorúsággal és teljes megbánással.

         Nem hibáztatom az őszinteségéért, de azt is tudtam, hogy nem voltam képes semmiféle garanciát vagy megerősítést adni neki, hogy azok a dolgok, amiket akart, lehetségesek voltak. Valójában tudtam, hogy némelyik nem az.

         - Mit akarsz tőlem? – Egy kicsit olyan volt a hangom, mintha fojtogatnának. Engem már a nap küszöbén megfosztottak az érzelmeim idegközpontjától. Ezt csinálni vele, az utolsó dolog volt, amire szükségem volt, vagy amit akartam.

         Felsóhajtott és végre a szemében lévő összes árnyák és köd kitisztult és kristályosan szürke árnyalatot hagyott maga mögött.

         - Téged akarlak, Nash. Mindig téged akarlak; csak ez az egyetlen módja, amit ismerek annak, hogy hogyan csináljam és hogyan érezzem magam kényelmesen.

         - Miért vagy olyan biztos benne, hogy bántani foglak? Hogy el fogom baszni és csalódást okozok majd neked?

         Egy féloldalas mosolyt küldött felém és kezét a pólóm gallérja alá dugta, így simogatni tudta a nyakam tövét.

         - Mert meg fog történni, de nagyon szeretném évezni azt, ami ezelőtt volt nekünk.

         Hogyan küzdjek ez ellen? Hogyan győzzem meg őt, amikor annyira biztosnak tűnt abban, hogy ha elengedi, és megbízható érzéseket épít közénk ahelyett, hogy azon aggódjon ami lehet, hogy megtörténik, vagy ami már megtörtént, hogy itt és most valami örökké tartót tudnánk létrehozni?

         Érvelni akartam, erőltetni őt, hogy lássa, ez több volt, mint egy fellángolás két ember között, akik szexuálisan kompatibilisek voltak egymással. Azt akartam, hogy érezzen, hogy tudja, nem lettem volna képes keresztülmenni mindazon, ami Phil-el és az üzlettel történ az ő kedvessége, gyengédsége és gondoskodása nélkül. Azonban, a kezei a ruhám alatt voltak és a szája az enyémre tapadt, és annak ellenére, hogy tudtam, megpróbál elterelni engem a beszélgetéstől, úgy döntöttem, nem állítom meg.

         Ha ez az egyetlen módja, ahol hagyja, hogy kapcsolódjak hozzá, akkor most csak ezzel kellett beérnem. Elvégre is, csak egy srác voltam… és voltak sokkal rosszabb dolgok is az életben, mint az, hogy egy gyönyörű lány szexelni szeretne veled. Ráadásul, engem akart, ezt újra és újra bebizonyította. Azt hiszem, végül döntenem kell majd, hogy amit tőlem akar, az elég lesz-e, amikor én úgy érzem, hogy meg kell adnom neki mindent, amim van.