Tizenhetedik fejezet

Tizenhetedik fejezet

Bree

Késő délután hagytam el a bisztrót, és észrevettem, hogy jelentősen hűvösebb lett – még mindig meleg volt, és az idő többnyire nyárszerű, annak ellenére, hogy Szeptember eleje volt, de sejtettem, hogy az ősz érzése már a levegőben lógott. A levelek már elkezdtek sárgulni, láttam a farmert, és a melegítőt a közeli jövőben. Megálltam a kocsimnál. Ez az jelentette, hogy itt fogok maradni? Kevesebb, mint egy hónapja voltam Pelion-ban, de már úgy gondoltam rá, mint az otthonomra. Át kellett gondolnom ezt az egészet. Mert most, nem éreztem, hogy rohannék.

         Kinyitottam a kocsim ajtaját, és hirtelen megéreztem egy könnyű érintést a vállamon. Megriadtam, élesen beszívtam a levegőt és megpördültem. Egy aranybarna szempárral találtam szembe magam. A másodperc törtrészéig össze voltam zavarodva, ahogy a szemem feltérképezte a gyönyörű arcot a rövidre nyírt, sötét haj alatt. Archer. Kifújtam a levegőt, felnevettem, és a kezemet a mellkasomra tettem.

         Elmosolyodott. Sajnálom.

      Ismét elnevettem magam. Minden rendben. Csak nem hallottam, hogy jössz. Összeráncoltam a szemöldököm. Mit csinálsz itt?

      Miattad vagyok itt, mondta, kezét a nadrágja zsebébe süllyesztette, és egy másodpercre a cipőjére nézett, mielőtt kihúzta volna a kezét, és felemelte. Ez így rendben van? Lehajtva tartotta a fejét, de felnézett rám, kissé hunyorítva, és a gyomrom megremegett.

         Igen, ez így rendben van, mondtam, rámosolyogva. Megkaptam a csokrodat, amit otthagytál nekem. Imádtam.

      Bólintott, egy apró mosolyt küldött felém, majd aggodalmas kifejezés került az arcára. Sajnálom a tegnapit, mondta, végigszántva a kezét a rövid haján. Meg kellene magyaráznom, én-

      Archer, mondtam, megragadva a kezét, hogy megállítsam őt a beszédben, mit szólnál egy főzőórához ma este, és akkor tudunk majd beszélni? Ez jó lenne?

      Egy másodpercig tanulmányozott engem, majd bólintott, kezét becsúsztatta a zsebébe, és idegesen körbenézett.

         Elmosolyodtam. Rendben, nagyszerű… jó. Hazamegyek, összetakarítok, és lebicajozom.

      Ismét bólintott.

         Szállj be, mondtam, az autómra mutatva. Hazaviszlek.

      Úgy nézett a kocsimra, mintha az egy repülő csészealj lett volna. Nem, sétálok.

      A homlokomat ráncoltam. Archer, őszintén. Miért sétálnál, amikor haza is vihetlek?

      Elkezdett hátrálni. Nemsokára találkozunk.

      Csak néztem rá, amíg megfordult, és elkezdett elfelé sétálni. Nos, ha ez megfelel neki, gondoltam. Ekkor vettem észre, hogy minden ember, aki érdekes módon figyelemmel kísérte az utamat, lassan sétált, nem próbálták meg elrejteni a kíváncsiságukat. Jesszus, a kisvárosok komolyan idegesítőek tudtak lenni. Volt itt egyáltalán bármiféle magánélet?

         Beszálltam az autómba, és hazavezettem.

**********

         Amikor a kunyhómhoz értem, vettem egy gyors zuhanyt, és felvettem a halványsárga vászon rövidnadrágomat, és a kedvenc fehér atlétámat. Félig megszárítottam a hajam, és lazán hátrafogtam, hagytam, hogy néhány tincs keretezze az arcomat. Néhány extra percet töltöttem a tükör előtt, szépen akartam kinézni Archer kedvéért, és izgatott remegést éreztem a gyomromban arra a gondolatra, hogy vele töltöm az időt.

         Húsz perccel később, Phoebe és én Archer nyitott kapujához hajtottunk, bekormányoztam a biciklimet, és becsuktam magunk mögött.

         Szokás szerint, Phoebe keresztülszáguldott az udvaron Kitty-t és a kiskutyákat keresve, akik most már követik az anyukájukat, ahogy titkos küldetésekre járt az egész birtokon. Magamban elmosolyodtam. Azt hiszem, szerettem volna találkozni Nate bácsival.

         Archer kijött a házából, és rám mosolygott én meg visszavigyorogtam rá, ahogy felé sétáltam. Bele fog telni egy kis időbe, míg megszokom az új külsejét. Istenem, gyönyörűen nézett ki. Igaz, a ruhája még mindig egy kicsit furcsa volt egy huszonéves srácnak, aki… várjunk csak, egyébként hány éves is volt Archer?

         Körülbelül hat méternyire volt tőlem, amikor jeleltem neki, Hány éves vagy?

      Egy pillanatig zavarodottnak tűnt, majd távolra nézett, mintha számolgatott volna, majd azt mondta, Huszonhárom.

      Megálltam, és a homlokomat ráncoltam. Miért nézel olyan zavarodottan?

      Kissé megrázta a fejét. Nate bácsi nem igazán ünnepelte a szülinapokat, így néha elfelejtem az éveket. December másodikán van a szülinapom.

      Nem tudtam mit mondjak erre. Senki sem ünnepelte meg a szülinapját? Ennyi éve? Ez egy viszonylag egyszerű dolognak tűnt, és mégis valamilyen oknál fogva a szívem fájdalmasan összeszorult.

         Sajnálom, Archer, mondtam, amikor elértem hozzá.

         Megvonta a vállát, mintha nem lett volna nagy ügy. Bejössz?

      Bólintottam.

         - Egyébként, - mondtam, követve őt be a házba, - nem tudsz semmit a meglazult bejárati lépcsőmről, ugye? – Észrevettem, hogy már nincs meglazulva, amikor korábban a munkából hazaértem. Kizárt dolog volt, hogy George Connick tudott volna róla. Nem hívtam fel őt. Az utolsó ember, aki a lépcsőmön járt Archer volt.

         Visszanézett rám, egy kissé kifordította a testét. Veszélyes volt, mondta. Korábban átmentem és megjavítottam. Csak néhány percet vett igénybe.

      Kifújtam a levegőt. – Köszönöm. Ez nagyon figyelmes. – Istenem, ez a férfi. Meg akart ölni azzal, hogy túlzottan édes volt.

         Egyszerűen csak bólintott, mintha ez semmiség lett volna.

         Amikor beértünk, megfogta a kezemet, a kanapéhoz vezetett, majd mindketten leültünk rá. Várakozón néztem rá. Elnézve ezt a nagy, gyönyörű férfit egy olyan testtel, amiért sokan órákat töltöttek edzőteremben, itt ült előttem olyan félénken és bizonytalanul – ami olyasmi volt, amit nagyon nehezen tudtam az elmémben értelmezni – és mégis felgyorsult tőle a szívem és melegség száguldott keresztül az ereimben. Egy kicsit úgy tűnt, mintha kényelmetlenül érezné magát, de vett egy nagy levegőt, és jelelt, A tegnapról… én-

      Archer, szakítottam félbe, nem kell megmagyaráznod. Azt hiszem, értem-

      Nem, nem érted, szakított félbe ő is. Kezét végigfutatta új, rövid haján. Bree, én nem… kieresztett egy sóhajt, kissé összeszorította az állkapcsát. Én nem tapasztaltam… Szemei az enyémbe fúródtak, intenzíven csillogtak. Ezt az intenzitást éreztem a combjaim között is. Nem tehettem róla, a testem reagált rá, akár kértem, akár nem.

         Feltehetek egy kérdést? Kérdezte, azok a vörös foltok feltűntek az arcán. Istenem, számomra gyönyörű volt.

         Bármit.

      Te… meg akartál csókolni engem tegnap? Akartad, hogy megérintselek? Ajkai enyhén szétnyíltak, és úgy nézett rám a válaszomra várva, mintha az élete függött volna tőle.

         Igen, mondtam habozás nélkül. Játszottam a fiúkkal a múltban. Játszottam a flörtölőst, a nehezen megkaphatót, de Archer-rel, ezt a gondolatot egy másodpercig se fontolgattam. A teljes őszinteség volt az egyetlen dolog, amit adhattam neki. Szándékosan soha nem bántanám meg még jobban annál ezt a gyönyörű, érzékeny, megsebzett férfit, mint amennyire már amúgy is volt.

         Hangos süvítéssel fújta ki a levegőt. Meg akartalak csókolni, megérinteni téged. Én csak nem tudtam… hogy te is akartad-e azt-

      Elmosolyodtam, felnézve rá a szempilláimon keresztül. Archer, kezdtem, megfogtam a kezét, és a szívemhez húztam, ami vadul dörömbölt a mellkasomban. – Érzed ezt? – suttogtam, a hangomat használtam, mert a kezemmel magamhoz szorítottam az övét. – Így hatsz rám. A szívem dübörög, mert annyira nagyon akarom, hogy megcsókolj, hogy alig kapok levegőt.

         Szemei elkerekedtek, pupillái olyan hatalmasra tágultak, hogy az aranybarna szeme sötétbarnának látszott. Valami szinte tapintható dolog volt közöttünk. A szememről a számra nézett, majd ismét vissza a szemembe. Nem mozdultam, ösztönösen tudtam, hogy ez jelentett számára valamit, hogy megszerezze itt az irányítást. Mozdulatlanul ültem, az én szemem is a szájára siklott. Megnyalta az ajkait, és az apró mozdulat elektromos szikrákat küldött egyenesen a lábam közé. Kissé összeszorítottam őket, megpróbálva enyhíteni a fájdalmat, ami ott épült.

         Csókolj meg, csókolj meg, kántáltam magamban, és a feszültség olyan nagyon épült, majd amikor a feje végül lassan az enyém felé indult, szinte felnyögtem megkönnyebbülésemben.

         Felém mozdult, ajkai enyhén szétnyíltak, az arcán lévő kifejezés keveréke volt a bizonytalanságnak és a színtiszta vágynak. Soha nem fogom elfelejteni ezt a kifejezést – amíg élek, soha nem fogom elfelejteni az Archer arcán lévő kifejezés puszta szépségét. A következő alkalom már nem lenne ugyanaz. Amikor megcsókol engem, az első csókja, tudtam, hogy soha nem lesz már ugyanaz újra. Magamba szívtam, memorizáltam, részemmé tettem. Majd az ajka elérte az enyémet, és én felnyögtem, egy elfúló hang önkéntelenül tört fel a torkomból. Kinyitotta a szemét és egy másodpercre megállt, szemei még sötétebbek lettek, mielőtt ajkát szorosan az enyémhez nyomta, és még egyszer behunyta a szemét. Én is becsuktam az enyémet, és belemerültem lágy ajkának érzésébe, ahogy az enyémet ízlelte, lágyan kísérletezgetve végigsimított rajta, majd újra nekinyomódott.  Néhány másodperc múlva, közelebb mozdította a testét az enyémhez, és nyelve végigsiklott a két ajkam találkozásánál, amit azonnal kinyitottam, fenntartás nélkül beengedve őt. Nyelve próbaképpen befurakodott a számba, és én a sajátomat használtam, hogy összegabalyodjon az övével. Még közelebb nyomta a testét, és egy kis levegő kiszabadult a szájából az enyémbe, mintha életet lehelt volna belém. És talán így volt. Talán ő volt az végig.

         Gyengéden lefektetett a kanapéra, ajka nem vált el az enyémtől, és felém hajolt, megdöntve a fejét. A csók elmélyült, ahogy a nyelve folytatta a szám belsejének felfedezését, az enyém lassú, erotikus táncba kezdett az övével.

         És soha semmi nem volt még ilyen jó érzés.

         Az mámoros megkönnyebbülés, ami kivirágzott a szívemben arra az érzésre, hogy mennyire akartam ezt a férfit felettem, aki csókolt engem, szinte arra késztetett, hogy sírjak a boldogságtól.

         Néhány perccel később, elhúzódott, kifulladva, beszívta a levegőt, és a szemembe nézett. Visszanéztem rá, és elmosolyodtam, de ahelyett, hogy visszamosolygott volna, ajkát újra az enyémhez nyomta, felemelte a kezét, és ujjait a hajamba fúrta, gyengéden a markába fogva. Annyira jó érzés volt, hogy ismét felnyögtem, a csípőmet felemelve hozzányomta a kemény testéhez. Éreztem a merevedését, kemény volt és vastag, és addig ficánkoltam, amíg pontosan oda nem nyomódott, ahol szükségem volt rá, a belőle áradó forróság keresztülsugárzott a farmerjának az anyagán, és az én vékony vászon rövidnadrágomon. Ismét kifújt egy kis levegőt a számba, és én lenyeltem, mert tudtam, hogy ez egy hang nélküli nyögés volt.

         Finoman hozzám préselte az erekcióját, és elszakította az ajkát az enyémtől, hogy kérdőn az arcomra nézzen, hogy lássa, rendben vagyok-e azzal, amit csinál. A gyengédsége, és az aggodalma, amivel vágytam rá, szorosan összeszorította a szívemet és egy apró mosolyt küldtem felé. – Igen, - ziháltam. – Igen.

         Folytatta a csókolást, és most gyengéd csípőmozdulatokat tett hozzá, amitől a merevedése finom körökben a csiklómhoz préselődött. Kíváncsi voltam, hogy tudta-e, hogy a mozdulat, ami örömet okoz számára, számomra is élvezetet hoz. Kinyilvánítottam a véleményemet, hogy mit szeretnék, hogy csináljon, azzal, hogy a szájába ziháltam, és a csípőmet az övéhez emeltem. A válaszomhoz igazította a mozgását, és a tény, hogy annyira összhangban volt a saját örömömmel, újabb elektromosságot küldött a középpontomba, azt eredményezve, hogy a csiklóm megbizseregjen és megduzzadjon, a vérem erősen lüktetett ott. Kábultan azt gondoltam, hogy ez a tánc egy férfi és egy nő között mennyire volt tiszta ösztön, és tiszta, kimondatlan kommunikáció.

         Ahogy felettem mozgott, a merev mellbimbóm a mellkasának dörzsölődött, még több szikrát lövellve lefelé.

         Egy újabb adag levegő tört elő a torkából, és erre az érzésre a testem édesen megfeszült, és megkönnyebbülésemben megremegtem, elszakadva a szájától, és felkiáltottam, hátamat ívbe meghajlítva.

         Éreztem, hogy ő is megremegett, majd mozdulatlanná vált felettem, légzése akadozott. Amikor kinyitottam a szemem, engem bámult, tiszta, döbbent csodálkozással. Felült, még mindig engem nézett, és jelelt, Ennek kellett történnie? Úgy értem, csak a csókolózástól?

      Elnevettem magam, és bólintottam, felemelve a kezemet, Igen, mondtam, Úgy értem, néha ez történik.

      Odahajoltam, és lágyan megcsókoltam a száján. Amikor visszahúzódtam, arcán egy hatalmas vigyor terült szét. Ó Istenem, a szívem. A szívem nem bírta azokat a vigyorokat. Túl sok volt – túlságosan gyönyörű, és túlságosan ellenállhatatlan.

         Felnevettem az arcán lévő kicsi, önelégült kifejezés miatt. Nem fogom elmondani neki, hogy a nadrágjába élvezni nem éppen olyan dolog volt, ami miatt önelégült lehetett, mert az volt az igazság, hogy nem hiszem, hogy valaha is fele annyira be lettem volna indulva, mint ahogy néhány perccel ezelőtt voltam vele a kanapén. Szóval, most lehetett önelégült. Ismét felnevettem, boldogan, és újra lágyan megcsókoltam őt.

         Hátradőltem, és azt mondtam, Most nem fogok neked főzőleckét adni. Neked fogok főzni. Gondoskodni akarok rólad ma este. Ez így rendben van?

      Tanulmányozott, valami melegség és gyengédség költözött a gyönyörű szemeibe, és egyszerűen csak bólintott.

**********

         Amíg Archer megmosakodott, én otthon éreztem magamat az apró konyhájában, és nekiláttam, hogy vacsorát készítsek neki. Már majdnem egy éve ez lesz az első alkalom, hogy főzni fogok, de nem éreztem semmi mást, csak boldogságot, és elégedettséget, ahogy vágtam, kevertem, készülődtem, és hümmögtem, amint dolgoztam. Archer bejött, és burgonya chipset öntött egy kis tálba, és kivett a hűtőszekrényéből egy doboz hagymás mártogatóst, és a pultra tette őket. Előétel, mondta mosolyogva.

         Tetszik. Nevettem, majd néhány chipset oldalra toltam, mert azok a sütési folyamat során kissé felkunkorodtak. Azok voltak a kedvenceim. Kissé ropogósak voltak, és tökéletesen megfeleltek arra, hogy fellapátoljam velük a mártást. Bedobtam a számba, és rávigyorogtam, visszatérve a munkához.

         Nem beszéltünk sokat, ahogy főztem, mert a kezem elfoglalt volt, de Archer úgy tűnt megelégedett azzal, hogy csak nézett engem, keskeny csípőjével a pultnak támaszkodott. Néhányszor rápillantottam, ott állt karjait összekulcsolta a mellkasán, és egy kis, boldog mosoly volt az arcán.

         Néhány alkalommal magához húzott, és mélyen megcsókolt, majd ismét megdöbbent, amikor nem állítottam meg. Utána elvigyorodtam, és kerestem egy másik felkunkorodott chipset, és bedobtam a számba.

         Amikor a vacsora elkészült, megterítettem a kicsi asztalát, és leültünk, majd feltálaltam az ételt. Archer megragadta a kezem, és azt mondta, Köszönöm ezt, majdnem úgy nézett ki, mint egy kisfiú, aki nem egészen tudta, hogyan fejezze ki, amit valójában gondolt. Köszönöm, ismételte meg. Én értettem, hogy ez az egyszerű köszönöm mit jelentett. Hosszú idő óta senki nem volt, aki törődött volna vele.

         Bekapott egy falatot, majd hátradőlt, és az arcára ugyanaz az álmodozó kifejezés került, ami az első csókunk után is volt. Elvigyorodtam. Jó?

      Bólintott, még mindig rágva. Igazad volt, te egy nagyon jó szakács vagy.

      Elmosolyodtam. Köszönöm. Régebben főztem a csemegeboltunkban. Az apám és én találtuk ki az összes receptet. Együtt főztünk és sütöttünk.

      Archer mögé bámultam elképzelve, ahogy az apám lisztet szórt az arcomra, majd úgy tett, mintha baleset lett volna. Egy kicsit elmosolyodtam – az emlék melegséggel árasztotta el a mellkasomat, nem azzal a szorítással, amit az elmúlt hat hónapban tapasztaltam, bármikor, amikor az apámra gondoltam.

         Jól vagy? kérdezte Archer, aggódva nézett rám. Az ajkaim hatalmas mosolyra görbültek, és megragadtam Archer kezét, könnyedén megszorítva azt.

         Igen, jól vagyok.

      Hirtelen eső kezdett esni lágyan a konyha ablakán, és odanéztem, enyhén összeráncolt szemöldökkel. Visszanéztem Archer-re, amikor észrevettem, hogy a keze a perifériás látómezőmbe került.

         Ennek nem kellene ma este viharnak lennie, mondta, nyilvánvalóan a gondolataimban olvasva.

         Kifújtam a levegőt, és elmosolyodtam, ellazítva a vállaimat.

         Archer tanulmányozott engem, megragadta a kezemet, és megszorította.

         Felálltam és a bejárati ajtajához mentem, Phoebe-t hívtam, aki már a verandán volt. Behoztam, ő meg elhelyezkedett a nappali szőnyegén.

         Visszamentem asztalhoz, Archer és én visszatértünk a vacsoránkhoz, néhány percig egyikünk sem mondott semmit, ahogy folytattuk az evést.

         Miután megettük, Archer segített eltakarítani az edényeket, és elmosni őket a konyhában. Ahogy én szárítottam, ő mosogatott, azt mondtam, - Archer, valami történt ma a bisztróban, amiről szeretnék kérdezni.

         Rám nézett, kezét a habzó vízben tartotta és bólintott.

         Betettem a száraz edényeket a szekrénybe, és jeleltem, Egy nő bejött ma a bisztróba és… megálltam, a szavaimon gondolkodtam. Nem egészen fenyegetett meg – sokkal inkább figyelmeztetett, azt hiszem. De azt mondta, hogy maradjak távol tőled.

      Archer elszántan bámulta a kezemet, majd a szemei az arcomra rebbentek, és összeráncolta a szemöldökét. Jobbra billentette a fejét, de óvatosan nézett, szinte mintha tudta volna, mit akarok mondani.

         Victoria Hale, mondtam, és az állkapcsa azonnal megkeményedett, és elfordította a fejét, lenézve a habos vízre. Így maradt néhány másodpercig, mielőtt kiemelte volna a vízből a serpenyőt, amit súrolt, és a másik, üres mosogatóba dobta, ami egy hangos, hirtelen csörömpölő hanggal landolt, amitől megijedtem.

         Visszahúzta a kezét, és végigszántott vele a haján, majd a megszokott nyugalommal állt, csak az állkapcsában lévő izom rándult össze, majd lazult el újra és újra.

         Gyengéden megérintettem a karját, de nem nézett rám, habár a teste egy kissé ellazult.

         Visszahúztam a kezem, és egy másodpercig álltam, figyeltem a megfeszült testét, és a feszült arckifejezését, arra gondolva, hogy soha nem láttam még Archer Hale-t dühősnek. Láttam már őt óvatosnak, félénknek, bizonytalannak, de dühősnek még soha. Nem tudtam, mit tegyek.

         Vett egy mély lélegzetet, de nem mondott semmit, átnézett a vállam felett, a gondolatai hirtelen valahol nagyon messze járhattak.

         Fogsz nekem beszélni róla, Archer?

      Szemei visszatértek hozzám, kitisztulva. Vett még egy mély levegőt, és bólintott.

         Megszárítottuk a kezünket, az utolsó edényeket a mosogatóba hagytuk, és bementünk a nappaliba. Leültem mellé a kanapéra, és vártam, hogy megszólaljon.

         Egy másodperc múlva, rám nézett, és elkezdett beszélni, Amikor a nagybátyám haldoklott, a feje úgy tűnt… néha egy kicsit kitisztult.

      Ismét megállt egy pillanatra, egy rövid ideig a vállam fölé bámult, majd visszatért a jelenbe. A szemei újra megtalálták az enyémet.

         Olyan volt, mintha a rák felemésztett volna egy kicsit abból, amitől ő… mentálisan más volt. Voltak normális pillanatai, amit én nála soha nem tapasztaltam azelőtt, vagy legalábbis nem hosszabb ideig.

      Azokon az alkalmakkor, bevallott nekem dolgokat – mindenfeléket. Dolgokat, amiket megtett az életében, hogy mennyire szerette az anyámat… Egy rövid villanásnyi fájdalom keretezte az arcvonásait, mielőtt folytatta.

         Egy nap, bementem a hálószobájába, és ott találtam őt sírva, majd magához húzott, és folyamatosan azt mondogatta nekem, hogy mennyire sajnálja. Amikor megkérdeztem miért, elmesélte nekem, hogy amikor én a kórházba voltam, miután meglőttek, egyik kezét öntudatlanul a sebhelyéhez emelte, finoman megdörzsölte, majd leeresztette, az orvosok elmondták neki, hogy a hangszalagjaimat helyre tudják hozni, de erre csak korlátozott időkeret van, amíg megtehetik. Ismét megállt, állkapcsa még néhányszor összeszorult, keserűség töltötte be a vonásait.

         De aztán elárulta, hogyan beszélt Victoria-nak erről a beütemezett műtétről, és ő elkezdte beültetni a fejébe, hogy jobb lenne, ha nem tudnék beszélni. Ha nem tudnék beszélni, nem tudnának tőlem kérdezősködni. Felhasználta a paranoiáját, ami miatt törölte a műtétet, és elszalasztotta a lehetőséget számomra, hogy valaha is újra beszéljek.

      Beszívtam a levegőt, megrettenve. Miért? kérdeztem. Miért tenne ilyet? Miért nem akarja, hogy beszélj?

      Megrázta a fejét, egy másodpercig félrenézett. Mert én tudok dolgokat, amiket ő nem akar megosztani. Vagy talán, csak utál engem. Talán mindkettő. Igazából soha nem jöttem rá. Ismét megrázta a fejét. De ez nem igazán számít.

      Zavarodottan összeráncoltam a szemöldökömet. Archer, biztos tudja, hogy tudsz írni – hogy tudsz kommunikálni, ha akarsz. Mi az, amit nem akar megosztani?

      Mély levegőt vett. Nem számít, Bree. Egyébként sincs semmi, amiről valaha is beszélnék. Ez a legrosszabb része a dolognak. Elvette az egyetlen lehetőségemet, hogy normális legyek, hogy igazi ember legyek, hogy olyan életet éljek, amit mások – és mindezt a semmiért. Egyébként se mondtam volna el soha az ő átkozott titkát.

      Archer, megragadtam a kezeit, a szívemhez húztam őket, ahogy már korábban is tettem. Igazi vagy, olyan életet tudsz élni, amit a többi ember. Ki mondta neked, hogy nem tudsz? Olyan érzés volt, mintha a szívem megrepedt volna. Ez az édes, okos, gyengéd férfi annyira keveset gondol magáról.

         Lenézett, a fejét rázva, képtelen volt válaszolni nekem, mert kezét a mellkasomhoz szorítottam.

         Nem kérdeztem őt többet a titokról, amit Victoria ellen tartott. Tudtam, hogy Archer meg fog bízni bennem, amint kényelmesen érezte magát. Egyedül és elszigetelten élte az életét, hosszú ideje senkivel sem beszélt. Épp úgy, mint én a főzéssel, és a meghittséggel… bébi lépésekkel. A saját utunkon, mindketten megtanulunk bízni.

         Nekem még volt egy utolsó kérdésem. Elengedtem a kezét és jeleltem, Miért mondana nekem olyat, hogy erőszakos vagy? Ez már szinte nevetséges volt. Archer volt a leggyengédebb férfi, akivel valaha találkoztam.

         Átjött ide, miután a nagybátyám meghalt, miután látott engem néhányszor a városban. Fogalmam sincs miért, és nem is érdekel. Dühös voltam, és megsebzett. Kilöktem a kapumon. A fenekére esett. Megszégyenültnek tűnt, habár nem kellett volna, legalábbis nem az én szótáramban.

         Összepréseltem az ajkaimat. Megértem, Archer. Megérdemelte, és még ennél is többet. Sajnálom.

      Rám nézett, tanulmányozva az arcomat. Oldalra billentette a fejét, valami úgy tűnt a szemében összpontosult. Nem szenteltél neki sok figyelmet. Kérdezhettél volna róla, miután mi… csókolóztunk.

      Bólintottam. Ismerlek, mondtam egyszerűen.

         Úgy nézett ki, mint aki egy puzzle-t próbált meg kirakni. Rögtön nekem hittél?

      Igen, mondtam. Teljes mértékben.

      Néhány szívdobbanásnyi ideig bámultuk egymást, majd az arca egy szívet-megállító vigyorba tört ki. Szinte felnyögtem, forróság száguldott keresztül az ereimen. Ez a mosoly az enyém volt – fogadok, hogy senki nem késztette Archer Hale-t ilyen mosolyra nagyon, nagyon hosszú ideje. Kapzsinak éreztem magam, és ennek a gyönyörű mosolynak a birtokosának. Visszavigyorogtam.

         Csókolózhatunk még? kérdezte, szemei vágytól csillogtak.

         Elnevettem magam.

         Mi az? kérdezte.

         Semmi, válaszoltam. Egyáltalán semmi. Gyere ide.

      Sokáig csókolóztunk Archer kanapéján. De ez alkalommal ez édes és szelídebb volt, a korábbi intenzív szükségünket egyenlőre elfojtottuk. Tanulmányoztuk egymás száját, emlékezetünkbe véstük egymás ízét, és csak élveztük a csókolózás meghittségét, száj a szájon, levegő a levegő ellen.

         Amikor kinyitottuk a szemünket, és ő lebámult rám, végigsimított a hajamon és egy tincset a fülem mögé tűrt, a szeme elmondott nekem mindent, amit a hangja nem tudott. Ezer szóval kommunikáltunk, anélkül, hogy egyet is kimondtunk volna.

         Később, miután a gyengéd eső semmit sem apadt, Archer hazakísért engem, a biciklimet maga mellett tolta, és Phoebe csendesen ült a kosárban.

A kezemet fogta, félénken nézett rám, és elmosolyodott, ahogy visszamosolyogtam rá, éreztem, hogy a szívem megduzzadt a mellkasomban.

         Utána megcsókolt engem az első lépcsőfoknál, és ez a csók olyan édes és gyengéd volt, hogy a szívem belesajdult, és lágy ajkát az enyémen éreztem még elég sokáig azután, hogy elment, és befordult a sarkon, ki a látómezőmből.