Tizenharmadik fejezet

Tizenharmadik fejezet

Rowdy

Haza kellett mennem, vennem egy zuhanyt és lemosni a verejtéket és a napfényt a bőrömről, de nem volt kedvem ahhoz, hogy egyedül legyek, és az egyetlen személy, akivel lenni akartam, az jelenleg azzal az egyetlen emberrel volt, akit soha nem gondoltam, hogy valaha is újra látni fogok. Így elindultam az egyetlen helyre, ahol tudtam, hogy lesz ott valaki, akivel sajnálkozni tudtam és feltölthetem magam piával még egy ilyen lágy, Hétfő délutánon is.

         A Bár valójában meglehetősen zsúfolt volt, figyelembe véve, hogy még egy óra vagy még több hátra volt a boldog óráig (ez egy olyan időszak, amikor olcsóbban lehet kapni az alkoholt a bárokban, vagy éttermekben) és hogy a Hétfők általában nem tartoztak a zsúfolt napok közé. A törzsvendégek felsorakoztak a szokásos helyükre a bárban, de volt egy csapat fiatal srác is, akik összegyűltek hátul a biliárd asztalnál, és akik hangosak és nevetségesen zajosak voltak. Asa óvatos tekintettel figyelte őket, ahogy helyet csináltam magamnak az őszülő háborús veteránok között, akik őrszemként ültek a bár elején.

         - Úgy tűnik, jól szórakoznak. – A szarkazmus erősen érezhető volt a hangomban, miközben Asa letett elém egy sört és még jobban összehúzta a szemeit, mert huhogások és üvöltözések kórusa harsant fel, ahogy Dixie elejtett egy tálcányi italt.

         - Nem tudom, honnan csődültek ide, de azt kívánom, bárcsak visszatalálnának oda.

         - Kéne egy kidobó, aki fenntartja a békét.

         - Rome kézben szokta tartani a legtöbb huligánt (Rowdy jelentése=huligán). – Felhorkant, ahogy ráemeltem a szemöldökömet a nevemmel csinált kis szójátéka miatt. – De a babával és Cora-val nincs annyit itt, mint ezelőtt. Nekem nem okoz gondot, hogy itt vagy ott betörjek egy fejet, de van egy előéletem, így oda kell figyelnem magamra.

         - Vegyél fel valakit, aki megcsinálja, ha Rome nem képes rá.

         Elindult a bárba, hogy elkészítse az italokat, amiket Dixie bemondott, majd visszatért, kezét a nadrágjának hátuljába törölve.

         - Rome említett valami srácot, akivel együtt volt a seregben. Azt hiszem, a fickó hamarosan leszerel és arról beszél, hogy idejön. Úgy gondolom, hogy neki tartogatja a helyet. Ismered, Rome nem fogja átpasszolni a lehetőséget, hogy kisegítsen egy bajtársat, ha teheti.

         Bólintottam, miközben a sörömön lévő címkét pöckölgettem a körmömmel. – Magával hozta a babát kirándulni, amikor a hegyekhez értünk. Látnod kellett volna őt. Ez a hatalmas, termetes katona, aki úgy néz ki, mint aki egész hegyeket tud megmozgatni a puszta kezével, cipeli ezt a kis rózsaszín csomagot, ami masniba és cukorba van bugyolálva. Annyira aprónak tűnik a kezében, és úgy tartja őt, mintha üvegből volna. Jó csapatot alkotnak, és nyilvánvaló, hogy RJ az ujja köré csavarta az apukáját.

         - Rome egy szerencsés ember. Megérdemel minden cseppnyi jót is, ami az útjába kerül, mindazok után, amit feláldozott az életében.

         Feltoltam a kalapom szélét és ránéztem, mert komolyan tudni szerettem volna a válaszát a kérdésre, amit fel akartam tenni neki.

         - Ez az, ami ahhoz kell, hogy a sors megjutalmazzon, hogy megtaláld a valódi boldogságot az életben? Áldozat?

         Asa aranyszínű szeme eltűnődve csillogott. – Nem tudom. Talán. Azt tudom, hogy én soha nem éltem olyan életet, ahol valaha bárkit vagy bármit magam elé helyeztem volna. Én nem úgy látom, hogy megérdemelném azt a fajta életet, ami Rome-nak van, vagy azt a fajta valós dolgot, ami Ayden-nek van Jet-tel. És tudod mit…? – A bár szélének dőlt velem szemben és keresztbefonta karját a mellkasa előtt. – Én jól vagyok ezzel. Soha nem tettem semmit sem, hogy kiérdemeljem azt, ami nekik van.

         - Mi a helyzet ezzel? Itt lenni és segíteni Rome-nak, feltakarítani a tetteidet, így Ayden-nek nem kell úgy élnie az életét, hogy azon morfondírozik, mi fog történni veled, vagy milyen bajt fogsz az ajtajához vinni? Ez nem egyenlő a megbánással és egy esély az igazi boldogságra és jóra a számodra?

         Utáltam arra gondolni, hogy a múlt bárki számára is örökre meghatározza a jövőt. Különösen Asa számára, mert úgy gondoltam, hogy a könnyed bája és a vakmerő viselkedése alatt, ő egy igazán jó srác volt.

         - Már korábban is mondtam, csak mert helyesen viselkedem és becsületes srác vagyok, nem jelenti azt, hogy ezek az alapértelmezett beállításaim. Ez minden nap emlékeztet engem arra, hogy mit veszíthetek, ha visszaesem a régi rossz szokásokba, de az mindig ott van – a kísértés, hogy a könnyebb utat válasszam – a vágy, hogy csak magamra gondoljak. Ez nem az a fajta ember, aki megérdemel bármi jót és valósat az életében. Meglehetősen biztos, hogy ha valaha is ráteszem a kezem valamire, ami úgy néz ki, mintha számítana, valószínűleg lerombolnám. Kérdezd csak meg Ayden-t. Nekem mindig sikerült elpusztítanom a jó dolgokat az életemben.

         Felsóhajtottam és kortyoltam még egyet a sörömből. – Nos, a francba is. Már felhagytam a reménnyel, hogy te leszel az, aki jobb hangulatba varázsol engem.

         Ellökte magát a bárpulttól, mivel hátul összetört egy üveg és mogorván nézett, ahogy Dixie abba az irányba indult, hogy segítsen feltakarítani, csakhogy alávesse magát egy sor becsmérlő hurrogásnak.

         - Egy kicsit bosszúsnak tűntél, amikor besétáltál ide. Mi a helyzet?

         És ez volt az, amiért Asa olyan rohadt jó volt egy bárpult mögött. Bármiről tudott beszélni. Brutálisan őszinte volt azzal kapcsolatban, aki volt, és azzal, amit csinált, ami gyakran arra késztette a srácokat, hogy ellátogassanak erre a helyre, amitől jobban érzik magukat a dolgokkal kapcsolatban, amikkel saját maguk harcoltak, és mindig úgy tűnt, mintha lett volna egy válasza bármilyen teherre, amit elé fektette a bárpultra. Még ha a legtöbb tanács, amit kiosztott, baromság volt, akkor is jól hangzott, amikor egy öntelt mosollyal párosult és déli akcentussal volt fűszerezve.

         - Salem húga felbukkant bejelentés nélkül. – Olyan volt, mintha visszatekintettem volna az időben, ahol Poppy ugyanilyen kék-zöld foltos volt. – Nem voltam felkészülve erre. Soha nem is leszek felkészülve erre.

         Levettem a fejemről a szalmakalapot és végigszántottam az ujjaimmal a verejtéktől csapzott hajamon.

         - Tudnod kellett, hogy ez elkerülhetetlen. Te lefekszel az egyik tesóval, így egy bizonyos ponton a másikhoz hozzá volt kötve a megjelenés.

         Szárazon felnevettem. – Őszintén szólva azt gondoltam, hogy Salem mostanra elunja majd magát és továbbáll, ahogy mindig is tette. Soha nem gondoltam volna, hogy ez valami komolyra fordul majd.

         - Te most ugye, csak ugratod magad, Rowdy. Ez az első pillanattól kezdve komoly, mióta megütötte a Szex Mércét.

         - Nekem mondod.

         - Szóval a testvér?

         - Poppy. Kedves lány. Az a típus, aki stabil, régi-módi, és igazi család orientált. Most már házas. Mindig azt gondoltam, hogy ő lenne a tökéletes lány a számomra, de most már látom, hogy talán csak próbáltam megvédeni magamat attól a ténytől, amit tudtam – már akkor – hogy Salem el fog hagyni. – Hátulról még több kiabálás hallatszott és egy másik csörömpölő hang, ahogy még több üveg  a padlónak csattant. Észrevettem, hogy Asa állkapcsa megfeszült, és elindult a bárpult vége felé, ahol nyitva volt, hogy át lehessen jutni a másik oldalra.

         - Mi hozta ide a húgot, ha neki van egy férfi odahaza?

         Dixie rohanva jött, miközben megfordultam a bárszékemen, és könyökömmel a pultnak dőltem, ahogy Asa megállt az oldalamnál. Dixie szeme tágra nyílt és hangja recsegett.

         - Azok a srácok elvesztették az irányítást. Egy korsó sört ittak, de úgy viselkednek, mintha húsz lett volna. Két poharat a földre dobtak, és az egyik megpróbált elkapni, amikor azt mondtam nekik, hogy nem hozok nekik többet. Nem viszek nekik semmi mást.

         Asa kinyújtotta a kezét, és megpaskolta a karját. – Nem kell. Nem lesznek itt már sokáig.

         Asa mindig olyan higgadtnak és megfontoltnak adta magát, így egy kissé ijesztő volt látni, hogy egy ideg rángatózik az állkapcsában és az általában nyugodt tekintete, az olvadt harag szikrájával csillogott.

         - Szükséged van rám, hogy csináljak valamit?

         Nem fogok csak itt ülni, amíg megpróbál összeakaszkodni egy csoport ellenőrizhetetlen részeg kölyökkel, akik túlerőben voltak vele szemben.

         - Nem. Értem ezt. – Egy kicsit felnevetett, és lemásolta a testtartásomat. – Voltam olyan, mint ők.

         Vágtam egy grimaszt. – Ennyire rossz?

         - Rosszabb, igazából.

         - Nem hiszem, hogy nagyon kedveltelek volna, mielőtt azok a motorosok szétrúgták a seggedet, Asa.

         A szeme sarkából nézett rám. – Nem túl sok ember tette. Egyébként, befejezed a mesélést a testvérről?

         - Ő mindig ügyesen talált rá a legrosszabb fajta srácra, akivel az idejét töltötte. A kinézetéből ítélve, ez sem vitte túl messzire. Kizárt dolog, hogy az apja ezt ne vette volna észre, és azt hiszem, talán végre elege lett ebből. Mi haszna lojálisnak lenni egy családhoz, aki csak áll ott és nézi, ahogy megsérülsz és nem tesz semmit sem?

         - Ez nagyon beteges.

         - Igen, és a tény, hogy valószínűleg úgy viselkedtem, mint akit arcon csaptak egy zsák téglával, amikor megláttam őt, olyan biztos, mint a pokol, hogy ez nem tetszett Salem-nek.

         - Erősnek kell lenned Salem kedvéért. Most már ott vagy neki, de úgy gondolja, hogy a húga még mindig egy darabod abból az időből. Ez a történelem egy elég kicsavart tapétája, a jelen és a jövő, amire ránéz.

         - Poppy-nál nincs egyetlen darabom sem, csak a szimpátia és talán egy nagy darab megbánás. Látni őt ma, ezt valóban világossá tette. Megdöbbentem, hogy látom őt és aggódtam, hogy mindenhol kék-zöld foltos volt, de ez volt minden. Az, ahogy Salem felizgat, ahogy egyszerűen csak megért engem… Poppy-val soha nem volt semmi ilyesmi. Salem volt mindig is az, akihez vonzódtam, én csak túl fiatal voltam és túlságosan rémült, hogy megértsem, mit jelentett ez akkoriban.

         Asa megértő hangot hallatott, majd ellökte magát a bárpulttól, ahogy az egyik srác a csoportból felkapott egy biliárd dákót és az egyik barátjának fejéhez lendítette. A másik fickó részegen lebukott és a támadója lábának lendült. Egy pillanaton belül, már a padlón gurultak karok és lábak kuszaságában, miközben a hamis harc nagyon gyorsan valódi küzdelemmé vált.

         Asa határozott léptekkel a verekedés felé indult, én meg gyorsan követtem. A fiúk a földön fetrengtek, öklök lendültek, és vér csorgott a szájukból, miközben trágár szavak és hamis fenyegetések szakították meg a nehéz ütéseket. Asa megragadta azt a kölyköt, aki az egész felfordulást kezdte, és megpróbálta lerángatni őt a haverjáról. Egy másik gyerek a csoportból Asa felé indult, én meg csak a fejemet ráztam és azt mondtam neki, - Nem akarod ezt tenni, haver.

         A kölyök úgy nézett rám, mintha azt fontolgatná, hogy elfogadja-e a kihívásomat, amikor eltérített Asa hosszúra nyúlt szitokáradata. A srác, akit lerángatott a nyilvánvaló piás vesztesről, dühét Asa felé fordította, ami nehéz perceket okozott a barátomnak. Asa megragadta őt a tarkójánál fogva, és az egyik karját a lapockái közé nyomta, de bármit is ivott a gyerek, az elzsibbasztotta a fájdalmat, és beleadta mindenét. Hátravetette a fejét és megpróbálta lefejelni Asa-t, és a lábát is hátralendítette, megpróbálva megrúgni a sokkal magasabb és sokkal józanabb férfit.

         - Hagyd abba, te kis szaros. – Asa megrázta a kölyköt, és rám nézett, ahogy lehajoltam, hogy megnézzem, hogyan boldogult a másik. Nem túl fényesen, ha a horkolása és a véres arca volt a jelzés. – Mindannyian végeztetek itt. Mindenki induljon meg az ajtó felé.

         A kölyök, akivel küzdött, előrelökve magát kiszabadult és ez eléggé meglepte Asa-t, hogy elengedje őt, mire a fiatal punk arccal a padlóra zuhant. A srác a hátára gördült, és baljóslatú tekintettel nézett fel ránk.

         - Baszd meg. Százszor megtudom venni és eladni ezt a bárt.

         Asa rám nézett, majd vissza a nagyszájú kölyökre, aki felküzdötte megát a térdeire.

         - Nos, amíg a neved rajta van a listán, addig te és a barátaid tegyétek a boldog seggeteket a báromon kívülre.

         A csoportjából egy páran a kölyök mögé sétáltak, és segítettek neki lábra állni.

         - Ezt fogod tenni velem, Opie? Tedd rám a kezedet és be foglak perelni. Be fogom perelni őt. – A kölyök rám mutatott, miközben én meg ráemeltem a szemöldökömet. – Be fogok perelni minden egyes köcsögöt ezen a helyen, és le foglak tartóztatni támadás miatt. Ismerem a jogaimat.

         Felmordultam, ahogy Asa tett egy lépést előre. – Vigyázz magadra. – Nem voltam biztos benne, hogy ez a figyelmeztetés a kölyöknek, vagy Asa-nak szólt-e, de bárhogy is volt, láttam, hogy ez a szituáció egyre jobban a gödörben köthet ki bármelyik pillanatban.

         - Én már voltam börtönbe, te kis szaros. Többször is. Szóval, mi mást tudsz még?

         Mostanra néhány másik srác is a csoportból valamilyen oknál fogva elkezdett nézelődni és pár törzsvendég odajött, hogy megnézze, mi ez a felfordulás. Az esélyek most egy kicsit jobbak lettek, de a kölyök ennek az egésznek a közepén úgy bámult Asa-ra, mint a saját személyes főellenségére.

         - Ezt neked. – A kölyök megragadta az ágyékát, mire Asa tett egy fenyegető lépést előre, így kinyújtottam a karomat, hogy visszatartsam őt.

         - Akarod, hogy hívjam a zsarukat? – Úgy gondoltam, hogy tisztességes volt feltennem ezt a kérdést, a körülményeket figyelembe véve, de Asa és a kölyök is gyilkos pillantást küldött felém. Megadóan felemeltem a kezemet, és hátráltam egy lépést.

         - Takarodj. Ki. Innen. – Tömör és velős; nem lehetett félreérteni, hogy ez volt az utolsó figyelmeztetés, amit a szőke déli adott a csoportnak.

         A srác barátai arra ösztökélték őt, hogy hagyja, és hogy van egy csomó másik bár, ahová el tudtak menni, de a fickó holtpontra jutott Asa-val és egyik sem akart belekeveredni ebbe. Végül a kölyök lerázta magáról a barátait és ujjával a barátomra mutatott.

         - Ezzel még nincs vége, seggfej. -  Ránézett a csapatára és nyersen odaszólt nekik, - Na lépjünk, - mintha az ő ötlete lett volna, hogy hagyják el végre a helyiséget. Gondoskodott róla, hogy egy adag vért köpjön a padlóra, és felborított egy asztal kifelé menet.

         Asa gyakorlatilag vibrált a dühtől, és az általában laza viselkedése úgy fel volt hevülve, mint a pokol. A szeme csillogott az arcán, és a keze vasökölbe szorult. Úgy nézett ki, mint aki mindjárt lyukat üt a falba.

         Az egyik törzsvendég azt motyogta, - Be kellett volna vernem a száját, - ahogy visszakanyarodott a bár felé és Asa kiengedett egy nehéz sóhajt.

         - Emlékszel, amikor azt mondtam, hogy helyesen cselekedni kurva nehéz? Tökélete példa. – Felemelte a kezét és megdörzsölte az arcát. – Nemrégiben, egyszerűen a szart is kivertem volna belőle, elvettem volna azt, ami a tárcájában volt és valószínűleg a csaját is és elhúztam volna. Vagy még inkább, találtam volna valakit, aki elvégzi nekem a piszkos munkát és lett volna két vérszomjas seggfej, amikor ennek az egésznek vége. Most arra kell gondolnom, hogy ha ilyen dolgokat teszek, Rome lehet, hogy beperel és talán börtönbe kerülök, vagy végül egy hullazsákba és az szívás.

         Egyetértettem vele, ezért nem szóltam semmit, csak követtem őt vissza a bárpulthoz, így ki tudtam fizetni a sörömet és végre hazafelé vehettem az irányt, hogy vegyek egy zuhanyt.

         - Nos, néha a jó dolog a rossz dolog, mert ha valaki megérdemel egy ütést az arcába, akkor az ez a fickó. – És az, aki Poppy-t bokszzsáknak használta. Ledobtam néhány bankjegyet a pultra és visszacsaptam a kalapomat a fejemre. – Majd később találkozunk, ember.

         - Igen, és Rowdy… - Megálltam és visszanéztem rá. – A csajodnak csak tudnia kell, hogy most ő az egyetlen. Talán össze voltál zavarodva, amikor fiatalabb voltál, talán féltél és biztonságos lakat alá zártad, de most van rá esélyed, és neki tudnia kell, hogy az ő. Semmi baj nincs vele, amikor az első után van, amíg ő az utolsó.

         - A fenébe. Te jó vagy ebben a csapos tanácsot ad dologban.

         Elnevette magát. – Amikor minden hibát elkövetsz, megtanulod, hogyan segíts másoknak, hogy elkerüljék azokat. Kösz, hogy fedezted a hátamat. Nem szoktam meg ezt.

         - Talán sokkal többet érdemelsz, mint ahogy azt gondolod, Opie. – Rám bámult, én meg elnevettem magam, miközben folytattam az utamat kifelé, a SUV-omhoz.

         A nap már lement, de még mindig gyönyörű nyári este volt, ami éppen elég hűvös volt ahhoz, hogy bejelentse azt a tényt, hogy az ősz már itt van a sarkon. Az idő olyan gyorsan eltelt, mióta Salem a városba jött, hogy még csak észre se vettem, hogy a balzsamos nyári napok szinte el is tűntek.

         Amikor hazaértem, levetkőztem és lesikáltam magam. Az agyam egymillió mérföldre járt, a múltból a jelenbe ugrált, és zúgott minden körül, ami az elmúlt néhány hónapban történt.

         Lerogytam az ágyra, Tv-t néztem, és néhány vázlaton dolgoztam másnapra, amikor kopogtak az ajtómon. Meglepődtem a hangra, de egyáltalán nem voltam meglepve a hollófekete-hajú szépségtől a másik oldalon, amikor kinyitottam az ajtót. A vállamat az ajtófélfának támasztottam, és ráemeltem az egyik szemöldökömet, ahogy Jimbo elhúzott mellettem és egyenesen a kanapén lévő kedvenc helye felé vette az irányt.

         - Azt gondoltam, hívni fogsz. – Azt mondtam neki, hogy hívjon fel később.

         Hátrahajtotta a fejét, hogy rám nézzen, és lassan pislogott azokkal az éjsötét szemekkel. – Nem igazán tudtam, mit mondjak.

         - Akkor miért vagy itt? – Végül majd meg kell beszélnünk– egyszer és mindenkor ezt az egész Poppy helyzetet – de tudtam, hogy ez még mindig túl nyers és túlságosan friss, hogy ezt ma este megtegyük. Salem ugyanolyan meglepett volt, hogy látja a húgát, mint én, és biztos voltam benne, hogy halálra aggódta magát Poppy állapota miatt, ahogy felbukkant.

         Hátradobta a haját, amit szeretett csinálni és felpislogott rám. Egyenesen gyomron talált, amikor azokat a hosszú, tollas szempilláit rám rebegtette. Csendes hangon azt mondta, - Nem akarok nélküled lefeküdni.

         Egy elsőről beszélni, ami igazán logikus volt. Ő volt az első és az egyetlen lány, aki nélkül én sem akartam ágyba bújni.

         Elmasírozott mellettem, és végigsimította kezével a mellkasomat, ahogy elhaladt. - Van egy kérésem.

         Becsuktam az ajtót, és néztem, ahogy a hálószobám felé ment, mintha állandóan ezt csinálta volna és az lett volna az egyetlen hely, ahol lenni akart.

         - Mi az?

         Visszanézett rám a válla felett, és a mosolya szexet, meglepetést ígért, és mindent, amit valaha akartam, anélkül, hogy tudtam volna. Ez a vágy villámcsapásszerű lövését küldte forrón és gyorsan keresztül a véráramomon.

         - Tedd vissza a cowboy kalapodat.

         Nos, a pokolba is. Ideje nyeregbe pattanni.

         Amikor felébredtem, Salem már elment és a kutya is. Úgy képzeltem, hazaszaladt, hogy elkészüljön a munkába és megnézze Poppy-t. Volt egy csomó bámulatos dolog, ami együtt járt egy tetováló művésszel. Az egyik kedvencem az volt, hogy délig nem kellett munkába menni, ha nem akartam. Rászántam az időmet, hogy felkészüljek a napra körbekígyózva a lakásban és kávét készítve magamnak. Épp csak befejeztem az öltözködést, és a csizmámat húztam fel, amikor kopogtak az ajtón. Feltételeztem, hogy Salem az, mint ahogy tegnap este és majdnem hanyatt estem, amikor kinyitottam és megpillantottam a másik Cruz lányt ott állni.

         - Poppy?

         Felnézett rám a kék-zöld szemével, és meg akartam fojtani azt, aki bántotta őt.

         - Azon gondolkoztam, hogy be tudnék-e menni és beszélni veled nagyon gyorsan?

         Ez szörnyű ötletnek hangzott, de nem tudtam egyetlen okra sem gondolni, hogy nemet mondja neki, így oldalra léptem, ő meg belépett a laskásomba, a tekintete körbevillant, mintha bármelyik pillanatban előugorhatna és megtámadhatná őt valaki.

         - Feltételezem Salem tudja, hogy itt vagy, mivel tudod, hogy hol lakom.

         Becsuktam az ajtót és nekidőltem a hátammal, a kezemet keresztbefontam a mellkasom előtt. Bólintott és összekulcsolta a kezeit, ahogy oda-vissza járkált előttem.

         - Elmondtam neki, hogy szemtől szembe kell beszélnem veled, egyedül. Nem hiszem, hogy boldog volt emiatt, de megadta nekem a címedet, és elmagyarázta, hogy jutok ide. Igazán megőrül érted, ugye tudod?

         - Inkább nem beszélnék veled a szerelmi életemről, Poppy. Miért vagy itt? – Nem tudtam biztosan, hogy ezt Denver-re vagy a lakásomra értettem-e, de szívesen válaszolt az egyikre.

         Haját a füle mögé tűrte olyan mozdulattal, ami annyira hasonlított a nővérére, de rájöttem, hogy az övé félénk és ideges volt és nem szexi és magabiztos, mint amikor Salem csinálta.

         - Tartozom neked egy bocsánatkéréssel, Rowdy… és még sokkal többel. – Hagyta, hogy a keze az oldalához hulljon és egyenesen szembefordult velem. – Te olyan kedves voltál velem és mindig nagyon keményen próbáltál megmenteni a saját jó szándékomtól.

         - Azt hittem, szerettelek. – Ez volt az első alkalom, hogy hangosan bevallottam azt, sziklaszilárd esély volt arra, hogy a kezdetektől fogva tévedtem.

         - Tudom, hogy igen, de te voltál az egyetlen.

         Felhorkantam és ellöktem magam az ajtótól. – Honnan tudtad, hogy áltatom magam?

         Megbillentette a fejét és szája szomorú mosolyra húzódott. – Ugyanabban a házban éltem, mint Salem és van szemem. Láttam azt, ahogy vele voltál. Ő hozta el azt, hogy élj, és ott voltam, amikor elment, és belém kapaszkodtál, mint egy mentőkötél. Megértettem, hogy azt gondoltad, én biztonságos és unalmas voltam, hogy soha nem fogok megváltozni, de ugyan már, Rowdy, melyik lány akar egy sár biztos kapaszkodója lenni? Soha nem próbáltad megfogni a kezemet, vagy megcsókolni engem, még akkor sem, amikor elkezdtél lefeküdni minden egyes szingli barátnőmmel, akim volt. A jelek elég világosak voltak.

         A kezemmel a hajamba túrtam, mert még nem voltam képes rávenni magamat, hogy bármi ostobaságot feltételezzek ebben.

         - Követtelek a főiskolára, Poppy. Ennek jelentenie kellett valamit. – Nem tudtam, hogy ezzel a ténnyel, amit mondtam őt, vagy magamat akartam meggyőzni.

         Felsóhajtott és néhány lépést tett felém. – Én voltam a biztonsági hálód és te meg az enyém. Neked nem volt senki másod, akihez ragaszkodhattál volna, én meg féltem, hogy megpróbáljak valaki más lenni, miután olyan hosszú ideig próbáltam a tökéletes lány lenni. Visszatekintve, harcolnom kellett volna érted, mondanom kellett volna, hogy szabadulj el és menj művészeti iskolába, mint ahogy biztos vagyok benne, hogy Salem megtette volna, de önző voltam és féltem. – Megragadta a kezemet és megszorította. – Nem tudom, mit tettem volna, ha nem lettél volna ott, amikor terhes lettem, Rowdy. Te voltál az egyetlen személy, aki nem éreztette velem azt, hogy megbocsáthatatlan bűnt követtem el. – Észrevettem, hogy könnyek gyűltek a szemében. – Köszönöm, hogy próbáltál megvédeni engem,

         Szitkozódtam és magamhoz húztam, így meg tudtam őt ölelni. Még mindig szüksége volt valakire, aki megvédi őt.

         - Miért mentél haza, Poppy? Miért nem mentél és éltél rendes életet, és találtál valamiféle boldogságot magadnak? Miért kötöttél ki ugyanott, ahonnan elindultál?

         Most már sírt, éreztem, ahogy a nedvesség beszivárgott a Meteors pólómba. – Nem tudtam, hogyan kell bármit is másképp csinálni. Nem tudtam, hogyan csináljak bármit. Én mindig is csak egy kis báb voltam, ez a tökéletes lány, akit az apám kénköves tűzében csiszoltak. Visszatértem oda, amit megvalósíthatónak és kényelmesnek éreztem, és nézd mit kaptam.

         - Salem kisegített volna téged ebből. Bassza meg, én is így tettem volna, ha felhívsz. – Szorítottam a fogásomon, ahogy elkezdett reszketni a zokogása erejétől.

         - Azt gondoltam, megérdemeltem ezt az egészet. Azt hittem, ez az én büntetésem, amiért nem a helyes dolgot cselekedtem, amiért nem voltam jó lány. Szexeltem mielőtt férjhez mentem volna, és a babámnak nem sikerült. Azt gondoltam, hogy minden azért történik, hogy megmutassa nekem, jobbnak kellett volna lennem és még szigorúbban követnem az apám rendelkezéseit. Azt gondoltam, Isten utált engem és ez lett az eredménye. Az első alkalommal, amikor Owen megütött, igazán, komolyan azt gondoltam, nem vezekeltem még eléggé a bűneimért. Valóban azt hittem, hogy ő olyan fajta férfi, akivel lennem kellett – azaz, ahogy az életemnek kellett volna kinéznie.

         - Jézusom, Poppy. – Csak a fejemet tudtam rázni. – Mindannyian bűnösök vagyunk valamilyen módon, így vagy úgy. Senkinek sem kellene az ilyen fajta terhet viselnie.

         - Az apám látta az arcomat, látta a zúzódásokat. Tudom, hogy tudta, mi történik, és soha nem tett semmit sem, hogy megállítsa, vagy megpróbáljon beavatkozni a nevemben. Ő Isten egyik embere, és csak állt ott, és hagyta, hogy a gyermeke verve legyen egy férfi keze által, akinek szeretnie kellett volna őt. Sokáig úgy gondoltam, hogy ő is azt hitte, ez volt az, amit érdemeltem.

         Ez csak még több okot adott arra, hogy utáljam a férfit, aki kényszerítette Salem-et, hogy meneküljön. – Mitől változott meg a véleményed?

         Hátrahúzódott és felnézett rám a zúzódásos, könnyáztatta arcával és rádöbbentem, hogy valóban teljes szívemből szerettem őt, de egy nagyon gondoskodó és nagyon plátói módon. Ő úgy szeretett engem, mint a bátyját, szóval csak úgy illik, hogy cserébe úgy szeressem őt, mint a húgomat.

         - Egy csomó különböző dolog. De a tény, hogy Salem megtalálta az útját vissza hozzád és boldognak hangzott, igazán, nagyon boldognak olyan módon, ami már azóta hiányzott mióta elment, az a nagy részét kitette ennek. Rájöttem, hogy az idő múlandó és hogy az élet mindenki számára folyamatosan halad előre, nem számít mi történt volna közötte. Végeztem a rossz döntéseim miatti vezeklésemmel, és ez az én időm, hogy szabad legyek. Soha nem leszek tökéletes és soha többé nem leszek újra megbüntetve ezek miatt.

         Szorosabban öleltem, és megismételtem Rome egyik kedvenc kifejezését. – Atta girl (bátorító kifejezés egy nőnek, vagy lánynak).

         Meg akartam kérdezni őt, hogy tudta-e azt, hogy Salem mindig is engem akart, amikor meghallottam egy kutyaugatást és az ajtó mögöttem kinyílt.

         - Aggódtam értetek, így azt gondoltam, hogy bekukkantok és megnézem, hogy mennek a dolgok.

         Jimbo izgatottan futkosott körbe a nappalimban, miközben észrevettem, hogy Salem tekintete a sötétéből valami még sötétebbe fordult, amikor meglátta, hogy a húgát tartom. Hagytam, hogy a karom lehulljon, és tettem egy lépést hátra, mivel tudtam, hogy valószínűleg ez az egész nem nézett ki valami fényesen, miközben Poppy csukladozott egy kicsit és megdörzsölte a könnyáztatta arcát.

         - Most már jobb. – Poppy hangja meglepően tiszta volt, de Salem úgy nézett ki, mintha valami undorítót kóstolt volna meg és nem volt hajlandó a szemembe nézni.

         - Igen, lerugdostuk a mocskot a múltról és most már sokkal tisztábban néz ki számomra. – Azt reméltem, hogy veszi az adást a szavaim finoman rejtett áramlásán, de csak a fogai közé szívta az alsó ajkát és a haját az ujja köré csavarta, mint amit, akkor csinált, amikor nyugtalan volt.

         - Rendben. Haza kell vinnem Jimbo-t és a belvárosba mennem.

         Poppy megkerült engem, miután a kezemért nyúlt, hogy még egyszer utoljára megszorítsa. – Én majd elviszem. Még mindig kimerült vagyok, és úgy érzem, hogy minden súly, ami a mellkasomat nyomta, most eltűnt. – Féloldalasan rám mosolygott és füttyentett a hiperaktív kutyakölyöknek. – Nagyon jó volt újra látni téged, Rowdy. Hiányoztál.

         Nos, a francba. Ez volt a legrosszabb dolog, amit mondhatott, amikor Salem már így is úgy nézett ki, mint aki élve akar megnyúzni engem, vagy összepakolni egy bőröndöt és a legközelebbi repülőtérre rohanni. Láttam, hogy készen áll kiviharzani az ajtón, és esetleg az életemből, szóval megragadtam a karját és magamhoz húztam, mielőtt bármi meggondolatlant vagy maradandó dolgot tehetett volna.

         - Sírt és rosszul éreztem magam miatta. Csak megöleltem őt… ez minden.

         - Jó. Valószínűleg annyi ölelésre van szüksége, amennyit csak kaphat. – A szavai ezt mondták, de a merev testbeszéde és az, ahogy nem nézett rám mást sugalltak.

         - Salem… - Az egyik ujjamat az álla alá tettem és kényszerítettem, hogy felnézzen rám. – Ő nem te vagy. Senki sem olyan, mint te, és soha nem is volt, szóval ne legyenek őrült gondolataid, rendben?

         Nem válaszolt és lerázta magáról a kezemet, amivel a karját fogtam. – Mennem kell és neked is. Ne késs el a munkából, Rowdy.

         - Salem, - A válla fölött rám nézett, mert már az ajtónál járt. – Ne hagyj el engem megint.

         Nem mondott semmit sem, és én nem hívtam őt vissza, miközben folytatta útját végig a folyosón, majd eltűnt.

         Mint ahogy mindig is mondtam, ha ez nem a balszerencse volt… Persze, akkor kellett megjelennie, amikor a karom Poppy körül volt, még ha ez teljesen ártatlan volt is. Nekem csak meg kell fogadnom Asa tanácsát és megbizonyosodni afelől hogy tudta, túl a kétségek árnyékán, hogy csakis ő van. Lehet, hogy nem ő volt az első szerelmem, de mindig ő lesz utolsó, és most megértettem, hogy ez mit is jelentett.