Tizenhetedik fejezet

Tizenhetedik Fejezet

Demi

         Az asztalunknál ültem és néztem az embereket, akik közül néhányan táncoltak, a többiek egymással beszélgettek. Egy gyönyörűen feldíszített sátor alatt voltunk mellettünk a Dixon tóval és a legtökéletesebb naplementével, amit csak el lehetett képzelni. Az utolsó napsugarak is eltűntek, és felváltotta a csillagos éjszakai égbolt, az apró fények beragyogták az eget és az egész légkörnek éteri érzést kölcsönöztek. Tökéletes volt Huntley és Grayson esküvőjéhez, és minden, amit el tudtam képzelni, az volt. A pezsgőmet kortyolgattam, és valahogy elmerültem a gondolataimban. Néztem, ahogy Huntley és Grayson táncolt, mialatt a Lifehouse – You and me című száma szólt a hangszórókból. Mint ahogy a többi vendég, ők és a végtelen, tökéletes szerelem is, amin osztoztak megbabonázott engem.

         Egy lágy kocogtatás a vállamon megtörte az ábrándozásomat, és felnézve ott találtam Jeff-et, aki lemosolygott rám. Hihetetlenül jóképűnek látszott a klasszikus fekete szmokingjában és a pezsgőszínű mellényében. A szmoking felsőt már levette magáról és feltűrte az ingujját, kellemes külsőt kölcsönözve a kicsit rosszfiús kinézetéhez. Szexi volt és minden nőnek, aki most itt volt, megroggyant a térde pusztán annyitól, hogy ránézett. Bárcsak rám is ilyen hatást gyakorolna. Sokkal könnyebb lenne minden. Biztonságos választás lenne számomra. Kár, mert túlságosan makacs vagyok, hogy olyat válasszak, ami biztonságos, ahelyett, ami végül elpusztít engem legbelül.

         - Van kedved táncolni? – kérdezte, lélegzetelállító vigyort küldve felém. Elmosolyodtam és kezébe helyeztem a kezemet, azt kívánva, hogy mást is érezzek a bennem dúló zűrzavarnál. Az előző éjszakát összegömbölyödve töltöttem az ágyamban, és addig sírtam, míg a szemeim már fájni kezdtek. De ma este nem akartam ezt érezni, Jeff-el biztosan nem.

         - Szeretnék, - válaszoltam. Megittam az utolsó korty pezsgőmet is és követtem Jeff-et, ahogy a táncparkettre vezetett. Jobba karjával átkarolta a derekamat, bal karjával meg az enyémet fogta, miközben én a jobb kezemet a vállára helyeztem. Közel kerültünk egymáshoz; elég közel ahhoz, hogy bárki azt gondolhatta volna, hogy mi valóban egy pár voltunk. Azt kívántam, bárcsak azok lennénk. Azt kívántam, bárcsak többet éreznék Jeff iránt. De nem így volt.

         A testünk ringott a zenére és a fejemet a vállán pihentettem. Néhány perc alatt képes voltam elfelejteni azt, ami zavart engem és egyszerűen megengedtem magamnak, hogy csak úgy legyek. Jeff szívverésének állandó ritmusára koncentráltam, miközben behunytam a szemem. Az elmúlt éjszakát összegömbölyödve töltöttem az ágyamban, és addig zokogtam, amíg a szemem már fájni nem kezdett.

         - Csendes vagy ma este, - jegyezte meg Jeff halkan. Felnéztem és azt vettem észre, hogy engem tanulmányozott.

         - Jól vagyok, - válaszoltam. Felvettem a hamis mosolyomat, amit egész nap viseltem abban reménykedve, hogy hitt nekem.

         - Akarsz róla beszélni? - kérdezte, aggodalmasan összehúzva a szemöldökét. – Tudom, hogy a múlt éjszaka nem volt egyszerű a számodra. – Sienna bejelentésére célzott, amit Huntley és Grayson próbavacsorájának a közepén osztott meg mindenkivel. A hír, ami megtörte az előrehaladásomat, mert feltépte a sebeket, amik teljesen soha nem gyógyulnak már be.

         - Kérlek, - sóhajtottam. – Nem szeretnék róla beszélni. Csak élvezni szeretném az est megmaradt részét.

         - Miért nem engeded, hogy segítsek neked, Demi?

         - Mert nem tudsz. Senki sem tud.

         A mutatóujjával felfelé billentette a fejemet és szinte átdöfött a tekintetével. – Nem tudod ezt a terhet egyedül cipelni. Kérlek, engedd meg, hogy segítsek. Hagyd, hogy ott legyek neked.

         Szavai leülepedtek, és amikor lejjebb hajolt, ajkával súrolta az enyémet, tudtam, hogy mind a ketten egy teljesen más beszélgetést folytattunk. Ő nem csak azt kérte tőlem, hogy engedjem, had segítsen. Azt kérte, hogy adjam magam neki. Nem kellett mondania semmit sem. Minden ott volt a tekintetében.

         - Jeff, én… - küzdöttem a szavakkal, nem csak azért, mert nem tudtam mit is mondhatnék, hanem mert tudtam, össze fogom törni a szívét.

         - Megfontoltad annak a lehetőségét, hogy ideje lenne továbblépned? – kérdezte.

         Abbahagytuk a táncot, és csak álltunk ott a táncparkett kellős közepén. – Továbbléptem, - mondtam. Hazugság volt, de szükséges hazugság. Meg kellett győznöm magamat, sokkal jobban, mint bárki mást, hogy valóban továbbléptem Brody-n.

         - Akkor bizonyítsd be, - mondta Jeff kihívóan, - Lépj tovább… velem.

         - Nem hiszem-

         - Szeretlek, - tört ki belőle, miközben az arcomat tanulmányozta.

         - Én is szeretlek, - válaszoltam. – Te vagy az egyik legjobb barátom.

         - Félreértesz engem, - hajolt közelebb. – Én szerelmes vagyok beléd, Demi. Azt akarom, hogy velem legyél, mint a barátnőm.

         Kezeim az oldalamhoz hanyatlottak, és tettem egy kis lépést hátra. Tudtam, hogy eljön ez a pillanat is, mivel Brody nagymamája rámutatott, hogyan is érzett Jeff irántam.

         - Én nem tehetem, - ez volt az egyetlen válasz, amit képes voltam kinyögni és ez alkalommal nem hazudtam neki.

         - Miért nem?

         Nagyot nyeltem. – Nem én vagyok a megfelelő nő számodra, Jeff.

         - Hogy döntheted ezt el helyettem?

         - Szeretlek, de nem úgy, ahogy te engem. Én egyszerűen nem úgy tekintek rád. Te egy jó-

         - Ne mond azt, hogy barát, kérlek. Azt gondoltam, hogy ennyi idő után már kezdtél többet érezni irántam, de talán félreértelmeztem a jeleket.

         - Nem akartalak félrevezetni. Sajnálom- Jeff felemelte a kezét, így megállított.

         - Olyan idióta vagyok, - motyogta, legyőzöttnek tűnt.

         - Nem akarlak elveszíteni téged, - csuklott el a hangom, - még mindig szükségem van rád az életemben, kérlek.

         Jeff megrázta a fejét. – Nem tudom, hogy képes vagyok-e rá.

         - Jeff, kérlek, - könyörögtem.

         - Időre van szükségem, - sóhajtotta. Szemérmes puszit nyomott a homlokomra, majd elsétált, egyedül hagyva engem. Egy kéz érintette meg a felkaromat, és amikor megfordultam, Huntley-t pillantottam meg.

         - Minden rendben van? – kérdezte. Az arcán lévő kifejezés hasonlított a szánalomhoz, és én utáltam ezt, de nem tudtam hazudni neki.

         - Nem, - válaszoltam. – Ebben a pillanatban nem vagyok képes itt maradni kettőjük körül. Túlságosan nehéz. Sajnálom, de azt hiszem ideje hazamennem.

         - Megértem. Hívj, ha szükséged van rám, rendben?

         Bólintottam. – Így lesz. Szeretlek, és olyan boldog vagyok, hogy te meg Grayson megtaláltátok a boldogságot. Mindketten megérdemlitek. – Visszapislogtam a könnyeimet, amit mostanában elég gyakran megtettem és megöleltem a legjobb barátnőmet.

         - Te is megérdemled, - suttogta Huntley.

         - Szeretném ezt hinni, - sóhajtottam, kieresztve az érzéseimet. – Csak időre van szükségem.

         Huntley hátrahúzódott és rám nézett. – Minden rendben lesz, ezt tudnod kell, Demi. Elég erős vagy ahhoz, hogy átvészeld ezt.

         Nem válaszoltam, mert jelenleg nem tudtam elhinni, hogy a dolgok valaha is rendben lesznek újra. Istenem, utáltam magam, hogy ennyire gyenge vagyok.

         - Holnap felhívlak, - mondtam.

         Az asztalunk felé sétáltam és felvettem a táskámat. Kiöntöttem még egy pohár pezsgőt, és mielőtt az egészet egy húzással ittam volna meg, Brody kikapta a kezemből.

         - Mit csinálsz? – kérdeztem. Harag árasztott el, és vissza kellett fognom magamat, hogy ne rontsak neki. Ki a fenének képzeli magát?

         - Ugyanezt kérdezhetném én is tőled, - válaszolta. Észrevettem, hogy összeszorította az állkapcsát és csak úgy szűrte a szavakat. Mérges volt. Csak azt nem értettem, miért. Egész nap alig néztünk egymásra.

         Elkeseredettségemben az égnek emeltem a kezemet. – Mindegy, - motyogtam. – Fáradt vagyok és hazamegyek. – Hátat fordítottam neki, és a sátor kijárata felé indultam. Hallottam, hogy Brody követ engem, de nem érdekelt. Elővettem a kulcsomat a táskámból, és addig sétáltam az autók között, amíg meg nem találtam az enyémet. Kinyitottam az ajtót, de Brody becsapta.

         - Nem vezethetsz, - mondta, mérgesebbnek hangzott, mint előtte. A haragom dühbe csapott át.

         - Hogy a pokolba ne, - csattantam fel, megpróbáltam újra kinyitni az ajtót.

         - Túl sokat ittál, és nyilvánvalóan mérges vagy. Neked nem kellene vezetned a te, - habozott egy kicsit, - állapotodban.

         A homlokomat ráncoltam rá. – Mi a fenéről beszélsz, milyen állapotomban?

         - Csak add ide az átkozott kulcsodat, Demetria, vagy egész éjszaka itt leszünk.

         Túlságosan fáradt voltam ahhoz, hogy harcoljak, így odadobtam neki a kulcsomat. A kemény mellkasának csapódott, és a padlón landolt.

         - Jól van.

         Átsétáltam a másik oldalra, beszálltam, majd becsaptam az ajtót. Ha ragaszkodott ahhoz, hogy úgy kezeljen engem, mintha gyerek lennék, akkor úgyis fogok viselkedni. Becsusszant a vezetőülésre, kócosan és dögösen nézett ki a fekete szmokingjában. A haja össze-vissza állt, valószínűleg elég sokszor szántott végig rajta az ujjaival, és az arca is keménynek tűnt. Egy mestermű volt, még annak ellenére is, hogy mérges volt.

         Keresztül hajtottunk a kapun, majd rá az útra, a csend csak úgy nyúlt kettőnk között és egyre intenzívebb lett. Nem én leszek az első, aki beszélni kezd. Nincs semmi, amit mondani akartam neki.

         Motyogott valamit az orra alatt, én meg odafordítottam a fejemet, hogy ránézzek.

         - Mi az? – kérdeztem.

         - Semmi, - morogta.

         - Ha valamit mondani szeretnél, akkor csak mond ki! Már rosszul vagyok a buta kis játékaidtól!

         - Ez nem egy játék, Demetria. – Gyorsabban vezetett, és ha nem bíztam volna meg benne, akkor féltem volna. Elértük a város szélét és megkönnyebbültem, hogy nemsokára otthon vagyok. El kellett tűnnöm Brody mellől és minél hamarabb. Rádöbbentem, hogy már nem jó a számomra.

         - Nos akkor légy férfi, - kezdtem, - és mond el nekem, miért érezted szükségesnek, hogy hazavigyél engem, amikor teljesen képes vagyok magamról gondoskodni. Ezt tettem az elmúlt évben is, és pokolian biztos vagyok benne, hogy ugyanezt fogom folytatni, amikor újra elmész.

         - Az Isten szerelmére, - Brody már félig üvöltött. Megállt a házam előtt, de nem vártam meg a magyarázatot, amivel előállt volna. Felszaladtam a lépcsőn, és kinyitottam a bejárati ajtót, mielőtt sietve bementem volna. De Brody ismét a sarkamban volt.

         - Tudom, hogy többé már nem ugyanaz az ember vagy, aki voltál, Demetria, és én sem, de nem hittem volna, hogy ennyire felelőtlen lettél.

         Megpördültem és szembenéztem vele, képtelen voltam gátat szabni a felháborodásomnak. – Miről beszélsz, Brody? Te csak rébuszokban beszélsz, szóval egyszerűen csak bökd ki mit akarsz!

         - Ittál, és azt hallottam, hogy ez nem tesz jót a babának.

         Szavai késszúrásként hatottak rám, és megfagytam, éreztem, hogy minden szín kifut az arcomból.

         - Milyen baba?

         - Az a baba, amit vársz, az Istenit! És ne hazudj nekem. Láttam az ultrahang képet!

Össze voltam zavarodva. – Milyen ultrahang képet? – A hangom döbbentnek hangzott.

         - Amelyik az ágyad mellett van, láttam, amikor hazahoztalak téged a múltkor.

         Ó Istenem. Nem nem nem nem. Hogy lehettem ennyire felelőtlen?

         - Ez nem-

         - Ne hazudj nekem, erről ne. Azt mondtad, hogy nem találkozgatsz Jeff-el, ami szintén hazugság volt.

         - Nem, nem volt hazugság. Nincs semmi kettőnk között.

         - Azt akarod nekem mondani, hogy valaki mástól vársz babát? – Tisztán érezhető volt az undor Brody hangjában. Csak bámultam rá, amíg már nem bírtam tovább. Kifakadtam.

         - NEM! – Üvöltöttem, éreztem a forró könnyeket a szemhéjam alatt. – Az a mi babánk volt! A TE babád ultrahang képe! – A kezemet a szám elé kaptam és sírtam, miközben láttam, hogy Brody arca elsápadt. A titkom kiderült, és nem lehetett sehogy sem visszacsinálni, nem számított mennyire nagyon akartam. A hasamhoz szorítottam a kezemet, harcoltam, nehogy elhányjam magam. Behunytam a szemem, de azonnal meg is bántam…

         - Kérem, tudna nekünk valaki segíteni? – kérdezte Huntley, körbenézve a sürgősségin lévő nővérek között. Hajnali három volt, mivel felhívtam Huntley miután arra ébredtem, hogy vérzek. Tudtam, hogy valami baj van. Éreztem.

         Az igazság az volt, hogy izgatott voltam, ami ugyan olyan meglepő volt, mint a terhességem. Nehéz néhány hét volt, de a pocakomban lévő kis életre fokuszáltam és ez valahogy adott nekem valami mást is, ami életet adott nekem. Brody két hónapja ment el, de a fájdalom a mellkasomban még mindig olyan volt, mintha tegnap történt volna, hogy kisétált a bejárati ajtómon. Egyáltalán nem beszéltem vele, és amikor hívott is, én figyelmen kívül hagytam. Ha tudott volna a babáról, akkor maradt volna, mert maradnia kellett és én nem álltam készem, hogy ezt a terhet cipeljem a vállamon. Szóval helyette, elvesztettem egy dolgot, de kaptam egy másikat. Egy részem azt kívánta, hogy bárcsak itt lenne, hogy megtapasztalhassa ezt velem, de elcsendesítettem ezt, amikor emlékeztettem magamat, hogy az együtt töltött életünk nem volt elég a számára. Kételkedtem benne, hogy ez a baba rávette volna őt, hogy maradni akarjon.

         - Mi a probléma? – kérdezte egy idősebb nővér, aki a szemüvege fölött nézett ránk.

         - A barátnőm terhes, nagy fájdalmai vannak és vérzik.

         A nővér megkerülte a pultot, majd tekintete hatalmasra tágult, amikor meglátott engem. Sápadt voltam, és amikor lefelé néztem, észrevettem, hogy vér csorog végig a lábamon.

         - Ki az orvosa?

         - Dr. Bates, - válaszolta gyorsan Huntley. Túlságosan fájt és túl ijedt voltam ahhoz, hogy bármit is mondjak. Elvesztettem a babámat.

         A nővér a telefonhoz sietett és egy gyors hívás után, egy tolószékkel rohant vissza hozzánk. Leültem, felordítva a fájdalomtól, majd a szülészeti emeletre mentünk, ahol Dr. Bates már várt ránk. Egy szó nélkül a szülőszobába mentünk. A nővérek mindenféle eszközöket aggattak rám, amitől pánikolni kezdtem. Dr. Bates megnyomta a kemény pocakomat, amitől ismét felordítottam.

         - Csinálnunk kell egy ultrahangot, - mondta. Az arcán lévő kifejezés egyáltalán nem volt megnyugtató, amitől csak még idegesebb lettem. Egy nővér hideg zselét nyomott a bőrömre, és Dr. Bates sem vesztegette tovább az időt. Az ultrahang fejet a pocakomnak nyomta és elkezdte körbe-körbe mozgatni.

         - A fenébe, - motyogta. Felém fordult, kétségbeesetnek látszott. – Miss Rosemead, sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de nem találtam szívhangot.

         Forogni kezdett velem a szoba és a szavak is nehézkesen jöttek ki a számból.

         - M-miért? – kérdeztem, - Mi a baj?

         - Attól tartok placenta repedés történt, és ha nem távolítjuk el a babát, akkor el fog vérezni. – Nem hagyott időt arra, hogy válaszoljak, mert a nővér már szét is tárta a lábamat és levette a bugyimat. A ruhám a derekamnál volt felhúzva, én meg a könyökömre támaszkodtam, hogy lássam, mi történik.

         - Már kitágult, és nincs időnk császármetszésre, - mondta a nővérnek. A tekintetét ezután visszafordította felém. – Természetes úton kell megszülnie a babát Miss. Rosemead, de túlságosan ki van tágulva ahhoz, hogy epidurális-

         - A baba jól van? – kérdeztem, félbeszakítva őt. Amikor nem válaszolt azonnal, rákiáltottam, - Mondja meg nekem!

         - Nem, - szünetet tartott, - Attól tartok, a baba halott.

         Bámultam rá és éreztem, hogy a saját testemet is elhagyja az élet. A babám meghalt. Ez nem lehetséges. Ez biztos csak egy rémálom volt és bármelyik pillanatban felébredhetek. Ez nem lehetett valóságos.

         - Ó Istenem, - mellettem Huntley sírva fakadt. Felnéztem rá és én is könnyekben törtem ki. A babám. Halott.

         Felsikoltottam, amikor egy éles fájdalom hasított keresztül a hasamon.

         - Doktor Úr, - kezdte a nővér, - Készen állunk.

         Ő bólintott, és helyet foglalt az ágy végén a lábam között.

         - Rendben van, Miss. Rosemead, arra fogom kérni, hogy nyomjon. Most.

         - Nem, - sírtam. – Kérem, nagyon fáj.

         Huntley megnyugtatóan megszorította a kezem, de nem segített. Elveszett voltam, és most meg kellett szülnöm a halott babámat.

         - Nyomjon, - szólított fel Dr. Bates. Megráztam a fejem, és még jobban sírtam.

         - Kérem, ne. Nem tudom ezt megtenni. Nem tudom.

         Huntley sírt mellettem, és ekkor rádöbbentem, hogy míg ez egy rémálom volt, addig valóság is, és én nem fogok felébredni ebből.

         - Kérlek Demi, nyomj, meg kell ezt tenned, - könyörgött Huntley, miközben könnyek folytak végig az arcán. Vettem egy reszkető lélegzetet és elkezdtem nyomni. A fájdalom elviselhetetlen volt, és olyan érzés, mintha középen kettévágtak volna. Dr. Bates arra kért, hogy álljak meg, de ez nem tartott sokáig.

         - Kérem, - zokogtam, - álljunk meg.

         - Már mindjárt vége, Miss. Rosemead. Nyomjon.

         A fogaimat csikorgattam és legyőzötten, beleadtam mindent. Amikor megláttam, hogy Dr. Bates felemeli a babát, akkor tudatosult bennem igazán, hogy ez valóságos. Ekkor a nővér elvette tőle, és én vártam, hogy felsírjon. De nem történt meg.

         - Milyen nemű? – kérdeztem.

         Dr. Bates felnézett onnan, ahol engem tisztított éppen, szomorúság árasztotta el a vonásait. – Kislány.

         - Kislány, - suttogtam. Egy pici lány.

         Rózsaszín takaróba volt burkolva, amikor odaadták nekem, és egy pillanatig fogalmam sem volt, mit kellene tennem, vagy mondanom.

         - Adtál már neki nevet? – felnéztem Huntley-ra, majd vissza a lányomra.

         - Gracie, - válaszoltam, kikényszerítve a szót a torkomban lévő gombócon keresztül. – A neve Gracie.

         Szemei csukva voltak, de elképzeltem, hogy olyan barnák, mint Brody-é. Apró hajacska volt a feje tetején, puha és szőke. Mindössze ót hónap és már apja lánya lett volna. Csakhogy ez nem volt igaz, mert elment. Könnyes szemmel puszit nyomtam a homlokára reménykedve abban, hogy tudja, mennyire szeretem annak ellenére, hogy nem volt hosszú élete a Földön. Ő volt a legjobb dolog, aki belőlem és Brody-ból állt, valaki, akire mindig is emlékezni fogok. Hírtelen kimerültnek kezdtem érezni magamat. Annyira nagyon fáradtnak. Nem tudtam megérteni, miért vert még mindig a szívem, amikor az én kicsi lányomé már nem. Ez kegyetlenség volt.

         A szemeim kezdtek lecsukódni, a végtagjaim pedig elzsibbadni. Suttogva elköszöntem tőle, mert igazából ez volt minden, amit adhattam neki, és az utolsó dolog, amire emlékszem, hogy Dr. Bates azt kiálltja nekem, - Miss, Rosemead, maradjon velem! – Ezután minden elsötétült, és már nem éreztem semmit. Elnyelt a végtelen sötétség.

         Már eltelt néhány óra, amikor kezdtem visszanyerni az eszméletemet. A fölöttem lévő éles fény bántotta a fáradt szememet, és megpróbáltam elbújni előle. A fejem ködös volt, de harcoltam ellene.

         - Demi?

         Lassan kinyitottam a szemem és Huntley-t pillantottam meg, aki felettem állt, az arca még mindig piros volt.

         - Mi történt? – kérdeztem rekedten, miközben az oldalamra fordultam, hogy lássam őt.

         Szipogott és láttam a megkönnyebbülést, ami elárasztotta viharosan kék tekintetét. – Elájultál a rengeteg vértől, amit vesztettél, édesem. Vérátömlesztést kellett kapnod. Egy ideig kockázatos volt.

         - És a baba?

         Huntley lepillantott, és ismét sírni kezdett. – Elment.

         - Szóval, tényleg megtörtént? – kérdeztem, éreztem, hogy könnyek árasztják el ismét az én szememet is. Huntley bólintott és abban a pillanatban éreztem, hogy a küzdelem elhagyja a testemet.

         Huntley odacsúszott mellém és vékony karjával átölelte reszkető testemet. Velem együtt cipelte a veszteségem súlyát, és valamilyen oknál fogva ez segített könnyíteni a terhen. Azon kaptam magam, hogy ismét a sötétségbe süllyedek, csak ez alkalommal, nem láttam kiutat. Nem maradt több fény. Csak a végtelen mélység… a sötétség.

Tizenhatodik fejezet

Tizenhatodik Fejezet

Huntley

         Az egész-alakos tükör előtt álltam a nagynéném és a nagybátyám hálószobájában, és bámultam a nőt magam előtt. Az esküvőm napja volt, a nap, amelyet már egy örökkévalóság óta vártam. Halkan kopogtattak az ajtón, én meg mosolyogva azt mondtam, - Gyere be.

         Láttam Demi-t a tükörben, ahogy besurrant az ajtón, és arcán hatalmas vigyor terült szét. – Te… lélegzetelállítóan nézel ki, Huntley. A leggyönyörűbb mennyasszony vagy, akit valaha láttam.

         - Köszönöm, - válaszoltam, viszonozva a mosolyát. Még egyszer utoljára megnéztem magamat. A ruhám egy igazi mestermű volt, csipke berakattal romantikus hatást keltett, ami kiemelte a zárt ujját és a V-alakú nyakkivágását. A hajam hullámos volt és be volt csavarva egy alacsony kis lófarokba apró fürtökkel a tetején. Egy gyönyörű kristállyal díszített tiara pihent a fejem tetején, ami helyben tartotta a csipkézett fátylamat. Halvány rózsaszín púderrel, barackszínű ajakfénnyel, és vastag szempillákkal ízlésesen néztem ki, és ez volt minden, amiről mindig is álmodtam.

         Megfordultam és szembenéztem Demi-vel. Hihetetlenül nézett ki a teljes alakos, pántnélküli, pezsgőszínű ruhájában. A melle előtt fodros volt és az egészet kihangsúlyozta egy fekete öv a dereka körül, aminek az oldalán egy bross virág díszelgett. Kizárólag neki készíttettem.  A sminkje is egyszerű volt. Míg nekem halvány rózsaszínű volt, addig az ő kerek arca még barackszínűbb volt és az ajkán színtelen ajakfény fénylett. Óvatosan néztem őt, azon tűnődve, milyen nyomot hagyott rajta az előző este. Elrejtette az érzéseit, de a tekintetében lévő szomorúság félreérthetetlen volt.

         - Kész vagy? – kérdezte, közelebb sétálva hozzám.

         Bólintottam, majd megkérdeztem, - Hogy vagy?

         - Jól vagyok, - válaszolta csendesen. – Nem szeretném, hogy ma miattam aggódj. Ez a te napod.

         Ölelésbe vontam őt és éreztem, hogy a torkom összeszorult. Amikor szipogni kezdtem, elhúzódott. – Ne merészelj sírni. Elrontod a sminkedet.

         Elkuncogtam magam, és válaszoltam, - Sajnálom, nagyon érzelgős vagyok mostanában. Olyan régóta vártam erre a napra, de még mindig nem hiszem el, hogy megtörténik.

         Demi elmosolyodott. – Ó, igen is megtörténik, és jobb, ha indulunk, mielőtt elkésünk. Grayson nem lesz lenyűgözve attól.

         A leendő férjemre gondoltam, és a szívem szárnyalni kezdett. Hiányzott tegnap este. A szülei házában töltötte az éjszakát, és amíg a kezdetektől fogva mind a ketten tiltakoztunk ez ellen, nem akartuk megtörni a hagyományt és balszerencsével indítani a házasságunkat.

         Ismét kopogtattak az ajtón és a nagynéném, Emma lépett be rajta, aki festőien nézett ki a karamella színű, rakott sifon ruhájában. – Készen állunk édesem. Itt az idő.

         Demi és én megragadtuk az apró táskánkat, és követtük a nagynénémet a kocsihoz. Amikor megálltunk a Dixon tó kapujában, gombóc képződött a gyomromba, és amikor megláttam, milyen gyönyörűen nézett ki minden, levegőért kapkodtam. Három sátor volt felállítva, és bárhova néztem a tavat láttam. Bal oldalon az egyik volt a mi kis kápolnás sátrunk mindkét oldalon fehér lepellel bevont székekkel, beborítva vörös rózsákkal. A másik két sátor egy kicsit lentebb volt, nem sokkal volt nagyobb, de fa padlóval rendelkezett. A kocsiból, ahol ültem, láttam az asztalokat, amik közrefogták a táncparkettet és még néhány asztalt, ami a svédasztalos vacsorának volt felállítva. A nagybátyám, Alex egy sokkal kisebb sátor mellett állt, és amint kiszálltam a kocsiból, gyorsan beszaladtam, el a vendégek kíváncsi tekintete elől.

         - Gyönyörűen nézel ki, édesem, - mondta a nagybátyám mosolyogva.

         - Köszönöm, - válaszoltam. – És köszönöm, hogy beleegyeztél, hogy nekem add ezt a napot. Nagyon sokat jelent nekem. – Lenyeltem a torkomban keletkezett érzelmeket, azt kívánva, hogy anya és apa is itt legyen velem. Hiányoztak az összes nagy pillanatban – Hunter születéséről és most az esküvőmről – és a hiányuk ma súlyosan érezhető volt.

         - Az enyém a megtiszteltetés, hogy nekem adtad ezt a kiváltságot, édesem. Tudom, hogy nem vagyok az apukád, de szeretlek, és szeretném, hogy ez a nap egy valóra vált álom legyen. Már legalább ezerszer elmondtam, de Em néni és én annyira büszkék vagyunk arra a nőre, akivé váltál.

         Bólintottam, képtelen voltam szavakat formálni és megöleltem a nagybátyámat a derekánál fogva. Tényleg nem volt az apám, de nem engedném meg senki másnak, hogy elkísérjen ezen az úton. Kiérdemelte ezt a jogot, amikor annyi jóindulattal üdvözölt engem a családjába és a szívébe. Nagyon szerettem őt ezért.

         - Mindenki a helyére, - jelentette be a nagynéném. Odasétált hozzám és a kezembe adta a fehér rózsacsokrot. – Készen állsz? – kérdezte.

         - Igen, készen állok.

         A nagybátyám karja közé csúsztattam az enyémet, és vettem egy mély, megnyugtató lélegzetet. Elindultunk kifelé, a késő délutáni napfény körülvett bennünket, és a nagybátyám a kápolnás sátrunk bejáratához vezetett minket. Hannah és Finley imádnivalóan néztek ki a pezsgőszínű virágos ruháikban, virágokat szórva a fősoron, őket Demi és Jeff követte. Egy pillanatra magamba szívtam a pillanatot, és amikor felnéztem Grayson tekintete megtalálta az enyémet.

Grayson

         A lélegzetem elakadt, amikor a tekintetem találkozott Huntley-éval, miközben lefelé sétált a soron. Egy látomás volt a mennyasszonyi ruhájában, haja oldalra volt fésülve és még a fátylon keresztül is láttam, hogy mosolygott. A szívem száguldott és éreztem, hogy a tekintetem is elhomályosodott. Jeff kinyúlt és megszorította a vállamat. - Jól vagy? – kérdezte suttogva.

         Elvigyorodtam. – Soha nem voltam még jobban.

         Ahogy a gyönyörű mennyasszonyomat néztem, az összes többi vendég eltűnt és csak ő meg én maradtunk. Megjártuk a poklot, de visszatértünk, és nem vettem egyetlen pillanatot sem magától értetődőnek.

         Megérkeztek az oltár elé, majd Morgan edző felemelte Huntley fátylát, és gyengéden megpuszilta az arcát. Láttam, hogy az ő tekintete is egy kicsit nedves lett, miközben odaállt a felesége mellé. Az enyémbe fogtam Huntley remegő kezét, és megnyugtatóan megszorítottam. Azt tátogtam, - Szeretlek – és a tekintete tele volt szerelemmel és imádattal, amit irántam érzett. Hátranéztem a vállam felett, hogy ellenőrizzem Hunter nem nyugtalankodott-e édesanyám ölében, mielőtt a lelkésznek szenteltem volna a teljes figyelmemet.

         - Ki adja át ezt nőt? – kérdezte

         Morgan edző és neje egyszerre mondták, hogy – mi – és arra gondoltam, ez teljesen rendben volt így. Nekik köszönhető, hogy Huntley-ból ilyen hihetetlen nő lett, aki itt állt előttem. A pap mondta, hogy mindenki helyet foglalhat és végre elkezdődött. Hálás voltam a rövid ceremóniáért, és szinte ugráltam izgalmamban, amikor elérkezett az idő a fogadalmaknak. A tekintetem nem hagyta el Huntley-ét, miközben a lelkész szavait ismételte.

         - Én Huntley Morgan, fogadlak férjemül Grayson Carter, megosztozunk jóban és rosszban egymás oldalán. Alázatosan neked adom a kezemet és a szívemet, mint a melegség és béke szentélye és fogadom, hogy hitet és szeretetet adok neked. Mint a kör, ami végtelen, az én szerelmem is örökké tart. Csak úgy, mint ez a megvethetetlen anyag, úgy az elkötelezettségem irántad sem fog soha kudarcot vallani. Ezzel a gyűrűvel, a feleséged leszek.

         Felhúzta a platina karikagyűrűt az ujjamra, amibe az esküvőnk dátuma volt belegravírozva, majd rajtam volt a sor.

         - Huntley, ahogy itt állok előtted, a tekintetem mélyen a tiédbe forrva, látok mindent, amibe beleszerettem és még annál is többet. Itt állok előtted, a szívem olyan hangosan dübörög a fülembe és azon kapom magam, hogy nem találom a helyes szavakat. Itt állva ezzel a gyűrűvel a kezembe, emlékeztetem magamat, mennyire kiegészítesz engem, a szívemet és a lelkemet. Minden egyes mosollyal, minden öleléssel, minden könnyel, amit valaha letöröltél az arcomról, emlékeztetem magamat, hogy mennyire szerencsés is vagyok, hogy soha nem tudom eléggé megköszönni az Istennek azt, hogy az életembe sodort téged.

Minden nevetés, amit valaha megosztottunk egymással, az összes nehéz időszak, amin keresztülmentünk, és minden gyönyörű pillanat, amin keresztül fogunk menni emlékeztet erre. Szívemmel és lelkemmel adom neked ezt a gyűrűt. A mai nap neked adom mindenem, amim van. Ígérem, hogy szeretlek, megvédelek téged, hogy örökké veled leszek, és úgy őrzök meg minden egyes pillanatot, mintha az lenne az utolsó. Szeretlek. Ezzel a gyűrűvel tudatom a világon élő összes emberrel, hogy engem választottál. Ezzel a gyűrűvel fogadom, hogy az örökkévalóságig itt leszek neked, míg a halál el nem választ.

Huntley szipogott és a könnyeit törölgette, miközben felhúztam a gyűrűt a vékony ujjára.

         - Hölgyeim és Uraim, - folytatta a lelkész, - megtiszteltetés, hogy bemutathatom önöknek, Mr. és Mrs Grayson Carter-t. Megcsókolhatja a mennyasszonyt.

Közelebb léptem Huntley-hoz és a kezembe kaptam az arcát. – Szeretlek, Mrs. Carter, - suttogtam. Ajkamat az övéhez nyomtam és a teste azonnal ellazult az enyémen. Elmélyítettem a csókot, de közben hallottam néhány füttyszót és éljenzést a vendégektől. Amikor elhúzódtunk egymástól, Huntley szeme nedvességtől csillogott és a szerelem, amit a tekintetében láttam, az enyémet tükrözte.

- Férjem, – suttogta, - és kétgyermekes apa.

Egy pillanatig a homlokomat ráncoltam, majd…

- Mi?

- Jól hallottad, - válaszolta, még több könny folyt végig az arcán.

- Te… Mi…

- Igen, - sírta, mosolyra húzva a száját.

- Istenem, szeretlek. – Felkaptam és megpördültem vele, az érzelmeim túlcsordultak szerelemmel és színtiszta boldogsággal. Nem érdekelt, hogy közönségünk is volt, mert a fejembe csak mi ketten voltunk. Mindig csak ő és én. Mikor az ajkam másodjára is találkozott az övével és a testünk egymáshoz préselődött, béke telepedett ránk és tudtam, hogy ez a mi örökké tartó életünk kezdete.

Tizenötödik fejezet

Tizenötödik Fejezet

Brody

         A whiskey-met kortyolgattam és behunytam a szemem, ahogy az égő érzés végigfolyt a torkomon. Eltűnődtem, a fejembe újra és újra visszajátszottam az előző éjszakát mindaddig, amíg meg nem győztem magamat, hogy valóban megtörtént. Az este nem ért véget valami jól, és a sötétség, amit mélyen magamban éreztem, nem maradt már többé. Sienna nagyon dühös volt, amikor visszaértem a hotelszobába, de figyelmen kívül hagytam őt, és úgy döntöttem inkább hajnalig ülök a bárba, mintsem megbirkózzam a mérges természetével.

         - Hé, ember. – Köszöntött Grayson és helyet foglalt mellettem. Emma néni pékségében ültünk, ami elegánsan fel volt díszítve Huntley és Grayson próbavacsorájához. A fények halványan világítottak és a pincérek előételeket kínálgattak, amíg a főételt fel nem szolgálták. Kis helyiség volt, de a nyitott ablakokkal, ahonnan be lehetett látni az egész utcát, valamint a romantikus dekorációval és a halvány fényekkel tökéletes volt, akár csak Huntley és Grayson.

         - Hé, - válaszoltam, miközben a whiskey-s poharam aljára néztem. Ha Grayson-ra néztem volna, akkor túl sok kérdést tett volna fel, és nem voltam olyan hangulatban, hogy válaszoljak rájuk. Még mindig próbáltam a megfelelő nézőpontba helyezni mindent, de nem ment valami jól.

         - Mi történt a kezeddel? – Kérdezte Grayson, a kötéssel szemezve.

         - Megsérült, - válaszoltam. – Semmiség. – Nem akartam elmondani neki, hogy bevertem a furgonom ablakát és azt sem, hogy miért. Átfutott az agyamon, hogy Grayson talán tudhatott Demi terhességéről, de nem hittem, hogy egy ilyen dolgot eltitkolt volna előlem. Grayson mondani akart valamit, de süket fülekre talált, mert a csökönyös gondolataim tárgya épp akkor sétált be az ajtón. Egy félvállú, smaragd színű koktél ruhát viselt, ami döbbenetes kontraszt alkotott a krémszínű bőrével. A kedvenc fekete csipkés magas sarkúja volt rajta, amitől a lábai mérföldhosszúaknak tűntek. Gyönyörű vörös haja az egyik oldalt fel volt tűzve, buja fürtök lógtak a vállára, elfedve a melleit. Ő keltette életre minden egyes nedves álmomat és látni őt így, egy késdöfés volt a szívembe – gyötrelmesen fájdalmas.

         - Mi a helyzet ma este veled? – Kérdezte Grayson.

         - Semmi, - morogtam, a szememet képtelen volna levenni Demi-ről. Grayson követte a tekintetemet. – Ember, abba kell hagynotok az oda-vissza táncolást egymás között és összeszedni magatokat, - mondta csendesen. Hallottam az elkeseredettséget a hangjában.

         - Ez nem olyan egyszerű, - válaszoltam.

         - Sienna miatt? – Nem. A nő miatt, akibe szerelmes vagyok, és mindig is szerelmes leszek, és aki a bátyád gyerekével terhes. A szavak a torkomon akadtak, így válaszul csak a fejemet ráztam. Olyan elkeseredett voltam, hogy semmit sem tudtam Grayson-nak mondani. Fogalmam sem volt róla, hogy tudott-e erről bárki is, de nem az én tisztem volt közölni a hírt. De az lehetett volna, mondta a belső hangom őszintén.

         - Csak ennyi, - mondtam csendesen. Néztem, ahogy Demi üdvözölte Huntley-t és a családját, majd odament Grayson-éhoz is. Megfagytam, amikor megölelte Jeff-et, közben kerestem a jeleket, hogy tudja-e már, de nem jött semmi sem, mert az ölelésük kicsit távolságtartó volt egy párhoz képest, mint amit elvárt volna az ember. Hacsak tényleg nem sejtett semmit sem.

         Felmordultam, és egyre jobban dühös lettem a katyvaszra, amibe belekevertem magam.

         - Nézd, itt vagyok, ha beszélgetni szeretnél, - mondta Grayson, megpaskolva a hátamat. – Utállak így látni téged.

         Szégyen árasztotta el a testemet és sok erőt vett igénybe, hogy ne lógassam a fejemet. A legjobb barátom a közelgő esküvőjét ünnepli, én meg egy komplett faszként viselkedtem. Ez nem rólam szólt, de mégis magamévá tettem.

         - Sajnálom, Gray. Kemény néhány nap volt. Ki fogom húzni a fejemet a seggemből és veled együtt fogok ünnepelni ma este.

         Elnevette magát, és megdörzsölte a tarkóját. – Tudom, Brody. Több drámában volt részünk az elmúlt három napban, mint egy szappanoperában. Nevetséges, - szünetet tartott, - ezért kell kérdeznem tőled valamit. – Felnézett és úgy vigyorgott, mint egy szerelmes idióta, mert megpillantotta Huntley-t, ahogy a szoba közepén táncolt, Hunter-rel az ölében. Túlságosan döbbenetesen nézett ki, és én sem tudtam volna megfelelőbb személyt választani Grayson-nak, akivel leélheti az életét.

         - Ki vele.

         Egy pillanatig habozott, majd rám nézett. – Miért vagy Sienna-val?

         Kérdése nem lepett meg engem, de úgy döntöttem, hogy az összes ember közül az életemben, ő az, aki megérdemli az igazat, különösen mivel úgy viselkedtem, mint egy igazi seggfej.

         - Őszintén? Nem tudom. Az elején, ez volt a módja, hogy eltereljem a gondolataimat dolgokról. Próbáltam ezt alkalmi kapcsolatban tartani, de a következő pillanatban már bele is rángattak egy vacsorába Sienna apjával. Tudnom kellett volna, hogy ágyba bújni a főnököm lányával a legrosszabb ötlet a világon.

         - Nem az én dolgom, de nem ő a megfelelő nő a számodra.

         - Ó igen? Akkor kicsoda? – Kérdeztem játékosan. Elfordította a fejét és Demi felé intett. Jeff-el táncolt az ideiglenes táncparketten és amikor hátravetette a fejét, miközben nevetett valamin, egy émelyítő gombóc formálódott a gyomromba, mert tudtam, hogy nekem kellene vele táncolnom, nekem kellene megnevettetnem őt.

         - A dolgok eléggé kuszák köztetek, - tette hozzá Grayson szomorú hangon, - de azt hiszem, beszélned kellene. Vannak dolgok, amik kimondatlanok maradtak miután elmentél és Demi egy igazán kemény időszakon ment keresztül –

         - Mit jelent ez? – Szakítottam félbe, - Azt gondoltam, hogy továbblépett.

         Grayson a homlokát ráncolta, és szinte mérgesnek látszott. – Ki mondta ezt neked?

         Megvontam a vállam. – Egyszerűen csak feltételeztem, mivel nem hallottam róla többet.

         - Nagyon tévedsz, ember, és annyira nagy a kísértés, hogy elmondjak neked mindent, de nem tehetem. Nem fogok ismét a közepébe kerülni ennek. Azonban annyit elmondok, hogy ha valóban hiszel magadban és Demi-ben, és nem tudod helyrehozni a zűrzavart, amit okoztál, akkor két nap múlva szállj fel arra a gépre, és soha ne nézz vissza többet. Hagyd őt magad mögött. De ha úgy gondolod, megér egy esélyt, nem számít, milyen kicsi is, és hajlandó leszel belefektetni az energiát, csak hogy vele lehess, akkor tedd félre az összes szarságot, és kezd előröl. Kezdjétek újra.

         Visszagondoltam arra a képre, amit láttam, és a valóság sokkal keményebben csapódott belém, mint hat tonna ágyúgolyó. Még ha meg is próbálnám helyrehozni a kapcsolatomat Demi-vel, az már nyilvánvaló volt, hogy ő továbblépett. Ez egy olyan felismerés, amivel meg kellett békélnem, nem számít mennyire kemény volt, vagy hogy mennyire összetört legbelül.

         - Ez egy kicsikét komplikáltabb, mint gondolnád. Mostanra már kikerült az irányításom alól, és van valami, amivel meg kell birkóznom.

         - A te döntésed, - mondta Grayson, - de megjegyezném, hogy szerintem nagy hibát követsz el.

         Felállt és magamra hagyott az önmarcangoló gondolataimmal. Semmi mást nem akartam jobban, mint elmenni, de nem tudtam, nem tehettem meg ezt Huntley-val és Grayson-nal.

         Felálltam és a mosdó felé sétáltam. Szükségem volt arra, hogy egy kicsit felfrissítsem és eléggé összeszedjem magamat ahhoz, hogy átvészeljem az estét meg a holnapi napot, majd felszállok a repülőre és soha többet nem nézek vissza. Számomra is eljött az idő, hogy továbblépjek, pedig azt hittem, hogy már megtettem, de az elmúlt pár nap után rádöbbentem, hogy elég mélyre el kell temetnem mindent ahhoz, hogy soha többé nem láthassák meg a napfényt. Ahogy elhaladtam a női mosdó előtt, hangokat hallottam. Olyan volt, mintha Huntley és Demi lettek volna. Összeszorítottam a szemem, és kényszerítettem magamat, hogy menjek tovább, de a lábaimnak más ötlete támadt. A legjobb ítéletem ellenére is, közelebb hajoltam az ajtóhoz, ami félig nyitva volt és hallgatózni kezdtem.

         Huntley beszélt először. – De el kell mondanod Brody-nak, mielőtt elmegy. Nem gondolod, hogy megérdemli, hogy tudja?

         Szipogást hallottam, ami feltételeztem, hogy Demi-től származik. – Még nem állok készen rá, hogy elmondjam neki.       

         Egy pillanatnyi csend következett, mielőtt Huntley válaszolt volna, - Ha Jeff tud a babáról, akkor nem gondolod, hogy tartozol Brody-nak annyival, hogy elmondod neki is? Nem tarthatod… - szavai elhaltak, amint meghallottam a „Jeff” és a „baba” szavakat. A fülem zúgni kezdett és a torkom kiszáradt. Szóval igaz volt. Demi Jeff babáját várta. Ó bassza meg, menten rosszul leszek. Epe kígyózott fel a torkomon és alig tudtam eljutni a mosdóig, mielőtt kiadtam volna a mosdókagylóba mindent, ami a gyomromban volt. Ennyi volt. Elvesztettem Demi-t és még csak nem is ez volt a legrosszabb rész. Ami kibelezett engem, ami megölte a lelkem, tudni azt, hogy egy másik férfi az, aki meg fogja kapni az álmomat. Neki lesz családja Demi-vel, valami amiről mindig is álmodtam egész eddigi életemben. Ez túlnőtt rajtam. Ezután már soha nem térhetett ez vissza, és senki mást nem hibáztathattam csakis magamat. Kiöblítettem a számat és megmostam az arcomat, mielőtt visszaindultam volna, épp időben ahhoz, hogy halljam a beszédeket. Vonakodva helyet foglaltam Sienna mellett és vissza kellett fojtanom a mérgemet, amikor megláttam, hogy Demi és Huntley nem sokkal utánam tért vissza. Demi leült Jeff mellett és hirtelen késztetést éreztem hogy átszáguldjak a termen és a szart is kiverjem Jeff-ből, amiért elvette ami az enyém. Ez irracionális volt, és én tudtam ezt. Egy másik férfi nem tudja elvenni, amit te a magadénak hiszel, ha azt te önként feladtad. Ez volt a valaha elkövetett egyik legnagyobb baklövésem.

         Morgan edző, Huntley nagybátyja állt fel és a terem elcsendesedett. Egy hosszú négyszögletes asztalnál ültünk, ami jól illett ide. A próbavacsorán csak a családtagok és a legközelebbi barátok vettek részt, és hirtelen megbántam, hogy Sienna-t magammal hoztam.

         - Jó estét mindenkinek, - kezdte Morgan edző. – Emma és én szeretnénk köszönetet mondani azért, hogy ma itt vagytok, ez sokat jelent nekünk. Először is, az én gyönyörű Huntley-mhoz szólnék, kicsi lány, a szüleid annyira büszkék lennének rád és tudom, hogy a nagynénéd és én sem lehetnénk büszkébbek rád, mint ahogy most vagyunk, - hallatszott egy kis szipogás a hölgyektől, én meg odanéztem, ahol Grayson az ölelésébe vonja az érzelmes Huntley-t. – Azt szeretnénk, hogy boldog legyél édesem, és úgy szeretünk téged, mint a lányunkat. Grayson, - Morgan edző Grayson-ra nézett, - Nem hiszem, hogy lenne jobb férfi, aki gondját viselhetné a mi kicsi lányunknak és hiszem, hogy a testvérem téged küldött fentről, hogy vigyázz Huntley-ra. Kívánok mindkettőtöknek egy örökké tartó boldogságot és szerelmet, ami tartson egész életeteken át. Legyetek jók egymáshoz.

         Egyöntetű tapsvihar és éljenzés kezdődött, és mosolyokat láttam mindenhol. Abban a pillanatban, amikor Sienna felállt, tudtam, hogy az este varázslata egy pillanat alatt semmivé foszlik.

         - Elnézést kérek mindenkitől, - kezdte Sienna, magára vonva a többi vendég figyelmét. – Nekem is lenne egy kis bejelenteni valóm. Nos, nekünk lenne egy kis bejelenteni valónk, - Rám nézett, és a szavaktól, amik kijöttek a száján köpni-nyelni nem tudtam. Olyan volt, mint lassított felvételben nézni egy karambolt és én semmit nem tehettem, hogy megállítsam. – Brody és én kisbabát várunk.

         Mi. A. Fasz.

         A néma csendet a terembe csak a csodálkozások hangja törte meg, az enyémet is beleértve. Sienna mosolygott, a nyilvánvaló feszültség ellenére is, amit a bejelentése keltett, én meg egyenesen Demi-re néztem. Az arca falfehér volt és teljesen csalódott.

         Felállt a székéről és egyenesen Sienna-hoz sétált. Felemelte a kezét és arcon csapta. Keményen. Sienna az arcához kapott, meglepettnek tűnt. A pokolba, még én is meglepődtem. Demi nem az a típus volt, aki csak úgy megütött valakit.

         - Te ribanc, - mondta. – Annyira kétségbeesetten vágysz a figyelemre, hogy megpróbálod lerombolni a legjobb barátnőm próbavacsoráját? Szégyellhetnéd magadat! – Hangja megbicsaklott, és amikor a tekintete rajtam landolt, láttam a fájdalmat kavarogni azokban a mélységekben. További szó nélkül elsétált mellettem és Sienna mellett, majd futásnak eredt, hogy elérje a legközelebbi ajtót. Huntley követte, én meg csak néztem zavartan, ahogy ez az egész kibontakozott. Grayson rám pillantott és dühösnek látszott. Nem hibáztattam érte. Sienna megragadta a kezemet, és ez volt az első alkalom, hogy ránéztem az este folyamán. Egy kibaszott idióta voltam, hogy belevontam őt ebbe és most a legrosszabb módon kötődtem össze vele.

         - Nem akarsz mondani valamit? – kérdezte. Bevetette az édes kis maszkját, de túl késő volt. Már megláttam a szörnyeteget, ami az álarca mögött rejtőzött, és nekem ez nem tetszett. Grayson kilökte a székét és a kijárt felé viharzott.

         - Ezt később megbeszéljük, - morogtam oda Sienna-nak.

         - Annyira tipikus! – visította, kezét a levegőbe emelve. Műsort rendezni a specialitása volt, és undorító volt, hogy ez örömet okozott neki. Fogalma sincs róla, hogy mennyire elbaszta most a dolgokat. – Csak elmondtam neked, hogy terhes vagyok, és a válaszod annyi, hogy a szegény, szánalmas exbarátnőd után rohansz!

         Megragadtam a karját és elég közel húztam magamhoz, hogy ő legyen az egyetlen, aki hallja, amit mondani fogok. – Eljött az ideje, hogy elmenj, Sienna. Ezt a hotelben megbeszéljük, de most meg kell néznem a barátaimat.

         Elengedtem őt, és kisétáltam a meleg éjszakába. Grayson-t és Huntley-t a járdán találtam, de Demi nem volt sehol.

         - Hol van? – kérdeztem.

         Huntley keze fellendült és találkozott az arcommal, amitől a bőröm égni kezdett.

         - Te seggfej! – kiabálta a könnyei között.

         - Mi a fene, Huntley? Én mit tettem?

         - Baby, - nyugtatta Grayson - Kérlek nyugodj meg.

         - Nem, Gray, elegem van az egészből. Az esténk tönkrement, miatta, - mutatott rám, - és a ribanc barátnője miatt!

         - Sajnálom, - mondtam. – Fogalmam sem volt, hogy ez fog történni. Most pedig mondjátok meg nekem, merre találom Demi-t, kérlek.

         Huntley megrázta a fejét. – Nem, te már eleget tettél. Jól volt addig, amíg fel nem bukkantál. Szeretlek Brody, és te vagy az egyik legjobb barátunk, de jelenleg nem kedvellek. Demi jobbat érdemel. A poklok poklán ment keresztül és most megint ez történt miattad!

         - Huntley, - Grayson figyelmeztetőleg megrázta a fejét, - Ne.

         Úgy tűnt, mint akik néma beszélgetést folytattak le, ami nyilvánvalóan nem rám tartozott.

         - Sajnálom, - kértem ismét bocsánatot. – Tudom, hogy szörnyen elbasztam, de beszélnem kell vele, Huntley.

         - Én is sajnálom, Brody, de nem hiszem, hogy ez egy jó ötlet lenne. Időre van szüksége, és egy esélyre túl tudjon lépni rajtad. Szeretném, hogy ott legyél holnap az esküvőn, de Sienna-t nem látjuk ott szívesen, és ha mégis felbukkan, nem fogok habozni, hogy kidobjam őt.

         Megdörgöltem a tarkómat és bűnbánóan félrenéztem.

         Mondani akartam valamit, de Grayson belém fojtotta a szót. – Miért nem mész vissza, baby? – kérdezte Huntley-t. Aggódott miatta. Még én is észrevettem a változást a viselkedésében. Huntley nem volt mindig ennyire szókimondó az érzéseit illetően, nem hagyta, hogy a dühe felülkerekedjen rajta, valaki más felé. Bólintott, Grayson megpuszilta a homlokát, mielőtt ismét eltűnt bent.

         - Figyelj, Gray-

         - Nem, Brody, te figyelj. Te vagy a legjobb barátom, és Isten tudja mióta szeretlek úgy, mintha a testvérem lennél, de ami elég az elég. El fogok neked mondani valami, ami nem fog tetszeni, de én vagyok az egyetlen aki egyenesen meg tudja ezt neked adni. Majdnem egy Istentelen évet vett igénybe, hogy Demi ismét maga legyen. Tudom, azt mondtam neked, hogy nem az én tisztem elmondani és nem is, de meg kell értened, mit tett vele az, hogy elmentél. Utálom, hogy ti ketten ezt csináljátok magatokkal és egymással, és most neked már útban van egy baba Sienna-tól. Én… - szünetet tartott, és megdörgölte az arcát a kezével. – Bassza meg. Nem tudom, mit mondjak még.

         Sóhajtottam, és kezemet a nadrágom zsebébe süllyesztettem. – Ember, annyira elbasztam a dolgokat, és nem tudom, mit tegyek. Nem tudom, hova mehetnék innen.

         - Az első dolog, hogy légy őszinte önmagaddal. A szíved mélyén tudod, mi a helyes dolog, amit tenned kell. Senki sem tudja ezt helyrehozni rajtad kívül. – Megpaskolta a hátamat. – Vissza kell mennem. Később találkozunk.

         Néztem, ahogy elsétál, és hagytam, hogy a szavai leülepedjenek. Tudtam, mit kellett tennem. Csak bátorságot kellett merítenem ahhoz, hogy meg is tegyem.

         Amikor visszaérkeztem a hotelbe, Sienna a hatalmas franciaágyon ült és rám várt. Úgy döntöttem, hogy sétálok, így volt időm eldönteni, hogy mit is akartam csinálni.

         - Kíváncsi voltam, mikor jössz vissza, - mondta Sienna, ahogy elindult felém. Selyem hálóing volt rajta, és szinte biztos voltam benne, hogy meztelen volt alatta. Ránézve most, azt kérdeztem magamtól, már nem először, hogy miért keveredtem bele egy ilyen kapcsolatba valaki olyannal, mint ő. Mi vonzott engem hozzá?

         - Bocsánatot kellett kérnem a jelenetért, amit rendeztél, - válaszoltam csendesen, a hangom nyugodt volt. A szemét forgatta és kezét a mellkasomra tette. Megragadtam a csuklóját, hogy megállítsam abba, hogy kezével elinduljon lefelé. Megpróbált elcsábítani, de a pékségben történt kis előadása után, már nem volt semmi, ami többé beindított volna. – Ne legyél ennyire drámai, - mondta. – Azt hittem boldog leszel.

         Elkezdtem ezen gondolkodni, és először is nem tudtam megérteni, hogyan lehetett terhes. Mi soha nem szexeltünk védekezés nélkül. Nagyon is elővigyázatos voltam a védekezéssel, amikor vele szexeltem. Demi volt az egyetlen nő, akivel soha nem viseltem óvszert és elhatároztam, hogy ez így is marad. A szex Sienna-val csak ennyi volt. Szex. De Demi-vel mindig is több volt.

         - Mond meg, hogyan, - kérdeztem. – Mindig védekeztünk, Sienna.

         Kikapta a kezét a szorításomból és megpróbált megbántottnak látszani. – Kételkedsz bennem?

         - Igen.

         - Nem csaltalak meg, ha erre célozgatsz.

         - Hazudsz, Sienna, de majd foglalkozunk ezzel, ha visszaértem Chicago-ba.

         A homlokát ráncolta. – Ez meg mit jelent?

         A hotel telefonja megszólalt, én meg válaszoltam a hívásra. – Igen?

         A portás hangja hallatszott a vonal másik végéről. – Jó estét, Mr. Scott. Azért hívtam, hogy tudassam önnel, hogy a taxi megérkezett, hogy kivigye önt a reptérre.

         - Köszönöm. Máris megyünk.

         Letettem a telefont, és azt mondtam, - Szedd össze a holmidat. Itt van a taxi, hogy kivigyen téged a reptérre.

         - Micsoda?

         - Vettem a bátorságot és foglaltam neked egy helyet a hazáig tartó repülőre, amíg idefele sétáltam. A járatod csak néhány óra múlva indul, de nem maradhatsz itt.

         - Nem teheted ezt, - szinte már ordított, az arca már-már eltorzult. Istenem, tudott ez a nő egyáltalán mosolyogni?

         - Megtehetem és meg is tettem. Most elmegyek zuhanyozni, és amikor visszajövök, jobb ha már nem leszel itt.

         Nem hagytam időt, hogy válaszoljon. Elmasíroztam mellette, levettem a ruháimat, egyiket a másik után, és bezárkóztam a fürdőszobába. Ott álltam a forró vízsugár alatt és éreztem, hogy új csomó képződött a gyomromban. Helyre kellett hoznom ezt az egészet, még ha ez azt is jelentette, hogy ismét Demi nélkül távozok. Ideje volt az életemet rendbe tenni, és ez azzal kezdődik, hogy hazajövök. Végleg.