Hatodik-Hetedik fejezet

Hatodik Fejezet

Demi

         Egy kicsi, de fényűző mennyasszonyi butikban ültünk, ami Breckinridge-től kétórányira helyezkedett el. Az esküvőig már csak három nap volt hátra, és mindannyiunk számára ez volt az utolsó ruhapróba. Grayson anyukája, May, a bal oldalamon ült, és mély beszélgetésbe bonyolódott Huntley nagynénjével, Emma-val, miközben mi türelmesen vártunk Huntley-ra, hogy kijöjjön végre. Mostanáig, az egyetlen személy, aki látta Huntley ruháját az a nagynénje volt, és én annyira izgatott voltam, hogy lássam, hogy néz ki benne. Valami testhezálló ruhában képzeltem őt el, a térdénél enyhe kiszélesedéssel és egy jó hosszú fátyollal. Nem mintha igazán számított volna, hogy mit visel. Még egy fekete szemeteszsákban is fantasztikusan nézett volna ki.

         A bolti eladó még több pezsgőt hozott nekünk és én hálásan vettem el a kezéből. Egy kellemetlen érzés telepedett a gyomromba és elhatároztam, hogy még több buborékos jósággal kipréselem magamból. Az utolsó dolog, amit szerettem volna, hogy az én nem túl lelkes hangulatommal leromboljam Huntley-nak ezt a napot. Nem arról volt szó, hogy nem voltam izgatott, de az agyam más dolgok miatt volt szórakozott. Huntley tegnap este üzent nekem és elmondta, hogy Brody a városban van és ez annyi mindent felkavart bennem, hogy azon kaptam magam, hogy a múltunkra gondolok, azokra a dolgokra, amiket inkább elfelejtettem volna, de sosem sikerült. Azt hazudtam, hogy nem akarom látni Brody-t, de ezzel csak magamat áltattam. Meg akartam pillantani a szememmel azt a gyönyörű arcát és belenézni a sötét csokoládébarna szemeinek mélyégébe. Meg akartam tudni, hogy milyen volt számára az elmúlt év és hogy ugyanannyira szenvedett-e, mint én. Tudni szerettem volna, hogy gondolt-e rám, ránk, minden nap, úgy, ahogy én, hogy rosszul aludt-e, mert az én arcom volt az, ami ébren tartotta őt. Látni akartam, hogy változott-e egyáltalán, vagy még mindig ugyanaz az ember, akinek a szívemet adtam, amikor még csak alig értettem meg, hogy mennyit jelentett számomra. Tudni szerettem volna, hogy látja-e, hogy én megváltoztam, hogy megváltoztatott engem, hogy mindazok ellenére, amin mind a ketten keresztülmentünk a másik miatt, még mindig ő az, aki a törött, még mindig dobogó szívemet a kezében tartotta.

         Egyöntetű levegőért kapkodás rántott vissza a jelenbe és a Brody-val kapcsolatos minden gondolatom elenyészett, amikor megfordultam, hogy lássam Huntley-t kisétálni az öltözőből, majd ráállni az előttünk lévő magasított emelvényre. Lehetetlen volt leírni, hogy mennyire gyönyörűen nézett ki anélkül, hogy összehasonlítanánk a klasszikus kinézetét egy Görög istennőével. A tüll és szatén ruhája, ami egy kis romantikus sziluettel társult fehér volt, elefántcsontszínű csipkékkel mindenhol és csipke rátétekkel. Ujjatlan volt, ami kihangsúlyozta lebarnult karját és a V-alakú nyakkivágás kiemelte a domborulatait. Röviden, tökéletes volt.

         - Nos? – A csendet Huntley hangja törte meg és kihallottam belőle, hogy egy kicsit remegett.

         - Te… - Kezdte May, de egyszerűen nem tudta befejezni a mondatát és én meg tudtam érteni, hogy miért. Huntley… lélegzetelállítóan nézett ki.

         Felálltam, és odasétáltam, ahol Huntley várakozva figyelt.

         - Tökéletes, - suttogtam, éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe. – Úgy nézel ki, mint egy hercegnő, és nem hiszem, hogy bárki is érdemesebb lenne erre.

         Huntley letörölt néhány könnycseppet és lelépett az emelvényről. – Köszönöm, - suttogta. Elmosolyodtam és megöleltem a legjobb barátnőmet, és éreztem, hogy a szívem megduzzadt. Annyira boldog voltam miatt, de egy kis részem kíváncsi volt, hogy én leszek-e valaha egy ilyen szép ruhában, amit a sajátomnak mondhatok. Emma és May is odajött Huntley-hoz és mindannyian megosztoztunk még néhány könnycseppen.

         - Grayson hanyatt fogja dobni magát, amikor meglát téged, édesem, - mondta Emma, vadul vigyorogva, mint egy büszke anyuka. – Az anyukád nagyon büszke lenne, és azt kívánom, bárcsak itt lehetnének, hogy megosszák veled az életednek ezt a varázslatos pillanatát, de ott vannak a szívedben és mindig magaddal viheted őket.

         Belém nyílalt a szomorúság és még csak meg se tudtam érteni, hogy mennyire hatással lehetett Huntley-ra az, hogy a szülei nem lehettek itt.

         - Köszönöm Em néni, - válaszolta Huntley csendesen. – Annyira boldog vagyok és tudom, hogy ezt ők is érzik, bárhol legyenek is.

         - Mindannyian itt vagyunk veled, kicsi lány, - teszi hozzá May, amíg megfogja Huntley kezét. Biztos vagyok benne, hogy bárki, aki elsétált az üzlet ablaka előtt, azt gondolhatná, hogy őrültek vagyunk, de mi szimplán csak megosztunk egy pillanatot, ami csak egyszer adódhat meg az életben. Huntley és Grayson olyan szerelmen osztoztak, amiben mindenki csak reménykedik, hogy megtalálja majd, de ami ritkán adatik meg. Én még mindig kitartóan reménykedtem, hogy egy nap, majd én is magaménak mondhatom ezt.

         Huntley megfordult, hogy rám nézzen és elmosolyodott. – Van egy meglepetésem a számodra.

         A homlokomat ráncoltam, és azon tűnődtem, hogy miről beszélhetett. Intett az eladónak, aki egy rövid időre eltűnt, mielőtt visszatért volna egy másik ruhászsákkal. Emma és May mindentudó pillantást váltottak, és sejtettem, hogy ők már tudhattak erről.

         - Mi folyik itt? – kérdeztem. Az eladó kicipzározta a zsákot és előhúzott belőle egy másik gyönyörű ruhát. Összezavarodottan bámultam rá.

         - Ezt neked készíttettem, - mondta Huntley, elvéve a díszes ruhát az eladó kezéből. Sokkal gyönyörűbb volt, mint az a ruha, amit eredetileg választottunk, és nekem majdnem elcsöppent a nyálam a látványra.

         - De mi már nem kiválasztottunk egy ruhát?

         Huntley szája felfelé görbült. – Tudom, de te vagy a tanúm és neked szükséged van valami megfelelőbbre. Szóval, mit gondolsz?

         - Imádom, - válaszoltam, feltartva a ruhát.

         - Nos, ne csak állj ott, - nevetett Emma. – Menj és próbáld fel!

         Felsikítottam a próbafülkébe menet és átcsúsztattam a ruhát a fejemen keresztül, miután levettem a sajátomat. Nem érdekelt, hogy megnézzem magam a tükörben, mielőtt kiléptem volna. Szélesen elmosolyodtam, amikor megláttam Huntley reakcióját és kuncogtam, amikor Emma és May elkezdtek hízelegni nekem. Az egész alakos tükör elé léptem és a lányra néztem, aki visszabámult rám. Habár tudtam, hogy ő többé már nem kislány. Az élet elvette ezt tőle és csak egy töredékét hagyta meg annak a személynek, aki régen voltam.

         - Döbbenetes, - mondtam csendesen, gyönyörködve magamba. Ez egy egyvállas, bokáig érő, pezsgőszínű ruha volt. A mellrészén fodros volt és egy fekete szalag hangsúlyozta ki az egészet, ami körbefutott a derekán, az oldalán egy csillogóan díszített virágrészlettel. Huntley odaállt mellém és a karját a vállam köré fonta. – Most már úgy nézel ki, mint a nyoszolyólányom.

——————

         Huntley és én útban voltunk hazafelé, miután megebédeltünk a nagynénjével és Grayson anyukájával. Több, mint egy órán keresztül énekeltük Taylor Swift Red című albumát és rengeteget nevettünk azon, hogy mennyire szörnyű énekes is vagyok. Huntley lehalkította a zenét és azon kaptam, hogy óvatosan tanulmányozott engem.

         - Elmondanád nekem, ha valami baj lenne, ugye?

         Megmozdultam az ülésben, és szembefordultam vele. – Persze, de miért kérdezed ezt?

         Felsóhajtott és gyorsan rám pillantott, mielőtt a figyelmét újra az előttünk lévő útra fordította volna. – Én… én csak… - dadogta.

         - Gyerünk, bökd már ki, nem érünk rá egész nap.

         - Csak aggódom miattad, ez minden. Brody visszatért a városba, amiről ugyebár tudsz, és Grayson-nak meg nekem már volt egy kis vitánk vele-

         - Miért vitatkoznátok Brody-val? – kérdeztem, félbeszakítva őt.

         - Nos, - egy rövid ideig habozott, de én nem voltam benne biztos, hogy miért, - valamilyen hülye oknál fogva Grayson úgy döntött, hogy azt mondja Brody-nak, hogy ő… és az… ágyastársa nálunk maradhatnak ezen a héten. Amikor rájöttem erre, elvesztettem az eszemet, és megfenyegettem, hogy visszatartom Grayson-tól az én nyalánkságaimat, hacsak nem hozza ezt helyre.

         Tátott szájjal bámultam Huntley-ra. – A nyalánkságaidat?

         - Igen, - válaszolta Huntley elpirulva. – Semmi szex.

         Egy nem túl hölgyhöz méltó nevetés robbant ki belőlem. – Te megfenyegetted, hogy megvonod tőle a szexet, mert Brody nálatok fog maradni?

         - Nem csak Brody, - védekezett Huntley. – Magával hozta a szexjátékát a… - hirtelen elhallgatott, miközben a valóság hatalmas erővel csapódott belém. A nevetésem elhalt és éreztem, hogy a szívem lesüllyedt. Brody tényleg továbblépett. Mélyen legbelül tudtam ezt, egyszer a saját szememmel is láttam, de soha nem gondoltam volna, hogy újra szembe kell majd néznem vele. – A francba, - motyogta Huntley. – Nagyon sajnálom Demi.

         Megráztam a fejemet, küzdöttem a gyomromban támadt rosszullét ellen, ami egész nap végigkísért. – Neked nem kellett volna ezt tenned, - válaszoltam csendesen. – Meg kellett volna engedned nekik, hogy nálatok szálljanak meg.

         Huntley szemei kidülledtek, mintha ki akarnának ugrani az üregükből. – Neked teljesen elment az eszed?

         - Nem, de ezt lett volna a helyes dolog, tekintve, hogy ő Grayson legjobb barátja.

         - Nos, kár, mert te meg az én legjobb barátom vagy és azok után, amit veled tett, neki egy tetűvel elárasztott bokorban kellene aludnia.

         Kuncogtam, de ez üres nevetés volt. – Néhányszor engedned kell, - mondtam. – Nem ő volt az egyetlen, aki hibázott. – Megállítottam magam, mielőtt felhoztam volna azt a tényt, hogy eltitkoltam valamit Brody elől, valamit, amit kétségtelenül mindent megváltoztatott volna.

         - Nem érdekel, - vágott vissza Huntley. – Nem akarok egy idegent a fiam körül, és pokolian biztos vagyok benne, hogy nem akarom, hogy az a nő a mi, vagy a te közeledben legyen. Jó dolog, hogy Grayson tudja, mi a jó neki, mert hallottam, hogy Brody és az ő utánfutója egy szállodában szállnak meg a városban.

         Csendben maradtam. Fogalmam sem volt, hogy mit mondhatnék, mert Brody-ra és valaki másra gondolni elég kemény volt. Nem kellett még nekem is erről beszélnem.

         - Csendben kellett volna maradnom, - sóhajtotta Huntley. – Sajnálom. Tudom, hogy elmondanád nekem, ha valami baj lenne, és tudod, hogy egész végig ott leszek veled, ha szükséged van rám.

         - Tudom. Beszélhetnénk esetleg valami másról? Mint például arról, hogy mit gondolsz, Grayson hová fog vinni téged nászútra?

         Huntley arca felderült és az előző beszélgetésünk elpárolgott, ahogy a nászútjukról kezdett el beszélni.

         - Úgy gondolom, valami egzotikus helyre mehetünk, - mondta. - Grayson azt mondja, olyan kis ruhákat pakoljak be, amilyeneket csak lehetséges.

         - Ennek semmi köze az egzotikus helyhez, hanem, hogy az egész nászutatokat az ágyban fogjátok tölteni.

         Huntley nyakát pír öntötte el, majd megállapodott az arcán, amitől elnevettem magam. – Ne szerénykedj, - mondtam mosolyogva. – Veled éltem, nem emlékszel?

         - Hogyan is felejthetném el, - kuncogta Huntley. – Több alkalommal is emlékeztettél rá, hogy mennyire hangos vagyok.

         - Tudod, még azt hinném, hogy valamit rosszul csinál, ha nem sikoltoznál.

         Huntley fészkelődött az ülésen, én meg elfojtottam a nevetést. – Ó Istenem, te most totálisan arra gondolsz, hogy ebben a pillanatban Grayson-nal szexelsz, ugye?

         Huntley lebillentette a fejét, de még előtte láttam, hogy az arca még vörösebb lett. Az orrom alatt azt motyogtam, hogy – szerencsés ribanc. – Sajnos Huntley meghallotta.

         - Talán Jeff kisegíthetne téged ezzel, - cukkolt. Éreztem, hogy az arcom felforrósodott és megpróbáltam nemtörődömnek látszani. De az igazság az volt, hogy amikor Jeff Carter szóba került, akkor minden voltam, csak közönyös nem.

         - Ne már, megint, - nyafogtam, úgy téve, mintha bosszús lettem volna. Örültem, hogy Jeff-ről beszélhetek. Tökéletes eltereléssé vált, és a sötét, boldogtalan emlékeimet mélyen elzárva tartotta.

         - Csak valld be, hogy kedveled őt, és többé nem beszélünk róla.

         - Nem vallok be semmit sem, - válaszoltam, a karomat keresztbe téve a mellkasom előtt. – Emellett, nem hinném, hogy Jeff úgy tekint rám. Mi csak jó-

         - Barátok vagytok, - ismételte Huntley, befejezve a mondatomat.

         - Ezt már megbeszéltük ezelőtt is, - mondtam, egy kissé elkeseredettnek érezve magamat.

         - Tudom, tudom, de úgy gondolom, hogy több van itt, mint amit elmondtál nekem, és csak próbálom kitalálni, mi van kettőtökkel.

         Természetesen igaza volt, és bűntudatot éreztem, hogy voltak olyan dolgok, amiket nem tudott a Jeff-el való kapcsolatomról. Vagy ami még fontosabb, hogy hogyan kezdődött az egész.

         Huntley beszélt, mielőtt túl erősen gondoltam volna erre. Épp időben néztem fel, hogy lássam, visszaértünk Brackinridge-be, és már meg is álltunk a házam előtt.

         - Amikor én is rájövök erre, tudatni fogom veled, - tettem hozzá.

         - Köszönöm a mai napot, - szólalt meg Huntley néhány percnyi csend után. – Jól éreztem magam.

         - Én is és köszönöm azt a gyönyörű ruhát.

         - Örülök, hogy megtehetem ezt érted, Dem. Úgy szeretlek téged, mintha a nővérem lennél és igazán boldog vagyok, hogy te leszel az, aki ott lesz velem.

         Szipogott, mire a kezébe adtam egy zsepit. – Sajnálom, - mondta, az orrát törölgetve. – Az utóbbi időben kicsit érzelmes vagyok.

         - Ez rendben van, senki sem hibáztathat téged érte. Megengedheted magadnak, hogy teljesen szétess ilyen közel az esküvőhöz. Ez gyakorlatilag követelmény.

         Huntley lágyan felnevetett és áthajolt a Jeep-jének középkonzolja fölött, hogy megöleljen. Szorosan magamhoz húztam. – Kérnék tőled egy szívességet, - kezdte Huntley, ahogy elhúzódott tőlem. – Reméltem, hogy ezen a héten az esküvő előtt egy este tudsz vigyázni Hunter-re. Valami különlegeset terveztem Grayson számára.

         - Természetesen, imádnám vele tölteni az estét. Neked kérned sem kell. Csak szólj.

         - Te vagy a legjobb, - Huntley ismét szipogott és nem tehettem róla, de kíváncsi voltam, hogy mi van vele. Ez több volt, mint az esküvő előtti érzelgősség, de nem akartam kíváncsiskodni. Elköszöntem tőle és elindultam befelé. Amint kinyitottam az ajtót, Coco csaholni kezdett és a lábamra ugrált. – Szegény kicsikém, - gügyögtem neki. – Sajnálom, hogy egész napra egyedül hagytalak. Hiányoztál. – Lehajoltam és felkaptam a csokoládébarna kis szőrcsomót és nevettem, amikor végignyalta az arcomat. Lerúgtam a cipőmet és besétáltam a konyhába, ahol enni adtam Coco-nak és öntöttem magamnak egy pohár Chardonnay-t. Tökéletesen illett a nyári forrósághoz. Csatlakoztattam a telefonomat a dokkolóhoz és hallgattam, ahogy a kedvenc női country énekesnőim édes hangjai betöltik a szobát. Jana Kramer énekelt arról, hogy élete szerelmét ’Whiskey’-nek hívják és a Dixie Chicks dúdolt a cowboyokról. Annyira belemerültem a zenébe, hogy még azt sem hallottam, hogy megszólalt a csengőm, vagy hogy az ajtóm kinyílt. Megfordultam, hogy újratöltsem a poharamat és ott találtam Jeff-et, aki engem nézett, a száját féloldalas molyosra húzta.

         - Jeff! – Alig tettem le a poharamat a kanapé melletti dohányzóasztalra, mielőtt a karjai közé vetettem magam. Elkapott és éreztem, hogy a széles, izmos mellkasa rázkódott alattam. Magamba szívtam a kölnijét és megízleltem az illatot, ami a biztonságot és a vigaszt jelentette számomra.

         - Szia Vöröske. – A mély, gazdag hangja megérintette a fülemet, mire én még szorosabban öleltem őt. Elmosolyodtam a gyengéd becézésén, amit a hosszú tűzpiros hajamnak tulajdonított. Egy ideje már ’Vöröskének’ hívott, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem tetszett.

         - Hiányoztál, - suttogtam a nyakába.

         - Te is hiányoztál nekem.

Hetedik Fejezet

Demi

Kicsusszantam Jeff karja közül és belenéztem a zöld szemébe. Meleg, barátságos és ismerős volt. Sötétbarna haja rövidebb volt, mint a legutóbb, amikor láttam, de még mindig a szemébe lógott. A vonásai Grayson-ra emlékeztettek, kivéve, hogy az övéi élesebbek és jobban körülhatároltak voltak. Elmosolyodott, ami miatt a szeme mellett kis ráncok keletkeztek, és minden zavaros gondolatom és érzésem eltűnt.

         - Mikor érkeztél? – kérdeztem, képtelen voltam harcolni a vigyor ellen, ami kiült az arcomra.

         - Körülbelül húsz perccel ezelőtt, - válaszolta. – Először téged akartalak látni.

         - Örülök, hogy megtetted. – Ismét megöleltem őt, és éreztem, hogy a szívem a torkomba ugrott. Valami más volt most. Az életre kelt pillangók a gyomromba volt ennek a bizonyítéka.

         Félre löktem ezeket a gondolatokat, és a nappalimba húztam Jeff-et. – Hozhatok neked egy sört? – ajánlottam fel, tudva, hogy valószínűleg szüksége volt egy kis hűsítőre a repülőút után.

         - Nagyszerűen hangzik, - válaszolta, miközben követett engem a konyhába. Megragadtam egy sört és pont időben fordultam meg, hogy lássam, ahogy Coco Jeff lába elé vetette magát és a hátára fordult.

         - Mikor szereztél be egy kiskutyát? – kérdezte szórakozottan Jeff. Lehajolt és vakargatni kezdte a göndör szőrű pocakját, és elnevette magát, amikor a lábai elkezdtek rángatózni.

         - Két hónappal ezelőtt, - válaszoltam. – Jó kis társaság.

         Jeff felállt, Coco meg odatotyogott a nappaliban lévő kutyafekhelyéhez. Amikor odaadtam Jeff-nek a sört, a tekintetével óvatosan nézett rám. Megfogta a kezemet és a teraszra vezetett. Úgy ismerte a házamat, mint a tenyerét és ő volt az egyike a két embernek, akiknek tartalékkulcsa volt a lakásomhoz. Bíztam benne annyira. Leült az egyik nyugágyra, engem meg a lába közé húzott, hátamat a mellkasának támasztva. Ez a pozíció nagyon meghitt volt, de azon kaptam magam ellazulok Jeff karjában, mintha oda tartoztam volna. Gyönyörű nyári este volt és a fejünk felett lévő csillagok nagyon romantikus háttérfüggönyt képeztek. Nem ez volt az első alkalom, hogy azon gondolkodtam, mi lenne, ha Jeff-el többek lennénk, mint barátok, de tudtam, mielőtt még fontolóra vehettem volna, hogy egy ideig még az lesz. Egyszerűen még nem álltam készen.

         - Idáig hallom, hogy gondolkozol, Vöröske, - motyogta Jeff a fülembe. – Nem akarsz tájékoztatni engem mindenről, amit kihagytam, mióta utoljára láttalak?

         - Már tudsz mindent, - válaszoltam mosolyogva. – Állandóan beszéltünk telefonon.

         Jeff kortyolt egyet a söréből, én meg elfordítottam a fejemet, hogy felnézhessek rá. A torka mozgott, miközben nyelt és nekem össze kellett szednem magam, hogy ne harapjak az ajkamba. – Utoljára három nappal ezelőtt beszéltünk, - mondta. – Mi történt azóta?

         Felnevettem és elfordítottam a fejemet, hogy a mellkasára hajtsam. – Komolyan?

         - Igen, komolyan. Mondj el nekem mindent.

         Nevetve és hitetlenül csóváltam meg a fejemet. – Ma Huntley utolsó ruhapróbáján voltunk, és készítetett nekem egy új ruhát.

         - Emlékeztess, hogy köszönjem meg neki, - mondta a sörösüvegének pereme felett. – A mennyasszonytól eltekintve, az én karomon lesz a leggyönyörűbb lány, az biztos.

         Nagyot nyeltem és az arcom felforrósodott a bókjától. Nem ez volt az első alkalom, hogy gyönyörűnek nevezett, de a köztünk lévő légkör miatt, most valahogy más volt. A pillangók a gyomromban finoman csapkodtak és izgalom telepedett a csontjaimba. Rádöbbentem, hogy amit most érzek először hónapok óta az az, hogy élek.

         Megmozdultam, és úgy fordítottam a testemet, hogy szembekerüljek Jeff-el. A tekintete találkozott az enyémmel és a csend csak nyúlt kettőnk között. Nem beszéltünk, de a tekintetünk elmondott mindent, amit mi túlságosan féltünk kimondani.

         - Igazán boldog vagyok, hogy velem mész oda, - mondtam csendesen, az ölembe pillantva. Ezt anélkül vallottam be, hogy átgondoltam volna, és ettől csak még sebezhetőbb lettem Jeff előtt, mint valaha. De nem féltem. Azt akartam, hogy tudja, jelentett valamit a számomra, még ha nem is voltam benne teljesen biztos, hogy pontosan mit. A mutatóujjával felfelé billentette a fejemet, és egy Carter féle féloldalas mosolyt küldött felém.

         - Én is. – Hangja megtévesztően lágy volt, én meg harcoltam a késztetés ellen, hogy megborzongjak. – Nem megyek sehová.

         - Ez nem igaz. Nemsokára visszamész Chicago-ba.

         Csalódott voltam amiatt, hogy néhány nap múlva elmegy? Azt akartam, hogy maradjon? Vagy azt szerettem volna, hogy velem maradjon?

         Jeff megköszörülte a torkát. – Igazából… - szünetet tartott, - Azon gondolkoztam, hogy néhány hónapon belül hazaköltözöm.

         - Mi? Miért? Imádod a munkádat és imádod Chicago-t is! Miért jönnél vissza? – Annyira akartam, hogy azt mondja, én vagyok az oka, amiért hazajön, mert önző vagyok, és ez megijesztett. Mély levegőt vettem és lenyugtattam a hangot, ami a fejemben üvöltött, miközben Jeff a saját sikolyával küzdött az övében.

         - Imádtam, - kezdte. – De valami hiányzik, és azt hiszem, eljött az ideje, hogy hazatérjek.

         Hallottam a magányosságot minden egyes szóban, ami elhagyta a száját, és ami még fontosabb, megértettem. Én is így éreztem, ezzel éltem minden egyes nap. Mégis megtanultam elfogadni ezt, mert valójában, mi más választásom lett volna?

         - Tudom, hogy érted. – Lepillantottam, mert képtelen voltam tovább belenézni Jeff zöld szemébe. Hosszú szünet következett.

         - Találkoztál már vele?

         Jeff kérdése meglepett és a homlokomat ráncolta, mert nem tetszett az, amerre ez a beszélgetés haladt. – Nem, de van egy olyan érzésem, hogy már csak idő kérdése. Tudom, hogy itt van.

         - Mikor láttad őt utoljára?

         Dühbe gurultam. Ez a beszélgetés már annyira elavult volt, és én már annyira belefáradtam, hogy megpróbáljak meggyőzni mindenkit, hogy jól leszek. A probléma az volt, hogy nem tudtam megmondani, hogy őket vagy magamat akartam meggyőzni. – Utolsó alkalommal akkor láttam, mikor Chicago-ba repültem, hogy beszéljek neki a… - Elhallgattam, képtelen voltam kimondani a szavakat az elszorult torkom miatt. Jeff megfogta az arcomat, és mint oly sokszor ezelőtt, az érintése megnyugtatott, a nyughatatlan szívemet a béke és a bizonyosság valamilyen formájába hozta, hogy minden rendben lesz.

         - Te vagy a legerősebb ember, aki csak ismerek, - mormolta. – Brody-nak fogalma sincs, hogy mit veszített, amikor itt hagyott téged.

         - Túl sokat gondolsz rólam, Jeff. – Nem érdemeltem meg ezt az embert és ő még csak nem is tudta ezt. A teste közelebb mozdult, és amikor felnéztem rá, az arcunkat csupán csak centiméterek választották el egymástól. Vártam, hogy a szívem vadul száguldozni és dörömbölni kezdjen a mellkasomban. Ez nem történt meg, és megpróbáltam azzal érvelni, hogy nem is számított. De hazudtam. Azt szerettem volna, hogy a pulzusom olyan vadul száguldjon, mintha…

         - Azt gondolom, hogy gyönyörű vagy és kedves, és erősebb, mint amennyi hitelt adsz magadnak, - közelebb mozdult, mire a lélegzetem elakadt, - és azt hiszem, meg akarlak csókolni.

         A szívem megállt, az agyam meg kikapcsolt. Nagyon sok idő telt már el azóta, hogy egy férfi ajkát éreztem volna a sajátomon.

         - Rendben, - fújtam ki a levegőt. Behunytam a szemem és visszatartottam a lélegzetemet, várva arra, hogy megérezzem Jeff ajkát az enyémen.

         Épp ebben a pillanatba, Jeff telefonjának éles hangja hasított a levegőben, mire megfagytunk. Kinyitottam a szemem.

         - A francba, - motyogta Jeff, ami mosolygásra késztetett.

         - Jobb, ha felveszed, - válaszoltam csendesen. – Az öcséd valószínűleg azt hiszi, hogy elraboltalak téged.

         - Hajlandó lennék fogságba kerülni, Vöröske.

         A szívem ismét visszatért egy állandó ritmusban, majd Jeff megpuszilta a homlokomat, mielőtt előhúzta volna a telefonját a zsebéből, hogy válaszoljon rá. Leugrottam a nyugágyról és fogtam az üres borospoharat és sörösüveget és bevittem őket. Megálltam a mosogatónál, hogy elöblítsem a poharamat, amikor megláttam, hogy egy árnyék várakozik a járdán. Hunyorogtam a sötétben, ismerős borzongást futott végig a bőrömön. Egy kocsi hajtott el, megvilágítva a magányos alakot. Brody. Megmerevedtem, tekintetem összekapcsolódott azzal az emberrel, aki újra összerakta az életemet, csak hogy az egészet széttépje. A szívverésem felgyorsult, amitől a testem zümmögni kezdett. Nem éreztem ezt, amikor Jeff megérintett, még akkor sem amikor megpuszilt. Nem. Ezt az érzést a testem csak egyetlen embernek tartotta fent. Elejtettem a poharam, ami összetört, miközben a bejárati ajtóhoz mentem. Lerohantam a lépcsőn, de amikor Brody-t kerestem, ő már eltűnt.

         Egész idő alatt figyelt engem? Látta, hogy Jeff itt van? Megdörgöltem a karomat, annak ellenére, hogy meleg volt, és visszasétáltam a házba.

         - Minden rendben?

         Megugrottam, majd megfordultam, és Jeff ott állt mögöttem.

         - Igen, - válaszoltam. – Azt hittem, láttam valamit kint. Sikerült lerendezni a hívást?

         - Grayson volt. Tudni akarta, hogy mikor érkezem. Egy kicsit felhúzta magát, amikor megmondtam neki, hogy először ide jöttem, de nem volt meglepett. Azt hiszem, jobb, ha megyek, mielőtt idejön és magával rángat. A taxim hamarosan itt lesz.

         - Ez teljesen Grayson-ra vall, - kuncogtam.

         Jeff cipőjének hangja visszhangot vert a padlón, ahogy közelebb lépett.

         - Még egy utolsó dolgot meg kell tennem, mielőtt elmegyek, - motyogta.

         - Micsodát? – kérdeztem halkan.

         - Ezt. – Jeff átkarolta a nyakamat és az ajkát az enyémhez súrolta, mielőtt foglyul ejtette volna. Nyelvét végigfutatta az alsó ajkamon, és mielőtt aggódni tudtam volna ennek a pillanatnak a következményei miatt, beengedtem őt. A testem ellazult az ölelésében és magamba szívtam a kezének érintését a testemen, azt, ahogy gyengéden simogatott és a számat egy lassú tempóra csábította, amit ő diktált. A nyelvünk táncot járt egymással, és végignyalta a szám minden egyes négyzetcentiméterét, tanulmányozva, élvezve azt. Elhúzódott, mielőtt készen álltam volna, és nyöszörögtem a meleg elvesztése miatt. Homlokát az enyémnek döntötte, és amikor újra kinyitottam a szememet, azon kaptam, hogy engem nézett.

         - Hmmm, - sóhajtotta. – ez jobb volt, mint képzeltem.

         - Te elképzelted, hogy megcsókolsz? – nyüszítettem.

         - Még szép, hogy el.

         Lábujjhegyre álltam és lágy csókolt leheltem Jeff arcára. Egy bámulatos srác volt, de most, hogy megcsókolt, felismertem, hogy hiányzott a… tűz. Tőle nem éreztem úgy magam, mintha egyetlen egy csóktól is készen álltam volna felrobbanni. Tőle nem keményedett meg a mellbimbóm a melltartóm alatt, vagy öntött el a lábam között a forróság. Nem éreztem késztetést, hogy leszaggassam róla a ruhát és megérintsek minden kis bőrfelületet, ami befedte az ő csodálatos testét, amiről tudomásom volt. Az izgalom, amit korábban éreztem, eltűnt, valószínűleg rosszul értelmeztem a vágyat, hogy érezzem egy férfi érintését. A szívem a gyomromba süllyedt, otthagyva engem azon gondolkodva, hogy fogom-e még valaha azt érezni, vagy nélküle kell, hogy éljek.

         - Jó éjszakát, Jeff.

         Jeff megpuszilta az arcomat, és gyors csókot nyomott a számra. – Jó éjt, Vöröske.

         Az ajtó becsukódott mögötte, és mint mindig, most is egyedül maradtam a saját bűntudatom társaságában.

         Azon az éjszakán az álom nem jött könnyen. Ide-oda forgolódtam, harcoltam a fejemben lévő démonokkal. Nem a Jeff-el való csókolózás volt az, ami ébren tartott. Hanem a bűntudat, amit azután éreztem, hogy elment, az az érzés, hogy valamilyen módon elárultam Brody-t. Ez ostobaság volt. Brody továbblépett, szóval én miért ne tehetném?

         Tudod, hogy miért, mondta egy hang a fejemben, emlékeztetve engem, hogy pontosan tisztában vagyok vele, hogy a továbblépés, még egy év elteltével is, miért volt szinte lehetetlen. Persze, tetszett, ahogy Jeff miatt éreztem magam, de ez mégsem volt ugyanaz. Egyszerűen összehasonlítottam őt Brody-val. Valójában, minden férfit Brody-hoz hasonlítok, majd csalódok, amikor a lába nyomába sem érnek. Felsóhajtottam. Kimerült voltam és az agyam egy mérföld per órás sebességgel száguldott egész este. Egy idő után megelégeltem, lerúgtam a testemről a takarót és kimásztam az ágyból. Már reggel nyolc óra volt, szóval úgy döntöttem, hogy felveszem a futófelszerelésemet és nekivágok az útnak. Coco nem örült túlságosan, de adtam neki egy kis csemegét és kisurrantam az ajtón. Szükségem volt valamire, ami mozgásban tartott, és amikor elindul Miley Cyrus ’Wrecking Ball’-ja, majdnem hanyatt estem a lábamban. Mennyire találó, gondoltam magamban. Feltekertem a hangerőt, és gyorsítottam a tempómon, lábaimmal szántva az utat, ami körbefutott a városban. Meleg volt és izzadtam, mint a szamár, de nagyon jó érzés volt. Az égő izmaim addig hajtottak előre, amíg úgy nem éreztem, hogy a tüdőm fel fog robbanni, és mire beértem a városba, kész voltam összeroskadni. Boltok mellettem sétáltam el, és köszöntöttem a városiakat, ahogy elhaladtam mellettük, majd beléptem Emma Morgan pékségébe. Hűs levegő csapta meg a bőrömet, és megkönnyebbülten sóhajtottam fel és értékeltem ezt az ajándékot. Csak egy órát voltam kint, de ez elég is volt. Huntley nagynénje meglátott engem és elmosolyodott, miközben intett, hogy menjek oda a pulthoz.

         - Jó reggelt, édesem. Mit hozhatok neked?

         - Helló Edzőné. Kávét és egy kis vizet kérek.

         Nekilátott elkészíteni a kávémat, én meg néztem, ahogy a többi vendég egy állandó ritmusban jön és megy. Az ajtó felett lévő csengő megszólalt, csakhogy ez alkalommal megdermedtem. Háttal voltam az ajtónak, de nem kellett felnéznem, hogy tudjam, ki sétált be rajta. A levegő sűrűbb lett, és azon kaptam magam, hogy nehezen lélegzem. A tarkómon a szőr vigyázba állt, és kényszerítenem kellett a testemet, hogy ne vessem bele magam azok közé az ismerős karok közé. Emma együtt érző tekintettel nézett rám, és ez megerősített abban, hogy igazam volt. Lassan megfordultam, és még így sem tudtam felkészülni arra, amit magam előtt fogok látni. Brody egy gyönyör szőke nőre mosolygott le, neki szentelve a teljes figyelmét. A pokolba is, én képtelen voltam nem a lányt bámulni. Vörös ruha volt rajta, ami harmonikusan simult a derekára, megmutatva hosszú, lebarnult lábát és finom vonalú csípőjét. Platina szőke haját magas lófarokba fogta a feje tetején, megmutatva magas arccsontját, rózsaszín, telt ajkát és tökéletes orrát. Ugyanolyan fényes tekintettel bámult Brody-ra, mint ahogy annak idején én is. Szerelemmel és imádattal. De mégsem a lány tekintete volt az, ami megragadta a figyelmemet. Hanem az övé. A mosolya, az, ahogy ránézett, valóságosnak tűnt, mintha komolyan gondolta volna. Ó, Istenem, ez nem történik meg. Egy percet szántam rá, hogy magamba szívjam őt, mielőtt ez az egész katasztrófába torkollik. A haja egy kicsivel rövidebb volt, és még mindig épp most keltem ki az ágyból módon hordta. Nagyot nyeltem, kíváncsi voltam, hogy miatta nézett-e így ki, mert a lány végigfuttatta karcsú ujjait rajta, miközben örömben sikoltozott. A hang a fejemben az üvöltötte, hogy ’TŰNJEK EL INNEN’, és ebben a pillanatban Brody úgy döntött, hogy felnéz. A tekintetünk összekapcsolódott és egy kis mennyiségű levegő, aminek sikerült a tüdőmbe jutnia kiütött.

         - Demetria.

         Brody úgy mondta ki a nevemet, mintha kincs lett volna, amit meg kellene védenie. Ő volt az egyetlen személy, aki valaha is a teljes nevemet használta, még amikor szeretkeztünk, akkor is ezt kiabálta. Ez kijózanított engem. Egy röpke másodpercig dermedten álltam, amíg az agyam utasításokat kiabált és a lábam meg nem mozdult. Nagy sietségemben, hogy távozzak, egy pincérnőnek ütköztem, aki épp elhaladt mellettem és végül egy kupacban a földre kerültünk. Brody barátnője a tökéletesen manikűrözött ujjai mögül nevetett, miközben én azon imádkoztam, hogy a padlón nyíljon meg egy lyuk, és nyeljen el engem. Az atlétám elejét jegeskávé borította és normális körülmények között elhallgattattam volna, de az ösztönöm, hogy eltűnjek innen legyőzött minden más gondolatot, ami a fejemben kavargott. ’Elnézést’ motyogtam a pincérnőnek, figyelmen kívül hagyva a mogorva tekintetét és kibotorkáltam a pékségből. Olyan gyorsan sétáltam, ahogy csak tudtam és még a sors is szükségét érezte annak, hogy még egy kicsivel meghosszabbítsa a kínzásomat.

         - Demetria, várj!

         Komolyan? Nem tudna csak úgy hagyni elmenni? Fújtattam és megpördültem a futócipőm sarkán, milliméterekre tévesztve csak el a mellkasát. Éreztem a kölnijét és könnyedén felismertem az illatot. Egy üveg Ralph Lauren ’Polo Blue’ és olyan volt, mint a tiszta, friss víz, ami keveredett Brody illatával. Ez volt a kedvencem rajta.

         - Mi az? – csattantam fel. Nem érdekelt, ha kedvesnek kellett volna lennem, mert tuti nem éreztem magam szépnek. Ez volt minden, amit tenni akartam ennyi idő után, látni Brody-t és komplett idiótát csinálni saját magamból, de ahhoz is köze volt, hogy mennyire könnyen fel tudott bosszantani.

         - Nem is akartál köszönni? – kérdezte, fájdalmas tekintettel az arcán. Mi van? Ő volt megbántva?

         - Nem, nem akartam. Egy kicsit elfoglaltnak látszottál, én meg reménykedtem, hogy nem fogsz észrevenni engem.

         Brody felsóhajtott és végigfuttatta az ujjait a haján. Egy részem megkönnyebbült, mert ez a kis akció azt jelentette, hogy ő kócolta össze a saját haját, nem pedig az a buta, szőke liba.

         - Tudtam, hogy ott leszel, mielőtt besétáltunk volna, és amit Sienna-val láttál, az egyáltalán nem az volt, amit gondolsz.

         Keresztbefontam a karomat a mellkasom előtt és dacosan leszegtem az államat. – Nem számít, hogy én mit gondolok, Brody. Tudom, hogy valaki mással vagy. Én csak reménykedtem- - leállítottam magam, mielőtt valami olyasmit mondtam volna, amit megbánok. Látni őt valaki mással megölt engem belül, olyannyira, hogy fogalmam sem volt, hogyan voltam még mindig képes egybetartani magam, mivel ilyen átkozottul közel álltam hozzá. De nem akartam, hogy tudja, még mindig bántott, túlságosan is büszke voltam, hogy engedjem, hogy meglássa ezt. Szóval úgy tettem, mintha ez egyáltalán nem érdekelt volna. Az egyetlen probléma ezzel az volt, hogy nem tudtam mi bántott jobban – látni őt valaki mással vagy úgy tenni, mintha nem érdekelne.

         - Te Jeff-el vagy? – csattant fel, belegyalogolva a gondolataimba.

         Levegőért kaptam, visszaemlékezve, hogy Brody volt az, akit tegnap este a házam előtt láttam.

         - Te voltál az, - mondtam csendesen. – Miért voltál ott?

         - Látni akartalak téged, így elkerülhettük volna az ilyesmit, de amikor odaértem, láttam, hogy bent vagy Jeff-el és-

         - Ő egy barát, de ha bármi több lenne ennél, neked akkor sem lenne semmi közöd hozzá. Neked nincs jogod semmihez sem az életemben. – Az utolsó résznél a torkom összeszorult és tudtam, hogy ez egy részleges hazugság volt. Még mindig túl sok minden volt, amit joga volt megtudni, de én még nem álltam készen elmondani neki. Nem voltam biztos benne, hogy valaha is kész leszek-e. Brody engem bámult és én láttam a fájdalmat és a haragot kavarogni abban a barna szempárban.

         - Tudod mit, én ezt most képtelen vagyok csinálni, - mondtam, megtörve a szemkontaktust. – Bocsánatot kérek, ha megbántottalak, de tudtad, hogy ez lesz, ha találkozunk egymással. Nem tudom, mi többet akarsz még tőlem.

         Brody horkantott és felpillantottam, hogy lássam, ahogy kirívóan bámult. Épp meg akart szólalni, de megállítottam őt. – Jobb, ha mész, - mondtam, mögé kukucskálva. Egy kicsit nagyobb volt, mint emlékeztem, a karjai és a mellkasa egy kicsivel erőteljesebb lett. Malibu Barbie a szemével tőröket lövellt az irányomba. – A barátnőd nyilvánvalóan tudja, ki vagyok, és nem nagyon tetszik neki, hogy velem beszélgetsz.

         Megfordultam, hogy távozzak, de Brody a felkarom köré kulcsolta a kezét és a mellkasához húzott engem. A testem azonnal reagált rá, mintha természetes ösztön lett volna ilyen közel lenni hozzá. – Leszarom őt, Demetria. Ez a beszélgetés még messze nem ért véget.

         Ezzel megfordult és távozott, lefelé sétálva a járdán. Teleszívtam a tüdőmet levegővel, mintha eddig visszatartottam volna a lélegzetemet, és reszkető lábakkal én is elsétáltam. Ez közel sem ment olyan szörnyen, mint vártam, de eléggé megrázott ahhoz, hogy elgondolkozzak, egyáltalán kezelni tudom-e, hogy Brody közelében legyek.