Tizennyolc-Tizenkilencedik fejezet

Tizennyolcadik Fejezet

Brody

         Demi zokogva a padlóra roskadt, és minden egyes idegszálamat és erőmet össze kellett szednem, hogy ne kuporodjak én is hozzá. Az, hogy megvigasztaljam őt éppen annyira természetesen jött, mint a légzés, de úgy döntöttem, hogy ez egyszer megfosztom magamat ettől, és a helyes dolgot teszem.

         - Az én babám? – kérdeztem, hangom alig volt hallható. Fejét leeresztette, de még így is láttam, hogy bólintott. Belemarkoltam a hajamba, és mélyen beszívtam a levegőt. Mindössze ennyit tudtam tenni, hogy ne essek össze a padlóra. Körbenéztem a sötét szobán és próbáltam értelmet találni Demi vallomásának. Visszagondoltam az összes alkalomra, amikor ezen a héten láttam őt, és egyszer sem emlékeztem arra, hogy babával lett volna. Még jobban sírt, én meg közelebb léptem hozzá. A barna kiskutya sertepertélt Demi lábánál, de Ő még így is a padlón maradt, miközben a teste remegett. A kétségbeesett sírása bántotta a fülemet, és amennyire fel akartam őt kapni és magamhoz szorítani, annyira nem tettem meg.

         - Hol van? – A hangom élesebben hangzott, mint ahogy terveztem. – Úgy értem, a baba.

         Amikor Demi végül felnézett rám, láttam, hogy a fény elhagyta a tekintetét, és emiatt félni kezdtem a választól. Azt sejtettem, hogy nem lesz jó. – Mond el nekem, Demetria, - erősködtem.

         - Meghalt, - suttogta Demi. Abban a pillanatban az idő megállt és éreztem, hogy a levegő elhagyja a tüdőmet. Ő?

         - Lányunk volt? – Nagyot nyeltem, és éreztem, hogy a szemembe könnyek gyűlnek. Amikor Demi nem mondott többet, térdre estem előtte és megragadtam a felkarját. – Miért nem mondtad ezt el nekem? – Kiáltottam. Könnyek kezdtek el folyni az arcomon. de nem érdekelt. Összetörve és elárulva éreztem magam, amiatt a nő miatt, akit az életemnél is jobban szerettem már hat éves korom óta. Úgy gondolom, megérdemelhettem a sírást. Demi megrándult, és elhúzódott.

         - Miért nem mondta el nekem? – Kiáltottam ismét, - Megérdemeltem volna, hogy tudjam!

         - Brody, - sírta, - Én s-sajnálom. T-te h-helytelen ok miatt m-maradtál volna, ha elmondom neked. Én n-nem akartalak itt tartani téged, így e-elengedtelek!

         A veszteség érzése felülkerekedett rajtam, ami dühbe és kétszínűségbe csapódott le és árasztotta el testem minden sejtjét. A vérem forrt, a csontjaim égtek.

         - Nem tudom elhinni, hogy eltitkoltad ezt előlem, - mondtam. Most, ahogy ránéztem olyan volt, mintha egy teljesen idegen embert néztem volna. Nem ismertem őt, többé nem, és ez majdnem jobban fájt, mint tudomást szerezni a gyerekünkről.

         Megrázta a fejét, én meg lazítottam a felkarja szorításán, mert még mindig féltem attól, hogy bántom őt. Mérges voltam, de nem akartam bántani őt fizikálisan.

         - Én m-megpróbáltam e-elmondani neked, - zokogta.

         - Mikor? Soha nem hallottam rólad!

         - Én Chicago-ba m-mentem két hónappal azután, hogy ő… - Demi nagyot nyelt, küzdött a szavakkal, - meghalt, de láttam, hogy Sienna-val vagy, és azt gondoltam, továbbléptél.

         Leültem és megtöröltem az arcomat. A helyzetnek a súlya a mellkasom közepébe csapódott. Nem csak az ő hibája volt. Ha nem mentem volna el, egyik sem történt volna meg.

         - Hogy halt meg?

         - Ó Istenem, Brody kérlek, most nem bírok el többet!

         - Huntley és Grayson tudja?

         Ahelyett, hogy válaszolt volna, Demi még jobban összegömbölyödött, és rájöttem, hogy nem fogom megkapni azt a választ, amit akartam.

         - Ha nem mondod el nekem, akkor találok valakit, aki el fogja, - mondtam, miközben felálltam. Mielőtt elmentem volna, megfordultam és még egyszer utoljára ránéztem.

         - Hónapokig szarul éreztem magam azok után, amit tettem. Hónapokig éltem bűntudatban. Most rájöttem, hogy eltitkoltad a gyerekünket és a halálát előlem! Nem vagy jobb nálam, és neked kell együtt élned ezzel. Ebből nincs visszaút, és ez alkalommal miattad.

         Becsaptam az ajtót, elfullasztva a sírását, és határozottam sétáltam oda a piros Lexus-ához. Pokolian kizárt dolog volt, hogy bárhová is megyek anélkül, hogy válaszokat ne kapjak.

         Behúztam a kéziféket és a kocsi csikorogva megállt a parkoló poros betonján a Dixon Tó mellett. Mostanra már csak néhány kocsi maradt, de amikor megláttam Grayson furgonját, tudtam, hogy ő még itt volt. A tény, hogy éppen az ő esküvője zajlott, nem állított meg. Semmi sem állítana.

         Oldalt találtam meg őt, miközben Huntley-val, Jeff-el, a szüleivel, Morgan edzővel és a feleségével beszélgetett. Mindannyian nevettek, és mosolyogtak, de amikor Grayson észrevett engem, a mosoly lehervadt az arcáról.

         - Brody, mi a baj? – kérdezte, épp mielőtt behúztam neki egyet. Figyelmen kívül hagytam a fájdalmat, mivel a sérült kezemmel ütöttem meg őt. Össze sem hasonlítható azzal, amit belül éreztem.

         - Mi a fasz? – Kiáltotta Jeff, a hátam mögé csavarva a karomat. Huntley lehajolt és segített Grayson-nak felállni, miközben mindenki engem bámult.

         - Te szemétláda! Miért nem voltál képes elmondani nekem?

         - Elmondani mi- Grayson hírtelen becsukta a száját, és láttam, hogy most már érti miről beszélek. Később bocsánatot fogok kérni, amiért megütöttem őt, amikor már nem leszek ennyire mérges.

         - Elmondta neked, - mondta csendesen, szinte suttogva.

         Mindenki elcsendesedett, és a sokkolt tekintetüket felváltotta a szégyenkezés és a szimpátia kombinációja…

         - Ti mind tudtátok, ugye?

         Senki sem válaszolt, de alig tudtak a szemembe nézni.

         - Bassza meg, - motyogtam, miközben elhúzódtam Jeff-től. – Ez most valami beteges vicc?

         - Nem, - válaszolta Huntley. Kinyitotta a száját, hogy mondjon még valamit, de elhallgatattam őt.

         - Hívtalak, - néztem rá Grayson-ra, - három hónapon keresztül minden egyes kibaszott nap, és még csak eszedbe se jutott említeni ezt nekem?

         - Ez nem ilyen egyszerű, - válaszolta.

         - Miért nem? – Kiáltottam. – Te vagy a legjobb barátom, és elárultál engem! Kibaszottul mindenki elárult engem!

         - Demi akart lenni az, aki elmondja neked, - szólalt meg Jeff mögülem. Megpördültem, hogy szembenézzek vele, éreztem a késztetést, hogy őt is megüssem.

         - Hogyan lehetséges, hogy te is tudsz róla? – csattantam fel, és közelebb léptem hozzá. Morgan Edző és Grayson apja, Richard szintén tettek egy lépést előre, oldalról támogatva Jeff-et. Nem érdekelt. Kiütöm mindegyiküket, ha az kell.

         - Elrepült Chicago-ba, hogy lásson téged, de azt vette észre, hogy te már valaki mással vagy.

         Felhorkantam. – És ezért te úgy döntöttél, hogy beugrasz és megmented őt, ugye?

         Ő is közelebb jött, így már csak centikre voltunk egymástól. Pár centivel volt csak magasabb nálam, így nem lett volna probléma a földre küldenem őt. Az, hogy szinte egész életünkben barátok voltunk, úgy tűnt, egyikünknek sem számított.

         - Ki volt készülve miattad, és szüksége volt egy barátra. Nem fogok bocsánatot kérni azért, mert én ott voltam neki, amikor szüksége volt rám, - morogta.

         - Tudja, hogy szerelmes vagy belé?

         Jeff elcsendesedett és lepillantott. Nem voltam idióta. Egy vak ember is láthatta, hogy többet szeretett volna Demi-től, mint szimpla barátságot. Az gondolta, nem láttam őket korábban a táncparketten, vagy azt, ahogyan elviharzott. Tévedett. A tekintetem egész éjszaka Demi-n volt, és lefogadom, hogy a beszélgetés nem úgy zajlott, ahogy ő azt szerette volna.

         - Én is így gondoltam, - vicsorogtam.

         - Befejeznétek? – kérdezte mérgesen Huntley. Jeff mellé lépett és tekintetét rám szegezte. – Jeff ott volt Demi-nek, amikor szüksége volt rá, és te nem voltál sehol-

         - És ez kiknek a hibája? – emeltem a karomat a levegőbe. – Nem hibáztathattok engem, amikor nekem fogalmam sem volt arról, mi a fasz folyik itt.

         - Érted tette, - mondta Huntley. Arca kissé beesett és láttam a szomorúságot szemének mélységében. – El akartál menni, így elengedett.

         Huntley szava leülepedtek, és a bosszúságom áthatolhatatlan bánatba csapott át, ami a mellkasomra telepedett. Most már én is kezdtem látni a döntésem utóhatását, ami sokkal jobban üldözött, mint amit gondoltam volna, miközben az igazság az volt, hogy előttem volt minden, amit akartam. Megragadtam a legközelebbi széket, és leültem rá, majd a fejemet a kezembe temettem. – Még csak el sem mondta nekem, mi történt, - mondtam lágyan, a saját érzéseimmel harcoltam. Nem tudtam megmondani, melyik út lesz a nyerő.

         Huntley és Grayson váltott néhány szót, majd Huntley távozott. Grayson helyet foglalt mellettem, mélyet sóhajtott, mielőtt felém fordította volna a tekintetét.

         - Nézd ember, sajnálom, hogy nem mondtam el neked, de Demi megkért, hogy ne tegyem, és nem az én titkom volt, hogy megosszam veled. Szarul érzem magam, hogy eltitkoltam ezt előled, komolyan, de Huntley és én nehéz időket éltünk meg, hogy Demi-t újra összekaparjuk.

         Még több választ szándékoztam tőle nyerni és amilyen dühös és elkínzott voltam, szükségem volt rá, hogy halljam őket. Saját magamat kínoztam azzal, hogy tudni akartam, mennyire tönkrement Demi, tudni, hogy mennyi mindenen ment keresztül, amíg nem voltam itt. Tudtam, hogy nem teljesen én voltam a hibás, de mégis cipeltem a felelősség súlyát, hogy sokkal többet dobtam el magamtól, mint amit el tudtam képzelni.

         - El kell mondanod nekem mi történt, - mondtam, végre Grayson-ra nézve.

         - A fenébe, - motyogta Grayson, ujjaival végigszántva a haján, - Nem tudom, hogy megtehetem-e.

         - Kérlek, - könyörögtem, - Tartozol nekem ennyivel.

         - Azt hiszem, igazad van, - szünetet tartott, majd folytatta, - de biztos vagy benne, hogy most akarod ezt? Itt?

         Bólintottam, felkészítve magamat, Isten tudja, hogy mire.

         - Abból, amit Huntley elmondott nekem, Demi 12 hetes terhes volt, amikor elmentél. Izgatott volt, és félt is, de megkért minket, hogy ne mondjuk el neked, mert ő akarta ezt megtenni. Egy éjszaka, Demi felhívott minket, és amikor ránéztem Huntley arcára, tudtam, hogy valami nincs rendben. Huntley elmondta, hogy Demi-nek nagy fájdalmai vannak és nagyon vérzik, így Huntley elvitte őt a kórházba. Mindössze húsz hetes volt, így mindannyian nagyon aggódtunk. – Grayson megállt egy pillanatra és láttam rajta hogy habozott, nyilvánvalóan próbálta kitalálni, hogyan mondja el azt, ami most következik. – Demi-vel a szülőszobára rohantak, ahol az Orvos azt mondta, hogy placenta repedés történt. Nem tudom pontosan, hogy ez mit jelent, de nyilvánvalóan halálos lehet az anyára, de amikor megcsinálták az ultrahangot, akkor látták, hogy a baba már halott. Demi-nek nem volt más választása, természetes utón meg kellett szülnie a babát, és később, - nagyot nyelt, hangja tele volt érzelmekkel, - majdnem elvérzett. Néhány napig a kórházban tartották, majd gyásztanácsadásra kellett járnia. Mindenféle tablettákat írtak fel neki, ami segített a depressziójában és az álmatlanságában. Egyáltalán nem evett, amíg Huntley nem tudatosította benne, hogy nem akarjuk őt is elveszíteni – amikor Grayson az arcomra nézett, félbehagyta a mondatot. Csendben maradt, és egyszerűen csak átkarolt. A testem reszketett, és nem érdekelt, hogy az emberek láttak-e. Felnőtt férfi voltam, aki úgy sírt, mint egy csecsemő, mert a nő, akit szeretett átélte mindezt. Egyedül. Gyávának éreztem magam, de ami még fontosabb elvesztettem Demi-t és a gyerekünket is. Nem maradt semmim sem, így megadtam magam. Megadtam magam a pusztításnak, ami megsemmisítette a szívemet és a lelkemet. Ez lett volna a büntetésem, amiért elhagytam Demi-t? Nem tudtam. Csak azt éreztem, hogy a szívem összetört, hogy minden apró darabkája szétcsúszott, amíg már nem maradt ott semmi. A végén elsétáltam mindentől, amit valaha akartam, és most már soha nem kaphatom vissza. Ez az utolsó gondolat elvette azt a kicsit küzdést is, ami még maradt bennem, kifosztott lettem. Ötletem sem volt, mit tegyek, kivéve a sírást. Így ezt tettem.

Tizenkilencedik Fejezet

Huntley

         Emma néni és én megálltunk Demi háza előtt, én meg felsiettem a lépcsőn, esküvői ruhában meg minden. Amint megláttam, hogy Brody gyilkos tekintettel besétált a sátorba, arcán megszáradt könnyei nyomaival, valami mélyen felkavarodott, és tudtam, miért jött vissza az esküvőre. Igaza volt, elárultuk őt, de ugyanakkor tisztelnünk kellett Demi kívánságát. Miután láttam Brody reakcióját, rádöbbentem, hogy helytelen volt egy ilyen fontos dolgot eltitkolni előle, és egyáltalán nem volt semmi mentség rá.

         Kopogtattam Demi ajtaján és még jobban dühös lettem, amikor nem érkezett válasz. Megragadtam a kilincset, majd észrevettem, hogy az ajtó nem is volt becsukva. Kinyitottam, és bedugtam a fejemet. Amikor megláttam Demi-t a padlón összegömbölyödve, azonnal felé rohantam, és letérdeltem mellé.

         Sírt és folyamatosan azt ismételgette, hogy –Sajnálom – és – meghalt.

         - Demi?

         Felkapta a fejét, kábultnak látszott, mintha egyenesen átnézett volna rajtam. Beletelt néhány pillanatba mire koncentrálni tudott, és rádöbbent, hogy én guggoltam ott előtte. Karjait körém fonta, és a nyakamba sírt.

         - Sajnálom, megpróbáltam erős lenni, de többé már nem megy.

         - Ez rendben van, most már itt vagyok. Minden rendben lesz, - válaszoltam lágyan, miközben finoman a hátát simogattam. Utáltam így látni őt. Ez arra emlékeztetett engem, hogy még mindig mennyire törékeny is volt, és hogy mennyire nehéz volt számára, hogy úgy tegyen, mintha minden rendben lenne, pedig nem volt az. Az egyik részem felelősnek érezte magát, mert folyamatosan lábujjhegyen járkáltunk, azt kérdezgetve tőle, hogy minden rendben van-e, ahelyett, hogy hagytunk volna neki időt, hogy megbirkózzon azokkal a kártyákkal, amiket az élet neki szánt.

         A nagynéném megjelent az ajtóban és a tekintete tele volt szimpátiával, amikor kettőnkre nézett. – Mit tehetek? – kérdezte. Demi kiskutyája, Coco mellette feküdt és fejét Demi lábfején pihentette.

         - Megetetnéd Coco-t? – kérdeztem. – Megpróbálom Demi-t ágyba vinni.

         Az én csodálatos nagynéném bólintott, és csendesen felkapta a barna Labradort, mielőtt eltűnt volna a konyhába. Felsegítettem Demi-t és a szobájához kísértem. Késő volt, elmúlt éjfél, és én is fáradt voltam ezután a hosszú, tökéletes nap után, de a legjobb barátnőmnek szüksége volt rám, és nem fogom hagyni, hogy kikészüljön, esküvő ide vagy oda.

         Leültettem az ágyára és vártam, hogy végre kapjon levegőt. Zavarodott volt, és kíváncsi voltam, hogy mi történt közte és Brody között.

         Amikor Demi lenyugodott és a légzése ismét normális lett, vettem a bátorságot és megkérdezte, - El szeretnéd mondani nekem, mi történt?

         Szipogott. – Brody megtalált egy régi ultrahang képet és azt gondolta, hogy terhes vagyok Jeff-től.

         A homlokomat ráncoltam. – Miért hitte ezt?

         Demi megvonta a vállát, teljesen legyőzöttnek látszott. – Azt gondolja, hogy van valami kettőnk között, még azok után is, hogy elmondtam neki, Jeff-el csak barátok vagyunk.

         - Ezért gondolom végül beszéltél neki a babáról. – Ez egy állítás volt, amit saját magam meggyőződésére tettem.

         Fejét fel és le mozgatta. – Szörnyű volt. Most már látom, hogy hatalmas hibát követtem el azzal, hogy nem mondtam el neki korábban, de annyira féltem attól, hogy ha marad, akkor a végén boldogtalan lesz. Nem tehettem ezt meg vele. Nem lett volna fair.

         Ez volt Demi, először mindig másokra gondolt, maga helyett. Ez volt az egyik a sok dolog közül, ami ennyire teljesen szerethetővé tette őt.

         - Fel fogja dolgozni, - mondtam, - csak időre van szüksége.

         Aggodalom húzta össze a szemöldökét. – Találkoztál vele?

         - Igen, - sóhajtottam, - visszajött az esküvőre, és még ott találta Grayson-t. Most éppen beszélgetnek. Ki van készülve.

         - Ó Istenem, - vett egy mély levegőt Demi, - mit tettem?

         Karomat a válla köré fontam és megszorítottam. – Azt tetted, amit a legjobbnak gondoltál magad és a gyereked számára.

         - Nem, - vágott vissza, miközben a fejét rázta, - Megfutamodtam. El kellett volna mondanom neki, Huntley. Megérdemelte volna, hogy tudja, és félek, most már túl késő. Nem tehetek róla, de van egy olyan érzésem, hogy ez már tényleg a vég, és nem tudom, hogyan engedjem el őt. Ő az én igaz szerelmem, a lelki társam, és az én másik felem. Ez alkalommal, jó okkal vesztettem el őt. Érzem.

         Nem mondhattam azt neki, hogy téved, mert nem lett volna igaz, és nem én leszek az, aki hamis reményeket ad neki. De amit tehettem az az, hogy támogatom őt, csak úgy, mint előtte tettem, és segítek neki átvészelni ezt is.

         - Amire most neked koncentrálnod kell, az te magad vagy, és hinned kell abban, hogy minden meg fogja oldani magát. Csak adj egy kis időt ennek. Azt hiszem, talán eljött az ideje annak, hogy megint meglátogasd Dr. Hansen-t. Utálom, hogy ez az egész ennyire kisiklott, pedig olyan jól haladtál.

         - Ezt fogom tenni, - válaszolta gyengéden. Tekintete találkozott az enyémmel, és bármelyik embernél jobban megértettem azt a fajta kétségbeesést, ami bennük tükröződött vissza. Nem egyszer voltam már én is ott, és hittem abban, hogy Demi-nek is sikerül kikeverednie belőle. Csak meg kell találnia azt a kis fényt, ami áttör a legsötétebb napjain is.

         - Köszönöm, hogy itt vagy, - mondta, - és sajnálom, hogy el kellett jönnöd az esküvőd estéjén. Ez az én hibám és ideje, hogy felelősséget vállaljak a tetteimért.

         Leintettem őt. – Mérgesnek kellene lennem, amiért te nem mondtad el nekem, így jó dolog volt, hogy Brody felbukkant és behúzott egyet Grayson-nak.

         - Hogy mit csinált?

         - Arcon ütötte Grayson-t.

         Demi tekintete ismét benedvesedett. – Ó Istenem, sajnálom.

         - Hé, - néztem a szemébe, - ez nem a te hibád volt. Dühös volt, és őszintén, nem igazán tudtam hibáztatni őt. Igazából sajnáltam.

         - Azt hiszem, összetörtem a szívét, - nyöszörögte Demi. Nem tudtam, mi többet mondhattam volna még. Átverekedni magát a bűntudatán és minden máson, amit érzett, nem olyasmi volt, amit megtehettem helyette. Hanem olyasvalami, amin magától kell keresztülmennie.

         Egy ideig csendben ültünk, amikor a nagynéném besétált a szobába. – Csináltam egy kis teát, - mondta Demi-nek.

         - Köszönöm.

         Demi letette a bögrét az ágy melletti kisasztalra, és most vettem csak észre, mennyire fáradt is volt valójában.

         - Szeretnéd, hogy itt maradjak veled éjszakára? – kérdeztem tőle.

         - Ne légy bolond, - válaszolta, és úgy nézett rám, mintha elment volna az eszem, - most volt az esküvőd. Szó sem lehet róla, hogy velem töltsd ezt az éjszakáját, a férjed helyett.

         - Biztos vagy benne? – kérdeztem.

         - Igen, jól leszek. Ígérem.

         - Hívj, ha bármire is szükséged van, jó?

         - Nem lesz rá szükségem, - válaszolta, elnyelve egy ásítást.

         Felálltam, és kivettem egy tiszta pizsamát, amit majd Demi felvehet. Elővettem néhány gyógyszert, amit a terapeutája írt fel Demi-nek, amikor nem tudott aludni. A kezébe adtam őket, és megbizonyosodtam róla, hogy beveszi őket. Tudtam, hogy ezek nélkül nem lett volna képes elaludni. Kimerült volt, így addig maradtam, amíg be nem mászott az ágyba és el nem aludt. A legtöbb barát nem tette volna ezt meg, de Demi több volt, mint barát. A testvérem volt. Ott volt velem, amikor a legsötétebb napjaimon keresztülmentem, és a Pokolnak kell befagynia ahhoz, mielőtt magára hagyom őt, amikor szüksége van rám.

Tizenhetedik fejezet

Tizenhetedik Fejezet

Demi

         Az asztalunknál ültem és néztem az embereket, akik közül néhányan táncoltak, a többiek egymással beszélgettek. Egy gyönyörűen feldíszített sátor alatt voltunk mellettünk a Dixon tóval és a legtökéletesebb naplementével, amit csak el lehetett képzelni. Az utolsó napsugarak is eltűntek, és felváltotta a csillagos éjszakai égbolt, az apró fények beragyogták az eget és az egész légkörnek éteri érzést kölcsönöztek. Tökéletes volt Huntley és Grayson esküvőjéhez, és minden, amit el tudtam képzelni, az volt. A pezsgőmet kortyolgattam, és valahogy elmerültem a gondolataimban. Néztem, ahogy Huntley és Grayson táncolt, mialatt a Lifehouse – You and me című száma szólt a hangszórókból. Mint ahogy a többi vendég, ők és a végtelen, tökéletes szerelem is, amin osztoztak megbabonázott engem.

         Egy lágy kocogtatás a vállamon megtörte az ábrándozásomat, és felnézve ott találtam Jeff-et, aki lemosolygott rám. Hihetetlenül jóképűnek látszott a klasszikus fekete szmokingjában és a pezsgőszínű mellényében. A szmoking felsőt már levette magáról és feltűrte az ingujját, kellemes külsőt kölcsönözve a kicsit rosszfiús kinézetéhez. Szexi volt és minden nőnek, aki most itt volt, megroggyant a térde pusztán annyitól, hogy ránézett. Bárcsak rám is ilyen hatást gyakorolna. Sokkal könnyebb lenne minden. Biztonságos választás lenne számomra. Kár, mert túlságosan makacs vagyok, hogy olyat válasszak, ami biztonságos, ahelyett, ami végül elpusztít engem legbelül.

         - Van kedved táncolni? – kérdezte, lélegzetelállító vigyort küldve felém. Elmosolyodtam és kezébe helyeztem a kezemet, azt kívánva, hogy mást is érezzek a bennem dúló zűrzavarnál. Az előző éjszakát összegömbölyödve töltöttem az ágyamban, és addig sírtam, míg a szemeim már fájni kezdtek. De ma este nem akartam ezt érezni, Jeff-el biztosan nem.

         - Szeretnék, - válaszoltam. Megittam az utolsó korty pezsgőmet is és követtem Jeff-et, ahogy a táncparkettre vezetett. Jobba karjával átkarolta a derekamat, bal karjával meg az enyémet fogta, miközben én a jobb kezemet a vállára helyeztem. Közel kerültünk egymáshoz; elég közel ahhoz, hogy bárki azt gondolhatta volna, hogy mi valóban egy pár voltunk. Azt kívántam, bárcsak azok lennénk. Azt kívántam, bárcsak többet éreznék Jeff iránt. De nem így volt.

         A testünk ringott a zenére és a fejemet a vállán pihentettem. Néhány perc alatt képes voltam elfelejteni azt, ami zavart engem és egyszerűen megengedtem magamnak, hogy csak úgy legyek. Jeff szívverésének állandó ritmusára koncentráltam, miközben behunytam a szemem. Az elmúlt éjszakát összegömbölyödve töltöttem az ágyamban, és addig zokogtam, amíg a szemem már fájni nem kezdett.

         - Csendes vagy ma este, - jegyezte meg Jeff halkan. Felnéztem és azt vettem észre, hogy engem tanulmányozott.

         - Jól vagyok, - válaszoltam. Felvettem a hamis mosolyomat, amit egész nap viseltem abban reménykedve, hogy hitt nekem.

         - Akarsz róla beszélni? - kérdezte, aggodalmasan összehúzva a szemöldökét. – Tudom, hogy a múlt éjszaka nem volt egyszerű a számodra. – Sienna bejelentésére célzott, amit Huntley és Grayson próbavacsorájának a közepén osztott meg mindenkivel. A hír, ami megtörte az előrehaladásomat, mert feltépte a sebeket, amik teljesen soha nem gyógyulnak már be.

         - Kérlek, - sóhajtottam. – Nem szeretnék róla beszélni. Csak élvezni szeretném az est megmaradt részét.

         - Miért nem engeded, hogy segítsek neked, Demi?

         - Mert nem tudsz. Senki sem tud.

         A mutatóujjával felfelé billentette a fejemet és szinte átdöfött a tekintetével. – Nem tudod ezt a terhet egyedül cipelni. Kérlek, engedd meg, hogy segítsek. Hagyd, hogy ott legyek neked.

         Szavai leülepedtek, és amikor lejjebb hajolt, ajkával súrolta az enyémet, tudtam, hogy mind a ketten egy teljesen más beszélgetést folytattunk. Ő nem csak azt kérte tőlem, hogy engedjem, had segítsen. Azt kérte, hogy adjam magam neki. Nem kellett mondania semmit sem. Minden ott volt a tekintetében.

         - Jeff, én… - küzdöttem a szavakkal, nem csak azért, mert nem tudtam mit is mondhatnék, hanem mert tudtam, össze fogom törni a szívét.

         - Megfontoltad annak a lehetőségét, hogy ideje lenne továbblépned? – kérdezte.

         Abbahagytuk a táncot, és csak álltunk ott a táncparkett kellős közepén. – Továbbléptem, - mondtam. Hazugság volt, de szükséges hazugság. Meg kellett győznöm magamat, sokkal jobban, mint bárki mást, hogy valóban továbbléptem Brody-n.

         - Akkor bizonyítsd be, - mondta Jeff kihívóan, - Lépj tovább… velem.

         - Nem hiszem-

         - Szeretlek, - tört ki belőle, miközben az arcomat tanulmányozta.

         - Én is szeretlek, - válaszoltam. – Te vagy az egyik legjobb barátom.

         - Félreértesz engem, - hajolt közelebb. – Én szerelmes vagyok beléd, Demi. Azt akarom, hogy velem legyél, mint a barátnőm.

         Kezeim az oldalamhoz hanyatlottak, és tettem egy kis lépést hátra. Tudtam, hogy eljön ez a pillanat is, mivel Brody nagymamája rámutatott, hogyan is érzett Jeff irántam.

         - Én nem tehetem, - ez volt az egyetlen válasz, amit képes voltam kinyögni és ez alkalommal nem hazudtam neki.

         - Miért nem?

         Nagyot nyeltem. – Nem én vagyok a megfelelő nő számodra, Jeff.

         - Hogy döntheted ezt el helyettem?

         - Szeretlek, de nem úgy, ahogy te engem. Én egyszerűen nem úgy tekintek rád. Te egy jó-

         - Ne mond azt, hogy barát, kérlek. Azt gondoltam, hogy ennyi idő után már kezdtél többet érezni irántam, de talán félreértelmeztem a jeleket.

         - Nem akartalak félrevezetni. Sajnálom- Jeff felemelte a kezét, így megállított.

         - Olyan idióta vagyok, - motyogta, legyőzöttnek tűnt.

         - Nem akarlak elveszíteni téged, - csuklott el a hangom, - még mindig szükségem van rád az életemben, kérlek.

         Jeff megrázta a fejét. – Nem tudom, hogy képes vagyok-e rá.

         - Jeff, kérlek, - könyörögtem.

         - Időre van szükségem, - sóhajtotta. Szemérmes puszit nyomott a homlokomra, majd elsétált, egyedül hagyva engem. Egy kéz érintette meg a felkaromat, és amikor megfordultam, Huntley-t pillantottam meg.

         - Minden rendben van? – kérdezte. Az arcán lévő kifejezés hasonlított a szánalomhoz, és én utáltam ezt, de nem tudtam hazudni neki.

         - Nem, - válaszoltam. – Ebben a pillanatban nem vagyok képes itt maradni kettőjük körül. Túlságosan nehéz. Sajnálom, de azt hiszem ideje hazamennem.

         - Megértem. Hívj, ha szükséged van rám, rendben?

         Bólintottam. – Így lesz. Szeretlek, és olyan boldog vagyok, hogy te meg Grayson megtaláltátok a boldogságot. Mindketten megérdemlitek. – Visszapislogtam a könnyeimet, amit mostanában elég gyakran megtettem és megöleltem a legjobb barátnőmet.

         - Te is megérdemled, - suttogta Huntley.

         - Szeretném ezt hinni, - sóhajtottam, kieresztve az érzéseimet. – Csak időre van szükségem.

         Huntley hátrahúzódott és rám nézett. – Minden rendben lesz, ezt tudnod kell, Demi. Elég erős vagy ahhoz, hogy átvészeld ezt.

         Nem válaszoltam, mert jelenleg nem tudtam elhinni, hogy a dolgok valaha is rendben lesznek újra. Istenem, utáltam magam, hogy ennyire gyenge vagyok.

         - Holnap felhívlak, - mondtam.

         Az asztalunk felé sétáltam és felvettem a táskámat. Kiöntöttem még egy pohár pezsgőt, és mielőtt az egészet egy húzással ittam volna meg, Brody kikapta a kezemből.

         - Mit csinálsz? – kérdeztem. Harag árasztott el, és vissza kellett fognom magamat, hogy ne rontsak neki. Ki a fenének képzeli magát?

         - Ugyanezt kérdezhetném én is tőled, - válaszolta. Észrevettem, hogy összeszorította az állkapcsát és csak úgy szűrte a szavakat. Mérges volt. Csak azt nem értettem, miért. Egész nap alig néztünk egymásra.

         Elkeseredettségemben az égnek emeltem a kezemet. – Mindegy, - motyogtam. – Fáradt vagyok és hazamegyek. – Hátat fordítottam neki, és a sátor kijárata felé indultam. Hallottam, hogy Brody követ engem, de nem érdekelt. Elővettem a kulcsomat a táskámból, és addig sétáltam az autók között, amíg meg nem találtam az enyémet. Kinyitottam az ajtót, de Brody becsapta.

         - Nem vezethetsz, - mondta, mérgesebbnek hangzott, mint előtte. A haragom dühbe csapott át.

         - Hogy a pokolba ne, - csattantam fel, megpróbáltam újra kinyitni az ajtót.

         - Túl sokat ittál, és nyilvánvalóan mérges vagy. Neked nem kellene vezetned a te, - habozott egy kicsit, - állapotodban.

         A homlokomat ráncoltam rá. – Mi a fenéről beszélsz, milyen állapotomban?

         - Csak add ide az átkozott kulcsodat, Demetria, vagy egész éjszaka itt leszünk.

         Túlságosan fáradt voltam ahhoz, hogy harcoljak, így odadobtam neki a kulcsomat. A kemény mellkasának csapódott, és a padlón landolt.

         - Jól van.

         Átsétáltam a másik oldalra, beszálltam, majd becsaptam az ajtót. Ha ragaszkodott ahhoz, hogy úgy kezeljen engem, mintha gyerek lennék, akkor úgyis fogok viselkedni. Becsusszant a vezetőülésre, kócosan és dögösen nézett ki a fekete szmokingjában. A haja össze-vissza állt, valószínűleg elég sokszor szántott végig rajta az ujjaival, és az arca is keménynek tűnt. Egy mestermű volt, még annak ellenére is, hogy mérges volt.

         Keresztül hajtottunk a kapun, majd rá az útra, a csend csak úgy nyúlt kettőnk között és egyre intenzívebb lett. Nem én leszek az első, aki beszélni kezd. Nincs semmi, amit mondani akartam neki.

         Motyogott valamit az orra alatt, én meg odafordítottam a fejemet, hogy ránézzek.

         - Mi az? – kérdeztem.

         - Semmi, - morogta.

         - Ha valamit mondani szeretnél, akkor csak mond ki! Már rosszul vagyok a buta kis játékaidtól!

         - Ez nem egy játék, Demetria. – Gyorsabban vezetett, és ha nem bíztam volna meg benne, akkor féltem volna. Elértük a város szélét és megkönnyebbültem, hogy nemsokára otthon vagyok. El kellett tűnnöm Brody mellől és minél hamarabb. Rádöbbentem, hogy már nem jó a számomra.

         - Nos akkor légy férfi, - kezdtem, - és mond el nekem, miért érezted szükségesnek, hogy hazavigyél engem, amikor teljesen képes vagyok magamról gondoskodni. Ezt tettem az elmúlt évben is, és pokolian biztos vagyok benne, hogy ugyanezt fogom folytatni, amikor újra elmész.

         - Az Isten szerelmére, - Brody már félig üvöltött. Megállt a házam előtt, de nem vártam meg a magyarázatot, amivel előállt volna. Felszaladtam a lépcsőn, és kinyitottam a bejárati ajtót, mielőtt sietve bementem volna. De Brody ismét a sarkamban volt.

         - Tudom, hogy többé már nem ugyanaz az ember vagy, aki voltál, Demetria, és én sem, de nem hittem volna, hogy ennyire felelőtlen lettél.

         Megpördültem és szembenéztem vele, képtelen voltam gátat szabni a felháborodásomnak. – Miről beszélsz, Brody? Te csak rébuszokban beszélsz, szóval egyszerűen csak bökd ki mit akarsz!

         - Ittál, és azt hallottam, hogy ez nem tesz jót a babának.

         Szavai késszúrásként hatottak rám, és megfagytam, éreztem, hogy minden szín kifut az arcomból.

         - Milyen baba?

         - Az a baba, amit vársz, az Istenit! És ne hazudj nekem. Láttam az ultrahang képet!

Össze voltam zavarodva. – Milyen ultrahang képet? – A hangom döbbentnek hangzott.

         - Amelyik az ágyad mellett van, láttam, amikor hazahoztalak téged a múltkor.

         Ó Istenem. Nem nem nem nem. Hogy lehettem ennyire felelőtlen?

         - Ez nem-

         - Ne hazudj nekem, erről ne. Azt mondtad, hogy nem találkozgatsz Jeff-el, ami szintén hazugság volt.

         - Nem, nem volt hazugság. Nincs semmi kettőnk között.

         - Azt akarod nekem mondani, hogy valaki mástól vársz babát? – Tisztán érezhető volt az undor Brody hangjában. Csak bámultam rá, amíg már nem bírtam tovább. Kifakadtam.

         - NEM! – Üvöltöttem, éreztem a forró könnyeket a szemhéjam alatt. – Az a mi babánk volt! A TE babád ultrahang képe! – A kezemet a szám elé kaptam és sírtam, miközben láttam, hogy Brody arca elsápadt. A titkom kiderült, és nem lehetett sehogy sem visszacsinálni, nem számított mennyire nagyon akartam. A hasamhoz szorítottam a kezemet, harcoltam, nehogy elhányjam magam. Behunytam a szemem, de azonnal meg is bántam…

         - Kérem, tudna nekünk valaki segíteni? – kérdezte Huntley, körbenézve a sürgősségin lévő nővérek között. Hajnali három volt, mivel felhívtam Huntley miután arra ébredtem, hogy vérzek. Tudtam, hogy valami baj van. Éreztem.

         Az igazság az volt, hogy izgatott voltam, ami ugyan olyan meglepő volt, mint a terhességem. Nehéz néhány hét volt, de a pocakomban lévő kis életre fokuszáltam és ez valahogy adott nekem valami mást is, ami életet adott nekem. Brody két hónapja ment el, de a fájdalom a mellkasomban még mindig olyan volt, mintha tegnap történt volna, hogy kisétált a bejárati ajtómon. Egyáltalán nem beszéltem vele, és amikor hívott is, én figyelmen kívül hagytam. Ha tudott volna a babáról, akkor maradt volna, mert maradnia kellett és én nem álltam készem, hogy ezt a terhet cipeljem a vállamon. Szóval helyette, elvesztettem egy dolgot, de kaptam egy másikat. Egy részem azt kívánta, hogy bárcsak itt lenne, hogy megtapasztalhassa ezt velem, de elcsendesítettem ezt, amikor emlékeztettem magamat, hogy az együtt töltött életünk nem volt elég a számára. Kételkedtem benne, hogy ez a baba rávette volna őt, hogy maradni akarjon.

         - Mi a probléma? – kérdezte egy idősebb nővér, aki a szemüvege fölött nézett ránk.

         - A barátnőm terhes, nagy fájdalmai vannak és vérzik.

         A nővér megkerülte a pultot, majd tekintete hatalmasra tágult, amikor meglátott engem. Sápadt voltam, és amikor lefelé néztem, észrevettem, hogy vér csorog végig a lábamon.

         - Ki az orvosa?

         - Dr. Bates, - válaszolta gyorsan Huntley. Túlságosan fájt és túl ijedt voltam ahhoz, hogy bármit is mondjak. Elvesztettem a babámat.

         A nővér a telefonhoz sietett és egy gyors hívás után, egy tolószékkel rohant vissza hozzánk. Leültem, felordítva a fájdalomtól, majd a szülészeti emeletre mentünk, ahol Dr. Bates már várt ránk. Egy szó nélkül a szülőszobába mentünk. A nővérek mindenféle eszközöket aggattak rám, amitől pánikolni kezdtem. Dr. Bates megnyomta a kemény pocakomat, amitől ismét felordítottam.

         - Csinálnunk kell egy ultrahangot, - mondta. Az arcán lévő kifejezés egyáltalán nem volt megnyugtató, amitől csak még idegesebb lettem. Egy nővér hideg zselét nyomott a bőrömre, és Dr. Bates sem vesztegette tovább az időt. Az ultrahang fejet a pocakomnak nyomta és elkezdte körbe-körbe mozgatni.

         - A fenébe, - motyogta. Felém fordult, kétségbeesetnek látszott. – Miss Rosemead, sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de nem találtam szívhangot.

         Forogni kezdett velem a szoba és a szavak is nehézkesen jöttek ki a számból.

         - M-miért? – kérdeztem, - Mi a baj?

         - Attól tartok placenta repedés történt, és ha nem távolítjuk el a babát, akkor el fog vérezni. – Nem hagyott időt arra, hogy válaszoljak, mert a nővér már szét is tárta a lábamat és levette a bugyimat. A ruhám a derekamnál volt felhúzva, én meg a könyökömre támaszkodtam, hogy lássam, mi történik.

         - Már kitágult, és nincs időnk császármetszésre, - mondta a nővérnek. A tekintetét ezután visszafordította felém. – Természetes úton kell megszülnie a babát Miss. Rosemead, de túlságosan ki van tágulva ahhoz, hogy epidurális-

         - A baba jól van? – kérdeztem, félbeszakítva őt. Amikor nem válaszolt azonnal, rákiáltottam, - Mondja meg nekem!

         - Nem, - szünetet tartott, - Attól tartok, a baba halott.

         Bámultam rá és éreztem, hogy a saját testemet is elhagyja az élet. A babám meghalt. Ez nem lehetséges. Ez biztos csak egy rémálom volt és bármelyik pillanatban felébredhetek. Ez nem lehetett valóságos.

         - Ó Istenem, - mellettem Huntley sírva fakadt. Felnéztem rá és én is könnyekben törtem ki. A babám. Halott.

         Felsikoltottam, amikor egy éles fájdalom hasított keresztül a hasamon.

         - Doktor Úr, - kezdte a nővér, - Készen állunk.

         Ő bólintott, és helyet foglalt az ágy végén a lábam között.

         - Rendben van, Miss. Rosemead, arra fogom kérni, hogy nyomjon. Most.

         - Nem, - sírtam. – Kérem, nagyon fáj.

         Huntley megnyugtatóan megszorította a kezem, de nem segített. Elveszett voltam, és most meg kellett szülnöm a halott babámat.

         - Nyomjon, - szólított fel Dr. Bates. Megráztam a fejem, és még jobban sírtam.

         - Kérem, ne. Nem tudom ezt megtenni. Nem tudom.

         Huntley sírt mellettem, és ekkor rádöbbentem, hogy míg ez egy rémálom volt, addig valóság is, és én nem fogok felébredni ebből.

         - Kérlek Demi, nyomj, meg kell ezt tenned, - könyörgött Huntley, miközben könnyek folytak végig az arcán. Vettem egy reszkető lélegzetet és elkezdtem nyomni. A fájdalom elviselhetetlen volt, és olyan érzés, mintha középen kettévágtak volna. Dr. Bates arra kért, hogy álljak meg, de ez nem tartott sokáig.

         - Kérem, - zokogtam, - álljunk meg.

         - Már mindjárt vége, Miss. Rosemead. Nyomjon.

         A fogaimat csikorgattam és legyőzötten, beleadtam mindent. Amikor megláttam, hogy Dr. Bates felemeli a babát, akkor tudatosult bennem igazán, hogy ez valóságos. Ekkor a nővér elvette tőle, és én vártam, hogy felsírjon. De nem történt meg.

         - Milyen nemű? – kérdeztem.

         Dr. Bates felnézett onnan, ahol engem tisztított éppen, szomorúság árasztotta el a vonásait. – Kislány.

         - Kislány, - suttogtam. Egy pici lány.

         Rózsaszín takaróba volt burkolva, amikor odaadták nekem, és egy pillanatig fogalmam sem volt, mit kellene tennem, vagy mondanom.

         - Adtál már neki nevet? – felnéztem Huntley-ra, majd vissza a lányomra.

         - Gracie, - válaszoltam, kikényszerítve a szót a torkomban lévő gombócon keresztül. – A neve Gracie.

         Szemei csukva voltak, de elképzeltem, hogy olyan barnák, mint Brody-é. Apró hajacska volt a feje tetején, puha és szőke. Mindössze ót hónap és már apja lánya lett volna. Csakhogy ez nem volt igaz, mert elment. Könnyes szemmel puszit nyomtam a homlokára reménykedve abban, hogy tudja, mennyire szeretem annak ellenére, hogy nem volt hosszú élete a Földön. Ő volt a legjobb dolog, aki belőlem és Brody-ból állt, valaki, akire mindig is emlékezni fogok. Hírtelen kimerültnek kezdtem érezni magamat. Annyira nagyon fáradtnak. Nem tudtam megérteni, miért vert még mindig a szívem, amikor az én kicsi lányomé már nem. Ez kegyetlenség volt.

         A szemeim kezdtek lecsukódni, a végtagjaim pedig elzsibbadni. Suttogva elköszöntem tőle, mert igazából ez volt minden, amit adhattam neki, és az utolsó dolog, amire emlékszem, hogy Dr. Bates azt kiálltja nekem, - Miss, Rosemead, maradjon velem! – Ezután minden elsötétült, és már nem éreztem semmit. Elnyelt a végtelen sötétség.

         Már eltelt néhány óra, amikor kezdtem visszanyerni az eszméletemet. A fölöttem lévő éles fény bántotta a fáradt szememet, és megpróbáltam elbújni előle. A fejem ködös volt, de harcoltam ellene.

         - Demi?

         Lassan kinyitottam a szemem és Huntley-t pillantottam meg, aki felettem állt, az arca még mindig piros volt.

         - Mi történt? – kérdeztem rekedten, miközben az oldalamra fordultam, hogy lássam őt.

         Szipogott és láttam a megkönnyebbülést, ami elárasztotta viharosan kék tekintetét. – Elájultál a rengeteg vértől, amit vesztettél, édesem. Vérátömlesztést kellett kapnod. Egy ideig kockázatos volt.

         - És a baba?

         Huntley lepillantott, és ismét sírni kezdett. – Elment.

         - Szóval, tényleg megtörtént? – kérdeztem, éreztem, hogy könnyek árasztják el ismét az én szememet is. Huntley bólintott és abban a pillanatban éreztem, hogy a küzdelem elhagyja a testemet.

         Huntley odacsúszott mellém és vékony karjával átölelte reszkető testemet. Velem együtt cipelte a veszteségem súlyát, és valamilyen oknál fogva ez segített könnyíteni a terhen. Azon kaptam magam, hogy ismét a sötétségbe süllyedek, csak ez alkalommal, nem láttam kiutat. Nem maradt több fény. Csak a végtelen mélység… a sötétség.