Tizenhatodik fejezet

Tizenhatodik fejezet

Bree

Lassan hajtottam haza. Mire befordultam az utcámba, rádöbbentem, hogy nem emlékszem a hazafelé vezető útra. Ködbe burkolózva tekertem, mit sem törődve a körülöttem lévő dolgokkal, kizárólag a zavarodott és fájdalmas érzéseimre összpontosítottam.

         Amint a kunyhóm a látóterembe került, észrevettem, hogy egy nagy furgon parkolt előtte, és egy alakot, aki a verandámon állt. Mi a fene?

         Ahogy közelebb tekertem, láttam, hogy ez Travis. Leszálltam a biciklimről, és nekidöntöttem a kerítésnek, felkaptam Phoebe-t, és felé sétáltam, zavart mosollyal az arcomon.

         - Héj, idegen, - mondta, és felém vette az irányt.

         Halkan felnevettem. – Ne haragudj, Tavis. Nem próbáltam meg úgy viselkedni, mint egy idegen, és megkaptam az üzenetedet. Csak nagyon elfoglalt voltam. – A lépcsőm alján találkoztam vele.

         Beletúrt a hajába. – Én nem próbállak meg becserkészni téged. – Feszélyezetten elmosolyodott. – Csak, én tényleg élveztem veled a tegnap estét, és a város rendőrségi és tűzoltósági parádét rendez néhány hét múlva. Mindig van egy vacsora utána az apám tiszteletére – ez egyfajta nagy dolog a város számára… nagyon reméltem, hogy eljössz velem. – Elmosolyodott.

         - Természetesen, remélem, hogy ennél hamarabb is csinálsz velem valamit, de biztos akartam lenni benne, így előre megkérdeztelek a vacsoráról. Ez fontos számomra.

         Beleharaptam az ajkamba. nem tudtam, mit csináljak. És ekkor hirtelen bevillant – az ő apja volt az az ember, aki lelőtte Archer-t. Az ő tiszteletére? Hogy lennék rá képes? Nem akartam megbántani Travis-t – kedveltem őt. Csak Archer-t jobban. Ó Istenem. Igen, kedveltem. Igazán nagyon kedveltem őt. De Archer kidobott engem a házából, habár Travis összehangolt erőfeszítéseket tett, hogy lenyomozzon engem, annak érdekében, hogy velem töltse az időt. Még ha ez csak egy esemény volt, nem éreztem kényelmesnek, hogy részt vegyek rajta. Én csak be akartam menni a házamba, és elgondolkodni a dolgokon. Egyedül akartam lenni.

         Elmosolyodtam. – Travis, gondolkodhatnék rajta? Ne haragudj… ez az egész bonyolult dolog… én csak…

         Valami felvillant az arcán nagyon rövid időre, ami úgy nézett ki, mint a düh, vagy csalódottság, mielőtt elmosolyodott, és azt mondta, - Mit szólnál hozzá, ha felhívnálak egy vagy két nap múlva a részletekkel, és akkor igent tudsz majd mondani nekem? – Mosolygott.

         Halkan elnevettem magam, majd azt válaszoltam, - Rendben, hívj fel néhány nap múlva.

         Elvigyorodott, úgy tűnt lecsillapodott, majd lehajolt, hogy megcsókoljon, de én egy kissé elfordítottam a fejem, így csak az arcomra tudott adni egy puszit. A homlokát ráncolta, ahogy felegyenesedett, de nem szólt semmit.

         - Hamarosan beszélünk, - mondtam lágyan.

         Bólintott egyszer, majd megkerült, és a furgonjához sétált. Néztem őt onnan, ahol álltam, a széles vállát, és hogy a hátsója mennyire szépen kitöltötte a nadrágját. Ő valóban egy jó fogás volt. Akkor miért nem éreztem semmilyen szikrát? Felsóhajtottam, és Phoebe-vel együtt bementem a házamba.

         Visszamentem a szobámba, és lefeküdtem az ágyamra, és mielőtt észrevehettem volna, el is aludtam. Amikor felébredtem, a szoba körülöttem sötét volt. Ránéztem az órára. Tíz óra tizennyolc perc. A délután és az este legnagyobb részét végigaludtam. Valószínűleg azért, mert nem aludtam valami jól Archer ágyában… túlságosan is tudatában voltam neki a szobában. Archer gondolatára felnyögtem, kíváncsi voltam, mit csinálhat most. Remélem, nem teljesen kuszáltam össze a dolgokat kettőnk között.

         Sóhajtottam, és felültem, majd Phoebe totyogott be a szobába. – Héj, kislány, - mondtam lágyan. – Valószínűleg ki kell menned, ugye?

         A bejárati ajtóhoz sétáltam vele, és felhúztam a papucsomat, megjegyezve, hogy ki kell majd dobnom a rothadó rózsákat a szemetesbe, amik az asztalon vannak a bejáratnál. Amikor kinyitottam az ajtót, azonnal észrevettem valamit, ami a verandámon lévő lábtörlőn volt. Összezavarodva lehajoltam, és felvettem azt. Beszívtam a levegőt, majd vigyorogni kezdtem. Egy „csokor” Almond Joy cukorka volt, amit középen egy kis madzag tartott össze, és amit rendesen hajlásba kötöttek.

         Körbeforgattam a kezemben, idiótán vigyorogva, és boldogság virágzott ki a mellkasomban. Ez egy bocsánatkérés lett volna? Vagy… egy baráti gesztus? Mit jelentett ez pontosan? Felnyögtem. Ez a férfi!

         Hangosan felnevettem, magamhoz ölelve a cukorkákat, aztán még egy kis ideig álltam ott vigyorogva, mint egy bolond. Félszeg fiú. Édes, csendes Archer Hale.

**********

         Másnap hattól kettőig dolgoztam, és gyakorlatilag ugráltam, amikor beléptem a bisztróba. Ez volt a második visszaemlékezés-mentes reggelem. Amikor este lefeküdtem, kicsit féltem, hogy a reggel valami furcsa véletlent fog hozni. De nem, úgy tűnt, nem volt semmi. Úgy éreztem magam, mint egy teljesen új ember. Egy könnyebb ember, olyan, aki tele volt reménnyel, és szabadsággal.

         Ahogy a reggeli tömeg megritkult, Norm kiáltott ki a konyhából, - Maggie, kimegyek hátra egy kis szünetre. Szólj, ha valaki bejön. – Levette a műanyag kesztyűt a kezéről, majd ellépett a grilltől, és bement a konyha mögötti kis pihenőszobába.

         Maggie a fejét rázta.

         - Jól van? – kérdeztem.

         - Az átkozottul makacs szamár beteg, de természetesen, nem fog felvenni másik szakácsot. Ő olcsó, és azt gondolja, ő az egyetlen, aki meg tud csinálni bármit. – Ismét megrázta a fejét.

         A homlokomat ráncoltam, megálltam a pultom törlésében, és Maggie-hez fordultam. Félrebillentettem a fejem, gondolkozva, majd azt mondtam, - Maggie, ha valaha is szükséged lenne segítségre a konyhában, a családomnak saját csemege boltja volt, és régen főztem ott. Azt hiszem, meg tudnék birkózni ezzel valahogy… Úgy értem, tudod, ha ez valaha is szükségessé válik majd.

         Maggie tanulmányozott engem. – Nos, köszönöm, édesem. Észben fogom tartani.

         Bólintottam, és visszatértem a pultom tisztításához.

         Épp amikor befejeztem, az ajtó feletti csengő megszólalt, felnéztem, és egy nőt pillantottam meg besétálni a bisztróba, aki a becsléseim szerint a negyvenes évei közepén járhatott. Világos bézs színű, rövid-ujjú nadrágkosztümöt viselt, ami úgy nézett ki, mintha tervező készítette volna, és bár nem tudtam sokat a márkanevekről, mégis felismertem a hatalmas C logót a táskáján, Chanel.

         Fényes szőke haját kontyba fogta, néhány tincs művészien keretezte az arcát. A sminkje kifogástalan volt, egy kicsit túl sok, úgy festett szoros arcán, hogy világosan látható volt egy plasztikai sebészi szike beavatkozása.

         - Nos, hello Mrs. Hale, - mondta Maggie, aki úgy rohant oda hozzá, mintha az Angol Királynő sétál volna keresztül az ajtaján.

         - Maggie, - mondta ő, alig nézett oldalról rá, ahogy a felém tartott a pulthoz. Egy drága parfüm fuvallata – liliomok, és rózsák nehéz illata – csiklandozta az orromat. Tüsszentettem, felhúztam a felkaromat, hogy eltakarjam a számat, és az orromat, majd újra leraktam. – Elnézést! – Nevettem fel halkan.

         A nő úgy nézett rám, mintha fertőző lettem volna. Jézusom, egy Isten áldása, ha nem kérdezel sokat, ugye? Hűha, igazán jó hangulat volt itt.

         - Várok, amíg megmossa a kezét.

         - Uh, jól van, rendben. Mindjárt visszajövök, és felveszem a rendelését.

         - Én nem rendelni jöttem ide.

         Megálltam. Oké… de csak bólintottam, és hátrasiettem, ahol megmostam, és megszárítottam a kezem, majd visszarohantam előre. Ahogy a pult felé sétáltam, hírtelen eszembe jutott, hogy feltegyem magamnak a kérdést, egyébként miért fogadtam el utasításokat ettől a személytől.

         - Miben segíthetek? – kérdeztem, távolságot tartva a pulttól, nem akartam még egyszer tüsszentő rohamot kapni. Meglehetősen biztos voltam benne, hogy allergiás voltam rá.

         - Victoria Hale vagyok. Biztos vagyok benne, hogy már hallottál rólam.

         Kifejezéstelenül néztem rá. – Nem, sajnálom, még nem, - hazudtam, miközben a haragos pillantásából, ami rövid időre felvillant az arcán, egy kisebb mértékű örömet leltem. Micsoda egy ribanc.

         De ezután gyorsan visszaváltott. – Nos, akkor örülök, hogy bejöttem, hogy bemutatkozzak. Travis Hale anyukája vagyok. Megértem, hogy randizol vele.

         - Uh, én… - megálltam. Mi a fene folyik itt? – Egy randira mentem el vele, - mondtam, összevonva a szemöldökömet, és tanulmányozva ezt az arcátlan nőszemélyt. Nem fogok elmenni újra Travis-el, de ennek a nőnek ezt nem kellett tudnia.

         - Igen, hallottam erről, - mondta. - Ez rendben van, azt hiszem. Travis választja ki a nőket, akikkel… randizni akar. Amivel nem vagyok kibékülve, az az, hogy látszólag Archer Hale barátja lettél.

         A szemem kitágult, és az állam leesett. Hogy a fenébe szerzett tudomást erről? Összefontam a karomat a mellkasom előtt. – Ami azt illeti, - mondtam, - ő több, mint egy barát. – Felemeltem az államat, lenézve rá. Oké, ez nem volt teljesen igaz – de látni akartam a kifejezést az arcán, amikor ezt mondtam. Ő lenézte Archer-t, ez nyilvánvaló volt, hogy milyen okból, azt nem tudtam. És a legjobb mód, amire gondolni tudtam, hogy megvédjem őt ebben a pillanatban az volt, hogy elmondtam neki, találkozgatok vele.

         Néhány szívdobbanásnyi ideig csak nézett rám, majd felnevetett, amitől a harag lándzsája villámlott keresztül a testemen. – Nos, ez nem ismerős? Egy másik kicsi lány legyeskedik a Hale fiúk körül a férfias részeik miatt? – Majd a szemei összeszűkültek. – Annak a fiúnak van egy erőszakos oldala. Elmesélte ezt neked bárki is?

         Az állam ismét leesett. – Egy erőszakos oldala? – Elnevettem magam. – Maga téved ezzel kapcsolatban-

         Intett a kezével, elhallgattatva engem. – Kérdezd csak meg őt, kislány. Hallottam arról, hogy ismered a jelnyelvet, és hogy megtanítod azt neki. Kérdezd meg tőle, hogyan próbált megtámadni engem néhány évvel ezelőtt. – Bólintott, mintha egyet értett volna magával.

         Nem mondtam semmit sem, bámultam rá, nem javítottam ki a feltételezését, miszerint én tanítottam meg Archer-t jelelni.

         - Maradj távol tőle, - folytatta. – Semmi jó nem sülhet ki ebből. És mivel egy olyan lánynak, aki számára nem idegen az erőszak, azt gondoltam, figyelmet fogsz fordítani a figyelmeztetésemre. Nem tudni, mikor fog bekattanni, és valami olyat tenni, ami fájdalmat okoz majd neked. Jegyezd meg a szavaimat. Ezelőtt is tett ilyet. Legyen szép napod.

         És ezzel, megfordult, és az ajtó felé vette az irányt, nagyon kicsit bólintott Maggie-nek, aki most annál az asztalnál ült, ahol szünetet szoktunk tartani, és próbált nem úgy tenni, mint aki hallgatózott.

         Le voltam taglózva. Ez a nő belém látott – bele látott abba a valakibe, aki voltam, és ami a múltamban volt? Miért? Ez a rosszindulatú, leereszkedő… szuka! Aki valóban szuka volt!

         Amikor az ajtó becsukódott, Maggie rohant oda hozzám. – Mi a fene volt ez? – kérdezte, tágra nyitott szemmel.

         Én még mindig ott álltam homlokráncolva. – Nekem szó szerint fogalmam sincs. Ez a nő mégis kinek hiszi magát?

         Maggie felsóhajtott. – Tori Hale mindig is nagy és hatalmas volt, amióta belépett a városba – még inkább az lett, miután hozzáment Connor Hale-hez. Beképzelt, és egy kicsit nehezen kezelhető, de mit mondanak arról a nőről, aki birtokolja az egész átkozott várost, beleértve az összes vállalkozást, és akinek több pénze van, mint Istennek?

         - Hogy jobb személyiséget kellene vásárolnia magának? – Javasoltam.   Maggie halkan felkuncogott. – Nem fogok nem egyetérteni veled, de… - Megvonta a vállát. – Többnyire a tó másik oldalán tart különböző társadalmi egyesületeket. Nincs igazán okom, hogy kölcsönhatásba keveredjek vele. Természetesen, nem tesz szert új rajongókra, azzal, amit a várossal tervez csinálni.

         Maggie-re néztem. – Érinteni fog téged és Norm-ot?

         Megrázta a fejét. – Még nem tudjuk. Senki sem látta a végső terveket. Az egyetlen dolog, amit mindenki biztosan tud, hogy lakóépületek fognak épülni a parton.

         Kinéztem az ablakon oda, ahol Victoria Hale néhány perccel korábban eltűnt a sarkon. – Hmm.

         Na, és mi a helyzet azzal kapcsolatban, hogy Archer Hale-el randizgatsz? – kérdezte Maggie, félbeszakítva a gondolataimat.

         Kifújtam a levegőt, ránézve, és a csípőmet a pultnak döntöttem. – Valószínűleg ez enyhe túlzás volt, de… elszoktam menni a bortokára, és együtt tölteni vele az időt. Kedvelem őt.

         - Mindig is azt gondoltam, hogy egyszerű gondolkodású.

         Élénken megráztam a fejemet. – Egyáltalán nem. Intelligens, és vicces, és édes. Igazán elképesztő, - mondtam, kissé elpirulva, és lepillantottam, amikor Maggie kíváncsian nézett rám.

         - Te nagyon kedveled őt, - mondta, döbbentnek tűnt. – Nos, ki gondolta volna ezt? Hmm.

         - Igen, - mondtam. – Ez több annál, mint hogy kedvelem. Egyébként, mi az, amiről Victoria Hale beszélt – Archer erőszakos lenne?

         Maggie megvonta a vállát. – Fogalmam sincs. Soha nem láttam semmi ilyesmit. Mint mondtam, mindig is azt gondoltam, hogy egyszerű. Persze, nem lennék túl meglepett. A génekben van, azt hiszem. Az apja egy hitvány részeg volt. Szegény felesége megpróbálta rejtegetni a horzsolásokat, amiket ő okozott neki, de mi mindannyian tudtuk…

         Csípőmet a pultnak döntöttem. – Csinált bárki bármit is? – kérdeztem, nehéz érzést éreztem a szívemben Archer anyukája miatt.

         Maggie bólintott, - Connor Hale, a testvére, mindig ott volt. Néhány alkalommal, amiről én tudok, azok ketten verekedésbe is keveredtek. – Ismét megrázta a fejét.

         Beleharaptam az ajkamba, ismét elgondolkozva azon, mi történt valójában kettőjük között olyan régen.

         - Jobb, ha megnézem Norm-ot, - mondta Maggie. – Megbizonyosodok afelől, hogy nem nyögte ki a lelkét a pihenőben. Nem tenne jót az üzletnek.

         Halkan felnevettem, és visszatértem a munkához, az agyam tele volt kérdésekkel a testvérekről, titkokról, egy lányról, akit mind a ketten szerettek, és egy rosszindulatú özvegyről. Kíváncsi voltam, hogyan áll össze egy egész puzzle-lé, és Archer hova illeszkedik ebbe az egészbe.