Első fejezet

Első fejezet

Asa

Nem is olyan régen, amikor ránéztem egy lányra, szándékosan részegre itattam, mert szándékomban állt teljesen elpusztítani őt. Hazavittem, majd ágyba cipeltem volna, és egyáltalán nem éreztem semmilyen bűntudatot amiatt, hogy a szenvedélye nélkül hozta meg ő is a döntését. Régebben soha nem hagytam volna ki egy ilyen könnyű lehetőséget, és soha nem éreztem volna rosszul magam amiatt, hogy a tetteimmel nem egészen fogom kivívni magamnak az erkölcsiség díját. Régebben szerettem, ha a dolgok a részemről erőfeszítés nélkül a kezembe pottyantak, és tetszett, hogy amikor elsétáltam, mindig lemostam magamról mindenféle gaztettnek a felelősségét és másra helyeztem. A számon kérhetőség idegen dolog volt számomra, és visszatekintve, kerültem is azt, mintha pénzzel tartoztam volna neki.

         De azok az idők megváltoztak, és valahol a kórházi ágyban való haldoklás és az életbe való visszatérés között, megláttam az utolsó esélyemet a normalitásra, ami a kishúgom szeméből csak úgy ki-be pislákolt, és a csupasz lelkiismeretemnek egy darabkája felébredt bennem. Most, amikor ránéztem erre a nagyon csinos részeg lányra, akinek nyilvánvalóan már kikerültek az irányítása alól a dolgok, és a bajt kereste, azt akartam, hogy megtudja, mennyire nehéz tudott lenni egy nagy halomnyi megbánás. Még mindig haza és ágyba akartam őt vinni, csakhogy megértettem, hogy a szükségszerű következmény most más volt. Most az a kis darabka lelkiismeret bökdösött engem, hogy tegyek valami olyasmit, amit soha nem tettem, és viselkedjek úgy, mintha lovagias lennék és megmenteném őt önmagától.

         Soha senki nem mondta még rám, hogy önzetlen vagy figyelmes lennék, de ha nem lépek közbe, akkor az a gyönyörű vöröshajú egy egész nagy világfájdalomban találta volna magát. Első kézből tudtam, hogy egy kis fájdalom és néhány hiba örökre a válladra tudott nehezedni. Fárasztó volt cipelni a terhet, és ő jobbat érdemelt ennél, még ha ebben a pillanatban úgy is tűnt, hogy nem fog rá emlékezni.

         Megtöröltem a kezemet egy kendőbe, ami lazán a nadrágomban lévő övről lógott le hátul és ráemeltem a szemöldökömet a koktélpincérnőre, Dixie-re, aki hatalmasra tágult szemekkel ugyanazt a bemutatót nézte a táncparketten, mint én. Szombat este volt, szóval a bár meglehetősen tele volt, és élőzenekar játszott a kis színpadon, de elég sok szempár tapadt arra a helyre, ahol a vöröske mozgott a táncparketten. Tudtam, hogy le kellett volna állítanom, pehelysúlyú volt, de a nagy, csokoládébarna szeme annyira szomorú és meggyötört volt, hogy nehezemre esett nemet mondanom neki. Most, hogy valóban éreztem valamiféle empátiát és együttérzést, tudtam, hogy túlitattam őt, ami előrevetítette a virtuális sztriptízt, ami épp most zajlott a táncparkett kellős közepén.

         - Gondolod, hogy azok a srácok akkor is megpróbálnának rástartolni, ha megtudnák, hogy több mint valószínű, hogy fel van fegyverkezve?

         Dixie hangja száraz humorral volt átitatva, miközben elvette tőlem a whiskey-colat, amit neki kevertem.

         - Amikor egy lány nyilvánvalóan ittas, jó kis időtöltést keres, és épp úgy néz ki, mint ő, akkor egy golyó nem igazán elrettentő dolog. Megyek kimentem őt onnan. Miután leraktad azokat, ránéznél egy kicsit a bárra?

         Egy vigyor kíséretében ő is rám emelte a szemöldökét. – Biztos vagy benne, hogy meg akarod tenni? Ez olyan, mintha a sakálok bekerítettek volna egy gazellát. Elég csúnyán is végződhet, ha odamész és tönkreteszed a mókát.

         A banda, ami ma este élő szórakozást nyújtott, áttért Tom Pretty „You Got Lucky”-jára, és a lány a vihar közepén hirtelen megfordult és egyenesen a szemembe nézett. Valahol az összeütközések és simulások közepén, elvesztette a pólóját, így csak egy testhezálló atléta volt rajta, ami nem igazán ért sokat, hogy eltakarja, amije volt. A dús, gesztenyebarna haja kiszabadult a lófarkából és hozzátapadta a verejtékes mellkasához és nyakához, mialatt a sminkje is elkenődött a sötét szeme alatt. A mellkasa gyors ütemben emelkedett és süllyedt a megerőltetéstől, miközben a hibátlan, felfedett bőre csillogott a vékony réteg izzadságtól. Úgy nézett ki, mint minden pasi nedves álma vagy egy valós Victoria Secret modell, aki arra használja ezt a neve-sincs bárt, hogy itt parádézzon a cuccaiban a kifutó helyett. Lázadást fog szítani, és azt hiszem valahol a kamikáze hatás alatt, ami a vérében keringett ebben a pillanatban, ezt ő is tudta. Meg tudtam állapítani abból, ahogy kihívóan bámult rám a minket elválasztó téren keresztül.

         - Én rendben vagyok a csúnya végkimenetellel; azzal nem vagyok kibékülve, hogy ennek az egész mészárlásnak a kellős közepén van. – Nem kellett volna, hogy érdekeljen. Nem kellett volna, hogy nyugtalanítson. A vöröske képes volt vigyázni magára, és mint ahogy Dixie említette, valószínűleg fel volt szerelkezve, de nem tudtam megállítani a védelmező hullámot, ami a felszínen lebegett, amikor egy ügyetlen, diákszövetségis srác rátette a kezét az apró derekára és a hátát a mellkasához húzta.

         Először nem küzdött ellene, az érzékeit és a reflexeit nyilván eltompította az alkohol gőze, amiben egész éjszaka úszott.

         Dixie kivitte az italt, majd visszatérve egy sóhaj kíséretében megkerülte a bárpultot. – Alig várom már, hogy a hétvégén Rome felvegye ide a barátját és megtegye a szükséges biztonsági intézkedéseket. Imádom ezt a helyet, imádom a munkám, de nézni, ahogy ti, srácok egész idő alatt részeg, forrófejűekkel bonyolódtok össze, már kezd unalmassá válni.

         Vállat vontam és elmentem mellette, így véget tudtam vetni a közelgő katasztrófának. A vöröskének végre megjött az esze és most már aktívan küzdött, hogy kiszabaduljon az egyetemista srác szorításából.

         - Ez is csak a munka része.

         Bár be kellett vallanom, amikor a főnök, Rome Archer megemlítette, hogy volt egy régi szakaszbéli haverja, aki készen állt újra hazajönni, és akinek szüksége volt valamire, amit csinálhat, amíg lábra nem áll, megkönnyebbültem, hogy az én időm, amikor a megvadult tömegben fejeket koccantok össze hétvégente, véget fog érni. Büntetett előéletem volt. Egy hosszú, színes bűnlajstrom és bármikor, amikor kezet emeltem egy másik emberi lényre bármiféle erőszakos módon, automatikusan láttam a hosszú oldalakat, amik egyre csak sokasodtak. Mint már oly sokszor az életemben, mielőtt meghaltam volna a kórházi asztalon, volt valami a múltamból, ami mindig meghatározott és elnyomott engem.

         Dixie odakiáltott nekem a bárpult másik oldaláról, ahogy elkezdtem átverekedni magam a tömegen: - Te túl csinos vagy, hogy ezt az arcot egy ököl elé helyezd, Asa. Légy óvatos.

         Diákszövetségis Srác az arcát fogta, miközben vér szivárgott az ujjai között, ahogy az orrát takarta. A vöröshajút két másik srác tartotta, az egyik mindkét csuklóját összefogta, miközben ő meredten bámulta azt a csoport férfit, aki körülvette őt. Magas volt, és nevetségesen jó alakú, de egyik részeg fickónak sem volt halvány fogalma sem, hogy miért. Csak egy harcias lányt láttak, aki elázott, és egész éjszaka csábította őket, akár szándékos volt ez, akár nem. És természetesen most, hogy az egyikük miatta vérzett, és hülyét csinált belőle egy egész bárnyi néző előtt, nyilvánvalóan hamarosan elég csúnya helyzet fog kialakulni. Az egy dolog, ha szétrúgatod a segged egy lánnyal. Viszont egy teljesen más dolog szétrúgatni a seggedet egy olyan lánnyal, aki úgy nézett ki, mint akinek egy kifutón kellene sétálnia egy olyan dugj-meg sarkú cipőben. Ugyancsak nem segített volna megmenteni a srác arcát, hogy egy élénk sárga nadrágot viselt, ami körbeölelte a domborulatait, és olyan mellei voltak, amiknek az eltakarását be kellett volna tiltani.

         Egy szívdobbanásnyi idő alatt egy kötélhúzó harc kellős közepében találta magát két srác között, akik a karjánál tartották őt, és láttam, ahogy a harag épülni kezdett annak a srácnak a vizenyős tekintetében, akinek valószínűleg eltörte az orrát.

         Figyelmeztető pillantást küldtem a srác felé. Dixie-nek igaza volt: jóképű voltam, túlságosan jóképű ahhoz, hogy ugyanolyan ronda legyek, mint amilyen belül voltam, de hogy ellensúlyozzam az arcom megtévesztő szépségét, hatalmas is voltam és már attól a naptól kezdve bajba keveredtem, amióta lélegezni tudtam. Így általában értettem hozzá, hogyan tudassam az ellenféllel, hogy a konfrontáció vesztes oldalán álltak velem szemben. A vérző fickó tett egy lépést hátra, ahogy kezelésbe vettem a hozzám legközelebbi srácot, hogy leszedjem őt a vöröske karjáról. Felnyögött és káromkodott, leginkább azért, mert amint a lány kiszabadult és eléggé összeszedte magát, a térdét egyenesen a fickó védtelenül hagyott golyóiba rántotta, mire az kétrét görnyedt.

         A fejemet ráztam, ahogy megfordult és hanyagul kirántotta a csuklóját a másik srác szorításából is.

         - Royal. Fejezd be.

         Nem törődött velem, miközben a banda gyorsabb tempóra váltott, Shooter Jennings ’A Hard Lessons to Learn’-ére, és teljesen támadó üzemmódba kapcsolt.

         Most már teljes mértékben hittem abban, hogy semmi baj nem volt egy olyan nővel, aki megvédte magát a nem kívánt közeledéstől, és nyilvánvaló volt, hogy nem akarta, hogy a srác többé rátegye a kezét. De ez a különleges lány, ez a meglepően fiatal nő, aki pont úgy nézett ki, mint egy szupermodell, valójában a Denver-i rendőrségi erő tagja volt, és tudtam, hogy komoly kárt tudott volna okozni még a kevésbé józan állapotában is. Ezt azonban nem engedhettem. Nem csak azért, mert a Bárt vonták volna felelősségre érte, hanem mert nem akartam, hogy valami olyasmit tegyen, ami végül az állásába került volna.

         Átnyúltam Royal-on és a kezemet azokra az ujjakra fontam, amik a csuklója köré kulcsolódtak, miközben ficánkolt és vadul megrántotta a fogva tartóját. Kíváncsiskodó ujjait felfeszíteni még nehezebb feladatnak bizonyult, mivel folyamatosan le kellett buknom, hogy elkerüljek egy könyököt az arcomba, vagy a lány kézfejét, miközben hátralendítette az öklét. Gyors volt és erős, valami, amire a fogvatartó srác is rájött végül, ahogy szilárd ütést mért a halántékára. A fickó hirtelen elengedte és hátratántorodott, miközben én csapdába ejtettem a csapkodó karjait az oldala mellé és a hátát a mellkasomhoz húztam. Egy kicsikét lehajoltam, így a fülébe tudtam suttogni, - Nyugodj meg, Vöröske.

         Mindketten arra a srácra néztünk, aki megragadta őt, és megpróbáltam nem észrevenni, ahogy igazán látványosan emelkedett és süllyedt a mellkasa a karom fölött, ahol a bordáinál magamhoz szorítottam. Még amikor segíteni akartam, az összes régi ösztön világosan és izzón égett a felszín alatt. Minden lehetséges módon meg akartam őt érinteni.

         - Megtámadott. – Egy elégedetlen kisgyereknek hangzott, akitől egy nagyobb gyerek elvette a kedvenc játékát a játszótéren.

         Bólintottam és megbizonyosodtam benne, hogy az erős Kentucky akcentusom érezhető volt a hangomban, amikor azt mondtam neki, - Biztos lehetsz benne, hogy azt tette. De csak azután, miután rátetted a kezedet. – A Jó-kisfiús bájomat vetettem be, hogy lenyugtassak egy ingatag helyzetet. Azt hiszem, ettől az emberek azt gondolták, hogy nem voltam elég okos, hogy a méretem ellenére, bármiféle valódi fenyegetést jelentsek.

         A banda még mindig játszott, de nem hittem, hogy bárki is figyelt volna rájuk. Mindenki a kibontakozó káoszt nézte, amit Royal teremtett.

         - Behúzott egyet Bobby arcába, miközben ő csak megpróbált táncolni vele. Eltörte az orrát.

         Ismét bólintottam és megpróbáltam nem arra gondolni, hogy Royal tökéletes hátsója egyenesen az ágyékomnak feszült. Épp eléggé fordította el a fejét, hogy észrevegyem a csipetnyi elővigyázatosságot és pánikot, ami a sötét tekintete mögött bujkált. Kidugta a nyelvét, hogy megnedvesítse vele az alsó ajkán és nekem emlékeztetnem kellett magamat, hogy én többé nem olyan srác voltam, aki részeg lányokat használt ki. Legalábbis, nem akartam az a srác lenni, de soha nem gondoltam volna, hogy ez ügyben túl sok választásom lett volna.

         - Bobby-nak meg kell tanulnia, hogy előbb kérdezzen, ha azt akarja, hogy egy lány táncoljon vele. Nézd, jobb lenne, ha mindenki menne a saját dolgára és akkor mindannyian elfelejthetjük, hogy ez az egész megtörtént-

         Félbehagytam a mondatot, ahogy rám mutatott, majd összehúzott szemmel Royal-ra nézett. – Hívni fogom a zsarukat.

         Éreztem, hogy a szorításomban Royal remegni kezdett. Pontosan ez volt az, amit próbáltam elkerülni. Megemeltem az egyik szemöldökömet, lazítottam a fogásomon, így magam mögé tudtam őt tolni, és keresztbefontam a karomat a mellkasom előtt. Rájöttem, hogy sokkal félelmetesebbnek látszottam, ha nem takart el a túlságosan-is-szexi vöröske.

         - Megteheted, de az el fogja rontani a bulit. A zenekar le fog állni, az összes többi itt lévő abba fogja hagyni az ivást, ami miatt mérgesek lesznek, mivel fizettek azért, hogy bejöjjenek és hallják a zenét. Ráadásul, hívnom kell majd a bár tulajdonosát és tudatni vele, hogy mi folyik itt lent, és az olyan lenne, mint felébreszteni Godzilla-t a délutáni szunyókálásából.  – Ujjammal megdörzsöltem a szám sarkát és a legjobb „vidéki fiús” mosolyomat küldtem felé. Ez már nem egyszer hatástalanított embereket, akik vért kívántak, általában az enyémet, de nem bántam használni, ha ezzel megakadályozhatom, hogy a Royal-é kiserkenjen. – Ráadásul, köztünk szólva, neki vannak barátai a rendőrségen.

         A másik srác megpróbált átlátni rajtam, hogy komolyan beszéltem-e vagy sem, úgyhogy előretoltam az államat. – A legjobb barátja szaru. Ha felhívod a DPD (Denver-i Rendőrségi Központ), jó esély van arra, hogy őt küldjék ki ide, mivel tudja, hogy ezen a helyen szeret lógni, majd el fogja mesélni neki, hogy te és a haverjaid össze-vissza fogdostátok az engedélye nélkül és ezt a kamerák is tudják bizonyítani. – Rámutattam az egyik megfigyelő kamerára, amit Rome telepített fel az egész helyre. – Azt gondolod, hogy ez számotokra a végén jól fog elsülni?

         Úgy tűnt, fontolgatja, hogy mit válaszoljon erre, amikor a zenekar énekese hirtelen elkiáltotta magát a mikrofonba, így az egész bárnak nem volt más választása, mint elhallgatni: - Ti, srácok megszívtátok. Fogjátok a vérző haverotokat és vigyétek ki innen, és hagyjátok, hogy mindenki más visszatérjen szórakozni.

         Ettől magához tértek a többiek is és hirtelen kántálni kezdték, hogy „Megszívtátok!” és így a tapizós kezes bandának nem maradt más választása, mint tényleg távozni. Nem maradt más módja, hogy megőrizzék a méltóságukat és nem akarták kockáztatni annak az esélyét, hogy Royal valóban ismer egy zsarut.

         Az ajtó felé osontak, miközben én a bárpult felé vonszoltam Royal-t és pontosan középen egy székre huppantottam a fenekét, ahol rajta tudtam tartani a szememet. A két karommal csapdába ejtettem őt és olyan közel hajoltam hozzá, hogy az orrunk majdnem összeért.

         Összeszorított fogaimon keresztül mondtam neki, - Ülj le. Most pedig, vagy felhívom Saint-et, hogy jöjjön érted, vagy itt ülsz, vizet iszol és eszel valami zsíros és szörnyű kaját, amíg eléggé ki nem józanodsz ahhoz, hogy saját magadat hazaszállítsd. Ez a két lehetőség adott, Vöröske.

         Pislogott a bűnösen hosszú szempilláival és esküdni mertem volna, hogy úgy nézett ki, mint aki mindjárt elsírja magát. Láttam, ahogy nagyot nyelt és beleegyezésképpen egy aprót bólintott.

         Amikor megszólalt, olyan halkan tette, hogy szinte suttogásként hatott. – Ne hívd Saint-et. Várok.

         Saint volt a legközelebbi barátnője, és Nash barátom csaja. Egy kedves és félénk fiatal nő, akinek valahogy sikerült kiegyensúlyoznia Royal Hastings merész és pimasz hozzáállását. Furcsa párost alkottak, de tudtam, hogy Saint egy szempillantás alatt otthagyna csapott-papot, hogy megbizonyosodjon afelől hogy Royal-lal minden rendben. Nem hibáztattam Royal-t, amiért nem akarta, hogy a barátjának érte kelljen jönnie és ebben az aktuális állapotában begyűjtenie őt. Eléggé leharcoltnak tűnt. Még mindig gyönyörű volt, egyfajta vad, meg nem szelídített külsővel, de ezek alatt egy katasztrófa lapult, aki kereste a bajt, épp úgy ahogy a veszélyt és a többi rossz dolgot, amit aktívan tett az elmúlt két hétben. Nem ez volt az első katasztrófa, amit kénytelen voltam megelőzni a bohóckodása miatt, és eljött az ideje, hogy elmondjam neki, ezt abba kellett hagynia.

         Ellöktem magam a pulttól, megkerültem a nyitott végénél és haragosan néztem Dixie-re, aki a seggemre csapott visszafelé jövet.

         - Az én hősöm.

         Válaszképpen rámordultam. Nem vagyok hős alapanyag. Sokkal inkább esek bele a főellenség vagy a szupergazember szerepébe. Öntöttem Royal-nak egy pohár vizet az egyik legnagyobb söröskorsóba, amim a pult mögött volt, és szó nélkül lecsaptam elé. Egy kicsit megugrott és láttam, hogy a megbánás és a lelkiismeret furdalás dolgozni kezdett benne, ami tükröződött az arcvonásaiban is. Rózsaszín pír kezdett terjedni a dekoltázsából és kúszott felfelé az arcába.

         Folytattam az utamat a bárpult teljes hosszában, megállva, hogy újratöltsek néhány poharat, lerendeztem egy számlát, eltakarítottam néhány üres tányért, amíg el nem jutottam a konyha bejáratához, ami a bár egész hátsó részét elfoglalta. Általában csak éjfélig szolgáltunk fel, de tudtam, hogy Avett Walker, az új lány, akit Rome beleegyezett, hogy felvesz a konyhába, mint egy szívesség gyanánt egy régi barátnak, még mindig bujkált valahol. Még nem láttam a sötétrózsaszín fejét kiviharzani a bejárati ajtón, miután letelt a műszakja, amit normálisan mindig megtett.

         Ő egy nagyhangú kis méregzsák volt és volt egy hozzáállása amennyire meg tudtam mondani. Tisztán látszott, hogy nem akart itt dolgozni. Az anyukája, Darcy volt a konyha vezetője, és az apja volt az a fickó, aki eredetileg eladta Rome-nak a bárt, de Avett nem úgy tűnt, mintha bármifajta szeretetet táplálna a hely iránt. Valójában, úgy tűnt, hogy egyáltalán nem táplált semmi iránt sem szeretetet. Úgy viselkedett, mintha minden nap dolgozni jönni börtönbüntetés lenne, ami miatt alapból én lettem az ő börtönőre, mivel én voltam a főnöke. Nem egészen jöttünk ki jól egymással. Azt hiszem, túl sok módon láttam az én nemtörődöm és meggondolatlan énemet visszatükröződni, amikor kapcsolatba kerültem vele.

         Avett nevét kiáltottam, és amikor nem kaptam választ, keresztülmentem az üres konyhán, amíg el nem értem a hatalmas hűtőkamrát. Nem volt időm baszakodni, így kerestem egy kis sajtot, kenyeret és néhány gyümölcsöt és rájöttem, hogy mit kellene belőlük csinálnom. Bele kellett valamit erőltetnem Royal-ba, ami felszívja a piát, így elmondhattam neki, hogy húzza ki a fejét a seggéből és szedje össze magát.

         A csizmám sarkával rúgtam be az ajtót, mivel a kezem tele volt, amikor a sörös hűtőhöz vezető ajtó hirtelen kinyílt, és Avett sétált ki rajta, a nyilvánvalóan teletömött hordozótáskájának a cipzárjával babrálva. Megtorpant, amikor észrevett engem, szemei kitágultak, majd kihívóan összeszűkültek.

         - Mit csinálsz te itt hátul? A konyha zárva van. – Mintha bármi joga lenne megkérdeznie, hogy merre megyek ezen a helyen. Ez egy elterelő taktika volt, amit én is elég jól ismertem.

         Én csak bámultam rá és nem szóltam egy szót sem. Egyenesen a táskáját céloztam meg a pillantásommal, majd vissza a hűvös mogyoróbarna tekintetét.

         - Mi van a táskában?

         Áthelyezte a testsúlyát, és nem lehetett összetéveszteni az üvegek ismerős egymásnak koccanását. Megpróbált sört kicsempészni a hűtőből. Erre rájöttem. Az éjszakámnak még egy komplikált nő hiányzott, akinek a rendbetétele inkább okozott fejfájást.

         - Semmi. – El akart menni mellettem és az üvegek összekoccanása csak még hangosabb lett.

         A kezeim tele voltak, így az egész testemmel álltam el az útját. Avett sokkal inkább hasonlított Darcy-ra, mint az apjára, Brite-ra. Brite egy óriási, szakállas férfi volt, akinek biztos voltam benne, hogy népdalok íródtak a tiszteletére. Avett apró volt és alig ért fel a mellkasom közepéig, és meg kellett döntenie a fejét annak érdekében, hogy felnézzen rám. A magasságot, ami hiányzott belőle, tuti biztos, hogy a szörnyű magatartása kompenzálta.

         - Tedd vissza. Ne csináld még egyszer, és ez volt az utolsó, hogy ezt hallottad. – Amikor ingerült voltam, a Déli akcentus erőteljesebb és vastagabb lett a hangomban, és nem úgy, ahogy akkor használtam, amikor el akartam érni valamit, vagy hogy meggyőzzek valakit, hogy én kedvesebb és okosabb voltam, mint valójában.

         - Takarodj az utamból, Asa.

         - Nem. Nem fogsz lopni Rome-tól. Engem nem érdekel, hogy mi a problémád Brite-tal, és az sem érdekel, hogy nyilvánvalóan inkább birkóznál vad, hegyi oroszlánokkal, mint hogy itt dolgozzál. Nem hagyom, hogy kihasználd Rome-ot. Ő egy jó srác és jobbat érdemel ennél.

         Farkasszemet néztünk egymással, és egy másodpercig azt gondoltam, hogy megpróbál majd kikerülni engem, mivel tudta, hogy a kezem el volt foglalva, de azt hiszem, volt valami láthatatlan szál, valamifajta előérzet, amit megosztottunk egymással, amitől ösztönösen tudta, hogy megúszhatta volna, de nem sokáig.

         Fújtatott egyet, amitől a rózsaszín tincsek a homlokán táncolni kezdtek. Egy igazán aranyos lány lehetett volna, ha nem okozott volna annyi kellemetlenséget és gyakorlatilag egy évtizeddel fiatalabb volt nálam. Ő még igazából egy gyerek volt, és pokolian biztos, hogy úgy is viselkedett.

         - Egy buliba megyek és nekem nincs pénzem sörre. Nem gondoltam volna, hogy nagy ügy, ha elveszek egy tizenkettes csomagot a hűtőből. Elvégre az apám gyakorlatilag ingyen odaadta ezt a bárt egy katonának. Néhány sör tisztességes kereskedelemnek tűnik.

         A szememet forgattam. – Nem lett volna nagy ügy. Tudod, hogy Rome-ot nem érdekelte volna, ha megkérdezed. De úgy járkálni itt, mintha járna neked valami, néhány ismeretlen okból, számomra nincs igazán rendben, és én nem fogom hagyni, hogy ezt csináld. – Összehúztam a szemöldökömet és én is áthelyeztem a testsúlyomat. – Hogy-hogy nincs pénzed? Pénteken lettél kifizetve. – Mivel a konyhában dolgozott, tudtam, hogy Rome órabért fizetett neki. Nem volt elég, hogy visszavonuljon, de ahhoz igen, hogy nem kellett volna eltűnnie kevesebb, mint huszonnégy óra alatt, hacsak nem mesterkedett valamiben.

         Ahelyett, hogy válaszolt volna nekem, megpördült és elindult, hogy visszategye a söröket a hűtőbe. Vártam, amíg vissza nem jött, és folytatta útját ki a konyhából, vissza a bárba. Elég sokáig voltam távol, mert a banda befejezte a zenélést, és ez azt jelentette, hogy a tömeg összegyűlt és Dixie ott állt a bárpult mögött és igyekezett felvenni a rendeléseket. Megböktem Avett-et a könyökömmel és átpasszoltam a kezébe a szállítmányomat. Royal felé intettem, aki sztoikusan ült a rohanás kellős közepében, fejét lehajtotta és tekintetét a bárpult tetejére irányította.

         - Etesd meg a vöröskét. Győződj meg arról, hogy eszik, és ha még egyszer rajtakaplak, hogy megpróbálsz ismét lopni, ki vagy rúgva. Nem érdekel, hogy mit ígértem Brite-nak, vagy hogy ez mennyire törné össze Darcy szívét.

         Vészjósló pillantást küldött felém és elég hangosan motyogott ahhoz, hogy meghalljam, - Vicces ezt pont tőled hallani.

         Nem tévedett. Nevetséges, hogy ez pont az én számból hangzott el, így figyelmen kívül hagytam őt és belevetettem magam a káoszba, hogy megpróbáljam csökkenteni a rohamot. Mindössze egy fél óra volt már csak az utolsó rendelésig, így ez egy kicsit bonyolultabb volt, mint általában. A hétvégék a Bárban eléggé zsúfoltak voltak, mióta Rome átalakította, ami miatt úgy gondoltam talán meg kellene kérnem, hogy vegyen fel egy másik kiszolgálót, valamint egy kidobót. Az üzlet jól ment, és annak érdekében, hogy ez így is maradjon, meg kellett bizonyosodjunk felől, hogy a tömeg éppolyan jó kiszolgálást kap, mint az öreg veteránok, akik a hétköznapi órákban töltötték meg a helyet.

         Megpróbáltam az egyik szememet Royal-on tartani. Aggódtam, hogy megpróbál elmenni, mielőtt beszélni tudtam volna vele és mielőtt megítélhettem volna, hogy eléggé kijózanodott-e ahhoz, hogy vezessen, de ő még mindig ugyanazon a helyen ült, lehajtott fejjel, tekintetét a bárpultra szegezte, és a víz, amit elé tettem, eltűnt. Egy jókora harapást is eltűntetett az előtte lévő ételből, így egy kicsikét fellélegeztem. Szokatlanul csendes volt és azt kívántam, bárcsak megragadtam volna a pólójánál fogva, amikor korábban kihúztam őt a tömegből. A haja kócos volt, mintha most kelt volna ki az ágyból és ez nem segített, hogy emlékezzek arra, hogy miért kellett kihúznom őt abból az örvényből, amiben a Karácsonyt megelőző hét óta volt.

         Végeztem az utolsó rendeléssel is. Kifizettem a bandát és megköszöntem az énekesnek, hogy segített nekem a diákszövetségis kölyökkel, és viszonzásképpen megkérdezte, hogy mit gondolok, Royal-t érdekelné-e az, hogy velük tartson, mint egy háttértáncos. Nevetnem kellett, és összetörtem az álmait azzal, hogy neki már volt egy teljes munkaidős állása. Nem zavartattam magamat, hogy elmagyarázzam, mi is volt az pontosan, mert kételkedtem abba, hogy egyáltalán hinne-e nekem. Segítettem Dixie-nek feltakarítani a padlót, és amikor elkezdtük az embereket az ajtó felé terelgetni, megálltam Royal mellett és azt mondtam, - Tarts ki még egy kicsit.

         Nem válaszolt, de néhány hajtincset kisöpört az arcából, a füle mögé tűrte őket, és a szeme sarkából nézett rám.

         Néma beleegyezésként értelmeztem és segítettem Dixie-nek mindenkit kiterelni és feltettük az összes széket a takarító személyzetnek, akiket Rome felvett, hogy fényesre varázsolják ezt a helyet, mielőtt holnap ismét kinyitunk. Dixie-nek és nekem volt egy rendszerünk, mivel egy héten hatszor együtt csináltuk ezt, így ezzel a munkával eléggé gyorsan végeztünk. Amikor befejeztem, visszamentem a bárpult mögé, töltöttem magamnak egy Dalwhinnie-t, majd az italommal együtt megkerültem a pultot, hogy leülhessek az egyik bárszékre Royal mellé. Mindenki azzal ugratott, hogy bourbon-t vagy whiskey-t kellene innom, lévén, hogy Kentucky-ból származom, de én jobban szerettem a scotch sima és kicsit piszkos ízét. Ez illett hozzám, mivel ezt a két dolgot magamban is éreztem.

         Ittam egy kortyot az italomból, majd egy koppanás kíséretében letettem a pultra. A kezemet végigfutattam a piszkosszőke hajamon és a szemem sarkából Royal-ra pillantottam.

         - Szóval ezt csinálod most? Berúgsz, felizgatod a bennszülötteket, nyilvánosan félig levetkőzöl, és általánosan úgy viselkedsz, mint egy bolond? Mert meg kell mondanom, most már egyhúzamba két hét elteltével azt gondolom, hogy talán itt van az ideje, hogy találj magadnak egy másik bárt.

         Láttam, hogy a vállai megereszkedtek, és viszonozta az én oldalpillantásomat.

         - Miért nem mondtad el azoknak a srácoknak, hogy zsaru vagyok?

         Felsóhajtottam és szembefordultam vele. Komolyan azt kívántam, bárcsak ne volna ennyire csinos. Megpróbáltam megfontolt és racionális lenni mellette, de sokkal nehezebbnek bizonyult.

         - Mert annak ellenére, hogy törvényesen mászkálsz az eldugott jelvényeddel, még akkor sem lehetsz részeg, amíg töltött fegyvert hordasz magadnál. Ez illegális, és egy fejfájás, amire most igazán nincs szükséged.

         - Hirtelen aggódni kezdtél a többi törvénytisztelő állampolgár miatt. – Egy kis csipkelődő visszabeszélés  visszatért belé és ez egy üdítő változás volt az érzelgős, levert lányhoz képest, aki azóta volt, mióta lehúztam őt a táncparkettről.

         - Nem. Engem kibaszottul nem érdekelnek a többiek, de neked van egy állásod, amit szeretsz, barátaid, akik törődnek veled, és te még túl fiatal vagy ahhoz, hogy ezt az egészet lehúzd a wc-n. Még akkor is, ha úgy tűnik, most ezt tekinted az új életcélodnak. Össze kell szedned magad, Royal, mielőtt túl messzire mész, hogy rendbe hozhasd a rendetlenséget, amit annyira buzgón létrehoztál. – Még alig volt huszonhárom éves. Egy élettel fiatalabbnak tűnt tőlem, annak ellenére, hogy már csak néhány évem volt hátra, hogy belépjek a nagy harmincba.

         - Ezt vicces, pont tőled hallani.

         Már másodjára hallottam ezt kevesebb, mint egy óra alatt. Talán egyszerűen nem kellene beleütnöm az orromat mindenbe, és hagyni, hogy mindenki a saját kárán tanuljon a hibáiból, épp úgy, hogy én is kénytelen voltam megtenni. Felkaptam az italomat és még egy kortyot ittam belőle.

         - Szedd össze magad, vagy ne, de ez volt az utolsó figyelmeztetés ezzel az idétlen viselkedéssel kapcsolatba, ami a báromban történt. Ha bele akarod vetni magad a lángokba, úgy gondolom, hogy az a te döntésed, de én nem fogom végignézni, ahogy megégsz.

         Valami átsuhant a tekintetén, valami olyan szomorú és elveszett, amitől komolyan ki akartam nyúlni és megvigasztalni őt, de megérinteni Royal-t olyan lenne, mint megérinteni egy tüzes drótot és már így is eléggé próbáltam az agyamat a nadrágomtól távol tartani és a kezemet is magam mellett, amikor a közelébe voltam. Rám pislogott azokkal a pokolian hosszú szempilláival, kidugta a nyelvét, hogy végignyaljon vele az alsó ajkán, és egy másodpercig azt is elfelejtettem, hogyan kell lélegezni. Szándékosan csinálta. Semmi kétségem nem volt efelől.

         - Az egyik ilyen nap, haza fogsz velem jönni, amikor megkérlek rá, Asa. – Egy kicsit előrébb hajolt a bárszéken és a kezét a combomra tette. Az ujjaim olyan kemény feszültek meg a kezemben tartott poháron, hogy megdöbbentem, amiért nem tört el.

         - Ezért vagy itt? Ennek szólt az egész mutatvány? Te komolyan el akarod követni ezt a fajta hibát? – Az akcentusom eléggé kivehető volt ahhoz, hogy a szavak közönyösek, és súlyos hangzásúak legyenek. Éreztem, hogy a vérem száguldani kezd a bőröm alatt és semmi kétségem nem volt afelől, hogy a szemem valószínűleg arany színben izzott az arcomon. Ritkán történt meg, hogy valaki kényelmetlen helyzetbe hozzon, visszaüsse nekem a labdát, de Royal ezt már nem egyszer megtette a rövid ismeretségünk alatt.

         Előrenyomta a súlyát és megállt, amikor a szája csak néhány centire volt az enyémtől. Szinte megízlelhettem volna őt. Sőt, ha kidugtam volna a nyelvem hegyét, meg is kóstolhattam volna. Összeszorítottam a fogaimat, hogy ez ne történhessen meg, annak ellenére, hogy szinte biztos voltam benne, hogy az íze olyan lehetett, mint a cukorkának és a tűznek.

         - Úgy tűnik, hogy ezentúl minden, amit csinálok az hiba. Legalább az, amit veled akarok, az szórakoztató lenne.

         A lábamon lévő támasztékát használta arra, hogy feljebb tornázza magát, miközben egy tökéletesen szexi mozdulattal lecsúszott a bárszékről. Ettől vissza kellett fojtanom egy nyögést.

         - Ha nem akarod, hogy itt legyek, nem jövök vissza. – Nehéz haját átdobta a vállán és szilárd pillantással nézett rám azokkal a sötétbarna szemekkel. – Komolyan azt gondoltam, hogy könnyebbé tudnád ezt tenni nekem.

         Nem szóltam egy szót sem, ahogy elsétált, biztosan lépdelve azokon a gyilkos sarkakon és otthagyta az blúzát annak ellenére, hogy Colorado-ban tél volt. Nyilvánvalóan eléggé kijózanodott ahhoz, hogy vezessen, de másfelől viszont fogalmam sem volt, hogy merre tartott.

         Dixie bezárta az ajtót a vöröske után és a pulthoz sétált. Megragadott magának egy Bud Light-ot, ami természetesen szentségtörésnek tekinthető ebben a Coors Light uralta bárban, és újratöltötte az scotch-omat is.

         - Nem tudom, hogyan sikerült neked egynél többször lehűtened őt. – Megrázta a saját eperszőke tincseit és rám vigyorgott. – Nem igazán vagyok otthon a csajok világában, de azt hiszem megtenném neki, ha megkérne rá. Eléggé lenyűgöző.

         Az orrom alatt elmotyogtam néhány trágár kifejezést és egyetlen korttyal leküldtem a második kört. Égetett egy kicsit, amitől pislognom kellett.

         - Ő egy zsaru, egy zsaru, aki letartóztatott engem. Nekem jobbak az önvédelmi ösztöneim ennél. – Tapasztalatom szerint, a zsaruk nem a legnagyobb rajongóim, és nem is igazán tudtam hibáztatni őket ezért. Letettem az üres poharat a bárpultra és felálltam. Késő volt, és szükségem volt száz hideg zuhanyra. – Különben is, valójában nem akar szexelni, csak azt hiszi, hogy igen.

         Dixie felhorkant. – Számomra ez nem így látszott.

         Valószínűleg kívülről teljesen másként tűnt. Royal csinos volt, én helyes, és határozottan megvolt közöttünk a szikra, de én nem tartottam ki elég hosszú ideig ahhoz, hogy tönkrevágjam mindenkinek az esélyét, akivel kereszteztem az utamat anélkül, hogy megtanuljam, hogyan kell mélyebbre nézni, hogyan lássam meg a fenyegető veszélyt, és számomra nyilvánvaló volt, hogy Royal több szempontból is veszélyes volt.

         - Ő egy nagyon csinos lány egy nagyon csúnya sebbel, és valahogy a fejébe vette, hogy megérdemli a büntetést, hogy még jobban megsebezze magát.

         - Szóval megpróbál az ágyába hurcolni, hogy megbüntesse magát? Ez egyszerre hangzik perverznek és szórakoztatónak.

         Hozzávágtam a törlőruhát és eltoltam magam a bárpulttól, hogy megcsinálhassam a zárást és hazamenjek végre. Most az a fantázia, hogy Royal-on semmi más nincs a bilincsén kívül az éjszaka fennmaradó részében a fejemben fog újra és újra lejátszódni. Mintha szüksége lett volna bármilyen segítségre, hogy felejthetetlen legyen.

         - Rosszul érzi magát és mindent megtesz a saját erejéből, hogy még rosszabbul legyen. – Nem tudtam az összes részletét Royal mostani hanyatlásának, de azt igen, hogy a társa a rendőrségnél, aki valójában a legjobb barátja is volt, és aki szinte egész életében ott volt neki, csúnyán megsérült kötelességének teljesítése közben, és hogy Royal jelenleg hivatali szabadságon volt, amíg az ügyosztály megvizsgálta a körülményeket, ami ahhoz vezetett, hogy két zsarut lelőttek. Az egyik tiszt nem élte túl, a másik meg még mindig kórházban volt. A másik volt Dominic, Royal társa. – Nem akarok szemtanúja lenni egyik részének sem.

         Elég embert használtam már ki az életemben, még azokat is, akik feltétel nélkül szerettek engem, tudva, hogy ők voltak az eszközök valaki más számára. Nem fogok segédkezni Royal önpusztításában.

         Dixie lágyan elmosolyodott, ami emlékeztetett engem erre annak ellenére, hogy kemény volt, mint a kő, amikor annak kellett lennie, de valójában egy édes romantikus volt.

         - Talán adnod kellene ennek egy esélyt, és megpróbálnod, hogy jobban érezze magát és talán miatta végre megláthatnád, hogy mennyit változtál az elmúlt évben.

         Megráztam a fejemet, és csak annyit mondtam, - Ezt nem teszem meg. – Nem; én lerombolok dolgokat, nem helyrehozom őket.

         Soha nem hazudtam arról a férfiról, aki az életem legnagyobb részében voltam, vagy azokról a dolgokról, amiket tettem. Volt sok valóban csúnya, torz és sötét dolog, amit képes voltam megtenni és mégis most mindenki, aki ismert engem, úgy tűnt, hogy nyomás alatt voltak, mert keresztülmentem valamifajta átalakításon, miután visszajöttem a kómából, amibe feküdtem, azután, hogy visszatértem a halálból. Az igazság az volt, hogy én soha nem leszek egy jó srác. Soha nem leszek az a fajta ember, aki jobbá teszi a dolgokat. Függetlenül attól, hogy mindenki ezt akarta hinni, vagy hogy mennyire kétségbeesettnek tűnt Royal, akinek szüksége volt valakire, akibe belegázolhat és aki kihúzza őt a sárból, én nem vagyok hős, vagy megváltó. Én már túl mélyre süllyedtem a múltam hibáiból eredő kísértetek alatt, hogy nem volt rá mód, hogy bárki mást is biztonságba tudtam volna húzni.

         Igaz az a régi mondás, miszerint egy leopárd soha nem változtatja meg a foltjait; és épp úgy, mint a lesben álló, vadmacska, én voltam a ragadozó, még ha mások azt is akarták hinni, hogy valahogy egy házi cicussá váltam.

Hatodik-Hetedik fejezet

Hatodik Fejezet

Demi

         Egy kicsi, de fényűző mennyasszonyi butikban ültünk, ami Breckinridge-től kétórányira helyezkedett el. Az esküvőig már csak három nap volt hátra, és mindannyiunk számára ez volt az utolsó ruhapróba. Grayson anyukája, May, a bal oldalamon ült, és mély beszélgetésbe bonyolódott Huntley nagynénjével, Emma-val, miközben mi türelmesen vártunk Huntley-ra, hogy kijöjjön végre. Mostanáig, az egyetlen személy, aki látta Huntley ruháját az a nagynénje volt, és én annyira izgatott voltam, hogy lássam, hogy néz ki benne. Valami testhezálló ruhában képzeltem őt el, a térdénél enyhe kiszélesedéssel és egy jó hosszú fátyollal. Nem mintha igazán számított volna, hogy mit visel. Még egy fekete szemeteszsákban is fantasztikusan nézett volna ki.

         A bolti eladó még több pezsgőt hozott nekünk és én hálásan vettem el a kezéből. Egy kellemetlen érzés telepedett a gyomromba és elhatároztam, hogy még több buborékos jósággal kipréselem magamból. Az utolsó dolog, amit szerettem volna, hogy az én nem túl lelkes hangulatommal leromboljam Huntley-nak ezt a napot. Nem arról volt szó, hogy nem voltam izgatott, de az agyam más dolgok miatt volt szórakozott. Huntley tegnap este üzent nekem és elmondta, hogy Brody a városban van és ez annyi mindent felkavart bennem, hogy azon kaptam magam, hogy a múltunkra gondolok, azokra a dolgokra, amiket inkább elfelejtettem volna, de sosem sikerült. Azt hazudtam, hogy nem akarom látni Brody-t, de ezzel csak magamat áltattam. Meg akartam pillantani a szememmel azt a gyönyörű arcát és belenézni a sötét csokoládébarna szemeinek mélyégébe. Meg akartam tudni, hogy milyen volt számára az elmúlt év és hogy ugyanannyira szenvedett-e, mint én. Tudni szerettem volna, hogy gondolt-e rám, ránk, minden nap, úgy, ahogy én, hogy rosszul aludt-e, mert az én arcom volt az, ami ébren tartotta őt. Látni akartam, hogy változott-e egyáltalán, vagy még mindig ugyanaz az ember, akinek a szívemet adtam, amikor még csak alig értettem meg, hogy mennyit jelentett számomra. Tudni szerettem volna, hogy látja-e, hogy én megváltoztam, hogy megváltoztatott engem, hogy mindazok ellenére, amin mind a ketten keresztülmentünk a másik miatt, még mindig ő az, aki a törött, még mindig dobogó szívemet a kezében tartotta.

         Egyöntetű levegőért kapkodás rántott vissza a jelenbe és a Brody-val kapcsolatos minden gondolatom elenyészett, amikor megfordultam, hogy lássam Huntley-t kisétálni az öltözőből, majd ráállni az előttünk lévő magasított emelvényre. Lehetetlen volt leírni, hogy mennyire gyönyörűen nézett ki anélkül, hogy összehasonlítanánk a klasszikus kinézetét egy Görög istennőével. A tüll és szatén ruhája, ami egy kis romantikus sziluettel társult fehér volt, elefántcsontszínű csipkékkel mindenhol és csipke rátétekkel. Ujjatlan volt, ami kihangsúlyozta lebarnult karját és a V-alakú nyakkivágás kiemelte a domborulatait. Röviden, tökéletes volt.

         - Nos? – A csendet Huntley hangja törte meg és kihallottam belőle, hogy egy kicsit remegett.

         - Te… - Kezdte May, de egyszerűen nem tudta befejezni a mondatát és én meg tudtam érteni, hogy miért. Huntley… lélegzetelállítóan nézett ki.

         Felálltam, és odasétáltam, ahol Huntley várakozva figyelt.

         - Tökéletes, - suttogtam, éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe. – Úgy nézel ki, mint egy hercegnő, és nem hiszem, hogy bárki is érdemesebb lenne erre.

         Huntley letörölt néhány könnycseppet és lelépett az emelvényről. – Köszönöm, - suttogta. Elmosolyodtam és megöleltem a legjobb barátnőmet, és éreztem, hogy a szívem megduzzadt. Annyira boldog voltam miatt, de egy kis részem kíváncsi volt, hogy én leszek-e valaha egy ilyen szép ruhában, amit a sajátomnak mondhatok. Emma és May is odajött Huntley-hoz és mindannyian megosztoztunk még néhány könnycseppen.

         - Grayson hanyatt fogja dobni magát, amikor meglát téged, édesem, - mondta Emma, vadul vigyorogva, mint egy büszke anyuka. – Az anyukád nagyon büszke lenne, és azt kívánom, bárcsak itt lehetnének, hogy megosszák veled az életednek ezt a varázslatos pillanatát, de ott vannak a szívedben és mindig magaddal viheted őket.

         Belém nyílalt a szomorúság és még csak meg se tudtam érteni, hogy mennyire hatással lehetett Huntley-ra az, hogy a szülei nem lehettek itt.

         - Köszönöm Em néni, - válaszolta Huntley csendesen. – Annyira boldog vagyok és tudom, hogy ezt ők is érzik, bárhol legyenek is.

         - Mindannyian itt vagyunk veled, kicsi lány, - teszi hozzá May, amíg megfogja Huntley kezét. Biztos vagyok benne, hogy bárki, aki elsétált az üzlet ablaka előtt, azt gondolhatná, hogy őrültek vagyunk, de mi szimplán csak megosztunk egy pillanatot, ami csak egyszer adódhat meg az életben. Huntley és Grayson olyan szerelmen osztoztak, amiben mindenki csak reménykedik, hogy megtalálja majd, de ami ritkán adatik meg. Én még mindig kitartóan reménykedtem, hogy egy nap, majd én is magaménak mondhatom ezt.

         Huntley megfordult, hogy rám nézzen és elmosolyodott. – Van egy meglepetésem a számodra.

         A homlokomat ráncoltam, és azon tűnődtem, hogy miről beszélhetett. Intett az eladónak, aki egy rövid időre eltűnt, mielőtt visszatért volna egy másik ruhászsákkal. Emma és May mindentudó pillantást váltottak, és sejtettem, hogy ők már tudhattak erről.

         - Mi folyik itt? – kérdeztem. Az eladó kicipzározta a zsákot és előhúzott belőle egy másik gyönyörű ruhát. Összezavarodottan bámultam rá.

         - Ezt neked készíttettem, - mondta Huntley, elvéve a díszes ruhát az eladó kezéből. Sokkal gyönyörűbb volt, mint az a ruha, amit eredetileg választottunk, és nekem majdnem elcsöppent a nyálam a látványra.

         - De mi már nem kiválasztottunk egy ruhát?

         Huntley szája felfelé görbült. – Tudom, de te vagy a tanúm és neked szükséged van valami megfelelőbbre. Szóval, mit gondolsz?

         - Imádom, - válaszoltam, feltartva a ruhát.

         - Nos, ne csak állj ott, - nevetett Emma. – Menj és próbáld fel!

         Felsikítottam a próbafülkébe menet és átcsúsztattam a ruhát a fejemen keresztül, miután levettem a sajátomat. Nem érdekelt, hogy megnézzem magam a tükörben, mielőtt kiléptem volna. Szélesen elmosolyodtam, amikor megláttam Huntley reakcióját és kuncogtam, amikor Emma és May elkezdtek hízelegni nekem. Az egész alakos tükör elé léptem és a lányra néztem, aki visszabámult rám. Habár tudtam, hogy ő többé már nem kislány. Az élet elvette ezt tőle és csak egy töredékét hagyta meg annak a személynek, aki régen voltam.

         - Döbbenetes, - mondtam csendesen, gyönyörködve magamba. Ez egy egyvállas, bokáig érő, pezsgőszínű ruha volt. A mellrészén fodros volt és egy fekete szalag hangsúlyozta ki az egészet, ami körbefutott a derekán, az oldalán egy csillogóan díszített virágrészlettel. Huntley odaállt mellém és a karját a vállam köré fonta. – Most már úgy nézel ki, mint a nyoszolyólányom.

——————

         Huntley és én útban voltunk hazafelé, miután megebédeltünk a nagynénjével és Grayson anyukájával. Több, mint egy órán keresztül énekeltük Taylor Swift Red című albumát és rengeteget nevettünk azon, hogy mennyire szörnyű énekes is vagyok. Huntley lehalkította a zenét és azon kaptam, hogy óvatosan tanulmányozott engem.

         - Elmondanád nekem, ha valami baj lenne, ugye?

         Megmozdultam az ülésben, és szembefordultam vele. – Persze, de miért kérdezed ezt?

         Felsóhajtott és gyorsan rám pillantott, mielőtt a figyelmét újra az előttünk lévő útra fordította volna. – Én… én csak… - dadogta.

         - Gyerünk, bökd már ki, nem érünk rá egész nap.

         - Csak aggódom miattad, ez minden. Brody visszatért a városba, amiről ugyebár tudsz, és Grayson-nak meg nekem már volt egy kis vitánk vele-

         - Miért vitatkoznátok Brody-val? – kérdeztem, félbeszakítva őt.

         - Nos, - egy rövid ideig habozott, de én nem voltam benne biztos, hogy miért, - valamilyen hülye oknál fogva Grayson úgy döntött, hogy azt mondja Brody-nak, hogy ő… és az… ágyastársa nálunk maradhatnak ezen a héten. Amikor rájöttem erre, elvesztettem az eszemet, és megfenyegettem, hogy visszatartom Grayson-tól az én nyalánkságaimat, hacsak nem hozza ezt helyre.

         Tátott szájjal bámultam Huntley-ra. – A nyalánkságaidat?

         - Igen, - válaszolta Huntley elpirulva. – Semmi szex.

         Egy nem túl hölgyhöz méltó nevetés robbant ki belőlem. – Te megfenyegetted, hogy megvonod tőle a szexet, mert Brody nálatok fog maradni?

         - Nem csak Brody, - védekezett Huntley. – Magával hozta a szexjátékát a… - hirtelen elhallgatott, miközben a valóság hatalmas erővel csapódott belém. A nevetésem elhalt és éreztem, hogy a szívem lesüllyedt. Brody tényleg továbblépett. Mélyen legbelül tudtam ezt, egyszer a saját szememmel is láttam, de soha nem gondoltam volna, hogy újra szembe kell majd néznem vele. – A francba, - motyogta Huntley. – Nagyon sajnálom Demi.

         Megráztam a fejemet, küzdöttem a gyomromban támadt rosszullét ellen, ami egész nap végigkísért. – Neked nem kellett volna ezt tenned, - válaszoltam csendesen. – Meg kellett volna engedned nekik, hogy nálatok szálljanak meg.

         Huntley szemei kidülledtek, mintha ki akarnának ugrani az üregükből. – Neked teljesen elment az eszed?

         - Nem, de ezt lett volna a helyes dolog, tekintve, hogy ő Grayson legjobb barátja.

         - Nos, kár, mert te meg az én legjobb barátom vagy és azok után, amit veled tett, neki egy tetűvel elárasztott bokorban kellene aludnia.

         Kuncogtam, de ez üres nevetés volt. – Néhányszor engedned kell, - mondtam. – Nem ő volt az egyetlen, aki hibázott. – Megállítottam magam, mielőtt felhoztam volna azt a tényt, hogy eltitkoltam valamit Brody elől, valamit, amit kétségtelenül mindent megváltoztatott volna.

         - Nem érdekel, - vágott vissza Huntley. – Nem akarok egy idegent a fiam körül, és pokolian biztos vagyok benne, hogy nem akarom, hogy az a nő a mi, vagy a te közeledben legyen. Jó dolog, hogy Grayson tudja, mi a jó neki, mert hallottam, hogy Brody és az ő utánfutója egy szállodában szállnak meg a városban.

         Csendben maradtam. Fogalmam sem volt, hogy mit mondhatnék, mert Brody-ra és valaki másra gondolni elég kemény volt. Nem kellett még nekem is erről beszélnem.

         - Csendben kellett volna maradnom, - sóhajtotta Huntley. – Sajnálom. Tudom, hogy elmondanád nekem, ha valami baj lenne, és tudod, hogy egész végig ott leszek veled, ha szükséged van rám.

         - Tudom. Beszélhetnénk esetleg valami másról? Mint például arról, hogy mit gondolsz, Grayson hová fog vinni téged nászútra?

         Huntley arca felderült és az előző beszélgetésünk elpárolgott, ahogy a nászútjukról kezdett el beszélni.

         - Úgy gondolom, valami egzotikus helyre mehetünk, - mondta. - Grayson azt mondja, olyan kis ruhákat pakoljak be, amilyeneket csak lehetséges.

         - Ennek semmi köze az egzotikus helyhez, hanem, hogy az egész nászutatokat az ágyban fogjátok tölteni.

         Huntley nyakát pír öntötte el, majd megállapodott az arcán, amitől elnevettem magam. – Ne szerénykedj, - mondtam mosolyogva. – Veled éltem, nem emlékszel?

         - Hogyan is felejthetném el, - kuncogta Huntley. – Több alkalommal is emlékeztettél rá, hogy mennyire hangos vagyok.

         - Tudod, még azt hinném, hogy valamit rosszul csinál, ha nem sikoltoznál.

         Huntley fészkelődött az ülésen, én meg elfojtottam a nevetést. – Ó Istenem, te most totálisan arra gondolsz, hogy ebben a pillanatban Grayson-nal szexelsz, ugye?

         Huntley lebillentette a fejét, de még előtte láttam, hogy az arca még vörösebb lett. Az orrom alatt azt motyogtam, hogy – szerencsés ribanc. – Sajnos Huntley meghallotta.

         - Talán Jeff kisegíthetne téged ezzel, - cukkolt. Éreztem, hogy az arcom felforrósodott és megpróbáltam nemtörődömnek látszani. De az igazság az volt, hogy amikor Jeff Carter szóba került, akkor minden voltam, csak közönyös nem.

         - Ne már, megint, - nyafogtam, úgy téve, mintha bosszús lettem volna. Örültem, hogy Jeff-ről beszélhetek. Tökéletes eltereléssé vált, és a sötét, boldogtalan emlékeimet mélyen elzárva tartotta.

         - Csak valld be, hogy kedveled őt, és többé nem beszélünk róla.

         - Nem vallok be semmit sem, - válaszoltam, a karomat keresztbe téve a mellkasom előtt. – Emellett, nem hinném, hogy Jeff úgy tekint rám. Mi csak jó-

         - Barátok vagytok, - ismételte Huntley, befejezve a mondatomat.

         - Ezt már megbeszéltük ezelőtt is, - mondtam, egy kissé elkeseredettnek érezve magamat.

         - Tudom, tudom, de úgy gondolom, hogy több van itt, mint amit elmondtál nekem, és csak próbálom kitalálni, mi van kettőtökkel.

         Természetesen igaza volt, és bűntudatot éreztem, hogy voltak olyan dolgok, amiket nem tudott a Jeff-el való kapcsolatomról. Vagy ami még fontosabb, hogy hogyan kezdődött az egész.

         Huntley beszélt, mielőtt túl erősen gondoltam volna erre. Épp időben néztem fel, hogy lássam, visszaértünk Brackinridge-be, és már meg is álltunk a házam előtt.

         - Amikor én is rájövök erre, tudatni fogom veled, - tettem hozzá.

         - Köszönöm a mai napot, - szólalt meg Huntley néhány percnyi csend után. – Jól éreztem magam.

         - Én is és köszönöm azt a gyönyörű ruhát.

         - Örülök, hogy megtehetem ezt érted, Dem. Úgy szeretlek téged, mintha a nővérem lennél és igazán boldog vagyok, hogy te leszel az, aki ott lesz velem.

         Szipogott, mire a kezébe adtam egy zsepit. – Sajnálom, - mondta, az orrát törölgetve. – Az utóbbi időben kicsit érzelmes vagyok.

         - Ez rendben van, senki sem hibáztathat téged érte. Megengedheted magadnak, hogy teljesen szétess ilyen közel az esküvőhöz. Ez gyakorlatilag követelmény.

         Huntley lágyan felnevetett és áthajolt a Jeep-jének középkonzolja fölött, hogy megöleljen. Szorosan magamhoz húztam. – Kérnék tőled egy szívességet, - kezdte Huntley, ahogy elhúzódott tőlem. – Reméltem, hogy ezen a héten az esküvő előtt egy este tudsz vigyázni Hunter-re. Valami különlegeset terveztem Grayson számára.

         - Természetesen, imádnám vele tölteni az estét. Neked kérned sem kell. Csak szólj.

         - Te vagy a legjobb, - Huntley ismét szipogott és nem tehettem róla, de kíváncsi voltam, hogy mi van vele. Ez több volt, mint az esküvő előtti érzelgősség, de nem akartam kíváncsiskodni. Elköszöntem tőle és elindultam befelé. Amint kinyitottam az ajtót, Coco csaholni kezdett és a lábamra ugrált. – Szegény kicsikém, - gügyögtem neki. – Sajnálom, hogy egész napra egyedül hagytalak. Hiányoztál. – Lehajoltam és felkaptam a csokoládébarna kis szőrcsomót és nevettem, amikor végignyalta az arcomat. Lerúgtam a cipőmet és besétáltam a konyhába, ahol enni adtam Coco-nak és öntöttem magamnak egy pohár Chardonnay-t. Tökéletesen illett a nyári forrósághoz. Csatlakoztattam a telefonomat a dokkolóhoz és hallgattam, ahogy a kedvenc női country énekesnőim édes hangjai betöltik a szobát. Jana Kramer énekelt arról, hogy élete szerelmét ’Whiskey’-nek hívják és a Dixie Chicks dúdolt a cowboyokról. Annyira belemerültem a zenébe, hogy még azt sem hallottam, hogy megszólalt a csengőm, vagy hogy az ajtóm kinyílt. Megfordultam, hogy újratöltsem a poharamat és ott találtam Jeff-et, aki engem nézett, a száját féloldalas molyosra húzta.

         - Jeff! – Alig tettem le a poharamat a kanapé melletti dohányzóasztalra, mielőtt a karjai közé vetettem magam. Elkapott és éreztem, hogy a széles, izmos mellkasa rázkódott alattam. Magamba szívtam a kölnijét és megízleltem az illatot, ami a biztonságot és a vigaszt jelentette számomra.

         - Szia Vöröske. – A mély, gazdag hangja megérintette a fülemet, mire én még szorosabban öleltem őt. Elmosolyodtam a gyengéd becézésén, amit a hosszú tűzpiros hajamnak tulajdonított. Egy ideje már ’Vöröskének’ hívott, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem tetszett.

         - Hiányoztál, - suttogtam a nyakába.

         - Te is hiányoztál nekem.

Hetedik Fejezet

Demi

Kicsusszantam Jeff karja közül és belenéztem a zöld szemébe. Meleg, barátságos és ismerős volt. Sötétbarna haja rövidebb volt, mint a legutóbb, amikor láttam, de még mindig a szemébe lógott. A vonásai Grayson-ra emlékeztettek, kivéve, hogy az övéi élesebbek és jobban körülhatároltak voltak. Elmosolyodott, ami miatt a szeme mellett kis ráncok keletkeztek, és minden zavaros gondolatom és érzésem eltűnt.

         - Mikor érkeztél? – kérdeztem, képtelen voltam harcolni a vigyor ellen, ami kiült az arcomra.

         - Körülbelül húsz perccel ezelőtt, - válaszolta. – Először téged akartalak látni.

         - Örülök, hogy megtetted. – Ismét megöleltem őt, és éreztem, hogy a szívem a torkomba ugrott. Valami más volt most. Az életre kelt pillangók a gyomromba volt ennek a bizonyítéka.

         Félre löktem ezeket a gondolatokat, és a nappalimba húztam Jeff-et. – Hozhatok neked egy sört? – ajánlottam fel, tudva, hogy valószínűleg szüksége volt egy kis hűsítőre a repülőút után.

         - Nagyszerűen hangzik, - válaszolta, miközben követett engem a konyhába. Megragadtam egy sört és pont időben fordultam meg, hogy lássam, ahogy Coco Jeff lába elé vetette magát és a hátára fordult.

         - Mikor szereztél be egy kiskutyát? – kérdezte szórakozottan Jeff. Lehajolt és vakargatni kezdte a göndör szőrű pocakját, és elnevette magát, amikor a lábai elkezdtek rángatózni.

         - Két hónappal ezelőtt, - válaszoltam. – Jó kis társaság.

         Jeff felállt, Coco meg odatotyogott a nappaliban lévő kutyafekhelyéhez. Amikor odaadtam Jeff-nek a sört, a tekintetével óvatosan nézett rám. Megfogta a kezemet és a teraszra vezetett. Úgy ismerte a házamat, mint a tenyerét és ő volt az egyike a két embernek, akiknek tartalékkulcsa volt a lakásomhoz. Bíztam benne annyira. Leült az egyik nyugágyra, engem meg a lába közé húzott, hátamat a mellkasának támasztva. Ez a pozíció nagyon meghitt volt, de azon kaptam magam ellazulok Jeff karjában, mintha oda tartoztam volna. Gyönyörű nyári este volt és a fejünk felett lévő csillagok nagyon romantikus háttérfüggönyt képeztek. Nem ez volt az első alkalom, hogy azon gondolkodtam, mi lenne, ha Jeff-el többek lennénk, mint barátok, de tudtam, mielőtt még fontolóra vehettem volna, hogy egy ideig még az lesz. Egyszerűen még nem álltam készen.

         - Idáig hallom, hogy gondolkozol, Vöröske, - motyogta Jeff a fülembe. – Nem akarsz tájékoztatni engem mindenről, amit kihagytam, mióta utoljára láttalak?

         - Már tudsz mindent, - válaszoltam mosolyogva. – Állandóan beszéltünk telefonon.

         Jeff kortyolt egyet a söréből, én meg elfordítottam a fejemet, hogy felnézhessek rá. A torka mozgott, miközben nyelt és nekem össze kellett szednem magam, hogy ne harapjak az ajkamba. – Utoljára három nappal ezelőtt beszéltünk, - mondta. – Mi történt azóta?

         Felnevettem és elfordítottam a fejemet, hogy a mellkasára hajtsam. – Komolyan?

         - Igen, komolyan. Mondj el nekem mindent.

         Nevetve és hitetlenül csóváltam meg a fejemet. – Ma Huntley utolsó ruhapróbáján voltunk, és készítetett nekem egy új ruhát.

         - Emlékeztess, hogy köszönjem meg neki, - mondta a sörösüvegének pereme felett. – A mennyasszonytól eltekintve, az én karomon lesz a leggyönyörűbb lány, az biztos.

         Nagyot nyeltem és az arcom felforrósodott a bókjától. Nem ez volt az első alkalom, hogy gyönyörűnek nevezett, de a köztünk lévő légkör miatt, most valahogy más volt. A pillangók a gyomromban finoman csapkodtak és izgalom telepedett a csontjaimba. Rádöbbentem, hogy amit most érzek először hónapok óta az az, hogy élek.

         Megmozdultam, és úgy fordítottam a testemet, hogy szembekerüljek Jeff-el. A tekintete találkozott az enyémmel és a csend csak nyúlt kettőnk között. Nem beszéltünk, de a tekintetünk elmondott mindent, amit mi túlságosan féltünk kimondani.

         - Igazán boldog vagyok, hogy velem mész oda, - mondtam csendesen, az ölembe pillantva. Ezt anélkül vallottam be, hogy átgondoltam volna, és ettől csak még sebezhetőbb lettem Jeff előtt, mint valaha. De nem féltem. Azt akartam, hogy tudja, jelentett valamit a számomra, még ha nem is voltam benne teljesen biztos, hogy pontosan mit. A mutatóujjával felfelé billentette a fejemet, és egy Carter féle féloldalas mosolyt küldött felém.

         - Én is. – Hangja megtévesztően lágy volt, én meg harcoltam a késztetés ellen, hogy megborzongjak. – Nem megyek sehová.

         - Ez nem igaz. Nemsokára visszamész Chicago-ba.

         Csalódott voltam amiatt, hogy néhány nap múlva elmegy? Azt akartam, hogy maradjon? Vagy azt szerettem volna, hogy velem maradjon?

         Jeff megköszörülte a torkát. – Igazából… - szünetet tartott, - Azon gondolkoztam, hogy néhány hónapon belül hazaköltözöm.

         - Mi? Miért? Imádod a munkádat és imádod Chicago-t is! Miért jönnél vissza? – Annyira akartam, hogy azt mondja, én vagyok az oka, amiért hazajön, mert önző vagyok, és ez megijesztett. Mély levegőt vettem és lenyugtattam a hangot, ami a fejemben üvöltött, miközben Jeff a saját sikolyával küzdött az övében.

         - Imádtam, - kezdte. – De valami hiányzik, és azt hiszem, eljött az ideje, hogy hazatérjek.

         Hallottam a magányosságot minden egyes szóban, ami elhagyta a száját, és ami még fontosabb, megértettem. Én is így éreztem, ezzel éltem minden egyes nap. Mégis megtanultam elfogadni ezt, mert valójában, mi más választásom lett volna?

         - Tudom, hogy érted. – Lepillantottam, mert képtelen voltam tovább belenézni Jeff zöld szemébe. Hosszú szünet következett.

         - Találkoztál már vele?

         Jeff kérdése meglepett és a homlokomat ráncolta, mert nem tetszett az, amerre ez a beszélgetés haladt. – Nem, de van egy olyan érzésem, hogy már csak idő kérdése. Tudom, hogy itt van.

         - Mikor láttad őt utoljára?

         Dühbe gurultam. Ez a beszélgetés már annyira elavult volt, és én már annyira belefáradtam, hogy megpróbáljak meggyőzni mindenkit, hogy jól leszek. A probléma az volt, hogy nem tudtam megmondani, hogy őket vagy magamat akartam meggyőzni. – Utolsó alkalommal akkor láttam, mikor Chicago-ba repültem, hogy beszéljek neki a… - Elhallgattam, képtelen voltam kimondani a szavakat az elszorult torkom miatt. Jeff megfogta az arcomat, és mint oly sokszor ezelőtt, az érintése megnyugtatott, a nyughatatlan szívemet a béke és a bizonyosság valamilyen formájába hozta, hogy minden rendben lesz.

         - Te vagy a legerősebb ember, aki csak ismerek, - mormolta. – Brody-nak fogalma sincs, hogy mit veszített, amikor itt hagyott téged.

         - Túl sokat gondolsz rólam, Jeff. – Nem érdemeltem meg ezt az embert és ő még csak nem is tudta ezt. A teste közelebb mozdult, és amikor felnéztem rá, az arcunkat csupán csak centiméterek választották el egymástól. Vártam, hogy a szívem vadul száguldozni és dörömbölni kezdjen a mellkasomban. Ez nem történt meg, és megpróbáltam azzal érvelni, hogy nem is számított. De hazudtam. Azt szerettem volna, hogy a pulzusom olyan vadul száguldjon, mintha…

         - Azt gondolom, hogy gyönyörű vagy és kedves, és erősebb, mint amennyi hitelt adsz magadnak, - közelebb mozdult, mire a lélegzetem elakadt, - és azt hiszem, meg akarlak csókolni.

         A szívem megállt, az agyam meg kikapcsolt. Nagyon sok idő telt már el azóta, hogy egy férfi ajkát éreztem volna a sajátomon.

         - Rendben, - fújtam ki a levegőt. Behunytam a szemem és visszatartottam a lélegzetemet, várva arra, hogy megérezzem Jeff ajkát az enyémen.

         Épp ebben a pillanatba, Jeff telefonjának éles hangja hasított a levegőben, mire megfagytunk. Kinyitottam a szemem.

         - A francba, - motyogta Jeff, ami mosolygásra késztetett.

         - Jobb, ha felveszed, - válaszoltam csendesen. – Az öcséd valószínűleg azt hiszi, hogy elraboltalak téged.

         - Hajlandó lennék fogságba kerülni, Vöröske.

         A szívem ismét visszatért egy állandó ritmusban, majd Jeff megpuszilta a homlokomat, mielőtt előhúzta volna a telefonját a zsebéből, hogy válaszoljon rá. Leugrottam a nyugágyról és fogtam az üres borospoharat és sörösüveget és bevittem őket. Megálltam a mosogatónál, hogy elöblítsem a poharamat, amikor megláttam, hogy egy árnyék várakozik a járdán. Hunyorogtam a sötétben, ismerős borzongást futott végig a bőrömön. Egy kocsi hajtott el, megvilágítva a magányos alakot. Brody. Megmerevedtem, tekintetem összekapcsolódott azzal az emberrel, aki újra összerakta az életemet, csak hogy az egészet széttépje. A szívverésem felgyorsult, amitől a testem zümmögni kezdett. Nem éreztem ezt, amikor Jeff megérintett, még akkor sem amikor megpuszilt. Nem. Ezt az érzést a testem csak egyetlen embernek tartotta fent. Elejtettem a poharam, ami összetört, miközben a bejárati ajtóhoz mentem. Lerohantam a lépcsőn, de amikor Brody-t kerestem, ő már eltűnt.

         Egész idő alatt figyelt engem? Látta, hogy Jeff itt van? Megdörgöltem a karomat, annak ellenére, hogy meleg volt, és visszasétáltam a házba.

         - Minden rendben?

         Megugrottam, majd megfordultam, és Jeff ott állt mögöttem.

         - Igen, - válaszoltam. – Azt hittem, láttam valamit kint. Sikerült lerendezni a hívást?

         - Grayson volt. Tudni akarta, hogy mikor érkezem. Egy kicsit felhúzta magát, amikor megmondtam neki, hogy először ide jöttem, de nem volt meglepett. Azt hiszem, jobb, ha megyek, mielőtt idejön és magával rángat. A taxim hamarosan itt lesz.

         - Ez teljesen Grayson-ra vall, - kuncogtam.

         Jeff cipőjének hangja visszhangot vert a padlón, ahogy közelebb lépett.

         - Még egy utolsó dolgot meg kell tennem, mielőtt elmegyek, - motyogta.

         - Micsodát? – kérdeztem halkan.

         - Ezt. – Jeff átkarolta a nyakamat és az ajkát az enyémhez súrolta, mielőtt foglyul ejtette volna. Nyelvét végigfutatta az alsó ajkamon, és mielőtt aggódni tudtam volna ennek a pillanatnak a következményei miatt, beengedtem őt. A testem ellazult az ölelésében és magamba szívtam a kezének érintését a testemen, azt, ahogy gyengéden simogatott és a számat egy lassú tempóra csábította, amit ő diktált. A nyelvünk táncot járt egymással, és végignyalta a szám minden egyes négyzetcentiméterét, tanulmányozva, élvezve azt. Elhúzódott, mielőtt készen álltam volna, és nyöszörögtem a meleg elvesztése miatt. Homlokát az enyémnek döntötte, és amikor újra kinyitottam a szememet, azon kaptam, hogy engem nézett.

         - Hmmm, - sóhajtotta. – ez jobb volt, mint képzeltem.

         - Te elképzelted, hogy megcsókolsz? – nyüszítettem.

         - Még szép, hogy el.

         Lábujjhegyre álltam és lágy csókolt leheltem Jeff arcára. Egy bámulatos srác volt, de most, hogy megcsókolt, felismertem, hogy hiányzott a… tűz. Tőle nem éreztem úgy magam, mintha egyetlen egy csóktól is készen álltam volna felrobbanni. Tőle nem keményedett meg a mellbimbóm a melltartóm alatt, vagy öntött el a lábam között a forróság. Nem éreztem késztetést, hogy leszaggassam róla a ruhát és megérintsek minden kis bőrfelületet, ami befedte az ő csodálatos testét, amiről tudomásom volt. Az izgalom, amit korábban éreztem, eltűnt, valószínűleg rosszul értelmeztem a vágyat, hogy érezzem egy férfi érintését. A szívem a gyomromba süllyedt, otthagyva engem azon gondolkodva, hogy fogom-e még valaha azt érezni, vagy nélküle kell, hogy éljek.

         - Jó éjszakát, Jeff.

         Jeff megpuszilta az arcomat, és gyors csókot nyomott a számra. – Jó éjt, Vöröske.

         Az ajtó becsukódott mögötte, és mint mindig, most is egyedül maradtam a saját bűntudatom társaságában.

         Azon az éjszakán az álom nem jött könnyen. Ide-oda forgolódtam, harcoltam a fejemben lévő démonokkal. Nem a Jeff-el való csókolózás volt az, ami ébren tartott. Hanem a bűntudat, amit azután éreztem, hogy elment, az az érzés, hogy valamilyen módon elárultam Brody-t. Ez ostobaság volt. Brody továbblépett, szóval én miért ne tehetném?

         Tudod, hogy miért, mondta egy hang a fejemben, emlékeztetve engem, hogy pontosan tisztában vagyok vele, hogy a továbblépés, még egy év elteltével is, miért volt szinte lehetetlen. Persze, tetszett, ahogy Jeff miatt éreztem magam, de ez mégsem volt ugyanaz. Egyszerűen összehasonlítottam őt Brody-val. Valójában, minden férfit Brody-hoz hasonlítok, majd csalódok, amikor a lába nyomába sem érnek. Felsóhajtottam. Kimerült voltam és az agyam egy mérföld per órás sebességgel száguldott egész este. Egy idő után megelégeltem, lerúgtam a testemről a takarót és kimásztam az ágyból. Már reggel nyolc óra volt, szóval úgy döntöttem, hogy felveszem a futófelszerelésemet és nekivágok az útnak. Coco nem örült túlságosan, de adtam neki egy kis csemegét és kisurrantam az ajtón. Szükségem volt valamire, ami mozgásban tartott, és amikor elindul Miley Cyrus ’Wrecking Ball’-ja, majdnem hanyatt estem a lábamban. Mennyire találó, gondoltam magamban. Feltekertem a hangerőt, és gyorsítottam a tempómon, lábaimmal szántva az utat, ami körbefutott a városban. Meleg volt és izzadtam, mint a szamár, de nagyon jó érzés volt. Az égő izmaim addig hajtottak előre, amíg úgy nem éreztem, hogy a tüdőm fel fog robbanni, és mire beértem a városba, kész voltam összeroskadni. Boltok mellettem sétáltam el, és köszöntöttem a városiakat, ahogy elhaladtam mellettük, majd beléptem Emma Morgan pékségébe. Hűs levegő csapta meg a bőrömet, és megkönnyebbülten sóhajtottam fel és értékeltem ezt az ajándékot. Csak egy órát voltam kint, de ez elég is volt. Huntley nagynénje meglátott engem és elmosolyodott, miközben intett, hogy menjek oda a pulthoz.

         - Jó reggelt, édesem. Mit hozhatok neked?

         - Helló Edzőné. Kávét és egy kis vizet kérek.

         Nekilátott elkészíteni a kávémat, én meg néztem, ahogy a többi vendég egy állandó ritmusban jön és megy. Az ajtó felett lévő csengő megszólalt, csakhogy ez alkalommal megdermedtem. Háttal voltam az ajtónak, de nem kellett felnéznem, hogy tudjam, ki sétált be rajta. A levegő sűrűbb lett, és azon kaptam magam, hogy nehezen lélegzem. A tarkómon a szőr vigyázba állt, és kényszerítenem kellett a testemet, hogy ne vessem bele magam azok közé az ismerős karok közé. Emma együtt érző tekintettel nézett rám, és ez megerősített abban, hogy igazam volt. Lassan megfordultam, és még így sem tudtam felkészülni arra, amit magam előtt fogok látni. Brody egy gyönyör szőke nőre mosolygott le, neki szentelve a teljes figyelmét. A pokolba is, én képtelen voltam nem a lányt bámulni. Vörös ruha volt rajta, ami harmonikusan simult a derekára, megmutatva hosszú, lebarnult lábát és finom vonalú csípőjét. Platina szőke haját magas lófarokba fogta a feje tetején, megmutatva magas arccsontját, rózsaszín, telt ajkát és tökéletes orrát. Ugyanolyan fényes tekintettel bámult Brody-ra, mint ahogy annak idején én is. Szerelemmel és imádattal. De mégsem a lány tekintete volt az, ami megragadta a figyelmemet. Hanem az övé. A mosolya, az, ahogy ránézett, valóságosnak tűnt, mintha komolyan gondolta volna. Ó, Istenem, ez nem történik meg. Egy percet szántam rá, hogy magamba szívjam őt, mielőtt ez az egész katasztrófába torkollik. A haja egy kicsivel rövidebb volt, és még mindig épp most keltem ki az ágyból módon hordta. Nagyot nyeltem, kíváncsi voltam, hogy miatta nézett-e így ki, mert a lány végigfuttatta karcsú ujjait rajta, miközben örömben sikoltozott. A hang a fejemben az üvöltötte, hogy ’TŰNJEK EL INNEN’, és ebben a pillanatban Brody úgy döntött, hogy felnéz. A tekintetünk összekapcsolódott és egy kis mennyiségű levegő, aminek sikerült a tüdőmbe jutnia kiütött.

         - Demetria.

         Brody úgy mondta ki a nevemet, mintha kincs lett volna, amit meg kellene védenie. Ő volt az egyetlen személy, aki valaha is a teljes nevemet használta, még amikor szeretkeztünk, akkor is ezt kiabálta. Ez kijózanított engem. Egy röpke másodpercig dermedten álltam, amíg az agyam utasításokat kiabált és a lábam meg nem mozdult. Nagy sietségemben, hogy távozzak, egy pincérnőnek ütköztem, aki épp elhaladt mellettem és végül egy kupacban a földre kerültünk. Brody barátnője a tökéletesen manikűrözött ujjai mögül nevetett, miközben én azon imádkoztam, hogy a padlón nyíljon meg egy lyuk, és nyeljen el engem. Az atlétám elejét jegeskávé borította és normális körülmények között elhallgattattam volna, de az ösztönöm, hogy eltűnjek innen legyőzött minden más gondolatot, ami a fejemben kavargott. ’Elnézést’ motyogtam a pincérnőnek, figyelmen kívül hagyva a mogorva tekintetét és kibotorkáltam a pékségből. Olyan gyorsan sétáltam, ahogy csak tudtam és még a sors is szükségét érezte annak, hogy még egy kicsivel meghosszabbítsa a kínzásomat.

         - Demetria, várj!

         Komolyan? Nem tudna csak úgy hagyni elmenni? Fújtattam és megpördültem a futócipőm sarkán, milliméterekre tévesztve csak el a mellkasát. Éreztem a kölnijét és könnyedén felismertem az illatot. Egy üveg Ralph Lauren ’Polo Blue’ és olyan volt, mint a tiszta, friss víz, ami keveredett Brody illatával. Ez volt a kedvencem rajta.

         - Mi az? – csattantam fel. Nem érdekelt, ha kedvesnek kellett volna lennem, mert tuti nem éreztem magam szépnek. Ez volt minden, amit tenni akartam ennyi idő után, látni Brody-t és komplett idiótát csinálni saját magamból, de ahhoz is köze volt, hogy mennyire könnyen fel tudott bosszantani.

         - Nem is akartál köszönni? – kérdezte, fájdalmas tekintettel az arcán. Mi van? Ő volt megbántva?

         - Nem, nem akartam. Egy kicsit elfoglaltnak látszottál, én meg reménykedtem, hogy nem fogsz észrevenni engem.

         Brody felsóhajtott és végigfuttatta az ujjait a haján. Egy részem megkönnyebbült, mert ez a kis akció azt jelentette, hogy ő kócolta össze a saját haját, nem pedig az a buta, szőke liba.

         - Tudtam, hogy ott leszel, mielőtt besétáltunk volna, és amit Sienna-val láttál, az egyáltalán nem az volt, amit gondolsz.

         Keresztbefontam a karomat a mellkasom előtt és dacosan leszegtem az államat. – Nem számít, hogy én mit gondolok, Brody. Tudom, hogy valaki mással vagy. Én csak reménykedtem- - leállítottam magam, mielőtt valami olyasmit mondtam volna, amit megbánok. Látni őt valaki mással megölt engem belül, olyannyira, hogy fogalmam sem volt, hogyan voltam még mindig képes egybetartani magam, mivel ilyen átkozottul közel álltam hozzá. De nem akartam, hogy tudja, még mindig bántott, túlságosan is büszke voltam, hogy engedjem, hogy meglássa ezt. Szóval úgy tettem, mintha ez egyáltalán nem érdekelt volna. Az egyetlen probléma ezzel az volt, hogy nem tudtam mi bántott jobban – látni őt valaki mással vagy úgy tenni, mintha nem érdekelne.

         - Te Jeff-el vagy? – csattant fel, belegyalogolva a gondolataimba.

         Levegőért kaptam, visszaemlékezve, hogy Brody volt az, akit tegnap este a házam előtt láttam.

         - Te voltál az, - mondtam csendesen. – Miért voltál ott?

         - Látni akartalak téged, így elkerülhettük volna az ilyesmit, de amikor odaértem, láttam, hogy bent vagy Jeff-el és-

         - Ő egy barát, de ha bármi több lenne ennél, neked akkor sem lenne semmi közöd hozzá. Neked nincs jogod semmihez sem az életemben. – Az utolsó résznél a torkom összeszorult és tudtam, hogy ez egy részleges hazugság volt. Még mindig túl sok minden volt, amit joga volt megtudni, de én még nem álltam készen elmondani neki. Nem voltam biztos benne, hogy valaha is kész leszek-e. Brody engem bámult és én láttam a fájdalmat és a haragot kavarogni abban a barna szempárban.

         - Tudod mit, én ezt most képtelen vagyok csinálni, - mondtam, megtörve a szemkontaktust. – Bocsánatot kérek, ha megbántottalak, de tudtad, hogy ez lesz, ha találkozunk egymással. Nem tudom, mi többet akarsz még tőlem.

         Brody horkantott és felpillantottam, hogy lássam, ahogy kirívóan bámult. Épp meg akart szólalni, de megállítottam őt. – Jobb, ha mész, - mondtam, mögé kukucskálva. Egy kicsit nagyobb volt, mint emlékeztem, a karjai és a mellkasa egy kicsivel erőteljesebb lett. Malibu Barbie a szemével tőröket lövellt az irányomba. – A barátnőd nyilvánvalóan tudja, ki vagyok, és nem nagyon tetszik neki, hogy velem beszélgetsz.

         Megfordultam, hogy távozzak, de Brody a felkarom köré kulcsolta a kezét és a mellkasához húzott engem. A testem azonnal reagált rá, mintha természetes ösztön lett volna ilyen közel lenni hozzá. – Leszarom őt, Demetria. Ez a beszélgetés még messze nem ért véget.

         Ezzel megfordult és távozott, lefelé sétálva a járdán. Teleszívtam a tüdőmet levegővel, mintha eddig visszatartottam volna a lélegzetemet, és reszkető lábakkal én is elsétáltam. Ez közel sem ment olyan szörnyen, mint vártam, de eléggé megrázott ahhoz, hogy elgondolkozzak, egyáltalán kezelni tudom-e, hogy Brody közelében legyek.