Tizenkettedik fejezet

Tizenkettedik fejezet

Salem

Vasárnap az egész napot az ágyban töltöttük. Meg tudtam mondani, hogy Rowdy még mindig küzdött azzal, amit megtudott Sayer-ről és azzal a ténnyel, hogy volt egy apja, aki kihagyta őt az életéből. Nem volt különösebben beszédes kedvében, ami annyira távol állt a barátságos természetétől, hogy egyszerűen hagytam, had duzzogjon, és megpróbáltam őt támogatni a legjobban, ahogy csak tudtam. Biztos voltam benne, megértette, hogy én ott voltam neki, akivel beszélhetett, de nem bántam az erős, csendes viselkedését sem, amíg az eredmény ennyire finom volt és amitől a testem lángra kapott. Tudtam, hogy előbb vagy utóbb szembe fog nézni Sayer-rel és a múlttal, de nem akartam erőltetni őt.

         Hétfőn azt akarta, hogy menjek el túrázni vele. Az elmúlt néhány hónapban rájöttem, a mód, ahogy megtartotta a lenyűgöző fizikumát anélkül, hogy – valaha – belépett volna az edzőterembe az volt, hogy igazán kimerítő szabadtéri tevékenységeket csinált, amire minden esélyt megragadott. Szeretett focimeccset játszani a parkban. Szerette rárakni Jimbo-ra a pórázt és elmenni futni. Szeretett dobbangatni a hegy körül. Szeretett kajakozni az összes különböző tavon és folyón, amik a hegyek fölött voltak szétszórva. Másrészről én nem akartam egyiket sem csinálni, még ha ez azt is jelentette, hogy nézhettem volna azt, hogy izzadtan és félmeztelenül rohangált. Örültem, hogy inkább egy kicsit kerek voltam és élveztem a domborulatokat, minthogy szálfaegyenes legyek elől és hátul.

         Mondtam neki, hogy kérje meg az egyik haverját, hogy menjen el vele, és csak a szememet forgattam, amikor emiatt morogni kezdett. Azt hiszem, meg akarta ragadni a lehetőséget, hogy egyszerre lásson izzadtan és kapjak meg vele minden piszkos és forró dolgot, de én hölgy voltam – nos, mondhatni hölgy – és ez nem egy olyan szemlélet volt, ami jó volt rám nézve. Emellett volt valami, amit már igazán meg akartam tenni, mielőtt visszamegyek dolgozni Kedden és sokkal jobban működne számomra, ha kikerülne a képből és elmenne a hegyekbe, valamerre, amíg megcsinálom.

         Összegyűjtötte Nash-t és Rome-ot a kalandra és már kint is voltak az ajtón a kutyámmal anélkül, hogy akár megkérdezte volna, hogy rendben van-e az, hogy magával viszi Jimbo-t, mialatt én még mindig öltözködtem és egy kicsit lassabban mozogtam, mint normálisan, köszönhetően az elmúlt napi könyörtelen és szerelmes figyelmének. Ki gondolta volna valaha is, hogy az édes kis szomszéd fiú egy démonná fog válni az ágyban? Olyan mozgása volt, amilyet még soha nem láttam ezelőtt és a lenyűgöző csomagjának hegyében lévő fém kereszt hozzáadásával elmeolvasztó szinte rúgta a dolgokat. A közte és a köztem lévő latex réteg nélkül csak még inkább. Ha csak rágondoltam, már az is elég volt ahhoz, hogy elpiruljak és a kezemet az arcom előtt legyezgessem.

         Szimplán befontam a hajamat és olyan öltözéket választottam, ami elég egyszerű volt a számomra. Egy szűk, fekete szoknyát és egy fodros felsőt, ami úgy nézett ki, mint amit a régi-idők Spanyol szalon lányok viseltek volna, és tökéletesen illett a hajamban lévő piros csíkhoz. Belebújtam egy pár vad, vörös körömcipőbe, mert kizárt dolog volt, hogy csatába tudtál volna menni egy másik nővel és ne lett volna rajtad olyan cipő, ami nem annyira lenyűgöző, mint az ellenségedé, és mégis magabiztosnak tudtad volna érezni magadat. Vetettem magamra még egy utolsó pillantást a tükörbe és elindultam a LoDo felé.

         LoDo Hétfőn elég csendes volt, ez volt az egyik oka, hogy az üzlet azokon a napokon zárva volt. Beletelt egy másodpercbe, hogy megtaláljam a jogi épületet, ahol Sayer dolgozott, mivel soha nem adta meg nekem a pontos helyet, de amikor rátaláltam, egy kicsit megdöbbentem és kétségkívül megijesztett, hogy bemenjek az elegáns réz-és-fa ajtókon.

         Ez nem egy kis gyakorló ügyvédi iroda volt. Hanem egy hatalmas üzemeltetés több partnerrel együtt, és mindenről üvöltött a jólét és a gazdagság, amint beléptem a hallba. Volt egy biztonsági őr a pultnál, aki kíváncsi pillantást küldött felém, amikor megkérdeztem, hogy találkozhatom-e Sayer-rel.

         - Van időpontja?

         Úgy néztem ki, mint akinek volt időpontja? Visszanyeltem egy gúnyos megjegyzést és elmosolyodtam, úgy, hogy minden fogam megmutattam.

         - Nem. De ha megmondja neki, hogy Salem van itt, hogy találkozzon vele, lefogadom, hogy azt fogja mondani, hogy küldjön engem az irodájába.

         Megrázta a fejét és visszafordult az előtte lévő monitor felé. – Senki nem megy fel időpont nélkül.

         Rá akartam mordulni, és azt fontolgattam, hogy elmegyek a kávézóba és addig vadászom rá, amíg fel nem bukkan ott, amit úgy tűnt, hogy szokásosan csinált, amikor meghallottam, hogy a nevemet kiáltották valahonnan a biztonsági őr és az ő hatalmas asztala mögül.

         Tettem néhány lépést hátra, és észrevettem, hogy Sayer lépett ki a liftből egy fiatal nővel, aki könnyek között volt. Sayer mondta neki, hogy minden rendben lesz, hogy neki csak meg kell bíznia benne, de a lágy szavainak, úgy tűnt, kevés eredménye volt. A nő sminkje az egész arcán elkenődött és nyilvánvaló volt, hogy a jelenetet ő okozta, de folyamatosan azt ismételgette Sayer-nek, hogy „köszönöm” és elfogadta az ölelését, amíg a pazar bejárati ajtóhoz nem értek.

         Sayer elindult oda, ahol álltam és észrevettem, hogy összekulcsolta a kezeit. Jó. Örültem, hogy idegessé tettem őt.

         - Van egy perced? – Biztos voltam benne, hogy a hangom jelezte, még ha ő nem is tette, hogy jobb, ha nagyon gyorsan talál számomra egyet.

         Bólintott. – Egyig nem jön a következő ügyfelem, de van egy konferencia hívásom egy válással kapcsolatban az ellenzéki tanáccsal, amin dolgozom, amit le kell bonyolítanom előtte.

         - Nem fogok túl sokat elrabolni az idődből. – Annyi időre volt csak szükségem, hogy elmondjam neki amiért jöttem.

         Ismét bólintott, majd az asztalhoz sétált és kedvesen rámosolygott a biztonsági őrre. – Marvin, be tudja írni nekem Salem Cruz-t és adni neki egy látogatói belépőkártyát?

         Az őrnek nyilvánvalóan ő volt a gyenge pontja, mert nem faggatta arról, hogy ki voltam, vagy miért voltam ott, csak tette, amire kérte, és hamarosan követtem is Sayer-t a lift felé. Kényelmetlenül utaztunk fel a legfelső emeletre, és késve jöttem rá, hogy Sayer nem csak ügyvéd volt, hanem partner is ebben a jól-megalapozott cégben és a nagyon ízléses és plüss irodája tükrözte is ezt.

         - Te eléggé jó fogás vagy? Ugye?

         Elhelyezkedtem az egyik bőr karosszékben a mahagóni íróasztalával szemben és udvariasan elutasítottam az ajánlatát, hogy hozzon nekem egy csésze kávét vagy egy kis vizet.

         - Az apám volt az egyik alapító tag. Én vagyok az örökös. Sok pro bono (önként vállalt, és fizetés nélküli szakmai munka) ügyet oldanak meg és általában igen aktívak a különböző közösségekben, ahol a cég irodákat hoz létre.

         - Mennyire voltál befolyásos, amikor megkérted őket, hogy Denver-be is ágazzanak el?

         Egy kicsit elpirult és hátradőlt a székében. – Amikor felvetődött a javaslat, hogy nyitnak egy új irodát, lehet, hogy javasoltam Denver-t, mint helyszínt, de van egy tábla, ahol szavazni kell, így választhatták volna Santa Fe-t, vagy Phoenix-et is, ami a másik két lehetőség volt az asztalon.

         - Tudod, elmagyarázhattad volna, ki vagy, és elkerülhető lett volna a baj, hogy bejöttél a boltba.

         Egy másodpercre becsukta a szemét. – Miután az apám elhunyt, eltartott egy darabig, hogy lenyomozzam Rowdy-t. Egész idő alatt arra gondoltam, hogy ez volt az utolsó „cseszd meg” egy férfitől, aki soha nem szeretett engem. Azt hittem, hogy ez csak egy vicc volt, vagy egy terv, hogy távol tartson attól, hogy megörököljem a birtokát. Amikor megtudtam, hogy Rowdy valós személy – tényleg a bátyám – nem tudtam másra gondolni, csakhogy megismerjem őt. Amikor Denver-be jöttem és letelepedtem, több mint egy hónapba telt, hogy bátorságot merítsek még csak arra is, hogy megnézzem, merre volt az üzlet. Másik kettőt vett igénybe, hogy besétáljak az ajtón. Amikor megláttam őt – amikor megláttam, mennyire hasonlítunk egymásra… - Hangosan fújta ki a levegőt és kinyitotta a szemét. – Tudtam, hogy valóság. Végigjátszottam minden forgatókönyvet, ami volt azzal kapcsolatban, hogy hogyan mondjam el neki. Rémálmaim voltak arról, hogy milyen lenne a reakciója. Körülbelül úgy ment, ahogy vártam.

         - Hibáztatod őt? Nem volt semmi figyelmeztetése, nem tudta felkészíteni magát az ilyenfajta hírekre. Mindig is csak ő volt, soha nem volt családja, amíg ide nem jött és Phil fel nem karolta őt a Marked családba. Hirtelen van egy nővére és egy apja, aki nem akarta őt. Te mit tennél az ő helyében?

         Egy percig csak bámult rám, mielőtt végül elfordította volna a tekintetét. – Nem tudom. Soha nem akartam bántani őt, de nem tudtam többé távol tartani ezt tőle. El kell rendeznem a birtokot. Már csak egyetlen hetem van, amíg az apám ügyvédei mozgásba nem lendülnek, hogy felvegyék vele a kapcsolatot, ha én magam nem érem el.

         Felsóhajtottam és egy kicsit közelebb csúsztam a bőrdíszműves helyem széléhez. – Neked meg kell értened valamit Rowdy St. James-ről. Hatalmas szíve van. Jó ember, de olyan sok veszteséget szenvedett már el életében, hogy tényleg nagyon nehéz számára, hogy bárkit is túl közel engedjen magához. Te családtag vagy – igazi, vér szerinti családtag – ami halálosan megijeszti őt.

         Kék szemei megegyeztek azzal, amit egész hétvégén bámultam.

         - Véletlenül találtam rá az információra az anyukája gyilkosságáról, amikor először próbáltam meg őt lenyomozni.

         - Az csak a jéghegy csúcsa. Az anyukája, majd én. Mi nagyon, de nagyon közel álltunk egymáshoz, miközben felnőttünk, és én elhagytam őt anélkül, hogy hátrapillantottam volna, mert önző voltam és fiatal, aztán ott volt a húgom. - Az alsó ajkamba haraptam és erőt gyűjtöttem a folytatáshoz. – Rowdy imádta őt, azt állította, hogy szerelmes belé, és még odáig is elment, hogy megkérte a kezét. – A hangom megbicsaklott és meg kellett köszörülnöm a torkomat. – És ekkor jött Phil Donovan. Ő az az ember, aki elindította a tetováló üzletet. Ő mentette meg Rowdy-t. Denver-be hozta őt és egy álom munkát adott neki, elősegítette a művészetét, és hagyta, hogy az az ember legyen, aki mindig is lenni akart. Megadta Rowdy-nak azt az egy dolgot, amit mindig is szeretett volna, egy otthont, de nem is olyan régen elhunyt rákban. Mindenki, akit Rowdy szeretett elengedte őt vagy valamilyen módon elhagyták. Ezért ilyen fagyos, ezért nem akart hallani semmit sem arról, amit meg kellett mondanod neki.

         Hallhatóan beszívta a levegőt és a tenyerét az asztalra fektette. – Ez rengeteg veszteség.

         - Az. Sok ember rúgott már bele, akiknek vigyáznia kellett volna rá, és ő csak próbálja biztonságban tartani magát.

         Oldalra döntötte a fejét csak egy milliméternyire, és azok az égkék színű szemek összeszűkültek. – Mi a helyzet veled? Te elhagytad, és mégis visszaengedett téged.

         Szárazon felnevettem. – Már megtettem az első lépést, de még közel sem vagyok visszaengedve. Minden alkalommal, amikor megragadom a táskámat, minden alkalommal, amikor azt mondom neki, hogy el kell szaladnom valamiért, úgy néz rám, mintha soha nem térnék vissza. Jobban ismer engem, mint bárki mást egész életében valaha, még így tíz év elteltével is, de egyáltalán nem bízik meg bennem, hogy vele maradok.

         - De nem vagytok együtt? – Elnevette magát és egy kicsit felhúzta az orrát. – Azt gondolta, hogy tegnap este megpróbáltam őt randira hívni és félreérthetetlenül megmondta nekem, hogy találkozgat valakivel.

         - Együtt járunk, de azt hiszem, hogy a járásnak ez a szintje különbözik attól függően, hogy melyikünkkel beszélsz.

         Halvány szemöldöke a magasba szaladt. – Szereted őt?

         Egyáltalán nem úri nőhöz méltóan horkantam fel és az ujjaimmal a térdemen kezdtem el dobolni, hogy eloszlassak egy kis feszültséget, ami felépült bennem, erre a kérdésre.

         - Tíz éves kora óta rengeteg féle képen szerettem őt. – Összerezzent, mert még én is hallottam a vágyakozást a hangomban. – Megmondtam neked, hogy miatta vagyok itt.

         - Honnan tudtad, hogy szívesen fogad majd vissza az életébe? Tíz év hosszú idő.

         - Nem tudtam. De ezt az esélyt meg kellett ragadnom, mert egész idő alatt, ő volt az egyetlen, aki velem maradt. Megérte a kockázatot… még mindig megéri, annak ellenére, hogy most már tudok dolgokat, amit akkoriban nem.

         - Mit próbálsz nekem ezzel elmondani, Salem? Belelátok ebben az egészbe, de nem ismerlek sem téged, sem Rowdy-t eléggé ahhoz, hogy összerakjam a darabkákat.

         Felálltam és végigsimítottam az egyik kezemmel a szoknyám szövetén. – Azt mondom neked, hogy ő megéri, és hogy végül elő meg fog jönni az esze és azt fogja akarni majd, hogy ott legyél. Légy türelmes vele. Amikor végzett azzal, hogy megrémüljön attól, hogy te is csak egy másik személy vagy, aki el tudja hagyni, illetve cserben tudja hagyni, ő fog megkeresni téged. – Megbizonyosodtam benne, hogy megértette, mennyire fontos, amit mondtam neki a nyugodt tekintetemmel. – Ha elmész, vagy többé már nem érdekel, amikor elkezd közeledni feléd, az össze fogja őt törni és ezt nem érdemli meg. Szóval, mielőtt bármi döntést is meghozol azzal kapcsolatban, hogy valóban a nővére legyél – az élete része legyél – gondolkozz el azon, mennyire elkötelezett vagy, hogy nyugton maradj, amíg megtalálja hozzád az utat.

         Ő is felállt és egy különös gondolatom támadt, hogy minden szinten Rowdy-nak valóban nem lehetett két különböző nő, akik pontosan ugyanabban az időben próbálták meg megtalálni a helyüket az életében. Egy dolog nyilvánvaló volt, hogy Sayer-ben és bennem közös volt az, hogy mindketten erősek és határozottak voltunk, hogy kikényszerítsük a saját utunkat, nem számít, hogy a fiúnk mennyire keményen próbált minket távol tartani ettől.

         - Én nem megyek sehová, Salem, és ha mégis, megígérem, hogy meg fogok tenni mindent, ami emberileg lehetséges, hogy megbizonyosodjak afelől, meg tud találni engem. Nem fogok csak úgy eltűnni. Meg fog találni majd, amikor készen áll rá. – Keresztbefonta karját a mellkasa előtt és féloldalasan rám mosolygott. – A vicc az, hogy megértem, miről szól a veszteség. Az anyukám elvette a saját életét, amikor még nagyon kicsi voltam, és apám egy hideg, távolságtartó ember volt, aki rengeteg időt töltött a munkával és rengeteg időt azzal, hogy úgy tett, mintha nem is léteztem volna. Úgy értem, fizikailag volt szülő az életemben, de érzelmileg. – Felvonta az egyik vállát. – Én csak ugyanolyan egyedül és nem kívántnak éreztem magam, mint ahogy ő, de valójában neki ott voltál te. Nekem senki.

         Lesimítottam néhány hajtincset, és megfordultam, hogy az ajtóhoz menjek. – Ne bántsd a fiúmat és akkor neked is ott leszek, Sayer. Kedvellek. Azt hiszem, hogy neked mérföldjeid vannak különböző fokozatokból és hidegvérből. Ezért jöttem békében és szerettem volna felajánlani neked néhány tanácsot. Ha azt gondoltam volna, hogy neked bármi más szándékod lett volna, mint egy valódi, kézzelfogható kapcsolat Rowdy-hoz, karmokkal viharzottam volna be ide és mire végzek valamelyikünk véres lett volna. Mint ahogy már említettem, csak adj egy kis időt.

         Már az ajtónál voltam és kinyitottam, amikor halkan a nevemen szólított. Átnéztem rá a vállam felett, és észrevettem, hogy vad csillogás volt azokban az óceán-színű szemekben.

         - Tudom, hogy nem ugyanazt akarom tőle, mint te, de ne hagyd még egyszer cserben, rendben? Ha azt hiszed, én össze tudnám törni őt, csak képzeld el, mit tenne vele az, ha most hagynád el, amikor újra ott vagy neki. Szeret téged. Látom, szóval neked is képesnek kell lenned észrevenni ezt.

         - Ó, észrevettem, azzal nincs baj. Nekem csak biztosra kell mennem, hogy nem keres a ködön keresztül valamit, ami a múltból maradt, mielőtt teljesen elhinném. Ha beszélni szeretnél, tudod, hol találsz.

         Becsuktam az ajtót magam mögött és a lifttel visszamentem az előcsarnokba. Rákacsintottam a biztonsági őrre, miközben kérdőn felvonta rám az egyik szemöldökét, egyértelműen kíváncsi volt, hogy mit akarhatott egy kitetovált, rock csaj az egyik partnertől, de túlságosan udvarias volt, hogy megkérdezze.

         Fáradt voltam. Miután egész éjszaka fent voltam Rowdy-val és az érzelmekkel, amiket rám tett, valamint a Sayer-rel történt leszámolás után, készen álltam, hogy a délutánomat szundikálással töltsem. Nem tudtam, mennyi ideig tart egy túra a hegyekben, de rájöttem, hogy volt elég időm, hogy bekapjak egy burritot Illegális Pete-nél és aludjak egy kicsit, mielőtt Rowdy visszatér a kutyussal, és mindketten játszani akarnának. Eltérített a kirakat nézelődés és megláttam egy igazán cuki miniruhát, és az agyam rögtön pörögni kezdett egy ötleten, hogy mennyire lehet ezt valami olyasmibe fordítani, amit az üzletnél is használtatok, és mielőtt észbe kaptam volna, elfecséreltem egy órát és rohantam vissza a lakásomhoz, csak azért, hogy nehogy elmulasszam, amikor Rowdy félmeztelenül és izzadtan sétál majd be… nyami.

         A kulcsaimmal zsonglőrködtem és megpróbáltam üzenetet írni neki, hogy megnézzem merre járt, valamint megpróbáltam nem elejteni a burritom maradékát, amit még mindig a kezemben tartottam, így nem figyeltem arra, merre megyek, vagy mit csinálok. Majdnem elbotlottam egy hosszú lábba, ami az ajtóm előtt volt kinyújtva és sikeresen elhasználtam minden szitokszavamat, amit ismertem, miközben a nagyon finom ebédem kirepült a kezemből. A táskám és a kulcsaim követték a burritomat a folyosó padlójára, miközben befogadtam a húgom kék-és-zöld arcát.

         Mindkét világosbarna szemét csúnya fekete zúzódás tarkította. Az alsó ajka felrepedt, mint ahogy a bőr az egyik arccsontján is. Egy rugalmas pólya volt a csuklójára tekerve, amit a mellkasához szorítva dédelgetett és ebből a pozícióból nézett fel rám a padlóról, mintha a magas sarkú cipőmnek az orrával készülnék megrúgni őt. Fényes könnyek csillogtak a tekintetében és a szétrepedt ajka remegett miközben azt mondta nekem, - A szomszédod engedett be. Felajánlotta, hogy várjak a lakásában, amíg haza nem érsz, de… - Elhalt a hangja, és egy kövér könnycsepp gördült le a fekete szempilláján, végig a megvert arcán.

         - Poppy. – Csendesen mondtam ki a nevét és leguggoltam, így az egyik kezemet a térdére tudtam tenni. Magamban szitkozódtam, amikor összerezzent tőlem. Felvettem a kulcsomat és felajánlottam neki a kezemet.

         Olyan keményen szorította össze a szívemet, hogy fájt, amikor egy teljes percig habozott, mielőtt megfogta volna, így az ép karjával fel tudtam őt segíteni. Nem hagytam figyelmen kívül azt sem, hogy nem helyezte rá a testsúlyát a bal lábára. Kinyúltam, és félresöpörtem néhány méz-színű hajtincset a válláról és sziszegve fújtam egy ki dühös sóhajt a nagyon is tiszta sárga és zöld ujjlenyomatok látványára, amik a torka körül keletkeztek.

         Most már komolyan sírt és csak arra tudtam gondolni, hogy be kellett vinnem őt és gondoskodni róla. Épp betettem a kulcsot a zárba és kinyitottam volna, amikor meghallottam az ismerős ugatást és hirtelen egy nagy kölyökkutya mancsot éreztem meg a térdem hajlatában.

         Hátranéztem a vállam fölött, és ha épp nem tartottam volna az összevert és bántalmazott kishúgomat, akkor jó esély lett volna rá, hogy a helyszínen orgazmusom legyen. Rowdy-n egy alacsonyan lógó farmer volt fehérre koptatva a legjobb helyeken. A pólója hátul a nadrágjába volt tűrve, amit szeretett csinálni, és valóban izzadt és piszkos volt. Egyik sem tette azt, amit. Annak ellenére, hogy az összes nedvességtől csillogó tinta, ami a törzsét borította nyáladzásra késztetett, de amitől készen álltam a holdra üvölteni, mint valami elszabadult szexuális vérfarkas, az az, hogy egy régi szalma cowboy kalap volt a fején és egy szexi vigyorral kukucskált ki a pereme alól. Ez volt az a tekintet, ami nagyon jól működött neki, több mint jól, és ezt ő is tudta. Éreztem, hogy a hátsó fogaim összeszorultak, ahogy a vigyor eltűnt, amikor észrevette, hogy nem voltam egyedül.

         A felismerés olyan volt, mint egy hullám a viharban, ahogy a tekintete a pislogások között a boldog kékségtől a viharos tengerkékké változott.

         - Poppy? – A hangja minden volt, csak nem barátságos és éles az érzelmektől, amit nem tudtam azonosítani.  Nem tűnt boldognak, hogy látja őt és a tekintete még sötétebb lett, amikor észrevette a megvert ábrázatát.

         - Rowdy? – Zajosan fújta ki a levegőt és egy kicsit feljebb tolta a homlokán a kalapot.

         Jimbo-nak fogalma sem volt arról, hogy mi folyik itt, így csak körbe-körbe rohangált kettőnk között, nyilvánvalóan zavarta, hogy az emberei úgy ácsorognak itt, mint a szobrok.

         - Mi történt veled? – Hangja kemény volt, és annak ellenére, hogy sok harag volt benne, én nem hittem, hogy bármennyi is egyenesen az én mos-már-reszkető húgom felé irányult volna.

         Kifújtam a levegőt, amitől néhány sötét hajtincsem a homlokomon táncolt. – Még nem igazán jutottunk el addig. Egyszerűen csak felbukkant, és én is még csak most értem haza.

         A viharos pillantása rólam visszatért hozzá és rajta maradt, ahogy a húgom csak bámult rá a sokk és valami más keverékével, ami borzasztóan úgy nézett ki, mint a szégyen. Ettől nem éppen akartam ugrálni az örömtől, hogy gyakorlatilag figyelmen kívül hagyott a feszült patthelyzetük során.

         Belebetegedve a kellemetlenségbe és az élő dühbe, hogy bárki is rá merte tenni a kezét a húgomra ilyen erőszakos módon, előrenyúltam és kinyitottam az ajtót. Jimbo berontott és Rowdy-ra csattantam. – Be akarsz jönni?

         Végre rám nézett és a szája legörbült egy homlokráncolás kíséretében. – Nem. Hívj fel később.

         Merev és szaggatott mozdulatokkal kihúzta a pólóját a nadrágjából és lerántotta a kalapot a fejéről. A szövetet a széles mellkasára húzta és viharos szemekkel a húgomra nézett. – Nem tudom elhinni, hogy ismét visszajöttél ugyanerre a helyre, Poppy.

         Sarkon fordult és eltűnt a folyosón anélkül, hogy hátranézett volna rám, vagy akár Poppy-ra. Összeszorítottam a fogaimat és gyengéden bevezettem a húgomat a lakásban, majd beletelt egy percbe, hogy feltakarítsam a rendetlenséget, amit az ajtóm előtt hagytam. Rá akartam vetni magam Poppy szarságára, hogy csak így felbukkant a semmiből. Szét akartam őt tépni, amiért nem tudatta velem, hogy mi folyik itt és át akartam ölelni és megpuszilni a homlokát, mert annyira összevertnek és bántalmazottnak nézett ki. Az első gondolatom az volt, hogy felhívom Saint-et és megkérem, hogy jöjjön át megnézni a húgomat, hogy megbizonyosodjak arról, hogy rendben volt, de Poppy úgy nézett ki, min aki mindjárt szétesik, így ennek várnia kellett.

         Poppy a kanapé felé botladozott és összehúzta magát, ahogy leült. A fagyasztóhoz mentem és előástam néhány jégkockát, amit egy konyharuhába csomagoltam. Odaadtam neki a rögtönzött jégtasakot és helyet foglaltam a kávézóasztalon vele szemben.

         Poppy mindenhol világosabb volt, mint én, és ahogy a zúzódások elsötétítették a bőrét és árnyékokat vetett a szemére, attól a gyilkosság ízét éreztem a nyelvem hegyén.

         - Hogy kerültél ide? – Arra gondoltam, hogy könnyű dologgal kezdek vele, mert annyira ijedtnek tűnt.

         - Vezettem. Oliver nem engedte volna meg, hogy kórházba menjek, és tudtam, hogy a csuklóm nagyon megsérült. Ez alkalommal, túl messzire ment.

         Olyan gyorsan szívtam be a levegőt, hogy fütyült a fogaimon keresztül. – Ez alkalommal? – Már néhány éve házasok voltak. Nem is akartam találgatni, milyen régóta folyt ez. Úgy éreztem, hogy jobban kellett volna tudnom, amikor Poppy elkezdett eltávolodni tőlem.

         Csak vállat vont. – Felhívtam aput és elmondtam neki, mennyire csúnyán megsérültem, és hogy szükségem van segítségre. Azt mondta, tennem kellett valamit, amivel előidéztem Oliver bánásmódját. – Ismét elkezdett reszketni és sírni, és az a keze, amiben nem tartotta arcához a jeget, ökölbe szorult a lábán. – Végtére is diakónus (szerpap, segédlőpap) a templomban és ő egy jó, Isten-félő ember, így a hiba velem kellett, hogy legyen.

         - Apa tudja, hogy ez a srác ütlegel, és téged hibáztat ezért? – A hangom remegett a dühtől.

         Ő csak bólintott és felnyögött, amikor a mozgás nyilvánvalóan fájdalmat okozott neki. – Vártam, amíg Oliver munkába ment, összepakoltam egy táskát és eljöttem. Vezettem és csak vezettem. Fogalmam sem volt, merre megyek. Csak azt tudtam, hogy fájt és rosszul éreztem magamat, és hogy az utolsó hely, ahol lenni akartam, az Loveless. Nem is jöttem rá, amíg a határnál meg nem álltam tankolni, hogy feléd tartok.

         Kinyúltam és megfogtam a kezét. – Miért nem kértél meg engem, hogy segítsek? Mentem és megmentettelek volna.

         Csak a fejét rázta és folyamatosan sírt. – Nem vagyok már kisgyerek többé. Tudtam, hogy ami történik az rossz. Olyan helyeken ütött meg, ahol évekig senki sem vette észre. Egészen a közelmúltig, amikor kezdte elveszteni az irányítást és végül úgy néztem ki, mint most. És ez csak egyre rosszabb és rosszabb lett.

         - Poppy…

         Ugatásszerű nevetést hallatott, ami annyira megtört és éles volt, hogy szó szerint éreztem, ahogy végigkarcolta a bőrömet és nyomot hagyott rajta.

         - Vitatkoztunk a gyerekvállalásról. Én nem akartam, nem egy olyan valakivel, mint ő. Nem egy olyan életben, mint ez. – Kiszabadította a kezét és meglengette a megvert arca előtt. – Ez lett az eredménye, hogy nemet mondtam.

         - Jézusom.

         Ismét felnevetett. – Jézusnak semmi köze ehhez.

         Néhány hajtincset a fülem mögé tűrtem és egy percig csak döbbentem bámultam rá. – Nem tudom elhinni, hogy fogalmam sem volt róla, hogy bármi ilyesmi folyik itt.

         Felemelte az egyik vállát, majd hagyta leesni. – Ez nem épp olyasmi, amire büszke vagyok. Képesnek kellett volna lennem arra, amit te tettél és elsétálni. Az első pillanattól tudtam, amikor Oliver rám emelte a kezét, hogy rossz helyzetben vagyok. Már jártam ott és mégsem tanultam a hibámból.

         - Ez az, amiről Rowdy beszélt, amikor meglátott téged?

         - El se hiszem, hogy nem mesélt el neked minden apró részletet, figyelembe véve, hogy ti ketten nyilvánvalóan közelebb vagytok egymáshoz most, mint akkor, amikor még gyerekek voltunk.

         - Azt mondta, hogy ez a te történeted, hogy elmondd.

         Egy apró mosoly, amiben valóban volt egy kis élet, kúszott a szétnyílt szájára. – Belé mindig is több integritás (tisztesség, becsület) szorult, mint bármely más férfiba, akivel valaha is találkoztam.

         - Elmondta nekem, hogy megkért téged, hogy legyél a felesége, és te leépítetted. – Úgy hangzottam, mintha a szavaknak ki kellett volna kényszeríteniük magukat, mert annyira zavartak engem, hogy kimondjam őket.

         - Nem, Salem, nem kért meg engem – felajánlotta nekem. Ez teljesen más. Terhes lettem egy hátvédnek a babájával és a srác azt mondta nekem, hogy szabaduljak meg tőle, így nem tudtam volna tönkretenni az esélyét, hogy a profikhoz csatlakozzon, vagy romboltam volna le a hírnevét, mint egy patyolat-tiszta Teljesen-Amerikainak. Amikor elutasítottam, hogy véget vessek a terhességnek, a srác megpofozott engem. Rowdy volt az egyetlen ember, akinek úgy éreztem, beszélhetek róla, és nem hagyta figyelmen kívül a monoklimat sem. Kizárt dolog volt, hogy el tudtam volna fogadni az ajánlatát – igazából nem szeretett engem, vagy akart hozzám jönni – így nemet mondtam neki, azt mondtam, hogy úgy szeretem őt, mint a bátyámat, majd elment, és majdnem megölte a gyerek apját és kirúgták. Megpróbált megmenteni engem magamtól. Egy héttel azután, hogy elment, elvetéltem és a hátvéd soha többé még csak rám sem nézett többé.

         Ki volt ez a lány? Úgy éreztem, mintha egy idegent néztem volna a húgom testében.

         - Apa feldúlt lett, a football sztárral való szakítás miatt. Tetszett neki az az ötlet, hogy hozzákapcsoljam magamat egy híres sportolóhoz. – Vágott egy grimaszt. – Mindig azt mondta, hogy ez segítene megjavítani a foltot, amit te ejtettél a család nevén. Egy idióta voltam. Soha nem is szerettem azt a fickót. Én csak azt tettem, amit mindig is, végigvittem a mozdulatokat, mert ez volt az, amit elvártak tőlem. Így kötöttem ki újra egy olyan helyzetben egy férfival, aki úgy gondolja, hogy rendben van az, ha bánt egy nőt, akit állítólag szeret. Nem tudom ezt többé csinálni. El kellett szakítanom a láncokat. Ez hosszú idő volt.

         - Összetörted Rowdy szívét, Poppy. – Nem tehettem róla, de egy kissé vádló volt a hangom.

         - Ó, ugyan már, Salem. Ne legyél nevetséges. Rowdy soha nem szeretett engem. Abba a gondolatba ringatta magát, hogy én voltam az ő tökéletes lánya, mert én soha nem leszek olyan, mint te. Nem volt nagy kaland várnia rám. Nem állt fent kockázat. Nem volt kiszámíthatatlanság. Nem tudott engem szeretni, mert beléd volt szerelmes. Ahogy a dolgok kinéznek, még mindig.

         - Mi? – Döbbent voltam, hogy hallom őt ezt mondani, mintha ez annyira nyilvánvaló lett volna.

         - Velem soha nem adta magát. Körülöttem mindig is a ’templomba járó’ Rowdy volt. Veled gondtalan volt, nyitott, és megengedett magának egy pillanatot, ahol nem kellett állandóan aggódnia amiatt, hogy mi fog legközelebb következni. És akkor elmentél.

         Egy pillanatra hagytam, hogy a fejem lelógjon.

         - És akkor elmentem. – És katasztrófát hagytam magam után a két ember számára, akiket a legjobban szerettem.

         - De visszajöttél.

         - Nem tudom, hogy ez mennyire számít. A távozás olyan dolognak tűnik, ami szúr. – Felsóhajtottam és felálltam. – Ha valamit számít, örülök, hogy itt vagy, és segíteni fogok neked levedleni a láncokat és bármit megteszek, amire szükséged van ahhoz, hogy elszabadulj abból az életből Loveless-ben, Poppy. Senki sem érdemli ezt. – Hagyta, hogy lehajoljak és megöleljem őt anélkül, hogy összerezzent volna, szóval úgy gondoltam, hogy ez volt az a pillanat, hogy megkockáztassam a szerencsémet. – Van egy barátnőm, aki ápolónő. Meg kellene engedned, hogy felhívjam őt, és vessen rád egy pillantást. – Meg fogom őt kérni, hogy tegyen majd feljelentést, amikor biztos leszek benne, hogy eléggé erős lesz ahhoz a beszélgetéshez. Felsóhajtott és kisöpört néhány hajtincset az arcából, anélkül, hogy válaszolt volna nekem. Nem hiszem, hogy azt akarta, hogy bárki más is így lássa őt. A szégyen, amit érzett, gyakorlatilag tapintható volt.

         - Én is örülök, hogy itt vagyok, és azt hiszem, nagyon király, hogy megtaláltad az utadat vissza Rowdy-hoz, még ha nagyon hosszú időt vett is igénybe.

         Vicces volt, ahogy a „megtalált” szót használta, mert hirtelen úgy éreztem, többet vesztettem el, mint amim valaha is volt. Nem tudom, hogyan lehet az, hogy nem vettem észre a húgom bántalmazását, és azt, hogy az apám egy zsarnok, amiért figyelmen kívül tudta hagyni azt, hogy a gyermekét bántják. Nem tudom, hogyan lehet az, hogy nem vettem észre, hogy bármi is keringett köztem és Rowdy között, amikor fiatalok voltunk, az valami sokkal fontosabb volt, és annyira túlment a rokonságon és bajtársiasságon, mint azt valaha is gondoltam volna. És talán a legfontosabb, hogy nem egészen tudtam, hogyan éreztem magam azzal kapcsolatban, hogy a szellem, aki mindig ott lebegett köztem és Rowdy között, az most teljes életnagyságban itt volt és mindkettőnk számára lehetetlen volt figyelmen kívül hagyni.