Nyolcadik fejezet

Nyolcadik fejezet

Saint

Egész éjszaka a lakásomban járkáltam, mint valami neurotikus roncs. Nem tudtam elhinni, amit tettem, vagy azt, ahogy otthagytam őt. Nem csak a tettem gyötört és kábított el, hanem, hogy tényleg sikerült összejönnöm vele. Még soha nem fordult elő velem ilyen ezelőtt, és minden idegen jóság és megdöbbentő tudat, hogy pont ő volt az, aki meg tudott kapni engem ott, szinte elvakultam a pániktól.

         Az egész másnapot takarítással töltöttem, és kitaláltam bármit, hogy az örvénylő elmémet lefoglaljam, amíg nem kellett indulnom, hogy elkezdjem a műszakomat. Alig szedtem össze magam, hogy bemenjek dolgozni, de tekintettel a telefonomra, ami felrobban az egyenlő mértékben küldött dühös üzenetektől az anyámtól, és a csalódottaktól az apámtól, el kellett tűnnöm a lakásomból. Felhívtam Saint-et, hogy neki és a családjának is Boldog Karácsonyt kívánjak, és annak ellenére, hogy megpróbáltam rövidre fogni, azt hiszem, meg tudta állapítani, hogy ideges voltam, és hogy valami nagyon nem stimmelt.

         Nem volt semmi, amit tehetett vagy mondhatott volna, hogy megállítson engem, hogy ne úgy érezzem magam, mint egy bolond. Nem tudom, mi történik, amikor Nash körül vagyok, de amikor ugyanabban a szobában vagyunk, egy kiszámíthatatlan ronccsá változok.

         A dolgok rendben voltak. Nem tetszett, hogy nem volt saját autóm, arra az esetre, ha el akartam volna menekülni az esküvőről, vagy a saját idegeim elől, de a barátai, és az egész násznép nagyon kedves volt, és az apja, vagy Phil, ahogy azt az idősebb férfi mondta, hogy szólítsam így, elragadó volt. Ha nem tudtam volna, másképp azt gondoltam volna, hogy egészséges volt, mint egy ló. A bennem élő ápolónő nem volt biztos abban, hogy ennyi emberrel körülvéve az ő törékeny állapotában okos ötlet lett volna, de elmondhatom, hogy kizárt dolog volt, hogy kihagyja ezt a nagy eseményt. Ez a csoport sokkal összetartóbb volt, mint bármely baráti társaság, akikkel valaha találkoztam.

         Nash összes barátja gyönyörű volt, és meghatározott jelekkel fedve, egy felejthetetlen csoportot alkottak. Nem a tetoválások, vagy az a tény, hogy a vőlegénynek sportos lila taraja volt, késztettet arra, hogy hiperventillálni kezdjek – hanem a tapintható szeretet, a gondoskodás, a tisztelet, és a valódi elismerés, amit mindannyian éreztek egymás iránt, amitől a bőröm túl szoros lett, a vágyakozás, amit soha nem éreztem ezelőtt elkezdett minden mást elnyomni bennem.

         Az egyetlen személy, akivel valaha is ilyen fajta kötelékem volt, az Faith, és most, hogy saját családja, és férje volt, aki törődik vele, egyre többször éreztem magam egyedül. Nézni ezt a férfiakból, és nőkből álló összehangolt csoportot, látni a mennyasszony, és a vőlegényt, akiknél annyira tisztán megállapítható, hogy együtt legyőznek mindent, rosszkedvű lettem, fájdalmasan féltékeny, és ahogy ez a véremben lüktetet, úgy éreztem mennem kell. Nem bírtam már tovább. És épp úgy, ahogy Nash mondta, tudtam, kétségtelenül hazahozott volna engem panaszkodás nélkül, és én csak nem tudtam a fejemet, és a szívemet felsorakoztatni, hogy mit gondoljanak erről a dologról. Egyrészt, szerettem volna elfogadni az ő kedves-srác mivoltát, én már így is megégettem magam azzal, hogy tévesen ítéltem meg őt ezelőtt, és nem gondoltam volna, hogy ez egy olyan kockázat, amit újra vállalni akartam. Nem tudtam, hogy képes lennék-e kezelni, hogy megint csalódást okoz nekem, most, hogy épp kezdtem elérni egy olyan ponthoz, ahol szerettem volna azt hinni, hogy más volt, mint évekkel ezelőtt.

         Ahogy néztem őt lefelé sétálni a sorok között, olyan hatalmasan és helyesen, annyira színesen és eltérően, hogy nem volt kérdés, akartam őt. Éreztem a vágyat, hogy tekintet nélkül fel voltam izgulva, akármikor, amikor megérintett, bármikor, amikor rám nézett azokkal a felejthetetlen szemekkel. Nem voltam ehhez hozzászokva, és ahhoz a hőséghez, és zavartsághoz, amit Nash Donovan ismét az életembe hozott. Ez az épülés olyan szorosan tekeredett a bensőmben, olyan volt, mint egy rugó, ami készen állt pattogni… és pattogni, ezzel együtt végig elvitt engem.

         Ha a hatalmas kiborulásom az esküvőn nem lett volna elég, a zavart reakcióm azután, miután az egyetlen orgazmusomat megkaptam egy másik személytől elég volt ahhoz, hogy megváltoztassam a nevemet, és elköltözzek egy lakatlan szigetre, amiről még senki sem hallott. Sírva fakadni szex után nem volt újdonság a számomra, még ha ezek a könnyek inkább a hála, mintsem a csalódottság miatt voltak. De az, ahogy kiakadtam, ahogy elfutottam, mintha ezelőtt sose futottam volna, és talán a legszégyenletesebb, amitől megkérdőjeleztem a saját épelméjűségemet az volt, hogy érzéketlenül otthagytam Nash-t egy összetéveszthetetlenül kielégítetlen erekcióval.

         Nyilvánvalóan a többi srác tévedett. Nem volt semmi bajom szexuálisan. Nem voltam merev, és hűvös… ha Nash még jobban felforrósított volna, egybeolvadtunk volna. Úgy látszik, csak egy olyan srácra volt szükségem, aki tintával volt borítva, piercingje volt néhány szokatlan helyen, és kötődött a múltamhoz, és a szívemhez a magabiztosságom hiányának legpusztítóbb módján, annak érdekében, hogy orgazmusom legyen. Gyönyörű volt, csupa sötét bőr, kemény izmokkal átszőtt test, erős forma, és a szexi tökéletességnek a völgye volt tapasztalható rajta. Ő sehol sem volt kicsi, és ahol azt gondoltam, hogy félelmetes lehetne, csak aprónak, és igen nőiesnek éreztem magam mellette. Ettől csak még inkább akartam őt.

         Mindennek a tetejében, amin átrugdostam magam, még mindig nem kaptam bepillantást a tetoválása maradékára. Tudtam, hogy a hüvelykujjam és a mutatóujjam alig ért körbe a merevedésén, amikor fel volt izgulva, hogy az a fém, amivel büszkélkedhetett forrón égett attól, hogy ilyen közel volt a testéhez, hogy sokkal jobban nézett ki fehér bokszerben, mint feketében a sötétebb bőrszíne miatt, hogy a szeme lilás árnyalatba fordul, nem csak akkor, amikor mérges, hanem akkor is, amikor be volt indulva. Az az átkozott tetoválás még mindig egy rejtély volt, gondoltam, és miközben magamat ostoroztam, és minden ostoba névvel illetem magam, ami a szótárba megtalálható volt, még mindig próbáltam összeilleszteni a darabokat, hogyan is nézhet ki.

         Sikerült átvészelnem incidensek nélkül az ünnepi műszakot, és eltekintve attól, hogy Sunny ötpercenként megkérdezte, hogy mi a baj, előnyösebb volt, hogy végighallgassam, ahogy anyám sikoltozik és nyöszörög az életéről, és hogy Ford-ék hogy játszották ki idén az ünnepeket. Balról, jobbról kerülgettem Dr. Bennet-et, mert annak ellenére, hogy megígértem, hogy elmegyek vele, és mert nem akartam csalódást okozni Sunny-nak, az ösztönöm az sikította nekem, hogy töröljem a randit. Túl ideges voltam, túlságosan megbokrosodott azok után, ami Nash-el történt, hogy azt gondoljam, sértetlenül át tudnám vészelni ezt a randit.

         Amikor eljött az ideje, hogy hazamenjek, a telefonomra néztem, és összerezzentem, amikor megláttam, hogy volt egy nem fogadott hívásom Nash-től. Nem hagyott hangüzenetet, de volt egy üzenetem, ami egyszerűen csak ennyi volt:

Boldog Karácsonyt Saint.

         Magyarázattal tartoztam neki. Tudtam ezt, de nem hittem, hogy meg tudom tenni. Nekem nehéz volt világosan kifejezni magamat, amikor a téma kínos és méltóságon aluli volt. Hogyan kellett volna elmondanom neki, hogy nem csak, hogy ő volt az egyetlen srác, akivel úgy voltam, hogy jól is éreztem magam, hanem, hogy arra is késztetett engem, hogy valóban akarjak szexelni? Hogyan kellett volna elmagyaráznom, hogy nem akartam, hogy az a srác legyen, aki a szexet szórakozásnak tekinti, hogy arra késztessen engem, hogy akarjam azt, a szörnyű dolgok miatt, amiket egy élettel ezelőtt mondott, és az, ahogyan attól éreztem magam? Hogy álljak elő azzal a magyarázattal, hogy nem akarom, hogy tetsszen nekem, nem akarok semmit sem érezni iránta, azután, hogy botrányosan semmibe vett a középiskolába, amitől egy életen át bennem maradt ez az érzés? Vajon megértené azt, a fiatalkori önmaga miatt, azok miatt a fájdalmas pillanatok miatt, amik közvetlenül hatással voltak a tetteire, hogy általában a gondolatát is utáltam annak, hogy egy másik ember körül meztelenül legyek, hogy gyűlöltem azt, hogy fel vagyok tárulkozva, és sebezhető vagyok, így a szex számomra mindig zavaros, és szörnyű volt?

         Nem tudtam megmagyarázni neki, amikor én magam se értettem ennek az értelmét. Amikor az iránta érzett ellenszenvem átalakult valami mássá, amitől az első adandó alkalommal rávettettem magam? És ez az jelentette volna, hogy készen álltam megbocsátani neki a múlt bűneit? Nem voltak válaszaim ezekre a kérdésekre, és attól, hogy ezekre gondoltam, megfájdult a fejem.

         Nem írtam vissza neki aznap, se másnap, amikor megkérdezte, hogy jól vagyok-e, vagy az azt követőn, amikor megkérdezte, hogy tudnánk-e beszélni. Egyenesen figyelmen kívül hagytam őt. Phil úgy döntött, hogy ha eléggé jó volt ahhoz, hogy elmenjen Rule és Shaw esküvőjére, akkor ahhoz is elég jól volt, hogy szerencsét próbáljon az otthoni ápolásával, így nem kellett többé azon aggódnom, hogy a kórházba belefutok Nash-be. Ez arra késztett engem, hogy egyszerre éljenezzek, és üvöltsek frusztrációmban. De a hétvégén már nem küldött többé üzenetet, és én belenyugodtam abba a ténybe, hogy az önpusztításom szimfóniáját, amit létrehoztam, annak az utolsó feljegyzését is lejátszottam. Amióta én volta a zeneszerző, nem volt hová kennem a felelősséget.

         Az idő elrepült, és hirtelen kezdetét vette a következő hét, és elérkezett a randim a jó doktorral. Most még kevésbé akartam elmenni, mint amikor legelőször megkérdezett. Kihátrálhattam volna, kitalálhattam volna valamilyen ürügyet és halottnak tettethettem volna magam, ha Sunny nem üldözött volna minden alkalommal, amikor esélye volt rá. Azt a hibát is elkövettem, hogy beszéltem erről Faith-nek, inkább a támogatásáért, mint bármi másért, és el volt ragadtatva a kilátásban lévő randim miatt, úgyhogy ő is erősködött. Beleragadtam ebben, és minden, amit tehettem, hogy erőt veszek és átvészelem.

         Hasonló vitát folytattam le a dokival, mint Nash-el arról, hogy a saját kocsimmal akartam menni, de ahelyett, amit Nash tett, és gyengéd rábeszélést, és rendíthetetlen logikát használt, hogy vele menjek, ő rosszallóan nézett rám és rámutatott, hogy milyen furcsának tűnik, ha úgy bukkanunk fel a barátai előtt, mintha nem együtt mentünk volna. Ez nem olyan vita volt, amit fel akartam emlegetni egy olyan valakivel, akit ennyire aggaszt a látszat, ezért vonakodva beleegyeztem, erre azt mondta, hogy akkor felvenne a lakásomnál. Én erre azt válaszoltam, hogy a kórházból kellene indulnunk, mert a buli a Cherry Creek-en volt, ami közelebb volt ehhez, de újra küldött felém egy pillantást, mintha ostoba lennék, és én tudnám, hogyan működnek a randik.

         Így itt voltam Szilveszter Éjjel este kilenckor, pontosan hét nappal a Nash-el való katasztrofális randim után, és ahelyett, hogy megpróbáltam volna udvarias beszélgetést folytatni, vagy kitalálni, hogyan tudnék több időt tölteni Dr. Bennet-el – Andrew-al – azon kaptam magam a nagyon szép SUV-jának anyósülésen, hogy azon töprengek, mi lehet Nash-el. Végül is, Szilveszter volt, és ez csókot jelentett éjfélkor.

         Nagyot sóhajtottam, és bele akartam kezdeni, amikor Andrew leállította a beszélgetésnek az állandó folyamát, amit magáról folytatott, lényegében magával. Nem volt kétségem afelől: a doki a saját maga legnagyobb rajongója.

         - Minden rendben van?

         Magamra erőltettem egy mosolyt, és a hajam végével babráltam, amit leengedve hagytam, és óriási, laza fürtökbe omlottak le.

         - Persze. Csak forgalmas volt a munka, és az ünnepek. Egy kicsit ki vagyok ütve. – És megszállott vagyok egy srác iránt, akiért nem kellene, de nem hittem, hogy ezt a részét tudni akarta.

         - Mindig is ápolónő szerettél volna lenni?

         - Igen. Szeretem az ápolást, mint ahogy a sürgősségi rohanását is, de leginkább az embereken akarok segíteni.

         - Ahh, te is egyike vagy azoknak.

         Felemeltem az egyik szemöldökömet, és ránéztem a szemem sarkából. Már megálltunk egy pazar villa előtt, ami a külváros egyik leggazdagabb részén volt. A gyomrom lesüllyedt. Máris meg tudtam mondani, hogy ez szörnyű lesz. Csak akkor leszünk rendben, ha nem akarja, hogy csatlakozzak a beszélgetéshez.

         - Az egyike pontosan kiknek is?

         - Azoknak az embereknek, akik az eszmék és a visszaadható homályos érzések miatt mentek ápolói vagy orvosi iskolába.

         Mi van? Az emberek más okból mentek erre a területre, mint az együttérzés, és mások jólétének aggodalma? Mióta? Döbbent voltam, így meg kellett kérdeznem, - Te miért választottad ezt?

         Kuncogott, és megkerülte az autót, hogy kinyissa nekem az ajtót. Felajánlotta a kezét, amit sajnálatos módon elfogadtam. Nem tetszett, mennyire lágy, mennyire tökéletesen manikűrözött volt az enyém mellett. Ezek a kezek adogatják a sima fehér névjegykártyát egész álló nap.

         - Azért, mert egy jó állást akartam, valamit, ami biztos, amihez státusz és presztízs tartozik. Ne érts félre; imádom az orvostudományt, a gyógyítást, imádok egész nap a kórházban lenni, de őszintén, ha ugyanezt a dolgot csinálhatnám, hogy nem vagyok ugyanolyan szintű interakcióban a betegekkel, megtenném. Ez egy idő után már unalmas, tudod? Kezelni az embereket, amikor gyakran semmi mástól nem szenvednek csak a saját ostoba döntéseiktől. A hosszú távú tervemben benne van a magánpraxis. Azt hiszem, ennek így kell mennie, így válogatni tudok a páciens fajták között, amiket kezelni akarok. Nekem nem lesz többé csaló férj bosszúálló feleséggel, vagy egy gyerek, aki leesett a bicikliről.

         Ez a hozzáállás nevetséges volt, és ha valaki más lennék, talán megtalálnám a megfelelő szavakat, hogy elmondjam ezt neki. Helyette vártam, amíg megfordult, és a szememet forgattam a tökéletes stílusú tarkójának. Jó dolog, hogy volt munkája, és illett hozzá, mert elég nyilvánvaló volt számomra, hogy ez a férfi olyan sekélye volt, mint egy pocsolya. Lehet, jól nézett ki külsőleg, de én kezdtem belelátni az egyáltalán nem vonzó belsejébe, amitől ismét Nash-re gondoltam.

         A kinézete annyira dinamikus, annyira beleégett az elmédbe. Igen, jól nézett ki, de nagyon bonyolult módon; neked el kellett nézned az összes külsőséges dolog mellett, amitől kiemelkedik a normákból, hogy meglásd mennyire gyönyörű is ő valójában. A belsője, amin már régóta gondolkodtam fondorlatos és csúnya volt, de ami a télizöld színű szeméből ragyogott, nem volt más, mint őszinteség és nyíltság… ami a legszebb dolog volt benne. Ha bárki megnézi ezt a két férfit, akikkel beleegyeztem, hogy randizok, ösztönösen tudtam, hogy a legtöbben Andrew-ra néznek, és megkérdik, hogy miért nem próbáltam elkapni őt, de Nash… nekem ő volt az igazi nyeremény… ő valami egyedi és különleges volt, egy olyan módon, ami lehetetlenné tette számomra, hogy elengedjem, még ha egy olyan csavaros múlthoz kapcsolódik is, mint amilyen én voltam.

         - Remélem, hogy ettől nem érzed majd magad kényelmetlenül, de néhány fiatal hölgy részt vesz ezen az estén, olyan nők, akikkel a múltban kapcsolatban voltam. Jellemzően jól végződtek, de sohasem tudhatod, hogy egy gyönyörű új nővel felbukkanni inspiráló hatást válthat ki.

         Sípcsonton akartam rúgni őt, vagy esetleg összekuszálni a kíméletlenül bezselézett haját.

         Most komolyan, nem csak hogy egy szobával teli idegenekkel kellett töltenem az estét, de élő csaliként leszek használva a számára, hogy az exei előtt illegesse magát. Ó ember, hát nem hangzik szórakoztatónak?

         - Eléggé csendes vagyok. Nem igazán vegyülök valami jól.

         - Csak mosolyogj, és néz ki csinosan. – Rám kacsintott, és bele kellett harapnom a nyelvembe, hogy megakadályozzam, hogy megmondjam neki, azt gondoltam, felületes, és mindent összevéve undorító volt. Libabőrös lettem tőle, és amikor eszembe jutott, hogy Nash miatt égett és remegett, meg akartam találni a legközelebbi kijáratot, és visszamenni a Victorian-ba Capitol Hill-be. Egy roncs voltam.

         Amint beléptem az ajtón nyilvánvalóvá vált, hogy az estén az volt a szerepem, hogy én legyek a Bennet show pónija. Egyszer sem mondta az embereknek, hogy ápolónő vagyok, egyszer sem említette, hova jártam iskolába, vagy mennyire ismerjük egymást valójában. Csak körbevillogott velem, és folyamatosan mondogatta, hogy igyak valamit, és mosolyogjak. A legnagyobb részben, ezen a luxus estélyen mindenki úgy tűnt, mintha magával lenne elfoglalva, és hamisnak látszottak, mint ahogy a jó doktor, így a jó oldal az volt, hogy senki nem várta el, hogy sokat beszéljek. Csak bólogattam, és hangokat hallattam, amik úgy hangzottak, mintha érdeklődő lettem volna, és megpróbáltam emlékeztetni magam, hogy ez csak egyetlen randi volt, aminek hamarosan vége. Sunny boldog lehetett, és én tovább tudtam lépni az életemmel.

         Körülbelül egy óra telt el, és én nem csak, hogy beteg lettem a látványtól és a színjátszástól, de teljesen szétuntam az agyamat. Túl voltam két pohár pezsgőn, ami biztos vagyok benne, hogy drága volt, de az íze szörnyű, és úgy döntöttem keresek egy mosdót. Senki sem tűnt úgy, hogy buzgón megmutatta volna nekem a helyes irányt, így egyedül indultam el. A villa nem volt olyan hatalmas, de egy csomó szoba volt benne, és ahogy folytattam az utamat a folyosón, egy éles női nevetést hallottam meg kiszűrődni az egyikből. Azon voltam, hogy bedugom a fejem, és megkérdezem, hogy közel vagyok-e a célomhoz, amikor déjá vu érzésem támadt, ami egyenesen a középiskolás napjaimba vitt vissza.

         - Mi a helyzet azzal a lánnyal, akit Andrew hozott? Nem hiszem, hogy egész éjszaka egy szónál többet mondott volna.

         Még jobban nevettek, és éreztem, hogy valami képződik a torkomban, és a kezem ökölbe szorult az oldalamnál.

         - Talán lassú felfogású… tudod, olyan speciálisan. Nyilvánvaló, hogy azért hozta magával, mert fiatal és csinos. Lefogadom, hogy csak féltékennyé akarta tenni Heather-t, amióta eljegyezték, és Tommy egy hatalmas követ adott neki. Nem hiszem, hogy Tommy tud arról, hogy Heather elment Aspen-ben Andrew-val néhány héttel ezelőtt.

         - Mintha bárki is féltékeny lenne rá. Társalgási problémai vannak, és az IQ-ja egy sündisznóé. Mit gondolt Andrew?

         Ezt egy finom női horkantás követett, - Valószínűleg könnyű préda, így azt gondolta, hogy mivel Szilveszter van, le akarja fektetni. Lefogadom, hogy ő egy biztos dolog.

         Nem tudtam eldönteni, hogy inkább dühös voltam-e vagy sértett. Nem így kellett volna egy felnőtt embernek viselkednie. Gyerekes volt, túlságosan hasonlított ahhoz, amitől ilyen csendes és tartózkodó lettem, és ha a randipartnerem vette volna a fáradságot, és úgy bánt volna velem, mint egy ember, nem pedig egy kiegészítő, akkor talán ezeknek az idegeneknek nem lenne lőszerük, mint a pletykás iskolás lányoknak.

         Azt ostobaságok miatt már elértem a toleranciám végét. Tovább sétáltam a folyosón, és kihalásztam a mobilomat a melltartómból, ahová elrejtettem. Persze egy egészségesebb és érettebb válasz az lett volna, ha szembenézek azokkal a nőkkel, ha megmondom Andrew-nak, hogy egy beképzelt seggfej, de én csak túl akartam esni rajta. Nem fogom hagyni, hogy idegenek miatt rosszul érezzem magam. Nagyon sikeres munkát végeztem segítség nélkül, és legalább volt egy valódi okom, hogy elszabaduljak innen. Megejtettem a hívást, ami már több, mint egy héttel ezelőtt meg kellett volna.

         A telefon csengett és csengett, és nekem eszembe jutott, hogy ez egy nagy ünnep, így ő valószínűleg szórakozott. Valakivel, aki nem én voltam. Visszatartottam a lélegzetemet, és azon voltam, hogy lerakom, és hívok egy taxit, amikor a mély hangja megszólalt a vonal másik végén. Egyetlen egy szóban úgy hangzott, mint a megváltás és a csábítás.

         - Saint? – Nyilvánvalóan egy bárban volt, vagy egy olyan helyen, ami hangos volt. Zaj és mulatozás hangja hallatszott a háttérben. Kiabálások hangja, bulizó emberek, de a zaj elhalkult, ahogy távolodott tőle.

         - Nekem… nekem szükségem lenne egy fuvarra. El tudnál jönni értem?

         Csendben volt a vonal másik végén. A fenébe, ha a helyébe lettem volna, nemet mondtam volna annak az őrült lánynak, aki cserben, majd figyelmen kívül hagyta egész héten, de akkor Nash ismét bebizonyította, amit gondoltam, hogy tudtam, és ami igazából világokat választott el egymástól.

         - Hol vagy?

         - Egy szörnyű bulin, tele szörnyű emberekkel a Cherry Creek-en. Ne haragudj, nekem nem kellene ezt kérnem, de nincs itt az autóm, és meg vagyok lőve. El kell tűnnöm innen… kérlek.

         Sóhajtott, és szinte láttam, ahogy végigfuttatta kezét az ultra rövid haján, mint ahogy akkor csinálta, amikor bosszús volt. A szemének színe a sötét és a világos lila között táncolhattak. Önkéntelenül is felsóhajtottam erre a képre.

         - Üzend meg a címet, és tizenöt percen belül ott leszek.

         Kiengedtem egy megkönnyebbült sóhajt, és elsöpörtem a hajamat az arcomból.

         - Köszönöm.

         Egy csúnya szót motyogott, amitől összerezzentem, majd ismét sóhajtott egyet.

         - Bármit, Saint. Bármikor.

         A vonal megszakadt, és én elküldtem neki a címet. Teljes mértékben az volt a célom, hogy elrejtőzzek a mosdóba, amíg a megmentőm fel nem bukkan, csakhogy a nem túl zseniális tervemet meghiúsította a kopogás az ajtón, és az én fakó randim kérdőn hívja a nevemet az akadályon keresztül.

         - Saint? Bent vagy?

         Azt hiszem, már elég régóta eltűntem, hogy észrevegye, vagy talán mindenki más is megunta az egyhangú diskurzust arról, hogy mennyire csodálatos is volt ő, és szüksége lett rám, hogy érdeklődést színleljek. Mi a menyét!

         - Uh, igen, adj egy percet. – Megmostam a kezem, és gyors pillantást vetettem magamra a tükörbe. Sápadtabb voltam, mint általában, de nem volt nem észrevehető, hogy a szemeim visszacsillogtak rám a várakozástól. A francba. Látni akartam Nash-t. Közel akartam lenni hozzá, meg akartam érinteni, és ő még csak meg sem kérdezte, miért volt rá szükségem, így pusztán elismerésből még meg is akartam ölelni.

         Kinyitottam az ajtót, és szembe találtam magam Andrew kérdő tekintetével.

         - Minden rendben?

         Megköszörültem a torkomat. – Ami azt illeti, nem. Nem érzem valami jól magam. Azt hiszem, haza kellene mennem, és ágyba bújni. – Lehetőleg egy sötéten dögös sráccal, akinek a szemei olyan színűek voltak, mint az állam virágának, és olyan hasizmai voltak, hogy egy férfi fehérnemű hirdetőtáblán kellett volna szerepelni Beckham mellett.

         - Mi? Kizárt. Még közel sincs éjfél. Nem mehetünk el.

         Összeszorítottam a fogaimat.

         - Neked nem kell elmenned, Andrew, de én nem maradok.

         Szemei összeszűkültek, és a viselkedése bosszúsból enyhén fenyegetővé váltott.

         - Mit vársz, mit mondja a barátaimnak? Tudod te, hogy fog az kinézni, ha te elmész én meg maradok? És mi a helyzet az éjféllel? Ezek mind párok, Saint. Kit kellene megcsókolnom éjfélkor?

         Mi a szent pokol? Megfeszültem, és nekem is összeszűkült a szemem. Nem szerettem az konfrontációt, utáltam azt, hogy megpróbáljam kifejezni egy másik embernek, hogy mi zajlik a fejembe, de ez az idióta, és az elitista barátai újraértékelték ezt. Nem voltam többé tinédzser. Okos voltam. Sikeres, és elvártam, hogy egyenlő félként kezeljenek, a helyzettől függetlenül.

         - Pontosan úgy fog kinézni, ami valójában. Nem akarok itt lenni többé. Nem kedvellek. Nem kedvelem a barátaidat, és őszintén szólva, nem érdekel, mit fogsz mondani nekik. Nem mintha egyébként meghallgatnának téged. Itt mindenki túl elfoglalt azzal, hogy arról beszélnek, mennyire nagyszerűek is ők… senki nem képes arra, hogy közbeszóljon. Amit pedig arról, hogy megcsókolsz engem… - Elmentem mellette, és leráztam a kezét, amikor megpróbálta megragadni a csuklómat. – Nincs az az Isten. Se éjfélkor, se egy fagyöngy alatt… soha sehol. Viszlát, Andrew.

         A nevemet kiáltotta, majd nagyon ocsmány módon káromkodott rám.

         - Amikor az ápolószemélyzet többi tagja tudomást szerez erről a munkahelyen, azt soha nem fogod kiheverni. Tudod, hogy a legtöbbjük mennyire nagyon akart a helyedben lenni ma este?

         Ez volt az utolsó dolog, amit akartam, hogy pletyka tárgy legyek, akit a háta mögött beszélnek ki, de összehasonlítva azzal, hogy még egy percet vele töltsek el, azt tűnt a kisebbik rossznak.

         Megvontam a vállamat, és a bejárati ajtó irányába indultam.

         - Már megszoktam. – Lekaptam a kabátomat a fogasról, ami az ajtón lógott, és vetettem rá még egy utolsó pillantást. – Mellesleg, mond meg a barátaidnak, hogy az IQ-m közelebb áll Hawking-éhoz, mint egy sündisznóéhoz. Summa cum laude végeztem a Cal State Los Angeles-en. Talán ha vettél volna három másodperc fáradságot, és abbahagytad volna, hogy elmeséld nekem, mennyire fantasztikus is vagy, akkor tudtad volna ezt.

         Az ajtó becsukódott mögöttem, és megborzongtam a kabátomban éppen annyira az adrenalin miatt, mint a hideg Colorado-i levegőtől. Térdig érő szoknyában voltam, és egy pár térdig érő csizmában, ami jól ment a csillogó felsőmhöz. Alkalmi volt, aranyos, és semmilyen módon sem kihívó, de arra nem készültem fel, hogy fel-alá fogok járni a felhajtón a tél közepén, várva a menekülő fuvaromra.

         Már jóval azelőtt meghallottam az autót, mint hogy megláttam volna befordulni a sarkon. Hangos volt, jellegzetes, csengett tőle a fülem, és nem lehetett figyelmen kívül hagyni a fekete-króm szörnyeteget, mint ahogy a kocsi tulajdonosát sem. Alig bírtam megvárni, hogy odaguruljon, és megálljon, mielőtt beugrottam az anyósülésre. Az ujjaim elzsibbadtak, és az arcom megfagyott, de az autó belseje szép volt, és meleg, és a benne lévő illat keveredet Nash kölnijével, Armor All-al (autótisztító), és cigarettafüsttel. Ujjamat a fűtés nyílása elé tettem a műszerfa tetejére, ahogy megfordult, és elindult kifelé erről a jómódú környékről.

         - Köszönöm. Remélem, nem rángattalak ki semmiből.

         Vetett rám egy pillantás a szeme sarkából, és ujjaival a kormányon dobolt. Dropkick Murphys szólt halkan a rádióból. Azt gondoltam, hogy ez megfelelő zenei választásnak látszott számára.

         - Nem. Csak egy barátom bárjában voltam. Rule városon kívül van, és Jet elvitte Ayden-t New York-ba egy koncertre, amin ő játszik. Rome-ék babát várnak, így ő egészen úgy viselkedik, mint egy tiszteletre méltó felnőtt, és Rowdy az egyetlen szingli barátom, aki maradt, így mi csak a bárban lógtunk. Asa – aki Rome bárjában dolgozik – a másik független tagja a mi kis bandáknak, de ő és Rowdy, mindketten szemet vetettek ugyanarra az aranyos kis barnára. Pont jókor hívtál, amikor megpróbálták lekörözni egymást. Kezdett nevetségessé válni, így valószínűleg egyébként is korábban megpattantam, és hazamentem volna.

         Rám pillantott, és észrevettem, ahogy a tekintete végigszántott a lábamon, ahol a szoknya szegélye véget ért, és a bőröm csupasz maradt közte és a csizmám között.

         - Nagyon szépen nézel ki.

         - Nem mindig gondoltad ezt… mármint, hogy szépen nézek ki. – Utáltam, hogy a hangom remegett, és megtört volt.

         Felkapta a fejét, hogy rám nézzen, és a műszerfalból áradó fény rám villant a fülcimpájában lévő érme méretű lemez miatt. Elmotyogtam a címemet, amikor megállt egy piros lámpánál, miközben még mindig engem bámult.

- Komolyan? Mi a fenéről beszélsz?

         Kinéztem az ablakon, és az ujjammal egy kis pálcikaembert rajzoltam a páralecsapódásra az üvegre. Tettem rá cilindert, és csokornyakkendőt is.

         - A középiskolában azt mondtad ’valakinek zsákot kellene húznia a fejére, ha azt akarja, hogy lefektessék.’ – Szembefordultam vele, és ő döbbentnek és hitetlenkedőnek tűnt. – Te és a csapatod, akikkel együtt lógtál, cigiztetek, amikor befordultam a sarkon, és meghallottalak titeket. Ilyen dolgokat hallottam minden alkalommal, mert kövér voltam, és szörnyű volt a bőröm, de az fájt, hogy ez tőled jött, mert azt gondoltam, te más vagy. Azt mondtad, hogy egy rakás szerencsétlenség vagyok, és bele kellene néznem a tükörbe és csinálnom valamit.

         Behunytam a szemem, és az agyamba újrajátszottam azt a pillanatot. Még most is megfájdult tőle a mellkasom, és felemelkedett a régi bizonytalanság.

         - És azelőtt… azelőtt, azt gondoltam, hogy annyira kedves vagy. Minden alkalommal, amikor rám mosolyogtál, minden alkalommal, amikor köszöntél nekem, azt gondoltam, ettől más vagy. Elmentem Ashley Maxwell szülinapi bulijára, mert megkérdezted, hogy ott leszek-e. – Olyan tisztán láttam magam előtt, mintha pont most történt volna, és ha vettem volna a fáradságot, hogy ránézzek, döbbenten zavart kifejezést láttam volna a jóképű arcán, ahogy megpróbálja a történetünk puzzle darabjait az emlékezetében a helyére tenni.

         - Annyira buta voltam. Egy idiótának éreztem magam. Elnéztél mellettem, majd megcsókoltad Ashley-t, mintha ő valami különleges lett volna. Neked még az sem tűnt fel, hogy a világon vagyok, majd el kellett menned, és mondtad azokat a szörnyű dolgokat rólam. A csodálatostól eljutottam odáig, hogy azt gondoltam utállak téged. Az, ahogy miattad éreztem magam… - A hangom elhalkult, és hallottam a régi fájdalmat, a régi csalódottságot a hangomban. – Ez sokáig velem maradt, Nash.

         Csend volt, csak a gitárok, és a skótduda hangja szólt a hangszórókból, és én azt gondoltam talán bűntudatot érzett, vagy zavarban volt, de amikor megérkeztünk a lakásom épülete elé, és odafordultam, hogy megköszönjem neki a fuvart, megdöbbentem, amikor teljesen felém fordult az ülésében, és rám kiabált, mintha ő lett volna az, aki ilyen sokáig sértett volt.

         - Jézus Krisztus, te nő, neked teljesen elment az eszed?

         Egy kicsit visszahúzódtam, és a homlokomat ráncoltam rá, aggodalommal töltött el a vehemencia a hangjában. – Mi van?

         - Én soha nem mondtam ilyesmit rólad. Nem volt az az Isten, és ha figyelmen kívül hagytalak valamilyen hülye bulin, az nem volt szándékos. Egy kibaszott idióta voltam, amikor kamasz voltam, Saint. Az elsődlegességem szilárdan a gatyámba volt zárva. Ha akkoriban egy lány biztos dolog volt, azt gondolod, hogy bármelyik tizennyolc éves srác visszautasítja volna?

         Küldtem felé egy szomorú mosolyt, és az ajtó felé nyúltam. – De hallottalak téged a rá következő héten, Nash. A saját szememmel láttalak. Régen volt, de az emlékeim tiszták, és ha ez csak az az eset volt, hogy a fiúk valójában fiúk voltak, akkor is nagyon, de nagyon fájt.

         Megrázta a fejét, és a kezét olyan magasra lökte az autó belső terében, amennyire lehetséges volt.

         - Baromság. Soha nem gondoltam ezt rólad, Saint, szóval kizárt dolog, hogy ezt mondtam volna. Azt gondoltam, hogy szégyenlős vagy… és igen, talán egy kicsit ügyetlen, és egy kicsit túl szorgalmas az én ízlésemnek, de én mindig is azt gondoltam, hogy csinos vagy. Mit gondolsz, miért köszöntem neked minden nap, miért próbáltalak megnyerni téged? Azt gondoltam, hogy a mosolyod gyönyörű, és amikor végül eléggé ellazultál és rendszeresen megajándékoztál vele, felvillanyozódtam. A hajad bámulatos volt, és vad, imádtam azt a szart… és a szemeid. Baszki, a szemeid arra ösztönzik a férfiakat, hogy háborúba menjenek, hogy műalkotásokat fessenek, hogy kitépjék a saját átkozott szívüket a mellkasukból, és felajánlják neked gondolkodás nélkül… akkor is és most is. Egyik sem változott meg az évek során, szóval kizárt dolog, hogy azokat a dolgokat mondtam volna rólad… kibaszottul kizárt dolog. Hallottad, amint azt mondom, ’Saint Ford-nak zsákot kellene húznia a fejére, hogy lefektessék’? Nem hiszem.

         Nagyon, nagyon mérges volt. Éreztem, ahogy belőle árad, és nem tudtam, hogyan reagáljak. Olyan sokáig éreztem úgy, hogy én voltam az áldozat, arra használtam az eseményeket, hogy igazoljam azt, ahogy másokkal viselkedtem, de most, hogy említette ezt, olyan tiszta volt, mint az az emlék, hogy én soha nem hallottam, hogy kimondja a nevemet.

         - Én-

         Ugrottam egyet az ülésben, amikor az ökle az előtte léő műszerfalhoz csapódott.

         - Te mi? Mentséget akarsz, hogy nem kedvelsz, mert tudod, hogy én vonzódom hozzád, és te nem tudod ezt kezelni? A gyerekkorom minden napján hallottam negatív szarságokat magamról, Saint. Nem voltam elég okos, elég tiszta, elég udvarias, és Isten a megmondhatója, hogy a bőröm és a szemem színe is mind kibaszott helytelen volt. Te tényleg azt hiszed, ezt tenném valaki mással? Igen, lehet, hogy bűnös vagyok, hogy akkoriban nem láttalak igazán tisztán, amikor pontosan előttem voltál, és lehet, hogy véletlenül megbántottam az érzéseidet a viselkedésemmel, mert úgy viselkedtem azon a partin, mint egy hormon vezérelte idióta, de ha mondtál volna nekem valamit, ha elmondtad volna, hogy ott leszel, hogy találkozz velem, garantálom, hogy ez nem történt volna meg. Lehet, hogy jártattam a számat, és hülyeségeket beszéltem, de nem rólad.

         A szeme már szinte fekete volt. Fogalmam sem volt, mit tegyek. Egész életemben azt gondoltam, biztos voltam ebben, de most, úgy éreztem, nem tudok semmit.

         A vállam mögé sepertem a hajamat, és ránéztem.

         - Ha nem én voltam, akkor ki, Nash? Ki másról beszélhettél volna? Tudom, hogy azt mondtad. Hallottalak, és láttalak is téged. Még ha nem is rólam volt szó, akkor is bántó szavakat használtál, amik nem voltak helyesek.

         A kormányra csapott, és morgott, tényleg morgott.

         - Ki tudja? Egy tanár, akit nem kedveltem, egy lány, akivel nem kavartam, egy lány, aki cserben hagyott… nem emlékszem, mert akkoriban egy kamasz fiú voltam tele szarságokkal, és rengeteg dühvel. Mindannyian rendszeresen mondtunk hülye dolgokat, de soha nem zaklattam senkit, mert pontosan tudtam, mennyire szar érzés. Akkoriban semmi mást nem akartam csak kefélni, bulizni a haverjaimmal, és elfelejteni, hogy az anyám egy kegyetlen szuka volt. Az életem szar volt, egy csomó pillanat volt, amikor szarul éreztem magam. A legtöbb napon alig lógtam ott. Nem fogom tagadni, hogy úgy viselkedtem, mint egy idióta, mert valószínűleg több voltam annál, de azt tudom, hogy kizárt dolog, hogy verbálisan úgy támadtalak volna téged.

         - De-

         - Nincs semmi de. Én nem mondtam semmi olyasmit rólad, mert nem gondoltam azt. Akkor azt gondoltam, csinos voltál, most azt gondolom, hogy hihetetlenül gyönyörű vagy, és egész idő alatt azt gondoltam, hogy az olyan lányok, mint te, nem érdeklődnek az olyan srácok iránt, mint én. Az olyan lányok, mint Ashley Maxwell igen.

         Kinyúltam, és rátettem a kezemet az övére, ami annyira szorosan markolta a kormányt. Engem mindig is érdekelt egy olyan srác, mint ő, ezért kísértettek még mindig azok a szörnyű szavak.

         - Nash… - Az, ahogy hinni akartam neki, bízni benne, elsöprő volt, és be kellett vallanom, igaza lehetett abban, el kellett volna neki mondanom, hogy kifejezetten miatta el fogok menni a bulira, hogy találkozzak vele. Többnyire begubóztam, és azon gondolkoztam, hogy lehet több volt ott, ami akkor történt, mert ettől kevésbé éreztem zavarosnak azt, ahogy akartam őt, azt, ahogy megrészegített a puszta megjelenésével.

         A kezemre nézett, majd bele a szemembe.

         - Még ha valamelyik bunkó azt is mondta rólad, neked tudnod kell, hogy azok csak buta kölykök voltak, és egyik sem volt igaz. És esküszöm soha nem dobtam volna el azt a lehetőséget, hogy veled lógjak, ha tudtam volna, hogy felajánlod azt. Akkoriban egy buli csak egy dolgot jelentett – kefélést. Egyetlen egy rúgóra járt az agyam. Azoknak a szavaknak, mások véleményének, nem kellene ilyen fajta hatalmat tulajdonítani nekik, Saint.

         De megtették, és ebben rejlett a probléma. Mindig bűnös voltam abban, hogy hagytam, hogy az emberek szavai és tettei bántsanak engem, és megszabják, hogyan érezzem magam, és ez többe került nekem, mint amit valaha is gondoltam. Azt akartam, hogy az, aki most itt volt velem, az igazi Nash legyen, és ne az a Nash, aki még mindig kísérti az emlékeimet közömbös, és nemtörődöm szavakkal.

         Benyúlt a zsebébe, és elővett egy csomag cigit. Kirázott belőle egyet, és a szájába tette. Levegőért kaptam, és odanyúltam, hogy kirántsam a szájából, amitől csak még kitartóbban bámult rám.

         - Ne! Azt hittem abbahagytad?

         - Abbahagytam, egészen a múlt hétig.

         Neki nem kellett semmi mást mondania. Tudtam mi történt múlt héten, ami miatt újrakezdte. Én voltam a hibás, de most orvosolni tudnám, ha hagyná.

         Kinyitottam az ajtót, és lehajoltam, hogy ránézzek. – Gyere be velem, Nash.

         - Legutoljára nem jött ki valami jól számomra, Saint.

         Nem, nem jött, de belefáradtam, hogy abba a Nash-be kapaszkodjak, akiről azt gondoltam, hogy volt, amikor a mostani Nash, aki itt volt előttem, annyira gyönyörű és szolgálatkész volt. Mindent eldobott és kérdés nélkül eljött, hogy felvegyen engem. Magam mellett a földre dobtam a meggyújtatlan cigarettáját, és felvontam mindkét szemöldökömet. Itt volt az ideje, hogy új emlékeket helyezzünk a régiek helyére, amik üldöztek engem.

         - Ezelőtt egy sráccal sem akartam szexelni. Nem tudtam megállítani magam, nem akartam megállítani. Akarlak, meg akarlak érinteni, érezni, és ez csodálatos volt számomra. Soha egyetlen srác sem csavarta még el a fejem, Nash. Nem mintha sok lett volna belőlük, de te vagy az egyetlen. Nem ígérhetem, hogy nem fogok ismét kiborulni. Jó esély van rá, hogy talán elkezdek sírni, mert nem igazán tudom kézben tartani azokat a dolgokat, amiket kiváltasz belőlem, a jókat és a rosszakat egyaránt, de szeretném, ha bejönnél. Nem akarom, hogy most közénk álljon a múlt. – Többé nem akarom, hogy bármi is közénk álljon.

         Úgy nézett ki, mint aki nemet fog nekem mondani. Nem tudtam, hogyan kezelném azt, a tényleges, tagadhatatlan, egyenesen az arcomba történő elutasítást, de szerencsére, nem kellett megtudnom, mert kinyitotta az ajtaját, kiszállt az autóból, és a tető felett rám nézett. Nem fog csalódást okozni nekem. Ettől a szívem repesni kezd, és a gyomromat melegség járta át.

         - Adjunk neki tíz percet. Tíz percet, és ha egyikünknek sem fog működni, akkor elvágjuk a veszteségeinket, és így senki nem sérül meg vagy – felvonta egyik fekete szemöldökét, és egy önbecsmérlő vigyorra húzta a száját – marad lógva.

         - Tíz perc? – Ez közel sem hangzott elég időnek ahhoz, hogy megérintsek minden sima, lebarnult bőrt.

         - Tíz perc.

         Kezelni tudok tíz percet kiborulás nélkül. A fenébe, amikor először csókolt meg, hosszabb ideig tartott, mint tíz perc. Meg tudtam csinálni, meg akartam csinálni, de ez nem jelentette azt, hogy a kezem abbahagyja a remegést, vagy, hogy attól az ötlettől, hogy meztelen legyek vele nem fog a gyomrom lesüllyedni, és ez a második gondolat, mindent elkövetett azért, hogy megpróbáljon utat törni a mélyből. Arról beszéltem, hogy jó hagyni az alvó oroszlánokat, de komolyan úgy éreztem, hogy ők mindig ott voltak, keményen húzogatták a pórázt.

         Ráadásul, az, hogy ismét meztelen legyek vele azt jelentette, hogy végül látni fogom a tetoválása maradékát.