Első fejezet
Dr. Lowell arcán lévő kifejezés
elmondott mindent.
Hátradőltem az irodájában lévő széken,
idegesen játszadozva a vékony szálú barna hajam egyik tincsével. Kihúztam az
orrom alatt, és beszívtam a kedvenc samponom kókusz illatát. Már majdnem
elfelejtettem az édes aromát.
- Visszajöttek a laboreredményeid,
Kate. – Dr. Jackson Lowell először rám függesztette a tekintetét, majd a
szüleimre. – A fehérvérsejtszám 22.000.
Nem kellett odanéznem, hogy tudjam, mit
csinálnak a szüleim. Az anyám szeme szorosan összecsukódik és apám a kezével
simogatja a hátát. Egy lágy sóhaj szaladt ki anyám száján, ami megtöltötte a
fülemet.
Üres tekintettel bámultam a lábamat.
Órákig tartó időnek tűnt, mire valaki megszólalt.
- Ez alkalommal milyen lehetőségeink vannak?
– kérdezte apám megtört hangon.
Tekintetemet Dr. Lowell-re emeltem. Az
ő pillantása az asztalára siklott. Levette a szemüvegét és az aktámra helyezte.
- Egy újabb kör kemoterápia. –
Tekintetét felém fordította, majd folytatta, - És vissza kell tenni téged a
csontvelő transzplantációs listára.
Bólintottam, nem tudtam mit is
mondhatnék. A gombóc a torkomban megnehezítette még a légzést is. Ezt a
szöveget már kétszer végighallgattam, de mégsem tette könnyebbé a helyzetet.
Feljebb ültem a széken, és bátorságot öltöttem magamra.
- Mikor kezdem a kezelést? – kérdeztem,
hajamat a fülem mögé tűrve. Dr. Lowell-re koncentráltam. Mert ha a szüleimre
néztem volna, akkor összetörök. És ezt nem tehettem.
- Hétfőn.
~*~
A leukémia visszaerőltette magát az
életembe, és csak úgy mint legutóbb, szükségem volt a boltból a megküzdési
mechanizmusomra – az új legjobb barátomra, mivel nem igazán rendelkeztem eggyel
sem. Amint elhagytam a kórházat, a Target parkolójába vezettem.
Besétáltam az írószer részlegre és
azonnal megláttam. Nem volt a nevem rányomtatva, mint az elsőre, és nem
rendelkezett bonyolult előlappal, mint a második. Ez tökéletes volt: fekete
színű piros rózsával az elején. A fekete a rákot jelképezi, míg a vörös rózsa a
harcot ellene.
Amikor hazaértem, az ágyamra vetődtem
és kinyitottam.
Október 29
Kedves naplóm,
Egy év. Ennyi. Az elengedés vacak éve
és most visszatért. Nem tudom, hogy a testem kibír-e még egy kör kemót. És nem
csak erről van szó, hanem, hogy mentálisan képes leszek-e elviselni az ezzel
járó érzelmi zavarokat… ismét?
Nem
csak rólam van szó. Hét éve hol van, hol nincs kemós kezelés, ami a szüleimre
is hatással van. Annyi áldozatot tettek értem; hogy legyek képes még többet
kérni? Tudom, hogy ez hülyeség, de elképzelem, milyen lenne az életük, ha egy
egészséges lányuk lenne, nem pedig egy sérült. Szeretnek engem. Utálom, hogy
csalódást okozok neki,k mindazok után, amit értem tettek.
Vörös
hajam végre visszanőtt és már a vállamig ér. Nem akarok minden reggel arra
ébredni, hogy egy csomó maradt a párnámon. Már elfelejtettem az érzést, hogy
keresztülszántok a tincseimen. Mi a jó a tiszta hajban, ha a csomók eltömítik a
lefolyót? Hamarosan ez is bekövetkezik. Minden. Egyes. Tinccsel.
Tizenhét
éves vagyok; tizenegy éves korom óta harcolok a leukémiával. De nem tudom,
mennyi ideig vagyok képes még harcolni ellene. Próbálok bátor lenni. Nem akarok
meghalni. Még soha nem csókolóztam.
Becsuktam a szemem és harcoltam a
közelgő könnyek ellen. Sajnálatot érezni önmagam iránt nem volt opció. Igen,
rákos voltam – semmi mást nem tehettem ellene, amellett, hogy elfogadtam ezt a
tényt. De egy zsémbes hang a fejembe egyre csak ezt hajtogatta.
Jól éreztem magam. Talán csak keveredés
volt a laboratóriumban.
Vagy talán a számok tévedtek?
Miért én? Megint miért?
Hogyan érezhettem magam ennyire jól, ha
a rák pusztítja a testemet?
Sóhajtottam, majd a hátamra fordultam
és a mennyezetet kezdtem bámulni. Igen, még mindig fehér. Letöröltem az
arcomról a könnyeket. Csak épphogy elkezdtem élni egy életet. És most, újra
kitaszított lettem. Az élet szívás.
Ahelyett, hogy az önsajnálatban
dagonyáznék, megkíséreltem néhány értelmetlen feladatot, hogy lefoglaljam a
gondolataimat. Felálltam, majd felráztam a párnámat, amit az ablak alatti kis
helyemre tettem. Amikor ezzel végeztem, kisimítottam az átlátszó függönyömet,
ami egy kis árnyékot vont a sarokban a padlóra. Nem segített.
Vacsora alatt észrevettem édesanyám
püffedt szemét. Utáltam azt a feszültséget, amit a betegségem okozott. Olyan
keményen próbált erősnek mutatkozni – na meg pozitívnak. De azok a szemek
másról árulkodtak. A harc az én feladatom volt, a túlélés az övé. Apa nem
dobált székeket, ami jó jel volt, mert ezek szerint jobban fogadta ezt, mint a
legutóbb. Csendben ült, és tartózkodóan.
Egyikünk sem evett sokat. Az étvágyunk,
épp úgy, mint az üdülési alapunk, a teszteredmények után eltűnt.
A hétvége lassabban ment, mint egy
gyászmenet – sajnálom, rossz vicc volt. Belecsúsztunk egy kábulatba, úgy tűnt
mindannyian megbirkóztunk a hírrel, azzal, hogy elkerüljük azt, ami számomra
megfelelő volt. Apa elment dolgozni a belvárosba Des Moines-be. Anya a Szebb Otthonok és Kertek Magazinját
olvasta, és a virágoskertben tevékenykedett. Én leírtam még néhány oldalt a
naplómba, mielőtt a konyhába mentem vegetálni. Elég hamar kihánytam a belemet,
ezért úgy döntöttem, hogy valami édes és totálisan egészségtelenben keresek
némi élvezetet. Felmarkoltam egy adag sütit és egymagamban ettem meg az
egészet.
Ahhoz, hogy barátokat szerezzen valaki,
emberek körül kell lenni – nem a
kórházban. A kezelések miatt annyira hiányzott az iskola, hogy beiratkoztam a
nyári suliba, hogy megpróbáljak lépést tartania a többiekkel. Működött, de csak
azért, hogy a tízedik osztályba kerüljek – egy évvel később. Elég biztosra
vettem, hogy az egész iskola tudta, hogy leukémiás voltam. Sajnáltak engem, így
nem mondtak semmit. Nem hiszem, hogy egyáltalán tudták volna mit is kellene mondaniuk. Én voltam „a
rákos lány, aki kopasz volt.” Megértettem.
- Szia, Kate, - mondta Leslie, ahogy
Hétfő reggel besétáltam az apró kórházi szobába. Már kiérdemeltem azt, hogy
minden nővért és kórházi dolgozót a keresztnevén szólítsak ezen az emeleten. –
Komolyan reméltem, hogy soha többé nem látlak többet itt téged.
- Én is. – Ültem le a kanapéra.
Anya megengedte, hogy egyedül jöjjek.
Az ittléte egyáltalán nem tette volna könnyebbé a dolgokat, és mostanra már
elég idős voltam ahhoz, hogy egymagam jöjjek a saját időpontomra. Semmi szükség
nem volt arra, hogy egy héten órákat töltsön el várakozással.
Összeszorítottam a szemem, ahogy Leslie
bedörzsölte a kezemet alkohollal, mielőtt behelyezte az intravénás tűt. Attól,
hogy néztem, a gyomrom összeszűkült. Érezni, ahogy a tű átszúrja a bőrömet,
nagyon rossz volt, és ez emlékeztet engem arra, hogy mennyire valóságos is ez
az egész. A központi vonal, a sok vizuális emlékeztetőből az első számomra,
amit hamarosan hozzá fognak kapcsolni a mellkasomhoz.
- Minden kész, - jelentette be Leslie.
– Dr. Lowell néhány percen belül itt lesz. Biztos vagyok benne, hogy nincs, de
meg kell kérdeznem – van bármi kérdésed?
Nem voltak kérdéseim. Tény, hogy
mostanra már tankönyvet írhatnék az eljárásról.
Megráztam a fejemet.
Leslie leült mellém a kanapéra és
ujjaival megsimította a hajamat. – Gyönyörű a hajad, Kate. Nagyon tetszik ez a
fazon.
A hajam rétegekben hullott alá, és
teljesen közre fogta az arcomat. – Köszönöm. – Legutóbb, amikor a hajam
elkezdett kihullani, Leslie itt ült velem, fogta a kezemet, miközben sírtam.
Tudtam, hogy ez csak egy haj, de az én
hajam volt. Nemsokára úgy néztem ki, mint egy kicsi kopasz öreg férfi. A
parókáktól viszkettem. Volt egy, ami teljesen hasonlított az eredeti
hajszínemhez, de utáltam azt hordani. Az emberek megbámultak, amikor közösségbe
mentem, mert sajnáltak engem. És ez idegesítő volt. Nem a bámulások vagy a
suttogások, de még csak nem is a csend miatt. Nem akartam, hogy az emberek
sajnáljanak engem. Én egy harcos voltam. Legyőztem a rákot kétszer, és ismét
meg tudtam tenni - legalábbis ezt mondtam magamnak.
Dr. Lowell sétált be a szobába, és
küldött felém egy halvány mosolyt. Az aktámat tartotta a kezébe, de nem nézett
rá. Valószínűleg már fejből tudta. Egy másik nővér, akit még nem ismertem, állt
mellette. Fiatal és csinos volt a sötétbarna hajával és megnyugtató mosolyával.
- Szia, Kate, - kapcsolta fel a
fejlámpáját. – Ő itt Tammy. Biztos vagyok benne, hogy nagyon hamar meg fogjátok
ismerni egymást.
- Szia. – Bólintottam neki.
- Szóval, készen állsz? – Kérdezte Dr.
Lowell.
- Éppen annyira, amennyire lehetek, azt
hiszem. – Ki az, aki valaha is készen állna arra, hogy felnyissák és csöveket
ültessenek a vénáiba?
Leslie megpaskolta a vállamat. – Te
vagy az én hősöm, - suttogta.
Kicsúsztattam a jobb kezemet a
melltartóm pántjából és a felsőm ujjából. Az eljárás alatt végig ébren leszek,
de komolyan azt kívántam, bárcsak ki lennék ütve. A helyi érzéstelenítő miatt
nem éreztem fájdalmat. A húzogatást azt viszont éreztem. Ó, és hallottam az
apró eszközöket és azt, ahogy a fém tálcán koppantak. Egyedül ezek a hangok is
elegek ahhoz, hogy émelyítőnek hassanak.
Leslie egy alkoholos törlőkendővel
letörölte a mellkasom jobb oldalának bőrét. Az alkohol szaga örökre beleégett
az orromba, úgy mintha valaki kezdőbetűket karcolt volna egy ezüst flaskába –
amiből biztos vagyok benne, hogy nem dörzsölésre
használták az alkoholt.
- Egy kis szúrást fogsz érezni, -
mondta Dr. Lowell.
Szúrást? Nem gondoltam, hogy egy hatalmas
tűvel beledöfni valakinek a mellkasába már többszöri alkalommal lehetett úgy definiálni,
mint szúrást.
Vettem egy mély lélegzetet.
Leslie fogta a kezemet, és minden
alkalommal erősebben szorítottam, ahogy a helyi érzéstelenítőt belém
fecskendezték. Könnyek formálódtak a szemhéjam mögött, de visszaküzdöttem őket.
Erősnek kellett lennem. Ez semmiség volt.
Amikor Dr. Lowell befejezte, az asztal
mozogni kezdett. A fejem lassan lesüllyedt, míg a lábam felemelkedett.
Mellettem Leslie egy pillanatra sem engedte el a kezemet. Lágy pillantása erőt
adott nekem. A másik kezemet ökölbe szorítottam olyan keményen, ahogy csak
tudtam, majd lassan kiengedtem az ujjaimat. Az egyenletes légzésre
koncentráltam. A szememet csukva tartottam.
Dr. Lowell elkezdett dolgozni. Pontosan
tudtam, mit fog csinálni. Először is behelyezte a tűt a mellkasomban lévő
vénába. Majd Tammy segítségével, egy vezetőhuzalt helyez a vénába. Ezután egy
kis vágást ejt a mellkasomon, meg a nyakamon. Ez volt az a rész, amit nem
bántam. Nem éreztem semmit, amikor megvágott. A következő résztől viszont
rettegtem. Leslie tudta ezt, legutóbb Tammy pozíciójában volt, így megragadott
egy kis fehér szemetest és a számhoz emelte – csak a biztonság kedvéért.
Dr. Lowell becsúsztatta a központi
szálat a mellkasomon lévő másik szúrásba majd kivezette a nyakamon lévő lyukon.
Éreztem a nyomást, amit okozott. A gyomrom összeszorult, és a szám megtelt
nyállal. Megpróbáltam visszatartani. Tényleg. De nem sikerült.
- Gyerünk Kate, - bíztatott Dr. Lowell.
A szemetesbe hánytam. Szerencsére a Blank
Children Kórház harmadik emeleti ápolónői hozzászoktak ahhoz, hogy az emberek
kidobják a taccsot. Leslie megtörölte a számat egy nedves kendővel, amit még
azelőtt vett magához, hogy leült volna. Hátrafésülte a hajamat és sóhajtott.
Bólintottam felé.
A művelet további része gyorsan
történt. Nem nyitottam ki addig a szemem, amíg az öltések az új vágások körül a
helyükre nem kerültek. A főszál máris furcsának hatott, de tudtam, hogy ez is
csak egy újabb függelék lesz, amit majd megszokok.
- Minden rendben, - mondta Dr. Lowell,
miközben egyenesbe hozta az ágyat. – Fel tudsz ülni?
Leslie, aki még mindig fogta a kezem,
segített felülni. Egy kicsit szédültem és a fejemet is nehéznek éreztem. A
szoba forogni kezdett. Megráztam a fejemet és Leslie visszafektetett. Égő érzés
kúszott fel a torkomban, így kétszer egymás után megszorítottam Leslie kezét,
hogy jelezzek neki – ez volt a mi kis saját kódunk. Ez volt az ára annak, hogy
egy nővér volt a legjobb barátod. Amint oldalra fordultam, Leslie már oda is
hozta a szemeteszsákot. A legrosszabb része igazából nem is a hányás volt;
hanem a késői epe utóíze.
Elengedtem Leslie kezének szorítását és
mindkét karomat a szemem elé húztam. Mélyeket lélegeztem, majd a levegőt kis
adagokban fújtam ki. Csak szükségem volt egy percre.
Legelső alkalommal, Dr. Lowell
megmutatott nekem egy videót az eljárásról, és én pánikba estem. Majdnem
sikítva szaladtam ki az irodájából. És meg is tettem volna… ha először nem
ájulok el. Amikor felkeltem, már a helyén volt a vezető szál.
A második alkalommal, sírtam és hánytam
az egész beavatkozás alatt. Mindent figyelembe véve, ez alkalommal királyul
viseltem.
Lenyúltam és akaratlanul megérintettem
az új függelékemet. Tudtam mit fogok érezni, de a kezem önmagától mozgott. Érezni
azt itt, azt, hogy kiáll a mellkasomból, mint valami lámpazsinór, az egészet
csak még valóságosabbá tette. Mostanáig nem volt nehéz meggyőzni magamat arról,
hogy az elmúlt pár nap csak egy álom volt. Egy álom, amiben megpofoztam magamat
és felébredtem. Most, hogy tűket és vezetékeket húztak át rajtam, nem tudtam
többé úgy tenni. Valóság volt.
- Készen állsz, hogy lemenjél a
röntgenbe? – kérdezte Dr. Lowell.
Sóhajtottam, és engedtem, hogy Leslie
felsegítsen. Dr. Lowell addigra már hozott egy tolókocsit is. Utáltam, hogy a
kórházban mindenhová ezzel megyek, de őszintén, nem volt erőm sétálni. Beleültem,
mint egy jó páciens, és hagytam, hogy Leslie levigyen engem a második emeletre,
ahol a technikusok röntgennel megnézik az új dekorációmat, megbizonyosodva
arról, hogy a megfelelő helyen volt-e. Nekem semmi kétségem nem volt afelől,
hogy tökéletes helyen volt. Dr. Lowell volt az egyik legjobb gyerek onkológus
az országban. Ezért költöztünk ide.
Miután megerősítették a szál hibátlan
helyzetét, Leslie leragasztotta. Begurított engem egy másik kisebb szobába,
ahol kanapék, egy ágy és egy 152 cm-es tévé lógott a falon. Egy bőrkanapéhoz
mentem és kényelmesen elhelyezkedtem rajta. A fekete naplóm az ölemben pihent,
készen állva a következő fejezetre. Leslie a kemós folyadékot az újonnan
elhelyezett vezető szálhoz csatlakoztatta.
- Alma vagy narancslé?
- Narancs.
- Az egészet meg kell innod, Kate, -
figyelmeztetett Leslie. – Ismerlek. Ma senki más nincs itt, hogy megadhassa ezt
neked, és utálom kitakarítani a szemetest, ha tele van gyümölcslével.
A szememet forgattam. – Rendben.
Megiszom mindet.
- És hozok neked egy kis kekszet is. –
Kisétált az ajtón, mielőtt vitatkozhattam volna.
Mivel egyedül lettem, kinyitottam a
naplómat és elolvastam az utolsó bejegyzést. Le kellett írnom, hogyan érzem
magam, de most csak zsibbadtságot éreztem – és egy kis éhséget. Annak ellenére,
hogy nem akartam bevallani, hálás voltam, hogy Leslie felajánlott egy kis
kekszet. Utáltam kellemetlenséget okozni neki.
A tollammal játszottam, a papíron
pattogtattam, majd a végét kezdtem el rágcsálni. Nem tudtam, mit írjak. Az
agyam üres volt. Nem, nem akartam itt lenni. Igen, ez tényleg szívás volt. Ez
volt mindenem. Talán az üres gyomromat hibáztathattam. Kívülállónak éreztem
magamat – egy másik ok az álom ellen – mint egy szellem, aki kívülről nézi
önmagát, mint egy idegent. Nem volt kapcsolat. Valószínűleg ez az, amit úgy
neveznek, hogy „testen-kivűli-élmény”.
Az ajtó kattanása visszahozott engem a
zsibbadt világból. Talán a keksz és a narancslé megmozgat némi valós érzelmet,
amit majd leírhatok.
- Köszönöm, Leslie, - mondtam,
felpillantva.
A szívem ezelőtt technikailag sosem
állt meg, legalábbis így gondoltam (és meglehetősen biztosra tudom ezt), de a látványára, kíváncsi voltam,
hogy megtörtént-e. Olyan volt, mint azokban a filmekben, ahol a nő meghal, és
egy szuperdögös pasi elkezdi az újraélesztést. Majd a szíve hírtelen újra
elkezd verni, szeme rebegve kinyílik, és az első dolog, amit meglát, az álmai
férfija, aki szájból szájba lélegezteti. Sajnos a gyönyörű, piszkos-szőke hajú,
zafír szemű valaki, aki az ajtóban állt, nem csókolt meg engem. A többi
pontosan olyan volt.
- Ó, sajnálom. Nem tudtam, hogy bárki
is van itt. – Mosolyodott el. – Szia. Damien vagyok.