Ötödik fejezet

Ötödik fejezet

Rowdy

Annyira nehéz volt az emlékeket lakat alatt tartani, amikor az ajtó, ami az egész mögött zárva volt, kivágódott. Egyik a másik után üldözött engem az ébren töltött óráimon, majd éjszaka a szemhéjaim mögött táncoltak.

         Emlékeztem az első alkalomra, amikor Poppy átszaladt a házunk közötti udvaron és megkérdezte tőlem, hogy szeretnék-e vele játszani. Már annyira megszoktam, hogy figyelmen kívül hagynak, hogy elfelejtenek, és egyedül vagyok, hogy majdnem az ellenkező irányba kezdtem el futni. Annyira aranyos volt – a bütykös térdével és a hosszú copfjával. Rám mosolygott és azt mondta, hogy örökké barátok leszünk és még arra is emlékeztem, hogy tíz évesen arra gondoltam, soha nem akarok a mosolya és a kedvessége nélkül élni.

         Emlékeztem, hogy Salem türelmes volt és vicces, ahogy a két kölyök úgy követte őt, mintha ő lett volna a világ királynője. Soha nem fáradt bele a kérdésekbe, a figyelembe, abba hogy helyrehozza a megbántott érzéseimet, amikor rossz napom volt az iskolában – ami elég sokszor fordult elő – és soha nem nézett rám úgy, mintha hiányosnak talált volna, még akkor sem, amikor mindenki más az én kicsi világomban megpróbált egy olyan irányba terelni, ahová nem voltam biztos, hogy menni akartam. Mindig ő volt a legfontosabb pompomlányom és soha nem számított, hogy ez azért volt, mert touchdown-t szereztem, vagy rajzoltam neki egy képet.

         Ezekkel az emlékekkel olyan is jöttek, amik megnehezítették a légzést, és amitől a fejem lüktetni, a szívem meg fájni kezdett.

         Emlékeztem Poppy-ra és az ő hatalmas, szomorú szemére, amikor elmondta nekem, hogy ő soha nem fog úgy szeretni engem, ahogy én szeretem őt, hogy mi mindig is két különböző világból fogunk származni, és ezért köztünk ez soha nem működne. Szó szerinte a kezébe helyeztem a fiatal és törékeny szívemet és ő úgy dobta azt vissza hozzám, mintha semmi sem lett volna. Belé voltam zúgva – sőt, biztos voltam benne, hogy szerettem őt – ami olyan érzés volt, mintha örökké tartott volna. Egyszerűen tudtam, hogy ő volt az egyetlenem. Állandó volt. Csalhatatlanul kedves és nagylelkű. Szeretnivaló volt kívül és belül, de neki én nem voltam elég. Nem volt megfelelő hátterem, megfelelő neveltetésem és igazság szerint megfelelő bőrszínem sem a számára, hogy valaha is képes legyen hazavinni engem és azt mondani az apjának, hogy az élete hátralevő részét velem szeretné leélni. Megadtam volna neki a világot – csak egyszerűen nem akarta ezt – vagy engem.

         Arra is emlékeztem, hogy a felhajtón állok, miközben néztem, ahogy Salem és az apja kiabáltak egymással, mialatt ő beledobálta minden holmiját a rozsdás Belvedere hátuljába és kerek-perec megmondta neki, hogy soha nem fogja még egyszer betenni a lábát a házába, vagy Loveless-be. Ő volt a legjobb barátom. Ő volt az, akitől mindig minden jobb lett, és még tizenöt évesen is emlékeztem arra, hogy azt gondoltam, soha nem leszek képes átvészelni a középiskola maradék részét nélküle. Hogyan kellene bekerülnöm arra a főiskolára, amelyikre menni akartam? El akartam mondani a nevelőszüleimnek, Poppy-nak, mindenkinek, hogy nem focizni, hanem festeni és rajzolni akartam. Nem egy sport ösztöndíjat szerettem volna, hanem egy művészetit, és Salem volt az egyetlen, aki támogatott ebben engem. Szükségem volt rá, hogy erőt adjon nekem, hogy harcolni tudjak, de ő egy szempillantás alatt eltűnt.

         Észrevett engem, ahol bujkáltam és kiszállt a kocsijából, így tudott adni nekem egy csókot – egy valódi csókot – az ajkamra és emlékeztem arra, hogy sós és egyben édes íze is volt, mert sírt, miközben elköszönt tőlem. Az volt az első csókom és az emléke ahhoz kötődik, hogy néztem, ahogy még egy ember, akivel törődtem, magamra hagy. Próbálta elmondani nekem, hogy írni fog, hívni, postagalambot küldeni, de én egyszerűen csak elsétáltam tőle, mert nem voltam képes hallgatni, és mert tudtam, hogy hazudik. Amikor elment, én nem számítottam többé, ami bizonyította az igazam.

         Most mindezek az emlékek összekuszálódtak és összeütköztek az újakkal, amelyek a felnőtt Salem-el kapcsolatban voltak, amiket éreztem, hogy hozzám préselődtek. Az emlék, amikor a farkam megrándult, ahogy megláttam a lépcső tetején állni azon az első napon, amikor felvették az üzletbe dolgozni. Ott volt annak a módnak az irritáló emléke, hogy olyan forrón égetett, mint a nap, amikor megérintettem őt, és hogy még mindig sós és édes íze volt, de most már elég idős voltam ahhoz, hogy tudni akarjam, hogy a testének mindenhol ilyen íze volt-e, nem csak a mogorva ajkának. Nem tudtam megállítani, hogy ne vegyem észre, ahogy a sötét szeme csillogott, mint a csiszolt ónix, vagy megállítani, hogy arra gondoljak, ahogy a telt ajka jobb érzés volt bárminél, amire valaha is emlékeztem és a tény, hogy az íze olyan volt, mint a csokoládé és a történelem a legjobb és a legrosszabb módon, ami minden egyes nap, minden egyes percében üldözött engem. Tudtam, hogy ha a telefonja nem szólalt volna meg, egy másodpercre voltam attól, hogy megpróbáljam a kezemet annak a rövidnadrágnak a dereka alá juttatni, amit viselt és még annál is közelebb voltam ahhoz, hogy a szexi felsőjének a vállpántját teljesen lehúzzam. Meg akartam érinteni az összes karamella-színű bőrt és a számat a mellének hegyes csúcsára tenni, amit éreztem, hogy a mellkasomba nyomódott.

         Ez az egész zuhanás és ütközés olyan hangos és kemény volt, hogy úgy éreztem, nem látok és hallok semmi mást. Aktívan kerülni fogom az üzletet és még Rule-t is zaklattam, hogy vegye át a műszakomat ezen a héten, így nem kellett találkoznom vele. Nem tudtam ezzel most mit kezdeni, és ennek eredményeként a múltban fuldoklottam és menekültem a jövő elől. Kimerült voltam.

         Annak ellenére, hogy azt mondtam neki, adok neki néhány rajzot a hét végére, én teljesen lefújtam és most Csütörtök este volt, és már azon voltam, hogy teljesen bebasszak a barátommal, Zeb Fuller-rel a Bárba. Valamint teljes mértékben Dixie-t is haza szándékoztam vinni, mert a leggyorsabb módja annak, hogy túltegyem magam azon a valakin, aki belekerült a fejembe, az valaki más volt. És még ha Dixie nem is volt benne a játékban, hogy helyettesítő szeretőt játsszon, akkor talán hazavihetném magammal azt a szőkét, aki a szemével vetkőztetett le engem a bár másik végéből és a dögös, barna barátnője is totálisan szívesen látott volt, hogy csatlakozzon hozzánk. Épp a megfelelő mértékben mosolyogtam rá és láttam, ahogy elpirult és elfordult, hogy odasúgjon a barátnőjének valamit.

         Elkaptam Asa pillantását; vigyorogva nézte a műsort, és a vállát vonogatta. Visszafordultam Zeb felé, aki fele annyira se tűnt olyan lenyűgözöttnek, mint a délies csapos.

         - Mi van? – A hangom egy kicsit goromba volt és nagyon is hanyag. Úgy nyakaltam a Jäger feleseket, mintha víz volna, és azt hiszem, végül utolértek engem.

         Zeb jó haver volt. Ő volt az első ügyfelem, majd baráttá alakult át, miután néhány órát azzal töltöttünk, hogy elfedjem a ronda börtöntetoválásokat, amiket pár évvel ezelőtt varratott, mialatt be volt zárva. Ez a fickó egy lenyűgöző mesterember volt. Meglehetősen biztos voltam benne, hogy fel tudott építeni egy házat nem többel, mint egy kis Elmer Ragasztó és néhány fogpiszkáló, de az élet számára nem mindig volt habostorta, és emiatt akartam segíteni rajta. Én voltam az, aki javasolta Nash-nek és Rule-nak, hogy vegye fel Zeb-et, mint az új üzlet vállalkozóját és legnagyobb megkönnyebbülésemre, minden érintett számára úgy működött, mint egy álom.

         Az összes barátommal, aki házas volt, vagy babája született, vagy letelepedett egy szexi nővérrel, a magam módján több voltam, mint korábban, így rávettem magamat, hogy felhívjam Zeb-et, amikor egy estére ivócimborára volt szükségem.

         Zeb felemelte a Whiskey-kóláját és csak bámult rám a pereme fölött, és nem mondott nekem „semmit sem”, de azt úgy tett, ami egyértelműen jelentett valamit.

         Egy kicsit bandzsítottam a szememmel és lehúztam az újratöltött felest, amit Asa tett le elém megemelt szemöldökkel.

         - Akkor mi ez a nézés?

         Zeb masszív csávó volt. Azt hiszem, még Rome-nál is nagyobb volt, ami már szinte hallatlan, már amennyire érdekelt engem. Ugyanannyira be volt borítva tintával, mint én, és a bozontos, sötét hajával és borostás arcával, egy ijesztő rohadék volt. Azt hiszem, szerencsésnek mondhatom magamat, hogy barátok voltunk, vagy lehet megbántam volna azt, hogy egy fasz voltam vele.

         - Nem tudom, mi a szánalmasabb, a tény, hogy valami ismeretlen bártyúkra pazarolod az idődet… - Rám mordult, amikor mérgesen néztem rá. – Vagy az a tény, hogy olyan gyerekesen viselkedsz, hogy megpróbálod italba folytani a csajproblémáidat.

         Huszonöt éves vagyok, de úgy éreztem magam, mintha már száz életet leéltem volna attól a pillanattól kezdve, hogy a zsaruk megjelentek a lakás ajtaja előtt az éjszaka közepén, hogy elmondják nekem, az anyukám meghalt. Elmagyarázták, hogy golyót kapott, amikor néhány punk kölyök megpróbálta elvenni tőle az autóját, amikor nem ment elég gyorsan, hogy megfeleljen nekik. Azon az éjszakán betettek engem a rendszerbe és soha nem szabadultam ki onnan. Attól a pillanattól kezdve nevetséges vagyok, és Zeb-nek igaza volt, eléggé férfinak kellene lennem ahhoz, hogy szembenézzek Salem-mel és azzal, ahogy engem gúzsba kötött.

         - Mit tudsz róla? – A hangom ingerlékeny és robbanékony volt.

         Zeb megforgatta a sötétzöld színű szemét és az általában mosolytalan szája egy ellenszenves jókedvvel rándult meg.

         - Tudom, hogy körülbelül ilyen magas. – Vállmagasságig nyújtotta a kezét. – Olyan alakja van, ami megnehezíti a gondolkodást, valamint olyan szemei és haja, amik arra késztetik az embert, hogy belevesszen, amikor a fények kialszanak.

         Éreztem, hogy egy izom rángatózik az állkapcsomban, ahogy nekidőltem a pultnak és megkérdeztem Asa-t, aki épp elsétált előttem. – Te mesélsz történeteket?

         Kinevetett, én meg át akartam vetődni a pulton, és megfojtani őt.

         - Héj. Jól néz ki, és forró szexet és jó időtöltést sugároz erőfeszítés nélkül. Én csak megosztom az elismerésemet egy csinos lányról. Nem az én dolgom, hogy nem veszed észre, hogy úgy néz rád, mintha te lennél a kedvenc itala és mi egy sivatagban lennénk.

         Ó, én ezt mind pontosan láttam. Csak éppen nem volt meg az első nyom azzal kapcsolatban, hogy mit kellene ezzel tennem. Nos, ez nem volt teljesen igaz. Azután a csók után, kurva világos képem támadt, hogy minden, amit Salem iránt éreztem, az egyenesen az ágyamba vezetett volna, de nem voltam benne biztos, hogy képes lettem volna kezelni azt. Csak, hogy kimondta Poppy nevét, az elég volt, hogy megszelídüljön a tomboló keménységem, amit a csókja okozott és többet tett, hogy kihúzzam a fejem a gatyámból, mint bármely hideg zuhany valaha is.

         Szerettem valaha is igazán Poppy-t úgy, ahogy gondoltam, ha csak Salem látványa, a gondolat, hogy a számat az övére tegyem, jobban felkavart engem, mint Poppy valaha is? Nem hiszem, hogy igazából bármilyen módon is képes lettem volna megcsókolni Salem-et, ha azok az érzések, amik a múltban voltak Poppy iránt valóban olyan fontosak, mint ahogy mindig is értelmeztem őket.

         Motyogtam valamit, aminek semmi értelme nem volt, és felkaptam a sörömet.

         - Ez nem csak valami ismeretlen lányról szól, akin megpróbálok eligazodni. Én ismerem ezt a lányt, és ő is ismer engem.

         Zeb egy darab jeget rágcsált, amit az italából szedett ki, és azt gondoltam, hogy úgy nézett ki, mint aki kint lett volna az erdőben, valahol a senki földjén. Ő volt a megtestesülése annak, ahogy egy Colorado-inak ki kellett volna néznie. Azt gondoltam, hogy talán rá kellene tetetnünk őt az állami zászlóra, hogy büszkén képviseljen mindannyiunkat. Ja, részeg voltam.

         - Ez a te problémád, Rowdy. Soha nem akartad, hogy egy nő csak megismerjen téged. Te csak meg akartad kapni, és kilépni belőle, így nem kellett semmilyen erőfeszítést sem belefektetned.

         Morogtam egy kicsit, és intettem egy másik felesért. – Egyszer fektettem bele erőfeszítést. Több erőfeszítést, mint bármelyik fiatal férfi tette volna, és az arcomba csapott. Keményen megtanultam a leckét. Nincs több erőfeszítés… csak egy jó kis időtöltés nekem és egy nagyszerű neki. Mindenki nyer.

         Zeb felhorkantott és bólintott, amikor Asa megkérdezte tőle, akar-e még egy kört.

         - Egy lány régen megégetett téged, így ez azt jelenti, hogy minden lány ugyanabból az éghető anyagból van? Meg kell mondjam, mindig azt gondoltam, hogy okosabb vagy ennél.

         Kezdtem bosszús lenni. Nekünk bajtársaknak kellett volna lennünk – tesóknak a letelepedés előtt – és azokkal a sok beszédekkel. Nem kértem arra, hogy teregesse ki, így a logikát és a brutális őszinteséget zúdíthatta rám.

         - Te ezt nem érted.

         A szemét forgatta rám.

         - Nem? El voltam jegyezve, amikor letartóztattak. Kibaszottul imádtam azt a lányt. Azt mondta nekem, hogy várni fog rám, hogy én vagyok az ő egyetlen igaz szerelme és még az akadályok és az idő sem lesz képes távol tartani minket egymástól. Egy kicsit kevesebb, mint egy hónapba tellett, hogy felhagyjon a látogatásokkal, és egy kicsivel több, mint hat hónap elteltével eljegyeztette magát egy profi síelővel. Mostanra két gyereke van és egy kisbuszt vezet. Azt hiszed, hogy ez azt jelenti, minden nő ilyen? Hogy nincs ott kint valaki, aki valóban arra vár, hogy szeressen engem?

         Addig bámultuk egymást, amíg meg nem rázta a fejét.

         - Nem. Én azt gondolom, hogy vannak jó nők ott kint, akik ki fognak állni a férfijaik mellet, nem számít mi történik. Azt hiszem, van ott kint egy nő, aki nem fogja leszarni az időt, mit adtam neki, és szeretni fog engem, és hajlandó lesz meglátni azt, amit most ajánlani tudok. Persze, amíg nem találom meg őt, addig nincs lelkiismeret furdalásom, hogy egyszerűen csinálom – egyszerűen megvan a maga helye és megfelelő ideje. De amikor ez keménnyé válik, amikor a lány megéri, nem fogok félni, hogy elvégezzem a munkát. – Elnevette magát. – Szeretem elvégezni a munkát, különösen, amikor ez gyakorlati.

         A Jäger alkoholos íze a nyelvemen táncolt, miközben visszalöktem a felest. Abba kellett hagynom. A dolgok kezdek hullámozni körülöttem és úgy éreztem magam, mintha elengedtem volna a pultot, amibe kapaszkodtam, mintha lecsúsznék a bárszékről és arccal a padlón landolnék.

         - Csak egyetlen egy első lány van, aki a kezében tartja a szívedet. Ez az első megadja az alaphangot mindennek és mindenkinek, aki utána jön. – Már nem hangzottam annyira biztosnak és ez nem csak a pia miatt volt.

         Asa megállt, és elhajolt tőlem a bár másik oldalára és átnyújtotta a kezét a nagy felületen, hogy a szemem között megpöccintsen engem. Káromkodtam rá és visszarántottam a fejemet.

         - Te egy hülye idióta vagy. Egymillió első lány van egymillió különböző első dologgal. Ott van az első lány, akivel lassúzol, és az első lány, akivel ágyba bújsz. Ott van az az első lány, aki az első csókodat adja és az első, akit hazaviszel az anyukádhoz. – A borostyán színű szemei jókedvtől csillogtak. – Ott van az első lány, akivel veszekszel és az első lány, akiért harcolsz. Ott van az az első lány is, akit el kell engedned. Az első lány, akit szeretsz, nyilvánvalóan, és az első lány, aki összetöri a szívedet. Mindig van egy első lány, Rowdy, de ott van az a lány is, aki utána fog jönni, amíg el nem jutsz az utolsóig. Az utolsó lány az, aki igazán számít.

         Mindig azt mondtam magamnak, hogy Poppy volt az én egyetlenem, de nem fogok hazudni, a legtöbb dologban, amit Asa mondott nem ő volt az első. Persze egészen biztosan ő volt az első lány, aki összetörte a szívemet, és ezt nagyon is látványosan tette. Az első lány, akivel szexeltem Joanne Morse volt, még tizenöt éves koromban. Az első lány, akivel lassúztam Megan Drake volt a hazatérése alatt abban az évben, amikor három touchdown-t szereztem egy játékrész alatt. Az a lány is ő volt, aki a nyelvét és a száját használta, hogy örömet szerezzen nekem. Akkor rájöttem, hogy Poppy iránt epekedek, de mégis tovább folytattam az ágyba bújást, amíg rámosolyogtam egy lányra és azt mondtam neki, hogy csinos, én már nagyjából végigmentem a teljes rendelkezésre álló és életkornak megfelelő Loveless női lakosságán, mire végeztem a középiskolában. Az első lány, akit hazaviszek az anyukámhoz, az soha nem fog megtörténni, mivel az anyukám a föld alatt volt és az a lány, aki az első csókomat adta volt az oka annak, hogy ma este úgy viselkedtem, mint egy részeg idióta. Igaza volt: mindig volt egy másik lány az első után és nekem még soha nem volt egy utolsó lány sem.

         - Ti, srácok gázok vagytok. Én csak le akartam részegedni és lefektetni valakit. – Mindketten kuncogtak rajtam, én meg hagytam, hogy a tekintetem Dixie-n landoljon, miközben odaballagott az oldalamhoz és az egyik kezét a vállamra tette.

         - Én teljesen hajlandó vagyok kisegíteni téged ezzel az utolsó résszel kapcsolatban, Rowdy.

         Kedveltem Dixie-t. Kedveltem, mint embert, és tetszett minden, amivel dolgozott, amitől egy csinos lány lett. Soha nem kért többet, mint amit adni akartam és mindig kellemesen töltöttük az időt, amikor meztelenül együtt voltunk. Kedves volt, de most, ránézve és a szexi várakozásra a szemében, tudtam, hogy nem volt mód arra, hogy képes legyek hazavinni őt és végigcsinálni azt vele. Az agyam valaki máson járt és nem akartam Dixie-t egy részeg kalandra leminősíteni, mert úgy viselkedem, mint a világ legnagyobb gyávája, mivel elkerülöm azt a nőt, akivel igazából lenni akartam.

         Befedtem az apró kezét a sajátommal és egy tántorgás kíséretében ellöktem magam a pulttól. – Nem ma este, édes. Ez a kettő itt, lerombolta a varázsomat.

         Kizárt dolog volt, hogy vezetni tudjak, így ez azt jelentette, hogy a SUV-om a parkolóban marad és taxit kell fognom a lakásomig.

         - Sajnálom.

         Ő csak megráztam felém a fejét és elmosolyodott. – Mindig tudtam, hogy valamikor, valaki megragadja majd a figyelmedet, és soha többé nem fogsz más lányra nézni. Mindannyiótok ilyennek tűnik. Bármennyire is szívás, azt kell mondjam, ez nekem is reményt ad, hogy egy srác rám is így fog nézni egy nap.

         Az elutasításomat egy lovagias tettre fordította. Ember, ő tényleg egy csinibaba volt.

         Asa hívott nekem egy taxit. Zeb segített betenni engem a hátsó ülésre és a szegény sofőr végig nézte a visszapillantó tükörben a tüneteimet, mintha attól félt volna, hogy mindent le fogok hányni, ezért súlyos borravalót adtam neki, hogy kárpótoljam őt az aggodalma miatt és bebotladoztam a magányos lakásomba.

         Nagyon részeg voltam. Az fejem forgott a piától és az emlékektől, így azt tettem, amit mindig is, amikor ennyire izgatott voltam. Elővettem egy vázlatfüzetet és egy kis szenet, majd rajzolni kezdtem. Meglehetősen biztos voltam benne, hogy egyik sem nézne ki valami jól kivehetően reggel, amikor kijózanodom, de pillanatnyilag ez lefoglalt engem, összpontosítást igényelt és néhány dolog, amik üldöztek, végre eléggé elcsendesedtek ahhoz, hogy be tudtam hunyni a szemem és összeroskadtam, mint egy kiütött kupac.

         Másnap csörgés riasztott fel és a vázlatfüzetet a padlóra küldtem, miközben talpra kecmeregtem, hogy megkeressem a telefonomat, ahol a múlt éjjel landolt idegroncsomban. A konyhapulton volt egy tál gabonapehely mellett, amit én öntöttem ki, de nyilvánvalóan nem ettem meg, és a Marked száma villogott rám, ahogy a Cramps kemény és pszichedelikus gitárjai kopogtatták a vattával kitömött fejemet.

         - Igen? – A hangom olyan volt, mintha múlt éjjel egymagam elszívtam voltam tíz karton cigit.

         - Rowdy? – Salem hangja aggódó volt és én akaratlanul is megrándultam.

         - Igen. Mi a helyzet?

         Tejet öntöttem a várakozó gabonapehelyhez és ettem egy kanállal.

         - Tudsz róla, hogy dél elmúlt? Az első időpontod már harminc perce vár.

         - Bassza meg. – A tálat a mosogatóba dobtam, és az egyik kezemmel végigdörzsöltem az egész arcomat. – Nem, fogalmam sem volt róla. Át tudod ezt ütemezni és adj nekik kedvezményt a kellemetlenség miatt. Néhány percen belül ott leszek. – Ki kellet mosnom a Jäger-t a szervezetemből és visszamenni a bárhoz, hogy elhozzam a kocsimat. Több lesz, mint néhány perc, de neki ezt nem kellett tudnia.

         - Minden rendben? – Ismét ez az aggodalom és a farkam megrándult a nadrágomban a hangjától.

         - Betankoltam múlt éjszaka és kiütöttem magam a kanapén. Jól vagyok, csak egy kicsit mérges vagyok magamra.

         - Rendben. Majd én elintézem az ügyfelet.

         A hangja az aggodalmasból áttért egy kicsit csalódottba és én ezt mélyen a gyomromban éreztem. Bármi is folyik kettőnk között, bármit is csinál a fejemmel, még mindig szükségem van arra, hogy a dolgokat szakmai szinten tartsuk egymás között a munkahelyen. Tartoztam ezzel a srácoknak, az ügyfeleimnek, és még Salem-nek is.

         - Köszönöm. Fel fogom hívni és bocsánatot kérek tőle és lesz néhány tervem számodra, amit megnézhetsz Vasárnap, ha szeretnél találkozni.

         Furcsa hangot hallatott és hallottam, hogy a telefont oldalra tette, hogy beszéljen valakivel az üzletben.

         - Jól van. Elhozhatod őket a lakásomra, vagy elküldheted nekem e-mailben, amikor készen lesznek. A Vasárnapot és a Hétfőt otthon kell töltenem.

         Meg akartam kérdezni tőle, hogy miért, és azonnal arra gondoltam, hogy azokat a napokat nem egyedül fogja tölteni, majd seggbe akartam rúgni magamat, mert ez nem az én gondom volt. Beleegyeztem, és azt mondta, el fogja majd sms-ezni a címét.

         Letettem és hagytam, hogy a fejem előreessen. Egy rohadt nagy káosz voltam, és szükségem volt rá, hogy összeszedjem magamat. Nem segített a lelkiállapotomon, amikor a tekintetem az elhagyatott vázlatfüzeten landolt, amin az a kép bámult fel rám, ami elől egész éjszaka próbáltam elmenekülni és leinni magamat.

         Minden ott volt… a sötét szeme, ében hajának végtelen hullámai, tökéletesen megformált szája kiegészítve a pislogó ékszerrel az ajka fölött, a mindentudó mosolya. Ráadásul, mindent titok tudása, amim volt, a gyorsan rajzolt képemen elevenedett meg. Még részeg homályban is, ami annyira rossz volt, hogy alig emlékeztem arra, hogyan kerültem haza, ő volt az agyam élvonalában és én nem tudtam, mit kellene kezdenem vele és a fájdalommal, amit maga mögött hagyott.

         Felvettem a füzetet és undorral a kanapéra dobtam. Ez már-már kikerült az ellenőrzésem alól, és komolyan tennem kellett ez ellen valamit.

         Húsz perc alatt vettem egy zuhanyt, ami elég forró volt ahhoz, hogy leforrázzon, és kiviharzottam a bejárati ajtón. A következő időpontom egy harminckor volt és a mai nap folyamán már nem akartam senki másnak csalódást okozni. Utáltam azt az érzést.

         A munka egy rémálom volt. Általában én voltam az, aki megnehezíti mindenki idejét, az a srác, aki általában kész egy gyors visszavágásra. De tagadhatatlan volt, hogy úgy néztem ki, mint egy kivert kutya, és úgy viselkedtem, mint egy medve, akinek tüske ment a mancsába, így Rule és Nash is kegyetlen volt egész nap. Kedélyesen vettem az ugratást és eseménymentesen mentem keresztül a többi ügyfelemen. Reménykedtem, hogy Salem még mindig ott lesz, amikor megérkezem, de el kellett mennie a LoDo-ba nem sokkal azután, hogy felhívott, ami beteljesületlen érzést hagyott bennem és ennek a tetejében elégedetlen is voltam, ami sokkal jobban kiakasztott, mint amire valaha is emlékeztem.

         Nash azt akarta, hogy menjek el vele bekapni valamit vacsorára, mivel Saint esti műszakban volt a sürgősségin és Rule is letette már a munkát, hogy hazamehessen. Rule most már mindig hazamenekült egyenesen munka után és azt hiszem, ez kiborította Nash-t. Ők ketten nagyon szoros kapcsolatban álltak, és most, az összes üzleti dologgal, ami megy és azzal, hogy mindegyikünk háziasított boldogságba telepedett le, az ő tesós-idejük kevés volt és távoli.

         Vissza kellett utasítanom, mert szükségem volt arra, hogy a rajzokon dolgozzak a bolt számára. Meg akartam mutatni Salem-nek, hogy valójában nem voltam olyan elbaszott, mint ahogy az elmúlt néhány napban feltűntettem magamat. Nash azt mondta, ő megérti és megígérte, hogy néhány héten belül, neki is lesz pár vázlata a számomra, majd egyedül hagyott, hogy rajzoljak.

         Felvázoltam egy kalózhajót. Leskicceltem egy sellőt, olyat, amit néhány évvel ezelőtt Rule-ra varrtam. Felvázoltam egy cigánylányt, majd elkezdtem magammal vitatkozni, hogy ne dobjam-e ki a szemétbe, amikor rájöttem, hogy a terv mennyire hasonlított az elmúlt éjszakai részeg firkálmányomhoz. Az összes kép merész és grafikus volt. Régies tetoválások lettek elég fellángolással, hogy vonzónak tűnjenek a fogyasztók számára, akik nincsenek benne a szakmában. Annyira tetszettek, hogy eldöntöttem, nem tudok várni holnapig, hogy megmutassam Salem-nek. Nem érdekelt, hogy már majdnem éjjel tizenegy volt, vagy, hogy őrültnek tűnhetek majd, ha sms-ezek neki és megkérdezem tőle, hogy rendben van-e az, ha ma este viszem át őket. Igazából készíthettem volna fényképeket a telefonommal és elküldhettem volna neki, de nem akartam ezt tenni. Személyesen szerettem volna neki megmutatni.

         Az utolsó alkalom óta, amikor papíron hoztam létre valamit, hogy megmutassam neki nem éreztem ezt, a rohanást, a hideg várakozást, ami fel és leszáguldozik a gerincemen. Tizennégy voltam, Salem meg tizenhét. Az apja nem volt hajlandó elengedni őt a sulibálra, mert szokás szerint megszegte a végtelen szabályainak az egyikét. Annyira szomorú volt miatta, azért is, mert a focicsapat kapitánya megkérte, hogy menjen vele. Ez lehetett volna álmai randija. Helyette az éjszakát a szobájában töltötte, ahol felváltva sírt és szidta az apját. Mivel a sajátom helyett, mindig az ő házában lebzseltem, végül a hálószobájának a padlóján kötöttem ki, és amíg ő az ágyban sírt, én arra törekedtem, hogy jobban érezze magát. Mivel én csak egy ügyetlen kamaszfiú voltam, így nem volt sok minden, amit tenni tudtam, de amikor elmondta, hogy mennyire szomorú, hogy soha nem lehet képe, amit megtarthat – egy jó emlék a bálról és a gimis napjairól – mert az apja újra meghiúsította ezt, tudtam, hogy volt egy dolog, amit megtehettem.

         Olyan jól ismertem Salem arcát, mint a sajátomat, és kevesebb, mint öt percbe telt, hogy lerajzoljam őt és egy díszes hercegnői ruhába tegyem, amit soha nem venne fel a való életben. A focicsapat kapitánya egy kicsit trükkösebb volt. Addigra én már a junior csapatban voltam, így tulajdonképpen tudtam, hogyan nézett ki, de az egyetlen mód, ahogy le tudtam őt rajzolni az a foci mezében volt. Szóval rajzoltam neki egy báli képet, amin ő gyönyörűen és tökéletesen nézett ki egy olyan pasi karján, aki mezt viselt és foci sisak volt a hóna alatt.

         Amikor odaadtam neki, ő azonnal abbahagyta a sírást. Csak nevetett és nevetett. Először azt gondoltam, hogy rajtam, majd lekászálódott az ágyról és egy öleléssel a padlóra döntött engem. Azt mondta, hogy ez sokkal jobb, mint bármelyik béli kép valaha is lehetett volna és én még mindig emlékeztem arra, hogy mennyire büszkének éreztem magamat, hogy felvidítottam őt.

         Arra is emlékeztem, hogy Poppy bedugta a fejét az ajtón, hogy megnézze, mi volt az a lárma, és rosszalló pillantást küldött mindkettőnk felé, amikor meglátta, hogy Salem szétterül rajtam. Engem nem érdekelt, annak ellenére, hogy Poppy volt az, akibe állítólag szerelmes voltam. Azt akartam, hogy Salem boldog legyen. Ő mindig kitett a maga módján, hogy úgy érezzem magam tartozom valahová, mintha számítanék. Engem nem ítéltek volna el, mert viszonoztam a szívességet.

         A hely, amit Salem bérelt, pontosan a Capitol Hill szívében volt, és nem volt túl messze sem a Marked-től, sem attól, ahol Nash élt. Csak néhány utcányira. Megtaláltam a nevét a telefonfülkén és csörögtem neki, hogy engedjen be. Az első alkalommal nem válaszolt, és én ismét azon tűnődtem, hogy egyedül volt-e. Amikor másodjára csengettem, addig feküdtem a gombon, amíg a zaj idegesíteni nem kezdett és hátraugrottam, amikor hirtelen megjelent a biztonsági ajtónál. Kitárta a nehéz ajtót és oldalra kellett lépnem, ahogy egy energetikus fekete szőrcsomó rohant el mellettem. Salem a kölyök után iramodott és én ott maradtam bámulva őket, mint egy idióta.

         Elkiáltotta magát, - Jimbo! Gyere ide, Jimbo! – és a fekete Labrador kölyök boldogan figyelmen kívül hagyta őt, miközben udvarról udvarra futkározott.

         Salem a haját a feje tetején lófarokba kötötte, egy fekete szemüveg takarta a sötét szemeit, és ugyanazt a rövidnadrágot viselte, ami azon az éjszakán volta rajta, amikor olyan közel kerültünk egymáshoz az üzletben. Csak ma este egy fehér atléta volt rajta, ami rátapadt minden egyes görbületére, ami volt neki, és így meglehetősen nyilvánvalóvá vált, hogy nem viselt melltartót.

         Be kellett vallanom, minél inkább eltávolította magáról a díszes ruháit és a tökéletes sminkjét, annál jobban vonzódtam hozzá. Ez a Salem emlékeztetett arra a lányra, aki reményt adott nekem, a másik Salem megkeményítette a farkamat és forgott tőle a fejem, és én visszavonhatatlanul vonzódtam mindkettőhöz.

         A kutya felém iramodott, én meg lehajoltam, hogy felmarkoljam a kis borzas testét. Kidugta a nyelvét, hogy végignyalja az egész arcomat és az apró farka ide-oda verdesett. Salem felrohant a lakás bejáratához és egy percet szánt arra, hogy a térdeire támaszkodva levegőhöz jusson.

         - Hülye kutya. – A sötét szőrű labda a hangja irányába fordult és megpróbált kiszabadulni a fogásomból, hogy a csinos tulajdonosához jusson.

         - Szereztél egy kölyökkutyát? – Átadtam őt neki és a mellkasához vonta, ahogy a kutya letámadta az arcát a szeretetével.

         - Igen. Még soha nem maradtam sehol elég hosszú ideig ahhoz, hogy egy állathoz kössem magamat. A szomszédom említette, hogy a barátja próbál megszabadulni egy alom meglepetés kutyakölyöktől, és amikor megláttam a kábult arcát, nem tudtam neki ellenállni.

         Az ajtó felé vette az irányt, és a válla fölött rám pillantott. – Ő az, amiért itthon kell maradnom egész hétvégén. Még nem elég vagány ahhoz, hogy túl sokáig egyedül maradjon.

         Megemeltem az egyik szemöldököm és követtem őt be az épületbe. Nem tudtam levenni a szemem a kerek hátsójának a ringásáról, vagy a hosszú, meztelen lábairól.

         - Jimbo?

         A név vicces volt, és illet a nagy, lökött kutyushoz.

         - Igen, Jimbo. Miért ne?

         Valóban, miért is ne? Besétált a lakásba, letette a kutyát és megfordult, hogy rám nézzen. Láttam tükröződni magamat a szemüvege lencséjében, miközben figyelmesen nézett.

         - Ez tényleg nem tudott várni a hétvégéig, Rowdy?

         Mezítláb volt és észrevettem, hogy a körmei mély, intenzív vörösre voltak festve. Még alulöltözve, kutyanyállal borítva is volt benne valami, ami a mély részeimhez szólt. Felsóhajtott és a konyhájába sétált, amikor nem válaszoltam azonnal. Felajánlott nekem egy nedves papírtörlőt, és arra használtam azt, hogy letöröljem magamról a kutyanyálat, mint ahogy ő is tette.

         Az egyetlen módja annak, hogy együtt tudjunk dolgozni, hogy túllépjünk a múltnak az útlezárásán, az volt, ha teljesen őszinte leszek vele. Végül el kellett neki mondanom, hogy mennyire összekuszálódtak az emlékeim róla – a jók és a rosszak is – amik még mindig megvoltak.

         A hangom rekedt volt, beárnyékolta a múlt. – Izgatott voltam, hogy megmutathatom ezeket neked. Ezektől úgy éreztem magam, ami visszavitt ahhoz a naphoz. Szerettem neked dolgokat rajzolni, hogy megnézhesd őket. Mindig mindenki leszarta, de te mindig szeretted – azt mondtad, folytassam, ha élvezem ezt csinálni. Azt hiszem, nem lennék ma semmiféle művész, ha te nem lettél volna, Salem. – Ráemeltem az egyik szemöldökömet, ahogy keresztbefonta a karját a méretes mellkasa előtt. – Köszönöm.

         - Ó, Rowdy. – Megrázta a fejét. – Ez mind te voltál. Mindig is nagyszerű voltál. Olyan szomorú, hogy nem volt számodra egy hadseregnyi ember, hogy elmondja ezt neked minden egyes nap, amikor még kicsi voltál.

         - Nem. Nekem csak te voltál. – Odasétáltam, így közvetlenül vele szemben álltam, csak a konyhapult volt kettőnk között. – Úgy érzem, hogy te meg a múlt azóta üldöztök engem, mióta besétáltál abba az üzletbe, Salem. – Nem válaszolt, de észrevettem, hogy egy kis rózsaszín pír kezdett utat törni magának a barna arcán. – Mit fogsz csinálni, ha úgy döntök, hogy hagyom, hogy elkapj?

         Gyors voltam, de igaza volt, a pályán kívül én inkább csak botladoztam, de hosszú idő óta először úgy éreztem, most lehet, hogy megtaláltam a lábamat és vele együtt, hirtelen egyenesen oda akartam sétálni hozzá.