2019. augusztus 7., szerda

Huszonkettedik fejezet


Huszonkettedik Fejezet

Brody


         Megálltam a nagyszüleim tanyaháza előtt, és adtam magamnak egy pillanatot, hogy két hónap elteltével először ismét levegőhöz jussak. Hosszú időt vett igénybe, hogy minden holmimat összepakoljam és elrendezzem Chicago-ba és befejezzem az utolsó hónapomat Johnson Waterman-nél. Szerencsére Sienna apja nem volt dühős, amikor odaadtam neki a felmondásomat és meglepetésemre, Sienna sem.
         Boldog voltam, hogy otthagyhattam Chicago-t és visszatérhettem oda, ahová tartoztam.
         A nagyapám, Clay az elülső verandán ült, pipával a kezében. Kiugrottam a furgonomból, amiért hálás voltam Grayson-nak, hogy otthagyta ezt nekem a repülőtéren, majd felsétáltam a veranda lépcsőjén. A nagyapám felállt és megölelt.
         - Itt volt az ideje, hogy felbukkanj, fiam. Több mint egy éve vártunk erre.
         Kuncogtam és én is megöleltem. – Tudom, tudom. Egy kicsit sokáig tartott összeszednem a szarságaimat, - válaszoltam.
         - Nos, - kezdte, megpaskolva a hátamat, - nem számít. Most már itthon vagy.
         A szúnyoghálós ajtó kinyílt és a nagymamám, Luanne lépett ki rajta, miközben hatalmas vigyor terült szét az arcán.
         - Szia nagymama.
         Szótlanul a derekam köré kulcsolta vékony karját és megszorított. Megpusziltam ősz haját és ellazultam, magamba szívva ismerősen édes illatát. Alig emlékeztem már a szüleimre, de addig amíg ezen aggódtam, nem volt szükségem rájuk, ha olyan emberekkel voltam körülvéve, mint Clay és Luanne, akik törődtek velem.
         - Isten hozott itthon, Brody. Annyira boldogok vagyunk, hogy végre hazatértél.
         - Én is, - válaszoltam bele a hajába.
         Elhúzódott és felnézett az arcomra. – Hiányoztál nekünk.
         Letöröltem egy könnycseppet az arcáról és megpróbáltam elhallgattatni a bűntudatot, amit éreztem. Nem Demi volt az egyetlen, akit véletlenül magam mögött hagytam.
         - Most már itthon vagyok, - mondtam neki, - és nem is áll szándékomban ismét elmenni.
         A nagymamám a kezébe fogta az arcomat. – Annyira boldog vagyok, hogy ezt hallom.
         A nagyapám megköszörülte a torkát. – Most már elég, Luanne. Ez a fiú öt perce van itthon és te máris fojtogatod.
         - Ó, csitt, - a mellkasára csapott, - Nem is. – Visszanézett rám, nevetés bujkált a szemében. – Épp az imént csináltam friss édes teát. Miért nem ülsz itt kint le a nagyapáddal, én meg hozok nektek.
         - Jól hangzik, köszönöm mama.
         Eltűnt bent, nagyapám ismét elfoglalta a helyét, mire én is leültem a mellette lévő székbe. Egy ideig csendben voltunk, mind a ketten elmerengtünk, mialatt az előttünk elterülő birtokot néztük. A nagymamám, ahogy ígérte mindkettőnknek hozott édes teát, és összenéztek a nagyapámmal, mielőtt visszament volna a házba.
         - Tudod, - kezdte, - csak néhány évvel voltam fiatalabb, mint most te, amikor megnősültem. – Tekintete, ami mialatt felnőttem mindig keménynek mutatkozott, most ellágyult. Halk füttyöt eresztett meg, én meg hallgattam, miközben beszélt. – Ó édes Istenem, ő volt a legcsodálatosabb fiatal lány, akit valaha is láttam, és annyira ömlengősek voltunk, hogy az emberek már betegek lettek ettől. Akárhogyan is, a szüleink nagyon mérgesek voltak, amikor úgy döntöttünk, hogy összekötjük az életünk, de nem érdekelt bennünket. A nagymamád itt volt nekem, és mi nem láttunk akadályát annak, hogy várjunk. Néhány évvel később a dolgok keményre fordultak és elértünk egy pontot a házasságunkban, ahol nem voltunk benne biztosak, hogy túl tudunk jutni. Úgy döntöttünk, hogy az lesz a legjobb, ha egy kis időre különválnak útjaink, és őszintén azt gondoltam, hogy vége van.
         - Ezt nem tudtam, - mondtam. – Miért mondod most ezt el nekem?
         - Mert átkozottul közel voltunk ahhoz, hogy ez szétszakítson bennünket, - válaszolta. – És tudod, mire jöttem rá?
         Megráztam a fejemet, nem egészen értettem, hová akart kilyukadni ezzel.
         - Rájöttem, hogy nem tudok élni a nagymamád nélkül, de nem is akartam.
         - Még mindig nem tudom, miért mondod ezt el nekem, Nagyapa.
         - Miért jöttél haza, fiam? – kérdezte, hirtelen témát váltva.
         - Mert boldogtalan voltam Chicago-ban, - válaszoltam, magamat is meglepve.
         - Mindketten tudjuk, hogy ennél többről van szó.
         Bámult rám és végre megértettem, miért folytatjuk ezt a beszélgetést.
         - Demi miatt jöttél vissza, - állította nagyon biztosan. Az első megérzésem az volt, hogy tagadjam, és így is tettem.
         - Ez nem igaz, Nagyapa. Demi és én végeztünk egymással. De mindezt te is tudod.
         - Tudom, hogy te se hiszed el ezt.
         - Mi másért jöttem volna haza?
         - Rájöttél, hogy nem tudsz élni nélküle, de nem ezt választottad.
         A nagyapámra néztem, aki felnevelt, aki megtanította nekem, hogyan legyek férfi.
         - Beszéltél már vele? – kérdezte.
         A térdemre könyököltem, és ujjaimmal végigszántottam a hajamon, mert az elmúlt két hónap súlya nehezedett a vállamra.
         - Nem, - válaszoltam. – Nem vagyok benne biztos, hogy készen állok már rá.
         - Baromság, - mondta hangosan. Ez meglepett engem. Soha nem szitkozódott. – Azért jöttél vissza, hogy harcolj érte, ugye?
         Nem tudtam hazudni ennek az embernek, de nem voltam benne biztos. Azért jöttem haza, hogy harcoljak Demi-ért? Még csak azt sem tudtam, hogy volt-e még bármi is, amiért megérte volna küzdeni.
         Mielőtt még többet mondhattam volna, a nagymamám ismét felbukkant.
         - Itt az ideje, hogy elinduljunk Huntley és Grayson partijára. Készen álltok, fiúk?
         - Én kész vagyok, - válaszolta a nagyapám, - nekem nem kell egy egész nap, hogy elkészüljek, mint nektek nőknek. – Heccelődött, és mint a legtöbb alkalommal, azért tette, hogy kiemelkedjen a nagymamámtól.
         Ő mutatóujjával felé intett és nyomatékosan ránézett. – Ne pimaszkodj velem, Clayton Scott. – Nagyapám felállt és odasétált hozzá, majd a karjába zárta őt. – Nem is gondolnék ilyesmire, édesem. – Puszit nyomott a szájára, én meg félrenéztem, hogy adjak nekik egy kis személyes teret. Nem beszélve arról, hogy kicsit furcsa volt a nagyszüleimet olyannak látni, mint a tiniket. Sok tekintetben, irigyeltem őket. Ki gondolta volna? Ők voltak az a fajta szerelmes pár, akikről regényeket írtak, én meg nem voltam elég férfi ahhoz, hogy bevalljam, én is ezt akartam.
         - Velünk jössz? – kérdezte a Nagymamám, miután elváltak egymástól.
         - Egy kicsit később csatlakozom majd hozzátok, - válaszoltam. – Először ki kell pakolni és le kell zuhanyoznom.
         - Ne tartson túl sokáig, - mondta a Nagyapám. – Biztos vagyok benne, hogy Grayson már alig várja, hogy találkozzon veled.
         - Igen is, uram. – Féloldalas mosolyt küldtem feléjük, és kiragadtam a furgonomból a táskámat. Amint a nagyszüleim elmentek, beugrottam a zuhanyzóba, majd elkészültem. Még mindig nem voltam benne biztos, hogy látom-e Demi-t ma este, de nem tudtam figyelmen kívül hagyni azt a kis részemet, aki reménykedett benne, hogy így lesz.

         Grayson a bejárati ajtót kinyitva üdvözölt engem, őt pedig egy nagyon lelkes Hunter követett.
         - Jó, hogy újra itthon vagy, - mondta Grayson.
         - Ugyan ezt akartam mondani. Jó nászutatok volt, srácok?
         Hatalmas vigyor terült el az arcán, és azt válaszolta, - Igen, jól szórakoztunk. – Kacsintott, én meg úgy tettem, mintha mindjárt elhánynám magam.
         - Túl sok információ ember, de komolyan. Nem szükséges tudnom az összes részletről.
         Grayson nevetett miközben kifelé vettük az irányt, de megállt, mielőtt elérhettük volna az ajtót. Habozott, majd ismét rám nézett. – Demi itt van, - mondta óvatosan, várva a reakciómra.
         - Számítottam rá.
         Küldött felém egy kibaszottul eljött az idő mosolyt, majd követtem őt ki. Nem voltam benne biztos, hogy mit is fogok mondani majd Demi-nek, amikor meglátom őt, de abban a pillanatban ki fogom találni, amint már előttem fog állni.
         Huntley bukkant fel, és mindentudó mosoly volt az arcán. Rajtam kívül mindenki tudta, hogy valójában miért jöttem haza?
         - Üdvözöllek itthon, - mondta, miközben megölelt. – Átkozottul itt volt az ideje.
         - Én is örülök, hogy látom Mrs. Carter.
         Felragyogott, és átkozott legyek, ha ez nem tett engem is boldoggá.
         - Ott van, - mutatott Huntley maga mögé, - a nagyszüleiddel beszélget.
         - Köszi, - válaszoltam. – Gondolod, hogy beszélni fog velem?
         Huntley visszanézett Demi-re, majd ismét rám. – Azt gondolom, hogy meg kell próbálnod. Mi mindannyian szurkolunk neked. - Tekintete ellágyult, és megérintette a karomat. – Ne hagyj cserben engem.
         Leszegtem a fejemet és Demi felé vettem az irányt, épp akkor amikor ő is felém fordította az övét. Tekintetünk találkozott, a zöld a barnával, és azonnal ismét a középiskolában éreztem magam. A kezem izzadni kezdett, amit a farmerembe töröltem. Nem segített. A szívem száguldott, a vér a fülemben lüktetett. A francba is, ideges voltam.
         - Szia, - kezdtem, odalépve hozzá. A nagyszüleim csendesen arrébb álltak, egyedül hagyva engem Demi-vel.
         - Szia, - válaszolta halkan. A halvány, kopottas farmerja csüngött rajta, nyilvánvalóvá téve, hogy veszített a súlyából. Fekete felsője lazán ölelte körbe őt, de még így is kiemelte a domborulatait, amibe szerelmes lettem. Tekintete kicsit tompa és az arca is egy kicsit árnyékos volt, mint legutóbb, amikor láttam őt. Kísértetiesnek látszott, de még így is gyönyörű volt. Az én szememben mindig is gyönyörű lesz.
         - Uh… - dadogtam. Kibaszott idegesség. – Nem megyünk el valamerre, és beszélgetünk egy kicsit?
         Nyugtalannak látszott, valamiért habozott. – Nem hiszem, hogy most van itt az idő és a helyszín.
         - Kérlek, - erősködtem. – Nem fog sokáig tartani.
         - Rendben, - sóhajtotta. Követtem őt keresztül Huntley és Grayson lakásán, majd ki a bejárati ajtón a felhajtóra. Különös hely volt egy beszélgetés számára, de úgy gondolom épp annyira megfelel, mint bármi. Ez volt az egyetlen hely, ahol egy kicsit egyedül lehettünk.
         Megállt Huntley szürke dzsipje mellett, majd szembefordult velem. Bámultuk egymást, mintha először tapasztalnánk ezt meg. Kívülről ugyanolyanok voltunk, de belül megváltoztunk. Hogy jobbak vagy rosszabbak lettünk, csak az idő tudja eldönteni.
         Nagyot nyeltem, és megtettem a lépést. – Sok mindenről kell beszélgetnünk és-
         - Sajnálom, - tört ki belőle. – Mindent sajnálok.
         Kicsit ellazultam, arra gondolva, hogy a ’sajnálom’ remek kezdet volt. – Én is. Igazán elrontottuk a dolgokat.
         - El kellett volna mondanom neked… - pislogott, hezitált, - a babát. Nem volt szép, hogy eltitkoltam előled.
         - Igazad van, - vallottam be. – El kellett volna. De ha nem mentem volna el, akkor talán a dolgok másként alakultak volna.
         - Ez nem a te hibád volt és nem is az enyém. Mindketten meghoztunk néhány hülye, vakmerő döntést.
         Megdörgöltem az arcomat. - Tudom.
         - Mit gondolsz, tovább tudunk lépni? – Tekintetéből sütött a remény, egy remény, ami az enyémből is.
         - A dolgok már soha nem lesznek ugyanolyanok, ugye tudod ezt.
         Arca elkomorult és tekintetét lefelé fordította. – Megértem. – Hangja csendes volt és megtört. – Nos, talán lehetünk ismét barátok, valamikor a közeljövőben. Mindennek ellenére, még mindig azt szeretném, hogy boldog legyél Brody.
         Mi történt az imént? Tisztán félreértette, amit mondtam. Megragadtam a karját, amikor megfordult, és megállítottam őt.
         - Nem hiszem, hogy megértetted, amit mondtam.
         Összeráncolta a homlokát, ráncokat képezve a szemöldökei között. Nagy volt a késztetés, hogy elsimítsam a hüvelykujjammal, mint ahogy mindig is tettem.
         - Szerintem meg igen, - válaszolta. – Azt akarod, hogy továbblépjünk.
         - Igen. Együtt.
         Csendben álltunk, én meg megragadtam a lehetőséget, hogy folytassam. Arra gondoltam, hogy szép, romantikus beszédet mondok majd neki, de többet érdemelt. Megérdemelte az igazságot. Közelebb léptem, és felfelé billentettem a fejét.
         - Tudom, hogy sok mindenen kell majd dolgoznunk, de minden egy dologra vezethető vissza, - szünetet tartottam, próbáltam a szívemre parancsolni, hogy egyenletesen verjen, - Hiányzol. Hiányzik, hogy melletted ébredjek. Hiányzik, hogy lássalak meztelen lábbal besétálni a konyhába. Hiányzik, hogy megcsókolhassalak téged, - hüvelykujjammal végigsimítottam az alsó ajkán, elmosolyodva, amikor mélyen beszívta a levegőt, - Hiányzik, hogy halljalak énekelni a zuhany alatt. Hiányzik, hogy órákon át szeretkezzek veled. Hiányzik a dühös szex is veled. Hiányzol az életemből, Demetria, és tudom, hogy tudnék élni nélküled, de a fenébe is, nem akarok.
         - Nekem is hiányoztál, - csuklott el a hangja, - de, hogyan fogunk túllépni mindenen? Mindazok után, amin mind a ketten keresztülmentünk?
         Megragadtam a tarkóját, és közelebb húztam a fejét magamhoz. – Nem lesz egyszerű, - válaszoltam suttogva, - de ha hajlandó vagy rá, kitalálom, hogyan tudnánk… újrakezdeni.
         Demi szemei csillogtak a holdfényben, és olyan nagyon ki akartam törölni az elmúlt évet. De nem tudtam. Minden, amit tehettem, hogy kifejezem azt, hogy hajlandó vagyok harcolni, és reménykedem Istenhez, hogy ő is ugyanezt teszi.
         - Harcoljunk egymásért, - suttogtam. – Határozd el, hogy minden, amin keresztülmentünk nem elég ahhoz, hogy megállítson téged abban, hogy harcolj értünk.
         Elmondhattam abból, ahogy a tekintete az enyémet kereste, hogy szándékában állt ezt tenni. Ismét kezdtem ideges lenni. Legalább nem volt teljesen elutasító.
         - Mi a helyzet Sienna-val? – rándult össze. – Ő terhes.
         Megráztam a fejem. Szándékomban állt minden elmagyarázni neki később, de most nem volt más választásom.
         - Hazudott. Soha nem is volt terhes.
         - Ó.
         Vártam, majd megkérdeztem, - Mire gondolsz?
         - Azon gondolkozom… hogy komolyan azt szeretném, hogy most azonnal csókolj meg.
         Nem is kellett több, lecsaptam az ajkára. A szánk ismerősen és biztosan mozgott egymáson. Ismertem az száját, az ajkait, az ízét, és még így is a testem azonnal lángolni kezdett épp úgy, mint amikor először csókolóztunk. A nyelve a számba kalandozott és táncba kezdett az enyémmel, adott és el is vett. Belemarkolt az pólómba, az én kezem meg a hajába siklott, hátrahúzva a fejét, így el tudtam mélyíteni a csókot. Elnyeltem a nyögését, mint ahogy ő is az enyémet. Tökéletes volt.
         Addig folytattuk, míg meg nem hallottuk az ujjongást és tapsokat, ami Huntley és Grayson nappalija felől jöttek. Demi és én különváltunk, mindketten alig kaptunk levegőt. Oldalra pillantottunk és megláttuk, hogy a legjobb barátaink és a családunk minket néztek. Mindannyian idiótán mosolyogtak, és örültek nekünk.
         - Ó Istenem, - motyogta Demi bele a mellkasomba. – Milyen kínos.
         Kuncogtam. – Legalább kaptak egy kis ízelítőt, de még mindig nem adtál nekem választ.
         - Tudunk egy kicsit lassítani? – kérdezte.
         Végigsimítottam ajkát az ajkammal, és éreztem, hogy a teste beleremegett ebbe. – Olyan lassan csináljuk, amennyire csak szeretnéd.
         - Tökéletesen hangzik.

2019. július 31., szerda

Huszonegyedik fejezet


Huszonegyedik Fejezet

Demi


         Besétáltam Dr. Hansen irodájába, ahol rám mosolygott a hatalmas mahagónia asztala mögül. Gyönyörű nő volt, méz szőke haját összefogta a tarkójánál. A szemüvege mögött kék színű volt a szeme, amitől nagyon komolynak látszott. Valószínűleg nem tudta, de az életemmel tartoztam neki.
         - Demi, kérlek, gyere be. Helyezd magad kényelembe.
         Két hónap telt el Huntley és Grayson esküvője óta és két hónap, hogy láttam, vagy hallottam volna Brody-ról. Azok után, ami történt, az utolsó alkalom után, amikor láttam őt, úgy döntöttem, hogy ideje ismét kézbe vennem az életemet és az érzelmeimet. Ezért tértem vissza Dr. Hansen-hez. Ő volt az a pszichológus, akihez járni kezdtem, miután a babám elvesztése utáni bánat túlságosan sok lett, és féltem bevallani magamnak is, hogy ismét segítségre volt szükségem. Az elmúlt három hétben, hetente kétszer látogattam meg. Mostanáig körbejártuk az utolsó napot, amikor Brody-val voltam, de van egy olyan érzésem, hogy ma szembe kell néznem vele.
         - Szóval, hogy vagy? – kérdezte Dr. Hansen. Helyet foglalt a velem szemben lévő fotelben és elkezdett jegyzetelni. Gyakran viccelődtem azon, hogy már egy egész regényt írt a jegyzetekből, mialatt ide jártam, beleértve az előző alkalmakat is, de biztosított engem afelől, hogy mindig volt valaki más, aki sokkal rosszabbon ment keresztül. A maga részéről így közölte, hogy ha sajnáltatom magam, azzal nem érek el semmit. Így hallgattam.
         - Rendben vagyok, - válaszoltan – csak fáradtan.
         - Aludtál? – kérdezte, még mindig nem nézve fel.
         - Nem sokat. Próbálok gyógyszerek nélkül aludni, de nehéz. Nem tudok úgy aludni, hogy ne álmodnék…
         - Brody-ról, - fejezte be helyettem. – És a babátokról.
         Bólintottam és nagyot nyeltem. – Igen.
         Dr. Hansen felnézett és találkozott a nyugtalan tekintetemmel. Tudta, hogy nehéz nekem erről beszélnem, de addig erőlteti, amíg mindent ki nem teregetek neki. Utáltam, és minden alkalommal felszakította a sebeket, de azt is tudtam, hogy ez egy szükséges rossz.
         - Gondoltál már arra a lehetőségre, hogy ez az álom az egyik tudatalattid, ami miatt nem vagy képes elengedni ezt a traumát és megbocsájtani Brody-nak, amit tett?
         - Nem tudom, - válaszoltam őszintén. – Azt gondoltam, el tudtam volna engedni, de akkor Brody felbukkant, és egy csapásra visszakerültem oda, ahonnan elindultam.
         - Beszéltél azóta Brody-val, hogy elmondtad neki a babát? – kérdezte Dr. Hansen, még több dolgot jegyzetelve le. Az ujjaimat babráltam az ölemben.
         - Nem.
         - Nem gondolod, hogy ideje lenne?
         Sóhajtottam. – Nem tudom. Azt hiszem, félek beszélni vele.
         Dr. Hansen ismét felnézett rám és tudtam, hogy nem fog tetszeni, amit mondani fog.
         - Nehezebb lesz továbblépni az életeddel, ha nem beszélsz vele. Szükséged van lezárásra, amit ezelőtt nem tettél meg, mert mostanáig Brody nem igazán tűnt fel. Azt akarom, hogy kérdezd meg magadtól, és nem kell azonnal felelned nekem. Megbocsájtottál neki azért, amit tett?
         Tudtam a választ, így válaszoltam, - Tudom, hogy nem tettem, de bűntudatot is érzek, mert ez nem teljesen az ő hibája volt, hogy egyedül voltam, amikor a baba elment. Ő választotta, hogy elmegy, de én meg azt választottam, hogy ezt távol tartom tőle.
         - Ez egy nagyon pontos és érett észrevétel, Demi. Szeretném, ha ezen is elgondolkoznál: hogyan tudnál megbocsájtani neki, amikor magadnak sem bocsájtottál még meg? A babád halála nem a te hibád volt, és nem is Brody-é. Ez sajnálatos módon az események egy tragikus fordulata, amit sem te, sem Brody nem tudott volna megváltoztatni, még akkor sem, ha nem ment volna el.
         Összekulcsolt ujjaimra néztem, ebben a pillanatban képtelen voltam bármit is mondani. Az igazság az volt, hogy magamat hibáztattam azért, amiért elvesztettem a babánkat. Képtelenség volt leírni, milyen érzés egy nő szemszögéből, amikor elveszítesz egy gyereket. A testünk arra készült fel, hogy megfoganjanak a gyermekek, növekedjenek, és életed adjunk nekik. De valamilyen oknál fogva én elbuktam. Vagy legalábbis olyan érzés.
         - Demi? Jól vagy?
         Felnéztem Dr. Hansen nyugtalan arcára, és rájöttem, hogy foglalkozásunk közepette elkalandoztam.
         - Igen, bocsánat, - válaszoltam. – Mit is mondott?
         - Azt kérdeztem, hogy eljött-e az idő, hogy megbocsáss magadnak, és elgondolkozz azon, hogy merre tovább?
         Kinéztem az ablakon, ahol friss zöld fű terült el amerre a szem ellátott, és figyeltem, ahogy a nap ragyogott a világ felett.
         - Én csak ismét boldog akarok lenni, - válaszoltam egyszerűen. – Egy este be akarom csukni a szemem és nem aggódni azon, hogy ugyanaz a visszatérő rémálmom lesz újra. Anélkül akarom élni az életemet, hogy ne lógjon minden a fejem fölött, mint egy sötét felhő.
         - Brody szerepel ezekben?
         - Gondolkoztam ezen, de nem tudom, hogyan tudnánk előrelépni mindazok után, ami történt. Ha őszinte akarok lenni, én azon is meglepődnék, ha valaha újra beszélne velem.
         Dr. Hansen letette a jegyzetfüzetét, és előrébb ült a fotelben. Kezébe fogta a kezemet és megszorította.
         - Azt gondolom, a valódi kérdés az, miként akarsz továbblépni? Ha ez a boldogság, akkor ismét meg kell találnod, mi okoz számodra boldogságot. És ha ebben Brody is szerepel, akkor engedd be.
         - Félek, - vallottam be, szinte már szégyenkezve. – Mi van, ha nem bocsájt meg nekem?
         Dr. Hansen elmosolyodott. Meleg és megnyugtató volt. Anyáskodó. – Minden rendben lesz, - mondta. – Meg fogod látni.
         Viszonzásul én is elmosolyodtam egy kicsit, és reménykedtem benne, hogy igaza lesz.

         Miután a délután fennmaradó részét vásárlással töltöttem és átgondoltam Dr. Hansen tanácsát, lassan és nyugodtan Huntley és Grayson házához vezettem. Kerti sütögetést szerveztek a családdal, hogy megünnepeljék Huntley terhességét. Mindig nagyon vártam a sütögetésüket és miután felvilágosító beszélgetésem volt Dr. Hansen-nel, alig vártam, hogy élvezzem az estét a barátaimmal, akikkel a legjobban törődtem.
         Megálltam a házuk előtt, és megragadtam az anyósülésről Huntley ajándékát. Ez a vásárlás egy pillanatnyi ösztönzés volt, valami ami sokat jelenhet neki, mindkettőnknek. Kopogás nélkül sétáltam be az ajtón, és követtem a hangos beszélgetés és nevetés moraját, ami a terasz felől jött. Huntley arca felderült, amikor meglátott engem, majd felém vette az irányt, habozás nélkül ölelve át engem. Két hete nem láttam őket, mert Párizsban voltak nászúton. Nagyon hiányzott.
         - Annyira boldog vagyok, hogy látlak, - mondta hatalmas vigyorral az arcán. Tényleg ragyogott.
         - Én is, - válaszoltam, viszonozva a vigyorát. – Hiányoztál.
         - Te is nekem, - válaszolta. Elővettem az ajándékát és odaadtam neki.
         - Mi ez?
         - Nyisd ki.
         Felemelte a kis rózsaszín doboz fedelét, és kiemelt belőle egy szívmedálos nyakláncot. Az volt belegravírozva, hogy Egy legjobb barát, olyan mint egy testvér, akit a Sors elfelejtett neked adni.
         - Ez gyönyörű, - szipogta. Leintett, amikor meg akartam kérdezni tőle, hogy mi a baj, és azt mondta, - Hormonok, ne is törődj velem. Imádom.
         Grayson pont ekkor lépett oda mellé, nem vette észre ezt a rövid kis érzelmességet, és egy hatalmas ölelésben részesített. Elnevettem magam, és miközben idegennek hangzott a számból, mégis jó érzés volt.
         - Örülök, hogy hazatértetek srácok, - mondtam. – Két hét túlságosa hosszú idő.
         Grayson kuncogott, és színtiszta imádattal nézett Huntley-ra. – Nagyon nehéz volt olyan hosszú ideig ott tartanom. Három nap telt el és már haza akart jönni, mert hiányzott neki Hunter.
         Huntley válaszul játékosan megütötte és azt mondta, - Olyan szemét vagy, Gray. Neked is ugyanúgy hiányzott!
         Rákacsintott és szemérmes csókot adott neki. – Amit csak akarsz, feleségem.
         Annyira szerelmesek voltak, hogy az már émelyítő. És édes. Ők voltak a bizonyítéka az igaz szerelemnek és, hogy a boldogan éltek, míg meg nem haltak nem csak az e-könyv olvasóm romantikus regényeiben léteztek.
         Megköszörültem a torkomat és Huntley arca egy kicsit pirosabb árnyalatot öltött. – Köszönnöm kell a többieknek is. Próbáljátok nem letépni egymás ruháit, amíg nem vagyok itt.
         - Nem ígérünk semmit, - kiáltott utánam Grayson, én meg ismét elnevettem magam. Körbejártam a teraszt, és üdvözöltem Grayson szüleit, és észrevettem, hogy Jeff nem volt itt. Az esküvő óta nem beszéltünk, és hiányzott, de megértettem, hogy távolságra volt szüksége. Csak reménykedtem, hogy egyszer visszatérhetünk a barátságunkhoz. Odamentem Huntley nagynénjéhez és nagybátyjához is majd végül Brody nagyszüleihez értem. Elkezdtem beszélgetni Brody nagymamájával, amikor éreztem, hogy a hátamban lyukat éget valami, mintha valaki figyelne. A tarkómon felállt a szőr, és a bőröm is bizseregni kezdett. Tudtam, hogy Brody volt az, mielőtt megfordultam volna, de amikor a tekintetünk találkozott, a szívem megremegett. Mindig ilyen hatással volt rám. Mindenki más eltűnt, és mint mindig ezelőtt, csak ketten voltunk. Haja szexin borzas volt, és hihetetlenül nézett ki a sötét farmerjában és szürke pólójában. Elkaptam az önelégült mosolyát, ami az ajkán játszadozott és rádöbbentem, hogy fixíroztam őt. Nem tehettem róla. Természetesen jött, annak ellenére, ami köztünk történt, de az ismerős energia csak úgy lüktetett kettőnk között. Annyi mindenről kellett beszélnünk, és én akartam is, de most csak egy dolog számított.
         Itthon volt.

2019. július 17., szerda

Huszadik fejezet


Huszadik Fejezet

Brody


         Kifújom a levegőt, és az ökölbe szorult kezem is ellazul, amikor a repülő leszállt az O’Hare Nemzetközi repülőtéren. Az elmúlt huszonnégy óra még nekem is túl sok volt, és néha még most se tudtam elhinni, hogy tényleg megtörtént. Túláradtak rajtam az ellentmondó érzelmek és ettől teljesen kimerültem. Miután beszéltem Grayson-nal, úgy döntöttem, hogy felszállok az első Chicago-ba tartó gépre, így ki tudtam deríteni mi folyik az életembe, a fejemben és a szívemben.
         Határozott léptekkel odasétáltam a csomagkiadóhoz, és annak ellenére, hogy érzelmileg kimerült voltam, tudtam, hogy volt néhány dolog, amivel foglalkoznom kellett, mialatt itt voltam. A telefonom csörögni kezdett, és amikor a kijelzőn megláttam Sienna nevét, elutasítottam a hívást. Nemsokára úgyis látni fogom őt a lakásomban, és amiről beszélgetnünk kell, az nem telefontéma volt. Demi-re gondoltam, de gyorsan félrelöktem ezeket a gondolatokat. Nem tudtam most vele is foglalkozni. Még nem.
         Fogtam egy taxit és rövid időn belül a lakásomhoz értünk. Eddig soha nem éreztem azt, hogy nem lennék ideillő. Azt gondoltam, hogy ez a város az otthonom, de ez most nagyon messze állt ettől. Nekem mostanra hideg lett és túlságosan egyhangú, hiányzott belőle a pezsgés, amit csak Breckinridge tudott nyújtani. Azt mondtam magamnak, hogy Breckinridge volt az, ami megtestesítette az otthont, de valójában ez egy nagy hazugság volt. Demi volt az én otthonom, és elkeserített, hogy elvesztettem mindezt.
         Kifizettem a taxist, majd felcipeltem a poggyászomat az emeletre. Besétáltam a lakásomban, ahol mindenhol égett a lámpa, és valami szemét valóságshow ment a lapos képernyős tévén. Sienna itt volt.
         Jó.
         Most jobban meg tudtam vele birkózni, mint korábban. Azt mondtam magamnak, hogy ez szimplán olyan, mint letépni a ragtapaszt, de tudtam, hogy sokkal inkább lesz olyan, mintha késsel fűrészelném le a lábamat. Nem szép látvány. Ledobtam a táskámat a padlóra, majd a hálószobám felé sétáltam, ahol hallottam, hogy a zuhanyzóból folyt a víz. Megbántam, hogy adtam Sienna-nak kulcsot a lakásomhoz, de most már semmit nem tehettem ez ellen semmit. Ez többé már nem az én otthonom volt.
         A szobám ablaka előtt álltam, amin keresztül látszott a város látképe, ami egyszer engem is meghódított. Lenyűgözött, festői látvány volt. De most már semmit nem jelentett. Csak egy korszakra emlékeztet az életemben, amikor nem voltam más csak egy éretlen kisfiú. Az elmúlt néhány óra után, úgy éreztem, mintha éveket öregedtem volna, és valahol másként kezdtem nézni az életemet és a döntéseimet, egy valóságosabb perspektívából.
         A telefonom rezegni kezdett, de ez alkalommal Grayson hívott. Sienna még mindig a fürdőben volt, így tudtam beszélni vele. Ő volt az érvelő hang, miközben fontolóra vettem mindent, ami a fejemben kavargott.
         - Hé, ember, - üdvözöltem.
         - Hé. Csak bejelentkeztem. Meg akartam bizonyosodni róla, hogy rendben megérkeztél.
         - Igen, - válaszoltam. – A lakásomban vagyok éppen.
         - Sienna is ott van?
         - Igen, épp a fürdőben.
         Csend lett a vonal másik végén és rájöttem, hogy ebből Grayson rossz következtetést vont le.
         - Egyedül, - tettem hozzá. – Már itt volt, amikor megérkeztem.
         - Már akartam kérdezni, hogy miért volt neki kulcsa lakásodhoz, de jobb, ha nem tudom. Amíg nincsenek más gondolataid… - Szavai elhaltak, és hagyta, hogy a befejezetlen mondat a levegőben csüngjön.
         - A pokolba is, nem! – válaszoltam durván, kuncogást hallva a másik oldalon. – Egy kis időt vett igénybe, hogy mostanra összeszedjem a szarságokat, de most már nem nézek vissza.
         - Ezt örömmel hallom, - mondta Grayson. Gyakorlatilag hallom az önelégült vigyorát. – Várom, hogy ismét haza gyere, ember. Végre elkezdhetünk dolgozni a tanya tervein.
         - Amint elrendeztem itt minden szarságot, felszállok az első járatra. Csak van pár dolog, amivel most foglalkoznom kell, tudod.
         - Tudod, hol találsz meg, ha szükséged van segítségre, tesó. Csak hívj bátran.
         - Tudom. Köszönöm.  – Sienna telefonja pont ekkor szólalt meg, én meg elragadtam azt az ágy melletti szekrényről, majd a homlokomat ráncoltam, amikor nem ismertem fel a számot. – Figyelj, mennem kell, de holnap ismét beszélünk, - mondtam Grayson-nak. Elköszöntünk egymástól, mire azonnal válaszoltam Sienna telefonjára.
         - Halló?
         Egy női hang válaszolt. – Jó estét, Sienna Johnson-t keresem.
         - Jelenleg nincs telefonközelben, de szívesen átadok neki egy üzenetet.
         A női hang most tompán hallatszott, mintha letakarta volna a mikrofont, miközben mondott valamit valakinek. Egy pillanat múlva ismét beszélni kezdett. – A River North Termékenységi Klinikáról telefonálok. Reméltem, hogy Miss. Johnson megerősíti a holnap délelőtti tíz órás időpontját.
         Termékenységi Klinika? Mi van?
         - Sajnálom, - válaszoltam, - de valószínűleg tévedés történt. Biztos benne, hogy a megfelelő Sienna Johnson-t hívta?
         Valami megvillant, és egy vészcsengő szólalt meg a fejemben. Rájönni, hogy Sienna feltételezhetően terhes sokként ért, és ez volt az egyik oka, ami miatt húztam az időt, hogy visszatérjek Chicago-ba.
         A nő habozott, és elképzeltem, ahogy ellenőrzi az időpontot a számítógépén. Telefonon keresztül felolvasta Sienna címét, és biztosított engem, hogy a megfelelő személyt hívta.
         - Meg tudná nekem mondani, milyen kezelésre fog menni?
         - Sajnálom uram, de nem adhatok ki ilyen adatok a páciensekről, hacsak nem házastársak.
         - A férje vagyok, - hazudtam gyorsan, miközben egyre kényelmetlenebbül érintett ez a beszélgetés.
         - Ez különös, Miss. Johnson elfelejtette említeni, hogy férjnél van.
         - Friss házasok vagyunk, így még nem lehetett lehetősége megosztani ezt az információt. – A hazugság olyan könnyedén bukott ki belőlem, amitől egyáltalán nem éreztem kényelmetlenül magamat.
         - Miss. Johnson először jön konzultációra, ami után meg tudjuk állapítani a további kezelését, - mondta a nő.
         - Szóval, nem terhes? – kérdeztem kétkedve. Valószínűleg idiótának tűnhettem, miközben a vonal másik végén lévő nőnek egyre jobban kétségei támadhattak.
         - Nem, - válaszolta, - Úgy vélem, pontosan ezért keresett fel bennünket. Legfőképpen olyan pácienseink vannak, akiknek gondja vannak a fogantatással.
         Nagyot nyeltem, majd két ujjam közé csíptem az orrnyergemet. Most már minden kezd értelmet nyerni.
         - Rendben, köszönöm. Átadom neki az üzenetet.
         Véget vetettem a hívásnak, majd leültem az ágyra. Hallottam, hogy a zuhanyzóban elállt a víz – végre – és vártam, hogy Sienna kijöjjön a fürdőből. Néhány perccel később fel is bukkant, egy törölközőben, ami sokkal vágyakozóbban tekeredett a testére és a fejére. Tisztában volt vele, hogy gyönyörű nő volt, és egy percig sem habozott, hogy ezt az előnyére fordítsa. Sajnos, én is az egyik hülye bolond voltam, aki ebbe a hibába esett.
         - Korábban jöttél haza, - üdvözölt. – Azt gondoltam, hogy maradsz még néhány napot. – Ledobta magáról a törölközőt és teljes meztelen dicsőségében a szekrényem felé sétált. Szerénysége nem ért meglepetésként, és még így se jelentett semmit sem nekem.
         - Sajnálom, hogy csalódást okoztam, - válaszoltam, épp akkor, amikor felvette az egyik pólómat.
         - Nem okoztál csalódást. – Bele akart ülni az ölembe, de finoman arrébb taszítottam őt. Morcosan nézett, de amilyen csábítónak akart tűnni, annak hirtelen nyoma veszett.
         - Beszélnünk kell.
         Sienna fújtatott egyet, és keresztbefonta karját a mellkasa előtt. – Miről?
         - Míg a fürdőben tartózkodtál, volt egy telefonhívásod, - mondtam megdörzsölve a farmerbe öltöztetett combomat. – Válaszoltam rá.
         - Ki volt az?
         - River North Termékenységi Klinika.
         Sienna arckifejezése egy pillanat alatt lehervadt, majd a hideg, számító maszk óvatosan visszacsúszott a helyére.
         - Mi a pokolért hívnának azok pont engem?
         Óvatosan néztem őt, a tekintetemmel először az arcát tanulmányoztam, majd a lapos hasát. Nem volt meglepő, hogy nem fogadtam feltörő lelkesedéssel a terhességét, vagy azt, hogy Huntley és Grayson próbavacsoráját választotta arra, hogy megossza ezt a hírt. Ő így rendezte el a dolgokat, magára irányítva a figyelem középpontját, még akkor is, amikor éppen valaki más volt ott. Azt hallva, hogy hazudott, megmutatta nekem, hogy mennyire szívtelen, manipulatív ember is volt, aki egy tökéletes külső mögött rejtőzött. Csak annyit tudtam mondani, hogy volt néhány igen rossz húzása, amivel már nem akartam foglalkozni.
         - Le akarták ellenőrizni, hogy a holnap reggeli időpontban valóban ott leszel-e, - mondtam.
         - Én nem foglaltam időpontot –
         - Hagyd abba a hazudozást, - csattantam fel. Felálltam és közelebb sétáltam hozzá. – Csak hagyd abba a hazudozást, és egyszer és mindenkorra mondd el az igazat! Nem is vagy terhes, ugye?
         - Brody, meg tudom magyarázni –
         - Nem, felhagytam azzal, hogy a baromságaidat hallgassam, Sienna. Hazudtál nekem és mindezt a családom és a barátaim előtt tetted. Én. Végeztem. Veled. Hallasz engem? Ennyi volt! Mondd el nekem, miért tetted?
         - Én… - kinyitotta a száját, majd becsukta, mielőtt teljesen csendben maradt. Mindketten tudtuk, hogy rajtakaptam őt és ez volt az utolsó szalmaszál.
         - Nem tudom elhinni, hogy ennyire messzire mentél, - mondtam, - de igazából az a szomorú, hogy azt gondoltad, hogy én valaha is családot akartam volna veled. Azt hitted, hogy ennyire hiszékeny vagyok, hogy hittem volna neked?
         Sienna tekintete megkeményedett és kihúzta magát. Nem fogja feladni ilyen könnyen. Nem ilyen volt a természete, még akkor sem, ha tudta, hogy már elvesztette a csatát.
         - Tudtam, mi fog történni, amikor megláttad az exedet. Visszamentél volna hozzá, de én nem fogom harc nélkül feladni.
         - Én nem vagyok a tulajdonod, hogy harcolj értem, - érveltem. – Mi nem vagyunk egy pár!
         Sienna hátrahőkölt, mintha arcon csaptam volna, és átfutott az agyamon, hogy bámulatos színésznő volt. A kezdetektől fogva megegyeztünk abban, hogy ez nem volt más, csak egy kényelmi kapcsolat, nem több annál, mint hogy két ember kielégíti a másik szükségleteit, és ideiglenesen kitöltjük az ürességet, ami másképp üresen maradt volna. Valahol az út során, valami megváltozott, és nyilvánvalóan túlságosan elfoglalt voltam ahhoz, hogy ezt észrevegyem. Vagy talán csak nem akartam észrevenni.
         - Nem hiszek neked! – üvöltötte. Láttam, ahogy egy könnycsepp gördül le az arcán, és vártam, hogy a bűntudat egy szikrája, vagy a lelkifurdalás felüsse a fejét. De nem történt meg. Sienna csak egy játékot játszott, annak ellenére is, hogy én már bedobtam azt a közmondásos törölközőt. Ha szeretném visszakapni azt az életet, amit éltem, akkor el kellett kezdenem valahol.
         - Higgy nekem, édesem. Vége van.
         - Akkor a munkádnak is, - válaszolta önelégülten. Nem ez volt az első alkalom, hogy ezzel fenyegetett engem. Nagyon jól tudtam, hogy amit tettünk, hogy a munkatársak közötti kapcsolat szigorúan a vállalati politika ellen volt, így a mi kapcsolatunk egy titok maradt. Szerintem, az apja gyanakodott erre, de ha így is volt, soha nem említette.
         - Nem számít. Holnap lesz egy találkozóm az apáddal, és már a felmondó levelem is kész van. Odaadom a jegyzeteimet és a hónap végén távozom.
         - Elmész? – Sienna meglepettnek tűnt. Ironikus, mivel valószínűleg látta, hogy ez következik majd.
         Figyelmen kívül hagytam a kérdését. – Egy időre elmegyek. Azt hiszem, jobban teszed, ha elmész, mire visszajövök.
         Anélkül, hogy hagytam volna neki időt a válaszra, visszasétáltam a nappaliba és hirtelen megvilágosodott számomra, hogy mennyire nem éreztem magam ideillőnek. Nem tartoztam ide, és kezdtem ráébredni arra, hogy soha nem is fogok. Tanulópénz volt. Akkor pofozott fel az élet, amikor szinte már túl késő volt, hogy kijavítsd a hibáidat. Kezemet a zsebembe dugtam és úgy döntöttem, hogy a néhány saroknyira lévő bár felé veszem az irányt. Szükségem volt egy italra… vagy hatra.

         Amikor néhány órával később visszaértem a lakásomba, már közel volt az éjfél és boldog voltam, hogy üresen találtam. Nem kapcsoltam villanyt, miközben elővettem egy üveg whiskey-t és letelepedtem a fotelbe. Egy pohárba öntöttem egy keveset a borostyánszínű folyadékból, még a jéggel sem bajlódtam, és egy hatalmas korttyal lenyeltem, miközben végigégette a torkomat. Valami motoszkált bennem a vággyal, hogy hívjam fel Demi-t, de foggal-körömmel harcoltam ez ellen. Még túl korai volt. Túl sok mindenen kell még keresztülverekednem magamat, mielőtt ismét beszélek vele. Meg kellett bocsájtanom magamnak a hibáimat, amiket egy éve vétettem, majd meg kell bocsájtanom Demi-nek is, hogy egy életet megváltoztató dolgot titkolt el előlem. Időre volt szükségem, hogy gyászoljam a veszteséget, amit most tapasztaltam meg, még akkor is, ha ez már nyolc hónapja történt, végezetül szükségem van egy tervre. Mert másrészről, Demi is része volt a tervnek, mert a végén nem tudtam elképzelni az életemet, a jelent és a jövőt sem nélküle.