Első fejezet

Első fejezet

Rowdy

A billiárd golyók hangos csattanással ütődtek egymásnak és céltalanul gurultak el az asztalon. Egyetlen egy sem, sem teli, sem csíkos nem talált utat magának a zsebekbe. Teljes súlyommal a dákóra támaszkodtam, amit a földbe ágyaztam és az asztalra bámultam.

         - Ember, elveszíted a játszmádat.

         Több szempontból is. Felhorkantam és átnéztem a biliárdasztal fölött a barátomra, Jet Keller-re. Többé már nem sokat tartózkodott a városban. Általában elvolt azzal, hogy a feltörekvő bandát a csillagokba röpítse, vagy elfoglaltan játszotta a rock sztárt. Ritka éjszaka volt, amikor ténylegesen otthon volt és nem volt hozzákötve a nagyon is csinos feleségéhez. Normálisan élvezni szoktam a tesós időtöltéseket Jet-tel, de mint ahogy azt említette, teljesen szét voltam esve.

         Magam mögé nyúltam és megragadtam az üveg Coors Light-ot (sör), amit a bárszéken hagytam. Általában a sör válasz volt az élet összes problémájára, de a dolgok miatt, amik most a fejembe kavarogtak, a dolgok, amik éjjel ébren tartottak, nem volt az a sörmennyiség, ami le tudott volna nyugtatni. Áthelyeztem a testsúlyomat egyik lábamról a másikra és figyeltem, ahogy Jet elsüllyesztette szinte minden egyes lökését. Ötletem sem volt, hogy volt képes úgy az asztal fölé hajolni és megejteni a lökéseit anélkül, hogy a nadrágja szét ne repedjen. Folyamatosan mondogattam neki, hogy ha valaha is akar majd gyereket, jobban tenné, ha vásárolna néhány méretéhez illő Levi’s-t; ez már egy hosszú idő óta tartó vicc volt kettőnk között. Én éreztem rosszul magam a fickó golyói helyett.

         Évek óta ismertem Jet-et, és kihasználta az ő kemény-rock stílusát. Illett ahhoz, aki volt. Illett a személyiségéhez. Felrázta a színpadot. Ez azonban nem illett bele a lerobbant kocsma jól kitaposott ösvényére, ahová elrángattam. Én elkerültem a tetováló szalonhoz legközelebbi bárt, mert nem állt szándékomban belefutni a legújabb munkatársamba.

         Így is elég nehéz volt nap, mint nap látni őt az üzletben. Óráról órára küzdöttem, hogy visszatartsam azt a kilencmillió kérdést, ami el akarta hagyni a számat. Mindent tudni akartam, az összes választ, de tudtam, hogy még ha meg is adná azokat, az nem kárpótolna azért a tényért, hogy évekkel ezelőtt cserbenhagyott engem. Szóval, csendben maradtam. Cipzárt húztam a számra és mindent elkövettem, hogy ne nézzek rá, ne beszéljek közvetlenül hozzá és arról is biztosan gondoskodtam, hogy ne legyek ott, ahol szerintem, megfordulhatott munka után. Az elkerülési taktikám azt jelentette, hogy az üzlet melletti ivó jelenleg hozzáférhetetlen volt, és így a Bár is, amit egy közeli barát üzemeltetett. Ez volt az a két hely, ahová gyakran jártunk a barátaimmal és a banda többi tagjával a tetováló üzletből, szóval logikusnak tűnt, hogy ezek lesznek majd azok a helyek, ahol Salem is felbukkanhat. Ergo, elrángattam Jet seggét egy helyre, ami úgy látszott, mintha a Colorado-i aranyláz óta nem lett volna kitakarítva és ahol minden gyanús szem ránk tapadt.

         - Ez egy furcsa néhány hét volt.

         Jet felhúzta a fekete szemöldökét és intett, hogy rendezzem újra a golyókat.

         - Van ennek bármi köze is a Vegas-ból érkező csajhoz?

         Éreztem, hogy a vállam akaratlanul is megfeszült. – Talán.

         Azzal foglaltam el magamat, hogy a színes golyókat visszahelyezzem a háromszögbe, és amikor végeztem, megálltam, és a kezemmel megtámaszkodtam az asztal szélén. A tetovált bütykeim csaknem elfehéredtek a nyomás alatt. Volt ez a dolog azzal, hogy egy barátokból álló szorosan összetartó csoport, úgy helyettesítették egymást, mint egy család. Senkinek a dolga nem volt tiltott terület és mindenki bele akarta ütni az orrát a felfordulásba és megpróbálni segíteni benne.

         Egy kissé összehúztam a szememet, miközben ő rendelt nekünk még egy kör sört a pincérnőtől, aki úgy nézett, mint aki már az anyaméhben is ezt csinálta volna. „A Banya” még csak nem is próbálta meg elrejteni a nyúzott megjelenését és ez bosszantott. Ha nem lennék ennyire beszari, abban az esetben a Bárban lehetnénk, ahol Dixie volt a pincérnő. Ő egy csinibaba volt. Egy vöröshajú, laza hozzáállással és ragyogó mosollyal. Ő még egy kis minőségi időt is eltöltött velem meztelenül és nem várt el semmit sem másnap reggel, szóval attól a ténytől, hogy Betty, az Ördög saját pincérnője rám mordult, csak még bosszantóbb volt.

         Jet-re förmedtem. – Mit hallottál?

         Úgy vigyorgott rám, hogy az tudatta velem, egy seggfej voltam. Én nem leszek mérges egykönnyen. Nem láttam értelmét. A dolgok mindig elrendeződnek, de ez nehezebb volt akkor, amikor az emberek azon dolgoztak, hogy megpróbálják megváltoztatni a kimenetelét, amitől minden csak balul sült el. Én szilárdan hittem abban, hogy bármi, aminek az volt a célja, hogy megtörténjen, az meg fog történni és nem volt arra mód, hogy irányítani tudjuk az eredményt.

         Borravalót adott a pincérnőnek, majd elvette a söröket és odaadtam nekem az egyiket.

         - Csak azt, hogy ő valami más. Hallottam, hogy ugyanolyan jól tudja adni Cora-t, mint kapni, hogy bámulatos volt a vendégekkel, hogy tudja mi a dörgés, amikor arra kerül a sor, hogy egy tetováló üzletet vezessen, és hogy a tízes skálán ő nem csak egy tízes, de tízszer több, mint egy tízes, és hogy te kerülöd őt, mintha egy lepratelepről jött volna és nem Sin City-ből.

         Cora Lewis volt az üzleti menedzsere a Marked-nek, a tetováló szalonnak, ahol dolgoztam. Apró, nagyhangú és igazán főnökösködő volt mindannyiunkkal és Jet mellett, ő volt a legközelebbi barátom a világon. A tény, hogy azonnal elfogadta Salem-et, beterelte őt a karámba anélkül, hogy akár megállt volna megkérdezni tőlem, hogyan érzek ezzel kapcsolatban, bosszantott engem és még kakukktojásnak is éreztem magam emiatt. Úgy tűnt, mindenki imádta Salem-et, nem tudták abbahagyni, hogy a dicséretét zengjék, és piacra dobták, mint életmentőt, aki itt volt a bolttal, hogy kibővítse egy új helyre. Ha megkérdeztél volna bárkit, akivel dolgoztam, akkor azt mondták volna, hogy ő volt a Marked megmentője.

         Azt akartam, hogy visszamenjen oda, ahonnan jött és magával vigye az összes emléket, az érzéseket, amiket magához kötött. Régóta és keményen dolgoztam azon, hogy eltemessem a Colorado előtti életem legnagyobb részét és nekem nem volt szükségem napi emlékeztetőre arról, hogy szerettem és el is veszítettem mindkét Cruz testvért.

         - Gyönyörű. Mindig is az volt.

         Salem Cruz-nak megvolt mindene, amire egy mai-modern csinos nőnek szüksége volt annak érdekében, hogy mutatós legyen. Voltak görbületei, amik azokban a napokban is voltak. Mérföldhosszú, bámulatos, fekete haja volt, ami szinte végtelenek látszott és volt egy zseniálisan élénkpiros tincs az elején. Szemének színe obszidián árnyalatú volt a fekete pont körül és az ajkait tökéletesen vérvörösre festette. Minden egyes nap úgy nézett ki, mintha valami hot rod (autós magazin) magazinból lépett volna ki. A stílusa tökéletesen megtervezett volt, mind pimasz, mind szexi módon, amitől szinte lehetetlen volt őt figyelmen kívül hagyni. Minden nap, az a kis Monroe piercing , amit a felső ajkában viselt, rám kacsintott, és minden nap, megpróbáltam nem észrevenni, hogy a tetovált karja milyen mesterien sikerült és tele volt grafikával, és irigyeltem, mint profi, és mint művész is. Én igazán nagyon keményen próbáltam nem visszaemlékezni arra, amikor körém fonta azokat, mikor még fiatalok voltunk és féltem minden egyes alkalommal, amikor megpróbálkozott azzal, hogy jobban érezzem magam.

         - Ismerted őt régebbről?

         Jet-nek fogalma sem volt arról, mennyire beletrafált ebbe a kérdésbe.

         - Igen. A családjának a szomszédságában nőttem fel Texas-ban. Sok időt töltöttem a házában, amikor kölyök voltam.

         Akkoriban máshogy nézett ki, sokkal konzervatívabban és hagyományosabban. A haja sötétebb volt, de a szeme még mindig olyan fekete, mint az éjszaka és éppolyan titokzatos. A mosolya ugyanolyan, és az is, ahogy éreztem, hogy a vérem összesűrűsödik, amikor elment mellettem, vagy véletlenül hozzám súrlódott. Akkoriban azt gondoltam, tévedtem. Azt hittem, hogy félelmetes és veszélyes, hogy így reagáljak egy lányra, úgy hogy tudtam, nem az enyém, de már tudtam, hogy Salem ellenállhatatlan volt és fizikailag lehetetlen volt, hogy ne reagáljak rá.

         - Szóval mi ez a fagyos fogadtatás?

         Általában kedves, barátságos, és megnyerő voltam az ellenkező nemmel. Egyszerűen képes voltam úgy beszélni hozzájuk, hogy szabad utat kapjak és a nap végére mindenkit boldoggá tegyek. Salem-mel ezt nem tudtam megtenni. Vele nem találtam azokat a szavakat, amikben nem volt vád, szemrehányás és egyenes utálat. Dühös voltam rá, hogy elment és még dühösebb, mert hirtelen felbukkant.

         - Elhagyta Loveless-t, amikor tizenöt voltam. Összepakolt és lelépett az éjszaka közepén a város legnagyobb füvesével. A szülei befolyásosak voltak az egyházban és a kishúga imádta őt, így nehéz volt mindenki számára, amikor eltűnt. – Egy hatalmasat kortyoltam a sörből, és nagyot sóhajtottam. – Nagyon nehéz volt számomra.

         Szerettem Salem húgát, Poppy-t, az én fiatal lelkem minden egyes darabjával. Ő volt az egyetlenem, az egész világom középpontja. Legalábbis az volt, amíg nem követtem őt az egyetemre, ahol végül elmondta nekem, hogy mi soha nem leszünk többek. Salem, azonban a bizalmasom volt, a gyóntatóm és talán a legfontosabb mindközül az volt, hogy felajánlotta egy magányos, és nem kívánt fiúnak a barátságot és az elfogadást. Ő volt a legeslegjobb barátom és én elveszett voltam nélküle. Amikor sokkal többel távozott, mint egy egyszerű viszlát, az volt a második alkalom az életemben, hogy úgy éreztem, elhagyatott vagyok. Ismét én voltam az, akit hátrahagyott valaki, akinek örökké törődnie kellett volna velem. Salem otthagyott kibelezve, üresen.

         - Szóval elég közel áltatok egymáshoz, majd megpattant és ez az első alkalom, hogy találkozol vele tíz év után és most emiatt teljesen be vagy csavarodva?

         Bárcsak ennyire egyszerű lett volna. A Cruz nővérek megsebeztek engem. Akkor lennék teljesen boldog, ha soha többet nem kellene ismét látnom őket, vagy gondolnom rájuk.

         Ha a hajam nem lenne bezselézve és beállítva, mint az egyik szereplőnek a Cry Baby-ből, akkor a kezemet keresztülfutattam volna rajta csalódottságomban.

         - Én nem vagyok becsavarodva. Csak nincs mit mondanom neki. Egy évtized az hosszú idő. Ő egy idegen. – És bármit is mondanék, egyébként sem jönne ki jól. A szavakat düh és emlékek járnák át.

         Jet küldött felém egy pillantást és a sörösüvegének a tetejével rám mutatott. – Jól van. Ő egy idegen, egy szuperdögös idegen, és ahelyett, hogy beszélnél, vagy flörtölnél vele, mint ahogy normálisan tennéd, úgy viselkedsz, mint egy megnémult idióta. Nem, egyáltalán nem vagy becsavarodva.

         Azt terveztem, hogy a dákómmal megrepesztem a fejét, de volt egy sebezhető pontom a felesége, Ayden miatt és nem akarnám, hogy ő megharagudjon rám.

         - Fogd be. Te egyébként sem vagy itt eleget ahhoz, hogy megjegyzést fűzzél a viselkedésemhez.

         Én ezt viccnek szántam, egy módot kerestem arra, hogy témát váltsunk, de láttam, hogy összerándult és a keze akaratlanul is megszorította az sörösüvegét.

         Jet keményen dolgozott. A lelkét is belefektette, hogy nevet szerezzen annak a bandának, amiben hitt. Majd meg halt, miközben a saját kiadójának is ő volt a feje, de a kereslet miatt oda kellett mennie, ahol a zene volt. Ami azt jelentette, hogy folyamatosan utazott L.A-be, Nashville-be, New York-ba, Austin-ba, és még Európába is. Ez nehéz volt neki, tekintve, hogy ő és Ayden még csak néhány éve házasok, és szerelmesek voltak – igazán, nagyon szerelmesek. Láttam, hogy ez megviseli mindkettőjüket, de egyikőjük sem mond semmit, és mint ahogy azt említettem, nem volt semmi, ami megállítsa a sorsot, nem számít mi az, amit az a csúnya szuka tartogat a számodra.

         - Otthon minden rendben van? – Nem akartam kíváncsiskodni, de sokkal jobb volt, mint felhánytorgatni a múltamat, hogy beleáshassa magát.

         - Ayden és én nagyszerűen vagyunk. Minden más szar. – Megrázta a sötét fejét és homlokráncolva nézett rám. – El fog fogadni Austinban egy egyetemi programot, hogy átjelentkezhessen oda.

         Egy pillanatra megálltam, így nem mondtam semmi hülyeséget.

         - Austin-ba akartok költözni?

         Felhajtotta a kezében lévő maradék sört és az asztalra fektette a dákót.

         - Akarni – nem, de ennek van a legtöbb értelme. Átjelentkezik a Texasi Egyetemre Austin-ba, befejezi a tanulmányait és én is több mint két-három alkalomnál többször láthatom majd a feleségemet. Ez szívás. A barátaink itt vannak. A bátyja is itt van és Cora-nak is még csak most lett babája. – Ismét megrázta a fejét és a mellkasa megemelkedett és lesüllyed, ahogy egy nagyot sóhajtott. – Ez az ő ötlete volt, de attól még szarul érzem magam. Felújítottam a stúdiót, azt gondolva, hogy ez elég lesz, de nem így lett.

         Szívás volt, de érthető.

         - Mikor tudja meg, hogy felvették-e?

         - Egy ideég még nem. Beletelik egy kis időbe, hogy bekerüljön a suliba, és ha akarják őt, be kell mennie egy interjúra és még egymillió más dolgon kell keresztülugrálnia, mielőtt hivatalos lesz. Próbálj meg nem beszélni erről Rule-nak és Nash-nek. Még ő sem mondta el sem Shaw-nak, sem Cora-nak. Várni akar addig, amíg biztosak nem leszünk benne, hogy mit fogunk csinálunk.

         Rule és Nash vezette a tetováló szalont és Shaw nem csak Ayden legjobb barátja volt, hanem Rule újdonsült felesége is. Mind a három lány a mi kis világunkban nagyon szoros barátságban voltak, és ha az egyik haver hagyja ezt a jelentős fejlődést kicsúszni a markából, azt biztos, hogy mészárlás fogja követni. Azok a lányok szilárd egységet alkottak és annak a gondolata, hogy az egyikük elmegy, az határozottan oka lesz néhány súlyos érzelmi zűrzavarnak.

         - Ez egy elég jelentős hír. Titokban tartani lehet, hogy nem a megfelelő út. Asa-nak elmondta, hogy azt fontolgatja, hogy elmegy?

         Asa vezette a Bárt és Ayden bátyja volt. Egy kicsit vad volt, és az egyetlen ok, amiért Denver-ben telepedett le, hogy közelebb legyen a húgához. Kettőjük között feszült volt a viszony annak köszönhetően, hogy Asa-nak jelentős története volt abban, hogy seggfejként viselkedett és kisstílű bűnöző volt, de ők még csak most kezdték el a javítását néhány régóta-törött kerítésnek.

         Jet bólintott és a csípőjével az asztalnak dőlt. Én már komolyan arra számítottam, hogy a nadrágja kettéhasad minden egyes alkalommal, amikor megmozdult. Végtelenül szórakoztató lenne, ha szétszakadna rajta.

         - Beszéltek róla. Asa azt mondta neki, hogy tegye azt, ami boldoggá teszi. Azt hiszem Ayden kiborult, hogy nem kérte arra, maradjon.

         Felmordultam és egy kicsit oldalra döntöttem a fejemet, ahogy észrevettem egy csapat srácot, akik csak néhány évvel lehettek idősebbek, mint mi, hogy a bár sarkából felénk tekingettek. Tudtam, hogy nem illünk bele ebbe a lepukkant környezetbe, a hely általános verekedős hangulatába, de vigyáztunk, hogy a saját dolgunkkal foglalkozzunk, és mindig tiszteletben tartottuk a helyiek területét.

         Szórakozottan odaszóltam Jet-nek, amíg az egyik szememet a csoporton tartottam. – Asa azzal töltötte Ayden egész életét, hogy arra kérte őt, tegyen meg dolgokat neki. Miután majdnem meghalt, annak van értelme, hogy egyszer az életében, Asa azt szeretné, hogy Ayden tegyen valamit saját magáért. Ő tudja, hogy te vagy az, aki boldoggá teszi őt. Nem fogja megpróbálni többé távol tartani őt attól, amitől boldog.

         Asa egy rejtély volt. Olyan, aki a semmiből bukkant fel és belevonszolta Ayden-t a múltjának teljes zűrzavarába és egy dühös motorosok csoportjába. A végeredmény Asa-n landolt, aki kómába került, Jet-nek és Ayden-nek pedig összeillő jegygyűrűjük lett. Mindannyian üdvözöltük a szőke délit a csapatban, de mindenki óvatos szemmel tekintett rá. Szerencséje volt, hogy Rule bátyja, Rome hazajött a háborúból, és végül tulajdonosa lett a Bárnak. Valamilyen oknál fogva az idősebbik Archer azonnal megkedvelte Asa-t és munkát ajánlott neki. Azt hiszem, mindannyian egyfajta várakozással tekintettünk előre, hogy meglássuk, hogyan sül majd el.

         A csoport, amelyik minket nézett, összedugták a fejüket és a sráccal, akire én azt tippeltem, hogy a vezető lehet, találkozott a tekintetem és gúnyos vigyorral beintett nekem.

         Letettem a sörömet és hátranéztem Jet-re.

         - A bennszülöttek egyre nyugtalanabbak. Valószínűleg mennünk kéne.

         Én nem bántam volna egy jó-öreg bárban verekedést. Elvégre, én fociztam, amíg ott nem hagytam a főiskolát az első évem végén. Én még mindig ki voltam dolgozva, mint egy sportoló, még ha kívülről sokkal inkább úgy is néztem ki, mint James Dean. Magasabb voltam, mint a legtöbbjük és határozottan jobb formában is voltam, de szerettem azt gondolni, hogy felnőttem és érettebb lettem az elmúlt években. Elkerülni a vérrontást és a törött ujjízületeket, ami azt jelentette volna, hogy nem tudnék tetoválni, nyilvánvalóan jobb választásnak tűnt.

         Jet átnézett a vállam fölött és állával biccentett egyetértésében, csak a döntésünk egy pillanattal elkésett. Az ajtó felé sétáltunk, szemünket nyitva tartottuk, és éberen figyeltünk, amikor a férfi úgy döntött, nem fognak csak úgy elengedni bennünket. Megálltam és Jet is ugyanígy tett mellettem, amikor hirtelen szembekerültünk három, meglehetősen részeg, középkorú fickóval, akik úgy néztek ki, mintha hosszú órákon keresztül dolgoztak volna kétkezi munkát. Az, amelyik bemutatott nekem, a fejem tetejétől, a fekete cowboy csizmám talpáig végigmért. Vágott egy pofát és az egyik haverjának a bordái közé könyökölt elég keményen ahhoz, hogy az a másik felmorduljon.

         - Mit gondoltok, ki akar ez a paprikajancsi lenni? Elvis? – A tekintete Jet-re villant. – És te ki akarsz lenni? Ozzy Osbourne? Marilyn Manson? Valakinek emlékeztetnie kellene ezeket a srácokat, hogy Halloween Októberben van.

         Éreztem, hogy Jet megfeszült mellettem, de egyikünk sem mozdult.

         - Mennyi időt vesz igénybe, hogy a hajatok ilyen mindent képzeletet felülmúló legyen? Igazán szégyen lenne, ha valaki tönkretenné őket.

         Király hajam volt és ténylegesen hosszabb időt vett igénybe, hogy ilyen retro stílusba állítsam be, mint azt beszerettem volna bevallani. Ha ez a csávó azt gondolta, hogy a fejem közelébe kerülhet a keze, át kellene ezt gondolnia mégegyszer. Azon voltam, hogy elmondom nekik, nem akarunk semmiféle bajt, hogy boldogan útban voltunk az ajtó felé, amikor észrevettem, hogy a karja elkezdett felemelkedni. Úgy volt, hogy megragadom a kezét, és megmondom neki, hogy kapja be, amikor az a srác, akit bordán bökött, leverte a nekem szánt ütést.

         Kinyújtotta a kezét és elütötte a nagyhangú haverjának a kezét az útból és rám mutatott.

         - Ismerősnek tűnsz.

         Egy oldalpillantást vetettem Jet-re, aki megvonta a vállát.

         - Nem tudom, miért. Ez volt az első – és utolsó – alkalom, hogy itt jártunk.

         A srác jól megnézett engem. Úgy értem, komolyan, hosszú percekig bámult rám, amíg már szinte kínossá nem vált. A srác a nagy szájjal úgy nézett ki, mint aki készen áll újra rázendíteni, amikor a nyíltan bámuló haverja hirtelen csettintett egyet az ujjával és egy hatalmas vigyorba tört ki.

         - Tudom már! Te fociztál a főiskolán az Alabama-nál.

         Pislogtam és most rajtam volt a sor, hogy bámuljak. Senki nem ismert fel engem életem azon részéből. Úgy értem, senki sem. Azok a napok régmúltban voltak és mindössze egy szezonban játszottam a pályán.

         - Uhh… - Hallottam, hogy mellettem Jet kuncog, de nem akartam elvesztegetni ezt a lehetőséget a tiszta menekülésre. – Játszottam, nagyon régen.

         - Az Alabama-i Egyetemen végeztem, így úgy követem a Crimson Tide-ot (az Alabamai Egyetem focicsapatának védelmét nevezték így az Auburn ellen), mintha a vallásom lenne. Futójátékos voltál. Emlékszem, mindenki azt mondta, hogy egy tonnányi lehetőséged volt. Emlékszem azt gondoltam, hogy az edzőknek volt néhány komoly labdájuk, amibe első kötetben betesznek téged. Gyors voltál, elég gyors ahhoz, hogy eljuttasd őket a Super Bowl-ig. Rowland valaki… ugye?

         Felnyúltam és megdörzsöltem a tarkómat. A rajongó csapat maradék része némaságba burkolózott és most már egy teljesen más módon néztek rám. Nincs jobb a focinál, hogy megnyugtassa a dühöngő fizikai vadállatokat.

         - Rowdy St. James.

         Bólintott. – Ez az. Rowdy, mert vad és kiszámíthatatlan voltál. Soha senki nem tudta megmondani, hogy milyen mintában fogsz futni. Valami történt, gondoltam. Nem emlékszem, mi, de arra igen, hogy nem játszottál a kupa játékon, se a következő szezonban. Emlékszem, hogy elővettek téged az ESPN-n. Egyszerűen eltűntél és mindenki csodálkozott azon, hogy miért.

         Ez nem olyan dolog volt, amiről beszélgetni akartam, különösen nem egy csapat sráccal, akik egy másodperccel ezelőtt még túl lelkesek voltak, hogy elkezdjenek szarakodni velünk.

         Megvontam a vállam, és kikényszerítettem magamból egy szégyenlős vigyort. – Nos, tudod, a nyomás hozzám is elért. Nem álltam készen arra a nagy show-ra. Ennek nem így kellett volna lennie.

         A profi foci karrier számomra egyáltalán nem volt benne a pakliba, de ennek semmi köze nem volt a nyomáshoz, de ahhoz igen, hogy engem nem fektettek be. De én nem akartam ezt megosztani ezekkel a fickókkal.

         - Tehetséges kölyök voltál. Szégyen, hogy nem csináltad végig.

         A fogamat csikorgattam és minden, amit fel tudtam ajánlani egy vállrándítás volt. Ennek semmi köze nem volt a végigcsinálásnak, de ahhoz igen, hogy a puszta kezemmel majdnem halálra vertem a kezdő hátvédet néhány héttel a kupajáték előtt. Ember, mi volt ezzel a ronda múlttal, ami felüti a fejét és nem hajlandó a sötétben maradni, ahol hagytam?

         Egyetlen egy módja volt annak, hogy kikerüljünk innen. Kinyújtottam a kezemet és a szuperfanatikust vállon veregettem és olyan hangosan üvöltöttem, amennyire csak tudtam, - ROLL TIDE! (Ez volt a csatakiáltás a csapatban)

            Ezt azonnal ordító válasz követett a srácoktól, akik felismertek engem és természetesen epikus vita kezdődött a főiskolai csapatról és a Big Ten-ről, ami után természetesen a Broncos-ra terelődött a beszélgetés és a korábbi évben történt tragikus vereségükre a Super Bowl-on. Mielőtt a fiúk észrevették volna, Jet és én kicsusszantunk az ajtón, magunk mögött hagyva a vitatkozó férfihangok és egymáshoz ütődő sörösüvegek vízhangját.

         A parkolóban Jet nevetése már a kétszeresére nőtt, és nem tehettem róla, de tarkón legyintettem, miközben folytattuk az utunkat a mutatós Dodge Challenger felé, amit vezetett.

         - Fogd be.

         - Mégis mi a faszt jelent az a ’Roll Tide’?

         Kinyitotta a kocsi zárját és beszálltunk.

         - Mi szólnál ahhoz, hogy ’Köszönöm, hogy azzal, hogy eltüntettél onnan bennünket, megmentettél minket egy verekedéstől, Rowdy’?

         A kocsi szexi dorombolással elindult és összerezzentem, amikor a dübörgő gitárok és sikoltozó ének bántalmazni kezdték a dobhártyámat. Tiszteltem, amit Jet a megélhetésért csinált és semmi kétség nem volt afelől, hogy nagyon tehetséges srác volt, de a metálzene, amit kedvelt és játszott, nem tartozott a kedvenceim közé. Kérdezés nélkül kinyújtottam a kezemet, hogy lehalkítsam, amitől ismét nevetni kezdett.

         - Ez foci dolog. Valami, amit a zenészek nem érthetnek meg.

         - Héj, én nézem a focit, amikor megy.

         - Néztem veled meccset. Nézed öt percig, majd kijelentkezel és vagy hozzáfogsz, hogy lerészegedj, vagy elmész keresni valamit, amivel írhatsz és végül félidőre írsz húsz új dalt. Ezt nem nevezném meccsnézésnek, haver.

         Nem vitatkozott velem. – Mégsem tudtam, hogy komolyan híres voltál a labdadobálásban. Úgy értem, tudtam, hogy játszottál, amikor fiatalabb voltál, de azt nem, hogy voltál az ESPN-n meg ilyen szarságok.

         Felnyögtem és hátradőltem az ülésben. – Én nem dobtam a labdát. Elkaptam és futottam vele, és az egyetlen ok, amiért törődtek ezzel vagy így, vagy úgy, az azért volt, mert magyarázat nélkül sétáltam el ettől az egésztől.

         A szeme sarkából rám nézett és én szándékosan elfordultam.

         - Nem feltételezem azt, hogy ezt most megakarod magyarázni.

         - Jól feltételezed.

         - Nos, a pokolba is. Azt hittem az én öreg hölgyem volt a mestere annak, hogy titokban tartsa a múltat. Kiderült, hogy ő hozzád képest semmi.

         Válaszol csak morogtam.

         Az igazság az volt, hogy soha nem gondoltam a múltamra. A szívemet a gólvonalra helyeztem, amikor követtem Poppy-t az egyetemre, néztem, ahogy apró darabkákra hullik, majd ott és akkor eldöntöttem, hogy soha nem fogom belefektetni magamat semmibe és senkibe, hogy mindez újra megismétlődjön. Kimaradtam a suliból, nem mintha egyébként is lett volna más választásom a hátvéddel történt incidens után, és végül ugyanazt a dolgot tettem, amit Salem is, összepakoltam és nekivágtam az útnak, mindent magam mögött hagyva.

         Otthagytam Texas-t – az összes emléket, amit a kezében tartott, a főiskolát és Poppy Cruz-t is a porban, ahol néhány héttel ezelőttig voltak, amikor is Salem visszaballagott az életemben, mintha soha nem is hagyta volna el.

         Jet-nek igaza volt. Be voltam csavarodva attól, hogy Salem Denver-ben volt. Attól is, hogy nem voltam benne biztos, hogyan fogom magam újra egyenesbe hozni, amíg itt van. Az a lány már egyszer tönkretett, amikor fiatal voltam. Soha nem fogom elfelejteni azt, ahogy akkor éreztem magam, amikor elsétált. Nem akartam, hogy Salem a közelemben legyen. Nem bíztam magamba azzal kapcsolatban, hogy nem esek-e bele újra abba a hibába, hogy törődjek vele, megbízzak benne, hogy magával ragadjon, hogy ott legyek, amikor ismét tovább lép, és itt hagyjon majd üresen és egyedül.

Harminckettedik fejezet

Harminckettedik fejezet

Archer

Közel tartottam őt magamhoz, belélegeztem csodálatos illatát, a szívem felemelkedett ettől az édes megkönnyebbüléstől, hogy a karomban tarthatom őt. Az én Bree-met. Annyira reménytelenül hiányzott, hogy az első néhány héten azt hittem meghalok nélküle. De nem tettem. Annyi sok mindent kell elmondanom neki, megosztani vele.

         Hátrahajoltam, belenéztem a smaragdszínű szemébe, azok az arany pöttyök, amiket úgy imádtam még fényesebbek lettek a csillogó könnyei alatt. Lélegzetelállító volt. És Istenre reméltem, hogy még mindig az enyém volt.

         Nem igazán tudom, hogyan kell táncolni, mondtam, képtelen voltam elszakítani a tekintetemet róla.

         Kifújta a levegőt és egy apró mosolyt eresztett meg. Én sem igazán vagyok jó benne.

      A karjaimba zártam őt és a testemhez szorítottam, ahogy elkezdtünk a zenére ringatózni. Majd csak kitaláljuk, hogyan kell csinálni.

         Lefutattam a kezemet a hátán lévő meztelen bőrön és ő megrázkódott a karomban. Mindketten néztük, ahogy a másik kezemmel összekulcsoltam az ujjaimat az övével, a tekintetem gyorsan az arcára siklott. Nagyot nyelt és az ajkai szétnyíltak, miközben találkozott a pillantásommal.

         Közelebb húztam őt magamhoz és a testemet az övéhez nyomtam, érezve, hogy a nyugalom eláraszt engem.

         Amikor a dal véget ért, mindketten hátraléptünk és Bree azt kérdezte, Ez a valóság?

      Rámosolyogtam. Nem tudom. Azt hiszem. De olyan érzés, mintha álom lenne.

      Egy apró nevetést hallatott és lenézett, majd vissza rám. Honnan tudtad, hogy itt leszek?

      Elmentem a házadhoz, jeleltem. Anne meglátott engem és elmondta, merre talállak.

      Felnyúlt és a kezét az arcomra tette, mintha ellenőrizni akarná, megbizonyosodni benne, hogy valóban itt vagyok, és én behunytam a szememet és belehajoltam az érintésébe. Egy másodperc múlva, elvette a kezét és jelelt nekem, Hol voltál, Archer? Mit-

      A kezemet az övé köré kulcsoltam, megállítva a szavait és ő meglepetésében felpislogott rám. Elengedtem és felemeltem a kezemet. Annyi mindent kell elmondanom neked, annyi mindenről kell beszélgetnünk.

      Szeretsz még? kérdezte és sebezhető tekintettel pislogott fel rám, friss könnyek csillogtak bennük. Az egész szíve az arcára volt írva és én annyira reménytelenül szerettem, hogy éreztem a csontom belsejében.

         Soha nem hagytam abba, hogy szeresselek téged, Bree, mondtam, reménykedve, hogy látta a szememben hogy teljes lelkemmel, és teljes testemmel úgy is gondoltam.

         Néhány másodpercig az arcomat tanulmányozta, majd pár szívdobbanásnyi pillanatig lenézett, mielőtt a tekintetét felemelte volna és a mellkasomra koncentrált, miközben azt mondta, Elhagytál engem.

      El kellett, válaszoltam.

         Szeme az arcomon kalandozott, elszántan tanulmányozott. Vigyél haza, Archer, mondta és engem nem kellett kétszer kérni. Megragadtam a kezénél fogva és elkezdtem keresztülverekedni a tömegen, amiről teljesen megfeledkeztem.

         Amikor kiléptünk a csípős éjszakai levegőre, Bree megszólalt, - Várj, Melanie és Liza-

         Láttak engem, jeleltem, tudni fogják, hogy velem jöttél el.

      Bólintott.

         Az inas előrehozta a furgonomat, ami teljesen kitűnt a BMW-k és Audi-k közül. Ez rendben volt így. Nekem Bree Prescott volt a karomban és ott is szándékoztam tartani.

         Rávigyorogtam, miközben elindítottam a furgont. Ahogy indultam volna el, utógyújtást okoztam, amitől a körülöttünk álló emberek félreugrottak és sikítottak, egy nő nyérc stólában a földre zuhant. Azt gondolhatták, hogy valaki tűzet gyújtott. Fintorogtam és bocsánatkérően intettem nekik.

         Miközben elhajtottunk, Bree-re pillantottam, aki az ajkát harapdálta és nyilvánvalóan a nevetését próbálta visszatartani. Ő rám nézett és én is rá, majd mind a ketten előre tekintettünk. Néhány másodperc elteltével ismét rám pillantott, majd hátravetette a fejét és vadul nevetni kezdett. A szemem kitágult, majd nem tudtam mit tenni, én is megtörtem, elvigyorodtam és vele együtt nevettem, miközben egyidejűleg próbáltam a szememet az úton tartani.

         Annyira nagyon nevetett, hogy könnyek csorogtak végig az arcán, én meg megragadtam a mellkasomat, megpróbálva a jókedvet ellenőrzés alatt tartani, ami úgy tűnt átvette felettünk az irányítást.

         Néhány másodperc elteltével, átpillantottam rá, és az arcáról hirtelen eltűnt a vidámság, helyét átvette a könnyek rohama. A nevetésem elhalt és idegesen néztem rá, kíváncsi lettem rá, hogy mi a fene történt.

         Kezemet a lábára tettem, de ő lesöpörte, és csak még jobban sírt, úgy nézett ki, mint aki nem kap levegőt. Pánik árasztott el. Mi történik itt? Nem tudtam, mit tegyek.

         - Három hónapra eltűntél, Archer. Három hónapra! – csuklott el, a hangja az utolsó szónál elhalt. – Nem írtál. Nem vitted magaddal a telefonodat. Azt se tudtam, hogy életben vagy-e még. Hogy meleg helyen vagy-e. Nem tudtam, hogyan kommunikálsz azokkal, akikkel kell. – Kiengedett egy újabb zokogást.

         Rápillantottam és lehúzódtam oldalra, egy kis homokos részre a folyó partján. Bree felé fordultam, pont akkor, amikor felrántotta a furgonom ajtaját és kiugrott belőle, gyorsan sétálva az út mentén a kicsi, fekete ruhájában. Mi a fenét csinál? Én is kiugrottam és kocogni kezdtem, hogy utolérjem, kavics ropogott a talpam alatt, miközben Bree imbolygott előttem a magas sarkújában.

         A telihold felettünk hatalmas volt, megvilágította az éjszakát, így tisztán láttam őt magam előtt.

         Amikor végül elértem őt, megragadtam a karját és megállítottam, megpördítettem, a könnyek még mindig csorogtak az arcán. Ne szaladj el tőlem, mondtam. Nem hívhattalak fel. Kérlek, ne rohanj el tőlem.

      - Te rohantál el tőlem! – mondta. – Te futottál el tőlem és én minden egyes nap egy kicsit jobban meghaltam! Te még csak nem is tudattad velem, hogy biztonságban vagy! Miért?

         A hangja az utolsó szónál megtört és én éreztem, hogy a szívem összeszorul a mellkasomban. Nem tehettem, Bree. Ha írtam volna neked, vagy kapcsolatba léptem volna veled, akkor nem lettem volna képes távol maradni. És nekem távol kellett maradnom, Bree. Távol kellett. Te vagy az én mentőövem és nekem e nélkül a biztonság nélkül kellett ezt végigcsinálnom. Végig kellett csinálnom.

      Néhány percig csendben állt ott, tekintete a mozdulatlan kezemen időzött, nem nézve fel az arcomra. Mindketten reszkettünk, leheletünk fehér felhőként kavargott előttünk.

         Hirtelen megértettem. Bree már három hónapja visszatartotta a távollétem miatt érzett érzelmeit és a visszatérésem megnyitotta azt a bizonyos gátat. Tudtam milyen érzés, amikor az érzelmek a felszínre törnek, amitől rosszul érzed magad, irányíthatatlannak – jobban tudtam, mint bárki más. Ezért mentem el. De most, visszajöttem. És most rajtam volt a sor, hogy erős legyek Bree miatt. Most, végre már képes vagyok rá.

         Gyere vissza a furgonhoz. Kérlek. Had melegítselek fel, majd beszélgetünk.

      - Voltak más nők?

         Megráztam a fejemet, és kifújtam a levegőt, lenéztem a lábamra, majd vissza rá. Előrehajoltam és a kezemmel „beszéltem” egyenesen a testének, a szemébe nézve, miközben ő felváltva nézte az arcomat és a kezemet. Mindig is csak te voltál. Mindig. Is. Csak. Te. Voltál.

      Behunyta a szemét és friss könnyek folytak le az arcán. Kinyitotta őket és ott álltunk némán, a leheletünk szétoszlott, miközben az ég felé emelkedett.

         - Én azt gondoltam, - lassan megrázta a fejét, - azt hittem, talán rájöttél arra, hogy magányos vagy, - hatalmas levegőt vett, - és hogy beleszerettél volna bármelyik lányba, aki aznap végigsétált a felhajtódon – hogy talán erre kellett rájönnöd. – Lepillantott.

         Állát az ujjaim közé vettem és megdöntöttem a fejét, hogy rám nézzen. Leeresztettem a kezemet és azt mondtam, Semmi nem volt, amire rá kellett volna jönnöm. Amit tudok, hogy azon a napon te átsétáltál a kapumon és én elvesztettem a szívem. De nem azért, mert ez lehetett volna bármelyik lány – hanem, mert ez a lány te voltál. Miattad veszett el a szívem. És Bree, arra az esetre, ha kíváncsi lennél rá, soha nem akarnám visszacsinálni.

      Ismét behunyta a szemét, majd kinyitotta és láttam, hogy a teste ellazul.

         - Mit csináltál? – kérdezte végül csendesen, meztelen karjával átölelve magát.

         Kérlek, had melegítselek fel téged, ismételtem meg, kinyújtva felé a kezem.

         Nem mondott semmi mást, de megfogta a kezemet és együtt sétáltunk vissza a furgonomhoz. Amikor elértük azt, felsegítettem őt, majd az saját oldalamhoz mentem és én is beszálltam, felé fordulva.

         Egy másodpercig kifelé néztem a mögötte lévő ablakon, átgondolva mindent, amit az elmúlt három hónapban csináltam, válaszolva a kérdésére, amit kint feltett. Elmentem éttermekbe, kávézókba… egyszer moziban is jártam. Egy apró mosolyt villantottam meg és a tekintete az arcomra rebbent.

         Pislogott rám, a könnyei már felszáradtak. – Igen? – suttogta. Én bólintottam.

         Tekintete az arcomat kutatta néhány másodpercig, mielőtt megkérdezte volna. – Mit néztél meg?

         Thor, betűztem.

         Halkan elnevette magát, és ez a hang zene volt a füleimnek. – Tetszett?

         Imádtam. Kétszer is végigültem. Még popcornt és üdítőt is rendeltem, annak ellenére, hogy mögöttem emberek sorakoztak.

      - Hogy csináltad? – Nagy szemekkel nézett rám.

         Mutogatnom kellet és egy kicsit gesztikulálnom is, de a kölyök értette. Kedves volt. Egy percre megálltam. Erre a felismerésre körülbelül egy hónappal a távozásom után jöttem rá. Akármikor, amikor elmentem valahová és kommunikálnom kellett valakivel és ők észrevették a hegemet és megértették, hogy miért gesztikulálok, mindegyiküknek más volt a reakciója. Néhányan kínosak, kellemetlenek voltak, mások kedvesek, segítőkészek és voltak még olyanok is, akik türelmetlenek és irritálóak voltak. Bree tekintete ellágyult és figyelmesen hallgatott engem.

         Rájöttem, hogy az emberek reakciójának több köze van hozzájuk, ahhoz, hogy kik is ők valójában, mint hozzám. Ez olyan villámcsapásszerű felismerés volt, Bree.

      Ismét könnyek szöktek a szemébe és kinyúlt, majd megérintette a lábamat, egyszerűen csak rajtam nyugtatva a kezét.

         Bólintott. – Ugyanez volt az apámmal is. Mi más van még? – kérdezte.

         Szereztem munkát, mosolyodtam el és egy meglepett kifejezés jelent meg az arcán. Bólintottam. Igen, megálltam ebben a kisvárosban New York államban és megláttam egy hirdetést arról, hogy srácokat keresnek a reptérre, hogy kipakolják a tehergépkocsikat. Írtam egy levelet a helyzetemmel kapcsolatban, elmagyaráztam azt, hogy hallok, és megértem az utasításokat, hogy keményen dolgozok, de nem tudok beszélni. Személyesen adtam oda a srácnak, aki elolvasta, majd ott a helyszínen fel is vett. Elvigyorodtam a büszkeség emlékétől, amit abban a pillanatban éreztem.

         Unalmas munka volt, de megismertem ott egy másik fickót, Luis-t, aki megállás nélkül beszélt, elmesélve az élete történetét, mialatt dolgoztunk. Hogyan jött el Mexikóból, anélkül, hogy egyáltalán ismerte volna a nyelvet, mennyire küzdött még mindig, hogy támogassa a családját, de boldogok voltak, mert ott voltak egymásnak. Sokat beszélt. Volt egy olyan benyomásom, hogy soha senki még csak meg sem hallgatta őt. Elmosolyodtam arra az emlékre, hogy Bree-n kívül ő lett az első igazi barátom.

      Meghívott engem az otthonába a Karácsonyi vacsorára és a kislánya megtanult néhány jelet, mielőtt odaértem volna, én meg tanítottam még neki néhányat. Elmosolyodtam a kicsi Claudia-ra gondolva. Megkérdezte tőlem a szerelem jelét és én a te nevedet betűztem le neki.

      Bree kiadott egy apró hangot, ami valahol a nevetés és a zokogás között lehetett. – Szóval most ahová csak megy, azt fogja mondani, hogy ’én Bree-lek téged’? – kérdezte, gyengéden mosolyogva.

         Bólintottam. Igen. Teljesen felé fordultam, az arcára koncentrálva. Kiállok a logikám mellett. Szerintem a szerelem az egy fogalom és mindenkinek van egy saját, egyéni, személyre szabott szava, ami összegzi azt. Az én szavam a szerelemre a Bree.

      Néhány szívdobbanásnyi ideig bámultuk egymást, magamba ittam a gyönyörűségét, az édes együttérzését. Már korábban is tudtam róla ezeket, de nem olyan mértékben, mint most.

         Végül, azt kérdezte, - Mi vett rá arra, hogy úgy dönts, eljött az ideje, hogy haza gyere?

         Néhány másodpercig néztem rá, elgondolkozva a kérdésén. Néhány nappal ezelőtt egy kis kávézóban ültem és észrevettem egy idős férfit, aki a velem szemben lévő asztalnál foglalt helyet. Annyira magányosnak, annyira szomorúnak tűnt. Én is, de hirtelen felmerült bennem, hogy néhány ember úgy éli le az életét, hogy soha nem szerették, vagy szeretett olyan mélyen, ahogy én szeretlek téged. Mindig is meglesz annak az esélye, hogy ebben az életben elveszíthetlek téged. Semmi nincs, amit bármelyikünk is tehetne az elvesztésnek a lehetősége ellen. De abban a pillanatban, eldöntöttem, hogy sokkal jobban érdekel, hogy arra a nagyszerű megtiszteltetésre összpontosítsak, ami megadatott nekem, azáltal, hogy vagy nekem

      Ismét könnyek csillogtak a szemében, miközben azt suttogta, - És mi lett volna, ha nem vagyok itt, amikor visszajössz?

         Akkor utánad mentem volna. Harcoltam volna érted. De nem látod, először magammal kellett megküzdenem. Valaki olyannak kellett éreznem magam, aki megérdemli azt, hogy megnyerjen téged.

      Egy másodpercig bámult rám, még több könny szökött a szemébe. – Hogyan lettél ennyire csodálatos? – kérdezte, kiengedve egy apró, ziháló nevetést és egy pici szipogást.

         Már ezelőtt is csodálatos voltam. Csak szükségem volt egy kis tapasztalatra. Szükségem volt Thor-ra.

      Még egy apró nevetést eresztett meg, majd rám vigyorgott. Azt hiszed vicces vagy?

      Visszavigyorogtam rá, észrevéve, hogy végre a kezét használja arra, hogy beszéljen. Nem, soha nem viccelnék Thor-ral kapcsolatban.

      Elnevette magát, majd ismét némán nézett rám, az arckifejezése komolyra fordult.

         Az enyém is komollyá vált és megkérdeztem, Miért maradtál, Bree? Mondd el nekem.

      Kifújta a levegőt, egy másodperce lenézett az ölében lévő kezére. Végül felemelte őket és válaszolt, Mert szeretlek téged. Mert örökké vártam volna rád. Belenézett a szemembe, a szépségétől ismét elakadt a lélegzetem. Vigyél haza, Archer, mondta.

         A szívem szárnyalt, miközben elindítottam a furgont és visszahajtottam az útra. A maradék utat kellemes csendben tettük meg. Amikor már majdnem ott voltunk, Bree kinyújtotta a kezét az enyémért és a maradék úton magunk között tartottuk azokat.

         Felhajtottam a házam elé és átsétáltunk a kapun, le a bejárati ajtómhoz, nem beszélve egy szót sem.

         Amikor beléptünk és ő felém fordult, azt mondtam, Tisztán tartottad a házamat.

      Körbenézett, mintha csak visszaemlékezne, majd bólintott.

         Miért? kérdeztem.

         Úgy tűnt, gondolkodik. Mert ettől olyan érzésem támadt, mintha visszajönnél, mintha hamarosan itthon lennél.

      A szívem szorosan összeszorult. Sajnálom, Bree.

      Megrázta a fejét és felnézett rám, tágra nyílt, sebezhető tekintettel. Ne hagyj el mégegyszer engem, kérlek.

      Megráztam a fejem és közelebb húzódtam hozzá. Soha többé, válaszoltam, majd a karomba zártam őt. Felemelte a száját az enyémhez, és én az övéhez nyomtam az ajkamat, némán felnyögve az ízétől, miközben a nyelvemet a szájába csúsztattam. Nem tehettem a remegés ellen, ami keresztülszáguldott a testemen, ahogy a barack és Bree-nek az íze a nyelvemre robbant. A farkam azonnal megkeményedett és hozzányomtam magamat. A számba sóhajtott és lehetetlen, de még jobban megkeményedtem. Úgy éreztem egy örökkévalóság telt el, mióta legutoljára benne voltam.

         Elszakította a száját az enyémtől és azt mondta, - Annyira hiányoztál, Archer. Annyira nagyon.

         Egy másodpercre elengedtem őt és jeleltem, Nekem is hiányoztál, Bree. Nagyon, de nagyon.

      Elkezdtem ismét leereszteni a számat az övéhez, amikor a hajamhoz emelte a kezét és megszólalt, - Hosszabb. Egy újabb hajvágást kell majd csinálnom neked. – Elvigyorodott. – Talán, ez alkalommal nem fogsz kidobni a házadból, amikor megpróbállak molesztálni téged.

         Némán kuncogtam, majd elvigyorodtam és felemeltem a kezemet. Jó esély van arra, hogy nem foglak. Mellesleg, Bree, most már abba fogom hagyni a beszédet, és más dolgokra használni a kezemet, rendben?

      A szeme kitágult, ajkai enyhén szétnyíltak, miközben suttogott, - Rendben.

         Felkaptam és átcipeltem őt a rövid folyosón a hálószobám felé és lábra állítottam közvetlenül az ágyam mellett.

         Lerúgtam a cipőmet, kikötöttem a nyakkendőmet és elkezdtem kigombolni az ingemet, miközben ő is lerúgta a magas sarkúját és megfordult, hogy kicipzározhassam a ruháját.

         Lassan lehúztam a cipzárt, egyre több és több bőrt fedve fel. A bikini vonala mostanra eltűnt és a bőre krémes és világosabb volt annál, mint amikor legutoljára láttam őt teljesen. Annyira gyönyörű volt. És az enyém, teljesen az enyém. Mély elégedettség töltött el, és a kétségbeesés, hogy benne érezzem magamat egy másik szintre emelkedett.

         Visszafordult felém, és hagyta, hogy az apró, fekete ruhája a padlóra hulljon és szétterüljön a lába körül. A farkam lüktetett, ahogy felnézett rám a szempilláin keresztül, a rózsaszín ajkai szétnyíltak.

         Lenyúltam és eltávolítottam a zoknimat, majd felegyenesedtem és kicsatoltam az övemet, kigomboltam a nadrágomat és hagytam, hogy a földre essen, ahol lerúgtam azt. Bree megnyalta az ajkát és lenézett a merev erekciómra, majd vissza az arcomra. Szemei fényesek és tágak voltak.

         Felé nyúltam és kicsatoltam a pánt nélküli melltartóját és hagytam, hogy az is a padlóra hulljon. Éreztem, hogy egy csepp előváladék megjelenik a farkam hegyén, miközben magamba szívtam a tökéletes melleinek a látványát, a rózsaszín mellbimbót, ami máris megkeményedett, és a számért könyörgött.

         A háta mögé néztem, és megbillentettem a fejem, az ágy felé intve és Bree leült, hátrafeküdt, miközben én felé másztam, bőr ért bőrhöz. A forrósága simogatott engem, színtiszta elektromos áramot küldve lefelé a gerincem mentén és a tekintete elmondta nekem, hogy szeret. Szeretve vagyok egy gyönyörű nő által, aki alattam feküdt, készen állva arra, hogy a testébe hívjon engem.

         Ezelőtt minden alkalommal, amikor szeretkeztem vele, a fejemben minden kétségbeesetten azt sikoltotta, hogy Enyém!, de most ez egy szelíd beismerés, egy megnyugtató igazság volt. Enyém, enyém, örökké az enyém.

         Lehajtottam a fejemet és a számba vettem az egyik mellbimbóját, megfürdetve azt a nyelvemmel, miközben Bree felnyögött és a csípőjét a keménységemhez nyomta. Ó Istenem, de jó érzés volt. Az íze, a selymes, forró bőrének érzése alattam, a tudat, hogy hamarosan a szűk forróságába fogok süllyedni… de nem túl hamar. Azt akartam, hogy sokáig tartson.

         Néhány percig csak szívogattam és nyaltam a mellbimbóját, miközben ő végigfutatta ujjait a hajamon, gyengéden meghúzogatva azt. A testem magától a hasához nyomódott, megpróbálva enyhíteni a farkamban lévő intenzív lüktetést.

         Bree homorított, és mélyen felnyögött, - Archer, ó Istenem, kérlek, - zihálta.

         Lecsúsztattam a kezemet a középpontjához és éreztem a csúszós síkosságot, ami azt jelentette, hogy készen állt rám, több, mint készen állt rám. Egy keveset a csiklójára kentem és gyengéden, apró körökben masszírozni kezdtem, mialatt Bree zihált. – Ó Istenem, Archer, kérlek, el fogok menni és nem akarok. Veled együtt akarok elmenni, miközben bennem vagy. Kérlek.

         Ismét a szájához hajoltam és foglyul ejtettem az sajátommal, a nyelve az enyémmel táncolt, puhán, nedvesen és hihetetlenül finoman. Soha nem kaphatok eleget a szájából, belőle.

         A kezembe vettem magamat és a farkam fejét a bejáratához igazítottam, majd belélöktem magamat, teljesen belésüllyedtem egyetlen mély lökéssel. Behunytam a szememet a tökéletes érzés miatt, ahogy olyan szorosan körbevett engem és néhány szívdobbanásnyi ideig egyszerűen csak így maradtam.

         Bree felnyomta magát hozzám, némán kérve arra, hogy mozogjak és én megtettem, az extrém síkossága megkönnyítette, hogy ki és becsúszkáljak benne. A szűk súrlódás szavakon túli boldogság volt.

         Először lassan mozogtam, annak a megkönnyebbülése, hogy benne lehetek annyira erős volt, hogy soha nem akartam, hogy ez a pillanat véget érjen. De egy perccel később, a saját testem azt követelte, hogy mozogjak, így felgyorsítottam a lökéseim tempóját.

         Bree felnyögött és zihálva megszólalt, - Igen, - és becsukta a szemét, fejét hátranyomta a párnára. Enyém, enyém, örökké az enyém, az agyam ezt énekelte, miközben pumpáltam és néztem a gyönyörű, élvezettel megtelt tekintetét, a haja szétterült körülötte a fehér párnahuzaton, úgy nézett ki, mint egy istennő, egy angyal, az apró, fehér mellei a lökéseim ritmusára ugráltak.

         Pumpáltam őt, megtámaszkodva a karjaimon, miközben ő zihált és nyöszörgött élvezetében. Az egyik karomat a jobb térde alá tettem és felhúztam a lábát, így mélyebbre tudta kerülni és ő ismét felnyögött, a körmeivel megragadta a fenekemet. Istenem, de szerettem ezt.

         Néhány perc elteltével, Bree arca kipirult, közelgő jele annak, hogy mindjárt elélvez, amit tapasztalatból tudtam, és a szemét is kinyitotta.

         Kezei a befeszített bicepszemhez siklottak, majd fel és lefuttatta őket rajtuk, miközben a szemei elfelhősödtek és az ajkai néma „ó”-t formáztak, mielőtt éreztem, hogy az izmai még jobban összeszorulnak a farkamon és remegni kezdett. Levegőért kapkodott és felívelt hozzám, mialatt az elégedettség gyönyörű kifejezése suhant keresztül az arcán és halkan felnyögött, ahogy a teste ellazult.

         Álmodozó tekintettel nézett fel rám, miközben és folytattam a mozgást, ő meg azt mondta, - Szeretlek.

         Szeretlek, tátogtam, majd becsuktam a szemem, ahogy éreztem az első áramütés szerű csapást lefelé a gerincemen. Feltérdeltem és Bree alá nyúltam, megragadva a fenekét, és felfelé billentettem a csípőjét, így még mélyebbre tudtam hatolni, mint ezelőtt. Most már keményen és gyorsan mozogtam, az élvezet spirálja egyre magasabbra és magasabbra emelkedett.

         - Ó Istenem, - Bree levegőért kapkodott, hozzám préselve magát, miközben néztem, ahogy egy újabb orgazmus száguldott keresztül rajta. Szemei kipattantak és kerek szemekkel nézett fel rám. A döbbent arckifejezésétől mosolyogtam volna, de az élvezet keresztülcikázott a hasamon, összeszorította a golyóimat és a farkam megfeszült és megvastagodott a közelgő orgazmusom miatt, ami annyira intenzív volt, hogy szinte elvesztettem az irányítást.

         Belélöktem magam, egyszer, kétszer, majd a világom millió apró fénypontra robban szét, a levegő olyan volt, mintha vibrálna körülöttem, ahogy az eksztázis mélyen és intenzíven elárasztotta a testemet, a farkam rángatózott benne, ahogy a csúcsra jutottam.

         Amikor visszatértem, Bree még mindig felfelé bámult rám csodálattal az arcán. El tudtam képzelni, hogy ugyanez a kifejezés volt az én arcomon is. Kihúzódtam belőle, a kezembe fogtam a még félig-kemény merevedésemet és arra használtam, hogy az ondót, ami most kifolyt belőle, a csiklójára és rá dörzsöljem.

         Nem tudom, miért csináltam ezt, szinte ösztönös volt, semmi olyasmi, amiről elgondolkodtam volna. De megbabonázódtam attól, amit az imént megosztottunk egymással, és annak a látványa, hogy ő és én együtt voltunk és az én élvezetemnek a bizonyítéka rajta felizgatott engem, ettől békés birtoklási vágyat éreztem, amit imádtam.

         Visszanéztem Bree-re, az arca ellágyult, álmosnak és elégedettnek tűnt, a szemhéjai leereszkedtek és az arckifejezése tele volt szerelemmel.

         Elengedtem magamat és jeleltem, Szeretlek.

      Felmosolygott rám, kinyújtotta a kezét felém és magához húzott, az ujjaival fel és lesimogatta a hátamat, amíg már úgy éreztem, hogy veszélyesen közel állok hozzá, hogy álomba merüljek pontosan felette. Gyorsan megcsókoltam az ajkát, majd felálltam és magammal húztam őt is a fürdőbe, ahol lezuhanyoztunk és megmosdattuk egymást, ez alkalommal semmi szexuális dolog nem volt benne, csak szerelem és gyengédség.

         Amikor végeztünk, megszárítkoztunk és visszatértünk az ágyhoz, bemásztunk a takarók alá, meztelenül. Magamhoz húztam őt és ott tartottam, elégedettnek és boldogabbnak éreztem magamat, mint egész életemben valaha is.

         Megfordítottam, hogy szembenézhessünk egymással és felemeltem a kezemet, Majd egyszer, kezdtem, amikor öregek és őszek leszünk, rád fogok nézni, ahogy az ágyban fekszel mellettem, csak úgy, mint most, és bele fogok nézni a szemedbe és tudni fogom, hogy ez mindig is te voltál. És hogy ez lesz a legnagyobb öröm az éltemben, Bree Prescott. Elmosolyodott és a szemei megteltek könnyekkel, amit tudtam, hogy az öröm könnyei és én a mellkasomhoz húztam, szorosan tartva, belélegezve őt.

         Egy kicsivel később, ami csak egy rövid másodpercnek tűnt, hallottam a távolban lévő tűzijátékot. Álmosan jöttem rá arra, hogy éjfél van, egy teljesen új év, egy teljesen új kezdet. Közelebb húztam az én gyönyörű lánykámat magamhoz, miközben ő felsóhajtott álmában, én meg behunytam a szemem. Otthon voltam.